A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon

A srác a kávézóból – Jeff Buckley, aki a legszebben énekelte a Hallelujah-t

2018. december 22. - KomMédia BME

Ismerős, amikor egy társaságban valaki áradozik egy zenészről, zenéről, aztán az illető meggyőzi magát, hogy bizony hallgassa meg mindenki az új felfedezettjét – berakja, a többiek beszélnek tovább, de ő egyedül igyekszik látványosan élvezni azt. Pedig lehet igaza van, és tényleg zseniálisan szól, csak egyszerűen akkor és ott nem jött át. Most én állok a lemezjátszók mögé, és az ünnepekre hivatkozva szeretném megtörni a plázákban unalomig játszott dalok hatalmát egy makulátlan tehetség életével, dalaival.

Mindannyiunk életében megvannak azok a találkozások, amik egyszer és mindenkorra beégtek az emlékezetünkbe és onnan se mi, se más nem tudja kitörölni őket. Így esett ez velem is, amikor rábukkantam Jeff Buckly-ra: egy nagyon kedves, de végtelenül szerencsétlen időszakban, két értelmezhetetlen pillanat között tehetetlenségem csúcspontján csak annyit tudtam, hogy el akarok felejteni mindent, ami miatt idekerültem.

jeffbuckley_1.jpg

(via)

A zenéje úgy repített át minden nyűgömön, mint ahogyan szülő ringatja rémálmából felocsúdott gyermekét; alig eszméltem fel, már egy zabolátlan lovon vágtáztam egy letűnt kor zsenijével a kaliforniai Orange nevű városkában. Ez volt ő fiatalon, a hatvanas évek végén. Tombolt a beatkorszak, legendák tépték a húrokat.

Jeff apja, Tim Buckley egyébként maga is kedvelt zenész volt, azonban feleségével korán elváltak, így Jeff-el csak 12 éves korában, egy fellépése előtt találkozott először. Remekül kijöttek egymással, az ifjabb Buckley rögtön beleszeretett a zene világába. Hamar meg is beszéltek egy újabb találkozót, ám erre már nem kerülhetett sor, mivel Tim heroin túladagolásban meghalt. Jó pár évvel később rendezték meg az emlékkoncertjét (Greetings from Tim Buckley), ahol Jeff tiszteletét kifejezve, számos dalt elénekelt tőle. Jeffet egyébként a koncert után többen megkeresték, producerek próbálták rávenni, hogy lovagolja meg apja hírnevét; hiába. Inkább New York-ba költözött, ahol rátalált karrierje bölcsőjére, a Sin-é kávézóra.

Csak tiszta forrásból - A legendás hely

Ennek az aprócska kávézónak csodás története van, ide csak úgy néha beugrottak a nagyok – mint például Sinead O’Connor, vagy a U2 – játszottak egy kicsit, aztán ahogy jöttek, úgy mentek is. Jeff ezzel ellentétben rendszeres fellépővé vált, az idő múlásával egyre többen jártak le miatta, míg végül kígyózó sorok álltak a bejárat előtt, várva az ismeretlen srácot a gitárjával. Ez a legendás hely befogadta őt, szabad kezet adott neki. Itt találta meg valódi előadói énjét, itt érzett rá igazán, hogy miként képzeli el a zene világát. Ezt őrzi a következő mondat is:

„Just put your f*cking camera away, let’s just be together alright?”

Milyen jó, hogy valaki nem tett eleget Jeff kívánságának, és megörökítette őt: így maradhatott ránk egy olyan felvétel, amiben ez a mondat konkrétan elhangzik. Sok türelmet és nyitott szívet ajánlok a megtekintéséhez - mindenképpen érdemes, hiszen a U2 énekese, Bono szavai is életre kelnek benne, aki ekképp emlékezik a legendáról:

„Jeff Buckly was a pure drop in the oceans of noise”.

Egy srác, egy gitár és valami, ami ekkor még csak csírájában látszott. 

jeffbukley4.jpg

(via)

Tudom, azóta sokat változott a világ, de Jeff talán ma is azon kevesek közé tartozna, akik nem félve a kritikáktól és a konzumer fogyasztó elvárásaitól, képesek lennének beáldozni a hírnevüket és a rajongó tábor méretét a művészi igényesség érdekében. Talán ez a kor még nem tudja megmondani, milyen értéke van az Instagram lájkoknak hosszútávon, de kellően abszurd elképzelni, ahogy 100 év múlva így emlékeznének például a Radiohead-re: „Radiohead? Nem lehettek olyan jók, Nicki Minajnak százszor több követője volt!”.  A legnagyobbakat nem a kor divatjai fogják fenttartani.

A dalokban tovább él

Jeff Buckley hatása ma is tetten érhető, olyan zenészek címeztek neki számokat, mint a Coldplay (Shiver), Lana del Rey (Gods and Monsters), Massive Attack (Teardrop). Utóbbi érdekessége, hogy Elizabeth Fraser (a Massive Attack énekese) közeli kapcsolatban állt Jeff-el, ám végül másfele vezettek útjaik. Kettőjük tiszavirág életű szerelmét egyetlen közös (ki nem adott), extra nyers felvételük őrzi (All flowers in time bend towards the sun). Esetlen, kezdetleges, néhol kevés, máshol sok – tehát amilyen a szerelem általában– de piszkosul őszinte.

Árral szemben – kiadók, média, csillogás

Kiadók igen, média talán, csillogás kizárt. Jeff a kiadókat a szükséges rossznak tekintette, hosszú válogatást követően végül a Sony Music alá tartozó Columbia Records-hoz szerződött, ők adták ki egyetlen hivatalos lemezét, a Grace-t:

“I don’t write my music for Sony. I write it for the people who are screaming down the road crying to a full-blast stereo.”

Az album Amerikában nem robbant nagyot, annál inkább Ausztráliában és Franciaországban. Szülőföldjén csak 2002-ben jelent meg aranylemeze. Idő kellett, míg zenéje és üzenete az igazi nagyközönséghez is elért.

jeff-buckley2.jpg

(via

A posztumusz díj többek között Jeff sajátos médiakezelésének tudható be: egész egyszerűen menekült előle. Hogy az újságírók és riporterek figyelmét elterelje, hosszú, kócos hajat növesztett, több számmal nagyobb pólókban és bakancsban járkált. A sors fintora, hogy 1995-ben a People Magazine beválasztotta a világ 50 legszebb embere közé – hiába na, a szépség belülről fakad.

Tovább a víz útján – vissza a gyökerekhez

1997-ben visszatért a turnéjából, s Memphisbe költözött, hogy felvegye második lemezét. Ez az egyébként igen barátságtalan város volt a bölcsője olyan neveknek, mint B.B. King vagy éppen a Jeff által nagyon kedvelt Jimmy Hendrix. Ezúttal azonban Memphis nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: 1997. május 29-én Jeff úszni indult a Mississippi folyó egyik mellékágában, majd egy hajó elhaladtával eltűnt. Ekkor látták utoljára, holtestére napokkal később találtak rá.

Emlékét ma a memphisi állatkertben családja és kiadója által kihelyezett emléktábla őrzi. Ezen a helyen ma is több CD található, amit a rajongók felejtettek ott, hátha más is felfedezi azt a titkot, ami Jeff Buckley világa rejt. Hát, így teszek én is, itt hagyok valamit.

Útravaló a fa alá

Az ünnepek közeledtével álljon itt két remekmű, melyek bőven túlmutatnak a karácsonyi zenéken, de azért beférnek a karácsonyfa alá is, sőt. Kétségtelen, hogy a Jeff-et legtöbbször Leonard Cohen: Hallelujah átdolgozása kapcsán szokták említeni; nem véletlenül. De szavak helyett talán jobb, ha végre Jeff hangja mesél nekünk, különösen, ha ezt egy koncertfelvételen keresztül teszi:

 A Corpus Christi Carol talán még inkább illik az ünnepi hangulathoz, már-már imaszerű. Ezt a számot egy misztikus jelenség is övezi, s bár óva intem magamat a konteók gyártásától, mégis érdekes a tény: 1997-ben az Úrnapja (Corpus Christi) ugyanarra a napra esett, amikor Jeff eltűnt a Mississippi hullámai között.

„I don't really need to be remembered. I hope the music's remembered.”

Jeff Buckley.

A bejegyzés szerzője Ignácz Dániel.

kep.png

Minden kedves olvasónknak boldog ünnepeket kíván a #Konzervtelefon blog! 

Rövid téli szünetet tartunk, új posztunk a január első hetében lesz.

A bejegyzés trackback címe:

https://konzervtelefon.blog.hu/api/trackback/id/tr314497288

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tarsolya 2018.12.23. 23:25:26

Hát .. az biztos, hogy a szerzőnél kurva kevesen tudják jobban eltartani a kisujjukat ... ma az öncélú pátosz volt a tananyag, vagy mi történt?

Még mindig émelygek.

tarsolya 2018.12.23. 23:39:23

Ja meg az a nüansz, bazmeg, anikor köpködsz, hogy pfhejj mainstream, két sorral odébb meg csillogó szemekkel szopod fel a U2-t meg Sineadot ... U2-t bazmeg, érted? Még a párhuzamos univerzumokban sincsen semmi és senki, aki mainstreamebb lenne annál a sterilszobában vonalzóval kimért fosnál :D

Hát ez kurva jó volt,

Vágom amúgy, miért jön be Buckley, mert amúgy tényleg jó volt a srác, de ő azért eléggé belépő szint (értsd: mainstream), ha már Memphis meg Nashville a téma ... :)

exterminador 2018.12.24. 08:59:32

Valójában minden Hallelujah feldolgozás John Cale ősfeldolgozását követi, ami az I'm Your Fan tribute albumon jelent meg 1991-ben - és nem az eredetit.
Másfelől pedig ezt a dalt sikerült mára annyira elkoptatni, hogy az említésétől is émelygek.

Makacs Folt 2018.12.24. 09:38:35

@tarsolya: Igazából a U2 a Joshua Tree-vel vált mainstreammé, azt a lemezüket szeretem a legkevésbé. Elôtte egy jó kis rockzenekar voltak, aztán kitört rajtuk a megalománia.

exterminador 2018.12.24. 10:41:17

@Makacs Folt: szerintem a U2 a Pop lemezig teljesen vállalható volt. Én nagyon szeretem azt az albumot, erőteljes, innovatív anyag. Amit viszont azóta csináltak, az rettenetes. Elfogyott a monyó.

Makacs Folt 2018.12.24. 10:46:59

@exterminador: A JT utáni idôszakból valóban a Pop kiemelkedik, valamint az Achtung, Baby-t is bírom, meg a Batman filmzenét, de a többi mèltatlan.

Six 2018.12.24. 10:54:59

US kapcsán én szoktam tesztelni az embereket, hogy soroljanak 5 számot tőlök. 90% nem jut tovább 5nél

Audianer 2018.12.24. 11:15:11

Háát... ez egy meglehetősen fájdalmasra sikerült verzió. Nem voltam tőle annyira elragadtatva mint a posztoló.

Kamiko555 2018.12.24. 11:22:40

Személyes kedvencem az "Everybody here wants you" de még sorolhatnám hisz mindegyik száma tökéletes! Köszi a bejegyzést,hogy megemlékeztél róla és ha nem is mindenkinek ment át, én nagyon örülök,hogy ezt ma olvashattam!:) Boldog Karácsonyt mindenkinek!

aranyláz 2018.12.24. 12:59:32

Ez is egy jó kis feldolgozás(The Smiths) tőle www.youtube.com/watch?v=_5a708EqfuE

exterminador 2018.12.24. 13:08:41

Na, akkor beteszem a John Cale-félét, ami az egész feldolgozásmizériát beindította: www.youtube.com/watch?v=DinEKqtCDkg

károly szántana 2018.12.24. 15:44:53

@Six: October, Sunday Bloody Sunday, Unforgettable Fire, Where the Streets Have No Name, The Ground Beneath Her Feet, csak így hirtelen, úgy hogy nem vagyok rajongójuk.