A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Fekete Giorgio: „Arcomon csak mosoly lehet és derű, mert az élet végsőfokon nagyszerű…”

2020. március 27. - KomMédia BME

A Carson Coma zenekarra tavaly októberben, a 4. Magyar Klipszemlén figyeltem fel, ahol a legjobb élő session és a zsűri különdíja mellett elhozták a fődíjat is. Fekete Giorgioval, a formáció énekesével beszélgettem, de távolról sem egy frontemberközpontú interjút fogtok olvasni: Giorgio amikor csak lehet, bevezet a zenekar működésébe és a tagok történeteibe. Beszélgetés egy kezdő zenekar fontos mérföldköveiről, tudatosságról és szerencséről.
_dsc0826.JPG

Fekete Giorgio. Fotók: Varga Zsófia

Mesélj magatokról egy kicsit: hogyan ismerkedtetek meg a többiekkel? Hogyan alakult ki ez a zenekar, és mennyire fontos az egészben az, hogy ti egyébként barátok is vagytok?

Attilával, a basszusgitárosunkkal volt egy zenekarunk, amikor ez feloszlott, akkor eldöntöttük, hogy csinálunk egy másikat. Ehhez csatlakoztak viszonylag hamar a többiek, különböző helyekről. Az nagyon vicces, hogy Barnit például egy Index Facebook kommentből ismerem. Gyorsan történt minden, olyan magától értetődő volt. Sokat lógtunk együtt, és szerencsére nagyon jóban is lettünk így hatan. Ez egy baráti társaság.

Mivel foglalkoztok amellett, hogy zenéltek?

Mindannyian tanulunk. Én idén végzek az ELTE-n anglisztikán. Nem lehet még a zenére feltenni az életünket, de attól még ez a prioritás, és ehhez igazítja mindenki a dolgait, a tanulmányait, más munkáit. Máshogy nem is tudna működni.

A tagjaitok játszanak más zenekarokban is?

Bálint beugrós billentyűs a Csaknekedkislányban. Sokat dobolt a Ricsárdgírben is, ez azért tizenvalahány év jazzdobképzés után a szüleinek hatalmas öröm lehetett… Mármint, én egyszer voltam egy Ricsárdgír koncerten, ott álltam Bálint anyukája mellett és láttam rajta minden, a színpadon lehúzott jäger után a szomorúságot, hogy „ezért vittem a gyereket zeneiskolába…”.

_dsc0748.JPG

Ha már itt tartunk, hol tanultatok zenélni?

Bálint a Bartók konziban jazzdob szakra jár, ő az egyetlen közülünk, aki zenét tanul. Mindannyian sokat járunk magántanárokhoz, így igyekszünk fejleszteni magunkat.

Mennyire váltogatjátok zenekaron belül a hangszereket?

Bálint valahol a jazzdobos meg a perkusszív hangszeres között található, de közben meg a zenekarban billentyűzik. Tinikorában reggae-basszusgitáros akart lenni, szóval, ő reggae-basszusgitáros is. Ő az egyetlen ilyen multiinstrumentalistának nevezhető tag. Barni is el tud gitározgatni, zongorázgatni, és én is, de főleg Bálint a többhangszeres ember.

Viszont mindannyian vokáloztok meg énekeltek.

Igen. Nagyon fun.

Ennek is van csapatépítő ereje, nem?

Hogyne!

Úgy tűnik, titeket körbevesznek, vagy inkább körétek gyűlnek a tehetséges fiatalok. A Peti és én klipjében megjelenik a Csaknekedkislány két tagja, Csepella Olivér és Konsiczky Dávid…

Amikor Bálinttal megismerkedtünk, akkor igazából egy perkást kerestünk a zenekarba. Volt egy átmeneti billentyűsünk, aki nem nagyon maradt meg, nem találtuk a közös hangot. Bálint akkoriban kezdett el billentyűzni is, és jól kijöttünk, így lett ő a billentyűsünk. A Csaknekedkislánnyal való együttműködése ezután kezdődött. Ami a Peti és én klipjét illeti, kellettek talkshow vendégek, megkértük a srácokat. Jófejek voltak, elvállalták.

Boross Zolival, a menedzseretekkel hogyan ismerkedtetek meg?

A Bánkitó Fesztiválon önkénteskedtem sokat, annál a színpadnál, ahol ő volt színpadmester.

Komróczki Dia operatőrrel pedig már régebb óta dolgoztok együtt.

Igen, lényegében az első komolyabb zenekari fotózásunk óta. Az – hú de régen - 2018 májusában volt. Ott annyira megtaláltuk a közös hangot, hogy megbeszéltük, csinálunk együtt klipet. Augusztus végén leforgattuk, szeptember elején lett kész, ez volt a What a time to be alive. Ezután már a Song about my grandma-t és a Peti és én-t is vele csináltuk. A közös munka véletlenekből alakult ki, mint nagyon sok minden. Ezekre a helyzetekre igyekeztünk gyorsan „ráülni”, kihasználni.

_dsc0814.JPG

A Peti és én-ben szerepelt László Panna is, aki ugye a FOMO-ban játszott.

Igen, ő benne van mindegyik klipünkben. Nagyon jóban van a Diával, barátnők.

És akkor itt van még egy FOMO-s kötődés, hiszen Konsiczky Dávid meg a FOMO zenéjét csinálta.

Tényleg? Ebbe még sosem gondoltam bele. Szerintem inkább Csaknekedkislány tagként volt ott a Dávid, de érdekes ez az összefüggés a FOMO-val.

Izgalmasan keveredik a ti és a zenekar életében a véletlen és a tudatosság faktor.

Aha. Adsz egy ilyen tudatos útvonalat az egésznek, egy széles sávot, amin belül minden véletlenül történik, én így képzelem el. Úgyis az van, hogy tervezünk valamit, és egy hónapra rá már minden tök más. Erre készen kell állni.

Lehet, hogy ebben is rejlik a sikeretek, hogy életkorotokból adódóan gyorsan tudtok reagálni ezekre a mindenféle random dolgokra.

Lehet. Nem gondolom, hogy itt okokat lehetne sorolni, hogy miért megy a zenekar, hiszen még rendkívül kicsi utat jártunk be. Persze szerencsénk van, jól haladunk. Az is szuper, hogy kiderült, emberileg nagyon passzolunk egymáshoz.

Látszik rajtatok, hogy imádjátok, amit csináltok, és ez szerintem kihat a közönségetekre is.

Magától értetődően alakult ki, hogy mi milyenek vagyunk. Nincsen igazán nyomás semmilyen irányból, hanem csinálhatjuk azt, amit jónak érzünk, vagy viccesnek tartunk. Így kezdtük el használni például a social mediát is. Klassz, hogy nem kell egy szerepet felvenni.

Ezt nálatok ki kezeli, ki foglalkozik vele?

Főleg Barni csinálja, én csak segítek neki. A kommunikációs stílus teljesen az ő ötlete volt, ezért nagyon hálás vagyok neki.

A social mediához hozzátartozik egy elég erős vizuális stílus is, amit a színpadon és a képeken is képviseltek. A sárga szín például hogyan lett a védjegyetek?

Szerintem ezen a téren még a zenénél is látványosabb, ha valami nagyon megcsinált vagy mű. Tudatos zenekar ide vagy oda, azon a 2018-as májusi fotózáson odamentünk Diához, néztük az egyszínű háttereket. Jé, itt van ez a sárga, legyen ez! Szóval hiába pofázunk, hogy tudatosság, ez a legnagyobb véletlen, hogy ott volt a sárga, és jól nézett ki. Aztán eléggé megszerettük. Belegondolva, nekem a legtöbb ruhám sárga, és valószínűleg a többieknek is. De lehet ez már utána jött, nem tudom…

_dsc0790.JPG

A Klipszemlén óriási eufória volt, főleg, amikor már a harmadik díjat hoztátok el…

Nagyon vicces volt. Először a Nem vagyok ideges-ért kaptuk meg a díjat, mint legjobb élő session. Aztán jött a Song about my grandma, a zsűri különdíjával. Tudtunkkal két kategóriában voltunk jelölve, legjobb operatőri munka és legjobb élő session. Ehhez képest a zsűri különdíja és a fődíj hihetetlen volt.

A Klipszemlés díjakkal pénz is járt?

A fődíjjal. Egy bizonyos stúdiónak az eszközhasználatára például. Nyilván nagy segítség mindig a pénz a fejlődésre. A következő vagy azutáni klipet fogjuk ennek a segítségével leforgatni, és biztos, hogy ugyanaz lesz a stáb: Lippai Balázs rendező és Komróczki Dia operatőr. Velük szeretnénk „felhasználni” a díjat, hiszen ez ugyanannyira az övék is, mint a miénk.

A közönségetek egyébként mennyire fiatal? Így megérzésre?

Próbálunk törődni azokkal, akik szeretnek minket. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy minket könnyen el lehessen érni, és párbeszéd alakulhasson ki. Erre nagyon jó a carson komák zsibongója nevű facebook csoport. Ami fontos, hogy nem rajongói csoport. Arra használjuk, hogy biztosan mindenkihez eljussanak az infók. Szoktak lenni külön nyereményjátékok csak a zsibongó tagoknak, illetve premierek, előzetes bejelentések. Az egy nagyon jó hely. Oda a személyes facebook profiljainkról szoktunk posztolni, nem a zenekarival, így ez egy közvetlen dolog. A csoportot elnézve nyilván elég fiatal a közönségünk, és ennek örülök. De ugyanúgy örülök, ha egy nagymama mondja azt, hogy jó ez a zenekar.

Ez pedig benne is van a pakliban, hiszen ott a Nem vagyok ideges

Ja ja, azt a barátaim nagyszülei nagyon szokták szeretni!

Nagyon fiatalon kezdtétek a szakmát. Láttok-e magatok előtt akadályt emiatt?

Arra gondolsz, hogy milyen lesz majd pocakosan táncolni a színpadon, mint a Backstreet Boys?

Úgy értem, szakmailag láttok-e akadályt? Befogadott titeket a közeg?

Nem tudom, hogy miről van szó, amikor azt mondjuk „szakma”. Én nem gondolom, hogy létezne kifejezetten ilyen közeg. Az, hogy fiatalon kezdtük, magával hozta a szükségét egy gyors technikai és zenei fejlődésnek, illetve hozzáállásbeli fejlődésnek is. Nagyon jó, hogy ezt individuálisan és zenekari szinten is el tudtuk kezdeni. Az egész hihetetlenül izgalmas, hogy írsz számokat, amik embereket érdekelnek, és ez jelent nekik valamit! Ez csodálatos, tényleg. Szóval azzal foglalkozunk, amit csinálunk, nem az életkorunkkal.

A bejegyzés szerzője Bárdos Kata Kincső, a BME KomMédia alapszakos hallgatója. 

Képek: Varga Zsófia (BME KomMedia, BA)

konzerv.png

Alig múlt 20, de már eljátszotta egy Oscar-díjra nevezett film női főszerepét: Interjú Szőke Abigéllel

A Magyar Nemzeti Filmalap tavaly szeptemberben Oscar-díjra jelölte az Akik maradtak című filmet, mely decemberben be is került a legjobb tíz idegen nyelvű film kategóriába. Milyen az élete a forgatás óta a mindössze 21 éves főszereplőnek? Szőke Abigélt karrierje alakulásáról, a színészképzésről és a castingokról kérdeztük. 

Szőke Abigél, az Akik maradtak mellett A martfűi rém című filmből lehet ismerős, de játszott már Pálfi György Engedj be! című színdarabjában is. Waldorf óvodába, általános iskolába és gimnáziumba járt, ahol mindig részt vett délutáni fakultációkon. A szakkörökön és drámaórákon megalapozhatta kreativitását és érdeklődését a színészet iránt. Jelenleg másodéves a Pesti Magyar Színház színiakadémiáján. Mint sok más fiatal, nyitott a lehetőségekre, de még nem biztos az útjában.

Mennyiben változott meg az életed azóta, hogy a Filmalap Oscar-díjra jelölte az Akik maradtakot?

Azóta, hogy a filmnek sikere van, nagyobb szerepeket kapok a Pesti Magyar Színházban, például márciusban mutatjuk be a Rómeó és Júliát  –  ebben Júlia szerepében leszek látható. Kaptam egy apró szerepet a Pacsirtában, mely Paczolai Béla rendezése. Illetve többet keresnek filmszerepekkel is. A hétköznapjaimat az iskolán és a színházi próbákon kívül a filmmel kapcsolatos teendők töltik meg; az utóbbi időben voltam  Antalyában, Los Angelesben, San Franciscóban és Palm Springsben is. Nagyon jó utazni és találkozni külföldi nézőkkel, de egyben fárasztó is, főleg a jetlag üt ki.

szoke_abigel.jpg

Szőke Abigél az Akik maradtak című film plakátján (via)

Mennyit vagy bent a Színiakadémián?

Napról napra kapjuk a próbarendet, így ez elég kiszámíthatatlan. Reggel általában órára megyünk, aztán próbára. Illetve gyakran éjjel tartják meg az órákat, mert napközben a színházi darabokban próbálunk. 

Elsősként és másodikosként hogyan teltek a napjaid?

Elsőben óráink voltak, bejártunk, próbáltunk, előadtunk. Idén, másodévesként, statisztaként is szerepelünk színdarabokban, így meg tudjuk tapasztalni, hogy milyen a színpadon lenni. Emiatt viszont kevesebb időnk jut készülni az órákra, mert állandóan próbálunk. Akinek szerencséje van, az nagyobb szerepeket kap. Ennek ellenére, le kell vizsgázni a tantárgyakból.

Mi van még hátra a képzésből?

Másodév után választható, hogy ki, hogyan kívánja tovább vinni a szerepeket a színházban: folytathatjuk, de egyéni megállapodás után akár le is adhatjuk őket. Első és másodévben kizárólagos szerződés köt minket a színházhoz, ami azt jelenti, hogy külsős munkákat csak a szabadidőnkben vállalhatunk, illetve minden darabban, amibe bekerülünk, játszanunk kell.

Milyen színházi műfajokat szeretsz?

Nagyon kedvelem az operát, sokat hallgatom. Az énektanárom, Szakács Ildikó, operaénekes. Szeretem a könnyedebb műfajokat is, mint például a musicalt, annak is megvan a hangulata.

El tudod képzelni magad zenés darabokban is?

Szívesen kipróbálnám egyszer. Aki színész lesz, annak lehetőleg tudnia kell énekelni, táncolni és jól beszélni a színpadon.

Sok cikkben olvastam, hogy Földessy Margit színitanodájába jártál. Ez a te döntésed volt?

Nem, a szüleim javasolták, fontosnak gondolták, hogy szocializálódjak más gyerekkel. Korábban a nővérem is Margithoz járt, őt követtük a barátnőimmel együtt.

Gimnazistaként hogyan tudtál jelentkezni az Akik maradtak szereplőválogatására?

Színjátszókörös, "Margitos" voltam, innen jártam castingokra. Nem én jelentkeztem, hanem Ascher Irma casting director hívott fel, hogy érdekel-e a dolog. Küldött egy szinopszist, karakterjellemzést és két jelenetet. A rendező, Tóth Barnabás videón látott először. Nem éreztem azt, hogy túl jól sikerült a casting, de visszahívtak és végül karácsonykor kaptam a hírt, hogy enyém a szerep.

A martfűi rém esetében sem te találtad a casting lehetőséget?

Nem, oda Steinhauzer Andi hívott. Anyukám kísért el a castingra és kicsit aggódott a jelenet miatt. Még aznap este megtudtam, hogy enyém a szerep. A forgatás napjáig még sok rendezni való volt, de végül minden rendben ment és a forgatást rendkívül izgalmasnak találtam.

Szerepeltél Pálfi György Engedj be! című színdarabjában, erre felkértek?

Igen, de a castingról majdnem visszafordultam, mert nagyon sokan várakoztak ugyanarra a szerepre.  Ez elkedvetlenített és túl sok időm sem volt. Mégis jó vége lett, pár napon belül felhívtak, hogy működhet a dolog.

Vannak kedvenc budapesti színházaid?

Főleg Radnótis előadásokat szoktam nézni, ott játszanak a tanáraim is, Pál András és Lovas Rozi. Ezen kívül, a Katonába és az Örkénybe járok vagy Pintér Béla és független kisebb társulatok előadásait nézem. Utóbbi időben a Familie Flöz társulatának előadásait láttam, amik nagyon inspiráltak.

Ki a kedvenc filmrendeződ?

Nagyon kedvelem Tarantino és Wes Anderson filmjeit. Szuper lenne szerepelni a filmjükben, de akár csak megjelenni is. Volt egy korszakom, amikor csak őket néztem, mert annyira meghatározó és merész a képi világuk.

Kit tartasz a példaképednek?

Főleg nők a példaképeim, olyanok, akik emberként is megállják a helyüket és nem mennek tönkre ebben a nehéz szakmában. Például Meryl Streep, Natalie Portman és mindenki, akitől tanulhatok. Pál András, aki a tanárom a Pesti Magyar Színiakadémiában, nagyon erős ízlésbeli világot tud adni, amire később építeni tudom a játékomat.

szoke_abigel_2.jpg

Szőke Abigél az Akik maradtak című filmben (via)

Mi volt az első nagy szakmai sikered?

Ezt nehéz megválaszolni, mert igazából az a siker maga, ha a közönség velem együtt élvezi azt, amit csinálok a színpadon. Nem számít, hogy hányan látják, meg hogy mekkora szerep, ha jól érzem magam benne. Gimiben írtam egy monodrámát, amit elő is adtam az iskolában. Sokat szenvedtem vele, az utolsó három napban átírtam az egészet és megtanultam. Jó visszajelzéseket kaptam.

A családod támogat?

Nagyon. Különben, vidéki gyerek vagyok és féltem a várostól. Általában anyukám kísért el castingokra, sokáig nem mertem egyedül közlekedni.

Voltak Waldorfosok, akik gratuláltak neked az Akik maradtak sikere miatt?

A gimnáziumi tanári gárda megszervezett egy közös mozinézést a Művészbe és megnézték az Akik maradtak című filmet. Nagyon jól esett, szép gesztus volt.

Milyen szakmák érdekeltek a színészeten kívül a gimnázium után?

Sok minden, főleg a pszichológia, de a pontszámom nem lett elég. Emellett sokszor, amikor otthon vagyok, varrok, mert segít kikapcsolni.

A színművészetben mit láttál?

Lényegesnek tartom, hogy megtanuljak mozogni, állni és megszólalni a színpadon. Nincs ahhoz fogható, amikor a közönséggel együtt vagyunk a darab közben. Ellenben, a kamera előtt kevésbé izgulok.

Izgulós típus vagy?

Igen, a színház azért nagy kihívás, illetve a casting helyzeteket is tanulnom kell még.

Úgy érzed, hogy a színészettel az utadon vagy?

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom életem végéig csinálni. A film sikere nagyon váratlan volt. Mindig van valamilyen apró visszajelzés, vagy jön a lehetőség, hogy a dolog is akar engem. Meglátjuk, hogy meddig csinálom.

Van szakmai célod?

Megpróbálom újra a színművészetit és nagyon szeretnék nagyszerű emberekkel dolgozni. Sokat filmeznék és forgatnék.

Az Akik maradtak kapta a legjobb a legjobb játékfilmnek járó elismerést a Magyar Mozgókép Szemlén - a díjat tegnap este adták át.


A bejegyzés szerzője Petky Beatrix, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

konzerv.png

 

 

"Nincs kedvem csöndben maradni" – Interjú Borbély Alexandrával

Borbély Alexandrával, a szókimondó Jászai Mari-díjas színésznővel beszélgettem, aki egyszerre érzi áldásnak és tehernek az Európai Filmdíját. A hírnévvel járó figyelmet felelősségének tartja, megunta a mellébeszélést és azt, hogy mindenkinek megfeleljen.

Miért választottad a színészetet, mindig volt benned szereplési vágy?

Azt hiszem, hogy egészen kiskoromtól kezdve megvolt bennem. Kicsit unalmasnak gondoltam magam a családban, mert a húgom mindig kitalált valamit, sokat rosszalkodott. Úgy éreztem, hogy nekem is fel kell keltenem az érdeklődést. Így elkezdtem a Besenyő családot utánozni otthon. Ezzel szórakoztattam anyámékat és a barátaikat, akik átjöttek.

A színészekről, színésznőkről gyakran halljuk, hogy drámaiak, izgalmasak, magabiztosak és egy kicsit talán hiúak is. Mit gondolsz rád igaz ebből valamelyik?

Muszáj bizonyos exhibicionizmus ehhez a szakmához, az hogy akard magad mutogatni, de szerintem minden színész alapvetően nagyon szeretethiányos. Talán nem elég az otthoni szeretet, a család szeretete, hanem azt akarjuk, hogy mások is szeressenek. És még többen és még többen szeressenek. Ezért van az, hogy ha 10 embernek tetszel, de egynek nem, akkor csak azon fog járni az eszed, hogy annak az egynek miért nem.

Még mindig megvan benned az a késztetés, hogy mindenkinek meg akarj felelni?

Nem, már nincs.  Az ember egyszer csak rájön, hogy nem lehet és nem is kell mindenkinek megfelelni.  De ezt az időszakot meg kell élni. Nem hiszem, hogy 20 éves koromban jobb életem lett volna, ha erre, már akkor rájövök. Jó ez így, ahogy van.

testrol_es_lelekrol.jpg

A film plakátja (via)

2017-ben megkaptad az Európai Filmakadémiától a legjobb színésznőnek járó díjat.  Nagyon őszinte érzelmeket láthattunk rajtad, amikor átvetted. Mi járt a fejedben, amikor kimondták a nevedet?

Szerintem sokkot kaptam. Nem is azért, mert annyira váratlanul ért, de nyilván meglepett. Volt bennem egy belső görcs, azt éreztem, hogy itt ma valami történni fog, ezért fizikailag is rosszul voltam. Nagyon fájt a hasam, már a díjátadó elején. Nem tudom miért, de kitaláltam, hogyha Claes Bang megnyeri – mert akkor láttam a Négyzetet és kifejezetten tetszett az a film – akkor lehet, hogy én is. De ez csak egy ilyen villanás volt az agyamban. Amikor pedig ő kiment átvenni a díjat, akkor kezdtem tényleg iszonyúan rosszul lenni. Ervin (szerk: Nagy Ervin, Alexandra párja) azt mondta, hogy rám nézett és látta rajtam, hogy az egész arcom megfeszül. Ráadásul nem is tudtam a szövegemet, amit mindenkinek meg kellett tanulnia egy coach-al, hogyha ő nyeri meg, ne csak úgy álljon ott a színpadon. Akkor már éreztem, hogy így már tényleg nem fogom tudni megtanulni a szöveget. Amikor aztán kimondták a nevemet, kijött belőlem az összes feszültség, amit addig felhalmoztam. Miután kivittek a takarásba, egy fodrász leültetett egy székre, és még ott hátul is zokogtam, aztán valaki a kezembe nyomott egy kis pezsgőt. Ott volt egy cseh színész, akinek elmondtam, hogy mennyire kedvelem, mire ő azt felelte, hogy neki még nincs ilyenje, ami az én kezemben van. Nagyon felemelő és egyben megrázó pillanat volt.

Mi a következő szakmai célod?

Nekem csak az a célom, hogy legyen munkám, mert ez most mégsem tűnik olyan egyértelműnek.

Ez alatt mind a színházi-, mind a filmszerepeket érted?

Igen, úgy gondolom, hogy itthon csak annyi a kihatása egy sikernek, hogy utána úgy gondolnak rád, hogy neked már ez megvolt, mit akarsz te még. Az a következménye egy díjnak, hogy nincs következménye… Lehet, hogy csak Amerikában van hatása annak, ha valaki elér valamit, mert akkor egyből sok pénzt is hoz a neve. Más az anyagilag felépítettsége a dolgoknak, vagyis az, hogy egy ismert névvel mennyit lehet keresni. Magyarországon a biznisz része máshogy van felépítve, ezért mi ezt itthon megszívjuk. Azt érzem, hogy itt a rendezők azt gondolják, hogy valami új kell. Ezért ez nehéz. Nekem azonban nagyon fontosak a filmek, annyira sokat tudnak adni. Amikor megnézek egy jó filmet, akkor igenis boldog vagyok, hogy ezzel foglalkozom. Oké, persze amit mi tudunk adni másoknak, az nem ér fel az orvosokhoz, de amikor csak egy picit is tanulunk egy filmből – mint például a Jokerből – már meggyógyítottunk valamit.

Nemrég egy szlovák filmben szerepeltél. Milyen érzés volt a szülőhazádban is letenni a névjegyed?

Már az egy nagyon jóleső érzés volt, hogy megkerestek Szlovákiából és Csehországból, hiszen mégiscsak ott születtem, és büszkék rám, kicsit a magukénak is éreznek. Azóta is hívnak szlovák filmekbe, és forgattam ott és Csehországban is. Olyan mintha egy kört írtam volna le, mert onnan jöttem el, de utána mégis visszatértem.

Mennyiben más szlovák nyelven átadni az érzelmeket?

Más még mindig, hiába tanultam a szlovák nyelvet már óvodában is. Mégiscsak itt élek Magyarországon és nem használom annyit, nehezebben rázódom bele. Angolul is játszottam már egy cseh filmben.  Úgy érzem, hogy van abban valami, hogy egy színész csak saját nyelvén tudja legjobban átadni az érzelmeket. Szerintem én magyarul tudok a legjobban játszani.

ba.jpg

Részlet a Testről és lélekről című filmből (via)

Az interjúkban azt lehet látni, hogy nem köntörfalazol, mindig őszinte vagy. Ez tudatos?

Igen, sajnos vagy nem sajnos, ilyen vagyok. Nem tudok mást mondani. Mindig minden látszik rajtam. Annyit tudok tenni néha, hogy tudatosan eldöntöm, hogy bizonyos dolgokról nem fogok beszélni. A minap volt például egy L’Oreal sajtótájékoztatónk, ahol Lilu megkérdezte tőlem, hogy mik a határaink, hogyan feszegetjük azokat. Én azt válaszoltam, hogy úgy, hogy már fél éve mindent kimondok. Nincs kedvem csöndben maradni, inkább beszélek.

Kerültél már bajba emiatt?

Én nem, de Ervin már igen… Úgy érzem, hogy a figyelemmel együtt felelősséget is kapsz, hogy ne hallgass. Nem arról beszélek, hogy bele kell keveredni a politikába, de amikor a színházunkat akarják szétszedni, akkor nem lehet hallgatni. A sajtótájékoztatón is azt mondtam, hogy gyönyörű a sikerekről beszélni, az én esetemben például az Európai Filmdíjról, de muszáj elmondani a negatívumokat is.  Az, hogy én megkaptam ezt a díjat, nagyon jó, csak nekem ez egy mázsás súly is, mert azóta nem igazán hívnak castingokra. A színházamban is csak egy pármondatos szerepet kaptam, miután visszatértem. Persze lehet, hogy csak véletlenül alakult így… Nincs kedvem már arra gondolni, hogy Szandra ne panaszkodj, mert neked milyen jó, hiszen van ez a díjad. Egy ideig az ember hallgat, de két év után úgy éreztem, hogy megfulladok attól, ha ezt nem mondom ki. Ez lehet, hogy csak az én problémám, de hátha ezzel segítek másoknak megélni egy abszolút „fagyást” a siker után. Amikor nem tudod, hogy itt történik csak ez vagy mindenhol így van? Azóta már egy csomó színésznővel beszéltem, akik díjakat kaptak, például egy horvát színésznővel, és mindenki azt mondja, hogy ezt ők is érzékelték. Szóval az egészben van valami beteg… Ezért is esik jól, hogyha kimondhatom, amit gondolok, hogy ne higgye mindenki azt, hogy minden annyira szuper.  Végül is magamról beszélek, és nem másokat ítélek meg. Mégis ki tud őszintébben beszélni magamról, mint én...

Kaphatunk egy kis ízelítőt, hogy hol fogunk látni 2020-ban?

A Centrál Színházban, Básti Julival fogunk játszani egy főszerepet. Az a címe a darabnak, hogy Mary Page Marlowe, és egy nő életéről és annak nehézségeiről szól. Én fogom a fiatal énjét játszani, ő pedig az idősebbet. Márciustól lehet majd látni. Aztán Ördög Tomi, a Dollár Papa Gyermekeinek a vezetője rendez a Delta Produkció előadásaként egy angol krimit, aminek májusban tartjuk a bemutatóját. Emellett most egy szlovák forgatókönyvet olvasok.  Magyar film nincs kilátásban. Lesz egy RTL Klub-os sorozat, amit tavaly forgattunk, a Mellékhatás, ami a béranyaságról szól, abban az egyik főszerepet játszom.  A Spirál című filmnek pedig – amit Felméri Cecília rendezett – most lesz a premierje,– ezt a szerepet még a Filmdíj előtt kaptam.

A bejegyzés szerzője Szabó Anna Borbála, a BME KomMédia alapképzés hallgatója.

konzerv.png

Az újságíró, aki nélkül nem lenne magyar Forbes

Jóval a leadási határidő előtt hívtam fel, hogy időpontot egyeztessünk az interjúhoz. Biztos voltam benne – tekintvén, hogy elfoglalt emberről van szó –, hogy nem lesz hamarost a találka, az egy hónappal későbbi időpont viszont így is meglepett. Egy igazi amerikai „tanulós” kávéházban találkoztunk. Galambos Márton mosolygós, jó kedélyű fiatalember, ez messziről látszott. Odalépett, bemutatkozott, majd megkérdezte, zavarna-e, ha bekapna pár falatot. Válaszom az volt, hogy csak tessék, így előbb evett kicsit a gyümölcssalátájából, majd mesélni kezdett.

– '99-ben érettségiztem az AKG-ban, majd elkezdtem két egyetemet, a McDaniel College-t és az ELTE szociológia szakot. A McDaniel egy amerikai egyetem, amibe itthon lehetett belevágni, és kint befejezni. Ez tartott 3 évig. Majd kimentem Berlinbe a Humboldt Universitatre egy évre Erasmusszal, majd vissza Amerikába, hogy befejezzem a McDanielt. Hazatértem 2004-ben, és dolgozni kezdtem egy médiaügynökségnél, pontosabban három gyakornoki hónapot töltöttem ott. Ezt követően médiatervező asszisztensként alkalmaztak félállásban, újabb három hónapon keresztül, hisz éppen ennyi idő kellett ahhoz, hogy azt mondjam, én inkább szeretnék Word-el dolgozni, mintsem Excel-el. Az egyetem alatt dolgoztam a Kreatívnál. Bejelentkeztem hozzájuk, hogy nem keresnek-e újságírót, és éppen kerestek. Mindeközben a szociológiára jártam, és a szakdolgozatomat is meg kellett írnom Nem sokkal később kimentem Berlinbe, a Freie Universitat-re kutatóösztöndíjjal, azt megcsináltam, elkészítettem a szakdolgozatomat, hazajöttem és bejelentkeztem a Figyelőhöz.

galambos_marci.jpg

Mondandója végeztével kissé megszeppentem, konstatáltam, hogy tapasztalt újságíróval van dolgom, hisz még egy kérdést sem tettem föl, mégis megválaszolta az első ötöt. Jegyzeteimet vadul lapozgatva rá kellett jönnöm, jobb, ha sodródom a beszélgetés árjával, most (még) úgysem az a lényeg, hogy a nyúl vigye a puskát. Így csak belekérdeztem:

– Egyszerre végezted az ELTE-t és a McDaniel-t?

– Persze, hát egyik sem egy jogi kar, vagy egy orvosi egyetem.

– Idén öt éve, hogy a Forbes főszerkesztője vagy, nem hiányzik a terepmunka?

– Bizony, meglepő – mondja mosolyogva, konstatálva az öt évet – Azért nem hiányzik annyira, mert sok eseményünk van, ezeken sokszor moderálok, ami pótolja az érzést. Én ott interjúzom, meg előtte felkészülök, és egyébként is, van helyette más…

Én két dolgot élveztem nagyon, mikor újságíróként voltam újságíró: hogy mindenféle helyekre be lehet jutni, ahova egyébként nem jut be az ember, aztán ott meg azt kérdezel, amit helyesnek tartasz. Mondhatni a magad ura vagy.

De mint mondtam, most van helyette más.

– A Forbes előtt közvetlenül az Origónál foglalatoskodtál, nem volt szokatlan a magazin újságírás, vagy aztán a print újságírás?

– Igazából az online volt szokatlan, valószínűleg azt soha nem is szoktam meg. Nem annyira nekem való, úgyhogy az elég szenvedős volt. A Forbesnál valahogy az első naptól nagyon otthon éreztem magam. Tehát számomra ez az ideális, az online hírgyártás kevésbé.

– A Forbes indulásakor úgy fogalmaztál, hogy a Forbes a tiéd, te formáltad olyanná amilyen. Elégedett vagy az akkori munkáddal? Sokat változott az újság a kezdetekhez képest?

– Szerintem nem változott nagyon sokat. Azt hiszem, nagyjából olyanok vagyunk, mint az elején. Kíváncsi vagyok, ha valaki visszanézi, milyennek látja. Talán kicsit profibb lett.

– Mikor indult, 60-40 arányban oszlottak meg a hazai és a külföldi cikkek. Változtattatok-e ezen?

– Mindig sokkal kevesebb volt a külföldi. Lehet, hogy mondtam ilyet egy régi interjúban, mert ez volt a cél, az elképzelés, de igazából mindig keveset fordítottunk és sokat írtunk, mert az az érdekesebb.

– 2014 novemberében feltették a kérdést, hogy mit tudhatunk Galambos Mártonról? Te szerényen az válaszoltad, hogy egy budapesti újságíró vagy. Ez a tőmondat, amit el lehet mondani rólad. Változtatnál-e ezen?

– Ez legalább is igaz, nem ment félre – mondta nevetve Marci.

galambos_marci_2.jpg

– Gondolom, van mivel kiegészíteni így öt év távlatában.

– Valószínűleg most már nem budapesti újságírónak, hanem főszerkesztőnek titulálnám magam. Esetleg budapesti magazin készítőnek – bár ilyen szó nincs. Mostanában fogalmazódott meg bennem, hogy gyakorlatilag mintha egy másik szakma lenne az újságírás meg a főszerkesztés, olyannyira más dolgokat kell csinálni. Főszerkesztőként, sokkal többet kell emberekkel foglalkozni, sokkal fontosabb és nagyobb része a vezetés a munkának.. Továbbá sokkal többet számít az ember ízlése. Újságíróként pedig sokkal inkább a készségek meg a tudáskészlet, ami előtérbe kerül.

Úgy érzem mára beértem főszerkesztőnek, akkoriban pedig egy újságíró voltam, aki főszerkesztői munkát végzett. Egyébként simán kell ehhez 4-5 év.

– Tehát akkor most értél be?

– Ha nem is most, de úgy másfél éve. De már az elejétől fogva kényelmes pozíció volt ez számomra, ahol igazán magamat adhattam. Ezt onnan tudom, hogy az Origónál nem éreztem ilyen jól magam. Ott sokkal jobban kellett erőlködnöm és sokkal kevésbé ment. Itt pedig, kevésbé kell erőlködnöm és sokkal inkább megy.

– Ugyanolyan nehéz, csak más módon. Egy gyors visszatekintés, fiatalabb korodban, volt, aki erre a pályára terelgetett, vagy már az óvodában is toll volt a jeled?

– Nem nagyon tudtam, hogy mi akarok lenni. Sokáig gondoltam, hogy PR-es leszek, és csak a véletlennek köszönhetően kerültem erre a pályára. mint. Az egyetem alatt volt egy barátom, aki a Kreatívnál dolgozott, így kerültem oda, web-szerkesztőnek. Én voltam az ember, aki a hírleveleket kiküldte, de semmi tartalmi feladatom nem volt. Egyszer egy magánlevelet vétlenül kiküldtem a teljes adatbázisnak, minekután nem én maradtam a web-szerkesztő. Ez alatt az idő alatt, kapcsolatba kerültem a szerkesztőséggel, és rám bíztak néhány cikket, hátha abban jobb leszek, így elkezdtem írni.

Végül ez vezetett az újságíráshoz, meg az, hogy amikor pár évvel később újra bejelentkeztem a Kreatívhoz, akkor egy lelkes fiatal csapat volt ott, ahol nagyon jó volt dolgozni. Akkor döntöttem el, hogy újságíró leszek.

– Úgy néz ki, ez jó döntésnek bizonyult.

– Egyelőre igen!

– Öt évvel ezelőtt azt mondtad, hogy örülnél, ha öt év múlva a Forbes főszerkesztőjének mondhatnád magad. Most öt évvel később, hogy vélekedsz erről, hol látod magad öt év múlva?

– Mikor elkezdtem, úgy gondoltam minimum öt, maximum tíz év van benne.  A maximumban már nem vagyok biztos. Majd kiderül, de ahogy az lenni szokott az ilyen munkákkal, ha ugyanazt kellene, csinálni unalmas lenne, de mivel nő a cég és újabb és újabb dolgokat csinálunk, ezért változik, hogy mi az én munkám, mivel kell foglalkoznom. Szeretem, amit csinálok, csinálom, ameddig tudom.

kep.png

A bejegyzés szerzője G. Gadácsi János, a BME Kommédia alapképzés hallgatója.