A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


"The show must go on" - Így próbálják kivágni magukat a bakizó híradósok

2017. október 13. - Szabó Zsani

Egyre kevésbé nézünk tévét, ezért, ha valami vicces, vagy szokatlan történik, arról rendszerint már csak vírusvideóban értesülünk: így volt ez a bajai halászléfőző versenyről bejelentkező riporter, és számos más tévés malőr esetében is. A hírolvasók élő adásban elkövetett bakijait azonban nem csak azért érdemes megnézni, mert viccesek, hanem mert kommunikációs szempontból is tanulságosak. 

Mi jut eszünkbe akkor, ha azt halljuk, hogy híradó, vagy hírolvasó? Ezekhez a fogalmakhoz általában olyan jelzőket társítunk, mint a komoly, hiteles, tényszerű, jelentőségteljes, és hasonlók. A híradó egy tájékoztató jellegű, információközlő műfaj, amellyel szemben a legtöbbeknek magasabb elvárásai vannak, mint például egy magazinműsorral. Az ország egyik legismertebb műsorvezető párosa, Szellő István és Erős Antónia egy közös interjúban azt nyilatkozták, hogy a hírolvasóknak hidegfejű profiknak kell lenniük, ugyanis a hitelesség és a kiegyensúlyozottság nem sérülhet adás közben. 

Kérdés, hogy az emberek hogyan néznek a híradó házigazdáira, amikor bakiznak. Egy olyan váratlan esemény, mint például egy kínos nyelvbotlás, vagy egy technikai malőr megingathatja a híradósokról alkotott képüket - de pontosan miért is? 

A kulcs a szerepeinkben van

A kérdés megválaszolásához Erving Goffman szociológus elméletét érdemes szemügyre venni: szerinte a világon minden ember szerepet játszik, ezért az életünket leginkább a színház analógiájával lehet leírni. A szerepek a mindennapok különböző területein működnek, így létezik például szülői-, munkahelyi-, gyermek-,  vásárló szerep, és a sort még folytathatnánk. Természetesen több szerepünk is lehet, az éppen megfelelőt a szituáció függvényében választjuk ki, és alkalmazzuk. Goffman a társas élet interakcióival foglalkozott, de elmélete a híradónézésre is alkalmazható, annak ellenére, hogy ebben a helyzetben nem a szó szoros értelemben vett interakció zajlik, hiszen a kommunikáció egyoldalú: a bemondó és a TV előtt ülő ember nem tud egymással kapcsolatban lépni. Mégis létrejönnek olyan szerepek, amelyekhez a műsor ideje alatt tartjuk magunkat. 

A szituációt leginkább a tanár-diák párosításhoz lehetne hasonlítani, hiszen a néző, tudás hiányában alárendeltebb helyzetben van, mint a híradós: csakúgy, mint egy diák az oktatóhoz képest. A hírolvasó azért pozícionálható feljebb ebben a viszonyrendszerben, mert ő van az információ birtokában, de tudását majd megosztja a nézőkkel - akár egy tanár az osztályával. Egy pedagógustól  pontosságot, nagy tudást és hitelességet várunk el, ha ő hibázik, sérül a róla alkotott kép: gondoljunk csak bele, milyen nevetgélés volt akkor, amikor a matektanár elrontotta a számolást a táblán. 

Goffman a szerephez rendeli a homlokzat fogalmát is, ami része az úgynevezett alakításnak. Alakítás alatt értünk minden olyan tevékenységet, amelyeket az egyén csak addig csinál, amíg a megfigyelők csoportja jelen van, és rájuk ez valamilyen szinten befolyást gyakorol. A híradó megteremti ezt a kontextust: a műsoridő alatt zajlik az alakítás, ami addig tart, amíg a műsorvezető el nem tűnik a képernyőről, és a nézők is eddig a pontig vannak jelen a szituációban. Ennek fényében nem meglepő, hogy az interneten terjednek az olyan baki videók, amikben a hiba abból ered, hogy a híradós elhagyja a szerepét, például:

  • nem veszi észre, hogy elkezdődött az adás, 
  • beszélget a kollégáival, 
  • a haját igazgatja, 
  • vagy mondjuk nevetgél.

De az adás végén egy bekapcsolva maradt kamera, vagy mikrofon is hasonló szituációt eredményezhet, ahogy azt az alábbi videó is jól reprezentálja:

A híradósok ilyen esetekben - miután észrevették magukat-, igyekeznek gyorsan visszazökkenni a szerepükbe. 

A homlokzatodra van írva

Goffman tipológiájához visszatérve, a homlokzat egyfajta én-megjelenítés is, melynek célja általában az, hogy jó benyomást keltsünk. A hírolvasó olyan homlokzatot igyekszik mutatni, mely a nézők számára elfogadható, ismerős, és megfelel a fejükben élő híradós képnek. Azonban bármennyire is igyekeznek megfelelni a szerepüknek, baki bármikor előfordulhat, főleg az élő adásban, például egy nyelvbotlás, vagy technikai hiba miatt.

Amikor a malőr megtörténik, elkezd összeomlani a korábbi kép. A hírolvasó ilyenkor megpróbálja legjobb tudásához mérten rendezni a helyzetet, reménykedve abban, hogy a nézőknek vagy nem tűnt fel a hiba, vagy szemet hunynak felette. Megkezdi az úgynevezett homlokzatóvás, például úgy, hogy: 

  • igyekszik megőrizni a higgadtságát,
  • mentegetőzik,
  • szégyenkezik, 
  • de akár a támadhat is.  

A gond az, hogy az általa választott stratégia nem biztos, hogy megegyezik azzal, amit a TV néző (el)vár tőle. 

De különböző oltalmazó manőverekkel a híradós kollégái is segíthetnek a dolgok helyreállításában. Az alábbiakban erre mutatunk példákat. 

kep_1.png

Népszopástól röhögőgörcsig

Ha többen vezetik a híradót, akkor lehetőség van interakcióra egymás között, így hiba esetén az oltalmazó mechanizmus mindkét fél részéről működésbe léphet: például egyikük átveszi a szót, vagy humorral üti el a szituációt - ez alatt a másik helyreállíthatja a homlokzatát. 

Ha a műsorvezető egyedül áll a kamerák előtt, nem sok lehetősége van kiküszöbölni a csorbát, hiszen maximum a stábbal kerülhet interakcióba - őket pedig a TV néző nem látja. A megoldás kulcsa ilyen esetekben mindegyik fél részéről az incidens fölötti elsiklásban van:

Hasonló a helyzet akkor is, amikor a bemondók talán a leggyakoribb hibát vétik: a nyelvbotlást. Gondoljunk csak bele napjában hányszor fordul elő, hogy egy beszélgetés során néhány szóba beletörik a nyelvünk, vagy éppen teljesen más szavak jönnek ki a szánkon, mint szerettük volna. Ezek a kis "balesetek" vizsgaszituációban, stresszhelyzetben is előjöhetnek, annak ellenére, hogy ilyenkor kifejezetten az összeszedettségre és a precizitásra törekszünk. Bár a hírolvasók profi, képzett, rutinos szakemberek, mégis előfordulhat velük, hogy rossz szót olvasnak fel - bár az elgépelésekért sokszor a súgógép kezelője felelős. Ez esetben homlokzat megóvása érdekében szintén érdemes átsiklani az incidens felett, mert felesleges  túlmagyarázni egy nyelvbotlást. Ezt a jelenséget remekül szemlélteti egy, a közelmúltban nagy visszhangot kapott videó.

Egy másik módszer, amivel a bemondó helyreállíthatja a homlokzatát, az az, ha nyíltan elismeri, esetleg ismerteti az incidenst, például technikai hiba esetén. Ezzel egyrészt elejét veszi a találgatásoknak, másrészt kisebb felelősséget tulajdonít majd neki a néző, hiszen tudja, hogy a kínos csend, vagy a rossz képsor nem az ő hibája. Ilyenkor rögtönözni kell: ahhoz, hogy ez jól sikerüljön, profizmusra van szükség, ahogy azt az alábbi példa is mutatja:  

 

Ahogy a nyelvbotlás, úgy a nevetés is gyakran a legrosszabb pillanatokban jön, a híradó műfaji elvárásait pedig keresztülhúzhatja a vihorászás. Persze nem mindegy, hogy a bemondó mikor kacag fel, hiszen vannak olyan hírek, amiket mi nézők is megmosolygunk a képernyő előtt:

De van, amikor a nevetés nem elnézhető, például olyan hírek körítéseként, melyek tragédiákat, érzékeny témákat boncolgatnak. A néző ilyenkor szinte biztos, hogy nem tart a hírolvasóval, és nem is tud elsiklani az incidens felett. A homlokzat nagy valószínűséggel nem fog helyreállni, hiába magyarázkodik, vagy szégyenkezik az "elkövető". Kérdés, hogy a róla alkotott kép végérvényesen sérült-e, mert ha igen, akkor az számára a karrier végét jelenti. 

Összességében elmondható, hogy a felsorolt óvó-technikák alkalmazása révén hiba esetén a legtöbb esetben rövid időn belül visszaállítható a híradósok homlokzata. De érdemes a nézőknek is némi elnézést tanúsítani egy-egy bakit látva, hiszen ahogy azt a közhely is mondja, csak az nem követ el hibát, aki nem tesz semmit. Véletlenek pedig egy profi szakemberekkel is történhetnek. 

 Képek: innen, innen, és innen