Kényelem és hatékonyság mellé kiszolgáltatottságot is szállítanak a mai internet nagy része mögött futó algoritmusok. Könnyen a saját buborékunkba szorulunk és beszűkül a világunk egy olyan korban, ami az információ univerzális elérhetőségét és sokszínűségét hirdeti. Hogyan jutottunk ide, mik a tartalomfogyasztás gyenge pontjai és hogyan tovább? 

Tíz éve, 2009 december 4-én vette kezdetét a perszonalizáció, vagyis a személyre szabott tartalomkeresés és fogyasztás kora. Eli Pariser erre a napra datálja Filter Bubble: What the Internet is Hiding from You című könyvében azt a fordulópontot, ami egy szinte láthatatlan, de annál jelentősebb változás kezdetét jelenti. Egy olyan forradalom indult útjára, ami egy évtized alatt gyökeresen átalakította az információ elérésének módját.

(via)

A Google ugyanis ezen a napon jelentette be, hogy megreformálja a keresőmotor találati listája mögött futó algoritmust, ami innentől kezdve a felhasználó egyedi érdeklődésének megfelelő eredményt szállítja majd házhoz személyes adatok alapján. Az elmúlt tíz évben a keresőmotorok, közösségi platformok, tartalomszolgáltató és listing felületek mind egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a perszonalizált ajánlásokra. Az algoritmusok egyre finomodnak, mi pedig egyre több adatot bocsátunk rendelkezésre. 

Sergey Brin és Larry Page, a Google alapítói, a bejelentéskor még azt vallották, a hirdetésmentes kereső szolgálja leginkább a felhasználó javát, de ez hamar megváltozott. Üzleti érdekek kerültek az információhoz való hozzáférés folyamatába, így növelve a hirdetők forgalmát vagy népszerűségét. Ha pedig a személyre szabott tartalmon keresztül lehetséges a felhasználót célzottan befolyásolni, akkor miért ne állhatna egy-egy megbízás mögött politikai érdek?

Tartalomszolgáltatás új alapokra helyezve

Az emberek szeretnek olyan körökben mozogni, ahol a saját gondolataik, értékeik visszhangoznak, hiszen ez nem csak kényelmes, de egyfajta megerősítés is. Ez az echo chamber jelenség. Persze ez korántsem újkeletű: a hagyományos médiában is jellemző, hiszen mindenki maga dönti el, milyen lapot vásárol és olvas. Mindez önmagában nem feltétlenül probléma., viszont a digitális tér egészen elrugaszkodott lehetőségeket biztosít az ismerős vélemény visszhangjának az idegen, megszokottól eltérő gondolatok kárára.

Vegyünk példaként egy hagyományos online lapot, a Népszabadság 2016 október 1-i számát. A baloldali lap egyik utolsó publikált kiadása egyébként ma is releváns témákat feszeget. Szó van benne az egészségügyről, megjelenik benne egy cikknyi Soros-védelem, helyzetjelentés a Magyar Kormány vs. EU-csatáról, de téma még a bevándorlás és a klímavédelem is. Odébb lapozva kultúra, sport és szolgáltatás rovat is helyet kap. Ezeket a híreket, véleményeket a Népszabadságot olvasók csomagban kapták kézhez, és ha valamit nem akartak elolvasni mondjuk a cím és a kép alapján, akkor azon átlapoztak. A lap ettől függetlenül a következő számban is hasonló hírcsokrot állított össze.

Ehhez képest mivel állunk szemben ma?  Amerika lakosságának 68%-a fogyaszt tartalmat közösségi média csatornákon keresztül, ahol az egyes bejegyzések egyenként megosztva, posztok formájában jelennek meg a képernyőn. Míg a hagyományos média termékeinél a saját beállítottságunkkal összeegyeztethető, de mégis tartalmilag idegen információt pár mondat után ugortuk át, úgy ma ezeket egyáltalán nem látjuk, az ellentétes véleményt képviselő bejegyzésekről nem is beszélve. Ha valami nem tetszik vagy nem érdekel, az előbb-utóbb kikopik a képernyőnkről, vagyis a tartalomfogyasztási szokásaink meghatározzák, hogy milyen bejegyzésekkel találkozunk. Ez a folyamat arra hivatott, hogy egyre pontosabban és szűkebben célozza az olvasót.

Filter bubble a való életben

Adam Greenwood, a Greenwood Campbell tech vállalat alapítója idén áprilisban tartott TEDx előadásában érdekes analógiával élt. Felvázolt egy Black Mirrorhoz méltó képet egy olyan – nem is olyan távoli – jövőről, amiben valamennyien okosszemüvegeken vagy kontaktlencséken keresztül szemléljük a világot. Ezek a kütyük ugyanúgy algoritmusokra építenek, mint a ma megszokott digitális csatornák és a felhasználói fiókok között kialakult hálózatba illesztenek minden érzékelt képet. Beszéde során Greenwood megkísérli lenyűgözni a közönséget egy egyszerű példával. Ha egy ilyen algoritmizált szűrőn keresztül élnék az életüket, elképzelhető, hogy sosem ismerték volna meg a mellettük ülő társukat, mert az algoritmus nem ajánlotta volna nekik az illetőt, vagy az is lehet, hogy egyenesen blokkolta volna a képből. A nem-is-annyira-szürreális disztópia még nagyobbat üt, ha belegondolunk, hogy valójában pontosan ugyanez történik a képernyőkön percről percre. Greenwood analógiája arra épít, hogy ami most még csak a digitális világ sajátossága, az hamarosan teljes, atomokból álló létünk elemévé válik. Van azonban egy másik megközelítés, egy sokkal zordabb kép, amiben a 3D-s életünk egyre növekvő arányban bitekké alakul. Ez a világ viszont már jópár éve tart.

Természetesen nem arról van szó, hogy ha valaki kifejezetten szeretne a profiljába nem illő tartalmat olvasni, akkor azt ne tehetné meg. A szemüveget is le lehet venni, ahogy az algoritmusokon túl is van élet, de ez utóbbi sokkal nehezebb, mint volt: aligha valósulhat meg az olvasó aktív kezdeményezése nélkül. 

Az átlagfelhasználó azonban ritkán tekint ki a saját maga köré fújt buborékjából. Miért is tenné? Kényelmes, hogy a Facebook és más oldalak tálcán kínálják az olyan tartalmat, ami egytől egyig nekünk van címezve, épp csak az aranypecsét marad le róla. Nem kell keresni, kutatni, oldalak közt váltogatni ahhoz, hogy ingerküszöbünknek megfelelő szórakoztató videók, étkezési szokásainkhoz igazodó receptötletek, és beállítottságunkhoz illeszkedő politikai vélemények (és tények) kerüljenek a hírfolyamba. 

Hiába vagyunk tisztában azzal, hogy amit a közösségi médián keresztül látunk, az nem a teljes valóság, mégis ez képezi mindennapi digitális környezetünket és így élünk egymás mellett Pariser szavaival élve párhuzamos, de különböző valóságokban.

Az a bizonyos propaganda

 Csakhogy amivel naponta szemben találjuk magunkat, az messze nem korlátozódik a megválasztott (követett, kedvelt) oldalak személyre szabottan szűrt tartalmára és ismerőseink vagy az ő ismerőseik népszerű posztjaira. Szponzorált tartalomként és a hirdetési blokkokba gyakorlatilag bármilyen nekünk címzett reklám vagy tartalom is bekúszik, szinte észrevétlenül. Számos módon élhet ezzel vissza bármilyen entitás, ami az adott poszt mögött áll: a szenzációhajhász, kattintásgeneráló blogposzt vagy bulvárcikk egészen ártalmatlan az ál-webshophoz képest, ahol már anyagi kárról is beszélhetünk, ha valaki nem elég körültekintő. De talán ennél is veszélyesebb a gyakran álhíreket, ferdített tényeket terjesztő propaganda.

 Lassan kezd kihűlni a Cambridge Analytica-botrány, de hiba lenne elsiklani az eset jelentősége felett. 2018 márciusában látott napvilágot a hír, miszerint az adatelemző vállalat 50 millió Facebook felhasználó adatát jogosulatlanul felhasználta, hogy profil alapján célozza perszonalizált politikai reklámmal az amerikai választópolgárokat a Trump-kampány megbízásából. Az elképzelés működött, aztán fény derült az illegális adatfelhasználásra, ami rövidesen a cég végét jelentette, de hiba lenne itt pontot tenni a történet végére.

 A kattintás központú hírszolgáltatás és a politikai propaganda is ugyanarra a pszichológiai megfigyelésre épít. A negatív tartalom jobban leköti az olvasó figyelmét, több ingert vált ki belőlünk, így összességében hatásosabb a semleges vagy pozitív tónusú sztoriknál. A propaganda ráadásul gyakran ellenséget generál, amit sztereotíp módon fest le. Ezáltal a társadalom polarizálódik, az előítéletek pedig erősödnek.

 “Ha az 1930-as években lett volna Facebook, akkor Adolf Hitler megoszthatott volna rajta 30 másodperces reklámokat a zsidó-probléma megoldására való elképzeléséről”

- vetette fel Sacha Baron Cohen az Anti-Defamation League (ADL) fórumán, majd a beszéd tartalmát a The Washington Post is megosztotta. Az ADL egy 1913-mas alapítású gyűlöletellenes liga, ami eredetileg antiszemitizmus ellen lépett fel, de mára minden kisebbséget a védelmébe vesz. “A hazugságok terjesztésén alapuló autokrácia hatalomra tör”, figyelmeztet a színész-humorista, majd rávilágít a közösségi média legsötétebb oldalára: az ilyen platformok algoritmusai olyan tartalmak megosztását erősítik fel, amik a legalapvetőbb ösztöneinkre hatnak, hogy így felháborodást és félelmet keltsenek bennünk. Ezért teljesítenek kimutathatóan jobban az álhírek a közösségi médiában, ezért terjed jobban a hazugság a valóságnál. A Facebook mint eszköz tehát gyűlöletkeltésből jelesre vizsgázik, gyakran kisebbségek kárára.

 (via)

 Szólásszabadság 2.0

 Valahogy érezzük, hogy nincs rendben az, hogy a szakszerű újságírás terméke ugyanazon a felületen és ugyanolyan, uniformizált módon jelenik meg, mint egy zsé kategóriás blogger szélsőséges, gyalázó fröcsögése, nem is beszélve a szponzorált tartalmakról és hirdetésekről. 

Mit lehet tenni? Zuckerberg szerint a Facebookon való véleménymegosztás korlátozása alkotmánysértő lenne, utalva ezzel az USA alkotmányának első kiegészítésben álló szólás- és véleményszabadságra. Technikailag ez vitatható, mivel a Facebook egy bejegyzett cég, aminek joga van a saját belátása, véleménye szerint szabadon korlátozni, hogy milyen tartalmat, üzenetet támogat. Tehát (nagyon kisarkítva) ha Zuckerberg úgy döntene, hogy szerinte a kék szemű emberek valójában mind robotok, akkor ezt a véleményt az általa irányított vállalat nyilvánosan képviselhetné (és törekedhetne az elmélet terjesztésére.) A probléma az, hogy a Facebook túlnőtt a “vállalat” kategórián, mivel kiterjeszti az internetre valamennyi természetes és jogi személy kommunikációját, de ezt mindvégig a Facebook fejléce alatt teszi. Nem a Facebook valódi súlyának megfelelően korlátozzák a közösségi felületek tevékenységét azok a rendelkezések, amik a hagyományos médiára vonatkoznak. Így ad hangot a Facebook gyakorlatilag bárkinek, bármilyen üzenetnek és teszi mindezt következmények nélkül, hiszen a tartalom a felhasználóé, a Facebook csak egy szócső.

 Hogyan tovább?

 Bár nehéz a Cambridge Analyticát övező bortányról politikailag semleges forrást találni, fontos kiemelni, hogy a valódi kérdés egyáltalán nem az, hogy a Trump-kampány sikeressége vagy épp a Brexit mennyiben az adatelemző cég érdeme és nem is az, hogy mennyire etikus egy ilyen politikai győzelem. Sokkal inkább azzal kellene foglalkozni, hogy mindez mit jelent. Hiába fellegzett be a Cambridge Analyticának és hiába tett Mark Zuckerberg megannyi ígéretet a Facebook adatkezelésére vonatkozóan. Az adathalászat mint eszköz adott, mi pedig önként szolgáltatunk adatot. Minden. Egyes. Kattintással.

 (via)

Lehet, hogy a közösségi média platformok nem adják majd ki ezeket senkinek, semmilyen formában, lehet, hogy szigorítanak az adatkezelési szabályzatukon, de szivárogtak már ki a történelem során nemkívánatos dokumentumok és adatok állambiztonsági szempontból is kulcsfontosságú szerverekről. Arról nem is beszélve, hogy nehezen ellenőrizhető egy olyan, színfalak mögötti tevékenység, amiről a minimálisnál is kevesebbet tud a felhasználó. A képlet persze igen egyszerű. Bármilyen oldal látogatása során kénytelenek vagyunk elfogadni az adathasználati feltételeket, ha szeretnénk hozzáférni a tartalomhoz. Ugyanez igaz a Facebookkal történő bejelentkezésre is. Nehéz tehát azt mondani, hogy nem lettünk mára teljes mértékig kiszolgáltatottak azoknak a felületeknek, amik egyébként kényelmünk kiszolgálására és az információhoz való hozzáférés demokratizálásra rendeltettek.

Adam Greenwood sötét jövőképe mellett azért pár tanács is elhangzik, amit mindenképp érdemes megszívlelni. Ezek egyszerűnek tűnő, de annál nehezebben kivitelezhető célok, de első körben nagyjából ennyit tehetünk, hacsak nem vagyunk hajlandóak lemondani a digitalizáció előnyeiről. Jelenleg úgy tudunk enyhíteni a filter bubble effektuson, ha a Facebook hírfolyamot nem népszerűségi, hanem időrendi sorrendre állítjuk minden alkalommal, amikor görgetni kezdünk. Ha nem azt osztjuk meg a világgal, amire szerintünk sokan kattintanak majd, hanem amit mi érdekesnek tartunk. Ha tudatosan rákeresünk olyan tartalomra, vagy olyan forrásból olvasunk híreket, ami egyébként nem jellemző ránk. Ha minél több olyan emberrel igyekszünk kapcsolatot teremteni és fenntartani, aki sok különböző ellentétes véleményt képvisel akár politikai, vallási vagy más ideológiai szempontból.

Egy szó mint száz, legyünk proaktívan nyitottak és merjünk kilépni a komfortzónánkból még akkor is, ha így olyat is hallhatunk, amivel nem értünk egyet.

Azóta, hogy lelepleződött a Fyre Festival körüli botrány, hogy a Szűz Máriát Isten első "influencereként” aposztrofálta Ferenc pápa, hogy Logan Paul újévi fogadalomként bejelentette, egy hónapra homoszexuális lesz, az influencer kifejezés még többekben kelthet negatív érzéseket. Persze nemcsak ezek a kiugró esetek teszik problémássá a véleményvezér-jelenséget: ott van még a szponzoráció eltitkolása, a túlzott fogyasztás, az inautentikus posztok, követők és lájkok vásárlása... Egy korábbi posztunkban bemutattuk, milyen veszélyeket rejt magában, ha az influencer elhallgatja, hogy termékeket csak ajándékba kapta vagy fizettek neki a megjelenítésért. Viszont úgy tűnik, a közösségi média világában még egyet csavartak a történeten: számtalan kisebb influencer kamuzza be, hogy megállapodása van különböző brandekkel. Tehát szponzorált tartalomként tüntetnek fel valamit, ami valójában nem is az.

Mindannyiunk számára ismerős lehet, amikor egymás után ugyanolyan képleírásokba futunk bele az Instagramon: köszönöm X brandnek, hogy ezzel a szuper termékkel stb. stb. #atermékmegnevezése #avállalatprofilja #ésperszeaszlogen. Nagyjából így néz ki egy tipikus szponzorált poszt a közösségi médiában. Amikor megállapodik egy véleményvezér és egy vállalat egy termék megjelenítését illetően, többek között azt fixálják le, milyen hashtageknek kell szerepelniük a kép mellett. Az már csak egy bevett fordulat, hogy a poszt alkotója megköszöni a vállalatnak a lehetőséget és az élményt. A kamu szponzorált posztok elterjedése pedig pontosan ebből adódik: nagyon könnyű imitálni azokat.

(via)

Nyerő széria

Vajon mi ösztönözheti az influencereket arra, hogy ál-szponzorált tartalmakat gyártsanak? Először is fontos megjegyezni, hogy ez a tendencia leginkább a micro influencerekre, azaz a párezres követőtáborral rendelkezőkre igaz. Ők azok, akiknek (még) nem sikerült olyan státuszt elérniük, hogy a vállalatok sorra kopogtassanak náluk virtuálisan. Véleményvezérré válni tudniillik nem egyszerű feladat: beletartozik a régi kétes megítélésű posztok és képek törlése, a rajongói bázis legalább ötszámjegyűvé növelése, illetve a profil célirányos egységesítése mind az üzenet, mind a vizualitás szintjén. És bizony a legelső szponzort a legnehezebb megszerezni, hiszen a vállalatok kíváncsiak a korábbi együttműködésekre.

A kamu szponzorációk esetében az influencerek saját zsebből veszik meg a terméket vagy fizetik ki a szolgáltatást, majd a többi véleményvezér szponzorált posztjainak mintájára teszik nyilvánossá azt, hogy például megkóstolták a legújabb kávét, kipróbálták a most piacra dobott videójátékot, vagy elmentek egy exkluzív étterembe. Az élmények megköszönése és a hashtagek alkalmazása azt az üzenetet közvetíti, mintha kapcsolat lenne köztük és a vállalatok között. Más cégek számára pedig egy ilyen kiírás azt közvetíti, hogy vannak, akik már beléjük fektették a bizalmukat, így érdemes együttműködni velük.

(via)

A motiváció anyagi oldala megkerülhetetlen kérdés. A micro influencerek sok esetben tizenévesek, akik még nem tudnak legálisan munkát vállalni. Az influencer marketing jövedelmezősége miatt a fiatalok jó pénzkereseti lehetőséget látnak a kamu bizniszben, azt remélik, az majd eljuttathatja őket az igaziig. A másik fontos motiváció, különösen a fiatalabb generációk számára az, hogy ez menő. Irigységre adhat okot, ha valakinek ingyen cuccokat küldenek, míg a lúzereknek többieknek a zsebpénzüket kell elkölteni azokra. “Minél több szponzorod van, annál hitelesebb vagy” - állítja egy tizenéves a The Atlantic a témáról szóló átfogó cikkében. Persze nemcsak a tizenévesekre jellemző a kamu szponzoráció.

Előfordulhat, hogy egy drágább termék megvásárlása és ízléses megjelenítése után a vállalat a saját felületein is közzé teszi a posztot, így generálva láthatóságot és további reklámozási lehetőségeket az influencer számára. Ugyanakkor érdemes mérlegelni a ferdítés hátulütőit is. Míg bizonyos szegmensekben nem jelent problémát az, ha valaki több, egymással versengő szponzorral rendelkezik (táskák, cipők piaca), addig más típusú termékek esetében gondot okozhat a versenytárs kamu képviselete (autók, fitness márkák). Tehát: elképzelhető, hogy valaki azért marad le egy igazi szponzorációs lehetőségről, mert a cég abban a hitben van, hogy a konkurencia már megszerezte magának az influencert. 

Előnyök és hátrányok a “szponzor” oldalán

Alapvetően a közösségi média remek lehetőséget ad a márkák számára, hogy ismertségre tegyenek szert, ahogy a vásárlóik betaggelik őket és a termékeiket. Amennyiben igényes kamu szponzorált poszt születik, úgy a vállalat még örülhet is az ingyen reklámnak. De mit tehetnek, ha úgy érzik, sérti a márkát a kontent amatőr jellege vagy maga az influencer személye? A vállalat számára ugyan hatalmas erőbefektetés, de a közösségi média hashtageken keresztül történő monitoringja megoldást nyújthat. Amint felfedezik a kamu szponzorált tartalmat, felvehetik a kapcsolatot az adott influencerekkel. Természetesen ez rosszul is elsülhet, hiszen a véleményvezérek mégiscsak többezres követői táborral rendelkeznek, és rajongóik felé könnyen el tudják juttatni a vállalat rossz hírét a valóság elferdítésével. A potenciálisan negatív hírverés úgy is elkerülhető, hogy a vállalat a hivatalos honlapján közzé tesz egy listát azokról az influencerekről, akikkel éppen együttműködik.

A nemkívánatos reklámok elkerülése érdekében, valamint a szakma tisztábbá és őszintébbé tétele céljából a vállalat olyan passzust foglalhat bele az influencerekkel kötött szerződésbe, mely szerint nem lehet hamis szponzorált poszt a közösségi média felületeiken. Vagy olyan influencerekkel kötnek szerződést, akiket hivatalos network menedzsel, és rajtuk kérik számon a véleményvezérek autentikusságát. Az efféle policy-k elfogadása végeredményben a szakma átláthatóságát mozdítaná előre.

Mit tehet a fogyasztó?

Röviden: közel semmit. A valós és a kamu szponzorált tartalmakat csaknem lehetetlen megkülönböztetni - esetleg ha olyan promócióról van szó, amihez kuponkód is tartozik, akkor annak hiánya árulkodó jel lehet. A kamuzók sokszor pont azt használják ki, hogy a közönség feltételezi, minden tartalom szponzorált, hiszen valóban kiugróan megnőtt az elmúlt években az efféle együttműködések száma. Amíg azonban korábban a szponzoráció azt jelentette, hogy a véleményvezér "eladta a lelkét", mára az ilyen együttműködések a siker jelei lettek. A kamuzóknak egyáltalán nem érdekük, hogy elkerüljék a szponzorált tartalom látszatát. 

Keith Weed, az Unilever marketing igazgatója nyilatkozta, hogy az influencer ökoszisztémának “vissza kell építenie a bizalmat, mielőtt az örökre eltűnik”. Ilyen gondolatok által vezérelve irtják ki időről-időre az álkövetőket, szabályozzák szigorúbban a szponzorált tartalmat. Még maguk a véleményvezérek is előrukkoltak olyan videókkal, amelyekben részletesen beszámoltak pénzkereseti forrásaikról (noha arról nem, hogy mennyi az annyi). Jelenleg nem tiltja semmilyen jogszabály a kamu szponzorációkat, de előbb-utóbb utoléri a szabályozás ezt a tendenciát is, mint a közösségi média sok egyéb jelenségét.

Olyan időket élünk, melyben az Egyesült Államok elnöke laza csuklóval bélyegzi meg a "fake news" híres szópárosával a legkülönfélébb médiumokat. Persze lehet azon vitatkozni, hogy mi számít ma hiteles, illetve hiteltelen hírforrásnak, de az egészen biztos, hogy a történelem folyamán korábban nem tapasztalt formában zúdul az álhír az emberekre. Még az egészséges gyanakvás képessége mellett sem könnyű megkülönböztetni a valóságot teljesen, részben, vagy egyáltalán nem fedő híreket egymástól. Aki jelen van a közösségi médiában, vagy napi szinten olvas híreket, az tudja, hogy egy dezinformációs háború kellős közepén vagyunk, aminek az elsődleges színtere az internet. Ezt az állapotot millió plusz egy dologgal lehet magyarázni, de minden kétséget kizáróan az egyre profibb audiovizuális hamisítási technikák is szerepet játszanak a mostanában tapasztalt epikus "fake news" dömpingben. Az egyik ilyen eljárás az úgynevezett deepfake nevű technológia, aminek a tájékoztatásra gyakorolt hatását egyelőre még megjósolni is nehéz. 

(via)

A deepfake nevű eljárás etimológiai értelemben a deep learning (mély tanulás) és a fake (ál-, hamis) szavakból ered. A név alapján valószínűleg egy összetett eljárásra gondolhatnak először a laikusok, de a technológia megértéséhez közel sincs szükség felsőfokú számítástechnikai képzettséghez. A deepfake szoftverek ugyanis nem csinálnak mást, mint mesterséges intelligencia (AI) segítségével audiovizuálisan meghamisítanak videókat. Az ilyen típusú programok eleve létező videókban szereplő emberek arcát és hangját lecserélik olyan személyekére, akiknek semmi közük sincs az originál képsorokhoz. A mesterséges intelligencia az interneten fellelhető kép és videó fájlok rengetegéből képes megtanulni – általában híres – emberek mimikáját, hangját, gesztikulációját és finommozgásait, amit aztán rekonstruál és beilleszt egy másik videóban lévő szereplő arcára. A meghamisított karakterbe pedig bárki belebújhat, és azt mondhat, vagy tehet, amit csak akar.

Képességeit elnézve a deepfake a technológia akár egy rendszeresített eljárása is lehetne az orwelli világban, csakhogy az audiovizuális képsorok meghamisítására kifejlesztett módszer nem egy disztópikus fiktív regény eleme, hanem nagyon is "kézzel tapintható" valóság. Sajnos nincsenek arra vonatkozóan pontos információk, hogy a mióta létezik a deepfake, mivel a technológia evolúciója rendkívül gyors állapotváltozások sorozata, ezért nehéz megmondani, hogy a jelenleg ismert stádiuma konkrétan mikor született meg. Ezzel együtt viszont nyugodtan kijelenthető, hogy 2-3 éve biztosan egzisztál a deepfake, és a legkülönbözőbb formái ismertek. Az ingyenesen hozzáférhető programoktól kezdve egészen a fizetős alkalmazásokig, rengeteg deepfake szoftver közül válogathatnak a civil felhasználók. Egyszóval ma már széles körben elérhető ez az eljárás, de az első jól regisztrálható felbukkanása egészen konkrétan 2017 második felében, a Reddit nevű közösségi weboldalon történt, ahol a felhasználók a szexuális fantáziáik megélésére használták a technológiát.

A deepfake felhasználási területei 

A deepfake körülbelül 3 évvel ezelőtt azzal robbant be a köztudatba, hogy a Redditen és az internet ’pöcegödreként’ számon tartott 4chan nevű képtábla weboldalon számolatlan olyan felnőtt filmes videó jelent meg, melyekben a női főszereplők testére hírességek arcát rakta a mesterséges intelligencia. Egyszóval ál-celebpornó gyártására fogták be először deepfake technológiát, ami azonnal meghozta az eljárás számára a széleskörű hírnevet.

Az első ilyen videók nagyon kezdetlegesek voltak és pár internetes szubkultúrát leszámítva nem igazán kaptak széleskörű figyelmet. Aztán technológia – a képességeit tekintve – rohamos fejlődésnek indult, és nagyon rövid időn belül teljesen élethű kamu A-listás celeb-pornóvideók kezdtek cirkulálni a világhálón. 

Balra Gal Gadot hollywoodi színésznő, jobb oldalon pedig Gal Gadot arca deepfake segítségével egy pornószínésznő testére montírozva (via)

A kamu celeb-pornó népszerűsége meredeken ívelt felfele, a visszás műfajjal aztán a tartalommegosztó honlapok is komolyan foglalkozni kezdtek. Először a Redditnél kapcsoltak, hogy a hamisítás ezen formája komoly etikai és jogi kérdéseket vet fel. A híres közösségi oldalon először törölni kezdték az ilyen típusú tartalmakat, majd végül teljes körűen kitiltották azokat a felületről. Ezt a példát szinte minden felnőttfilmes videómegosztó portál is követte, és ma már ott tartunk, hogy kizárólag az internet legsötétebb bugyraiban találunk kamu celebpornót, ott viszont szép számmal. 

Fontos megjegyezni, hogy jelenleg úgy áll a helyzet, hogy bárkiről készülhet kamupornó. Ehhez mindösszesen kellő mennyiségű fényképre illetve videóra van szükség a célszemélyről. Ilyen értelemben a deepfake a bosszúpornó műfaját egy teljesen új dimenzióba helyezheti, ami durva visszaéléseket nyithat ajtót. Elég egy vérig sértett exbarát/barátnő, aki elégtételt akar venni vélt, vagy valós sérelmei miatt és kész a baj. 

Az emberi szexuális fantáziákat kiszolgáló felhasználáson túl, a deepfake-et a közhangulat és a politikai folyamatok befolyásolására is fel lehet használni. Vagyis csak lehetne, ugyanis egyelőre nem tudni olyan jelentős esetről, ahol a széleskörű közvélemény formálása miatt, illetve valamilyen politikai, vagy gazdasági haszonszerzés céljából született volna deepfake videó. Persze, ami késik, az nem múlik. A technológiai guruk szerint már nem kell sokat várni, hogy komoly társadalmi botrányt okozzon egy deepfake technológiával meghamisított felvétel. Konzervatív előrejelzések szerint a következő évek sorsfordító országgyűlési, vagy elnökválasztások kampányhajráinak valamelyike alatt bevethetnek manipulatív célból deepfake videókat. Például a 2020 novemberében esedékes amerikai elnökválasztást megelőzően sokak szerint számítani kell olyan videókra, melyek kommunikációs krízist, vagy belpolitikai válságot okozhatnak az Államokban. 

(via)

Így védekezz: A deepfake videók felismerése 

Több technológiával foglalkozó internetes portál is feldolgozta már, hogy miként lehet felismerni a deepfake videókat. E szaklapok általában többlépcsős védekezést ajánlanak az olvasóiknak. Ezek értelmében az első védekezési szint technikai jellegű, ami a deepfake korántsem tökéletes képességeire épít. Ezek a szoftverek – pláne az ingyenesen hozzáférhető gagyi cuccok – ugyanis gyakran olyan készterméket állítanak elő, amely hemzseg a szemet szúró hibáktól, így könnyen felismerhető a hamisítás ténye. Az arc illesztése, a hang és a szájmozgás lehetetlen együttállásai, a gazdatest és az "álarc" színárnyalatának és tónusbeli különbségei is olyan figyelmeztető faktorok, melyek egyértelmű jelei lehetnek a deepfake-nek. Több lap is hangsúlyozza, hogy a kevés pislogás egy karakteres árulkodó jel lehet - még a profi szoftverek esetén is. A deepfake algoritmusai ugyanis gyakran megfeledkeznek erről feltétel nélküli emberi reflexről és képesek pislogás nélküli emberarcokat legyártani.

A deepfake felismerés második foka már összetettebb, az ugyanis tartalomfogyasztásbeli szokásváltoztatást követel az emberektől. Aki nem akarja, hogy a deepfake videók megvezessék, annak a jövőben ki kell alakítania magában az egészséges kételkedés képességét, valamint nem árt, ha a realitásérzéke is kellőképp földhözragadt. Mindenkinek a mostaninál alaposabban kell ismernie a közszereplők és a politikai véleményformálók vérmérsékletét, állásfoglalását, illetve attitűdjeit, hogy az audiovizuális hamisítás lehetőségére kezdjenek gyanakodni, ha egy felvételen túl nagyot állít egy társadalmilag meghatározó személy. Például ha egy élethű videóban Nancy Pelosi demokrata alsóházi képviselő hosszan értekezik a Donald Trump amerikai elnök által kilátásba helyezett határfal fontosságáról és pozitív hatásairól, akkor az minimum kételyt kell, hogy ébresszen mindenkiben.

Ha az előző két szint csődöt mond, és egyik segítségével sem lehet hitelt érdemlően bizonyítani a deepfake tényét egy gyanús videóról, akkor ellenőrzőszoftverek segítségével is lehet ellenőrizni egy videó valódiságát. Több szoftverfejlesztő cég is azon dolgozik a nagyvilágban, hogy olyan számítógépes programokat hozzanak létre, melyek közel 100 százalékos biztonsággal megmondják egy videóról, hogy deepfake által hamisított-e. Ezek a programok – deepfakehez hasonlóan – mesterséges intelligenciát használnak a felismerés folyamata alatt. A videó hangszintjétől kezdve, az arc színtónusain át egészen a mimikáig sok mindent megvizsgálnak ezek a programok.

(via)

A mesterséges intelligencia, azaz mély tanulása azonban egy végeláthatatlan csiki-csuki harc folyik a deepfake szoftverek és az ilyen típusú videókat felismerő programok között, ugyanis mindkettő a másik hibáiból tanul. A deepfake szoftverfejlesztők egyszerűen megvizsgálják, hogy az felismerő programok milyen hibák kiszűrésével detektálja a hamis tartalmat, majd ezekre a hibákra ráeresztik a mesterséges intelligenciát, hogy korrigálni tudja azokat. Ilyen értelemben pedig az újabb típusú deepfake szoftver a régi hibákat kiküszöbölve már olyan minőségben készít videót, amiről nem tudja megmondani egy régi felismerő program teljes bizonyossággal a hamisítás tényét. Az ördögi kör így bezárul és mindkét oldal folyamatos önfejlesztő paradigmába kerül.

Valós fenyegetés-e a deepfake? 

Kinyílt Pandóra szelencéje, már semminek sem hihetünk! – valószínűleg valami nagyon hasonló járhat az örök pesszimisták fejében, amikor a deepfake társadalomra gyakorolt hatását próbálják megfejteni. Természetesen ezek az aggodalmak teljesen jogosak, de ha a múlt hasonló típusú technológiai fejlesztéseit vesszük figyelembe, akkor nem jelenthet reális fenyegetést a deepfake. Példának okáért a Photoshop segítségével se sikerült soha senkinek háborúkat kirobbantania, vagy választásokat megnyernie. Legalábbis közvetlenül biztosan nem. Nagy valószínűséggel ugyan lesznek visszaélések a technológiával, de a szakértők szerint egyáltalán nem kell világégésre számítani. A nagy közösségi médiumok, és a széleskörű közvélemény befolyásolására alkalmas internetes felületek ugyanis komolyan foglalkoznak a deepfake jelenséggel, és hatalmas erőforrásokat mozgósítottak az utóbbi időben arra, hogy kiszűrjék és letiltsák az ilyen tartalmakat, hogy megakadályozzák a terjedésüket.

Szépen lassan pedig jogi keretek közé is szorítják a deepfake videókat - legalábbis erre utalnak a jelek. Természetesen elsőként az Egyesült Államok kongresszusa, kibervédelmi és nemzetbiztonsági szervezeti vették föl a kesztyűt az ilyen tartalmak ellen. Ugyan még nem látni pontosan azt a jogi struktúrát, amivel egészséges mederben lehet tartani a deepfake jelenséget, de szerencsére már a törvényhozók elkezdték kongatni a vészharangot, hogy a technológiával kapcsolatos visszaélésekre lehet számítani, amivel egészen egyszerűen kezdenie kell valamit a döntéshozóknak.

Nemrégiben a brit hatóságok új szabályozást alkottak a közösségi médiában való reklámozásra, ami különösen érzékenyen érintette az Egyesült Királyság influencereit. Mára az influencerkedés jól fizető állássá vált, hiszen a vállalatok ajándékokon és reklámokon keresztül hatékonyan elérik a fogyasztókat. Ugyanakkor a támogatott tartalmak nem egyértelmű megjelenítése félrevezeti a fogyasztókat a véleményvezér életstílusát illetően. A briteknél ezen  a problémán próbáltak segíteni, félig-meddig sikertelenül, ám annál több kritikus utóhanggal.

Influencernek nevezik a véleményvezéreket, akik elsősorban a közösségi médián keresztül ajánlanak termékeket és szolgáltatásokat, illetve buzdítanak azok megvásárlására. Jelentős részük olyan dolgokkal tölti meg az életét (otthonát, szabadidejét, ruhásszekrényét...), amelyeket egy vállalat küldött neki, függetlenül attól, hogy konkrét ellenszolgáltatást várt volna érte. Az reklám lett volna, enélkül viszont az ajándék szó írja le a helyzetet. Természetesen ez leegyszerűsíti egy influencer és egy márka együttműködésének típusait, de a vita lényegében ebben áll, illetve annak a veszélyéről szól, hogy a közönség hamis képet kap a véleményvezérek valós vásárlóerejéről.

(via)

Az idén januárban megfogalmazott irányelvek a közösségi médiában megjelenő reklámokra és az influencer marketingre persze nem az első kísérlet volt a briteknél. Évek óta próbálnak a hatóságok lépést tartani a folyton változó médiakörnyezettel, a platformok sokszínűségével, a brand-influencer együttműködésekben látható kreativitással (kreativitás jó és rossz értelemben egyaránt). Az elv tulajdonképpen mindig is az volt, hogy a fizetett tartalmat fel kell tüntetni, de az előbb felsorolt okokból kifolyólag megérett az idő egy reformra.

A jelenlegi szabályozás két szervezet együttműködésével született. A CMA (Competition and Markets Authority) minden szektort és minden egyes szervezetet figyelemmel követ, de valószínűtlen, hogy megkeresnek egy-egy influencert, hacsak nem reklámoznak illegális vagy erkölcstelen tartalmat. Az ASA (Advertising Standards Authority) feladata pedig a fogyasztói panaszokra való reagálás és a felülvizsgálat. Nekik lehet írni, pontosabban bejelentést tenni a neten, ha úgy érezzük, egy brit véleményvezér megszegte a szabályokat. A CMA és az ASA által megfogalmazott reformok arra helyezik a hangsúlyt, hogy a fogyasztók számára egyértelművé kell válnia az együttműködés mibenlétének abban a pillanatban, hogy vigyázó szemüket a kontentre vetették. Ha az influencer ennek nem tesz eleget, akár két év börtönbüntetésre is ítélhető.

A közösségi média árnyoldala

Az irányelvekből már látszik, hogy miben áll a probléma. Sok esetben a fogyasztó számára nem világos, hogy az adott véleményvezér hogyan jutott hozzá a megjelenített termékhez: saját maga vásárolta, PR célú anyagként kapta ajándékba a márkától, vagy ténylegesen fizettek neki a megjelenésért, illetve meg is szabták, hogy mit mondhat a termékről?

A fogyasztók sötétben tapogatózása az influencerek anyagias világában számos problémát vet fel. A nézők, olvasók úgy érezhetik, hogy számukra sosem lesz elérhető a “hivalkodó fogyasztásnak” ez a szintje, ami pedig csak növeli a saját egzisztenciájukkal szembeni elégedetlenséget. Aztán aggodalomra ad okot a fogyasztásra való ösztönzés, amikor a követők megpróbálnak lépést tartani a véleményvezérekkel, és akár adósságba hajszolva magukat törekednek az áhított életstílus magukévá tételére.

(via)

Reklámtartalom = rossz tartalom?

Ugyan igaz, hogy az engagement (a felhasználók bevonódása és aktív visszajelzése a tartalomra) csökken, amint szponzorált tartalmat tesz közzé a véleményvezér, nem mindegy, hogy annak mi az oka: mert egyesek automatikusan elzárkóznak a reklámtól, vagy mert nem volt összhang az influencer és a reklámozott brand, üzenet között? Az elsővel oly keveset lehet kezdeni, hiszen már a mikroinfluencerek is brand-együttműködésekben utaznak, de valójában jobb, ha nem kerül sor a kooperációra, ha komoly aggályok merülnek fel az autenticitást illetően. Mert ha az influencer úgy érzi, titkolnia kell a reklámozás tényét, mert a követők idegenkedéssel és elutasítással fogadnák a tartalmat, akkor talán tényleg érdemesebb lett volna kihagyni a szóban forgó üzletet.

A tartalom attól nem lesz automatikusan értéktelen, hogy fizettek az elkészítéséért. Sőt, a városi legendával ellentétben az Instagram sem sorolja hátrébb a szponzorált tartalmakat, amelyek leírásában ott van a #ad szócska. Minden kétséget kizáróan lehetséges olyan reklámot készíteni, amely egyszerre értéket, információt is közvetít a fogyasztó számára, jóllehet ez nagyobb energiabefektetést igényel.

A reklámot tartalmazó anyag elkészítése továbbá lehetőséget ad az influencernek, hogy a közzétett tartalmat izgalmasabbá és igényesebbé tegye: lépést tartson a trendekkel, gazdagítsa tudását, termékeket teszteljen, utazzon. Persze ne gondoljuk azt, hogy ingyen cuccok nélkül ne lehetne sokszínű tartalmat kreálni...

Az ajándékot a nagyimtól kapok, nem a piárosoktól

Az utóbbi években a legelterjedtebb kifejezés egy brand és egy influencer szorosabb együttműködésére a szponzorált tartalom volt, hiszen mégiscsak enyhébbnek hatott, mint a nyers reklám szó. Az újabb szabályozás értelmében viszont ez már nem tartozik az elfogadható terminusok körébe, ugyanis nem írja le kellő pontossággal a szorosabb együttműködés jellegét: mikor és milyen mélységben dolgozott együtt a két fél, milyen formában kompenzálták a véleményvezért... Amikor nem arról van szó, hogy a vállalatnak rá kell bólintania a kreatív koncepcióra, és a végső döntés az ő kezükben van, akkor a #gifted, azaz ajándék a legmegfelelőbb a szabályozás szerint. Az ajándék megnevezést akkor kötelesek használni a véleményvezérek, amikor nem saját erőből jutottak hozzá a termékhez vagy a szolgáltatáshoz, nem fizettek teljes árat érte, vagy korábban már sor került együttműködésre a vállalattal.

Viszont ez számos, nemcsak brit influencerben ellenérzést váltott ki, mondván az ajándék valójában egy szívből jövő dolog, a rokoni és a baráti körben ellenszolgáltatásról nem beszélhetünk. Ezzel ugyan vitatkozna Marcel Mauss francia szociológus, aki Az ajándék című antropológiai munkásságában a viszonzási kötelezettségről értekezik, miszerint egy ajándék sosincs ingyen. Az influencerek mégis azt állítják nagy általánosságban, hogy a véleményük teljességében őszinte, és hogy nem ajánlanának közönségüknek olyasmit, amiben nem hisznek, illetve amit saját maguk ne vásárolnának meg.

A probléma természetesen nem ilyen egyszerű. Nem kell manipulációs szándékot feltételeznünk az influencer részéről, amikor az autentikusságát hangsúlyozza, hiszen elképzelhető, hogy ő valójában így érez az ingyen cuccokat illetően. Viszont naivak se legyünk, ugyanis az influencer nyilván szeretne jó kapcsolatot ápolni a vállalatokkal, ezért megosztja a közönségével a pozitív véleményét, még ha nem is kap ezért az ajánlásért fizetést. A vállalat pedig előszeretettel fog továbbra is ingyen cuccokat küldeni a bloggenrek/vloggernek/instagrammernek, ha ő beszámol majd róluk.

(via)

Végtére is, ez a bizalomról szól. A közönségnek bíznia kell az influencerben, hogy valóban olyan dolgokat ajánl, amelyek beváltak számára, így tudja növelni majd a követőtáborát. És nemcsak a fogyasztónak előnyös, ha tisztában van a véleményvezér és a vállat kapcsolatát illetően, hanem a vállalatnak is, hiszen így fenntartható a márkahűség és az elkötelezettség.

Ha kíváncsi vagy az influencerek világára, itt és itt olvashatsz róluk.

Az emberi memória nem úgy működik, mint egy videókamera: képtelenek vagyunk minden apró részletet megjegyezni, és évtizedek múltán is kifogástalanul felidézni azokat. A téma kutatói szerint az emlékezés konstruktív folyamat, azaz a múlt darabkáit jelenbeli gondolatainkkal kiszínezve próbáljuk értelmes egésszé formálni. Akkor mégis miért várják el a bírósági perekben, hogy a szemtanúk képesek legyenek tökéletes képet adni a szóban forgó eseményekről? És hogyan manipulálható a memóriánk?

Képzeljük el, hogy gyerekkori emlékeinkről kérdeznek minket! Megpróbáljuk felidézni a családi nyaralásokat, születésnapi bulikat, izgalmas kalandokat, majd egyszer csak egy ismerősünk olyan eseményről kezd mesélni, ami nekünk nem ugrik be. Lehet, hogy csak elfelejtettük, vagy esetleg azért nem emlékszünk rá, mert nem is velünk történt meg? Talán be akarnak csapni?

Fantom visszaemlékezések

Egy 2002-ben publikált kísérlet eredményei bemutatták, mennyire könnyen befolyásolható az emberi emlékezet. A kísérleti alanyokat arra kérték, hogy gyerekkori (4-8 éves) fotóik alapján idézzék fel a képeken megörökített eseményeket. Majd a kísérlet vezetője egy olyan felvételt mutatott a résztvevőknek, amelyen apjukkal egy hőlégballonon mosolyognak. Az alanyoknak azonban nem rémlett ez az esemény, ami nem csoda, hiszen a fotót manipulálták. Az arcokat csak rászerkesztették a képre, valójában egyikük sem vett részt gyerekkorában hőlégballonos kiránduláson (a lehetőségük azonban megvolt erre, mert évente többször rendeztek hőlégballonos fesztivált az országban - így nem tűnt teljesen valószínűtlennek a dolog). A kísérlet vezetője viszont nem leplezte le rögtön a trükköt a résztvevők előtt. Nagyjából egy héttel később ismét behívta őket, és furcsa módon ez alkalommal a kísérleti alanyok fele részletesen be tudott számolni a kérdéses eseményről, annak ellenére, hogy az soha nem is történt meg velük. Mégis hogyan magyarázható a téves emlékezés?

(via)

Az emberi memória nem képes a múlt lineáris reprodukciójára. Ehelyett olyan konstruktív folyamatokon alapszik, melyekben előfordulnak hibák és torzítások. Amikor emlékezünk, darabkákból próbáljuk felépíteni a történetet. A sztori összeállítására pedig hatással van tudásunk, befolyásolják azt különböző értékítéleteink, amelyekkel az emlékezés pillanatában rendelkezünk. Részben ez az oka annak is, hogy úgy idézünk fel történelmi eseményeket, ahogy ma gondolkodunk róluk. Az emlékezet tökéletlensége viszont nem egyedülálló dolog, és nemcsak megbízhatatlan emberekre jellemző - mindannyian így elevenítjük fel a múltat.  És való igaz, minél több idő telt el a kérdéses esemény óta, annál nagyobb kihívást jelent azt pontosan felidézni.

Emlékképek, eskü alatt

A fals emlékeknek végzetes következményei lehetnek: pontatlan tanúvallomások miatt számtalan ártatlan embert ítéltek el. Az első párszáz eset, amelyben a hibásan bebörtönzötteket DNS-vizsgálat segítségével mentették fel, 75%-a szemtanúk téves vallomása alapján eredményezett bűnös ítéletet. Sőt, ma is ez az elsődleges oka az elhibázott bírói döntéseknek. De ha ennyire megbízhatatlan a memóriánk, miért kérik mégis számon rajtunk?

                                        (via)                                                                                       (via)

Az utóbbi idők egyik legnagyobb médiavisszhangot kapott törvényszéki tárgyalása a Supreme court (az Egyesült Államok alkotmánybíróságaként is működő legfelsőbb bíróság) szexuális erőszakkal megvádolt jelöltének pere volt. Christine Blasey Ford, egyetemi professzor, azzal vádolta meg a Brett Kavanaugh szövetségi bírót, hogy 36 évvel ezelőtt egy középiskolai bulin a férfi erőszakoskodott vele. A per fókuszában a vádló emlékei, illetve azok hiányosságai álltak. Valóban, az eset több évtizede történt, és a nő nem volt képes kifogástalanul felidézni a kérdéses estét, de a memória kutatásával foglalkozók rendre azt nyilatkozták a médiának, hogy ez természetes. Azok viszont, akik a férfi mellett álltak ki (a bírók, jelentős médiaorgánumok, sőt, Donald Trump) azzal érveltek, hogy az emberi memória alapvetően megbízhatatlan, és pontosan ezért nem hihetünk a nőnek. A perben végül nem bizonyultak elégségesnek a professzor emlékei, a férfit pedig pár héttel a tárgyalás után kinevezték a Supreme Court legújabb tagjának.

Bármennyire is frusztráló, mégsem menekülhetünk memóriánk tökéletlensége elől. Még az amúgy kiemelkedő emlékezőtehetséggel rendelkező emberek is a manipuláció áldozatául eshetnek. De csak azért, mert emlékeink befolyásolhatók, még nem jelenti, hogy teljesen megbízhatatlanok. Lehet, hogy a részletek időközben megváltoznak, a kutatók szerint élményeink magja mégis megmarad - legyen szó akár vidám, akár traumatikus élményekről.

Az év eleje óta zajlik a vita az Egyesült Államokban a laborban előállított húskészítmények elnevezéséről, amikor is az egyik prominens marhatenyésztéssel foglalkozó szervezet petíciót indít azért, hogy ne lehessen húsnak nevezni azt, ami nem hús. Szerintük hús csak az lehet, ami a felnevelt, aztán lemészárolt állattól származik. De mire fel a definíciós háborúskodás? A laborhús is úgy végzi majd, mint a növényi tejek italok?

“Eh, mi a név?”

Ausztráliában hasonló viaskodásnak lehetünk tanúi, mint az Egyesült Államokban, ahol a jelenlegi jogszabály szerint hús nem lehet az, amit egy magzatból közvetlenül állítanak elő. Fontos tudni, hogy a laborhús márpedig így készül (egészen pontosan magzati borjúsavóból). Ennek ellenére szükségét érzik a definíciós határvonalak élesebbé tételének. A tiltakozók szerint a helyes elnevezés laborban előállított fehérje kellene, hogy legyen.

A Lehetetlen Burger: úgy "vérzik", mint az igazi

Nem meglepő, hogy a haszonállatok tenyésztésével foglalkozó embereket a címkézési háborúban a gazdasági hátrányok visszaszorítása vezérli, tudniillik a növényi étrend (és az ezen túlmutató veganizmus) előretörésével a laborhús gondolata egyre inkább foglalkoztatja az embereket. A laborhús mellett kampányolók úgy érvelnek, hogy élő változatával ellentétben az nem tartalmaz antibiotikumokat vagy különböző kórokozókat, amelyek negatív hatása egyre nagyobb egészségügyi és gazdasági problémává válik. A tiszta hús továbbá fenntarthatósági és környezetvédelmi szempontból is előnyösebb. Az elnevezés pedig azáltal válik jogossá, hogy a késztermékek molekuláris szinten azonosak. Nélküle viszont félő, hogy hamvába holt ötlet marad a tiszta hús koncepciója.

Meg kell hagyni, hogy a tiszta hús, ahogyan azt a legtöbbször előállítják, kizárólag izomsejtekből készül, nem pedig zsír- és vérsejtekből. A különböző húsféleségekhez pedig ezek kombinációjára van szükség, továbbá szín- és ízfokozókra, hogy az végül olyan legyen, mint a tradicionális körülmények között lemészárolt verziója (igen, tényleg a slaughtered szót használják). A kutatók reményei szerint a forgalomba kerülésig még inkább valósághű hússzerű készítményt fognak tudni előállítani.

Fehér ital és a kávédba teszed. Mi az? Hát, nem tej.

A harc természetesen nem áll meg a húsok háza táján. Az állati és növényi tejek különbsége egyértelműbbnek tűnik, de a háborúskodás ezen a téren is évtizedek óta zajlik. Végtére hogyan is fejnénk meg egy szójababot vagy egy kókuszt? Esetleg egy mandulát vagy egy kesudiót? A rizst meg a zabot aztán pláne hagyjuk! Az amerikai szabályozó szerveket eddig nem zavarta az elnevezés, ugyanis a használatbeli hasonlóságok magukért beszélnek. Aztán lecsapott a tejipar. A sokmilliárd dolláros tejipar arra hivatkozott, hogy a növényi tejek táplálkozási profilja eltérő, így ne profitáljanak már a tej “brandjéből”, és ne próbálják megtéveszteni a vásárlókat. Válaszul a növényitej-pártiak az állati tejek sokféleségével érveltek (pl. zsírszázalékot vagy ízesítést tekintve), tudniillik a táplálkozási profil egységessége már az állati eredetű termékek esetében sem állja meg a helyét. (Arról nem is beszélve, hogy a tej hivatalos definíciójában egészséges tehenek származékaként nevezik meg az italt…)

Margarin reklám: "El sem hiszem, hogy nem vaj!"

A legmókásabb talán a karfiol steak esete. Kritika érte, mondván miért is akarnánk egy zöldséget húsfélének titulálni, amikor az a név nélkül is képes csábítóan finom lenni?!

Hogy mennyiben sikerül-e kiszorítania a piacról a laborhúsnak tradicionális verzióját, a jövő zenéje - és talán inkább technológiai, mintsem etikai kérdése.

 Képek: innen, innen, innen. 

Szeretjük azt képzelni magunkról, hogy igazán logikus gondolkodók és szónokok vagyunk, de gyakrabban vétünk az érvelés szabályai ellen, mint hinnénk. Újévi fogadalomnak azt ajánljuk, hogy határozzuk el, 2018-ban sikeresebb érvelők leszünk! Az egyik első lépés a megvalósítás felé az, ha nem esünk bele a szokásos hibákba, mert ezek gyengítik a következtetéseink erősségét, azaz aláássák mondanivalónk megalapozottságát. 

Nézzük most tíz példát a leggyakoribb, legérdekesebb és legmegtévesztőbb érvelési problémára, és fejtsük meg, hol van bennük a buktató!

1. Hagyományra hivatkozás

„A házasság mindig is férfi és nő között köttetett, ezért nem tehetjük törvényessé a melegházasságot!”

Érvelési hibát követünk el akkor, amikor arra hivatkozunk, hogy egy álláspont azért igaz, mert korábban is az volt. Persze a hagyomány nagy úr, de ennek megidézése még nem teszi erőssé az érvelésünket.

2. Cum hoc 

„Az utóbbi húsz évben jelentősen több agydaganatot diagnosztizáltak. Ez nem véletlen, hiszen az utóbbi húsz évben terjedtek el a mobiltelefonok.”

A „cum hoc ergo propter hoc" latin kifejezés azt jelenti, hogy „vele, tehát miatta”. Ezt az érvelési hibát akkor követjük el, amikor feltételezzük, hogy két együttjáró esemény között ok-okozati kapcsolat van, és elfelejtjük, hogy a puszta korreláció még nem bizonyítja azt, hogy az egyik dolog a másikból következik. Tehát: az, hogy az agydaganatok diagnózisa és a mobiltelefonok száma egyaránt nőtt, nem feltétlenül vezethető le egymásból. Lehet, hogy valójában nincs is több agydaganatos megbetegedés, mint korábban, csak - ahogy az a példamondatból is kiderül - az orvostudománynak mára jobb eszközei vannak a betegség felismerésére, mint 20 évvel ezelőtt, és ezáltal valóban több a regisztrált eset. 

Rengeteg más jelenség gyakoriságának növekedése között lehet nem létező összefüggést felállítani: ilyen például az egy főre jutó sajtfogyasztás növekedése és a lepedőbe gabalyodás által okozott halálesetek sűrűbbé válása. Még több furcsa korreláció itt. 

3. Egyoldalú szakértőre hivatkozás

„A mai napon publikált független szakértői elemzés szerint az infláció éves szinten 2,9%- ra várható. Ez megerősíti előrejelzésünket.”

Szakértők kutatásaira hivatkozni egy vitában erős érvelést eredményezhet, ráadásul kézenfekvő, hogy utánajárjunk, egy adott kérdésről mit mondanak a hozzáértők, hiszen nem tudhatunk mindent (pláne tudományos kérdésekben). Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk azt, hogy vannak olyan  kérdések, melyekben a kutatók sem értenek egyet. Az egyoldalú szakértőre hivatkozás hibáját követi el az az érvelő, aki csak arra a szakértőre alapozza az álláspontját, akinek eredményei alátámasztják a saját véleményét, azokat az eredményeket pedig figyelmen kívül hagyja, amelyek cáfolják.

Ha a példa háttérét megkapargatjuk, előfordulhat, hogy azzal szembesülünk, hogy négy független és mértékadó gazdaságkutató műhely közül csak egy adott az érvelő szempontjából kedvező adatot, a másik három előrejelzésében viszont a „kelleténél" magasabb vagy alacsonyabb érték szerepelt.

4. Megerősítési torzítás

„Egyértelmű, hogy a szeptember 11-ei terrortámadás az amerikai kormány mesterkedése volt. Minden bizonyíték ezt támasztja alá.”

Még akkor is, ha nem szándékosan követjük el az egyoldalú szakértőre hivatkozás hibáját, alapvetően hajlamosak vagyunk csak azokat a bizonyítékokat figyelembe venni, amelyek alátámasztják álláspontunkat, és figyelmen kívül hagyni az azzal ellentmondókat. Tehát nem arról van szó, hogy kiselejtezzük, hanem hogy észre sem vesszük az ellentmondó álláspontokat. Ez sokszor annak a jele, hogy nem vagyunk hajlandóak változtatni berögzült gondolkodásmódunkon. Az összeesküvés-elméletek is részben a megerősítési torzítás alapján működnek, hiszen bármilyen meggyőző cáfolat kerülhet napvilágra, a legprofibb összeesküvés-elméletet hívőt ez sem tántoríthatja el az igazától.

5. Kompozíciós hiba

„A baloldal már megmutatta, hogy mi vár ránk, ha ők kerülnek kormányra.”

A kompozíciós hiba egyfajta általánosítás. Ez azt jelentheti, hogy:

• az egyes részek, alkotóelemek tulajdonságai alapján következtetünk az egész tulajdonságaira.
• vagy az egész tulajdonságai alapján következtetünk a részekre.

Lefordítva ezt a példa magyarázatára: igazából csak konkrét pártok teljesítményét tudjuk helytállóan jellemezni, nem pedig teljes politikai oldalakét. 

6. A szerencsejátékos tévedése

„- Melyik számokat jelölted be a lottón?

- 1, 2, 3, 4, 5.

- De hiszen ezeket sosem fogják kihúzni!”

A szerencsejátékos tévedése nevű érvelési hiba ismerős lehet azon a néven, hogy a „nagy számok törvénye". Az alapja az, hogy hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy egy esemény valószínűségére hatással vannak a korábbi, de tőle független események kimenetelei. De végtére is: a példában látott számokat ugyanolyan valószínűséggel húzhatják ki, még ilyen sorrendben is, mint bármelyik másikat - attól függetlenül, hogy volt-e erre valaha példa, vagy sem. 

A kép egy másik tipikus példát mutat erre az érveléstípusra: bizonyos helyzetekben  a sorozatos balszerencse sajnos egyáltalán nem biztosíték a sorsunk jobbra fordulására - a változatosság nem törvényszerű. 

7. Relativista érvelés

„Lehet, hogy szerinted Obama nem muszlim vallású, de szerintem meg igen. Nem kell ezen vitáznunk.”

Ilyenkor egy álláspontot azon az alapon utasítunk vissza, hogy az csak egy ember, vagy egy csoport véleménye, és így nem tekinthető ténynek. Erre az érvelési hibára épül tulajdonképpen a „post-truth”-nak nevezett kor, amiről egy korábbi bejegyzésünkben írtunk.

8. Középutas érvelés

„Az egyik ismerősöm szerint az oltások autizmust okoznak, viszont egy orvos ismerősöm szerint ez nem igaz. Szóval egyezzünk ki abban, hogy autizmust részben az oltások okozzák!”Ebben az esetben abból kiindulva, hogy a vita mindkét szereplőjének lehet igaza, azt a következtetést vonjuk le, hogy az igazság az aranyközépúton rejlik. Bár a legtöbb esetben a helyes megoldás valóban két extrém álláspont között helyezkedik el, tehát igaz az aranyközépút bölcsessége, de ugye, hogy milyen kompromisszumkészek tudunk lenni mindenféle erőfeszítés nélkül?!

9. Lényegtelen konklúzió (Red herring)

"Ha Chewbacca az Endoron él, ítéljenek bűnöst!"

Bármilyen furcsán is hangzik a példamondat, nem elírásról van szó - ezt az fajta érvelést gyakran direkt alkalmazzák figyelemelterelés céljából. Mielőtt tovább magyaráznánk, nézzük meg a konkrét esetet, Chewbacca-védeleméről: 

A vörös hering névre hallgató érvelési hiba arról szól, amikor a vitapartner egy igaz érvet mond ki, de az nem támasztja alá az álláspontját. A metafora hátterében elvileg az áll, hogy a börtönből szabadult foglyok egy heringgel (pontosabban annak szagával) próbálták félrevezetni az őket üldöző kutyákat. 

10. Nem igazi skót

 „Ha nem tetszik a Zöld Íjász legújabb évadja, nem is vagy igazi képregényrajongó.”

A nem igazi skót érvelési hibája arról szól, hogy általánosító kijelentésünket azzal próbáljuk megvédeni, hogy a cáfoló ellenpéldát csak úgy kizárjuk az állítás alanyai közül. Az érvelési hiba elnevezése Anthony Flew nevéhez fűződik, aki a következő példát hozza: egy skót a reggeli skót napilapjában azt olvassa, hogy egy brightoni (angol város) gyilkos újra támadott, mire azt mondja, "egy skót sosem tenne ilyet". Másnap ugyanabban a lapban arról olvas, hogy egy aberdeeni (skót város) gyilkos mennyivel kegyetlenebb tetteket vitt véghez, mint a brightoni, amire úgy reagál, "egy igazi skót sosem tenne ilyet". A lényege a példának nem más, mint a skót becsület védelme.

További érvelési hibákról és bővebben az érvelés mesterségéről magyarul itt. Rengeteg érvelési hiba angolul itt.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen

A jó öreg Horst Fuchs neve, és a TV-s shop műsorok ikonikussá vált márkái szinte mindenkinek ismerősen csengenek. A délelőtti műsorsávban nagy valószínűséggel vásárlós programokba botlunk a kereskedelmi csatornákon, amikről sokaknak leginkább a selejtes, túlárazott kacatok jutnak eszébe - ugyanakkor szinte mindannyiunknak van legalább egy olyan ismerőse, aki rendelt már innen. Nem hiába: ezek a műsorok csúcsra járatják a manipuláció művészetét. Nézzük meg, hogyan!

A kereskedelmi televíziók vásárlós programjai leginkább a délelőtti, és a kora reggeli műsorsávban kapnak helyet. A csatornák ilyenkor előre elkészített reklámfilmeket vetítenek, nagyjából egy órán keresztül, többszörösen ismételve azokat. A nézők nem csak a műsor ideje alatt tudnak vásárolni, de  az ígéret szerint sokkal jobban megéri nekik, ha ezt teszik: ugyanis, ha ekkor tárcsázzák a pirosan villogó telefonszámot, rögtön két, azaz kettő darab olyan terméket kapnak, ami megváltoztatja az életüket, ugyanazért az árért. 

A hazudozást és a megtévesztést sokan mesteri szinten űzik, és ezzel alaposan átalakítják a mindennapok forgatókönyvét: nem véletlen, hogy ezekre a kommunikációs készségekre a drámaírók is felfigyeltek. Olyan színházi előadásokat mutatunk be, amelyekben a cselekmény mozgatórugója az igazság elfedésének valamelyik formája. 

Mielőtt azonban rátérünk a listára, fontos tisztázni, hogy mi a közös a felsorolt fogalmakban, és mi az, amiben viszont különböznek. 

Paul Ekman, a Kaliforniai Orvosi Egyetem pszichológiaprofesszora, az arckifejezés-felismerés jeles kutatója, a hazugságot olyan akaratlagos választásként határozza meg, amely a célpont félrevezetésére irányul anélkül, hogy erre felhívnák a figyelmét. A hazugság két formáját különíti el: a leplezést, vagyis a valós információk kihagyását, valamint a hamisítást, azaz a hamis információk igazként való feltüntetését.

A hazugságnak számos további megnyilvánulási formája létezik:

• félrevezetés
• egy érzelem elismerése a valós okok elkendőzésével
• az igazság hamis előadása
• az igazság beismerése olyan túlzó vagy humoros módon, hogy a célpont továbbra sem jut többletinformációhoz
• félig leplezett igazság
• az igazság részleteinek beismerése, ami által eltérítjük a célpont figyelmét a leplezett tényezőkről
• a hamis következtetést eredményező kitérés
• valamint az igazság előadása oly módon, hogy az az elhangzottak ellenkezőjére enged következteti

Ekman szerint a megtévesztés két formája, a szivárgás – amikor valaki akaratán kívül leplezi az igazságot –, és amikor a megtévesztés azáltal válik explicitté, hogy az illető viselkedése utal rá, hogy nem igaz, amit mond. Az evolúciós pszichológiai magyarázatok szerint a természetben gyökerezik a megtévesztés stratégiai előnyként való értelmezése: gondoljunk csak az álcázási képességre, mely sok esetben az életben maradás elengedhetetlen feltétele. Az ember által alkalmazott megtévesztés azonban azonosítható verbális, non-verbális és fiziológiai jelek által – habár az illető lelepleződése nem törvényszerű. 

Az igazság elkendőzése nem csak a mindennapokban van jelen, hanem a kitalált történetekben is: ismerkedjünk meg öt előadással, melyek cselekményét nagymértékben meghatározza a hazugság és a megtévesztés. 

1. Tagadj tagadj tagadj

Eve, az ígéretes futónő legfőbb vágya az olimpiai bajnoki cím megszerzése. Nem sokkal azután, hogy megismerkedik a sportág egyik kiváló edzőjével, nagy dilemmával kerül szembe: az edző ’kiegészítő kezelést’ ajánl neki, hogy biztosan elérje a célját. Mi az ára a bajnoki címnek? Ha vállalja a génmanipulációs eljárást, valóra válhat az álma. Azonban nem biztos benne, hogy biztonságos, etikus, és legfőképp legális-e a kezelés.

Ullmann Mónika (balra) és Lovas Rozi (jobbra), Orlai Produkció, Hatszín Teátrum

A sportvilág farkastörvényeiről őszinte, mégis rémisztő képet festő előadás címe a doppingolók kézikönyvének legfontosabb mondatát idézi: „Tagadj mindent, amíg csak képes vagy.” A tiltott szerekkel való visszaélés kérdésköre Jonathan Maitland 2026-ban játszódó sikerdarabjában tabudöntögetően van bemutatva, melyben a hazugság számos formája tetten érhető.

2. Házassági leckék középhaladóknak

Két házaspár, egy szerelmi háromszög és egy régi barátság: mindez négy szereplő közt. Az előadás motorja a hűtlenség és az állandó hazudozás – élvezettel, szenvedéllyel, zavartan vagy éppen kétségbeesve: a hazugságok elárasztják az életüket. Florian Zeller darabjában először a férj lép félre, melyet mindenféle maszlag összehordásával igyekszik eltitkolni felesége elől. Amikor azonban a szerető megelégeli ’státuszát’, és egy teljes hétvégét kíván eltölteni kedvesével, ő is hazugságra kényszerül, hiszen szintén házas.

Balsai Móni (balra) és Stohl András (jobbra), Centrál Színház

Leplezés, hamisítás, félrevezetés – a közönség soraiban kevesen vannak, akik ne tapasztalták volna még saját bőrükön – ilyen vagy olyan módon – a színpadon játszódó hazugságokat, illetve azok folyományait.  

3. A lepkegyűjtő

A John Robert Fowles regénye alapján színpadra állított pszicho-thriller két ember, Ferdinand Clegg, a szürke, szorongó, lottónyertes hivatalnok és Miranda Grey, az élettel teli főiskolás lány abszurd „találkozásáról” szól. A pszichopata férfi egyetlen valódi szenvedélye a halott pillangók teteméből álló gyűjteményében merült ki mindaddig, míg meg nem pillantotta, valamint el nem rabolta Mirandát. Titkos pincéjébe zárva őrizte gyűjteménye legújabb – és legélőbb – példányát, aki kétségbeesve harcol a szabadságáért, bevetve számos manipulatív fogást vérfagyasztó fogvatartójával szemben. Túlélési stratégiáit sorra próbálja ki, a szökési kísérlettől, a barátkozáson át a csábításig, melyek kivitelezéséhez elengedhetetlen számára a valóság elfedése: retteg.

Ágoston Katalin (balra) és Bereczki Zoltán (jobbra), Centrál Színház

4. Pletykafészek

A felhőtlen szórakozást kínáló előadás színhelye a New York város alpolgármesterének tizedik házassági évfordulójára rendezett parti, melyre a szűk baráti kör, négy házaspár hivatalos. A vendégek sorra érkeznek, a személyzetnek és a házigazda feleségének azonban nyoma veszett, a ház üres. Az elsőnek érkező vendégek, a gyerekkori barát és neje, miután lövést hallottak, kétségbeesve keresik az ünnepelt férjet, aki vérző füllel lábadozik a színfalak mögött. Hamar nyilvánvalóvá válik számukra: a sérült jó hírnevét bármi áron meg kell óvniuk. A szenzációra mindig éhes, de a botránytól irtózó vendégek találgatásaikkal mind mélyebbre süllyesztik az igazság eltussolásán munkálkodó barátokat, azonban egy ponton túl mindannyian kénytelenek szembenézni a valósággal.

Rudolf Péter (balra), Liptai Claudia (középen), Nagy-Kálózy Eszter (jobbra), Centrál Színház

A verbális és szituációs humor gördülékenyen szövi át Neil Simon bohózatát, melyben a szereplők abszurd viselkedésükkel próbálják leplezni az igazságot. Képtelen feltételezéseikkel ők maguk bizonyulnak a rosszindulatú pletykák legnagyobb mestereinek, miközben a képmutatók arcáról lehull a maszk.

5. My Fair Lady

A szegény, rongyos virágáruslány, Eliza Doolittle történetét mindenki ismeri: egy este belebotlik a különc nyelvészbe, Henry Higgins professzorba, aki könnyelmű fogadást köt Pickering ezredessel – a lányból hat hónap alatt hercegnőt farag. Az elején még úgy tűnik, a professzor túl nagy fába vágta a fejszéjét, azonban a kemény munka végül meghozza gyümölcsét, és az is megeshet, hogy a tanítvány felülmúlja mesterét. 

Alföldi Róbert (balra), Tompos Kátya (középen), Cserna Antal (jobbra), Centrál Színház

A nagyvilági ’proper English’-t, és az ehhez szükséges viselkedési módot elsajátító Eliza végső próbatétele a királynő fogadásán való részvétel, ahol bebizonyosodik Higgins professzor győzelme: a szegény virágáruslány immár bármilyen úri társaságban megállja a helyét, vagyis sikerült mindenkit megtéveszteni a lány múltját illetően.

képek: innen, innen, innen, innen, innen és innen.