A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Fair “play” a Spotify-on? Az előfizetéses modell buktatói

2020. február 28. - Aniot Laura

A zenéhez való hozzáférés alanyi jog vagy privilégium? Mennyit fizetünk mi és mennyit kapnak ebből a zenészek? Mennyit ér a zene manapság? A Spotify a streaming szolgáltatások királyaként tükrözi, de egyben meg is határozza a zenehallgatási szokásokat. A szolgáltató platform, a lemezkiadók, a kisebb és a már befutott előadók, a fogyasztók mind különböző érdekeket képviselnek egy folyamatosan alakuló értékláncban.

A Spotify kifizetési modellje jelenleg úgy néz ki, hogy egy adott hónapban a prémium előfizetésekből illetve az ingyenes felhasználói fiókok esetében a hirdetési bevételekből beérkező összegek “bekerülnek a közösbe”. Az adók és egyéb költségek megfizetése után a Spotify az iparágban megszokott módon a bevételnek körülbelül a 70%-át osztja szét jogdíjként a regisztrált jogosultak között stream share alapon. Ez azt jelenti, hogy az összes felhasználó összes lejátszása között oszlik meg egyenlően a befolyt összeg, a jogosultak pedig lejátszás-arányosan vannak kifizetve. 

Egyenlő, lejátszások száma alapján történő kifizetés? Ez elég jól hangzik, csakhogy több probléma is van ezzel a modellel. 

what-is-spotify-featured-3223d16ab7f0444f85775e2e598e65e8.jpg

(via)

A stream share modell buktatói

Elképzelhető, hogy az előfizetők száma nem növekszik egyik hónapról a másikra, így ugyanannyi marad a prémium felhasználóktól érkező bevétel. Viszont, ha a lejátszások száma az adott hónapban magasabb, vagyis az emberek több zenét hallgatnak, akkor egy lejátszás értéke csökkenni fog. Ezt sem a Spotify, sem a zenészek nem tudják befolyásolni, mégis az utóbbi fél jár rosszul. Felhasználói szemmel nézve pedig megéri minél több zenét hallgatni, hiszen így jobban kihasználjuk az előfizetést, ugyanakkor, minden egyes lejátszással – akár csak minimálisan is, de – elértéktelenedik a hallgatott zeneszám.

A Spotify egy freemium szolgáltatás, ami a felhasználó számára ingyenes, hirdetés alapú, de előfizetéses, prémium feliratkozás is választható. A streaming szolgáltató álláspontja az, hogy minél több zenehallgatót kell a prémium előfizetők közé csábítani, így nő a bevétel, tehát egy lejátszás értéke is nőni fog – feltéve, hogy nem ugrik meg így a lejátszások száma. A zenészek kifizetése tehát a jelenlegi üzleti modell és árazás mellett valójában főként a zenehallgatási szokásokon múlik.

A másik buktató, hogy a jelenlegi modellben a népszerű zeneszámok kiugró hallgatottságukkal nagyobb szeletet vágnak maguknak a tortából, mint a párezres előadók. Egy olyan tortából, amiben olyan felhasználók utáni bevétel is szerepel, akik soha nem hallgatták a bizonyos népszerű előadót. Kisarkítva ez azt is jelenti, hogy ha az egy felhasználóra jutó lejátszások átlagos száma x, és egy felhasználó ezt meghaladóan x+y-szor játszik le egy slágert, akkor ebből az y számú lejátszás után járó jogdíjakat a többi előfizető díja fogja fedezni. 

moneyandmusic_0_0_1488154882_0.jpg

(via)

Háborgó előadók

A Business Insider nemrég megjelent cikke Zoë Keating, kanadai csellista példáján keresztül mutatja be a Spotify zenészekre nézve kizsákmányoló egyeduralmát. Más szolgáltatókhoz képest megrázóan kevés jogdíj jár egy lejátszás után: Keating esetében ez például $0,003, azaz 0,3 cent. Ez eltörpül az Apple Music $0,012-os streamenkénti díja mellett. Az egyeduralom indikátora, hogy a Spotify összességében még így is magasabb kifizetést tud nyújtani, mivel lényegesen nagyobb forgalmat generál más szolgáltatókhoz képest. A művészek anyagilag itt jobban járnak, nagyobb népszerűségre tesznek szert – ugyanakkor kiábrándító, hogy milyen kevés bevételt jelent számukra ez a fajta zeneforgalmazás.

A Spotify felhasználói kiszolgálva, az előadók kiszolgáltatva érezhetik magukat. Zoë Keating a Twitteren osztotta meg a különböző platformokról származó bevételeit azzal a céllal, hogy megmutassa: bár a felhasználói oldalról nézve az egyes szolgáltatók hasonló tarifával működnek, a művészeknek közel sem mindegy, hogy melyik felületen koppintunk a lejátszás ikonra. Az arányok mellett az egy lejátszás után járó aprópénz is elgondolkodtató lehet, különösen úgy, hogy Keating független jogosultként még egészen jól járt, szemben azokkal a szerződött zenészekkel, akiknek a kiadójuk is lecsíp az így is csekély jogdíjakból.

zoe_wide-5b581a84e240e7994ece6ad54d86d38ab914947a-s800-c85.jpg

Zoë Keating (via)

Más előadók is felszólaltak a megalázóan alacsony jogdíjak ellen. Nagyot szólt, amikor Taylor Swift leszedte az addig elérhető albumjait a Spotifyról. A történethez persze az is hozzá tartozik, hogy amikor Swift három év után visszatért a streaming felületre, az énekesnő jogdíjakból származó bevételei megugrottak és azóta is százmilliós nagyságrendű lejátszásokkal büszkélkedhet.

A kanadai énekesnő, Esthero viszont egészen érdekes húzással állt elő 2019 augusztusban. Gimme Some Time című kislemezét úgy töltötte fel a Spotify-ra, hogy a számot gyanútlanul hallgatva másfél perc után a refrén helyett Esthero szólítja meg a zenehallgatót. Egy perces üzenetében azt kéri, hogy ha tetszik a dal, töltsük le közvetlenül a saját oldaláról, így egy magasabb, a zenészi megélhetést lehetővé tevő honoráriumért cserébe élvezhetjük a teljes zeneszámot.

Mi az alternatíva?

A Business Insider cikke ismét felveti azt a kisebb előadók által támogatott alternatívát, ami anyagilag is összekapcsolja az egyes felhasználókat az általuk hallgatott zenészekkel. A Spotify ezen kifizetési modell esetében is lejátszások arányában fizetne jogdíjat a jogosultaknak, de nem egy nagy közös tortából, hanem sok kicsiből. Ez azt jelentené, hogy egyenként, minden előfizetőtől beszedett díj egy önálló tortát alkotna, és az egyes szeletek az adott felhasználó által hallgatott zene jogosultjai között osztanák fel.

Ebben az esetben is a Spotify-előfizetők zenehallgatási szokásai határoznák meg az egy stream után járó díjat, talán még nagyobb mértékig, mint az eredeti modell esetében. Van azonban egy nagy különbség: az, hogy az alternatíva jobban tükrözi a zene valódi értékét az azt hallgató felhasználók számára.

making-money-in-the-music-industry-what-it-really-takes.jpg

(via)

Ezzel a modellel valószínűleg a kisebb előadók jobban járnának, mint most,  a nagy lemezkiadók és népszerű előadók kárára. Félreértés ne essék, a nagyobbak így is kaszálnának, csak nem elég nagyot. Pedig nekik szükségük van az egy-egy sikerlistás számból származó bevételre, ugyanis ezek a slágerek tartják el a kevésbé sikeres számokat. Mivel a Spotify részvényeinek 15%-a major kiadók kezében van, nem valószínű, hogy az üzleti modell meg fog változni a feltörekvő és független zenészek javára. 

Arany középút

Egy egészen túlidealizált, kompromisszumos megoldás lenne, ha a Spotify úgy döntene, ötvözi a jelenlegi és az alternatív kifizetési modellt. Az előfizetői és hirdetési bevételek egy része maradna a mostani, ömlesztett bevételek és teljes feldarabolás verziójában tekintet nélkül arra, hogy ki mit hallgat. Ennek az összegnek a sorsáról továbbra is az döntene, hogy hányszor volt lejátszva egy adott zeneszám. A bevételek másik hányada viszont értékközlő szerepet kapna: a zenehallgatók azt az előadót támogatnák, akit valóban hallgatnak – méghozzá olyan arányban, ahogy ők hallgatják az adott művész számait.

Nem ez lenne az első eset, hogy különböző modellek eltérő súlyt adnak bizonyos résztvevőknek. Persze a zeneszolgáltató esetében ennek a megvalósulásához az is szükséges, hogy a saját érdekeiket érvényesíteni próbáló részvényesek lemondjanak a nyereségük egy kis szeletéről és a Spotify is vállalja a módosítást a zene szabadsága és a zenészek esélyegyenlősége érdekében.

Zenehallgatás a Spotify-on túl

Ha egy pillanatra elszakadunk a birtoklás helyett hozzáférésre építő streaming-szolgáltatók világától, akkor egészen kiszélesedik a lehetőségek tárháza. Az alacsony jogdíj juttatás elleni mozgalom egyik példája a Resonate. A hangzatos nevű, etikus streaming platformként is emlegetett zeneszolgáltató stream2own modellje ötvözi az on-demand lejátszást a hagyományos egyszeri letöltés-birtoklással. A felhasználó feltölti kredittel a fiókját és lejátszásonként fizet a hallgatott zenéért, minden szám esetében az első pár alkalommal egészen keveset, majd egyre többet. A kilencedik lejátszást követően, amikorra kifizetett nagyjából 1 dollárt (egy zeneszám letöltésének elfogadott árát), addigra birtokolni fogja a dalt és korlátlanul, ingyen hallgathatja. 

stream-cost.png

A letöltés ára 9 lejátszásra osztva ($)

(via)

Az árszabás arra épít, hogy rengetegen hallgatják meg kevés alkalommal a feltöltött dalokat, így nekik nem jelent komoly anyagi elköteleződés a felfedezés, az első lejátszás ára ugyanis $0,002. A Spotify jelenlegi modellje szerint egy előfizetőnek nagyjából 300-szor kellene meghallgatnia egy dalt hasonló jogdíj bevételhez. A Resonate modelljének is lehetnek vesztesei, például a felhasználói oldalon egy komolyabb kezdeti beruházást jelent a gyűjtemény kiépítése. A repertoár főleg kisebb, niche előadókat foglal magába, jelenleg pedig csak böngészőben érhető el a béta verzió.

A Spotify méretét és elérését tekintve valószínűtlen, hogy egy másik platform, legyen az az Apple Music vagy más, a Resonate-hez hasonló kezdeményezés, uralni tudná a piacot. A tendenciák viszont jól láthatóak, és ahogy az ingyenes hozzáférés vagy letöltés után a zenehallgatók elkezdtek újra fizetni a dalokért, úgy az is elképzelhető, hogy hajlandóak lesznek többet fizetni, hogy több, jobb, minőségibb és őszintébb zenét hallgathassanak.

konzerv.png

A YouTube mossa kezeit és közben bepiszkítja a tartalomgyártók lehetőségeit

A YouTube üzleti célja az, hogy felhasználói minél több időt töltsenek a platformon és ezalatt minél több hirdetést megnézzenek – hiszen ez termel bevételt. Ennek eléréséhez idáig szemet hunyt az erőszakos, rasszista vagy gyermekbántalmazással kapcsolatos videók terjedése felett. De mi történik, ha a hirdetők bojkottálással fenyegetőznek? Előfordulhat, hogy a megkövetelt szabályozás a YouTube ártatlan tartalomgyártói számára nehezíti meg a hirdetői pénzekhez jutást?

Miért hirdetnek a vállalatok a YouTube-on?

A közösségi média előretörésével újabbnál újabb lehetőségek jelentek meg arra, hogy vállalatok termékeiket és szolgáltatásaikat hirdessék. Nem csoda, hogy folyamatosan nő az internetes reklámköltések aránya, elérve akár a televíziós hirdetésekét is. Az egyik legnagyobb előny, ami miatt a vállalatok online hirdetésekbe fektetnek az, hogy az interneten keresztül nagyon pontos demográfiai és érdeklődési alapon lehet megcélozni a felhasználókat.

1ytreklammegjelenesek.png

YouTube hirdetési lehetőségek pirossal kiemelve (via)

A YouTube is az ilyen platformok közé tartozik. Ráadásul a pontos célzáson túl az, hogy a nézők hogyan fogyasztják a YouTube videókat, további hatással lehet a hirdetésekre. Voorveld és szerzőtársai kutatásukban arra jutottak, hogy a YouTube-ra a fogyasztók főleg szórakozni és kikapcsolódni járnak. Emellett megbízhatónak tekintik a YouTube-ot – főleg amiatt, mert látszólag ők válogatják meg a tartalmat, amit fogyasztanak, annak ellenére, hogy az ajánlott videókat egy átláthatatlan és titkos algoritmus kezeli.

A fogyasztók pozitív megítélése átragad a YouTube videók előtt lejátszott vagy közben megjelenő reklámokra is: a reklámozó vállalat is megbízhatónak, hitelesnek fog tűnni, a reklám fogyasztása pedig elmélyültebb lesz – főleg ha figyelembe vesszük, hogy a videók előtti reklámok csak 5 másodperc után ugorhatók át. Ezzel szemben a felhasználók egy Facebook poszttal csak 2,5 másodpercet tölt a felhasználó számítógépen, és ez 1,7-re csökken mobiltelefonon, legyen szó reklámról vagy eredeti tartalomról.

A YouTube megbízhatóságát tovább növeli, hogy az elsődleges tartalom, amit a nézők fogyasztanak, nem reklámszakemberek által gondosan komponált tartalom, hanem független videósok (YouTuberek) videói. Ők olyan, elsősorban amatőr tartalomgyártók, akik kreativitásukat, hobbijukat élik ki mozgóképek gyártásán keresztül. Szinte minden létező területen van igény mozgóképes tartalmakra, így nem meglepő, hogy számtalan YouTuber karriert tudott befutni és videóik hobbijuk mellett a hivatásukká is váltak. A tartalomgyártók megélhetése pedig a hirdetőkön múlik. Együttműködéseiknek számtalan formája van, kezdve a szponzorációtól, a termékelhelyezésen át a márkanagykövetté válásig. Emellett természetesen a videók előtt, közben és mellett megjelenő reklámok hirdetési költségéből is profitálnak: Amerikában ez hozzávetőlegesen 7,6 dollár minden ezer megtekintés után.

Számtalan óriáscég ezek alapján nagy mennyiségű pénzeket költ a YouTube-on programmatic reklámozásra. Ilyenkor a vállalat nem válogatja meg a konkrét videókat, amelyekben megjelenik a tartalom. Ehelyett a hirdetés célközönségét adja meg és a reklám több harmadik félen és ügynökségen keresztül automatizálva jut el az adott videót adott pillanatban néző felhasználó elé. A megjelenés főleg attól függ, hogy a néző milyen tulajdonságokkal rendelkezik, és ez megfelel-e a hirdető célcsoportjának, de figyelembe veszik a videó témáját is. A vállalatok célja egyértelmű: minél több releváns felhasználót elérni, minél kisebb költséggel, és eközben sokszor nem törődnek a kísérő videók tartalmával.

Rasszizmus, terrorizmus, gyermekbántalmazás mint hirdetői tartalom?

A YouTube-ra naponta több mint 570.000 óra tartalmat töltenek fel és 1 milliárd óra tartalmat néznek meg felhasználók. Ez óriási mennyiség, emberi erővel ellenőrizhetetlen. Azonban ezzel a YouTube tökéletesen meg van elégedve, hiszen a nagy mennyiségű videóarchívummal a célja, hogy minél tovább tartsa ott a nézőit a képernyő előtt. Ezért könnyen azon kaphatja magát valaki, hogy egy receptvideótól elindulva pár óra alatt vicces macskás videókra, majd megvalósításra soha nem kerülő DIY videókra léptet. A nézők platformon tartása mögött az üzleti szándék pedig egyértelmű: minél több reklámokat játszhassanak le a videók előtt, mellett és közben.

A hihetetlen mennyiségű tartalom nagyobb része nagyon szűk célközönséghez és niche piacokhoz szól. Ez mind a hirdetőknek, mind a YouTube-nak fontos, hiszen így tarthatnak a körforgásban olyan nézőket, akiket a mainstream tömegmédiával nem lehet megfogni. Részben emiatt a YouTube sokáig egyáltalán nem, vagy csak minimálisan, szerzői jogi kérdések mentén szűrte a feltöltött videókat. A polgárpukkasztó és megbotránkoztató tartalmaktól sem zárkóztak el, hiszen ezek gyakran elég nagy közönségre találnak.

Azonban egy ponton túl már nem piacképesek ezek a videók. Olyan tartalmak is keringenek a videómegosztó portálon, amik terrorista szervezetek támogatására buzdítanak vagy rasszista nézeteket osztanak. De nem nehéz brutális erőszakról vagy gyermekbántalmazásról szóló videókat sem találni. Ezekkel már egy hirdető sem szeretne azonosulni. Még akkor sem, ha a néző tisztában van azzal, hogy a hirdető nem tudatosan választotta ezt a videót a hirdetéséhez, hiszen akkor is negatív benyomást tehet rá, hogy a márkát ilyen környezetben látja.

2guardianreklam.jpg

(via)

A bojkott hullám

2017 elejétől kezdve számtalan botrány tört ki, nagyobb márkák a YouTube vagy a teljes Google hirdetési rendszer bojkottálásával fenyegetőztek. 2017 márciusában többek között a L’Oréal, a The Guardian, a Vodafone, a Volkswagen, a McDonald’s, de még a BBC és a brit kormány is visszavonta a hirdetéseit a YouTube felületéről amiatt, mert azok rasszizmushoz, antiszemitizmushoz és terrorizmushoz köthető propaganda tartalmak mellett jelentek meg. Pár nap alatt világszerte további 250 cég döntött így, konkrét esetek miatt, vagy elővigyázatosságból. Európa különösen érintett volt, mert ebben az időszakban a terrorizmus egyébként is fokozottan érzékeny téma volt a területen. Azóta többször is előfordult ilyen botrány, főleg szélsőséges politikai nézetek, megtévesztő tartalmak és kiszolgáltatott gyerekek általi profitszerzést célzó videók miatt.

2017 novemberében a YouTube gyerekeknek szánt alkalmazásában, a YouTube Kids-ben jelentek meg olyan videók, amelyek kedves animációk közé terrort és megfélemlítést rejtettek. Ilyen volt például, amikor a gyerekek között nagy népszerűségnek örvendő Peppa malacot a fogorvos módszeresen megkínozta. Ezek a tartalmak nem csak a YouTube Kids alkalmazásban tűntek fel, hanem a fő felületen is. Emellett megjelentek olyan vlogger családok, akik saját gyerekeik bántalmazásával, „prankelésével”, ijesztgetésével próbáltak nézettségre szert tenni. Továbbá, az alapvetően nem erőszakos tartalmú, gyerekeket szerepeltető videók alatt egyes kommentelők szexuális tartalmú hozzászólásokkal zaklatták a videóban szereplő kiskorúakat. Ezek az esetek újabb bojkotthullámokat indított el. De az idei évet sem kerültek el az ilyen botrányok. Idén szeptemberben például amiatt vonta vissza néhány cég a hirdetését, mert azok hamis rák elleni gyógymódokat hirdető videók mellett jelentek meg.

3peppamalac.png

(via)

Az érintett cégek többször is felszólították a YouTube-ot arra, hogy ezeket a videók még a reklámok integrálása előtt szűrje ki, hiszen márkájuk biztonsága, hitelessége és legitimitása forgott kockán. Emellett azzal sem értettek egyet, hogy a YouTube a hirdetési költések egy részét automatikusan a problémás videók létrehozóinak utalja, mert ezzel a hirdetők közvetve, de erőszakos, rasszista, antiszemita vagy akár gyerekbántalmazó tartalomgyártókat támogattak.

A YouTube erre minden alkalommal hasonlóan reagált. Elismerték, hogy a hirdetéseket kiosztó rendszerük nem működik tökéletesen. Emellett azt is kiemelték, hogy a szóban forgó márkák költéseinek ezred részében fordulhat elő, hogy egy hirdetés nem megfelelő tartalmú videók mellett jelenjen meg vagyis „penny-kről beszélünk fontok helyett”.

A becslések alapján ezek a bojkottok csak időszakos kiesést okoznak a YouTube számára. Pár hónapon belül a bojkottáló cégek rendre visszatértek, hiszen nem tehetik meg, hogy marketing stratégiájukból olyan erős és finoman szegmentált felületet hagynak ki, mint a YouTube.

A YouTube a tartalomgyártókon veri le a bojkott hatását

Az üzleti élet nyomására és saját alapelveik betartása érdekében  a YouTube több intézkedést is hozott azért, hogy tartalmai hirdetőbaráttá váljanak. Ennek értelmében automatikusan letiltották a gyerekeket szerepeltető videók alatt a hozzászólási lehetőséget. Emellett együtt dolgoznak külsős cégekkel, akik emberi erővel próbálják kiegészíti a mesterséges intelligencia szűrőit. Például emberek nézik át annak a közel 1000 YouTubernek a videóit, akik a „Preferred” hirdetési kategóriába tartoznak. A hirdetők dönthetnek úgy, hogy csak ezeknek a tartalomgyártóknak a videói mellé helyeznek reklámokat. Kérdés, hogy ez mennyivel veti vissza a hirdetők elérését, tekintve, hogy több mint 8000 olyan YouTube csatorna van, ami  1 milliónál több feliratkozóval rendelkezik és ennek legjobb esetben is csak egy nyolcada tartozik a „Preferred” kategóriába.

PewDiePie botrányos videója

A Preferred kategóriába tartozott a YouTube történetének úttörő alakja PewDiePie is. Felix Kjellberg, videós nevén PewDiePie, svéd YouTuber videójátékos tartalmakat gyárt. 2013-ban övé volt a legtöbb feliratkozóval rendelkező YouTube csatorna 19 millió feliratkozóval, ami mára 102 millióra nőtt. A mai napig összes 24 milliárd megtekintést tudhat magáénak. Hihetetlen elérése számtalan vállalat figyelmét felkeltette, különösen azokét, akik tinik számára hirdetnek.

Bizonyos szempontból hozzá kapcsolható az első nagy YouTube botrány, amikor több videójában is rasszista és antiszemita megjegyzéseket tett. Kérdéses, hogy ezek mennyire voltak szatirikusak. A vállalatok nem voltak hajlandóak ezek után is együttműködni Felix-szel, így a YouTube kizárta őt a „Preferred” listájáról és közvetlen támogatója, a Disney is szerződést bontott vele.

4pewdiepie.jpg

PewDiePie felháborodást kiváltó videójának egy jelenete (via)

A legnagyobb változtatás azonban a monetizálási szabály hozta. Mivel a YouTube nem tudja csak az erőszakos tartalomgyártókat visszafogni, a teljes YouTube közösségre új szabályokat vetett ki a videók hirdetőbaráttá tétele érdekében. Ennek értelmében nem jelenhetnek meg reklámok azon videók mellett, amikben bármilyen erőszakos jelenség van. A szabály magába foglalja az emberi halállal járó katasztrófákkal kapcsolatos videókat, a gyakori káromkodást, a szexuálisan sejtető tartalmakat, az erőszakot és a drogok használatának, terjesztésének fejtegetését is. Bármilyen videó, ami ilyesmit tartalmaz, nem monetizálható: mivel nem kerül melléjük hirdetés, a készítői sem részesülnek hirdetési pénzekből.

A YouTube pengeélen táncol és a profit felé dől

A tartalomgyártók nem jól reagáltak erre a változtatásra. Bár az erőszakos tartalmak csökkentése tagadhatatlanul fontos cél, de ezek kontextusa lényeges kérdés. A videósok sok munkával felépített márkájának fontos eleme a hangvétel, ahogy beszélnek és a tartalom, amit bemutatnak. A videójátékokkal foglalkozó tartalomgyártók márkájának jellemzően a káromkodás és az erőszakos videójátékok is szerves részei. Azonban ha a meg akarnak élni videós tartalmaikból, muszáj a hirdetők szabályai szerint játszaniuk és elhagyni ezeket. Bár a videók előtt és közben megjelenő hirdetésekből kisebb arányú és változó bevétel érkezik, de ez nem elhanyagolható a márkák szponzorként való megjelenítése mellett. Ez utóbbi nem csupán a tartalomgyártók hitelességét áshatja alá, és csak nagy követőbázissal rendelkező YouTubereknek adatik meg. Így a kis, feltörekvő tartalomgyártók számára továbbra is fontos bevételi forrás a videók közbeni hirdetésekből befolyó pénz.

5demonetized.png

A szabályozás értelmében a halál is érzékeny téma. Ezt videójátékosok úgy figurázzák ki, hogy a Minecraft nevű, elterjedt játékot átprogramozták. Így a „meg lettél ölve” (you were killed) felirat helyett, amikor egy játékos meghal, az jelenik meg, hogy „demonetizálva lettél” (you were demonetized). (via)

A szabályzat amiatt is felháborodást okozott, mert a YouTube-nak még külső partnereivel együtt sincs akkora emberi kapacitása, hogy az óránként 400 órányi új tartalmat manuálisan ellenőrizze, ezért mesterséges intelligenciák döntik el, hogy egyes videók monetizálhatók-e. Viszont így olyan videók is elveszthetik a pénzügyi támogatásukat, valamint akár törlésre is kerülhetnek, amik edukációs céllal jöttek létre. Így törölhetnek például a drogfüggőség legyőzéséről szóló videókat, pedig azok célja másokat leszokását segíteni. Ilyen alapon töröltek a Holokauszttal vagy terrorizmussal kapcsolatos érzékenyítő, oktató videókat is. A YouTube is elismerte, hogy az új szabályozás akadályozhatja az olyan akadémiai videók terjedését, amik ezért fejtegetnek érzékeny témákat, hogy aztán harcra kelhessenek ellenük. A megfelelő szűrőrendszer még fejlesztés alatt áll, addig pedig a jogtalanul törölt videók gazdái kérhetik azok manuális felülvizsgálását.

Látható, hogy a YouTube vékony pengeélen táncol aközött, hogy hirdetőit vagy független tartalomgyártóit támogassa és egyelőre úgy néz ki, hogy a hirdetőket helyezi előtérbe. A hirdetőbarát szabályzat célja, hogy minél több hirdető érezhesse biztonságban márkáját a YouTube platformján és továbbra is költsenek ott. A költésekből pedig nem csak a YouTube, de a tartalomgyártók is profitálnak, még ha utóbbiak csak kis arányban is. A YouTube domináns szerepben van a tartalomgyártókhoz képest, hiszen a YouTuberek csak a platformon keresztül jutnak közönséghez. Muszáj meghajolniuk az új szabályozások előtt, ha továbbra is hirdetői pénzt akarnak keresni a tartalmaikkal.

Azonban a hirdetői bojkottálások és az új szabályok között felmerül még egy kérdés. Vajon ez a jelenség mennyire köthető csak a digitális ökoszisztémához? Hirdetések nem csak az online világban, hanem offline is mindenhol elérnek bennünket. Bizonyos területek, például a TV reklámok jól kontrollálhatók, de nem mindenre igaz ez. Történhet lövöldözés egy óriásplakát előtt, amit aztán leadnak a TV-ben. Csomagolhatnak egy újság hirdetési rovatába illegálisan birtokolt gépfegyvereket, majd leadhatják az erről készült képeket egy oknyomozó riportban. Ezek ugyanúgy márkaromboló hatással rendelkeznek, mint ahogy az erőszakos YouTube videók előtti reklámok. A különbség csak az, hogy a digitális ökoszisztéma teret ad annak, hogy ez lenyomozható, majd szabályozással korlátozható legyen. Ez azonban csak úgy érhető el, ha minden tartalomgyártóra kiterjed a korlátozás. A kérdés az, hogy ezt a szigorúbb szabályozást kellene kiterjeszteni az offline világra, vagy éppen ellenkezőleg, az online világot kellene kevésbé erős keretek közé szorítani.

A bejegyzés szerzője Kárpáti Tilla, a BME KomMédia képzés mesterszakos hallgatója. 

Kapcsolódó:

konzerv.png

Személyre szabott igazságok a tartalomfogyasztásban - kényelmes kiszolgáltatottság

Kényelem és hatékonyság mellé kiszolgáltatottságot is szállítanak a mai internet nagy része mögött futó algoritmusok. Könnyen a saját buborékunkba szorulunk és beszűkül a világunk egy olyan korban, ami az információ univerzális elérhetőségét és sokszínűségét hirdeti. Hogyan jutottunk ide, mik a tartalomfogyasztás gyenge pontjai és hogyan tovább? 

Tíz éve, 2009 december 4-én vette kezdetét a perszonalizáció, vagyis a személyre szabott tartalomkeresés és fogyasztás kora. Eli Pariser erre a napra datálja Filter Bubble: What the Internet is Hiding from You című könyvében azt a fordulópontot, ami egy szinte láthatatlan, de annál jelentősebb változás kezdetét jelenti. Egy olyan forradalom indult útjára, ami egy évtized alatt gyökeresen átalakította az információ elérésének módját.

 filter-bubble.jpg

(via)

A Google ugyanis ezen a napon jelentette be, hogy megreformálja a keresőmotor találati listája mögött futó algoritmust, ami innentől kezdve a felhasználó egyedi érdeklődésének megfelelő eredményt szállítja majd házhoz személyes adatok alapján. Az elmúlt tíz évben a keresőmotorok, közösségi platformok, tartalomszolgáltató és listing felületek mind egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a perszonalizált ajánlásokra. Az algoritmusok egyre finomodnak, mi pedig egyre több adatot bocsátunk rendelkezésre. 

Sergey Brin és Larry Page, a Google alapítói, a bejelentéskor még azt vallották, a hirdetésmentes kereső szolgálja leginkább a felhasználó javát, de ez hamar megváltozott. Üzleti érdekek kerültek az információhoz való hozzáférés folyamatába, így növelve a hirdetők forgalmát vagy népszerűségét. Ha pedig a személyre szabott tartalmon keresztül lehetséges a felhasználót célzottan befolyásolni, akkor miért ne állhatna egy-egy megbízás mögött politikai érdek?

Tartalomszolgáltatás új alapokra helyezve

Az emberek szeretnek olyan körökben mozogni, ahol a saját gondolataik, értékeik visszhangoznak, hiszen ez nem csak kényelmes, de egyfajta megerősítés is. Ez az echo chamber jelenség. Persze ez korántsem újkeletű: a hagyományos médiában is jellemző, hiszen mindenki maga dönti el, milyen lapot vásárol és olvas. Mindez önmagában nem feltétlenül probléma., viszont a digitális tér egészen elrugaszkodott lehetőségeket biztosít az ismerős vélemény visszhangjának az idegen, megszokottól eltérő gondolatok kárára.

Vegyünk példaként egy hagyományos online lapot, a Népszabadság 2016 október 1-i számát. A baloldali lap egyik utolsó publikált kiadása egyébként ma is releváns témákat feszeget. Szó van benne az egészségügyről, megjelenik benne egy cikknyi Soros-védelem, helyzetjelentés a Magyar Kormány vs. EU-csatáról, de téma még a bevándorlás és a klímavédelem is. Odébb lapozva kultúra, sport és szolgáltatás rovat is helyet kap. Ezeket a híreket, véleményeket a Népszabadságot olvasók csomagban kapták kézhez, és ha valamit nem akartak elolvasni mondjuk a cím és a kép alapján, akkor azon átlapoztak. A lap ettől függetlenül a következő számban is hasonló hírcsokrot állított össze.

Ehhez képest mivel állunk szemben ma?  Amerika lakosságának 68%-a fogyaszt tartalmat közösségi média csatornákon keresztül, ahol az egyes bejegyzések egyenként megosztva, posztok formájában jelennek meg a képernyőn. Míg a hagyományos média termékeinél a saját beállítottságunkkal összeegyeztethető, de mégis tartalmilag idegen információt pár mondat után ugortuk át, úgy ma ezeket egyáltalán nem látjuk, az ellentétes véleményt képviselő bejegyzésekről nem is beszélve. Ha valami nem tetszik vagy nem érdekel, az előbb-utóbb kikopik a képernyőnkről, vagyis a tartalomfogyasztási szokásaink meghatározzák, hogy milyen bejegyzésekkel találkozunk. Ez a folyamat arra hivatott, hogy egyre pontosabban és szűkebben célozza az olvasót.

Filter bubble a való életben

Adam Greenwood, a Greenwood Campbell tech vállalat alapítója idén áprilisban tartott TEDx előadásában érdekes analógiával élt. Felvázolt egy Black Mirrorhoz méltó képet egy olyan – nem is olyan távoli – jövőről, amiben valamennyien okosszemüvegeken vagy kontaktlencséken keresztül szemléljük a világot. Ezek a kütyük ugyanúgy algoritmusokra építenek, mint a ma megszokott digitális csatornák és a felhasználói fiókok között kialakult hálózatba illesztenek minden érzékelt képet. Beszéde során Greenwood megkísérli lenyűgözni a közönséget egy egyszerű példával. Ha egy ilyen algoritmizált szűrőn keresztül élnék az életüket, elképzelhető, hogy sosem ismerték volna meg a mellettük ülő társukat, mert az algoritmus nem ajánlotta volna nekik az illetőt, vagy az is lehet, hogy egyenesen blokkolta volna a képből. A nem-is-annyira-szürreális disztópia még nagyobbat üt, ha belegondolunk, hogy valójában pontosan ugyanez történik a képernyőkön percről percre. Greenwood analógiája arra épít, hogy ami most még csak a digitális világ sajátossága, az hamarosan teljes, atomokból álló létünk elemévé válik. Van azonban egy másik megközelítés, egy sokkal zordabb kép, amiben a 3D-s életünk egyre növekvő arányban bitekké alakul. Ez a világ viszont már jópár éve tart.

Természetesen nem arról van szó, hogy ha valaki kifejezetten szeretne a profiljába nem illő tartalmat olvasni, akkor azt ne tehetné meg. A szemüveget is le lehet venni, ahogy az algoritmusokon túl is van élet, de ez utóbbi sokkal nehezebb, mint volt: aligha valósulhat meg az olvasó aktív kezdeményezése nélkül. 

Az átlagfelhasználó azonban ritkán tekint ki a saját maga köré fújt buborékjából. Miért is tenné? Kényelmes, hogy a Facebook és más oldalak tálcán kínálják az olyan tartalmat, ami egytől egyig nekünk van címezve, épp csak az aranypecsét marad le róla. Nem kell keresni, kutatni, oldalak közt váltogatni ahhoz, hogy ingerküszöbünknek megfelelő szórakoztató videók, étkezési szokásainkhoz igazodó receptötletek, és beállítottságunkhoz illeszkedő politikai vélemények (és tények) kerüljenek a hírfolyamba. 

Hiába vagyunk tisztában azzal, hogy amit a közösségi médián keresztül látunk, az nem a teljes valóság, mégis ez képezi mindennapi digitális környezetünket és így élünk egymás mellett Pariser szavaival élve párhuzamos, de különböző valóságokban.

Az a bizonyos propaganda

 Csakhogy amivel naponta szemben találjuk magunkat, az messze nem korlátozódik a megválasztott (követett, kedvelt) oldalak személyre szabottan szűrt tartalmára és ismerőseink vagy az ő ismerőseik népszerű posztjaira. Szponzorált tartalomként és a hirdetési blokkokba gyakorlatilag bármilyen nekünk címzett reklám vagy tartalom is bekúszik, szinte észrevétlenül. Számos módon élhet ezzel vissza bármilyen entitás, ami az adott poszt mögött áll: a szenzációhajhász, kattintásgeneráló blogposzt vagy bulvárcikk egészen ártalmatlan az ál-webshophoz képest, ahol már anyagi kárról is beszélhetünk, ha valaki nem elég körültekintő. De talán ennél is veszélyesebb a gyakran álhíreket, ferdített tényeket terjesztő propaganda.

 Lassan kezd kihűlni a Cambridge Analytica-botrány, de hiba lenne elsiklani az eset jelentősége felett. 2018 márciusában látott napvilágot a hír, miszerint az adatelemző vállalat 50 millió Facebook felhasználó adatát jogosulatlanul felhasználta, hogy profil alapján célozza perszonalizált politikai reklámmal az amerikai választópolgárokat a Trump-kampány megbízásából. Az elképzelés működött, aztán fény derült az illegális adatfelhasználásra, ami rövidesen a cég végét jelentette, de hiba lenne itt pontot tenni a történet végére.

 A kattintás központú hírszolgáltatás és a politikai propaganda is ugyanarra a pszichológiai megfigyelésre épít. A negatív tartalom jobban leköti az olvasó figyelmét, több ingert vált ki belőlünk, így összességében hatásosabb a semleges vagy pozitív tónusú sztoriknál. A propaganda ráadásul gyakran ellenséget generál, amit sztereotíp módon fest le. Ezáltal a társadalom polarizálódik, az előítéletek pedig erősödnek.

 “Ha az 1930-as években lett volna Facebook, akkor Adolf Hitler megoszthatott volna rajta 30 másodperces reklámokat a zsidó-probléma megoldására való elképzeléséről”

- vetette fel Sacha Baron Cohen az Anti-Defamation League (ADL) fórumán, majd a beszéd tartalmát a The Washington Post is megosztotta. Az ADL egy 1913-mas alapítású gyűlöletellenes liga, ami eredetileg antiszemitizmus ellen lépett fel, de mára minden kisebbséget a védelmébe vesz. “A hazugságok terjesztésén alapuló autokrácia hatalomra tör”, figyelmeztet a színész-humorista, majd rávilágít a közösségi média legsötétebb oldalára: az ilyen platformok algoritmusai olyan tartalmak megosztását erősítik fel, amik a legalapvetőbb ösztöneinkre hatnak, hogy így felháborodást és félelmet keltsenek bennünk. Ezért teljesítenek kimutathatóan jobban az álhírek a közösségi médiában, ezért terjed jobban a hazugság a valóságnál. A Facebook mint eszköz tehát gyűlöletkeltésből jelesre vizsgázik, gyakran kisebbségek kárára.

sbc.jpg (via)

 Szólásszabadság 2.0

 Valahogy érezzük, hogy nincs rendben az, hogy a szakszerű újságírás terméke ugyanazon a felületen és ugyanolyan, uniformizált módon jelenik meg, mint egy zsé kategóriás blogger szélsőséges, gyalázó fröcsögése, nem is beszélve a szponzorált tartalmakról és hirdetésekről. 

Mit lehet tenni? Zuckerberg szerint a Facebookon való véleménymegosztás korlátozása alkotmánysértő lenne, utalva ezzel az USA alkotmányának első kiegészítésben álló szólás- és véleményszabadságra. Technikailag ez vitatható, mivel a Facebook egy bejegyzett cég, aminek joga van a saját belátása, véleménye szerint szabadon korlátozni, hogy milyen tartalmat, üzenetet támogat. Tehát (nagyon kisarkítva) ha Zuckerberg úgy döntene, hogy szerinte a kék szemű emberek valójában mind robotok, akkor ezt a véleményt az általa irányított vállalat nyilvánosan képviselhetné (és törekedhetne az elmélet terjesztésére.) A probléma az, hogy a Facebook túlnőtt a “vállalat” kategórián, mivel kiterjeszti az internetre valamennyi természetes és jogi személy kommunikációját, de ezt mindvégig a Facebook fejléce alatt teszi. Nem a Facebook valódi súlyának megfelelően korlátozzák a közösségi felületek tevékenységét azok a rendelkezések, amik a hagyományos médiára vonatkoznak. Így ad hangot a Facebook gyakorlatilag bárkinek, bármilyen üzenetnek és teszi mindezt következmények nélkül, hiszen a tartalom a felhasználóé, a Facebook csak egy szócső.

 Hogyan tovább?

 Bár nehéz a Cambridge Analyticát övező bortányról politikailag semleges forrást találni, fontos kiemelni, hogy a valódi kérdés egyáltalán nem az, hogy a Trump-kampány sikeressége vagy épp a Brexit mennyiben az adatelemző cég érdeme és nem is az, hogy mennyire etikus egy ilyen politikai győzelem. Sokkal inkább azzal kellene foglalkozni, hogy mindez mit jelent. Hiába fellegzett be a Cambridge Analyticának és hiába tett Mark Zuckerberg megannyi ígéretet a Facebook adatkezelésére vonatkozóan. Az adathalászat mint eszköz adott, mi pedig önként szolgáltatunk adatot. Minden. Egyes. Kattintással.

20181204_fb-journalism_2000.jpg (via)

Lehet, hogy a közösségi média platformok nem adják majd ki ezeket senkinek, semmilyen formában, lehet, hogy szigorítanak az adatkezelési szabályzatukon, de szivárogtak már ki a történelem során nemkívánatos dokumentumok és adatok állambiztonsági szempontból is kulcsfontosságú szerverekről. Arról nem is beszélve, hogy nehezen ellenőrizhető egy olyan, színfalak mögötti tevékenység, amiről a minimálisnál is kevesebbet tud a felhasználó. A képlet persze igen egyszerű. Bármilyen oldal látogatása során kénytelenek vagyunk elfogadni az adathasználati feltételeket, ha szeretnénk hozzáférni a tartalomhoz. Ugyanez igaz a Facebookkal történő bejelentkezésre is. Nehéz tehát azt mondani, hogy nem lettünk mára teljes mértékig kiszolgáltatottak azoknak a felületeknek, amik egyébként kényelmünk kiszolgálására és az információhoz való hozzáférés demokratizálásra rendeltettek.

Adam Greenwood sötét jövőképe mellett azért pár tanács is elhangzik, amit mindenképp érdemes megszívlelni. Ezek egyszerűnek tűnő, de annál nehezebben kivitelezhető célok, de első körben nagyjából ennyit tehetünk, hacsak nem vagyunk hajlandóak lemondani a digitalizáció előnyeiről. Jelenleg úgy tudunk enyhíteni a filter bubble effektuson, ha a Facebook hírfolyamot nem népszerűségi, hanem időrendi sorrendre állítjuk minden alkalommal, amikor görgetni kezdünk. Ha nem azt osztjuk meg a világgal, amire szerintünk sokan kattintanak majd, hanem amit mi érdekesnek tartunk. Ha tudatosan rákeresünk olyan tartalomra, vagy olyan forrásból olvasunk híreket, ami egyébként nem jellemző ránk. Ha minél több olyan emberrel igyekszünk kapcsolatot teremteni és fenntartani, aki sok különböző ellentétes véleményt képvisel akár politikai, vallási vagy más ideológiai szempontból.

Egy szó mint száz, legyünk proaktívan nyitottak és merjünk kilépni a komfortzónánkból még akkor is, ha így olyat is hallhatunk, amivel nem értünk egyet.

konzerv.png

A streaming lábnyoma: jön a Netflix-szégyen?

Köztudott, hogy a légi közlekedés szennyezi a környezetet. De vajon mi a helyzet a streaming körül? A tech óriások már felismerték a kérdés jelentőségét, de van hova fejlődni, és ebben nekünk, felhasználóknak is szerepünk lehet.

Plázák helyett webshopok, könyvek helyett ebookok, videotéka helyett Netflix. Nem kell hatalmas üzleteket fűteni, fákat kivágni regények, tankönyvek és nyomtatványok miatt, sem pedig DVD-ket gyártani és csomagolni, de még szállítani sem ahhoz, hogy otthonról élvezhessük bármelyik iparág termékeit. Ha nem kell gyártani, akkor nem kell alapanyag, nem kell szállítani, nem használódik el, nem lesz belőle szemét sem, tehát nem is szennyezi a környezetet. Vagy mégis?

netflixplane.jpg

(via)

A digitalizáció hozta okos világban egyre kevesebb az olyan kézzel fogható termék, amiről bárki könnyedén megállapítja, milyen utat járt be, mielőtt a kosarunkban landolt. Egy könyv létrejötte a nyomdától a csomagoláson keresztül a könyvesboltba szállításon át a polcra kerülésig egy olyan történet, amit könnyen felismer az olvasó, még ha nem is gondol bele sokszor. A digitális lét lábnyoma azonban kevésbé ismert, pedig nem elenyésző.


A streaming lábnyoma

A termékek, amiket megveszünk, használatukon túlmutatóan jelen vannak egy körforgásban, amit az adott egység életciklus elemzésével lehet vizsgálni. Ez nem csak a kézzel fogható termékekre igaz. Vegyünk példaként egy Jóbarátok epizódot, amiért tegyük fel, fizetünk is és Netflixen streameljük. Mi kell ahhoz, hogy a jól ismert főcímdal bármikor felcsendülhessen?

Most tekintsünk el a gyártástól – bár valójában már a forgatás is terheli a környezetet. Az elkészült videókat a Netflix külső szervereken tárolja, méghozzá az Amazon sikertermékét, az Amazon Web Services (AWS) felhőszolgáltatását kiaknázva. Innen a gyorsabb letöltés és jobb hozzáférhetőség miatt a Netflix saját maga által kiépített Open Connect szervereire kerül a videó egy-egy másolata. Ilyen data centerek már sokkal sűrűbben helyezkednek el, lokálisan elérhetőek, ugyanis a streaming-óriás az internetszolgáltatókkal együttműködve építette ki és bővíti folyamatosan az Open Connect hálózatot.

A szerverparkok működése hatalmas energiafelhasználással jár, hiszen folyamatosan biztosítani kell az áramellátást és a hűtést. A Netflix felismerte a szolgáltatás fenntartásához és terjesztéséhez szükséges energiamennyiség előállításának környezetterhelését, és a saját egyesült államokbeli energiafelhasználását, éves szinten közel 150 millió kWh-t, megújuló energiaforrásokból biztosítja. Külön dicséretet érdemel, hogy a streaming szolgáltató ezt a fogyasztást 236%-kal meghaladva, globálisan is fektet a megújuló erőforrásokba, tehát nem korlátozza a zöld energialobbit a céget jegyző anyaországra.

Félúton a fenntarthatóság felé

A globális tech óriások, mint a Google és az Apple, de még az Amazon is – ez utóbbi csak mértékkel –, nagy hangsúlyt fektetnek megújuló energiaforrások használatára és fejlesztésére, de ez nem fedi le a szolgáltatási lánc egészét. Hiába használ a Netflix 100%-ban megújuló energiaforrásokat, ha az AWS mögött álló Amazon kevésbé proaktív a karbon lábnyom csökkentését illetően és 2018-ig még csak az áramellátás felét tudta zöld úton beszerezni.

4514.jpg

(via)

Ugyanígy a helyi internetszolgáltatók esetében, illetve a felhasználók háztartásaiban az energiaellátás a Netflix hatáskörén kívül esik. Itt már megjelenik az atomenergia és a fosszilis forrásokból előállított áram is. Ennél még jelentősebb tényező a folyamat bármely pontján megjelenő eszközök előállítása és az azzal járó emisszió. A The Shift Project 2019-es mérése alapján ugyanis az IT szektor energiafelhasználásának 19%-a adódik csupán a data centerekből, sőt 45%-a az eszközök előállítására megy el. Hiába zöldül tehát a Netflix, ha a felhasználói oldalon jelentős karbonlábnyommal kell számolnunk.

Sajnos az emisszióról szóló jelentések, különösen digitális termékeket szolgáltató cégek esetében, félrevezetők lehetnek. Ennek az egyik oka, hogy a vállalatok sokszor csak a saját maguk által közvetlenül kibocsátott és az általuk felhasznált energia előállításából származó üvegház-hatású gázokról adnak számot. A fent említett egyéb, a cégek hatáskörén kívül eső környezetterhelés a digitális cikkek terén aránylag magas, ám ez nehezen mérhető és sok jelentésben nem szerepel. Az iparágról szóló adatok tehát nem teljesen megbízhatóak, de összehasonlítási alapként remekül szolgálnak.

A Sandvine csoport tanulmánya szerint a videós tartalom a globális internethasználat közel 58%-át tette ki 2018-ban, 15% pedig specifikusan Netflix-használatból származik. Elgondolkodtató, hogy a rövidebb videókat közlő YouTube emellett nagyjából 11%-kal járul hozzá az adatforgalomhoz. Ugyanebben az évben a netes videós tartalom CO2 emissziója 300 millió tonna volt, ami Spanyolország teljes szén-dioxidban számolt kibocsátásával egyezik meg. Ebből következik, hogy a Netflix kibocsátása tavaly 80,3 millió tonna CO2 egyenérték* volt, ami nagyjából Románia tavalyi lábnyomának felel meg.

Mit tehetünk?

Rendben, de mi közünk van nekünk, mezei felhasználóknak mindehhez? Nyilván nem sokan szeretnénk lemondani kedvenc sorozatainkról, még környezetvédelmi megfontolásból sem. Nem is erről van szó, de a tudatos használat és a takarékosság ezen a területen is számottevően csökkentheti a környezetterhelést. Őszintén meglepő lenne, ha bárki környezetvédelmi megfontolásból nézne kevesebb filmet. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy egy vásárolt vagy kölcsönzött DVD akkor jár lényegesen magasabb CO2 kibocsátással, ha azt autóval szerezzük be. Hiába csak pár kattintás az egész, egy Netflix film is kiteszi azt a szennyezést, mint egy legyártott, becsomagolt és leszállított DVD. Bár ebben az összehasonlításban nem szerepel a lemezek hulladékként felmerülő szén-dioxid kibocsátása, azt sem veszi figyelembe az elemzés, hogy a streaming-rendszer jelentősen megnöveli a videófogyasztást.

netflix-bad-for-environment.jpg

(via)

Szolgáltatói szinten komoly előrelépést jelent a tudatos design. Ha a háttérben futó YouTube videók lejátszásakor csak audio stream menne, a Google (Alphabet) minimum annyi CO2 emissziót spórolna meg, mint amennyit megújuló energiaforrásokból jelenleg tud, állítja a University of Bristol által készített, 2019-es Computer-Human Interaction konferencián kiadott tanulmány. A szerzők azt javasolják, hogy valamennyi digitális szolgáltatás esetében a cél felhasználói szokásokhoz igazított, fenntartható felhasználói felületek létrehozása legyen.

Hasonló megfontolásból, egy kicsit más szemszögből nézve: felhasználói oldalról sem elenyésző, ha sok kicsi sokra megy alapon alacsonyabb felbontásban, kisebb képernyőn nézünk videót. Mobil adat helyett wifire csatlakozzunk, és a felhő tárhelyeket takarékosan használjuk. Pofon egyszerű mindent automatikusan szinkronizálni, de különösen a videók mobil hálózaton történő fel- és letöltése egyáltalán nem kíméli a környezetet. A gyakran használt fájlokat például jobb, ha az eszköz belső tárhelyéről érjük el. Persze sokszor megkönnyíti az életet, ha egy mappa bárhonnan elérhető, főleg akkor, ha többen is hozzáférhetnek, de a teljes 2010-2019 szelfigyűjteményt nem érdemes felhőben tárolni.

Életmódjukat tekintve a svédek sokak számára követendő példa lehetnek, tehát érdemes átgondolni a következőt: az IT szektor globálisan a légi közlekedés karbonlábnyomát is meghaladja. Előbbi a teljes földi emissziónk 2,5%-a, míg a digitális lét a 4%-os részesedést közelíti. A svédek pedig környezeti megfontolásból bojkottálják a repülést.

*A különböző kibocsátott üvegház-hatású gázok környezetre gyakorolt káros hatás alapján súlyozva, CO2-ban kifejezve

 A bejegyzés szerzője Aniot Laura a BME KomMédia képzés mesterszakos hallgatója. 

konzerv.png

5+1 dolog, amiről felismerheted az álhíreket

2019. szeptember 20. - KomMédia BME

Rég túlvagyunk azon a korszakon, amikor csak az április elsején kell tartanunk a szándékos átverésektől. És te tudod, mit kell tenned, hogy ne az álhírhívők és -terjesztők csapatát erősítsd?

Íme egy lista, ami a segítségünkre lehet ebben.

1. Ellenőrizd a domain nevet

Biztos azt az oldalt olvasod, amire gondolsz? Nem lehet, hogy az NLC helyett az nlcafe.me oldalon kalandozol, vagy esetleg az rtl-klub.me virtuális hasábjain keresed az RTL Klubos tartalmakat? Több kamuoldal direkt arra épít, hogy összekeverd az eredetivel: figyelj a pár betűs eltérésekre, kötőjelekre és más hasonlóságokra, de a domain név vége is árulkodó lehet (például a .me is ilyen).  A hvg.hu gyűjtését itt találod. A kamuoldalak néhány éve aranykorukat élték a Facebookon: nyereményjátékokkal csábították az olvasókat, lájkokért, megosztásokért cserébe például tévét vagy autót ígértek – az egyik legnagyobb dobás a Tesla Hungary volt.

(via)

2. Nézz utána a kiadó cégnek

Keresd ki az impresszumot: vagy ezen a néven, vagy gyakran a „rólunk”, „információ”, „elérhetőség” fül alatt szerepel a honlapon. Nézd meg, hogy van-e ott egyáltalán valaki, és ha igen, akkor ellenőrizheted a cégnevet az Igazságügyi Minisztérium nyilvántartásában.

3. Keress rá a szerzőre

Lehet tudni valamit a felület munkatársairól? Az adott bejegyzés szerzőjéről kiderül valami? Van róla információ itt, vagy bárhol máshol a neten? Elérhetőek más cikkei is?

Még több álhír

Szeretnél többet megtudni az álhírekről? Akkor gyere el a Kutatók éjszakáján a Megdöbbentő! Tíz nyelvet is megtanulhatsz akár fél óra alatt a szerrel, amivel a gyíkemberek permeteznek minket” című előadásra, amit Tófalvy Tamás, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense fog tartani. 

  • A rendezvény ideje: 2019. szeptember 27. péntek, 16:00
  • Helyszíne: BME OMIKK

4. Figyeld, hogy mikori a poszt

Attól, hogy ma látsz egy hírt, még nem biztos, hogy másnak is újdonság, viszont a megosztásod félrevezetheti a szintén figyelmetlen olvasókat. Ha azt látod, hogy egy megtörtént eseményről fél év múlva megy ki egy hír, gyanakodj, hogy ezzel valamilyen aktuális eseményről szeretnék elterelni a figyelmet. Hasonló tévedésnek köszönhette az Index 2016 legmegosztottabb hírét. A „Magyarország megnyerte a női vízilabda-Eb-t” című cikket nyáron, a hazai focivébés sikerek közepette több százezren lájkolták és osztották meg; a cikk azonban januári volt, hiszen a női csapat valójában akkor nyert. (Az eredeti publikálás után nem sokan olvasták az írást.)

5. Használj hírkövető oldalt

A netes híreket például a Columbia Egyetem által létrehozott, Emergent nevű online hírkövető szolgáltatás által lehet ellenőrizni. Az oldal egy kutatási projekt részeként listázza az ellentmondásos, nem ellenőrzött, hamis és igaz híreket. A rendszerük ellenőrzi a forrásokat,  összegyűjti a hír valóságértékével kapcsolatos információkat, követhetővé teszik, hogy honnan indult ki egy hír, hányan osztották meg és hogy hogyan terjedt tovább.

Hogyan védekezhet a média az álhírek ellen?

A BBC, a Google, a Twitter és a Facebook egyesítette az erőiket a nyáron, hogy legyőzzék a dezinformációt. Négypontos tervük a következő elemekből áll:

  1. a szervezetek közötti korai figyelmeztetőrendszer kifejlesztése: amely a választások során segíti elő, hogy minél gyorsabban adják egymás tudatára, ha valamilyen demokráciát sértő információ kerül ki a világhálór
  2. a médiaoktatás népszerűsítése
  3. választói információbővítés: célja, hogy mindenki tudja, hogyan, és hol kell szavazni
  4. megosztott, közös tanulás

5+1 Töltsd ki az Álhírvadász tesztjét

Az Álhírvadász egy magyar projekt, ami Bátorfy Attila, az MTE és az Átlátszó közreműködésével készült el. Az oldalon különböző nehézségű teszteket tölthetsz ki (a gyakornoki szinttől az oknyomozói fokozatig): már a kérdésekből is sokat tanulhatsz az álhírszűrés szempontjából releváns kérdésekről.

A bejegyzés szerzője Petky Beatrix, a BME Kommédia alapképzés hallgatója. 

konzerv.png

Földi Paradicsom a 3. évezredben: ilyen az élet egy okos városban

Mosópor, víz, telefon, televízió, óra, autógumi és ruha. Lassan minden használati tárgyra és fogyasztási cikkre ráaggatják az okos jelzőt. Egyes termékek esetében csak jól hangzó marketingfogás, másoknál viszont valódi mögöttes tartalmat rejt a ’smart’ szócska. Igazából se törvényi, sem konvencionális szabályok nem vonatkoznak arra, hogy pontosan mit lehet így nevezni. Itt van például az okos város koncepciója, aminek nincs tankönyvi definíciója, mégis jól körülírható, mit is értünk alatta. Elviekben ez a modernkori településforma a technológia adta lehetőségekkel oldja meg majd a nagyvárosaink minden nyűgét. Az irány jó, a cél magasztos, arról viszont már kevés szó esik, hogy milyen lemondásokkal jár egy ilyen kiokosított településen élni.

A város fogalma több száz éve egyet jelent a lehetőséggel. Ezekbe a különleges jogállású településekbe lényegében a középkor óta előszeretettel költöznek fel a vidéki lakosok egy jobb élet reményében – akár nagy kockázatvállalás árán is. A ma ismert formájában az urbanizáció a XX. század elején robbant be a második ipari forradalom hatására. Globális szinten, és brutális léptékben kezdett el a városok népessége növekedni az 1900-as évek legelején. Az ENSZ Gazdasági és Szociális Ügyek Főosztályának (DESA) mérése szerint 2006 volt a fordulópont, ettől az évtől kezdve él több városlakó a Földön, mint vidéki – jelenleg körülbelül 58-42% ez az arány. Észak-Amerika és Európa viszont a globális átlagnál is jóval urbanizáltabb régiók. Az EuroStat mérései azt mutatják, hogy az öreg kontinens lakosságának kicsivel több mint kétharmada él városokban, ami zsúfoltsághoz, környezetszennyezéshez, zajhoz, közlekedési káoszhoz és hulladékhegyekhez vezetett. Egyszóval olyan kihívásokhoz, melyek komolyan érintik az életminőséget. A probléma tehát adott, a leghatékonyabb megoldást pedig az úgynevezett okos város koncepciójában találták meg korunk vezető településmérnökei.

rajzocska.png

(via)

Az okos város ismérvei

Az okos város fogalmának jelenleg nincs sziklaszilárd tankönyvi definíciója. Nagy általánosságban azonban elmondható: egy okos város lényegét az adja, hogy a különféle infrastrukturális és kommunikációs hálózatok úgy állnak össze egy egymást erősítő rendszerré, hogy a város erőforrásait hatékonyan és koordináltan hasznosítsák a városlakók. E cél megvalósítása érdekében az okos város életének minden releváns információját gyűjteni és elemezni kell úgy, hogy a városlakok kommunális és hétköznapi kihívásaira komplex megoldásokat, válaszokat lehessen adni. Egy okos város tehát akkor nevezhető igazán okosnak, ha az információs és kommunikációs technológiák segítségével a város infrastrukturális hálózatait az életminőség javítására használja környezettudatosan, energiahatékonyan és gazdaságilag effektíven.

Ezeket a tudományos ismertetőjegyeket figyelembe véve tehát az ideális okos város valószínűleg egy olyan település, aminek digitális rendszereit egy hatalmas szuperszámítógép működteti az optimalizáció égisze alatt. Egyszóval a meteorológiai mérésektől kezdve, a közműszolgáltatásokon át, egészen a közlekedési hálózatokig mindent egyetlen komputer hangol össze, elemez és irányít. Ez a fiktív szuperszámítógép pedig úgy programozza be a hálózatok paramétereit, hogy a felhasználók, azaz a városlakók életminőségét kimaxolja.

giga_smart.jpg

(via)

Meglepő lehet, de a tudományos magyarázatokon túl, már a magyar végrehajtó hatalom is definiálta az okos város fogalmát. A 2017. március 20-i, 56/2017. (III. 20.) számú kormányrendelet ugyanis kimondja:

„Az okos város olyan település vagy település csoport, amely természeti és épített környezetét, digitális infrastruktúráját, valamint a területén elérhető szolgáltatások minőségét és gazdasági hatékonyságát korszerű és innovatív információtechnológiák alkalmazásával, fenntartható módon, lakosainak fokozott bevonásával fejleszti.”

A valóságban természetesen nem létezik 100 százalékosan okos város. Egyelőre mindösszesen pár olyan nulláról felépített település létezik a világban, melyet de facto okos városnak lehetne tekinteni. Jelenleg a  az az elsődleges gyakorlat, hogy a meglévő infrastrukturális hálózatokat modernizálják úgy, hogy azok a digitális technológia segítségével választ adjanak a modernkori kihívásokra, azaz megfeleljenek az okos város koncepciójának.

Elavult régiből okos újat

Jelenleg a világ számos nagyvárosában találni olyan ’kiokosított’ infrastrukturális hálózatokat, melyek az okos város koncepcióját hivatottak megvalósítani. A kivitelezés alatt álló, illetve a tervben lévő projektek száma pedig fokozatosan nő (főleg Európában, Észak-Amerikában, az öbölmenti és a távol-keleti gazdag országokban). Ezek az újítások pedig pár különleges kivételtől eltekintve besorolhatóak hat jól regisztrálható terület (környezet, közlekedés, városigazgatás, infokommunikációs infrastruktúra, életvitel, energetika) valamelyikébe. A következőkben be is mutatunk minden területet egy-egy kiemelkedően fontos hazai fejlesztést, szemléltetve a magyar ’okos-városiasodás’ léptékét.

1) Környezet: A városok népességének robbanásszerű növekedésével egyre komplexebb megoldásokkal lehet csak megteremteni az emberek számára kívánatos életminőséget. A nagy tömeg több ivóvizet fogyaszt, több szemetet és szennyvizet termel, valamint több káros anyagot bocsájt a levegőbe. A növekvő igényeket pedig lehetőség szerint úgy kell kielégíteni, hogy a környezeti terhelés ezzel párhuzamosan ne egyenesen arányosan, hanem jóval kisebb léptékben nőjön. Az természeti erőforrások hatékony (okos) felhasználásának pedig számos színtere van, például úgynevezett okos épületek (főként irodaházak) formájában. Az okos épületekben az energetikailag fontos adatokat (fűtés, hűtés, árnyékolások, riasztások, megfigyelőrendszerek és vagyonvédelem, a közművek használata, az épület állaga és a ki-belépő forgalom) egy számítógép összegyűjti, kielemzi és energetikailag a leghatékonyabb megoldásokat választja. Magyarországon a legmodernebb okos épület talán a Kopaszi-gáton épülő MOL Campus lesz, ami például az energiaszükségletének a 25 százalékát megújuló energiaforrásokból fedezi majd. (További érdekes infók Mol Campusról az Indexen.)

2) Közlekedés: Ma már egyáltalán nem csak New Yorkra igaz a híres mondás: „A város, ami sohasem alszik”. Korunk nagyvárosaiban szó szerint egy percre sem áll le az élet. Emberek és árunk közlekednek keresztül-kasul a világvárosokon a nap 24 órájában. Az állandóan mozgásban lévő embermasszát pedig a lehető leghatékonyabb megoldásokkal kell eljuttatni egyik pontból a másikba, hogy ne alakuljon ki káosz. Itt lép színre az okosközlekedés, aminek két nagy területe van: a tömegközlekedés és az egyéni felhasználású közlekedési eszközök. Az utóbbi kategória egyik fő problémája a sok közül, hogy a személyautók döntő többsége csak pár óráig van használatban – akkor is leggyakrabban csak egy sofőr ül bennük. Az emberek többsége munkába menet, majd onnan hazafele használja személyautóját. Ez azt jelenti, hogy a kocsik kihasználatlanul állnak napközben valahol és csak a helyet foglalják az egyébként is zsúfolt városokban. Erre a problémára kínálnak megoldást az okosnak számító ’car sharing’ megoldások, melyek nagyon hasonlítanak a klasszikus autóbérlésre azzal a különbséggel, hogy itt csak párszor 10 percre történik az autók bérlése. Ezzel a megoldással egy autó kihasználtsága drasztikusan megnövekszik és felhasználóknak is olcsóbban hozzáférhetővé válik egy kocsi, mint egy magántulajdonban lévő autó fenntartása. Car sharinggel foglalkozó cég több is van Magyarországon. Pl.: Mol Limo és Green Go.

3) Városigazgatás: Egy település ’kiokosítása’ nem alulról szerveződő folyamat. Az infrastrukturális hálózatok fejlesztéseiről mindig egy önkormányzati (jobb esetben demokratikusan megválasztott) testület dönt. Egy hatékonyan működő okos város legfőbb döntéshozó szervének viszont merőben újfajta kihívásokra kell választ találnia, melyek modern vezetői attitűdöket, valamint tanulás- és innováció-centrikus nézőpontot igényelnek. Az okos városigazgatásnak persze elengedhetetlen előfeltétele a megfelelő információs és kommunikációs technológiai infrastruktúra, ami lehetővé teszi a közigazgatási folyamatok hatékony működését. Ezt az előfeltételt jelenleg Közigazgatás- Közszolgáltatás-Fejlesztési Operatív Program (KÖFOP) hivatott Magyarországon megteremteni. A 173 millió eurós keretösszeggel dolgozó EU-s program célja, hogy hazánkban létrejöjjön az úgynevezett „E-közigazgatás”.

4) Infokommunikációs infrastruktúra: Az infokommunikáció egy mozaikszó, az informatika és a kommunikáció (távközlés) összefonódását jelenti. Az infokommunikációs hálózatok és rendszerek pedig ma már megkerülhetetlenek, életünk mindennapi részei. A gazdasági prosperitás és az országos infrastruktúra elképzelhetetlen nélkülük. Az okos városokban pedig pár különleges kivételtől eltekintve lényegében minden (okos) szolgáltatás (legyen az piaci, vagy állami) arra a magától értetődő előfeltevésre épít, hogy város lakói rendelkeznek legalább egy olyan okos eszközzel (okostelefon, táblagép, okosóra), amelynek segítségével bárhol és bármikor csatlakozni tudnak az internetre. Ennek következtében minden önkormányzati, állami, vagy nemzetközi szerveződésnek elemi érdeke, hogy olyan infokommunikációs infrastruktúrát építsen ki a területén, amely a lakosainak a számára a lehető legkönnyebb hozzáférést biztosítja ezekhez a szolgáltatásokhoz. Az Európai Unió WiFi4EU nevű programjának célja, hogy szerte Európában ingyenes wifi-hozzáférést biztosítson a polgárok számára nyilvános helyeken. A többlépcsős programban, májusban 63 magyar településen létesítettek ingyenes vezeték nélküli internetes pontokat. Az okos városban természetesen a wifi-hez és más infokommunikációs infrastruktúrákhoz a hozzáférhetőség teljes körű és kompromisszumoktól mentes.

5) Életvitel: Az okos életvitel kétség kívül a legtágabb fogalomkör a 6 fő okos-terület közül, sőt határai gyakran összemosódnak a többi nagy halmazéval. Az okos életvitel megértéséhez először is tisztázni kell pontosan mit is értünk az életvitel fogalma alatt, az okos városok vonatkozásában. Ez esetben az életvitel szinonima az életmóddal, azaz a szükségletek kielégítése érdekében végzett tevékenységek összességét jelenti. Az okos életvitelnek pedig, összhangban az okos város tematikával, az információs és kommunikációs technológiai alkalmazásokkal segített életvitelt nevezzük. Ergo minden olyan technológiai kütyüt és fejlesztést be lehet sorolni az okos életvitel alá, ami a hétköznapokat könnyebbé teszik. Hazánkban az egyik ilyen sokak által használt fejlesztésre jó példa a BKK Futár, a Budapesti Közlekedési Központ hivatalos utazástervező alkalmazása. Az európai szinten is a közlekedési applikációk élvonalába tartozó BKK Futár térképén megjelenik a forgalomban lévő összes busz, villamos és trolibusz, a járatok valós idejű indulási információi, a megállói menetrendek, valamint a környező MOL Bubi állomások és jegyárusító helyek is.

6) Energetika: Az egyre nagyobb lélekszámú városoknak stratégiailag vált fontossá az energiafogyasztás – lemondásokkal nem járó – csökkentése és az energetikai erőforrások hatékony felhasználása. Ezen cél megvalósításának legfontosabb letéteményese az úgynevezett okos elektromos hálózat (angolul smart grid) kiépítése. Az első hivatalos definícióját a smart grid hálózatoknak az Egyesült Államok kongresszusa fogadta el 2007-ben az EISA 2007 nevű törvény részeként. A jogszabály értelmében a smart grid olyan okos elektromos hálózat, amely az információs és kommunikációs technológiák segítségével gyűjt információkat a szolgáltatók és a fogyasztók felhasználási szokásairól, majd ezeket állandó elemzésnek alávetve automatikusan képes döntést hozni, növelve ezzel a hálózat hatékonyságát, megbízhatóságát, gazdaságosságát és fenntarthatóságát. Magyarországon egyelőre állami szinten nem fogalmazódott meg szabályozás az okos hálózatok fejlesztésére, bevezetésére és üzemeltetésére.

Okos városok a nulláról

Városok nem egyik pillanatról a másikra születnek. Egy több milliós összlakosságú település kialakulása évszázadokon átívelő, történelmi folyamat. Ezért az esetek döntő többségében az okos városok koncepcióját nem a városok ’alapkőletételénél’ kezdik megvalósítani, hanem a városok már létező infrastruktúrális hálózatait modernizálják – ahogy korábban is olvashattuk. Ennek ellenére pár olyan egyedi példával is találkozni a nagyvilágban, ahol úgy húztak fel a nulláról egy közigazgatásilag is városnak minősülő települést, hogy már a munkálatok megkezdése előtt az volt a cél, hogy egy lexikális értelemben vett okos várost építsenek. Ilyen település nincs sok, az egyik iskolapéldája viszont a Dél-Korea nyugati partján fekvő Sondgo nevű okos város.

songdo.jpg

(via)

Songdot egy Sárga-tengertől elhódított, 600 hektáros mesterséges szigetre építették fel. A terület kiválasztásánál főleg a jó jövőbeni közlekedés volt az elsődleges szempont, ezért a települést 65 kilométerre Szöultól és pár kilométerre az ország legnagyobb repterétől, az Incshoni Nemzetközi Repülőtértől húzták föl. A projekt során 80 000 lakást, 5 millió m2 irodát és 900 000 m2 –en építettek föl kereskedelmi célú épületeket. Emellett iskolák, kórházak, szállodák, sport- és kulturális létesítmények, utak, illetve számos park is helyet kapott a mesterséges földdarabon. Songdot úgy tervezték, hogy nullához közelítsen a károsanyag-kibocsátása, illetve lehetséges legyen 100%-ban megújuló energiaforrásokkal üzemeltetni az infrastruktúráját. A városban helyett kapott továbbá számos elektromosautó-töltőállomás, 26 km hosszú kerékpárút, és egy olyan zárt rendszerű hulladék feldolgozóüzem, amely Songdo összes kommunális szemetét képes újrahasznosítani. Ezen felül a város összterületének 40%-a zöld lesz. Mindezen infrastrukturális hálózatoknak köszönhetően, Dél-Koreában Songdo elsőként kapta meg település szinten az úgynevezett LEED (Leadership in Energy and Environmental Design) minősítést, amit a környezettudatos és gondos energiafelhasználású terveknek szokott odaítélni amerikai székhelyű U.S. Green Building Council nevű bizottság.

Egy Songdohoz hasonló okos városrészt tervezett Toronto egyik elhagyatott kikötőjébe a Google anyavállalata, az Alphabet. A Quayside névre keresztelt új városrész amiatt került nemrég a nemzetközi és a hazai sajtó érdeklődésének homlokterébe, mert egy rendkívül befolyásos techbefektető, Roger McNamee nekiment a projektnek. Az amerikai üzletember, egy nyílt levélben óva intett attól, hogy bárki megbízzon az olyan nagy technológiai gigavállalatokban, mint a Google, ha az személyes adataik kezeléséről van szó. Toronto városvezetésének címzett írásában McNamee kijelentette, hogy a Google arra fogja használni Quayside névre keresztelt okos város lakóinak adatait, hogy elemezze és befolyásolja a viselkedésüket és, hogy ennek segítségével új piacokat teremtsen a szolgáltatásainak és termékeinek. 

gooooogle.jpg

(Quayside tervezett látképe, via)

Veszélyben a magánélet?

A célkitűzéseket megvizsgálva nehéz bármilyen kivetnivalót találni az okos városok koncepciójában. Az energiatakarékosság, a fenntartható fejlődés, a környezettudatosság mind olyan jól hangzó, de nehezen értelmezhető pszeudokifejezés, mellyel könnyű eladni az okos várost megvalósítani kívánó fejlesztéseket. Az ilyen típusú korszerűsítések árnyoldalairól viszont általában elfelejtenek említést tenni a kivitelezők, nehogy csorba essen a mindent (is) megváltani képes okos város elképzelésén. Az előszeretettel elhallgatott negatívum közé sorolható például az adatbiztonság vagy a társadalmi igazságosság kérdésköre.

Bármennyire is egy álomváros látszatát keltik az olyan nulláról felhúzott okos városok, mint Sangdo, az ilyen csúcs modern infrastruktúrával felszerelt települések termékeny táptalajt biztosítanak a társadalmi egyenlőtlenségeknek - a szakértők szerint. Ezek az okos városok ugyanis nem alulról szerveződve születnek, hanem tervezőasztalnál kapják meg végső formájukat. Ilyen értelemben pedig ezen városok társadalma sem egy "természetes” folyamat révén jön létre, hanem egyfajta szelekciós procedúra következtében (ezt akár közvetett tudományos társadalomtervezésnek is nevezhetnénk). A Songdohoz hasonló okos városokba nyilvánvalóan olyan tanult emberek költöznek elsősorban, akik képesek fenntartani és működtetni a város infrastruktúráját (fejlesztők, kutatók, mérnökök stb.), illetve olyan felső-osztálybeliek, akik képesek megfizetni a csillagászati ingatlanárakat. Ennek következtében a Songdohoz hasonló okos városok agyelszívó hatással rendelkeznek az adott ország egészére nézve. Ez a folyamat pedig nemzeti szinten társadalmi egyenlőtlenséget generál, hiszen az alacsonyan iskolázott és a kevésbé tehetős polgároknak semmi esélye sincs hozzájutni az okos városok nyújtotta jólléti szolgáltatásokhoz és számítástechnikai rendszerekhez.

A társadalmi ollót szétnyitó hatás mellett az okos városok komoly adatbiztonsági kockázatokat is hordoznak, hiszen  hatékony működésükhöz elengedhetetlen a városlakók felhasználási szokásainak vizsgálata. Fontos tudni egyéni és tömegszinten is az emberek döntéshozatali mechanizmusait, hisz az infrastrukturális hálózatokat ezek mentén lehet a leghatékonyabban kalibrálni. Egy valóban okos városban az emberek minden mozgást és döntését egy összetett megfigyelőrendszernek kell nyomon követnie, a lehető legrészletesebben, ugyanis a lakosokról összegyűjtött adatokat segítségével lehet optimalizálni az energiahasználatot, az épületek működését, a közlekedést, vagy például a szemétszállítást. Egy minden téren automatizált és digitalizált okos város működéséhez elképesztő mennyiségű adat kell, ami számos adatkezelési veszélyt rejt. Elég csak a közelmúlt nagy botrányaira gondolni, például a Facebook Cambidge Analytica adatszivárogtatására, ami miatt rekordméretű 5 milliárd dolláros büntetést kapott a közösségi médium. Az okos városok által összegyűjtött adatok pedig jóval részletgazdagabbak lesznek, mint amit a nagy tech cégek valaha is a felhasználóikról készíteni fognak. Ezeket a rendkívül érzékeny és személyes adatokat pedig valahol tárolni és elemezni kell, potenciális célpontot kínálva ezzel minden adathalásznak.

big_data.jpg

(via)

A legpesszimistább elképzelések még ennél is tovább mennek, és azt veszik alapul, hogy az okos városok lakóiról összegyűjtött végeláthatatlan adathalmaz rossz kezekbe kerül. Erre az eshetőségre a szakirodalmakban előszeretettel hivatkoznak úgy, mint az orwelli modell, amely azt állítja, hogy a technológia eszközök segítségével megvalósulhat az emberek fölötti totális kontroll és az egyének csupán csak alárendelt szerepet töltenek be egy város életében.

Ez a disztópikus forgatókönyv pedig ma már egyáltalán nem csak az állandóan rettegő konteohívők agyszüleménye, a Nagy Testvér sok esetben már igenis kézzel fogható valóság. Például a 1,4 milliárd összlakosságú Kínai Népköztársaságban jövőre vezetik be a totális megfigyelésen alapuló, úgynevezett társadalmi kreditrendszert. A nyugati típusú, individualista társadalmi berendezkedés szemüvegén keresztül nézve hátborzongatónak tűnik a rendszer, amely minden kínai állampolgárhoz és nem természetes jogi személyhez rendel egy pontszámot: ez a rezsim által pozitívnak ítélt cselekedetek hatására nő, a negatív esetben pedig csökken. A pontszámok alapján a kínai államapparátus, valamint az azt kiszolgáló erőszakszervezetek pontosan tudni fogják, hogy mely állampolgárokat kell szigorúbb, illetve lazább megfigyelés alatt tartani.

kep.png

Szavak helyett pixelek? - A GIF-ek fordulatos története

Ha összeadnánk, hogy az emberek hány percet töltenek a legtökéletesebb GIF felkutatásával a mindennapi üzenetváltásaik során, biztosan egy váratlanul nagy szám jönne ki. Igen, sokaknak ez tényleg olyan fontos, muszáj a legkifejezőbb GIF-et választaniuk. Ismerős az érzés, hogy nem elég a majdnem jó, mert ott rejtőzik valahol az, amelyik a legkifejezőbben szemlélteti, amit és ahogyan válaszolnánk, ha szemtől szemben beszélgetnénk? Amikor sikerül ezt megtalálnunk elégedettség fog el bennünket, és arra gondolunk, hogy a GIF a 21. század legjobb találmánya. Vagy mégsem?

Emlékszünk még a kilencvenes évek számítástechnikai vívmányaira? Pentium I-es gépek, Windows XP operációs rendszer, floppy és persze a jó öreg betárcsázós internet, aminek a hangja mélyen beleégett sokunk fülébe és emlékezetébe. De ne feledkezzünk meg a színes, pixeles bélyegképekkel felturbózott e-mailekről sem, amelyekben ott lapultak a ma már mainstreamnek számító, ám akkor még igencsak kezdetleges GIF-ek. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

gif_cover2.jpg

Válasz a problémára

Egykor a modemek kínzó hosszúsággal kapcsolódtak az internetre. A miniatűr, színes képek letöltése egy örökkévalóságnak tűnt és arról ne is beszéljünk, hogy „rengeteg” helyet foglaltak. Adódott hát a kérdés: hogyan lehet egy színes képet megosztani anélkül, hogy túl sok helyet foglaljon a számítógépen?

A problémára Steve Wilhite, egy amerikai szoftveríró adott választ, aki a CompuServe színeiben megalkotott egy új formátumot, a GIF-et. A Graphics Interchange Format legfontosabb jellemzője, hogy a tömörítés nem jár információveszteséggel, így mint egyszerű és flexibilis fájlformátum kisebb felbontású képek esetében kiválóan alkalmazható. Bár kezdetben statikus állóképekhez használták, az ún. LZW (Lemepl – Ziw – Welh) algoritmus által képkockák sora vált animációvá. Az így keletkezett képsort egy ismétlődő, loop videóvá alakították. A GIF-ek mai jelentése alatt ezt a verziót értjük és ismerjük.

A webdesignforradalom

A mozgó képek elterjedésével a mozgó weboldalak is megjelentek. A jól ismert Comic Sans betűk mellett a virító hátterek, a pulzálva villogó „kattints rám” gombok és a szemeket kisütő „Under Construction” feliratok okoztak fejfájást az interneten szörfözőknek. 

uc.gif

(via)

Kérdezheted, hogy akkoriban nem létezett a jó ízlés, mint fogalom? Nem, ez nem egészen így van. A webfejlesztés a csecsemőkorát élte. Nem léteztek még előre megírt sablonok, sem drag and drop weboldalkészítő szoftverek, ezért nagy kihívás volt igényes és szép blogokat készíteni.

 popular-90s-websites-007.gif

 (via)

Az olyan tartalomkezelő rendszerek megjelenésével, mint a ma már széleskörben ismert és alkalmazott WordPress háttérbe kiszorították a GIF-alapú webdesignt, így a formátum is feledésbe esett.

A legelső mém – a Dancing Baby meghódítja az internetet

A Dancing Baby vagy másnéven Baby Cha-Cha egy videó egy 3D modellezett babáról, aki a svéd Blue Swede rock együttes Hooked on a Feeling intro dalára táncol. Az animáció e-mail folyamokon keresztül vált híressé világszerte 1996-ban.

Michael Girard és Robert Lurye készítette termékminta gyanánt a Character Studio 3D-s karakter animáló szoftverhez. Ron Lussier, aki a LucasArts-nál dolgozott, lerövidítette az eredeti fájlt, majd e-mailben tovább küldte kollégáinak.

db.gif

(via)

„Megmutattam néhány kollégámnak, és az egyikük megkért, hogy továbbítsam neki e-mailben. Körülbelül egy hét múlva hallottam a munkatársaimtól, hogy az animáció körbejárt az egész cégen belül e-mailben… aztán egy kicsivel később hallottam, hogy emberekhez visszajutott a cégen kívülről az egész országot átszelve. Onnantól gyorsan bejárta az internetet és furcsa jelenséggé vált.”

1996 végén, John Woodell webfejlesztő egy GIF fájlba tömörítette a videórészletet, és a Dancing Baby virális tartalommá vált.

Ez egy videó?!

A 2000-es évek végén a szerkesztőprogramok rohamos fejlődése egy új korszakot nyitott meg a GIF számára. Egyre többen kezdtek el ikonikus film- és más videórészletek kivágni és GIF-ekké konvertálni. A technológia fejlődésével már elérhetővé váltak olyan videóformátumok, amik a GIF-et helyettesítik. Igen, ma már általában nem valódi GIF-eket, hanem GIF-szerű loop videókat küldünk és fogadunk. De miért nem hívjuk videónak ezeket? Egyrészt, továbbra is néma animációkat vagy jeleneteket tartalmaznak a fájlok. Másrészt pedig úgy vágják össze őket, mintha eredetileg is statikus állókép sorokat tömörítettek volna össze egy animációba.

Ezek a loop videók általában reakciókat jelenítenek meg, különböző szituációkat, érzelmi megnyilvánulásokat és gyakran abszurd cselekedeteket tartalmaznak. A reakció GIF-ek virálisan terjednek, egyes képsorokat a világ szinte bármely pontján ismerik és használják. A reggelek egyik legnépszerűbb GIF-e a teljes kancsó kávét magára öntő álmos férfi, ami túlzó és indokolatlan, de mégis ordítva fejezi ki azt a fáradtságot, amit a küldő személy érez.

giphy_3.gif

(via)

Az újhullámos GIF-ek elárasztották a közösségi médiás felületeket, tömegével gyártanak és használnak reakció GIF-eket. A Giphy, Tenor és egyéb GIF-gyűjtő oldalak bővítményeket fejlesztettek a legnépszerűbb applikációkhoz, többek között a Messengerhez, a WhatsApphoz és a Gmailhez. Ezek a pluginek még egyszerűbbé teszik a GIF-kommunikációt, hiszen egy kattintással elérhetjük a hatalmas számú gyűjteményt, és kulcsszavak alapján a keresőmotorok feldobják számunkra a legjobb találatokat, melyek közül egészen biztosan megtaláljuk az adott szituációhoz a legmegfelelőbb reakciót.

A virtuális lingua franca

A San Franciscó-i kultúraszociológus, Dr. Sarah Thornton szerint ez az egész:

nem a technológiai fejlődésről szól, hanem az emberi alkalmazkodásról. A felhasználói élmény megtervezése került a technológiai vállalatok fókuszába. A felhasználói felület a kulcs, hogy csak néhány ujjmozdulatra legyen tőlünk…”

A siker egy részét valóban a könnyű hozzáférés biztosítja, azonban más tényezők is kulcsszerepet játszottak a GIF-ek felemelkedésében. A reakció GIF-ek lehetővé teszik, hogy az írásban meg nem jeleníthető nonverbális kommunikáció is teret nyerjen a virtuális beszélgetésekben. Korábbi cikkünkben írtunk arról, hogy az emojik nagy mértékben előmozdították az online kommunikáció fejlődését, de a face-to-face beszélgetésekben működő kommunikációs eszközök továbbra sem alkalmazhatók csupán a leírt szavak és emotikonok segítségével. A GIF-ek ezt a rést fedik le, hiszen a humor és az érzelmek széles spektruma is kifejezhető a reakciókon keresztül. És bár a hangélmény elmarad, mégis sejtjük, hogy az adott képsoron milyen hangmagassággal és hanglejtéssel adták át az üzenetet vagy, hogy milyen zenére táncolt a képsoron mozgó személy (vagy macska).

 giphy_1_2.gif

(via)

„A GIF-ek lingua franca, … Nincsenek nyelvi határokkal körbefogva, annyira egyszerűek, hogy még egy gyerek is megérti őket” mondja Sarah Thornton. És nem csak a gyerekek, az idősebb korosztály is ugyanúgy érti és tudja, miről szólhat a GIF, hogy mit lehet az üzenet és a mögöttes tartalom.

Indokolatlan művészet

A GIF-ben rejlő lehetőségeket a művészek is kiaknázzák. Lenyűgöző alkotások születnek nap, mint nap izgalmasabbnál izgalmasabb témákban és stílusokban. Azonban nem csak a kifinomult Ízlés kedvelői alkotnak a jellegzetes formátumban, a GIF műfaja rejt magában egy nagy fokú abszurditást is. A legindokolatlanabb jelenetek, formák, tárgyak és kompozíciók is gyakorta GIF-ekben öltenek alakot. Hogy mi a motivációjuk, mi a mögöttes tartalom, azt sokszor megfejteni is nehéz, egy biztos, sosem okoz csalódást.

A végére ezt pedig csak így itt hagyom:

giphy_1_3.gif

(via)

A bejegyzés szerzője Nagy Abonyi Lúcia, a BME Kommédia alapképzés hallgatója. 

kep.png

Emiatt fog bedőlni az influencer marketing? Kamu szponzorációkkal az igaziakért

Azóta, hogy lelepleződött a Fyre Festival körüli botrány, hogy a Szűz Máriát Isten első "influencereként” aposztrofálta Ferenc pápa, hogy Logan Paul újévi fogadalomként bejelentette, egy hónapra homoszexuális lesz, az influencer kifejezés még többekben kelthet negatív érzéseket. Persze nemcsak ezek a kiugró esetek teszik problémássá a véleményvezér-jelenséget: ott van még a szponzoráció eltitkolása, a túlzott fogyasztás, az inautentikus posztok, követők és lájkok vásárlása... Egy korábbi posztunkban bemutattuk, milyen veszélyeket rejt magában, ha az influencer elhallgatja, hogy termékeket csak ajándékba kapta vagy fizettek neki a megjelenítésért. Viszont úgy tűnik, a közösségi média világában még egyet csavartak a történeten: számtalan kisebb influencer kamuzza be, hogy megállapodása van különböző brandekkel. Tehát szponzorált tartalomként tüntetnek fel valamit, ami valójában nem is az.

Mindannyiunk számára ismerős lehet, amikor egymás után ugyanolyan képleírásokba futunk bele az Instagramon: köszönöm X brandnek, hogy ezzel a szuper termékkel stb. stb. #atermékmegnevezése #avállalatprofilja #ésperszeaszlogen. Nagyjából így néz ki egy tipikus szponzorált poszt a közösségi médiában. Amikor megállapodik egy véleményvezér és egy vállalat egy termék megjelenítését illetően, többek között azt fixálják le, milyen hashtageknek kell szerepelniük a kép mellett. Az már csak egy bevett fordulat, hogy a poszt alkotója megköszöni a vállalatnak a lehetőséget és az élményt. A kamu szponzorált posztok elterjedése pedig pontosan ebből adódik: nagyon könnyű imitálni azokat.

rising-instagram-influencers-accused-of-posting-fake-sponosred-content.jpg

(via)

Nyerő széria

Vajon mi ösztönözheti az influencereket arra, hogy ál-szponzorált tartalmakat gyártsanak? Először is fontos megjegyezni, hogy ez a tendencia leginkább a micro influencerekre, azaz a párezres követőtáborral rendelkezőkre igaz. Ők azok, akiknek (még) nem sikerült olyan státuszt elérniük, hogy a vállalatok sorra kopogtassanak náluk virtuálisan. Véleményvezérré válni tudniillik nem egyszerű feladat: beletartozik a régi kétes megítélésű posztok és képek törlése, a rajongói bázis legalább ötszámjegyűvé növelése, illetve a profil célirányos egységesítése mind az üzenet, mind a vizualitás szintjén. És bizony a legelső szponzort a legnehezebb megszerezni, hiszen a vállalatok kíváncsiak a korábbi együttműködésekre.

A kamu szponzorációk esetében az influencerek saját zsebből veszik meg a terméket vagy fizetik ki a szolgáltatást, majd a többi véleményvezér szponzorált posztjainak mintájára teszik nyilvánossá azt, hogy például megkóstolták a legújabb kávét, kipróbálták a most piacra dobott videójátékot, vagy elmentek egy exkluzív étterembe. Az élmények megköszönése és a hashtagek alkalmazása azt az üzenetet közvetíti, mintha kapcsolat lenne köztük és a vállalatok között. Más cégek számára pedig egy ilyen kiírás azt közvetíti, hogy vannak, akik már beléjük fektették a bizalmukat, így érdemes együttműködni velük.

chanel.PNG

(via)

A motiváció anyagi oldala megkerülhetetlen kérdés. A micro influencerek sok esetben tizenévesek, akik még nem tudnak legálisan munkát vállalni. Az influencer marketing jövedelmezősége miatt a fiatalok jó pénzkereseti lehetőséget látnak a kamu bizniszben, azt remélik, az majd eljuttathatja őket az igaziig. A másik fontos motiváció, különösen a fiatalabb generációk számára az, hogy ez menő. Irigységre adhat okot, ha valakinek ingyen cuccokat küldenek, míg a lúzereknek többieknek a zsebpénzüket kell elkölteni azokra. “Minél több szponzorod van, annál hitelesebb vagy” - állítja egy tizenéves a The Atlantic a témáról szóló átfogó cikkében. Persze nemcsak a tizenévesekre jellemző a kamu szponzoráció.

Előfordulhat, hogy egy drágább termék megvásárlása és ízléses megjelenítése után a vállalat a saját felületein is közzé teszi a posztot, így generálva láthatóságot és további reklámozási lehetőségeket az influencer számára. Ugyanakkor érdemes mérlegelni a ferdítés hátulütőit is. Míg bizonyos szegmensekben nem jelent problémát az, ha valaki több, egymással versengő szponzorral rendelkezik (táskák, cipők piaca), addig más típusú termékek esetében gondot okozhat a versenytárs kamu képviselete (autók, fitness márkák). Tehát: elképzelhető, hogy valaki azért marad le egy igazi szponzorációs lehetőségről, mert a cég abban a hitben van, hogy a konkurencia már megszerezte magának az influencert. 

Előnyök és hátrányok a “szponzor” oldalán

Alapvetően a közösségi média remek lehetőséget ad a márkák számára, hogy ismertségre tegyenek szert, ahogy a vásárlóik betaggelik őket és a termékeiket. Amennyiben igényes kamu szponzorált poszt születik, úgy a vállalat még örülhet is az ingyen reklámnak. De mit tehetnek, ha úgy érzik, sérti a márkát a kontent amatőr jellege vagy maga az influencer személye? A vállalat számára ugyan hatalmas erőbefektetés, de a közösségi média hashtageken keresztül történő monitoringja megoldást nyújthat. Amint felfedezik a kamu szponzorált tartalmat, felvehetik a kapcsolatot az adott influencerekkel. Természetesen ez rosszul is elsülhet, hiszen a véleményvezérek mégiscsak többezres követői táborral rendelkeznek, és rajongóik felé könnyen el tudják juttatni a vállalat rossz hírét a valóság elferdítésével. A potenciálisan negatív hírverés úgy is elkerülhető, hogy a vállalat a hivatalos honlapján közzé tesz egy listát azokról az influencerekről, akikkel éppen együttműködik.

A nemkívánatos reklámok elkerülése érdekében, valamint a szakma tisztábbá és őszintébbé tétele céljából a vállalat olyan passzust foglalhat bele az influencerekkel kötött szerződésbe, mely szerint nem lehet hamis szponzorált poszt a közösségi média felületeiken. Vagy olyan influencerekkel kötnek szerződést, akiket hivatalos network menedzsel, és rajtuk kérik számon a véleményvezérek autentikusságát. Az efféle policy-k elfogadása végeredményben a szakma átláthatóságát mozdítaná előre.

Mit tehet a fogyasztó?

Röviden: közel semmit. A valós és a kamu szponzorált tartalmakat csaknem lehetetlen megkülönböztetni - esetleg ha olyan promócióról van szó, amihez kuponkód is tartozik, akkor annak hiánya árulkodó jel lehet. A kamuzók sokszor pont azt használják ki, hogy a közönség feltételezi, minden tartalom szponzorált, hiszen valóban kiugróan megnőtt az elmúlt években az efféle együttműködések száma. Amíg azonban korábban a szponzoráció azt jelentette, hogy a véleményvezér "eladta a lelkét", mára az ilyen együttműködések a siker jelei lettek. A kamuzóknak egyáltalán nem érdekük, hogy elkerüljék a szponzorált tartalom látszatát. 

Keith Weed, az Unilever marketing igazgatója nyilatkozta, hogy az influencer ökoszisztémának “vissza kell építenie a bizalmat, mielőtt az örökre eltűnik”. Ilyen gondolatok által vezérelve irtják ki időről-időre az álkövetőket, szabályozzák szigorúbban a szponzorált tartalmat. Még maguk a véleményvezérek is előrukkoltak olyan videókkal, amelyekben részletesen beszámoltak pénzkereseti forrásaikról (noha arról nem, hogy mennyi az annyi). Jelenleg nem tiltja semmilyen jogszabály a kamu szponzorációkat, de előbb-utóbb utoléri a szabályozás ezt a tendenciát is, mint a közösségi média sok egyéb jelenségét.

influencer.jpeg

Még több influenceres poszt: itt, itt, itt és itt

 kep.png

5 médiás átverés április elsejére

Képes beszámoló a tudomány új csodájáról, szemkápráztató felvételek egy ismeretlen állatfajról,  bizonyíték arra, hogy az ész nélküli kommentelgetés népszokássá vált – a médiát bizony nem hagyja hidegen a bolondok napja. 

Lássunk néhány példát időrendben a print, az elektronikus és a közösségi média világából.

Hozz vödröt az adómentes bornak!

A norvégok, akik ezen az 1950-es képen sorakoznak kis dézsával, fazékkal és vödörrel, komolyan vették az Afterposten nevű vezető napilapban megjelent cikket, miszerint komoly kedvezménnyel juthatnak francia borhoz. 

1950wine_lg.jpg

(via)

Hogy minek ez a sok edény? Az első oldalon közölt hír szerint ugyanis a Vinmonopolet (mely kizárólagos joggal rendelkezett az alkoholárusításra) kapott egy óriási, hordókban érkező borszállítmányt Franciaországból – akkorát, hogy kifogytak az üvegekből. Mivel nincs mibe kitölteni a bor, jelentős kedvezménnyel túladnak rajta: mint látszik, voltak olyan derék állampolgárok, akik az állam segítségére siettek. 

Brit hatalomátvétel az időjárás felett

Hosszú nyarak, fehér karácsony, szigorúan csak éjszakai esőzések, kontroll a kontinens időjárása felett – ezeket mind biztosította volna az a brit tudósok által létrehozott csodamasina, amelyet a Guardian mutatott be az olvasóknak 1981-ben. Íme az elégedett feltaláló, az állítólagos Dr. Chisholm-Dowright, amint épp egy jelentést néz arról, hogy Pershore térségében ragyogóan süt a nap, míg Marseilles környékét lassan eléri a hóvihar: 

weather_machine.jpg

(via)

Itt a bizonyíték: Darwinnak igaza volt!

Mit gondolsz, milyen madarak repkednek ezen a képen? 

pingvin.jpg

(via)

Pingvinek, bizony! A rövid szárny és has nehéz test nem áll többé a szárnyalás útjába – az antarktiszi faj létezése a darwini evolúció elmélet hús-vér bizonyítéka. A különleges állatok a BBC 2008-as természetfilm trailerében mutatkoztak be: a lélegzetelállító animációs felvételeken tanúi lehetünk a felszállásuknak, hóbirodalombeli rajzásuknak és trópusi vándorlásaiknak is. 

Terményes filmek, csak neked!

2013-ban igen szokatlan kategóriákkal rukkolt elő a Netflix, itt van például az, amelyikben banánt, gombát, almát ábrázoló filmborítók szerepelnek:

netflix.jpg

 (via)

De nem semmi a karba tett kéz, Nicholas Cage összeomlás és a Zach Galifianakisra hasonlító színészek kategória sem. A felhasználóknak belépésenként újabb és újabb ajánlatokat kaptak a streaming szolgáltatótól. 

Minek olvassak, ha kommentelhetek is?

Az NPR Facebook oldalán 2014-ben jelent meg a nagy kérdés, miszerint miért nem olvasnak már az amerikaiak. Így nézett ki a cikkajánló:
npr.jpg

(via)

Romlik az oktatás színvonala, nem igaz, hogy nem olvasunk, hiszen itt az internet és az e-book korszak, a TV amúgy is drága... – a kommentek egyre csak özönlöttek. Mi volt bennük közös? Az, hogy senki nem olvasta el azt az írást, amelyre a posztban megosztott link mutatott. Ellenkező esetben tudták volna, hogy egy kísérletről van szó, amelyben azt kéri az NPR, hogy aki valóban eljutott a cikkig, az ne írjon hozzászólást, csak lájkoljon. Miután kiderült az április elsejei tréfa, sokan törölték az öngólos kommentjeiket. 

 A spagettiszüret, internetes nagytakarítás és a fütyülős répa történetét ismered? Kattints ide, ha nem.

topfool100.jpg

 

kep.png

 

 

 

Emoji: a virtuális mosoly, ami megváltoztatta a világot

Idén húsz éves az emoji: a digitális nyelvvé formálódó rajzocskák igazán megérdemlik a köszöntést. Hiszen mit érne az élet #kávé☕ vagy #napsütés☀️ nélkül? A kommunikáció fejlődésének olyan mérföldkövei közé, mint az írás, a Gutenberg galaxis, vagy az első webböngésző megjelenése (aminek idén lesz a 30. szülinapja), hozzácsatolhatjuk az emoji, és a kicsit szürke nagybácsi, az emoticon születését is. Honnan hová jutottak és milyen kérdéseket vetnek fel ma?

A kilencvenes évek zord idők voltak: a chatszobák sötét hátterein pusztán írásjelek villogtak, az sms-ek 160 karaktere szürke és ingerszegény volt, és évek teltek el, míg végre történt valami. Akkoriban a hangulat és érzelmek kifejezésére még csak a pont-pont vesszőcske adott lehetőséget, és már ez is nagy lépés volt. 1982 előtt ugyanis a Földön rezzenéstelen arcok váltottak csak üzeneteket egymással. Legalábbis így képzelhetjük el ma, hiszen egy olyan üzenet, hogy „Gyere át beszélgetni.” vagy nem jelent jót, vagy egy robot írta. Hiányzik a végéről valami, ugye? :)

A digitális világ mosolya

1982-ben tehát megváltozott a világ. Minden Pittsburgh-ben kezdődött: szeptember 19-én megszületett a smiley, az első emoticon. A Carnegie Mellon Egyetem virtuális faliújságján napok óta egy fontos beszélgetés zajlott a szabadesésben zuhanó liftekről, olyan kérdésekkel, minthogy egy liftező galamb repülne-e a zuhanás közben. A témát viccnek szánták, de néhányan biztonsági figyelmeztetésekként értékelték a bejegyzéseket, ami ráirányította a figyelmet arra a problémára, hogy sokszor nehéz észrevenni az iróniát az írott szövegekben. A fejtörésnek hamarosan a mesterséges intelligenciát kutató Scott E. Falhman professzor tett két pontot és vonalat a végére, új mérföldkövet adva ezzel az emberi kommunikációnak. : - ) Falhman a vicceket a smiley-val, míg a komolyan veendő dolgokat a ma inkább szomorúságot kifejező fordítottjával tervezte jelölni.

smiley-face-1.jpg

(via)

Egy másik Smiley – történet a szerzői jog jelentőségéről

A jól ismert boldog sárga arcot Harvey Ross Ball grafikusnak tulajdonítjuk, aki 1963-ban alig tíz perc alatt rajzolta meg az őt megbízó biztosítási vállalatnak, akik a munkatársak lelkesítésére szánták az alkotást.

Sem Ball, sem a vállalat nem védette le a sárga arcot, így 1971-ben az élelmes Spain testvérpár kapott a lehetőségen, a „Have a Happy Day” (Legyen szép napja) felirattal megtoldva megszerezték a jogokat maguknak, és milliószám adták el a Smiley-s termékeiket.

Közben a francia Franklin Loufrani még továbbment, bejegyeztette a védjegyet Európában és megalapította a Smiley Company-t. Máig ők birtokolják a jogokat, Ball fia nem tudta visszaszerezni őket. Az emoticonok és a Smiley egymásra találásából pedig a cég elkezdte létrehozni az új, digitális érához igazodó hol boldog, hol pillangó, hol rendőrautó emojikat.

Az emoticonok nem futottak be akkora karriert, mint a dollármilliókat termelő Smiley, de az ötletét Scott E. Falhman sem védette le. Megtette helyette egy pittsburgh-i étterem, akik a vidáman mosolygó sütijüket valószínűleg hasonló arckifejezéssel árusítják azóta is.

Elképzelhető, hogy nem Falhman volt a világon a legelső, aki ilyen egyszerűen adott arcot a gondolatnak, (egyes teóriák szerint már 1862-ben, Abraham Lincoln egy beszédének leiratában gazdagabbak lettünk a kacsintós emoticonnal), de az biztos, hogy ma is hozzá kötjük az elforgatott fejeket. Az egyszerű karakterkombinációk hamar népszerűvé váltak, és továbbfejlődtek az egészen összetett formákig, mint amilyen az izgatottságot:
ヽ(^。^)ノ vagy az azt kifejező variáció, hogy tanulni jó:  .....φ(・∀・*). A fejlettebb emoticonok is írott karakterekből állnak, és feladatuk annyi, hogy olyan érzelmeket, kifejezéseket társítsanak a szövegekhez, amiket nem feltétlenül tudnánk kiolvasni azokból. 

Új nyelv születik

1999-ben aztán mindaz, amit a zárójelek, kettőspontok és csillagok adni tudnak, már kevés volt. A japán NTT DOCOMO a világ meghódítására készült mobil internet szoftverével, de felismerték, hogy képek nélkül meglehetősen puritán a felület, ráadásul a rendszerük 250 leütést engedett emailenként, amiben többtagú emoticonok és hosszú kifejtések aligha fértek volna el. A fejlesztésen dolgozó Shigetaka Kurita volt az, aki annyira hiányolta a vizuális elemeket, hogy megtervezte azt a 176 darab, ma már történelmi jelentőségű 12x12 pixeles szimbólumot, amik a világ első emoji készletét adják. Teret akart adni az írásban nehezen, vagy túl hosszan kifejezhető gondolatoknak is, amivel az online kommunikációs lehetőségek új érába léptek. Hogy mekkora fordulatot jelentett az a néhány kilobájtnyi rajz, azt jól mutatja az a tény, hogy a nagy presztízsű new yorki Museum of Modern Art (MoMA) 2016-ban megvásárolta az eredeti készletet. Az emoji fontos szerepét a múzeum azzal magyarázza, hogy azok képesek a testbeszéd helyét átvenni az online kommunikációban, személyesebbé teszik azt, ami máskülönben egy absztrakt tér.

1_xbniqaktg0jxlsvwwotuqa.jpeg

(via)

Emoji ≠ érzelem

Maga a szó, bármilyen hasonló is a hangzása az emoticonhoz, a japán e, (kép) és moji, (karakter) szavakból ered. Az emoticon ezzel szemben angol kifejezés, az emotion (érzelem) és icon (jelkép) összeolvasztásából született. Ahogy a fogalmak, úgy a jelentésük sem összekeverendő, az emojik mindig képek, és nem billentyűkarakterek. Ma már vektorosan készülnek, hogy bármilyen méretben megjeleníthetőek legyen. (Gondoljunk csak a Messenger óriásira növelhető like-jaira.)

Az emoji sokáig megmaradt japán csodának, ott viszont óriási sikert aratott, minden telefongyártó elkezdte beépíteni a készülékébe, egy darabig az eredetiket, aztán a saját készletét. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy különbözőképpen kódolták az emojikat, így ami a küldőnél látszott, a fogadónál nem feltétlen. Ez a helyzet még évekig fennállt, akkor is, amikor már a világ többi része is emoji lázban égett. A 2000-es évek elején még nem látszott, hogy az emojik fénykora még előttük van: az éra kedvenc üzenetküldő programja, az MSN is egy igen kezdetleges készlettel rendelkezett.

2007-ben az Apple piacra dobta az első iPhone-t, és a Japán terjeszkedésre gondolva feltöltötte emojikkal. A kis rajzokban nem hihettek túlságosan, mert az amerikai telefonokban elrejtették őket, ami persze nem tartott sokáig, hála a leleményes felhasználóknak. 2011-ben aztán megadták magukat a gyártók, azóta az új készülékek emojik hadával felszerelve jönnek le a gyártósorokról.

 a554d9cb73.jpg

(via)

A Google-nél korán rájöttek, hogy ha nem vigyáznak, a japán káoszhoz hasonló helyzetben találják magukat az emoji új rajongótáborával együtt, ezért már 2007-ben elmozdultak az egységes kódolás felé.  A különböző nyelvek karaktereinek egységesítéséért a Unicode Consortium felel, nekik köszönhető az is, hogy 2010 óta mindenféle platformon szabadon áramolhatnak az emojik (a megjelenésük gyártónként különbözik, de a lényeg, hogy a pizzát pizzaként jeleníti meg minden készülék).  Az egységesítéssel hatalom is jár: évről-évre ők döntenek róla, hogy milyen új emojik születhetnek meg. Az ötlet bárkitől érkezhet, de a használhatóságát meg kell tudni magyarázni, sőt, látványterv is szükséges (nem mintha később azt használná a világ: ha el is fogadják a javaslatot, a megjelenését úgyis áttervezik).

Az emoji szövetsége

A Consortium főként olyan nagyvállalatok delegáltjaiból áll, mint a Netflix, Facebook, Google, vagy az Apple, egyetlen nemzet van a teljes jogú tagok között, ez Omán. Úgy tűnhet, mintha a tagok játszanának az emberek legmélyebb vágyaival – valaki most is vár a láncfűrészére – de ennél összetettebb a helyzet.  

Az emoji a világ közös nyelve, és míg angolul talán sosem beszél majd mindenki, a "szeretlek/I love you" emojiul kelettől nyugatig egyaránt érthető.❤️ 

Ez az univerzalitás azonban problémákat is okoz, hiszen sokan sokfélék vagyunk, és a Consortium feladata az érzékeny kérdésekre jó válaszokat adni – a kulturális sokszínűségtől kezdve a nemi identitásokon át évről-évre új reprezentációs hiányok merülnek fel.

2015 előtt az alapértelmezett like fehér volt, azóta ezt sárgára változtatták, de ahogy a The Atlantic cikke rámutat, a lépés nem oldotta fel a mélyben meghúzódó konfliktusforrásokat. A fehérek számára azért lehet furcsa a fehérbőrű emojikat választani, mert az a „white pride” jelképe lehet (Amerikáról van szó, de a probléma Európában is felmerülhet), illetve eddig sem az ő reprezentációjuk hiányzott. Kérdéssé vált az is, hogy fehérként illik-e a sötétebb bőrtónusú emojikat használni. A feketék számára érthető módon nagyobb jelentőségű a 2015-ös változtatás, de a racemojik használatának nagyobb a tétje is: amikor ezeket használják, felhívják a figyelmet a rasszukra. Ezt a nézetet osztja a cikkben megszólaló Peter Chow-White kommunikáció professzor is, aki szerint a racemoji jelenség bebizonyította, hogy a korai illúziókkal ellentétben az online világ sem hozza el a bőrszíntelen világbékét, ahol nem számít ki vagy, csak az, amit mondasz.

emoji04-20150224091745704.jpg(via)

Túl sok a jóból?

Az online tér lehetőséget ad rá, hogy magunk mögött hagyjunk mindent, és csak egy hang (pontosabban karakterkombinációk sokasága) legyünk a millió között - de ez döntés kérdése. Sokak alapvető igénye, hogy minél pontosabban reprezentálható legyen mindaz, amivel azonosulnak, így hiába van már 3019 emoji (722-vel jött ki az első Unicode készlet)  még hosszú évekig lesz dolguk a Unicode-nál a világ népességének lefedésére tett kísérletekkel. A 2019-es verzió több olyan emojival bővült, amely valamilyen típusú testi fogyatékosságot fejez ki, illetve a menstruáció reprezentálásáért küzdők is célt értek, még ha nem is egészen úgy, ahogy elképzelték. Az alapfeltevés az, hogy az emojik segíthetnek a tabuk megdöntésében, legalábbis növelhetik a különböző társadalmi problémák láthatóságát. A kérdés az, hogy az egyre növekvő számú emoji között egyáltalán feltűnnek-e a felhasználóknak az új lehetőségek? Ha igen, akkor elgondolkodnak azon, hogy mit jelentenek? És meddig bővíthető még a készlet? Kurita szerint már most túl sok olyan emoji létezik, amit életében legfeljebb egyszer használ az ember.

Jelenleg is tízezrek aláírásával megtámogatott petíciók követelik a különböző, identitáselemek leképezésének is tekinthető emojik születését. Vannak, akik szivárványos szívre vágynak a Pride jegyében, mások az életüket megkeserítő allergiára hívnák fel a figyelmet. A lezárt petíciók között is nagy a diverzitás: a marihuana levéltől a 12 embert megmozgató láb emoji követelésig van mindenféle. A lábat egyébként 2018-ban bevezették, ami reményt adhat a fehérbor emojiért állhatatosan küzdő tömegeknek és vállalati támogatóiknak is, akik egy egész honlapot szenteltek a témának (és az remélhetőleg kevésbé megy majd félre, mint a feketére színezett talp). A példákból látszik, hogy nincs olyan, amiből valaki ne vágyna emojira, és az is, hogy vannak még lehetőségek a társadalmi célokat zászlóra tűzők előtt. A Unicode feladata, hogy azokat válassza ki, amik még az emojik gazdagodását, és nem erodálását segítik.

5705668-0-image-a-101_1541184044929.jpg

(via)

Az egyenlően és teljes színpalettájában reprezentált világ a nagy közös nyelvben szép gondolat, de azt, hogy a különbségek megjelenítése az eltérések elmosódását hozza-e el, vagy éppen azok kiéleződéséhez vezet, még nem tudhatjuk. Az emojik által megjelenített különbségek elterelhetik a figyelmet a mondandó lényegéről, ugyanakkor megmutathatják azt a sok-sok identitás elemet, amelyek azzá teszik az embereket, akik: így talán egy kicsit közelebb hozhatják a világ távolabbi pontjait egymáshoz. Egy Instagram bio néhány emojival többeknek érthető, mint egy hosszú, magyar (vagy más, kevésbé elterjedt nyelvű) bemutatkozás. Az emojik biztosan megváltoztatták a virtuális világot. De vajon vissza tudnak-e úgy hatni a fizikai világunkra, hogy képesek legyenek megváltoztatni azt?

kep.png

süti beállítások módosítása