A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


A sötét oldalt keresve – Miért vonzódunk tragédiákhoz?

2019. szeptember 13. - Petschner Anna

A napokban egy halálos autóbalesetnél a több száz bámészkodó és fotózó közül, mindössze néhányan segítettek a mentőknek az életmentésben. Júniusban a Hableány sétahajó roncsának kiemelésekor egész tömeg, 100-200 ember figyelte az eseményeket. Az Index is megírta, hogy a rendőrségi felhívás ellenére is kisszékkel, távcsővel készültek a nézelődők, akik egymást személyesen, másokat pedig telefonon informálták az eseményekről. Az HBO Csernobil című sorozata után pedig megugrott a turisták száma az atomkatasztrófa környékén. Míg egyeseket felháborít ez a viselkedés, mások a tömeg tagjaivá válnak. Mi a magyarázat az utóbbira?

(”Nézők” a Hableány júniusi kiemelésekor, via)

Vannak, alig tudják elfordítani a tekintetüket egy természeti katasztrófa felvételeiről, vagy arról, ahogy egy motorbaleset sérültjét a mentőbe teszik. Mielőtt bárki arra gondolna, hogy ezek az emberek betegek, szeretik a vér vagy a szenvedés látványát, érdemes megállni, mert sok esetben ez téves megállapítás. Egyrészt a jelenség általánosan működik az emberekben: gondoljunk csak arra, hogy amikor egy busz elhalad egy baleset helyszíne mellett! Hány arc tapad az ablaküvegre? Akár még a mienk is? Nem szállunk le a járműről, de nehezünkre esik nem odanézni. Másrészt ez a viselkedés jóval összetettebb, és sokkal emberibb tényezők állnak a hátterében.

Félelemre és empátiára hangolva

Biológiai alapon az „üss vagy fuss” reakció lép életbe, minden általunk észlelt esemény során. Ez igaz akkor is, amikor meglátjuk a baleset helyszínét: az agyunk feldolgozza a kapott adatokat és levonja a megfelelő következtetést. Egy tanulmány szerint viszont itt van egy lényeges különbség: erősebben reagálunk, és többet tanulunk a negatív tapasztalatainkból, mint a pozitívakból. Ez a negatív torzítás, ami automatikusan nagyobb figyelmet szentel a rossz eseményeknek, negatív információknak. Egy baleset helyszínét ezért – még ha tudat alatt is – de tapasztalataink bővítése céljából is elemezzük, remélve, hogy ezzel elkerülhetjük a hasonló helyzeteket.

Ugyanakkor egy ilyen esemény során átélhetjük a félelem élményét, az életünk kockáztatása nélkül. Ez nem csak a tényleges baleseteknél történik meg. „Egy tragédiát olvasva, katasztrófafilmet nézve is szembenézünk a halállal, fájdalommal, kétségbeeséssel, leépüléssel és megsemmisüléssel kapcsolatos félelmeinkkel, de mindezt egyfajta biztonság érzésével tehetjük meg – állítja Dr. David Henderson, pszichiáter. – Ez segít számunkra összeegyeztetni a kontrollálhatatlant a kontroll iránti szükségleteinkkel.”

Ám ezek mellett más pszichológiai ok is meghúzódik. Egy katasztrófát nézve, empátia ébred bennünk a sérültek látványára, és ez egy fontos összekötő kapocs a szociális kapcsolatainak fennmaradásához. Érdemes megjegyezni, hogy a tragédiák, drámák nézése a moziban vagy televízióban megerősíti a nézőkben a csoportos összetartozás élményét.

S.C.R.E.A.M.

A fentieket kicsit kibővített formába rendezte Michael Stevens internetes ismeretterjesztő-oktató. A videójában arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért van bennünk ez a morbid kíváncsiság. És a válasz?

 „Well, its’s because we like S.C.R.E.A.M.”

Ez egy magyarra lefordíthatatlan szójáték, ami egyrészt azt jelenti, hogy szeretünk sikítani, másrészt egy mozaikszó, ami az alábbiakból áll:

  • Strength = Erő

A rémisztő dolgok nézése (vagy átélése) erőt ad a számunkra: például egy horrorfilm megnézése után az emberek erősebbnek érzik magukat.

  • Catharsis – Katarzis

A kárörvendés – bár közel sem szimpatikus dolog – szintén ezen az elven alapul. Más ember szerencsétlenségét látva mi szerencsésebbnek érezhetjük magunkat, ami egyfajta katarzis élményt ad.

  • Reality – Realitás

Egy baleset helyszínét szemlélni lehetőséget ad számunkra a valóság jobb, mélyebb átélésére.

  • Exploration – Felfedezés

Ezen események lehetőséget biztosítanak új tapasztalatok és tanulságok felfedezéséhez is.

  • Acceptance – Elfogadás

A morbid dolgokkal való találkozás segítséget ad a fájdalom és az elkerülhetetlen halál elfogadására.

  • Meaning – Jelentés

Az előzőhöz hasonlóan az ilyen történések segítenek elgondolkodni a számunkra fontos és jelentőségteljes dolgokon.

Pénzért borzongást?

Egy baleset bámulásán kívül, nagyobb léptékű tendencia is létezik: a katasztrófaturizmus vagy más néven sötétturizmus. Ez a turizmus azon válfaja, amikor emberek  rossz élményekhez, katasztrófákhoz, halálesetekhez köthető helyeket látogatnak meg. A kínálat szinte végeláthatatlan: börtönök, volt koncentrációs táborok, katasztrófa helyszínek, csaták és háborúk színterei, sorozatgyilkosok házai, gyilkossági tetthelyek és temetők.

(via, via, via, via, via)

És a turizmus ezen extrém, és első hallásra kissé bizarr formája egyre népszerűbb. Elég csak egy közelmúltbeli példát említeni. Az idén bemutatott HBO sorozat, a Csernobil ugrásszerűen megnövelte a turisták számát. Egy ottani utazási iroda szerint a sorozat premierje után 40%-kal emelkedett az odalátogatók száma, pedig egy-egy angol nyelvű körbevezetés 100 dollárba kerül (30 000 Ft).

Mielőtt bárki arra gondolna, hogy a sötétturizmus terjedése az Instagram, Facebook és más közösségi média ”ördögi” hatásának köszönhető, érdemes megjegyezni, hogy a történelemből számos példát ismerünk a kegyetlen vagy furcsa helyszínek, játékok iránti vonzódásról: akár a római gladiátorjátékokat, vagy a nyilvános kivégzéseket is említhetjük. Egy XVI. Lajos francia király kivégzéséről készült metszeten is jól látszik a tömeg mérete, de hasonló volt a több ember meggyilkolásáért felelős Eugen Weidmann guillotine általi lefejezése is. A tömeg az elvárt komolyság és tisztelet helyet zajosan, akcióra éhesen kiabált és fütyült. A kivégzés után pedig többen zsebkendőjüket az elítélt vérébe mártották, szuvenírként megőrizve azt.

 

(XVI. Lajos király lefejezése, via)

A turizmus ezen formája iránti érdeklődés növekedése nemcsak a Google találatok számában mutatkozik meg, hanem a kutatások terén is. Míg 1996 és 2010 között mindössze 4-5 cikk született a témában, 2011-2016 között ez a szám már a 25-öt is elérte. De mi van a terjedés mögött?

Természetesen, egyrészt az egyszerű kíváncsiság. Ott állni a World Trade Center tornyainak helyét jelölő Ground Zero-nál, Diana hercegnő balesetének helyszínén sétálni, vagy ellátogatni a Sedelci Osszáriumba, ahol több száz emberi csont és koponya díszíti a falakat, mind izgalmasnak és érdekesnek hatnak. Ki ne szeretné látni, ahol mindez történt?

Dr. Tong Lam, a Toronto-i Egyetem docense szerint egy másik ok, hogy a tragédiák helyszíneinek látogatása segít feldolgozni a létezésünket fenyegető egyre nagyobb szorongásunkat. Ezek közé pedig nemcsak a személyünket érintő elmúlás tartozik – ahogy a baleseteknél már említettük –, hanem a Damoklész kardjaként fejünk felett lebegő klímaváltozás, a globalizáció és a nukleáris megsemmisülés is.

Egy plusz adalék, hogy ezek a helyszínek fontos történelmi eseményekhez is köthetőek. Ahogy Prof. John Lennon, a Glasgow Caledonian University előadója rámutatott: „Ezeknek a helyeknek a felkeresése, egyben lehetőség számunkra arra, hogy tanuljunk a múltból.”

Pénzáramlás vs. tiszteletlenség

Ennek a turistáskodásnak pedig előnyei is vannak, sőt néha bátorítják azt. 2011-en a Missouri állambeli Joplin-ban a helyi turistaügynökség létrehozott egy térképet, ami a legsúlyosabb károkat szenvedett városrészekre irányította a látogatókat. Az ellentmondásos lépés mögött az a cél lebegett, hogy ezzel is pénzt gyűjtsenek a károsultak számára. Sok tisztviselő ma is úgy véli, hogy New Orleans-ban a Katrina hurrikán pusztítása utáni adományok is részben a turistáknak köszönhetőek.

De természetesen megvannak az árnyoldalai a jelenségnek. A látogatók sokszor nem tisztelik az helyszíneket, a halottak és a tragédia emlékét. Auschwitz erre egy klasszikus példa. Idén márciusban Twitterre került ki egy poszt négy látogatóról, akik a vonatsíneken egyensúlyoznak:

twitterauschwitz.jpg

„Amikor az Auschwitz-i Múzeumba jössz, emlékezz arra, hogy ebben a táborban több mint egymillió embert öltek meg. Tiszteld az emléküket! Jobb helyek is vannak a világon a mérlegkarozás gyakorlására, mint egy olyan hely, amely ezrek deportálását szimbolizálja a halálba.” (via)

Dr. Brigitte Sion egy interjúban magyarázta, hogy fontos ismernünk a helyi kultúrát, mi számít tisztességes és tiszteletlen viselkedésnek az adott emlékhelyen. „Auschwitz-ba nem illik shortban és flip-flopban besétálni, de a Ground Zeronál lehet fotózkodni. […] Néhány szabály világosan ki van írva, mások a kultúrához vagy a helyhez köthetőek.”

Botrányok viszont újból és újból előkerülnek. Legutóbb szintén Csernobillal kapcsolatban, amikor az nz.nik Instagram oldal tulajdonosa Pripjaty kihalt és elhagyatott városában fehérneműben és félmeztelenül pózoló nőről posztolt képeket.

csernobil.jpg

(via)

A sötétturizmus minden kétséget kizáróan egy bizarr jelenség, de olyan, amivel egy adott pontján az életünknek mindannyian találkozunk. Dr. Philip Stone, a University of Central Lancashire, Institute for Dark Tourism Research ügyvezető igazgatója rávilágít: „A sötét turizmusnak nincs igénye sötét turistákra. Olyan emberekre viszont igen, akik tanulni akarnak az életről és a világról.”

kep.png

Ólomszkafanderek és kétkedő elvtársak - Mitől rémisztő a Csernobil című sorozat?

Az HBO és a Sky koprodukciójában készült Csernobil című sorozatot a kritikusok és a nagyközönség egyaránt hatalmas dicsérettel illette. Az öt epizód a híres atomerőmű katasztrófát részben hitelesen és tényszerűen mutatja be, de persze a fiktív elemek és a dramatizálás sem hiányozhat a hollywoodi alkotásból. A sorozatban meghökkentő nyugalommal bontakozik ki a tragédia. Miért fontos a földön heverő szürke, kőszerű törmelék? Miért nem hiszik el, hogy a reaktor felrobbanhat? A Csernobil az ismeretlen és a hihetetlen fegyverével hozza ránk a frászt. Spoilerek következnek.

Valljuk be, nem sokan tudjuk, pontosan mi történt a Vlagyimir I. Lenin atomerőműben 1986. április 26-án hajnali 1 óra 23 perckor, annak is a 45. másodpercében (az első epizód címe - 1:23:45 - is erre az időpontra utal). Sőt, talán azt is beismerhetjük, hogy egy atomerőmű működésével sem vagyunk tisztában. Ez utóbbit, illetve a maghasadást és a reaktor felépítését a főszereplő, aki az Atomenergiakutató Intézet igazgatóhelyettese, kellően didaktikusan és felületesen felskicceli egy papírlapra a hozzá nem értő miniszterelnök-helyettesnek. Később azt is elmeséli neki, milyen lefolyása van a sugárfertőzésnek, hogy a néző is tisztában legyen az alapvető információkkal.

cs2.jpg

(via)

Vannak azonban olyan elemek a sorozatban, melyeket a szereplők nem veséznek ki, bár ezek ugyanolyan rémisztőek lehetnek. Rosszat sejtet például a jódkapszula előkerülése és a készlet végessége: ugyanis ha a pajzsmirigyet nem telítik túl normál jódot tartalmazó kapszulákkal egy nukleáris baleseténél, a radioaktív jód bekerül az ember szervezetébe. Az ólomszkafanderben tevékenykedő elvtársakról pedig tudhatjuk, hogy a sugárfertőzés őket sem kímélte, ahogyan Pripyat lakosságát sem, akik lassított felvételben nézik a távolban égő atomerőmű sugárzóan gyönyörű lángcsóváit, miközben költőien hullik rájuk a radioaktív pernye.

cs4.jpg

(via)

A horrorszerűen melankolikus látványvilág pedig abban a pillanatban kulminálódik, amikor végre szembenézhetünk a sugárzó reaktorral és annak vakító fényével. A sorozat alkotói persze ezekben az esetekben is segítik a megértést, de például a földre hulló grafitról talán kevesen tudják, hogy a reaktor felrobbanására és nem egy kisebb üzemzavarra utal.

graphite2.png

Nem látott grafitot a földön. Nem látott, mert az nincs ott.

És ezzel elérkeztünk a második ponthoz, amivel a Csernobilnak sikerül szorongást kiváltania a nézőből: a tagadás. A szovjet párttitkárok és magasabb pozícióban lévő mérnökök rendületlen hitetlenkednek és elutasítják a reaktor felrobbanását. A szakértők és nem szakértők technológiához való hozzáállását tökéletesen bemutatja a sorozat. Gyakran előfordul, hogy azok, akik magas pozícióban vannak, és döntéseket hoznak egy-egy technológia használatáról, nagyobb bizalommal fordulnak ezek felé, hiszen nem feltétlenül ismerik a tesztelés és a napi működés részleteit, így kevésbé vannak tisztában a kihívásokkal is. Jellemző, hogy bíznak az adott technológiában, támogatják használatát. Viszont akik közvetlenül részt vesznek a tesztekben és az üzemeltetésben, alacsonyabb magabiztosságot mutatnak és jobban tisztában vannak a veszélyekkel. Ezt szemlélteti az alábbi párbeszédrészlet is a sorozatból, mely egy politikus és egy mérnök között zajlott le:

- Biztosítottak róla, hogy nincs probléma. 

- De én állítom, hogy van.

- Az én álláspontomat jobban kedvelem, mint az Önét.

- Én atomfizikus vagyok. Mielőtt Ön helyettes párttitkár lett, egy cipőgyárban dolgozott.

A sorozat központi narratíváját ez a nyomasztó ellentét adja a szereplők között. Az erőműben dolgozó mérnökök közül is akadnak olyanok, akik egyszerűen nem hiszik el, hogy súlyosabb baleset történt, mint egy egyszerű üzemzavar - még azután sem, hogy kollégáik szemtanúik voltak a reaktor sérülésének. Vissza-visszatérő kérdés, hogy mégis hogyan robbanhat fel egy RBMK reaktor. Mármint nem az a konkrét reaktor, hanem elméletileg mi a magyarázat erre. Miután a választ még az atomfizikusok sem tudják, így valóban nehéz elképzelni, hogy ténylegesen mi történt Csernobilban.

A sorozat hosszan időzik az igazság tagadásán, ahogyan a mérnökök megpróbálják meggyőzni a politikusokat a történtekről, az evakuáció szükségességéről és a katasztrófa potenciális következményeiről. A téves információ azonban a Szovjetunió ellensége, és ahogy a Gorbacsovot megformáló karakter fogalmazott: “A hatalmunk a hatalmunkról alkotott benyomásból jön.” (Our power comes from the perception of our power.) És talán ez a sorozat fő üzenete, elkészítésének fő mozgatórugója, hogy bemutassa a szovjet elit és még inkább a szovjet rendszer okozta veszélyeket.

konzerv.png