A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Hogyan születik a sorozatgyilkos? - A Mindhunter megfejti a deviáns elméket

2017. október 19. - Egres Dorottya

“A világnak alig van már értelme, akárcsak a bűnözésnek” - mondja a Netflix legújabb, Mindhunter című sorozatának főszereplője. Holden Ford FBI ügynök forradalmasító munkáján keresztül megismerhetjük a modern kriminológia kialakulását az 1970-es években. A karaktert a profilozás úttörőjéről, John E. Douglas FBI ügynökről mintázták, akinek hasonló címmel megjelent könyve adja a sorozat alapját. Bejegyzésünkből kiderül, honnan ered a ma is használatos profilozási technika, hogy mi értelme van annak, amikor a főszereplő barátnője a "szociológia atyjáról" beszél, és persze adunk egy kis ízelítőt a sorozatból is.

Holden Ford (Jonathan Groff) túsztárgyalót egyre nagyobb aggodalommal tölti el az, amit a krízisszituációk megoldása során tapasztal: a bűnözők cselekedetei irracionálisnak tűnnek, és ebből kifolyólag észérvekkel sem lehet hatni rájuk. Ford az FBI akadémián megismerkedik egy professzorral, aki így foglalja össze a problémát: az FBI-t olyan sorozatgyilkosok elfogása céljából hozták létre a század elején, akiket saját érdekeik vezérelték, akik mást sem akartak, mint pénzt és hírnevet. Évtizedekkel később már azt látjuk, hogy idegen öl idegent - elkövető és áldozata sokszor nem ismerik egymást. Így felmerül a kérdés, hogy milyen irányba folytassuk a nyomozást, amikor a motiváció megfoghatatlannak tűnik? 

mindhunter-1200x520.jpg

A sorozat bemutatja a "sorozatgyilkos" fogalom születését, és az FBI berögzült szemléletét ezekről a bűnözőkről: úgy gondolták, hogy ők születésüktől fogva őrültek. Ford azonban más állásponton van, és a többi ügynököt is szemléletváltásra ösztönzi: szerinte nem csak az elborult elme, vagy valamiféle állati ösztön vezérli a visszaeső gyilkosokat, hanem egy múltbéli trauma, mely tévútra vitte őket. Érdeklődés a pszichológia és a szociológia felé fordul, meg akarja érteni ezeket az embereket és a bűntetteik mögötti magyarázatokat. Fontos kérdést fogalmaz meg:

“Hogyan kerülhetünk lépéselőnybe az őrülttel szemben, ha nem tudjuk, hogy az őrült hogyan gondolkodik?”

A gondolkodásmód megfejtése viszont nem megy másként, mint beszélgetéssel. De pontosan honnan is ered a legveszélyesebb bűnözők meginterjúvolásának ötlete?

Interjú az ördöggel

A ma is használatos profilozási technika az elkövetők pszichológiai hátteréről gyűjtött információkon alapszik. A profilozók ezekből a statisztikákból és tendenciákból indulnak ki, amikor magyarázatot keresnek a látszólag megmagyarázhatatlan bűncselekményre, és kísérletet tesznek az elkövető kilétének felfedésére. Ez a technika csak az 1970-es években vált elfogadottá az FBI berkein belül, amikor is John E. Douglas, a Viselkedéskutató Egység (Behavioural Sciences Unit) ügynöke és mentora, Howard Teten elindították az ügynökség saját profilozó programját. Körbeutazták az Egyesült Államokat, hogy interjúkat készíthessenek a bebörtönzött sorozatgyilkosokkal, és megérthessék, hogyan is működik a bűnözői elme. Douglas a 25 éves FBI pályafutása alatt több mint 500 eseten dolgozott, és interjút készített az amerikai történelem leghíresebb sorozatgyilkosaival, többek között Charles Mansonnel és a bostoni fojtogatóval. Róla mintázták egyebek mellett a Gyilkos elmék című széria profilozó főszereplőit, és a Hannibal sorozat adaptációjának Will Graham nyomozóját is.

d87f07a50ba579131bf8536db0b800fd_l.jpg

A sorozatban a karakterek első interjúalanya Edmund Kemper, aki “Co-ed killer” néven híresült el. Ford először titokban látogatja meg a rabot, főnöke csak hosszas meggyőzés után bólint rá Ford és ügynök társa magánakciójára. Kemper 1963-ban 15 évesen meggyilkolta a nagyszüleit, majd miután paranoid skizofréniát diagnosztizáltak nála, elmegyógyintézetbe utalták. Onnan 21 évesen szabadult, ugyanis sikerült meggyőznie orvosait, hogy teljesen meggyógyult és rehabilitálható. 1972-ben a 205 cm magas és 108 kg-os Kemper gyilkos ámokfutásba kezdett. Fiatal főiskolás lányokat szedett fel (innen a neve, co-ed, azaz diáklány koedukált iskolában), megcsonkította őket, majd maradványaikkal szexuális aktusokat hajtott végre, amiről a sorozatban kellő részletességgel be is számol. 1973-ban feladta magát, miután saját anyjával is elkövette ugyanazt, mint a főiskolás lányokkal. Kempert nyolc életfogytiglanra ítélték, jelenleg is büntetését tölti Kaliforniában.

mindhunter-1.jpg

Fordot lenyűgözi Kemper intelligenciája, kettejük kapcsolata szinte barátivá fajul, ahogyan az FBI ügynök nemcsak kérdéseket tesz fel, de magáról is megoszt dolgokat. Csak hogy érzékeltessük a sorozat hangvételét: Ford ügynök megkérdezi az udvarias és választékosan beszélő elítélttől, hogy milyen megoldást lát a magafajták büntetésére és rehabilitációjára. Kemper azt válaszolja, hogy kínhalált.

Miért fontosak a címkék?

“Szóval mit gondolsz Durkheim címkézés elméletéről és a devianciáról?” - kérdezi Holdentől egy szociológia mesterszakos lány (a leendő barátnője) egy rockkoncert alatt. 

netflix-trailer-david-finchers-mindhunter.jpg

A deviancia elmélete Émile Durkheim francia szociológus nevéhez fűződik. Szerinte nincs eredendően bűnös tett, a deviancia definícióját a hatalmon lévők határozzák meg, és foglalják törvényekbe. A deviancia tehát nemcsak úgy magától értetődően létezik, hanem egyes cselekedetek bizonyos kulturális kontextusokban deviánsnak minősülnek, míg másokban mondhatni “normálisnak”. A deviancia értelme nem más, mint a megszokottól való eltérés.

quote-man-is-a-moral-being-only-because-he-lives-in-society-let-all-social-life-disappear-emile-durkheim-146-56-83.jpg

Az 1960-as években a kriminálpszichológiában meghatározó fordulatot jelentett a címkézési elmélet (labeling theory). A címkézés elmélete magába foglalja az elsődleges és a másodlagos devianciát. Az elsődleges deviancia arra utal, hogy az egyén elköveti magát a deviáns tettet, de az alig van hatással státuszára és elméjére, mert egyelőre mások nem tudnak róla. 

A másodlagos deviancia szerint valakiből akkor lesz deviáns, amikor nyilvánosan felcímkézik, és magáénak kezdi érezni a címkéjét. Gondolhatunk erre úgy is, mint egy önbeteljesítő jóslatra. Egy olyan negatív címke, mint az elítélt, számos lehetőségtől foszthatja meg a börtönből szabadult egyént, aminek következtében deviánsként fogja látni saját magát, így továbbra is hajlamos lesz deviáns cselekedetek elkövetésére. Következésképpen lehetséges, hogy a negatív címke eltűntetésének hatására az egyén inkább társadalmilag elfogadott cselekedeteket fog véghez vinni a jövőben.

De hogy kapcsolódik a deviancia elmélete és a címkézés a sorozathoz? Ford ügynök azt a nézetet képviseli, hogy nem minden bűnöző születik bünözőként, egyesek azzá válnak. Charles Manson példáját hozva felteszi a kérdést:

Tekintve, hogy Mansont gyermekkorában szeretet nélkül nevelték és erőszakkal kezelték, többször bebörtönözték, nem lehetséges, hogy mindez hatással volt rá?

Ford állítása szerint Manson ismételt börtönbe kerülése talán szerepet játszott abban, hogy mivé vált. Végtére is, ez egy ördögi kör: bebörtönöznek egy embert, mert bűncselekményt követett el, bűnözőként pedig nagy eséllyel újabb bűntetteket fog elkövetni.... Ezen a ponton ütközik össze Ford "újhullámos" gondolkodása a régiváságú FBI ügynökök elképzeléseivel. 

serial_killer.png

És hogy miért érdemes még megnézni a sorozatot azoknak, akik érdeklődnek a modern kriminológia iránt? Például azért, mert nem csupán Kemper története bontakozik ki belőle, hanem bepillantást  kapunk a BTK gyilkos (bind, torture, kill - megkötözni, megkínozni, megölni) életébe is.

kep_1.png

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen.

Így befolyásol bennünket a szavak ereje

2017. október 06. - Egres Dorottya

A szavaknak óriási ereje van: az információk "csomagolása" hatással van döntéseinkre, emlékeinkre, sőt, a világról alkotott elképzeléseinkre. Nem véletlen, hogy a kommunikációs keretezés kutatásának fontosságára több tudományterület is ráérzett. Most bemutatunk három kísérletet, amelyek alátámasztják, hogy a kifejezésmód az élet számtalan területén elképesztő befolyással bír.

Keretezni annyit tesz, mint jól megválasztott kommunikációs elemek segítségével hangsúlyossá tenni egy esemény egy bizonyos értelmezését. Így képesek vagyunk befolyásolni, hogy az emberek mit észlelnek az eseményből, mit tartanak az okának és a lehetséges következményeinek, milyen morális értékítéletet alakítanak ki róla. A kommunikációs keretezés egyik leghíresebb példája a terror elleni háború, amely a szeptember 11-ei terrortámadások utáni politikai döntések időszakára utal. Azzal, hogy az ország vezetői ezzel "csomagolták" be az újabb politikai irányvonalaikat, legitimmé tették többek között Irak megszállását és az elektronikus adatgyűjtés kiterjesztését.

framing.png

Kockázatkerülők és kockázatkeresők

Daniel Kahneman kutatásaiban azt vizsgálta, hogy az emberek bizonytalan döntéshozatali szituációkban nem racionálisan cselekednek, hanem néhány alapvető heurisztikát, azaz hüvelyujjszabályt követnek. Ezek a hüvelykujjszabályok arra utalnak, hogy döntéseinket eddigi tapasztalataink és ráérzések alapján hozzuk meg.

Elméletének alátámasztására egy pszichológiai kísérletet végeztek el, melynek kitalált forgatókönyvében az ország lakosságát titokzatos és halálos járvány fenyegeti, amely várhatóan 600 ember életét követeli.

epidemic.jpg

A szakértők két gyógymódot fejlesztenek ki, az alternatívákat pedig így prezentálják:

Az A gyógymóddal 200 ember megmenthető. ("200 people will be saved.")

A B gyógymód esetében egyharmad valószínűséggel mindenki életben marad, de kétharmad valószínűséggel senki sem menthető meg. ("There is 1/3 probability that 600 people will be saved, and 2/3 probability that no people will be saved.")

A kérdés, hogy melyik gyógymódot válasszuk. A válaszadók 72%-a az A gyógymódra szavazott, 28% pedig a B-re.

Az imént feltett kérdés becsapós, ugyanis mindkét gyógymód esetében a várható hasznosság megegyezik, tehát ugyanannyi ember menthető meg. Az eltérő módon keretezett információk logikailag azonosak.

A kísérleti alanyok egy másik csoportja a következő forgatókönyvet hallotta: A titokzatos és halálos járványt 600 ember életét fenyegeti, és két alternatív megoldás közül lehet választani:

A C gyógymóddal 400 ember veszti életét. ("400 people will die.")

A D gyógymód szerint egyharmad az esélye, hogy senki sem hal meg, de kétharmad eséllyel mind a 600 ember meghal. ("There is 1/3 probability that nobody will die, and 2/3 probability that 600 people will die.")

És most melyiket válasszuk? Ebben a keretezési szituációban 22% voksolt az első gyógymódra, 78% pedig a másodikra.

A szemfüles olvasók észrevehetik, hogy az összes lehetőség várható értéke azonos. Az A és a C gyógymód megegyezik, ahogyan a B ugyanaz, mint a D a bizonyosság és a bizonytalanség tekintetében. A kísérleti alanyok viszont más-más arányban választottak a két döntéshozatali szituációban. Mit jelent ez a keretezés elmélete szerint? Amikor a lehetőségek a megmenthető életek száma szerint lettek prezentálva, a kísérleti alanyok a biztos kimenetelt választották. Amikor a lehetőségek a várható halálozások száma alapján lettek bemutatva, akkor a válaszadók hajlandóak voltak kockázatot vállalni. Hogyan magyarázták a kutatók a kísérlet eredményét? Szerintük az emberek döntési helyzetekben a pozitív kimenetelek esetén kockázatkerülők, negatív kimenetelek, azaz veszteségek esetén pedig kockázatkeresők.

A viselkedési közgazdaságtanban kutatók azt a következtetést vonták tehát le, hogy ugyanazok az üzleti vagy gazdasági jelenségek egészen más reakciókat, így más pénzügyi döntéseket váltanak ki az eltérő keretezésnek köszönhetően.

A tanúvallomások megbízhatatlansága

Elizabeth Loftus pszichológust az a kérdés érdekelte, hogy egy tárgyaláson elhangzó információk hogyan képesek megváltoztatni a szemtanúk beszámolóit. Elmélete szerint a nyelvezet, ahogyan a szemtanúk megfogalmazzák tanúvallomásaikat, hatással van az emlékeikre is. Ennek tesztelésére a következő kísérletet tervezte meg:

A kísérleti alanyok két autó ütközését nézték meg egy videófelvételen. A videó levetítését követően arra kérték őket, írják le, amit láttak, mintha valós esemény szemtanúi lettek volna.

Az egyik esetben ezt a kérdést kapták: “Milyen sebességgel haladtak a kocsik, amikor egymásba csapódtak?” (Angolul a smash szót használták.)

A másikban pedig ezt: „Milyen sebességgel haladtak a kocsik, amikor egymásnak ütköztek?” (Angolul hit.)

loftus-car-crash-experiment.jpg

Az első esetben a kísérleti személyek átlagosan 30 km/h-val nagyobb értéket becsültek. Sőt, a “csapódásos” kérdésre válaszolók esetében az egy héttel később felvett kérdőíven a kérdezettek már arra is emlékeztek, hogy a felvételen üvegszilánkok repkedtek, ami valójában nem is történt meg. A szavak tehát kétségkívül még az emlékeinket is képesek megváltoztatni.

Mi vagy ki okozza a szegénységet?

Shanto Iyengar, a kaliforniai Stanford University politikatudomány professzora, a médiahatások területén vizsgálta a keretezés jelenségét. A média köztudottan hatással van arra, hogyan ítéljük meg a társadalmi és közéleti problémákat. Iyengar kísérletében rámutatott, hogy a hírfogyasztók eltérő módokon értelmezhetik a szegénység okait annak keretezésétől függően. Amikor a szegénység tematikusan lett keretezve, azaz általános trendek és politikai irányvonalak kerültek bemutatásra (szegénységi ráta, segélyezési rendszer), akkor a kísérleti alanyok társadalmi tényezőket neveztek meg a szegénység okaiként, pl. megbukott politikai döntések, a gazdaság helyzete.

szegenyseg_1.jpg

Amikor viszont a szegénységet úgynevezett epizodikus keretben, azaz egyes emberek helyzetén keresztül mutatták be, akkor a kísérleti alanyok hajlamosabbak voltak magukat a bemutatott szegény sorsúakat hibáztatni saját helyzetükért.

szegenyseg_2.jpg

Mindhárom példa azt mutatja, milyen komoly tétje van szavaink megválasztásának. De nem is kizárólag arról van szó, hogy ha egy dolgot más keretbe helyezünk, másként látjuk azt (akárcsak egy festmény vagy poszter esetében), hanem a nyelvi megjelenítéssel magát a jelenséget is képesek vagyunk mi magunk formálni.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen.

kep_1.png

A jólöltözöttség pszichológiája: hogy függ össze a ruházat és a befolyásolás sikeressége?

2017. szeptember 22. - Király Olívia

Megbízhatónak, hitelesnek és rokonszenvesnek szeretnénk tűnni a lehető legtöbb kommunikációs helyzetben, különösképpen a fontos megbeszéléseken. Ugyanakkor érdekérvényesítésre is törekszünk, és ehhez képesek vagyunk bevetni meggyőzési készségeink teljes palettáját. Éppen ezért nem árt tudatosítani magunkban azt, hogy az öltözékünkön nagyon sok minden múlhat. 

Nem kell divatmániásnak lennünk ahhoz, hogy felismerjük, milyen nagy hatással van a megítélésünkre az öltözködési stílusunk: az általunk viselt ruhák erőteljes jeleket küldenek a környezetünknek. Saját stílusunk kialakítására nem csupán azért törekszünk, hogy megmutassuk magunkat a világnak, hanem azért is, mert az önazonos megjelenés komfortérzetet nyújt számunkra. 

ke_p1_3.png

Pszichológiai felmérések feltárták, milyen hatással van a ruhaválasztásunk arra, ahogyan egymást érzékeljük és megítéljük – ezek eredményeiből most ismerjetek meg néhányat! 

A sztereotípiákkal szemben

Solomon és Schopler (1982) kutatásukban azt vizsgálták, hogy vajon az öntudatosság mértéke szisztematikus kapcsolatban áll-e az öltözködési stílussal. Másodlagos céljuk a nemi különbségek megállapítása volt, azzal a hipotézissel, hogy a nők esetében ez a kapcsolat sokkal erősebb lesz. A kérdőíves vizsgálatban részt vevő 104 fő válasza alapján arra az eredményre jutottak a kutatók, hogy az öltözködési szokások következetes összefüggést mutattak az öntudatosság mértékével. Azonban a várakozásokkal ellentétben, a férfiak oldalára billent a mérleg a ruhaválasztás és az öntudatosság kapcsolatának erősségét tekintve.

5 tipikus női hibát szoktak kiemelni a szakemberek az öltözködés területén:

  • csak ismert márkák kollekcióiból válogatnak;
  • kizárólag elegáns, üzleti viseletet hordanak;
  • stílusuk nem követi le az életükben zajló változásokat;
  • a testi adottságokat figyelmen kívül hagyják;
  • valamint a médiának túl nagy befolyást engednek az öltözködésüket illetően.

Bár a kutatáson jobban szerepeltek, nem árt áttekinteni azokat a gyakori hibákat, melyeket jobb, ha elkerülnek a férfiak, hiszen a megfontolt  - de véletlenül sem piperkőc - öltözködés igen pozitív megítélést eredményezhet számukra:

  • nem az életkoruknak megfelelően öltözködnek;
  • cipőjük elhasznált, ápolatlan;
  • nem megfelelő méretű ruhadarabokat viselnek - túl szűk ing, túl hosszú nadrág, és még sorolhatnánk;
  • a nadrágon kívül lógó ing, különösképpen ha zakóval viselik így, igénytelenséget tükrözhet; 
  • illetve a hatalmas márkajelzéssel ellátott pólók is kerülendők. 

Nemtől függetlenül érdemes tehát elkerülni azokat a hibákat, melyeket a többség újból és újból elkövet.

Gondoljunk csak arra, hogy egy állásinterjún milyen véleményt formál rólunk az interjúztató, csupán a megjelenésünket alapul véve. (Forsythe, 1990) De ne gondoljuk, hogy csak a ruha számít, hiszen a jó benyomás kialakításának kulcsa az ápoltság, a természetes hatás, és az összhang – tehát, hogy az öltözék és a kiegészítők hitelesen tükrözzék személyiségünket.

ke_p2_3.png

Hogyan árul el bennünket a gardróbunk?

Sokan vitatkoznak azzal a nézettel, miszerint a ruha teszi az embert. Dr. Jennifer Baumgartner klinikai pszichológus szerint minden vásárlási döntés mögött pszichológiai magyarázat áll, amely legbelsőbb érzéseinket, titkos vágyainkat, esetleg nehézségeinket tükrözi. Még akkor is, ha ezeket inkább elrejtenénk a külvilág szemei elől. A ruhák, melyeket viselünk, hihetetlenül pontos mutatói annak, mit gondolunk magunkról és az életünkről:

„Az vagy, amit viselsz: amit a ruhád elárul rólad.”

A szakember 2012-ben írt könyvében nem csak arról beszél, hogy a lelkiállapot miként magyarázza a ruhaválasztást, hanem arról is, hogy a gardróbunk hogyan világíthatja meg a mindennapi életünkben jelentkező gondokat. Nők esetében például a túl sok ékszer viselése bizonytalanságot, de financiális nehézségeket is tükrözhet, ahogyan a túl mély dekoltázs hataloméhségről, kontrollmániáról árulkodhat. Azok a nők pedig, akik a férfias öltözéket preferálják, a pszichológus szerint a nőiességüket inkább gyengeségként aposztrofálják.
ke_p3_3.png

Az első benyomás

Kiemelten fontos, hogy a meggyőzés tudományának egyik alaptételével, a tekintély elvével összhangban cselekedjünk. E szabály értelmében a megbízhatónak és nagy tudásúnak tűnő emberek meglátásait, amikor más, kézzelfogható ismerettel nem rendelkezünk az illetőkről, hajlamosabbak vagyunk elfogadni, követni, mint másokét.

Az egyenruha hatalmáról szóló bejegyzésünkben bővebben kifejtjük, miért ennyire hatékony eszköze a manipulációnak a tekintély ezen szimbóluma, az öltözködés.

Amikor először találkozunk valakivel, fontos, hogy ruházatunk szakértelmünknek és tudásunknak megfelelő képet mutasson rólunk. Az első benyomás kialakításában ugyanis a hitelesség és önazonosság kulcsfontosságú.

ke_p4.jpg

Üzleti megbeszélések esetén ritkán találkozhatunk a tekintély ezen szimbólumának egyértelmű hatásával, hiszen számos egyéb befolyásoló tényező is közrejátszik egy döntéshozatal során.

Ilyen esetekben egy kommunikátor számára a hatékony meggyőzés egy másik eszköze lehet a célközönségéhez való hasonlóságok kiemelése. Ahogyan a tekintélynek való engedelmesség szoros kapcsolatban áll a öltözékkel, úgy az a meggyőzéstechnika más területein is nagy erővel bír: kézzelfogható eszköz a különbségek minimalizálására. Logikus megoldásnak tűnhet, ha kipuhatoljuk az adott szervezet dress code-ját, és a tárgyalás napján igyekszünk annak megfelelően összeválogatni az öltözékünket.

Abban az esetben viszont, amikor ezt a megközelítést tartjuk követendőnek, felmerülhetnek olyan problémák, melyek hatástalanítják a hasonlóság elvének meggyőző erejét. Olyan buktatókkal szembesülhetünk, mint amikor a saját és a felvenni kívánt stílus közti eltérések a hitelesség és eredetiség kárára mehetnek. Akár alá is áshatják tekintélyünket, ha túlzottan nagy szakadékot szeretnénk áthidalni ezzel a megoldással.

Vajon el tudjuk dönteni, mi a meggyőzőbb: a tekintély vagy a hasonlóság?

Az ezen a területen végzett kutatások eddig nem adtak választ a kérdésre. A meggyőzéstechnika szakértői szerint mindkét megközelítési mód elemeinek kombinált alkalmazása jelentheti a leghatékonyabb utat. Vagyis amikor helyénvaló, öltözzünk a befolyásolni kívánt csoport/személy stílusához hasonlóan, azonban tegyük ezt egy kicsit magasabb szinten: ha például egy olyan céggel tárgyalunk, ahol a lazább viselettel sem vétünk a dress code ellen, ajánlott a zakó, vagy hölgyek esetén a blézer viselése, vagyis a biztonság kedvéért törekedjünk az elegánsabb viseletre. Az öltözködésünk személyiségünket tükrözze, de nem árt, ha számításba vesszük az aktuális környezet elvárásait is.

képek: innen, innen, innen és innen

Tetszett a bejegyzés, és nem akarsz lemaradni a következőről? Akkor kövesd a Konzervtelefon Blogot, és a BME Kommunikáció és Médiatudomány Facebook oldalt!

Miért gyakoribb sikertényező az érzelmi intelligencia, mint az IQ?

2017. augusztus 09. - somogyi t

A negatív érzelmeknek helyük van a mindennapokban. Nyilván nem azokra a szélsőséges helyzetekre kell gondolni, amikor valaki leüvölti a pénztárost, mert öt forinttal kevesebbet adott vissza, vagy ordítozva nyomja a dudát, ha valaki nem indul el a sárgánál. Az ilyen esetekben nem célravezető, ha ösztönösen, a rossz érzéseinket követve cselekszünk. Viszont az sem feltétlenül kifizetődő, ha túlságosan pozitívan viszonyulunk minden szituációhoz. Így sem, úgy sem… Akkor hogyan?  

Bizonyára hallottuk már, hogy „lépjünk egyet hátra” mielőtt nagyon belelovalnánk magunkat egy vitába, és leszednénk a másik fejét, mert ő más véleményen van. Ugyanakkor teljesen hidegen viszonyulni sem tanácsos egy ilyen helyzethez, sőt valójában talán nem is lehet… Sokféle elv és egymásnak kisebb-nagyobb mértékben ellentmondó elképzelés létezik az érzelmek hatékony kommunikációjával kapcsolatban: a következőkben ezeket járjuk körül.  

Miért ne? Zárjuk csak ki az érzelmeket!

Az Erőszakmentes Kommunikáció (EMK, eredeti nevén Nonviolent Communication) elve szerint amennyire csak lehet, érdemes kizárni érzéseinket és értékítéleteinket beszélgetéseink során, mert azok torzítják a kapott információ befogadását. Ugyanakkor az EMK az empatikus hozzáállást szorgalmazza mindkét fél esetében. Az elméletet Marshall B. Rosenberg alkotta meg, lényege, hogy a kommunikáció során nem élhetjük bele magunkat érzelmeinkbe, nem cselekedhetünk ezeket követve, ehelyett az érzéseket csak kimondani szabad.

mbr_2006.jpg

Dr. Marshall B. Rosenberg

Az EMK az interakció elemeit is meghatározza, ezek sorrendben:

  1. Megfigyelés: annak felmérése, hogy pontosan milyen helyzetben vagyunk
  2. Érzés: a szituációval kapcsolatos érzések verbális közlése
  3. Szükséglet: meg kell fogalmazni azt, hogy mitől éreznénk jobban magunkat 
  4. Kérés: szükséges kifejezni azt is, hogy mit kérünk a másiktól ebben a helyzetben

Ha ezeket betartjuk, akkor "zsiráfnyelvet" beszélünk, ha viszont maradunk az értékítéletekkel teli, kevésbé empatikus kommunikációnál, akkor a "sakálnyelv" a miénk. Az EMK hívei szerint, ha zsiráfnyelven közöljük gondolatainkat, akkor informatívak tudunk lenni úgy, hogy konfliktusos helyzetben is elkerülhetjük a nem kívánt kiabálásokat, tányértöréseket. Rosenberg például sikerrel használta ezt a módszert az iskolai integrációs programoktól kezdve egészen a háborús béketárgyalásokig. 

zsir_sak_emk.png

Mindezek ellenére az elméletet gyakran éri az a kritika, hogy nem életszerű, hogy nem hagyunk teret a kommunikáció során természetesen kialakuló érzelmeinknek. 

Most akkor érzelmek, vagy racionalitás?

A kérdés sokáig komoly tudományos vita tárgyát képezte. A ’90-es évekig azt gondolták, hogy az érzelmek csak torzítják a gondolatainkat, gondolkodásunkat és akadályoznak a helyes döntés meghozatalában. Aztán a ’90-es évek elején következett be az „affektív forradalom” néven elhíresült korszak, amikor rájöttek, hogy az emóciók nem az ördögtől valók. Kutatásokkal bizonyították, hogy azok az emberek, akik kizárják az érzéseiket, lehet, hogy jól tudják mérlegelni a döntési helyzeteket, mégis a gyakorlatban rossz döntéseket hoznak. „Egy csomó olyan buta helyzetbe hozzák saját magukat, amelyeknél, hogyha figyelnének az érzéseikre, és a környezetből jövő visszacsatolásokra, akkor nem kerülnének bele. Nem véletlen, hogy a sikeres emberek általában azok, akiknek magas az érzelmi intelligenciájuk és nem azok, akiknek magas az IQ-juk” – mondja Dr. Séllei Beatrix pszichológus, a BME Ergonómia és Pszichológia Tanszék oktatója. Szerinte tehát egy távolságtó magatartás elsajátítható valamilyen szinten, de nem érdemes kizárni az érzéseket a mindennapokból.

A krónikus érzelemmentesen gondolkodók

Az alexitímia nevű betegségben szenvedő emberek nem képesek érzelmeket felismerni és kifejezni, mindig ugyanabban a lelki állapotban vannak. Esetükben kimutatták, hogy nagyon rossz kockázatvállalók, mert nem tudják előzetesen emocionálisan felmérni egy adott helyzet következményeit. Nem tudják, hogy az adott helyzet majd jó lehet-e nekik, mert nem kapcsolódnak hozzá se jó, se rossz érzéseik.  

A negatív érzelem nem feltétlenül rossz

Gyakran hallhatjuk, hogy a negatív érzelmek csak ártanak, el kell engedni őket, és csak a jó dolgokra szabad koncentrálni – de ez csak részben helyes hozzáállás. Jó az, ha igyekszünk a pozitív dolgokra figyelni és meglátni mindenben a szépet, de a negatív érzéseknek is funkciójuk van. „A negatív érzelmeknek ugyanúgy van haszna, mint a pozitívoknak. Például figyelmeztethetnek arra, hogy egy olyan helyzetben vagyok, ami számomra nem jó. Ha egy helyzet örömet okoz, igyekszem fenntartani azt.  De amikor félek, szorongok, dühöt, haragot, vagy feszültséget érzek, az információ arról, hogy ez nekem így nem jó, itt valamit változtatnom kell, és ki kell kerülnöm ebből a helyzetből.” – magyarázza a szakértő. Tehát, ha pozitív érzéseket kapcsolok egy helyzethez, emberhez, dologhoz, akkor ezek felé közeledni fogok, ellenkező esetben pedig távolodni.

Dr. Séllei Beatrix szerint az érzelmeket a munka területéről sem érdemes kizárni. „Ha csak bemegyünk, elvégezzük a feladatunkat, és közben nem figyelünk arra, hogy a körülöttünk lévők milyen érzéseket élnek át, vagy hogyan reagálnak arra, amit mi mondunk vagy csinálunk, akkor egy idő után örömtelenné válik a munkánk, mert csak egy feladatvégzés lesz, amiért pénzt kapunk.” Ha már pénz: az anyagi döntéseknél is figyeljünk az érzéseinkre. Persze nem úgy, hogy azok vezetnek és minden más észérv a háttérben marad: de hallgassunk a benyomásainkra. 

Evidensnek tűnik, hogy az érzéseknek ott a helye a közeli kapcsolatokban – de vannak helyzetek, amikor a másikéról hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Erre a következő példát hozza a szakértő: „Megbeszéljük az egyik barátommal, hogy leülünk kávézni, és én tele vagyok pozitív gondolatokkal, mert annyi jó dolog történt velem. Ha csak arra figyelek, hogy ezeket elmondjam, és nem veszem észre, hogy ő teljesen magába van fordulva és valami nyomasztja, mert nem figyelek rá, akkor nem működik az empátia kettőnk között. Ez a társas kapcsolatok elszegényedése. Ha nem figyelünk a másik érzéseire, simán el tudunk menni egymás mellett és elélünk egy kellemes társas magányban.”

Amikor viszont jó, ha nincsenek érzelmek

Mindezek ellenére persze, vannak olyan helyzetek is, ahol a döntést valóban „hideg fejjel” kell meghozni. Lehetnek olyan változások az életünkben, ahol jobb, ha csak a tényekre alapozunk.  Egy munkahelyváltásnál biztos, hogy nagyon sok racionális és érzelmi ok merül fel. Ilyen esetben azt az érzelmi okot, hogy szeretem a kollégámat, nem biztos, hogy bele kell venni a döntésbe. Továbbá sokan vannak, akik nem tudnak lezárni párkapcsolatokat és beleragadnak egy társfüggő szituációba, mert mindig ott van a túlzott érzelmi töltet, a félelem a magánytól, hogy mi lesz velem egyedül, meg hogy annyi jó dolog történt… Sokszor már nem látjuk azt, hogy igen, sok jó dolog történt mondjuk három éve, de az elmúlt egy évben meg csupa rossz. Ilyenkor le kell venni az érzelmi szemüveget.”

A szakértő hozzáteszi, hogy vannak persze olyan negatív érzelmek is, amiket kontrollálni kell – ilyen az agresszió. „Az első kérdés mindig az, hogy az agresszió, amit kivált belőlem a helyzet, arányos-e a helyzet súlyosságával. Tehát, hogyha valaki nagyon felbosszantott és én ezért nagyon dühös leszek, az oké. Viszont, ha ugyanennyire dühös leszek azért, mert valaki tett egy megjegyzést a hajamra, akkor magamba kell néznem, mert biztos, hogy nem erre az emberre vagyok dühös, hanem valami más problémám van.” A nyerő technika ilyenkor az önmegfigyelés –annak felderítése, hogy az adott érzelmi reakció mitől jelenik meg. Amikor túlreagálunk dolgokat, az általában nem az adott személy ellen irányul, hanem más probléma van a háttérben, amit rá vetítünk ki. 

A helyes kommunikáció kulcsa tehát az önmegfigyelés által szerzett önismeret, ha ezt felismerjük, a pizza sem kerülhet a tetőre:

Énközpontú közlés és az aktív, konstruktív figyelem

Konfliktusos helyzetben a Thomas Gordon-féle én-üzenetek (I-Messages) azért jók, mert ha saját magamról és a gondolataimról beszélek, akkor nagyobb esélyem van empátiát elérni a másik félnél. „Ha valamit én-üzenet formájában mondok, akkor kognitívan keretezem az érzelmeket. Engem nagyon bánt, hogy te ezt csinálod, mert ez engem zavar a munkámban stb. és felsorolom az okokat.” Dr. Séllei Beatrix kiemeli, hogy az értékítéleteket viszont érdemes kizárni itt is, vagy legalábbis lecsökkenteni azokat, mert gátolják a helyzet kellő távolságtartartással való kezelését, elnyomják a közölni kívánt információt, és tévútra terelhetik a vitát. Ez az elmélet kevésbé korlátozza az érzelmeket a kommunikációban, mint az EMK, a szakértő szerint a gyakorlatban könnyebben is alkalmazható.

 

training_assertive_communication.png

Az asszertív hozzáállás elősegítheti a konszenzus, egyesség megszületését egy vita végén. Akkor vagyunk asszertívak, ha igyekszünk megoldást találni egy adott problémára, meghallgatjuk a másikat és kompromisszumra törekszünk. Az aktív és konstruktív figyelem ennek a továbbfejlesztett változata, abban különbözik az asszertív gondolkodástól, hogy itt folyamatosan azon vagyunk, hogy konstruktívan, építő módon tovább vigyük a beszélgetést. „Hazamegy az ember a munkából a párjához, aki éppen mosogat, és azt mondja neki: ’De jó napom volt!’. Ha másik erre azt mondja, hogy ’kit érdekel?’, az destruktív. Konstruktív válasz az, ha azt mondja, hogy ’De jó neked!’. De ez még mindig nem elég. Itt várjuk a további aktivitást: ’De jó neked! És mi volt?’” 

Mindezekre tudatosan odafigyelhetünk, tréningezhetjük magunkat, ami nagyban megnövelheti az asszertivitásunkat, ezáltal pedig hatékonyabban és feszültségmentesebben menedzselhetjük konfliktusainkat.

képek: innen; innen; innen és innen