A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


„Az egyik kedvenc dolgom abban, hogy ember vagyok, az az, hogy változok” – Afrebab rajzaival a felnőtté válás útján

2021. március 26. - KomMédia BME

Az Instagramon afrebab néven alkotó Balla Julcsi jelenleg kommunikáció- és médiatudományt hallgat a BME-n, ezzel párhuzamosan illusztrálni és animálni tanul. Az így megszerzett tudását ötvözi oldalán, amit ő úgy írna le, mint „egy felnőtté váló fiatal lány életének, útkeresésének és a saját sárkányaival való megküzdésének a naplójából aprócska, őszinte darabok”. Az érzéseiből alkot, és nem fél (vagy csak néha) megmutatni, hogy ő is ugyanazon megy keresztül, mint minden fiatal. Olykor ő a „fel kellene nőni, de nem akarok Julcsi; a szeretni kellene, de nehéz megtanulni Julcsi; a mindig mulatni akaró” vagy épp „nagyon elveszett, szomorú, fáradt Julcsi; az értetlen, büszke, figyeljetek rám Julcsi”. Olvassátok őszinte és baráti beszélgetésünk afrebabbal!

Mikor és hogyan hoztad létre az afrebabot?

Már gimi vége óta érett ez a dolog, hogy a sok mesélnivalót, ami van bennem, kiadjam magamból. Nagyon szeretek mesélni, csak szóban nehezebben megy. Amikor egyetemre kerültem, nem találtam a hangomat, minden és mindenki új volt, még nagyobb szükségem volt arra, hogy kifejezzem magam. Úgyhogy maradt a rajz és az írás.

Néhányak számára talán még mindig rejtély, hogy mit jelent a művészneved. Feltárod előttük a titkod?

Sokáig tanultam latint, nagyon szerettem, és mindig szépnek találtam, hogy a rómaiak babérkoszorút tettek azok fejére, akikre büszkék voltak. És azóta bennem volt, hogy én babérfa szeretnék lenni. A babérfa foglalt volt meg túl egyértelmű, ezért visszafelé lett afrebab, és igen, emögött az van, hogy valami olyat akartam és akarok alkotni, amire büszke lehetek.

Azt hiszem, hogy ezt el is érted.

Egyébként igen, nemrég sikerült elérnem, hogy határozottan büszke legyek erre. Sokáig például nem szerettem visszanézni a rajzaimat a nehezebb időszakokból, mert rossz volt a sok elveszettségre meg a katyvaszos fejemre emlékezni, vagyis arra, ami akkor volt bennem. De most már büszke vagyok rájuk, mert ha ránézek mondjuk az egy évvel ezelőtti képeimre, akkor tudom, hogy a mostani Julcsi tudna segíteni annak a Julcsinak. És ilyenkor képzeletben adok az akkori magamnak egy ölelést. A kisebb Julcsi büszke lenne a mostani magamra, a fejlődésemre, és én is büszke vagyok ám az akkori Julcsira! Ez megerősítés is magamtól magamnak, hogy haladok, fejlődök és tanulok. Sokszor elfelejtjük, miket éreztünk az úton, pedig szerintem fontos, hogy emlékezzünk rájuk. Jó, hogy az afrebab ezt emlékül őrzi nekem. Jó ezt látni és hálával ünnepelni.

És jó hallani, hogy ezt ki is mondod, és látom az arcodon is, hogy tényleg így van! Itt jegyezzük meg azoknak, akik olvassák: a szemed is másképp csillog, még képernyőn keresztül is. Az alkotásaidon meg egyértelműen látszik, hogy nagy szerepet játszanak az érzelmek az életedben. Sokan azonban nem képesek beazonosítani őket. Te hol tanultad ezt meg?

Szerintem ez a személyiségemből is fakad, hogy hajlamos vagyok nagyon sokat és nagyon mélyen érezi. Intenzíven élem meg az érzelmi oldalát annak, ami velem és körülöttem történik, szóval igazából a szükség is szülte, hogy foglalkozzak ezekkel. Szerintem maga az afrebab meg a rajzolás óriási szerepet játszottak ebben, mert a saját érzéseimből dolgozok, szóval egy idő után ráállt erre az agyam. A rajzok is segítettek rájönni, hogy mi is van bennem, mert amikor szabadon rajzolok, az mindig azt tükrözi, ami épp bennem van. Még akkor is, ha szóban nem mindig tudom megfogalmazni.

A rajznak vagy a szavaknak van számodra nagyobb jelentősége?

Változó, de a kettőt egyszerre használva találtam meg igazán a hangomat. Mindegyik fontos, hogy át tudjam adni azt, amit akarok.

Az alkotói válságról túl kevés szó esik. Nálad például mi váltja ki?

Amikor kiürül a lelkem, azt hiszem.

Amikor egy üres befőttesüveg vagy? Ezzel most az egyik posztodra utalok. 

Nem, még abból is tudok alkotni! Tök jó, hogy amikor katyvaszos vagy éppen teljesen üres a fejem, olyankor legalább azt meg tudom fogalmazni, hogy katyvaszos vagy üres a fejem. És amikor már ezt sem tudom megfogalmazni, na, akkor nem tudok alkotni. Ilyenkor úgy érzem, hogy tényleg nincs mondanivalóm, elfogyott. Ez nehéz, mert nyilván amikor gyakran rajzolsz, és megszoktad, hogy ez egy kis szelep, amin kiengeded a dolgokat, akkor az az életed részévé válik. Átáll az agyad, hogy észrevegye az apró dolgokat is, és megfogalmazza, hogy erről lehetne készíteni egy rajzot. De amikor kifogysz ezekből, olyan, mintha megnémulnál. És az no, hát nehéz.

Szóval ez nem csak szelep, hanem terápia is?

Igen-igen. Gimi végén, de főleg az egyetemen voltak mélypontjaim és depressziós epizódjaim, sokat szorongtam. Foglalkoznom kellett a mentális egészségemmel, jól akartam lenni. Na, és ezek nagyon jó inspirációforrásai voltak az alkotásaimnak! A rajz nagyon sokat segített abban, hogy ki tudjam adni magamból az érzéseket, hogy „kiterápiázzam” magamból a lelki folyamatokat. Amikor elkezdtem feldolgozni ezeket, akkor kezdett az afrebab is igazán növekedni.

Azt hiszem, ez is azt mutatja, hogy nagy igény van arra, hogy szó legyen az ilyen helyzetekről és érzésekről. Nagyon sok fiatal megy végig ezeken, és nagyon kevés a kommunikáció erről. Pedig jó tudni, hogy én se vagyok egyedül, és ők se. Rengetegszer kapok olyan visszajelzést, hogy hasonlóan éreznek, mint én, és hogy segítettem nekik megfogalmazni vagy tudatosítani az érzéseket. Nagyon fontos, hogy ha valaki rosszul van, tudjon segítséget kérni. Amikor elkezdtem rosszabbul lenni, én se igazán tudtam, mitévő legyek. Aztán az egyik tanárom látta rajtam, és azt mondta, hogy „Julcsi, ha a lábad fáj, akkor elmész orvoshoz, és hogyha a lelked fáj, akkor menj el azzal is szakemberhez!”

Segítséget kérni teljesen okés, szakemberhez fordulni teljesen okés, hiszen azért vannak! Én is jártam terápiára. És kicsit azért vicces is, mert amikor már elkezdtem jobban lenni, egészségesebb fejjel gondolkodni, még meg is ijedtem, hogy most akkor mi lesz velem, miből fogok dolgozni? Mert a negatív dolgokból könnyű volt inspirálódni, a pozitívakból nehezebb, de ezt is jó volt megtanulni, mert ilyen gondolkodással talán segíteni is könnyebb. Ezért is szeretem olyan nagyon ezt az oldalt, ez az én kisbabám. Kapcsolat a két évvel ezelőtti Julcsi meg a mostani Julcsi között. De próbálom könnyeden meg viccesen megfogalmazni ezeket, mert nevetni jó!

Ámen! És mondd csak, hogyan tud segíteni a művészet egy épp felnőtté váló fiatalt az útján?

Mikor felnőtté válik az ember, tele van kuszasággal a feje: dönteni arról, mi lesz, ha nagy lesz, megtanulni ezt az élet-dolgot és csetleni-botlani benne. Csomó mindennel meg kell küzdenie, és a művészet tök jó eszköz erre. Amikor azt mondom, művészet, most ne valami nagy dologra gondolj, csak valamire, amit alkotsz. Lehet bármilyen műfajban. Az, hogy kiadod, ami van benned, az mindig segít, és gyógyít. Segít haladni.

Én nem tudom, hogy bármilyen művészeti ágban ki tudom-e adni magamból, de amikor a te rajzaidat nézem, akkor úgy érzem, hogy te segítesz ezt megtenni, mert olyan érzéseket meg helyzeteket fogalmazol meg, amin szerintem mindenki keresztülmegy. Szóval minden nem művészkedő ember nevében is köszönöm, hogy megosztod ezeket!

Ezek olyan érzések, amik mindenkié. Olyan sárkányok is, amelyekkel sokan megküzdenek. Az egyik kedvenc dolgom abban, hogy ember vagyok, az az, hogy változok, és mindezt a változást nyomon követhetem, örülhetek neki, tanulhatok, fejlődhetek belőle. Folyamatos tanulás ez, nem lesz vége sose, és ez így jó. Az oldalon elég széles a skála az érzésekből, és lassan háromszáz rajz van fent, ami ezeket őrzi. Szerintem azért is szeretik ennyire, mert őszinte, és nem akar több lenni. De ez ijesztő is néha, hiszen sebezhető lesz az ember, ha ilyen őszinte érzésekből meg a lelkéből dolgozik, és ezt meg is mutatja a világnak.

Amikor alkotsz, magad elé képzelsz valakit?

Mivel az érzések az emberekkel való kapcsolataimból is jönnek, persze hogy van, hogy valakiről készül egy rajz, vagyis arról, amit ő váltott ki bennem. Ez mindig vicces és izgalmas, mert szerintem az emberek általában nem jönnek rá, hogy róluk szól. Szóval nem mondom, hogy nem volt olyan soha, hogy esetleg célozni akartam volna valakinek egy rajzzal… De ez titok!

Neked miben segített az afrebab?

Egy jobb verziómmá válni, sok mindent elengedni, fejlődni és jobban érteni magam. És használni a hangom!

Utolsó kérdésem: nemrég megosztottad, hogy kicsi Julcsi üzent mai Julcsinak. Mai Julcsi mit üzen magának későbbre?

Azt üzenem, hogy az élet szeret, és szeresse jól vissza. Jól szeresse vissza!

A bejegyzés szerzője Csizmadia Kinga, a BME KomMédia alapképzéses hallgatója. 

Képek: Balla Julcsi, a BME KomMédia alapképzéses hallgatója. 

konzerv_1.png

Olyat csinálunk, ami itthon még nem volt - Interjú A Karantén Zóna alkotóival

2020. szeptember 6-án kikerült a YouTube-ra egy kampányvideó, amely egy hazai indie (független) filmes alkotásra hívja fel a figyelmet. A Karantén Zóna című ötrészes szkeccsfilm sorozat az elmúlt hónapok bezártságát és néhol szürreális eseményeit hivatott bemutatni. A sorozat íróit Vida Orsolyát és Zsótér Indi Dánielt, valamint narrátorát Muchichka Lászlót kérdeztem a sorozatról és a munkájukról egy promófotózás után.

A sorozatról több cikk is megjelent mind online, mind nyomtatott sajtóban, illetve Orsolya és Dániel az ATV-n is adtak interjút. Azt, hogy mekkora érdeklődést keltett a sorozat, tökéletesen mutatja, hogy a StageHive-on indított kampány célját a közösség 220%-ot elérve teljesítette túl, ezzel több mint 1 200 000 forint gyűlt össze. A sorozat első hivatalos előzetese itt érthető el:

k9.jpg

Az ATV-s interjúban Dani említette, hogy számított a jó fogadtatásra a közönség felől. Mi volt szerintetek ennek a hirtelen népszerűségnek a kulcsa?

Muchichka László: Nagyon kevés olyan zsáner jellegű film készül Magyarországon, ami kicsit közelít a mainstreamhez. Ha ehhez valaki kreatívan tud hozzányúlni, és képes kicsit magyar szájízre igazítani, az könnyen meg tudja találni a közönségét, pont azért, mert ez amolyan hiátus. Hasonló példa a „Nyugat vs zombik” sikere. A zombizsáner amúgy is népszerű, ezt beletesszük egy 20. századi környezetbe és kész egy jó ötlet, amire sokan harapnak. Daniék ötlete az volt, hogy ezt a társadalom számára közös karantén-élményt tegyük bele egy kicsit abszurd, kicsit mainstream és kicsit misztikus közegbe. Behívták még ezeket a hívószavakat, hogy „Black Mirror”, „Alkonyzóna” és társai. Meg persze az összes vizuális anyag, amivel elkezdtünk promózni, az jól megmutatja, hogy ezek az arcok, akik ezt csinálják, végül nem egy összecsapott valamit adnak majd ki a kezükből, hanem akár valami jó is lehet belőle.

Vida Orsolya: Elég jól sikerült eladnunk azt, amink van. Jól sikerült felhasználnunk a tanácsokat, amiket kaptunk. Elég jól kihasználtuk a Facebookot, talán az Instagramot annyira nem, mert az a hétköznapokban is távol áll tőlünk Ki kellett tenni minden fórumra, mi írtuk a sajtóközleményeket is, szükség volt erre az egészséges nyomulásra. Iszonyatosan nagy munka volt, de végeredményében azt gondolom meg lett a gyümölcse.

Zsótér Indi Dániel: Már a StageHive-os kampányvideónál is fontos volt, hogy leszögezzük, hogy mi nem fogunk félkész, általunk nem vállalható tartalmat megosztani. Nem fogjuk egy mobiltelefonnal felvenni, hogy pénzt kérünk, már az elejétől profin akartunk hozzáállni a munkához. Megnéztünk sok kampányvideót, a legtöbb tényleg annyi, hogy emberek egy telefon előtt elmondanak egy szöveget, ami valahogy meg van vágva, meg valahogy alá van zenélve. Mi azt akartuk, hogy az első pillanattól kezdve értse a néző, hogy mi az A Karantén Zóna.

k10.jpg

(Zsótér Indi Dániel, író és rendező)

Azt írtátok, hogy a 600 000 forintos cél elérése lehetővé teszi, hogy egy kompromisszummentes profi terméket nyújthassatok. Az, hogy ennek több mint duplája gyűlt össze, miben fog megnyilvánulni?

D: Ezt így nehéz megválaszolni, mert ez olyanokban jelenik meg, mit az eggyel jobb lámpa-statív (állvány) vagy eggyel több objektív, amit beemelünk a forgatásba. Alapvetően mindenki ingyen dolgozik, vagy nagyon-nagyon áron alul. De vannak olyan dolgok, amik egyszerűen pénzbe kerülnek, például egy ruhát legyártani vagy egy jó berendezést megcsinálni. A kezdetektől tudtuk, hogy egy olyan takaró alatt nyújtózkodunk, ami eleve a térdünkig ér. Pontosan tudtuk, hogy egy low budget filmnél minden egyes forintot meg kell fogni, mert megvan mindegyiknek a helye. Nem lehet csak úgy szórni a pénzt, és az, hogy több, mint a duplája összejött 10 centivel lejjebb húzta azt a takarót a lábunkon.

L: Hogy egy kicsit számszerűsítsük: ha ez egy olyan produkció lenne, amin mindenki piaci áron dolgozik, ami kompromisszummentes, amihez olyan látványvilágot tervezünk, amilyet elképzeltünk, akkor ez az 50 perces alkotás 100 millió forintnál kezdődne. Kicsivel több mint egymillió forint jött össze, de Dani és Orsi sokat tettek még hozzá saját zsebből. Az ötödik részben lesz egyébként egy kifejezetten komoly és költségigényes maszk, amit például így már könnyebb lesz megvalósítani.

O: Így a forgatókönyvnek nem kell sérülnie, úgy mutathatjuk meg, ahogy elképzeltük. Nehéz ezekről még spoilerek nélkül beszélni, de a lényeg, hogy 600 ezer forintból is bizonyára létrehoztunk volna valamit, de így szinte úgy mutathatjuk meg A Karantén Zónát, ahogy azt fejben megálmodtuk.

D: Eddig körülbelül 2-3 millió forint került bele a filmbe, ennyiből általában reklámokat szoktak forgatni, amik 40 másodpercesek. Mi egy ötvenperces anyagot és hozzá a marketinget hozzuk létre a rendelkezésre álló keretből.

k11.jpg

(Muchichka László, narrátor)

Az első rész leforgatása után változott-e bármi a sorozattal vagy a stábbal való viszonyotokban?

D: Részemről az, hogy bebizonyítottuk magunknak, hogy állati jó úton haladunk, ez pedig még több energiát adott. Az ember hall ismerősöktől dolgokat, hogy milyen negatív élmények történnek velük egy átlagos pénzes forgatáson, hozzám ezzel szemben semmilyen negatív visszajelzés nem érkezett, ami miatt úgy éreznénk, hogy valamit rosszul csinálunk. És ez állati nagyképűen hangozhat, de mégis csak profitáltunk ebből a dologból, legyen szó emberi kapcsolatokról, ismeretségekről vagy érzelmi tapasztalatokról. Ezek az élmények miatt mondhatom, hogy életem legjobb éve ez még a Covid és a bezártság ellenére is.

O: Nem csak annyi történt, hogy le lett forgatva egy rész. Közben benézett például a következő rész gyártásvezetője, jöttek olyanok is, akik még nem ezen az epizódon dolgoznak, de kíváncsiak voltak, hogy mi történik, volt, aki csak hozott nekünk fagyit. Így már olyan emberekkel is sikerült összeszoknunk, akikkel még egy percet nem dolgoztunk. Hatalmas lendületet adott az egésznek az, hogy amiről eddig csak beszéltünk az most meg is valósult.

k12.jpg

(Vida Orsolya, író)

D: Nyálasan hangzik, de olyan ez, mint amikor kinézed a csajt a buliban, hogy ő lesz életed nagy szerelme, és tényleg ő lesz az!

O: És még főzni is tud!

D: És még a szülei is jófejek és az apjánál tudsz munkát vállalni.

L: Amikor olvas az ember egy interjút ilyen filmes kulisszatitkokról, akkor mindenki elmondja, hogy „milyen jó volt együtt dolgozni”. Én a saját jelenetemhez csak a nap végén jöttem ide, és abszolút barátságos közegbe érkeztem meg. Előtte az volt a gondolatom, hogy ez a projekt fontos Daninak, Orsinak, Dimeth Balázsnak (a vezetőoperatőrnek), meg fontos nekem. Ezzel szemben itt kiderült, hogy mindenkit sikerült fanatizálni és Dani kb. olyan volt, mint egy szektavezér, aki mindenkit jól megtérített, hogy „ez nagyon jó lesz neked!”.

k13.jpg

Milyen élmény lesz nézőként leülni az 5x10 perc A Karantén Zóna elé?

D: Azt nem tudom, hogy milyen élmény lesz, de remélem, hogy aki megnézi úgy kel majd fel, hogy „Úristen ezek az arcok, akik ezt csinálták teljesen elmebetegek és most azonnal látni akarom a következő filmjüket!”.

O: Öt különböző rész öt különböző sorsot mutat be. Nekem az a vágyam, hogy mindenki találjon egy olyat, ami gyomron vágja. Azt gondolom, hogy nem csak a vizualitás lesz, ami (jó értelemben) kellemetlen, hanem olyan dolgokról beszélünk, amik közül egyik vagy másik a valamit majd megcsikiz mindenkinél ott hátul.

L: Jézusom! Kitaláltam egy ilyen keretes poént, ezt majd elmondom utána…

D: Egyébként ez tök jó példa arra, hogy hogy születnek ötletek. Pár embernek van jogosítványa arra, hogy a forgatás közben változtasson. Alapvetően úgy gondoltuk, hogy mi csináltunk egy keretet, amit feltöltöttünk a magunk 100%-ával és most jöjjön mindenki, aki gondol erről valamit. Nekem ez a baromi izgalmas ebben a projektben, hogy nem Zsótér Dániel maszturbál a tükör előtt, hogy „úristen, milyen jó, amit én kitaláltam!”, hanem ez a közösségi élmény az, ami bennem ilyen iszonyatosan nagy energiákat tud előhozni, mert azt látom, hogy másnak is ugyanolyan fontos ez a történet, mint nekem.

A forgatás menetéről és további információkról folyamatosan tudtok tájékozódni A Karantén Zóna Facebook oldalon.

A bejegyzés szerzője Volár Gergő, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

konzerv_1.png

Jöttek, láttak, maradtak – Interjú három Magyarországon élő külföldivel

Milyen szinten érdemes megtanulni egy nyelvet? Elsőre furcsának tűnhet ez a kérdés. Anyukám szerint például olyan szintet biztosan kell hozni, hogy ne tudjanak eladni az adott nyelven. Oké, tehát a vásárlás témakör A2-es szint, B1-es szinten már akár egyszerű múltban is tudok alkudozni, tehát utána jöhet a következő nyelv. És mi a helyzet akkor, ha az ember egy olyan kicsi országba téved, mint Magyarország, aminek a nyelve semelyik más nyelvhez nem hasonló? Három külföldi véleményét hallgattam meg ezzel kapcsolatban.

Kenneth Ryan Quiter a Pápai Petőfi Sándor Gimnázium anyanyelvi lektora 2016 szeptembere óta. Amerikából jött, és ugyan állítása szerint mindig is Európában akart élni, a költözésre hirtelen jött a lehetőség. „A nővérem katona, és a pápai NATO-állomásra küldték szolgálatra. Félt, én pedig nem akartam egyedül hagyni őt. Akkor az életemnek egy olyan pontján voltam, hogy nem tudtam, mit akarok kezdeni a jövőmmel, mert utáltam az akkori munkám.” Kenny elkezdett a környéken munkát keresni, és a petőfis kéttannyelvűs diákok legnagyobb örömére, talált is. Ráadásul mivel nyelvészetet tanult, ez viszonylag közel állt a tanulmányaihoz is. Win-win helyzet, ahogy az angol mondaná.

Julia Salamero Sesé 2017 szeptembere óta dolgozik Magyarországon, ő a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem spanyol anyanyelvi lektora. Hispanisztika alapdiplomája van, de itt nem állt meg. „Két mesterdiplomát szereztem, az egyik tanári, a másik kutatói, ami elég volt ahhoz, hogy itt is alkalmazzanak”. Még otthon, Spanyolországban az egyetemén talált egy hirdetést a BME lektori posztjára, és az egyik itteni tanárnő segített neki megpályázni az állást.

(Kép: Krajsek Adrienn)

Erik Pérez López 2018 novemberében érkezett Budapestre. „Puszta szerencse volt. Hívtak és jöttem.” Eredetileg fél évre szólt a szerződése abba a villamosgyárba, ahol jelenleg is gépészmérnökként dolgozik, de kérésére meghosszabbították azt, így jelenleg is a fővárosban él.

„Semmi baj, semmi baj”

Kennynek és Juliának nincs egyszerű dolga, hiszen olykor olyan diákoknak kell elmagyarázniuk valamit, akik nulla nyelvtudással rendelkeznek. Abban mindketten egyetértenek, hogy eleinte sokkal nehezebbnek bizonyult ez a feladat, most már azonban kidolgozott stratégiáik vannak erre. Viszont mivel munkájuk során saját anyanyelvükkel foglalkoznak, többet használják azt napi szinten. Na de mit tesznek akkor, ha segítségre van szükségük, de az illető mégsem érti őket? Kenny nevetve válaszolja, hogy „Mutogatni? Már nem nagyon szoktam. Viszont az emberek izgatottak lesznek, ha megtudják, hogy külföldi vagyok. Pápán az idősebb korosztály nem nagyon beszél angolul, és sokszor előfordul, hogy németül kezdenek el magyarázni, de hiába mondom nekik, hogy nem értem.”

Julia nem spanyolul szólítja meg az embereket az utcán, ha segítségre van szüksége, hanem megkérdezi őket, hogy „Beszélsz angolul?”, amire általában azt a választ kapja, hogy csak kicsit (ezt is magyarul mondja nekem, és közben két ujját résnyire nyitja). De állítása szerint az a kicsi neki bőven elég. Ha valakivel mégsem értik egymást, akkor legyintve annyit mond magyarul: „Semmi baj, semmi baj”. Erik nem tudott nekem példát mondani, mert a hétköznapokon nemigen keveredik olyan helyre vagy helyzetbe, ahol ne boldogulna el magyar nélkül, és a munkahelyén is csak angolul beszél.

Kenny (Forrás: Kenneth Ryan Quiter)

Hármuk közül egyedül Kenny tartja kifejezetten fontosnak, hogy megtanuljon magyarul. „Sok olyan külföldit ismerek, akik már évek óta itt élnek, de azt sem tudják, hogy mondják magyarul, hogy köszönöm. Nekem azért is van rá szükségem, hogy megtanuljak magyarul, mert állampolgárságot szeretnék. De ha nem szeretnék, akkor sem tudnám elképzelni egy napomat sem anélkül, hogy ne beszélném a nyelvet. Nehéz, egyszerűen nehéz idegen nyelvűnek lenni Pápán.” Akkor határozta el, hogy megtanul magyarul, amikor elkezdett tanítani. „Nem tudtam úgy kapcsolatot létesíteni a diákjaimmal, ahogy szerettem volna. Először csak szavak voltak, aztán vettem egy szótárt, később meg jött a nyelvtan. Most pedig ott tartok, hogy nagyon rosszul beszélek magyarul.” Kenny természetesen túloz, nagyon jól beszél magyarul. A nyelvi különbségekkel kapcsolatban azt a példát hozta fel, hogy hiába kérdezte meg tanár kollégáit, mi a különbség kérdezni valakitől és kérdezni valakit között (igen, magyarul), ők sem tudták a választ. Csak megrántották a vállukat, és azt felelték, ez így van és kész. „Ez az, amit próbálok elkerülni lektorként. Igyekszem mindig választ találni.”

Nyelvvizsga, magyarból

Az Oktatási Hivatal Nyelvvizsgáztatási Akkreditációs Osztályának (NYAK) adatai alapján 2018-ban és 2019-ben is több mint kétszázan próbálkoztak magyar nyelvvizsgát tenni (bár ez kevesebb, mint fél százaléka az összes nyelvvizsgázónak), mindkét évben 70%-nál magasabb eredményességgel. Ezzel szemben a NYAK által kiemelt három gyakoribb nyelv (angol, német, francia) sikerrátája 59 és 68% között mozog.

Magyar nyelvvizsgát itthon az ELTE Origó Nyelvi Centrumnál és a Pécsi Tudományegyetem Idegen Nyelvi Központjánál tehet.

Forrás: https://nyak.oh.gov.hu/default.asp

Mielőtt továbbmegyünk, kanyarodjunk vissza egy kicsit a spanyol ajkú beszélgetőpartnereimhez. Az már az elején is kiderült, hogy Julia és Erik nem együtt érkeztek Magyarországra, de ha nem jönnek ide, talán soha nem is találkoztak volna egymással. Ugyan Spanyolországnak nem két ellentétes csücskéből származnak, mindennapjaikat mégis egymástól távol élték. Mennyi esély lett volna rá, hogy többmillió spanyol közül pont egymást szúrják ki? Budapesten legalább nincsenek többmillióan. Julia így mesél a közösségükről és a találkozásról: „Az itteni spanyolok összetartanak. Sokszor összejárunk, és van egy zenekarunk is, amiben a barátnőim is játszanak és Erik is. Így ismertem meg őt, nagyjából másfél évvel ezelőtt”. Arról azonban külön döntöttek, hogy az eredetileg megbeszélteknél tovább maradnak. Azért döntöttek így, mert találkoztak egymással, vagy esetleg mert tetszik nekik itt az élet? „Mindkettő” – hangzik Julia válasza, Erik pedig mosolyogva helyesel mellette.

¡Comida! és a Walmart

Természetesen, ha az ember külföldre költözik, egy idő után a családján és a barátain kívül egyéb dolgok is hiányozni fognak neki. Kíváncsi voltam, Julia és Erik mit hiányol a legjobban, mire egyszerre vágták rá, hogy a kaját (spanyolul: comida). Miután mindannyian jót mulattunk ezen, Erik hozzátette, hogy neki a spanyol zene is nagyon hiányzik, amit a bárokban játszanak, Juliának pedig a spanyol könyvek és olykor-olykor a spanyol nyelvű újságok és tévéadások. A magyar konyha lelkes rajongójaként, hogy megnyugtassam a lelkem, muszáj volt megkérdeznem, van-e azért valami specialitásunk, amit ők is szeretnek, mire Julia felsorolt egypárat, és a lángosról ódákat zengett. (Megnyugodott a lelkem.)

És hogy mi hiányozhat a legjobban Amerikából? Naná, hogy a kaja! De Kenny nemrég költözött új lakásba, és azt mondja, otthon vannak olyan áruházak, ahova bemegy az ember és mindent, de tényleg mindent megvehet egy helyen. Itt pedig volt, hogy egészen Győrig el kellett utaznia egy-két dologért, mert még online sem tudta megrendelni. „A Walmart csodálatos dolog. Össze sem lehet hasonlítani a Tescóval”.

„Ha nem tudod a szabályokat, játszani sem tudsz”

 Mielőtt elbúcsúznék riportalanyaimtól, gyorsan megkérdezem őket, tudnának-e tanácsot adni a hatékony nyelvtanulásra. „Fontos, hogy örömmel csináld. Jó, ha van kivel beszélgetni, érdemes anyanyelvi barátokat gyűjteni, vagy spanyol nyelvterületre utazni és ott gyakorolni. És persze szorgalmasan kell tanulni” – mondja Julia, akinek teljesen igaza van. És az ő óráin tényleg örömmel tanul az ember.

Kenny elgondolkodtató hasonlattal áll elő:

„Én úgy tekintek a nyelvekre, mintha egy társasjáték lenne. Amíg nem érted a szabályokat, nem tudsz játszani.

Nektek, magyaroknak viszont rengeteg szabályotok van”. Valóban, és a magyar C2-es táblán sem sok magyar érne célba, ha kihúzná a Magyarázd el, mi a különbség kérdezni valakitől és kérdezni valakit között! kártyát. Kenny még hozzáteszi, szerinte érdemes igazi motivációt keresni, mert az átlagember, hacsak nincs szükséghelyzetben, nem elég szorgalmas ahhoz, hogy tisztességesen megtanuljon egy nyelvet. Ezenkívül ő is az utazást javasolja.

Kenny tehát úgy tervezi, hogy letelepedik Magyarországon. Lehet, hogy új kihívásokat is keres és nem marad örökké Pápán, de a közelben biztosan, hiszen a legtöbb barátja ott van. Julia 2021 augusztusáig még garantáltan erősíti a Műegyetem Idegen Nyelvi Központjának tanári gárdáját, Erik pedig 2020 novemberéig marad biztosan. Ők egyébként nem zárkóznak el annak lehetőségétől, hogy egy másik országban is szerencsét próbáljanak, de Spanyolországba is szívesen visszatérnének. Vagány, fiatal és kalandvágyó felnőttek, akik nem féltek belevágni valami újba és ismeretlenbe, amit olyannyira megszerettek, hogy végül évekkel hosszabbították meg tartózkodásukat. Tőlük biztosan érdemes tanulni – akár nyelvet, akár életvitelt.

Akit pedig érdekel, milyen feladatok szerepelnek egy magyar nyelvvizsgában, de lusta utánanézni, annak íme egy-egy példa az ELTE Origó Nyelvi Centrumtól B2-es szinten:

és C1-es szinten:

Forrás: https://www.onyc.hu/mintafeladatok

A bejegyzés szerzője Csizmadia Kinga, a BME KomMédia alapszakos hallgatója. 

konzerv.png

Alkotni és felelősséget vállalni - A koronavírus két grafikus szemszögéből

A világjárvány terjedésével az élet lelassult, az életterünk, a programlehetőségek, az emberekkel való érintkezéseink száma lecsökkent. A mentális egészségünkre, érzelmeinkre és motivációnkra is nagy hatással lehet mindez. De akármilyen ingerszegény környezetbe kerülünk a négy fal közt, egy dolog mindig lesz nekünk: a művészet. Csak arra vár, hogy belépjünk a kapuján, és új világot tárhasson elénk. Minden alkotással másikat. Kizökkent, leköt, elgondolkodtat, motivál, elvarázsol, megnevettet - legyen szó egy könyvről, filmről, versről, festményről, vagy éppen grafikáról. 

A művészetben elrejtőzhetünk a világ elől, vagy épp ellenkezőleg: eszközként használhatjuk ahhoz, hogy feldolgozzuk mindazt, ami körülöttünk és bennünk zajlik. Eszközt ragadunk, és formába öntve kiadjuk magunkból érzéseink, gondolataink: azt, hogy mi hogyan éljük meg az eseményeket. Mindezt mások elé tárva pedig segíthetünk, informálhatunk, felhívhatjuk a figyelmet valamire, vagy éppen megnevettethetjük a publikumot. Felelősséget vállalhatunk, és kicsit jobbá is tehetjük a világot.

A koronavírus idején az internet erre különösen jó platformnak bizonyult. Kukkantsunk bele, mi történt a járvány idején az Instagram két alkotójával: hogyan dolgozták fel a kialakult helyzetet saját nyelvükön: a vizualitáson keresztül? Hogyan viszonyulnak az ilyen helyzetekben a társadalmi felelősségvállalás kérdéséhez?

Margarétalány

„Úgy érzem, ha tényleg őszintén nyilvánul meg az ember a saját gondolatairól, érzéseiről, az valahogy mindig segíteni fog másoknak. Abból nem lehet baj, ha valaki őszintén kifejezi magát"mondja Martos Juli, az Instagram Margarétalánya. Pszichológus végzettsége miatt is közel áll hozzá az emberek érzelmi élete, az érzések, gondolatok megélése, és hogy ezek megismerése által közelebb kerülhessünk önmagunkhoz. Juli a pszichológia tudományát az alkotás iránti lelkesedésével összekötve alkot. Rajzait nézegetve biztonságban érzi magát az ember: szabad érezni, szabad gondolni, szabad megbékélni: minden rendben lesz.

Juli így fogalmazott: „Tudatosan szerettem volna olyan dolgokat alkotni a vírus alatt is, amelyekkel másoknak segíthetek, az elsődleges célom mégse ez volt. Az alkotás nekem az önkifejezést jelenti, a saját érzéseimből táplálkozik, és mindent, amit az alkotásaimon keresztül üzenek, azt elsősorban magamnak is üzenem. Persze, ha ezeket megosztva másoknak is tudok segíteni, az hatalmas dolog, és mindig figyelek arra, hogy amit üzenek, az hiteles legyen és legyen mondanivalója. De nem úgy állok neki az alkotófolyamatnak, hogy most készítek valamit, amivel megváltom az emberek életét, és ami mindenkinek tetszeni fog. Amit rajzos vagy írásos formában megfogalmaztam, arra magamat is emlékeztetni és tanítani szeretném.”

Grafika: Martos Juli

A járvány alatt nagyon hasonló dolgokon mentünk keresztül, mégis változó lehet, ki hogyan éli meg mindezt. Juli szeretné, ha a rajzai segítenének abban, hogy az emberekben normalizálódjanak az érzések: oké, ha nem találod a motivációd a négy fal között, oké, ha szorongsz a vírus miatt, oké, ha szomorú vagy, mert nem láthatod a szeretteid. „Na nem azért mondom ezeket, mert én annyira tudom, és majd másoknak is jól megtanítom” mondta. Elmesélte, hogy ez a rajza például egy délutánnyi szorongással és gyomorgyörccsel teli hírolvasás eredményeképpen született, önmaga figyelmeztetésére:

Grafika: Martos Juli

Az a kérdés is felmerül egy ilyen vészhelyzetben, hogy mi a felelőssége egy alkotónak ilyenkor? Több ezren látják nap, mint nap a képeit, kötelessége vajon a tájékoztatás, figyelemfelkeltés? „Ha az ember tudja, hogy ennyien követik, az óhatatlanul is felelősséggel jár. De mindig figyelek arra, hogy alkotás közben konzultáljak magammal: Mit is szeretnék megosztani? Tényleg meg szeretném osztani ezt? Önazonos vagyok?” – sorolta.

Juli alkotókedve nem csökkent a járvány alatt, sőt, az alkotás töltötte fel. „Éppen egy olyan projekten dolgoztam, ami nagyon lefárasztott, ezért közben alig vártam, hogy végre szabad alkotásba menekülhessek, és rajzolhassak a koronavírusról Instagramra” – nevetett. Persze nála is előfordul, hogy kifogy a motivációból. Ilyenkor a jegyzeteihez nyúl: ,,Minden ötletet leírok, a még ki nem kristályosodott koncepciókat is, akkor is, ha félálomban jutnak eszembe. Hátha egyszer egy inspiráció nélküli helyzetben megfogja közülük valami a jövőbeli Julit, aki tovább tud indulni rajta. De ha ez se megy, akkor elfogadom, nem erőltetem, sőt megtiltom magamnak, hogy alkossak. Általában pár nap után már úgy érzem, muszáj leüljek alkotni, annyi ötletem támadt időközben, és akkor nekilátok újult erővel.”

Grafika: Martos Juli

Az Instagram pedig nem csak abban segít, hogy az ebből a mindig megújuló erőből születő üzeneteket eljuttassa más emberekhez, hanem segít kapcsolódni is, közösséget teremt. Juli elmesélte, milyen kellemes volt megélnie, hogy ebben az időben is pozitív kapcsolódásai születtek Instagramon keresztül.

Buborekk

„Legyen szó könnyed vagy nehezebb és komolyabb témákról, mindig próbálom szeretettel, és ha kell, humorral megközelíteni és feldolgozni ezeket.” Buborekk, vagyis Takács Vica Instagramja egy olyan platform, amely első pillantásra is sugározza a szeretetet és a pozitivitást, és ha jobban megnézzük, látjuk, hogy egyben nagyon fontos üzeneteket is fogalmaz meg, legyen szó rasszizmusról, homofóbiáról, nők elleni erőszakról vagy környezetvédelemről. Az egyenlőség, az elfogadás és a tudatosság nézeteit csempészi bele a rajzaiba. Alkotásainak inspirációforrása legtöbbször aktuális témák, épp reflektorfényt kapó események, de saját életéből is gyakran merít. 

Grafika: Takács Vica

A vírus okozta bezártság elején a bizonytalanság megviselte Vicát alkotásügyileg is, egy ideig nem is készültek új képei. Aztán egy idő után szépen beállt egy rendszer az életembe, és megpróbáltam megkeresni, hogy lehetne pozitívan vagy jól hozzáállni a helyzethez, hogyan legyünk jófejek, hogyan vigyázzunk egymásra. Ezeket az infókat pedig szerettem volna továbbítani a követőimnek is, vagy igazából bárkinek, aki kíváncsi rá” – mesélte.

Összességében úgy látja, pozitív dolog sült ki a vészhelyzet miatt kialakult bezártságból és lelassulásból alkotás terén: volt ideje több eszközzel alkotni, vászonra, pólóra, vagy éppen kaspóra festeni. „Az alkotás mindig nagyon meditatív tud lenni, végig egy dologra összpontosul a figyelmed, nem pedig azon pörögsz, hányféle dolog vár rád a munkahelyeden, vagy hányféleképpen lehetne átrendezni a lakást” – nevetett fel.

buborekk_illusztracio.png

Grafika: Takács Vica

Megkérdeztem Vicát is, mihez nyúl, ha a motivációja vagy inspirációja megcsappan. Őt ilyenkor az új dolgok tudják ismét lázba hozni: az új technikák elsajátítása, vagy az új eszközök használata. Ebben sokat segít neki a YouTube és a Skillshare, ahol tanulhat, lát más embereket alkotni - ezeknek mindig az a vége, hogy ő is elkészít valami hasonlót. Ha ez sem segít, akkor a legfontosabb, hogy hagyja magát pihenni. Utána sokkal gyorsabban és könnyedebben megy. 

 Grafika: Takács Vica

Az alkotás Vicának is segít abban, hogy feldolgozzon bármilyen helyzetet, és kicsit fellélegezzen: „Sokszor, mikor elolvasok egy cikket például arról, milyen rasszista dolgok folynak az országban, nagy harag, de ezzel együtt nagy tenni akarás is születik bennem. Úgy érzem, ha mindezt a haragot átfordítom motivációvá, a bennem levő gondolatokat szépen megfogalmazom, kitalálok egy koncepciót és megrajzolom, akkor meg tudom osztani ezeket az érzéseket. Ilyenkor mindig találok egy olyan közösséget, akik hasonlóan éreznek. Ez segít, mert ilyenkor nem érzem azt, hogy mindenki rossz ember, hanem tele van jó emberrel az ország, meg a világ is. Így volt ez a most kialakult helyzettel is” – mondta.

„Attól, mert te magabiztos vagy, és azt hiszed, legyőzhetetlen vagy, attól még lehet, hogy a szomszéd néni nem az" - figyelmeztet Vica. A vírushelyzet alatt fontosnak tartotta azt, hogy odafigyeljünk egymásra, hogy betartsuk az előírásokat, és megkérdezzük azt, hogy kinek hogyan tudunk segíteni. Bár szerette volna látni a családját és a barátait, de úgy gondolta, nem ő a legfontosabb, hanem azok, akikre különösen veszélyes lehet a vírus.

 Grafika: Takács Vica

És hogy mit gondol a nagyobb követőtáborral rendelkező tartalomgyártók társadalmi felelősségvállalásáról? „Mindig is az volt a célom, még akkor is, mikor 22 ember követett, hogy olyan dolgokat tegyek ki, amiknek van értelme, mondanivalója, vagy legalább mosolyt csaljon az arcokra. Persze mindig több mondanivalóm van, mint amennyit megosztok, de sajnos nincs annyi energiám, hogy mindenre reagálni tudjak. De fontos, hogy mi is felelősséget vállaljunk, el se tudom képzelni, hogy másképp legyen.” – osztotta meg.

Kiemelt grafika: Martos Juli

A bejegyzés szerzője Balla Júlia, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

konzerv.png

Elvarázsolt meseképek - Interjú Dani Orsi illusztrátorral

Bájos karakterek, gyönyörű színek, és elmesélésre váró történetek: ezek jellemzik a Dani Orsi által készített illusztrációk egyedi fantáziavilágát. A fiatal illusztrátor munkái már színházi plakátokon, szórólapokon és pólókon is láthatók voltak, de ami a legközelebb áll hozzá, az a meseillusztrációk készítése. Egyedi figurái határozott és kiforrott ábrázolási stílusának köszönhetően könnyen felismerhetők. 

Mióta foglalkozol illusztrálással? Milyen inspirációk, mérföldkövek tereltek a művészet irányába? Családi örökség ez a tehetség?

Illusztrációk készítésével 2015 óta foglalkozom picit komolyabban, akkor kaptam egy felkérést a Bethlen Téri Színháztól a gyerekprogram szóróanyagainak megtervezésére és elkészítésére. Előtte láttam náluk egy illusztrációs pályázatot, amire gondoltam jelentkezem, úgy, hogy előtte nem is rajzoltam. Nagyon tetszett nekik az anyagom, és így jött a felkérés. Nem olyan régen kezdtem rájönni, hogy valójában ez az én utam, bár mindig nagyon szerettem rajzolni és különféle kreatív dolgokat csinálni. Valószínűleg inkább örökség ez a dolog, hiszen anyukám rajztanár.

oszi_hajnalon.JPG

Dani Orsi: Őszi hajnalon

Hol végeztél művészeti tanulmányokat, esetleg tervezel-e ilyet?

Rajzos iskolába sajnos nem jártam, film- és színháztörténet szakos hallgatóként diplomáztam Pécsen. Szerettem volna elvégezni egy grafikai sulit is, illetve valamilyen rajzos iskolát, de azt tanácsolták, hogy ne tegyem, mert akkor lehet, hogy a stílusom elmenne egy másik irányba.

Honnan merítesz inspirációt a munkáidhoz?

Ez nehezebb kérdés, mert sokszor  magam sem tudom pontosan. Általában csak egy érzés, vagy egy gondolat férkőzik a fejembe, és azt valósítom meg. Valószínűleg inkább a tudatalattimból merítek, esetleg gyerekkori emlékekből, álmokból.

Hogyan sikerült megtalálni a saját rajzstílusodat?

Amikor elkezdtem illusztrációkat készíteni, mindenáron szerettem volna hasonlítani azokra az illusztrátorokra, akiknek nagyon tetszettek a munkái, de amint elkezdtem rajzolni valahogy magától kialakult a stílusom, nagyjából úgy, hogy észre sem vettem.

Melyik munkádra, munkáidra vagy a legbüszkébb, és miért?

Azt hiszem, nem tudnék kiemelni egyet, vagy többet akár, mert mindegyikből sokat szoktam tanulni, illetve az okoz nagy örömet, ha sikerül megugranom azt a mércét, amit felállítok magamnak.

nagy_gatsby.JPG

Dani Orsi: A Nagy Gatsby

Digitális vagy inkább a hagyományos technikákkal szeretsz dolgozni?

Először hagyományos technikával kezdtem festeni, akril festékkel vászonra, vagy akvarellfestékkel, akvarell papírra. Emellett még tussal szeretek nagyon dolgozni. Ezután kezdtem el autodidakta módon megtanulgatni a Photoshop grafikai programot, majd vettem egy digitális rajztáblát, amivel sokat tudtam gyakorolni, és fejleszteni a tudásom. Mindkét technika teljesen más, mindig azt használom, amelyiket az adott projekt megköveteli.

Hogyan kezdesz hozzá egy illusztráció elkészítéséhez?

Először is, ha jön az ihlet, akkor csinálok egy vázlatot papírra, majd azt digitalizálva kezdek el dolgozni rajta a grafikai programban. Ha vászonra festek, akkor pedig arra készítek egy halvány skiccet.

Mennyi ideig tart egy alkotás elkészítése?

Sok mindentől függ, egy egyszerűbb rajznál 4-5 óra nagyjából, de vannak olyan összetettebb képek is, amin akár 1-2 napot is dolgozom. Ez a digitális technikára vonatkozik, hagyományos festésnél nagyjából 1-2-3 óra, de ez inkább a kép méretétől, és részletességétől függ.

rozsaszin_felho_motel.jpg

Dani Orsi: Rózsaszín Felhő Motel

Elő szokott fordulni veled, hogy nincs ötleted vagy inspirációd az alkotáshoz? Mit teszel ennek a kiküszöbölésére?

Ha ilyen történik, akkor nem alkotok, hiszen akkor szerintem nincs értelme, mert nem lesz jó. Ha viszont megrendelés érkezik, akkor szerencsére mindig egyből van elképzelésem. Ha valamiért még sincs, akkor másnap már biztosan lesz.

Mi alapján választod ki, hogy éppen melyik meséhez készítesz illusztrációt? Mik a kedvenc meséid, amelyekhez készítettél már, vagy tervezel készíteni illusztrációkat?

A saját portfólióm bővítéséhez viszonylag kevés, már meglévő, híresebb meséhez csinálok illusztrációkat. Ezek nem a saját ötleteim, maximum a kivitelezés egyedi. Az Alíz csodaországban című meséhez készítettem például pár képet, mert az a kedvenc mesém.

Hogyan zajlik egy íróval való együttműködés? Mennyire szoktál szabad kezet kapni az illusztrációk tekintetében?

Eddig sajnos kevés íróval volt lehetőségem együtt dolgozni, de akikkel sikerült, azokkal ól működött a dolog. Teljesen változó egyébként: van, aki teljesen szabad kezet ad, mások kevésbé, bár inkább a kiadó szokott jobban beleszólni a dolgok menetébe.

keszen_az_utazasra.jpg

Dani Orsi: Készen az utazásra

Gyerekeknek is illusztrálsz egyedi, személyre szabott emlékkönyveket és mesekönyveket. Mennyi ideig tart egy ilyen könyvnek az elkészítése?

Ezt közösen csináljuk egy kedves írónővel, Stefán Lucával, akivel nagyon jól megértjük egymást. Ő megírja a sztorit, és elküldi a megrendelő gyermekéről a képet, én pedig megcsinálom hozzá az illusztrációkat. Ha egy újabb rendelés érkezik, akkor pedig átrajzolom a karaktert az éppen aktuálisra.

Válogatott alkotások

  • Stefán Luca íróval közös könyvek : Útravaló, Nyüsző, Ünneplőkönyv (személyre szabott mesekönyvek); A kuckó, Mesék a kertből
  • A MeseLes oldalon megjelent illusztrációk: Kurczina Terézia: Felhőpaplan (vers), Koleszár Nikolett: A három tündér és a kis színésznő (mese); Dér Adrienn: Csillagkalózok (mese); Cs. Pál Orsi: A bugyorsárkány és a káposzta (mese); Bábel Antónia: Csenő (mese); Bábel Antónia: Örök karácsony (mese); Stefán Luca: Emese – egy baba igaz története (mese); Gergely-Péch Éva: Töklámpás (vers)
  • Bethlen Téri Színház programfüzetei, szórólapjai
  • Stepout games, társasjáték esteket szervező cégnek a weboldalának illusztrációi

Még több illusztráció Dani Orsitól: Facebook Poppy's- Dani Orsi Illusztrációi; Instagram: orsidani

Megrendelésre készülő alkotások esetén mennyire lehetséges érvényesíteni a saját stílusodat? Mennyire szól bele a megrendelő?

Szerencsére eddig nagyjából mindig szabad kezet kaptam. Ennek mindig nagyon örülök, hiszen ha valaki megkeres, akkor bízom benne, hogy azért keres engem, mert az a stílus tetszik neki, amit én képviselek.

Gyerekkönyveken kívül még hol szeretnéd, ha megjelennének az illusztrációid?

Leginkább ifjúsági könyveket szeretnék ábrázolni, főleg fantasy témában, illetve képregényeket, de emellett mindenre nyitott vagyok. Jelent már meg illusztrációm színházi plakáton, weboldalon, táskán, pólón, vagy nyomtatott szóróanyagon is. Mindegyiknek nagyon örülök, és szeretném, ha a jövőben is minél több felületen helyet kaphatnának a rajzaim.

kinos.jpg

Dani Orsi: Kínos

Az elmúlt évben, több helyen is látható volt kiállításod. Honnan jött az ötlet egy kiállítás megrendezéséhez?

Családtagok, ismerősök javasolták, hogy lehetne kiállítást is tartani a képekből. Nem sok reményt adtam neki, de gondoltam mit veszítek, ha megpróbálom. Írtam pár kulturális intézménynek, hogy lenne-e esetleg lehetőség ilyesmire, ha tetszenek a képeim. Hála Istennek, mindenhonnan pozitív visszajelzést kaptam.

 

Mit gondolsz mennyire nehéz kitűnni, és érvényesülni ezen a piacon munkavállalóként?

Nagyon nehéz. Sajnos főleg itt Magyarországon azt érzem, hogy nincs annyira igény és kereslet a művészetre ilyen formában. Emellett azt is gondolom, hogy sok hittel és kitartással sikerülhet. Én is ezen dolgozom!

best_barber.JPG

Dani Orsi: Best Barber

Van valamilyen tanácsod kezdő alkotóknak?

Mivel még én is nagyon a dolgok elején vagyok, így tényleg csak azt tudom tanácsolni, hogy próbáljanak meg egyediek lenni. Ez talán a legnehezebb dolog, de a legnagyobb fegyver is. Ha a tehetség megvan, akkor úgy gondolom, hogy a kellő időben megtalálják az embert a megfelelő lehetőségek. Az alázat és a szerénység még emellett az két dolog, ami szerintem elengedhetetlen. Valamint fontos a folyamatos fejlődésre való hajlam.

Mik a jövőbeli terveid? Milyen munkákon dolgozol jelenleg? Van olyan álomprojekted, amit szeretnél, ha a jövőben megvalósulna?

Nagyon szeretném, ha minél több emberhez eljutnának a képeim. Ahogy korábban is említettem, nagyon szeretnék ifjúsági könyveket illusztrálni, valamint nagyon klassz lenne, ha láthatnám ezeket a könyveket nagy kiadók polcain. A rövidebb távú tervekben szerepel több egyedi mesekönyv, illetve egy képregény is.

A bejegyzés szerzője Táth Ticiána, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója.

konzerv.png

 

 

Szörfös gitárrock magyar népzenével keverve: A Folksteps alapítóival beszélgettünk

Ma Magyarországon alig akadnak páran, akik ne ismernék a Kis kece lányom című népdalt, vagy ne tudnák, hogy milyen zenére szokás azt mondani, hogy rock. A ’60-as évek óta jelenlévő folkrock ugyan ismert műfaj hazánkban is, azonban a Folksteps ezen belül is egy újabb vonallal, az ethnosurffel áll ki a színpadra. A zenekar alapítóival, Szántó Marcival és Tőke Barnával készült interjúnk betekintést enged egy feltörekvő banda és egy kevésbé ismert, alternatív szcéna világába. 

Meséljetek a zenekarról: milyen műfajt képviseltek? 

Barna: Úgy definiáljuk a zenénket, hogy ethno-surf, ami annyit tesz, hogy a '60-as évek surf-rock zenéjére írjuk át a magyar népdalokat. Ez nem egy konkrét stílus, inkább egy jól csengő kifejezés egy tökre bulizható zenére, ami nosztalgikus és bennünk van, mivel mindenki tanult ezt-azt énekórákon.
Marci: Visszük tovább a mostanában pörgő népzenei vonalat, mint például az Aurevoir., a Bohemian Betyars és a Mordái. Ehhez jön a szörfös gitárrock, amit nagyon szeretünk Barnával: ’60-as évek, California, Dick Dale, napsütés, szörfdeszkák, lányok...

Hogyan jött az ötlet, hogy zenekart alapítsatok?

Marci: Az előző zenekarommal volt egy szentendrei koncertünk lekötve, de a srácok visszamondták a fellépést. 2018. július 21-én éjjel felhívtam a Barnát, hogy csináljunk ezzel valamit és agyalni kezdtünk, hogy milyen zenei irányba tudnánk mozdulni és megcsinálni a koncertet.
Barna: Emlékszem, nagyon meleg volt aznap éjjel és pont a konyhaasztalnál ültem, amikor Marci jött ezzel az ötlettel. És megcsináltuk. Azóta ez így „van”.
Marci: Alakul.

Szántó Marci (jobbra) és Tőke Barna (balra)

Szántó Marci az ELTE-n magyar-esztétika szakon tanul. Frontember, énekes-gitáros. Tizenkét éve gitározik, az Etűd Konzervatórium jazzgitár szakán végzett. Korábban a Hangember zenekar tagja volt.
Tőke Barna a BME kommunikáció- és médiatudomány alapképzés hallgatója. Nyolc éve játszik, jelenleg is jazzt tanul. A jövőben szeretne hangszerkészítéssel foglalkozni.

A jelenlegi az eredeti felállásotok?

Marci: A mostani felállás a 2019-es ELTE Patina tehetségkutatón jött létre, ahol Paulusz Kristóf basszusgitárosként már tag volt, és elhívtuk Stanfel Petit dobolni.
Barna: Ő akkor még session zenészként jött, de hamar hivatalos taggá lépett elő. 

Tehát nem.

Barna: Voltak olyan korábbi zenekari tagok, akikkel különböző konfliktusok miatt elváltak útjaink. Ezek után szinte random állt össze a zenekar. Kellett egy basszusgitáros és egy dobos. Írtunk Kristófnak, aki benne volt, majd  Peti is beszállt. Régebben voltak zenészek, akikkel együtt dolgoztunk, például a  „vonós szekció”…
Marci: Velük kapcsolatban azt éreztük, nehezen passzolnak bele a koncepciónkba. Legutóbb Szabó Kristóf csatlakozott hozzánk szaxofonon egy rövidebb időszakra.
Barna: Akivel szintén random kerültünk össze. A Bikás park megállóban véletlenül kiderült, hogy van közös ismerősünk, aki bemutatott egymásnak, így megkértük, hogy lépjen be. Igazából ilyen szerencsés véletlenekből jöttek össze a különböző felállások.

Van tudatos imázsotok, vagy csak művészi oldalról közelítetek a zenéhez?

Marci: Igen, tudatos imidzsépítés van a részünkről. Készítettünk egy kiajánló anyagot, amiben leírtuk a zenekari céljainkat. Emellett fontos szempont az, hogy hogy nézzen ki egy koncert, hogyan öltözzünk fel, mikor mi történjen, milyen zenén kívüli szórakoztatóelemek legyenek…
Barna: Ez legalább akkora meló, mint a zenét megcsinálni.
Marci: Ha először mész egy nagy helyre és szeretnél egy nagyot durrantani, nem csak azzal, hogy kiállsz zenélni, hanem, hogy van egy show, az embertelen meló. Mindennek stimmelnie kell: jó legyen a hangzás, a hangosítás, időzítve legyenek a fények.
Barna: És nem mellesleg még jól is kell érezned magad a színpadon. Nincs rosszabb annál, mint amikor látod egy zenekaron, hogy csak állnak ott fenn, unott arccal monoton gitározni kezdenek, és ennyi.

Hogyan menedzselitek a bandát? Ti szerveztek le mindent?

Marci: Nemrég lett egy booking managerünk, Búza Dávid, aki átvette a koncertek szervezését és a zenekari pénzügyek kezelését. Az ezt megelőző időszakban ez a kínkeserves munka az enyém volt: kergetni kellett a helyeket, hogy válaszoljanak, elküldjék a szerződéseiket, ha egyáltalán vannak…. Persze az elején, egy bizonyos szint alatt ezek nincsenek meg, így a fellépések „ahogy esik úgy puffan” szerveződnek és a bejövő pénzzel is nehéz bánni.
Barna: Igazából örültünk, ha eddig anyagilag kijöttünk nullára. Kezdő szinten bevételről még álmodni sem lehet. 

Jól boldogultatok menedzser nélkül?

Marci: Jobb esetben válaszoltak a helyek, rosszabb esetben nem. Dávid segítségével már könnyebben szerveződnek a fellépések és a bevétellel sem a nulláért küzdünk. Ő leszervezi és kész, megszűnnek ezek a dolgok.
Barna: Feltörekvő szinten az van, hogy ha fel akarsz lépni egy helyen, akkor jobb, hogy ha ismersz ott egy-két embert. De még akkor sem biztos semmi, mert nem feltétlenül azokat ismered, akik segíthetnek. Hogyha mázlink volt, akkor egy-két koncertet le lehetett így kötni.

Az alkotó folyamat hogyan működik nálatok? 

Marci: Barnával megírunk egy számot, amit leviszünk a próbaterembe, ahol mindenki hozzáadja a saját részét. Egyáltalán nem hobbiszerűen állunk a munkához. Azt gondolom, hogy tök fegyelmezett az alkotói folyamat, nem esünk szét, végeláthatatlan jammelések helyett próbáljuk azokat a struktúrákat megtartani, amiket kitaláltunk és létre akarunk hozni. 

És mi a helyzet a barátsággal? Nem megy a munka rovására?

Barna: Ha zenekart alakít valaki a haverjaival, akkor tisztázni kell előre, hogy ez most egy munkafolyamat lesz, amennyiben valamit el is akarnak érni.
Marci: Teljesen szét van választva a barátság a munkától. Az előző zenekaromban ez összecsúszott és arra ráment a szakmai és az emberi kapcsolat is. A zenekaron belül mindenkinek kell egy saját pozíció és feladatkör, amit a barátságtól függetlenül teljesítenie kell. Némileg más vonatkozik az alapítótagokra és a köréjük szerveződő zenészekre, de ugyanazt a szigort és kritikai hozzáállást várom el másoktól is, mint amivel én vagy a Barna állunk a zenekarhoz.
Barna: Profi mentalitás kellett ahhoz, hogy a magunk elé állított szinteket megugorhassuk és sikereket érjünk el. Emellett meg tudtuk tartani a barátságunkat is a Marcival. Azóta a többiekkel is kialakult ez, és már négy barátság van a zenekarban a profi hozzáállás mellett.
Marci: Igen. Megvan köztünk a koncentrált szakmaiság, amivel mindenki részt vesz a munkában és a szemek előtt ott lebeg a közös cél. Egyáltalán semmilyen önzés nincs, így mindenki kihozhatja magából a maximumot.

Mit gondoltok, meg lehet élni a zenélésből? 

Barna: Nagyon sok pénzt kell ebbe belefektetni. Belerakod a tőkét és ha elkezd működni, akkor abból jön is vissza. Magyarországon a zenei réteg kicsi és a hallgatói közeg zárt. Ha nem vagy benne, akkor kevesen fognak a koncertekre járni és nem nagyon lehet pénzt remélni.
Marci: Csak színpadi zenélésből nem valószínű, hogy meg lehet élni. Zenével foglalkozó ismerőseink mind csinálnak mást is. Sok zenekarban kell játszani ahhoz, hogy elég pénz jöjjön be és ennek kilátástalan a hosszútávú kifutása. Önfenntartásra elég pénzt lehet szedni belőle, de családfenntartásra vagy egzisztenciakiépítésre nem alkalmas. Ha tágabban nézzük, akkor szerintem működhet, de hosszú évekbe és fáradtságos munkába kerül.
Barna: Ez nem olyan, amit meg lehet úszni sufnituninggal.
Marci: Banális hülyeség, amikor mindenféle előadó azt mondja, hogy nem a megélhetésért csinálja. Nyilván örülünk neki, ha van siker és azzal előrébb tudunk jutni. De nem lehet ennyire anyagiasan hozzáállni, főleg az első időszakokban nem, az abszolút egy befektetés. Az a legfontosabb a zenélésben, hogy soha nem szabad a két végletbe beleesni: hogy kötött pulcsiban szoba-zenélés a falnak és nekem; vagy, hogy bármiféle jelentés és koncepció nélkül populáris ipari termékké legyünk. Nagyon szeretnénk, ha sokan kedvelnék azt, amit csinálunk, de meg kell húzni azt a vonalat, amíg ez még önmegvalósítás, és tudni kell, mikor jön el az a pont, amikor ez az egész kizáróan pénzorientálttá válik.

Eláruljátok, mik a terveitek a jövőre nézve?

Marci: Nem érdemes sokkal nagyobbat álmodni, mint ami a realitás. Mindig egy picit kell fölé menni álmodozásban annak, amit még el lehet érni, mert különben kudarc a vége. Ha mi most az eddigi lendülettel csinálnánk a zenekart, akkor jó kilátásokkal egy magyarországi fesztiválokon elég jó idősávban fellépő, híresebb ethno zenekar lehetne belőlünk. Azonban a jelenlegi vírushelyzet mindent felülírt, többek között a zeneiparban is óriási gondok vannak. Mindenesetre a korlátok között, de ugyanolyan fegyelmezetten és arányos befektetésekkel kell megpróbálnunk tovább haladni. Felvettük már az első kislemezünket, forgattunk videóklipet és a következő hetekben újra stúdiózni fogunk. Az elkövetkezendő három szezont szerettük volna végig koncertezni, ez sajnos most meghiúsult.. Csomó mindenre nem vagyunk hatással, de amikor igen, akkor százszázalékosan kell teljesítenünk, hogy végül célba érjünk.

A jelenlegi korlátozások végéig a Folksteps is igyekszik látható maradni: online koncertet adtak a Trip Hajó Első Magyar Karantén-színház programsorozatában, és zenéltek az A38 Hajón a Hajónapló keretein belül. A stream-koncertek az alábbi linkeken visszanézhetőek a Facebookon: 

Trip Hajó: https://www.facebook.com/tripbudapest/videos/652982775486054/
A38 Hajó:  https://www.facebook.com/watch/live/?v=2989661394460500&ref=watch_permalink

A bejegyzés szerzője Kiss Enikő, a BME Kommédia alapszakos hallgatója. 

konzerv.png

"Leosontam a lépcsőn, és néztem, ahogy Johnny Depp denevéreket hallucinál" - Interjú Kungl Zsigmond végzős forgatókönyvíróval

Kungl Zsigmond még egyetemista, de már dolgozott több díjnyertes rövidfilmen, mint forgatókönyvíró illetve dramaturg, szerepelt az Inkubátor program döntősei közt egy nagyjátékfilm terv társírójaként, a sok munka mellett pedig Budakeszin öt éve vezeti a KultFilmklubot.

Van valamilyen meghatározó emléked, ami miatt a filmezés felé indultál?

Amikor óvodás voltam, sose maradhattam fenn a bátyámékkal filmezni, akik mondjuk a Félelem és reszketés Las Vegasbant nézték. Én leosontam a lépcsőn, és néztem, ahogy Johnny Depp denevéreket hallucinál. 14 éves koromban kezdtem el kiemelten foglalkozni a filmekkel, filmes cikkeket és könyveket olvasni, meg gimis filmeket forgattunk állandóan a haverokkal, amiket nagyon élveztem, sokat tanultam belőlük. Onnantól kezdve tudatosan ezzel akartam foglalkozni, és nagyon boldog vagyok, hogy ez most így is van.

Mindig is forgatókönyvíró akartál lenni?

Amikor 14 évesen elkezdtem egy csomó filmet nézni, akkor filmrendező. De amikor a gimis filmeket csináltuk, mindig a történettel foglalkoztam legtöbbet. Sokszor újraírtam mindent, ha leforgattuk, iszonyú sok ideig vágtam. Mindig az foglalkoztatott, hogy mitől lesz valami érdekes, hogy mit vegyen fel a kamera, és az hogyan áll össze egy sztorivá.

zsiga_es_rozi.jpg

Szeleczki Rozália rendező és Kungl Zsigmond a CineFest Filmfesztiválon (via)

Van olyan téma, ami izgat, amiről mindenképpen szeretnél forgatni?

Forgatókönyvíróként nagyon fontos, hogy az ember tudjon mindenre nyitott lenni. Dolgoztam olyan filmen, ami egy 80-as évekbeli rocksztár apuka és a kislánya viszonyát mutatja be, egy másikon, ami egy lányról szól, aki megtudja, hogy cukorbeteg, egy harmadikban egy vidéki srác el van szigetelve mindentől, prank videókat csinál, és a YouTube-on próbál kapaszkodót találni másokhoz. Szóval iszonyú széles a skála. Ami személyesen foglalkoztat, az a valláshoz való viszony. Én is vallásos vagyok, vallásos gimibe jártam, voltam elsőáldozó, bérmálkoztam is és cserkészkedem, ami szintén egy vallásosabb közeg, és azt érzem, hogy iszonyúan alulreprezentált az a téma, hogy milyen tényleg vallásos embernek lenni. Az ember ugyanúgy vágyik dolgokra, főleg kamaszkorában, és a konzervatív értékek, amik tabusítják például a szexualitást, adnak egy feszültséget. Nem nagyon készül olyan film, ami arról szól, hogy milyen keresztény kamasznak lenni. Most a diplomamunkám egy vallásos srácról szól, akinek bűntudata van a szexuális vágyai miatt, és a fiúiskolában, ahova jár, lázadni kezd, de erről is azt érzi, hogy nem biztos, hogy jézusi dolog.

miotavelemjar_szeleczki_still.jpg

Jelenet a Mióta velem jár című filmből

Általában a személyes vonalat is beleviszed a filmkészítésbe?

Az ember, amikor azonosul egy karakterrel, akin dolgozik, és a vágyait meg a történetét vizsgálja, akkor már tök személyessé válik az egész. Mindenki a saját anyagát használja. Nem feltétlen személyes dolgokat, de ami esetleg a környezetében megtörtént, vagy irodalmi, filmes tapasztalatokat, amik erősen hatottak rá. Az alkotótársakkal is mindig jól körüljárjuk, hogy miért izgat minket az, ami.

A filmműs környezetben kialakult egy fix csapat, akikkel eddig jól dolgoztál és a jövőben is szeretnél?

Iszonyú jó az a 6x7-ben (lásd keretes), hogy rá vagyunk kényszerítve, hogy együtt dolgozzunk másokkal. Szeleczki Rozáliával túl vagyunk két kisjátékfilmen: a Nárcisz és krumpli és a Mióta velem jár (a trailere megtekinthető itt) is versenyeztek a miskolci CineFest-en. Idén bejutottunk az Inkubátor döntőjébe (a Nemzeti Filmintézet pályázata pályakezdő filmeseknek, akik egész estés filmtervükkel versenyeznek, és a nyertes projektek megvalósítását végül a Filmintézet fogja támogatni - a szerk.), ahol egy nagyjátékfilmtervünk versenyzett, az Oázis. Sajnos nem nyertünk vele, de nem csüggedünk. Meg akarjuk csinálni ezt a filmet, és hiszünk benne, hogy meg is fogjuk. Rudolf Olivérrel is nagyon termékeny a viszonyunk, vele csináltunk három kisjátékfilmet, az egyikkel elnyertük a Canada Shorts filmfesztiválon a legjobb dráma díját. A két főszereplőt idén jelölték a Beeston filmfesztiválon a legjobb alakítás díjára - a kisfilmnek egyébként az a címe, hogy Emma, egy Arany János adaptáció. Olivérrel most egy másik kisjátékfilmen is dolgozunk. Az egyetemi évek alatt ismertem meg Pantyi Petrát és Dudás Balázst is. Balázzsal tavaly támogatást nyertünk a FilmJus-tól az egyik ötletünkhöz, Petrával pedig sok fesztiválon szerepelt a Reggelim a vacsorád című filmünk (a trailere megtekinthető itt), ami Egerben nyert is díjat. A szakmánkban szinte közhelyszámba megy, hogy egy rendezőnek és egy írónak mindig konfliktusokkal teli az együttműködés, de nekem nagyon pozitív élményeim voltak.

˝Mi is az a 6x7?˝

A Filmművészeti Egyetem filmes karán hat osztályt indítanak (rendező, kameraman, hangmester, vágó, gyártásvezető, filmdramaturg), amelyek szorosan együtt dolgoznak az évek alatt, hét külön stábként.

reggelim_a_vacsorad_plakat.jpg

A Reggelim a vacsorád című film plakátja (via)

A KultFilmKlub számodra egy szerelemprojekt, azt mi ihlette?

Nagyon szerettem a magyar órákat a gimiben, hogy nem csak az irodalomról beszélgettünk, hanem társadalmi témákról is, amire az adott művek reflektálnak, morális kérdésekről, amiket felvetnek, meg a ránk gyakorolt hatást is megosztottuk, megvitattuk egymással. Tudtommal nem nagyon volt az alapításkor olyan filmklub, ami hasonló lenne ezekhez az irodalomórákhoz. Akartam egy olyat, ami elsősorban azt vizsgálja, hogy hogyan hat a film az emberekre. Az az érzésem, - és nem csak nekem, hanem ezt Goethe is megfogalmazta körülbelül úgy -, hogy ha az ember elmegy színházba, akkor ha jó ember volt, jó ember marad, ha rossz ember volt, rossz ember marad. Hogy semmilyen hatást nem lehet elérni. Nyilván túlzás, mert például az Amerikai história X-ről vannak posztok, hogy "neonáci voltam és már nem vagyok neonáci", mert hatott rám ez a film. De valamilyen módon van bennem egy vágy, hogy ne rögtön elfelejtsük a filmet, amint megnéztük, hanem ha egy órás beszélgetés után felejtjük el, már az sokkal jobb.

kultfilmklub_budakeszi_2_c_dalos_flora.jpg

A KultFilmKlubban vetített Ernelláék Farkaséknál című film vetítése utáni közönségtalálkozó. Fotó: Dalos Flóra (via)

Edukációs céljaid is vannak ezzel?

Ha a világot nem is akarom megváltani, de azt hiszem, vannak, igen. Például, hogy az emberek tudatosan reflektáljanak. Alakuljanak ki biztonságos párbeszédek, ahol lehet beszélgetni akár klímaválságról, akár arról, hogy milyen a BKV ellenőrök helyzete. Abban az értelemben is van edukációs szándékom, hogy próbáljam megszerettetni az emberekkel a filmnézést, de akik ide eljönnek, már eleve szeretik, szóval ez sem rajtam áll vagy bukik. Ami még fontos cél, hogy jól szórakozzak, és jól szórakozom. Ráadásul nem csak én, hanem azok is, akik eljönnek. Egy barátom, Nagy Andris, aki design elméletet tanul a MOME-n, például annyira, hogy már nem csak törzsvendég, hanem társszervező.

Nekem mindenből az jön le, hogy a filmekkel, amiken dolgozol, meg a KultFilmKlubos beszélgetésekkel egy tabudöntést is szeretnél elérni, mert rizikós témákat feszegetsz, de biztonságosan.

A művészetnek eleve muszáj provokálnia, erről Pintér Béla beszélt gyönyörűen nem rég. Ha nem provokál, akkor nem érdekes. Ez nem lehet önmagában cél, de tabutéma nincsen. Eleve keresztényként a legfontosabb szöveg számomra nyilván a Biblia. Ott a gyerekek az apjukkal hálnak, testvérek gyilkolják le egymást, a nagy főhőst hosszan megkínozzák, majd élve keresztre feszítik. Ehhez képest a Trónok harca Kölyökklub. Van ilyen célom, hogy tabukat döntsek, de ez dilemmám, hogy ezt mennyire kell biztonságosan.

A 100. filmklubon a Vászonzsákoslány is ott volt vendégként. A környezetvédelem milyen szerepet játszik az életedben?

Nagyon fontos ez a téma, és hogy beszéljünk arról, hogy milyen valós veszélyt jelent az, hogy nem fenntarthatóan rendezkedtünk be a Földön. Én örülök, hogy ki tudok menni napozni anélkül, hogy felhólyagosodna a bőröm. A zero waste életmód, amit Évi is hirdet, ad egy lehetőséget, hogy ne csak szorongjunk, hanem azt érezzük, hogy tehetünk mi is. Ugyanakkor az is igaz, hogy sajnos nem elég csak a magánszemélyeknek átállni a fenntarthatóságra, hanem a nagy cégeknek és az egyes államoknak is lépniük kell. És hogy milyen módon lehet a nemzetekre és a piacra hatni? Valószínűnek tartom, hogy úgy, ahogyan Greta Thunberg csinálja, hogy odaül a parlament elé, hátha lesz valami. És tényleg, Németországban másfél millióan tüntetnek a globális klímasztrájkokon. Magyarországon pár ezren, ami elég lesújtó. Én sajnos nem élek zero waste életmódot, de törekszem arra, hogy minél kevesebb szemetet termeljek, leadom a szerves hulladékot, és nem lesz soha autóm.

Filmezésben nem ihletett még meg a környezetszennyezés?

De, a Rozival közös anyagunk, ami az Inkubátorban versenyzett a közeli jövőben játszódik egy olyan világban, ahol harc van az ivóvízért és anarchikus állapotok uralkodnak.

Filmet lehetséges környezetvédő módon forgatni?

Lehet. Nemrég a lakótársaim dolgoztak a Tanár című sorozatban, ahol végre nem műanyag poharak voltak, hanem mindenki kapott egy kulacsot. Ez mennyire menő, nem? Több mint 70 napig úgy dolgoztak, hogy nem dobálták ki ezeket a műanyagokat. De a film egy fogyasztóipari cikk. Ha az ember a Netflixre akar anyagot szállítani, akkor el kell fogadnia, hogy a streaming szolgáltatóknak annyi a szén-dioxid kibocsátása, mint Spanyolországnak. Lehet, hogy ez is a pusztulásunk egyik sarokköve, hogy filmeket nézünk. Bízok benne, hogy nem. A WALL·E-nak vagy Az ember gyermekének nagyon fontos céljai vannak. De az egészen biztos, hogy egy nagy társadalmi átállásra van szükség, és lehet, hogy a filmnek is.

A bejegyzés szerzője Pál Anna, a BME KomMédia alapszakos hallgatója.
konzerv.png

Fekete Giorgio: „Arcomon csak mosoly lehet és derű, mert az élet végsőfokon nagyszerű…”

A Carson Coma zenekarra tavaly októberben, a 4. Magyar Klipszemlén figyeltem fel, ahol a legjobb élő session és a zsűri különdíja mellett elhozták a fődíjat is. Fekete Giorgioval, a formáció énekesével beszélgettem, de távolról sem egy frontemberközpontú interjút fogtok olvasni: Giorgio amikor csak lehet, bevezet a zenekar működésébe és a tagok történeteibe. Beszélgetés egy kezdő zenekar fontos mérföldköveiről, tudatosságról és szerencséről.
_dsc0826.JPG

Fekete Giorgio. Fotók: Varga Zsófia

Mesélj magatokról egy kicsit: hogyan ismerkedtetek meg a többiekkel? Hogyan alakult ki ez a zenekar, és mennyire fontos az egészben az, hogy ti egyébként barátok is vagytok?

Attilával, a basszusgitárosunkkal volt egy zenekarunk, amikor ez feloszlott, akkor eldöntöttük, hogy csinálunk egy másikat. Ehhez csatlakoztak viszonylag hamar a többiek, különböző helyekről. Az nagyon vicces, hogy Barnit például egy Index Facebook kommentből ismerem. Gyorsan történt minden, olyan magától értetődő volt. Sokat lógtunk együtt, és szerencsére nagyon jóban is lettünk így hatan. Ez egy baráti társaság.

Mivel foglalkoztok amellett, hogy zenéltek?

Mindannyian tanulunk. Én idén végzek az ELTE-n anglisztikán. Nem lehet még a zenére feltenni az életünket, de attól még ez a prioritás, és ehhez igazítja mindenki a dolgait, a tanulmányait, más munkáit. Máshogy nem is tudna működni.

A tagjaitok játszanak más zenekarokban is?

Bálint beugrós billentyűs a Csaknekedkislányban. Sokat dobolt a Ricsárdgírben is, ez azért tizenvalahány év jazzdobképzés után a szüleinek hatalmas öröm lehetett… Mármint, én egyszer voltam egy Ricsárdgír koncerten, ott álltam Bálint anyukája mellett és láttam rajta minden, a színpadon lehúzott jäger után a szomorúságot, hogy „ezért vittem a gyereket zeneiskolába…”.

_dsc0748.JPG

Ha már itt tartunk, hol tanultatok zenélni?

Bálint a Bartók konziban jazzdob szakra jár, ő az egyetlen közülünk, aki zenét tanul. Mindannyian sokat járunk magántanárokhoz, így igyekszünk fejleszteni magunkat.

Mennyire váltogatjátok zenekaron belül a hangszereket?

Bálint valahol a jazzdobos meg a perkusszív hangszeres között található, de közben meg a zenekarban billentyűzik. Tinikorában reggae-basszusgitáros akart lenni, szóval, ő reggae-basszusgitáros is. Ő az egyetlen ilyen multiinstrumentalistának nevezhető tag. Barni is el tud gitározgatni, zongorázgatni, és én is, de főleg Bálint a többhangszeres ember.

Viszont mindannyian vokáloztok meg énekeltek.

Igen. Nagyon fun.

Ennek is van csapatépítő ereje, nem?

Hogyne!

Úgy tűnik, titeket körbevesznek, vagy inkább körétek gyűlnek a tehetséges fiatalok. A Peti és én klipjében megjelenik a Csaknekedkislány két tagja, Csepella Olivér és Konsiczky Dávid…

Amikor Bálinttal megismerkedtünk, akkor igazából egy perkást kerestünk a zenekarba. Volt egy átmeneti billentyűsünk, aki nem nagyon maradt meg, nem találtuk a közös hangot. Bálint akkoriban kezdett el billentyűzni is, és jól kijöttünk, így lett ő a billentyűsünk. A Csaknekedkislánnyal való együttműködése ezután kezdődött. Ami a Peti és én klipjét illeti, kellettek talkshow vendégek, megkértük a srácokat. Jófejek voltak, elvállalták.

Boross Zolival, a menedzseretekkel hogyan ismerkedtetek meg?

A Bánkitó Fesztiválon önkénteskedtem sokat, annál a színpadnál, ahol ő volt színpadmester.

Komróczki Dia operatőrrel pedig már régebb óta dolgoztok együtt.

Igen, lényegében az első komolyabb zenekari fotózásunk óta. Az – hú de régen - 2018 májusában volt. Ott annyira megtaláltuk a közös hangot, hogy megbeszéltük, csinálunk együtt klipet. Augusztus végén leforgattuk, szeptember elején lett kész, ez volt a What a time to be alive. Ezután már a Song about my grandma-t és a Peti és én-t is vele csináltuk. A közös munka véletlenekből alakult ki, mint nagyon sok minden. Ezekre a helyzetekre igyekeztünk gyorsan „ráülni”, kihasználni.

_dsc0814.JPG

A Peti és én-ben szerepelt László Panna is, aki ugye a FOMO-ban játszott.

Igen, ő benne van mindegyik klipünkben. Nagyon jóban van a Diával, barátnők.

És akkor itt van még egy FOMO-s kötődés, hiszen Konsiczky Dávid meg a FOMO zenéjét csinálta.

Tényleg? Ebbe még sosem gondoltam bele. Szerintem inkább Csaknekedkislány tagként volt ott a Dávid, de érdekes ez az összefüggés a FOMO-val.

Izgalmasan keveredik a ti és a zenekar életében a véletlen és a tudatosság faktor.

Aha. Adsz egy ilyen tudatos útvonalat az egésznek, egy széles sávot, amin belül minden véletlenül történik, én így képzelem el. Úgyis az van, hogy tervezünk valamit, és egy hónapra rá már minden tök más. Erre készen kell állni.

Lehet, hogy ebben is rejlik a sikeretek, hogy életkorotokból adódóan gyorsan tudtok reagálni ezekre a mindenféle random dolgokra.

Lehet. Nem gondolom, hogy itt okokat lehetne sorolni, hogy miért megy a zenekar, hiszen még rendkívül kicsi utat jártunk be. Persze szerencsénk van, jól haladunk. Az is szuper, hogy kiderült, emberileg nagyon passzolunk egymáshoz.

Látszik rajtatok, hogy imádjátok, amit csináltok, és ez szerintem kihat a közönségetekre is.

Magától értetődően alakult ki, hogy mi milyenek vagyunk. Nincsen igazán nyomás semmilyen irányból, hanem csinálhatjuk azt, amit jónak érzünk, vagy viccesnek tartunk. Így kezdtük el használni például a social mediát is. Klassz, hogy nem kell egy szerepet felvenni.

Ezt nálatok ki kezeli, ki foglalkozik vele?

Főleg Barni csinálja, én csak segítek neki. A kommunikációs stílus teljesen az ő ötlete volt, ezért nagyon hálás vagyok neki.

A social mediához hozzátartozik egy elég erős vizuális stílus is, amit a színpadon és a képeken is képviseltek. A sárga szín például hogyan lett a védjegyetek?

Szerintem ezen a téren még a zenénél is látványosabb, ha valami nagyon megcsinált vagy mű. Tudatos zenekar ide vagy oda, azon a 2018-as májusi fotózáson odamentünk Diához, néztük az egyszínű háttereket. Jé, itt van ez a sárga, legyen ez! Szóval hiába pofázunk, hogy tudatosság, ez a legnagyobb véletlen, hogy ott volt a sárga, és jól nézett ki. Aztán eléggé megszerettük. Belegondolva, nekem a legtöbb ruhám sárga, és valószínűleg a többieknek is. De lehet ez már utána jött, nem tudom…

_dsc0790.JPG

A Klipszemlén óriási eufória volt, főleg, amikor már a harmadik díjat hoztátok el…

Nagyon vicces volt. Először a Nem vagyok ideges-ért kaptuk meg a díjat, mint legjobb élő session. Aztán jött a Song about my grandma, a zsűri különdíjával. Tudtunkkal két kategóriában voltunk jelölve, legjobb operatőri munka és legjobb élő session. Ehhez képest a zsűri különdíja és a fődíj hihetetlen volt.

A Klipszemlés díjakkal pénz is járt?

A fődíjjal. Egy bizonyos stúdiónak az eszközhasználatára például. Nyilván nagy segítség mindig a pénz a fejlődésre. A következő vagy azutáni klipet fogjuk ennek a segítségével leforgatni, és biztos, hogy ugyanaz lesz a stáb: Lippai Balázs rendező és Komróczki Dia operatőr. Velük szeretnénk „felhasználni” a díjat, hiszen ez ugyanannyira az övék is, mint a miénk.

A közönségetek egyébként mennyire fiatal? Így megérzésre?

Próbálunk törődni azokkal, akik szeretnek minket. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy minket könnyen el lehessen érni, és párbeszéd alakulhasson ki. Erre nagyon jó a carson komák zsibongója nevű facebook csoport. Ami fontos, hogy nem rajongói csoport. Arra használjuk, hogy biztosan mindenkihez eljussanak az infók. Szoktak lenni külön nyereményjátékok csak a zsibongó tagoknak, illetve premierek, előzetes bejelentések. Az egy nagyon jó hely. Oda a személyes facebook profiljainkról szoktunk posztolni, nem a zenekarival, így ez egy közvetlen dolog. A csoportot elnézve nyilván elég fiatal a közönségünk, és ennek örülök. De ugyanúgy örülök, ha egy nagymama mondja azt, hogy jó ez a zenekar.

Ez pedig benne is van a pakliban, hiszen ott a Nem vagyok ideges

Ja ja, azt a barátaim nagyszülei nagyon szokták szeretni!

Nagyon fiatalon kezdtétek a szakmát. Láttok-e magatok előtt akadályt emiatt?

Arra gondolsz, hogy milyen lesz majd pocakosan táncolni a színpadon, mint a Backstreet Boys?

Úgy értem, szakmailag láttok-e akadályt? Befogadott titeket a közeg?

Nem tudom, hogy miről van szó, amikor azt mondjuk „szakma”. Én nem gondolom, hogy létezne kifejezetten ilyen közeg. Az, hogy fiatalon kezdtük, magával hozta a szükségét egy gyors technikai és zenei fejlődésnek, illetve hozzáállásbeli fejlődésnek is. Nagyon jó, hogy ezt individuálisan és zenekari szinten is el tudtuk kezdeni. Az egész hihetetlenül izgalmas, hogy írsz számokat, amik embereket érdekelnek, és ez jelent nekik valamit! Ez csodálatos, tényleg. Szóval azzal foglalkozunk, amit csinálunk, nem az életkorunkkal.

A bejegyzés szerzője Bárdos Kata Kincső, a BME KomMédia alapszakos hallgatója. 

Képek: Varga Zsófia (BME KomMedia, BA)

konzerv.png

Alig múlt 20, de már eljátszotta egy Oscar-díjra nevezett film női főszerepét: Interjú Szőke Abigéllel

A Magyar Nemzeti Filmalap tavaly szeptemberben Oscar-díjra jelölte az Akik maradtak című filmet, mely decemberben be is került a legjobb tíz idegen nyelvű film kategóriába. Milyen az élete a forgatás óta a mindössze 21 éves főszereplőnek? Szőke Abigélt karrierje alakulásáról, a színészképzésről és a castingokról kérdeztük. 

Szőke Abigél, az Akik maradtak mellett A martfűi rém című filmből lehet ismerős, de játszott már Pálfi György Engedj be! című színdarabjában is. Waldorf óvodába, általános iskolába és gimnáziumba járt, ahol mindig részt vett délutáni fakultációkon. A szakkörökön és drámaórákon megalapozhatta kreativitását és érdeklődését a színészet iránt. Jelenleg másodéves a Pesti Magyar Színház színiakadémiáján. Mint sok más fiatal, nyitott a lehetőségekre, de még nem biztos az útjában.

Mennyiben változott meg az életed azóta, hogy a Filmalap Oscar-díjra jelölte az Akik maradtakot?

Azóta, hogy a filmnek sikere van, nagyobb szerepeket kapok a Pesti Magyar Színházban, például márciusban mutatjuk be a Rómeó és Júliát  –  ebben Júlia szerepében leszek látható. Kaptam egy apró szerepet a Pacsirtában, mely Paczolai Béla rendezése. Illetve többet keresnek filmszerepekkel is. A hétköznapjaimat az iskolán és a színházi próbákon kívül a filmmel kapcsolatos teendők töltik meg; az utóbbi időben voltam  Antalyában, Los Angelesben, San Franciscóban és Palm Springsben is. Nagyon jó utazni és találkozni külföldi nézőkkel, de egyben fárasztó is, főleg a jetlag üt ki.

szoke_abigel.jpg

Szőke Abigél az Akik maradtak című film plakátján (via)

Mennyit vagy bent a Színiakadémián?

Napról napra kapjuk a próbarendet, így ez elég kiszámíthatatlan. Reggel általában órára megyünk, aztán próbára. Illetve gyakran éjjel tartják meg az órákat, mert napközben a színházi darabokban próbálunk. 

Elsősként és másodikosként hogyan teltek a napjaid?

Elsőben óráink voltak, bejártunk, próbáltunk, előadtunk. Idén, másodévesként, statisztaként is szerepelünk színdarabokban, így meg tudjuk tapasztalni, hogy milyen a színpadon lenni. Emiatt viszont kevesebb időnk jut készülni az órákra, mert állandóan próbálunk. Akinek szerencséje van, az nagyobb szerepeket kap. Ennek ellenére, le kell vizsgázni a tantárgyakból.

Mi van még hátra a képzésből?

Másodév után választható, hogy ki, hogyan kívánja tovább vinni a szerepeket a színházban: folytathatjuk, de egyéni megállapodás után akár le is adhatjuk őket. Első és másodévben kizárólagos szerződés köt minket a színházhoz, ami azt jelenti, hogy külsős munkákat csak a szabadidőnkben vállalhatunk, illetve minden darabban, amibe bekerülünk, játszanunk kell.

Milyen színházi műfajokat szeretsz?

Nagyon kedvelem az operát, sokat hallgatom. Az énektanárom, Szakács Ildikó, operaénekes. Szeretem a könnyedebb műfajokat is, mint például a musicalt, annak is megvan a hangulata.

El tudod képzelni magad zenés darabokban is?

Szívesen kipróbálnám egyszer. Aki színész lesz, annak lehetőleg tudnia kell énekelni, táncolni és jól beszélni a színpadon.

Sok cikkben olvastam, hogy Földessy Margit színitanodájába jártál. Ez a te döntésed volt?

Nem, a szüleim javasolták, fontosnak gondolták, hogy szocializálódjak más gyerekkel. Korábban a nővérem is Margithoz járt, őt követtük a barátnőimmel együtt.

Gimnazistaként hogyan tudtál jelentkezni az Akik maradtak szereplőválogatására?

Színjátszókörös, "Margitos" voltam, innen jártam castingokra. Nem én jelentkeztem, hanem Ascher Irma casting director hívott fel, hogy érdekel-e a dolog. Küldött egy szinopszist, karakterjellemzést és két jelenetet. A rendező, Tóth Barnabás videón látott először. Nem éreztem azt, hogy túl jól sikerült a casting, de visszahívtak és végül karácsonykor kaptam a hírt, hogy enyém a szerep.

A martfűi rém esetében sem te találtad a casting lehetőséget?

Nem, oda Steinhauzer Andi hívott. Anyukám kísért el a castingra és kicsit aggódott a jelenet miatt. Még aznap este megtudtam, hogy enyém a szerep. A forgatás napjáig még sok rendezni való volt, de végül minden rendben ment és a forgatást rendkívül izgalmasnak találtam.

Szerepeltél Pálfi György Engedj be! című színdarabjában, erre felkértek?

Igen, de a castingról majdnem visszafordultam, mert nagyon sokan várakoztak ugyanarra a szerepre.  Ez elkedvetlenített és túl sok időm sem volt. Mégis jó vége lett, pár napon belül felhívtak, hogy működhet a dolog.

Vannak kedvenc budapesti színházaid?

Főleg Radnótis előadásokat szoktam nézni, ott játszanak a tanáraim is, Pál András és Lovas Rozi. Ezen kívül, a Katonába és az Örkénybe járok vagy Pintér Béla és független kisebb társulatok előadásait nézem. Utóbbi időben a Familie Flöz társulatának előadásait láttam, amik nagyon inspiráltak.

Ki a kedvenc filmrendeződ?

Nagyon kedvelem Tarantino és Wes Anderson filmjeit. Szuper lenne szerepelni a filmjükben, de akár csak megjelenni is. Volt egy korszakom, amikor csak őket néztem, mert annyira meghatározó és merész a képi világuk.

Kit tartasz a példaképednek?

Főleg nők a példaképeim, olyanok, akik emberként is megállják a helyüket és nem mennek tönkre ebben a nehéz szakmában. Például Meryl Streep, Natalie Portman és mindenki, akitől tanulhatok. Pál András, aki a tanárom a Pesti Magyar Színiakadémiában, nagyon erős ízlésbeli világot tud adni, amire később építeni tudom a játékomat.

szoke_abigel_2.jpg

Szőke Abigél az Akik maradtak című filmben (via)

Mi volt az első nagy szakmai sikered?

Ezt nehéz megválaszolni, mert igazából az a siker maga, ha a közönség velem együtt élvezi azt, amit csinálok a színpadon. Nem számít, hogy hányan látják, meg hogy mekkora szerep, ha jól érzem magam benne. Gimiben írtam egy monodrámát, amit elő is adtam az iskolában. Sokat szenvedtem vele, az utolsó három napban átírtam az egészet és megtanultam. Jó visszajelzéseket kaptam.

A családod támogat?

Nagyon. Különben, vidéki gyerek vagyok és féltem a várostól. Általában anyukám kísért el castingokra, sokáig nem mertem egyedül közlekedni.

Voltak Waldorfosok, akik gratuláltak neked az Akik maradtak sikere miatt?

A gimnáziumi tanári gárda megszervezett egy közös mozinézést a Művészbe és megnézték az Akik maradtak című filmet. Nagyon jól esett, szép gesztus volt.

Milyen szakmák érdekeltek a színészeten kívül a gimnázium után?

Sok minden, főleg a pszichológia, de a pontszámom nem lett elég. Emellett sokszor, amikor otthon vagyok, varrok, mert segít kikapcsolni.

A színművészetben mit láttál?

Lényegesnek tartom, hogy megtanuljak mozogni, állni és megszólalni a színpadon. Nincs ahhoz fogható, amikor a közönséggel együtt vagyunk a darab közben. Ellenben, a kamera előtt kevésbé izgulok.

Izgulós típus vagy?

Igen, a színház azért nagy kihívás, illetve a casting helyzeteket is tanulnom kell még.

Úgy érzed, hogy a színészettel az utadon vagy?

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom életem végéig csinálni. A film sikere nagyon váratlan volt. Mindig van valamilyen apró visszajelzés, vagy jön a lehetőség, hogy a dolog is akar engem. Meglátjuk, hogy meddig csinálom.

Van szakmai célod?

Megpróbálom újra a színművészetit és nagyon szeretnék nagyszerű emberekkel dolgozni. Sokat filmeznék és forgatnék.

Az Akik maradtak kapta a legjobb a legjobb játékfilmnek járó elismerést a Magyar Mozgókép Szemlén - a díjat tegnap este adták át.


A bejegyzés szerzője Petky Beatrix, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

konzerv.png

 

 

"Nincs kedvem csöndben maradni" – Interjú Borbély Alexandrával

Borbély Alexandrával, a szókimondó Jászai Mari-díjas színésznővel beszélgettem, aki egyszerre érzi áldásnak és tehernek az Európai Filmdíját. A hírnévvel járó figyelmet felelősségének tartja, megunta a mellébeszélést és azt, hogy mindenkinek megfeleljen.

Miért választottad a színészetet, mindig volt benned szereplési vágy?

Azt hiszem, hogy egészen kiskoromtól kezdve megvolt bennem. Kicsit unalmasnak gondoltam magam a családban, mert a húgom mindig kitalált valamit, sokat rosszalkodott. Úgy éreztem, hogy nekem is fel kell keltenem az érdeklődést. Így elkezdtem a Besenyő családot utánozni otthon. Ezzel szórakoztattam anyámékat és a barátaikat, akik átjöttek.

A színészekről, színésznőkről gyakran halljuk, hogy drámaiak, izgalmasak, magabiztosak és egy kicsit talán hiúak is. Mit gondolsz rád igaz ebből valamelyik?

Muszáj bizonyos exhibicionizmus ehhez a szakmához, az hogy akard magad mutogatni, de szerintem minden színész alapvetően nagyon szeretethiányos. Talán nem elég az otthoni szeretet, a család szeretete, hanem azt akarjuk, hogy mások is szeressenek. És még többen és még többen szeressenek. Ezért van az, hogy ha 10 embernek tetszel, de egynek nem, akkor csak azon fog járni az eszed, hogy annak az egynek miért nem.

Még mindig megvan benned az a késztetés, hogy mindenkinek meg akarj felelni?

Nem, már nincs.  Az ember egyszer csak rájön, hogy nem lehet és nem is kell mindenkinek megfelelni.  De ezt az időszakot meg kell élni. Nem hiszem, hogy 20 éves koromban jobb életem lett volna, ha erre, már akkor rájövök. Jó ez így, ahogy van.

testrol_es_lelekrol.jpg

A film plakátja (via)

2017-ben megkaptad az Európai Filmakadémiától a legjobb színésznőnek járó díjat.  Nagyon őszinte érzelmeket láthattunk rajtad, amikor átvetted. Mi járt a fejedben, amikor kimondták a nevedet?

Szerintem sokkot kaptam. Nem is azért, mert annyira váratlanul ért, de nyilván meglepett. Volt bennem egy belső görcs, azt éreztem, hogy itt ma valami történni fog, ezért fizikailag is rosszul voltam. Nagyon fájt a hasam, már a díjátadó elején. Nem tudom miért, de kitaláltam, hogyha Claes Bang megnyeri – mert akkor láttam a Négyzetet és kifejezetten tetszett az a film – akkor lehet, hogy én is. De ez csak egy ilyen villanás volt az agyamban. Amikor pedig ő kiment átvenni a díjat, akkor kezdtem tényleg iszonyúan rosszul lenni. Ervin (szerk: Nagy Ervin, Alexandra párja) azt mondta, hogy rám nézett és látta rajtam, hogy az egész arcom megfeszül. Ráadásul nem is tudtam a szövegemet, amit mindenkinek meg kellett tanulnia egy coach-al, hogyha ő nyeri meg, ne csak úgy álljon ott a színpadon. Akkor már éreztem, hogy így már tényleg nem fogom tudni megtanulni a szöveget. Amikor aztán kimondták a nevemet, kijött belőlem az összes feszültség, amit addig felhalmoztam. Miután kivittek a takarásba, egy fodrász leültetett egy székre, és még ott hátul is zokogtam, aztán valaki a kezembe nyomott egy kis pezsgőt. Ott volt egy cseh színész, akinek elmondtam, hogy mennyire kedvelem, mire ő azt felelte, hogy neki még nincs ilyenje, ami az én kezemben van. Nagyon felemelő és egyben megrázó pillanat volt.

Mi a következő szakmai célod?

Nekem csak az a célom, hogy legyen munkám, mert ez most mégsem tűnik olyan egyértelműnek.

Ez alatt mind a színházi-, mind a filmszerepeket érted?

Igen, úgy gondolom, hogy itthon csak annyi a kihatása egy sikernek, hogy utána úgy gondolnak rád, hogy neked már ez megvolt, mit akarsz te még. Az a következménye egy díjnak, hogy nincs következménye… Lehet, hogy csak Amerikában van hatása annak, ha valaki elér valamit, mert akkor egyből sok pénzt is hoz a neve. Más az anyagilag felépítettsége a dolgoknak, vagyis az, hogy egy ismert névvel mennyit lehet keresni. Magyarországon a biznisz része máshogy van felépítve, ezért mi ezt itthon megszívjuk. Azt érzem, hogy itt a rendezők azt gondolják, hogy valami új kell. Ezért ez nehéz. Nekem azonban nagyon fontosak a filmek, annyira sokat tudnak adni. Amikor megnézek egy jó filmet, akkor igenis boldog vagyok, hogy ezzel foglalkozom. Oké, persze amit mi tudunk adni másoknak, az nem ér fel az orvosokhoz, de amikor csak egy picit is tanulunk egy filmből – mint például a Jokerből – már meggyógyítottunk valamit.

Nemrég egy szlovák filmben szerepeltél. Milyen érzés volt a szülőhazádban is letenni a névjegyed?

Már az egy nagyon jóleső érzés volt, hogy megkerestek Szlovákiából és Csehországból, hiszen mégiscsak ott születtem, és büszkék rám, kicsit a magukénak is éreznek. Azóta is hívnak szlovák filmekbe, és forgattam ott és Csehországban is. Olyan mintha egy kört írtam volna le, mert onnan jöttem el, de utána mégis visszatértem.

Mennyiben más szlovák nyelven átadni az érzelmeket?

Más még mindig, hiába tanultam a szlovák nyelvet már óvodában is. Mégiscsak itt élek Magyarországon és nem használom annyit, nehezebben rázódom bele. Angolul is játszottam már egy cseh filmben.  Úgy érzem, hogy van abban valami, hogy egy színész csak saját nyelvén tudja legjobban átadni az érzelmeket. Szerintem én magyarul tudok a legjobban játszani.

ba.jpg

Részlet a Testről és lélekről című filmből (via)

Az interjúkban azt lehet látni, hogy nem köntörfalazol, mindig őszinte vagy. Ez tudatos?

Igen, sajnos vagy nem sajnos, ilyen vagyok. Nem tudok mást mondani. Mindig minden látszik rajtam. Annyit tudok tenni néha, hogy tudatosan eldöntöm, hogy bizonyos dolgokról nem fogok beszélni. A minap volt például egy L’Oreal sajtótájékoztatónk, ahol Lilu megkérdezte tőlem, hogy mik a határaink, hogyan feszegetjük azokat. Én azt válaszoltam, hogy úgy, hogy már fél éve mindent kimondok. Nincs kedvem csöndben maradni, inkább beszélek.

Kerültél már bajba emiatt?

Én nem, de Ervin már igen… Úgy érzem, hogy a figyelemmel együtt felelősséget is kapsz, hogy ne hallgass. Nem arról beszélek, hogy bele kell keveredni a politikába, de amikor a színházunkat akarják szétszedni, akkor nem lehet hallgatni. A sajtótájékoztatón is azt mondtam, hogy gyönyörű a sikerekről beszélni, az én esetemben például az Európai Filmdíjról, de muszáj elmondani a negatívumokat is.  Az, hogy én megkaptam ezt a díjat, nagyon jó, csak nekem ez egy mázsás súly is, mert azóta nem igazán hívnak castingokra. A színházamban is csak egy pármondatos szerepet kaptam, miután visszatértem. Persze lehet, hogy csak véletlenül alakult így… Nincs kedvem már arra gondolni, hogy Szandra ne panaszkodj, mert neked milyen jó, hiszen van ez a díjad. Egy ideig az ember hallgat, de két év után úgy éreztem, hogy megfulladok attól, ha ezt nem mondom ki. Ez lehet, hogy csak az én problémám, de hátha ezzel segítek másoknak megélni egy abszolút „fagyást” a siker után. Amikor nem tudod, hogy itt történik csak ez vagy mindenhol így van? Azóta már egy csomó színésznővel beszéltem, akik díjakat kaptak, például egy horvát színésznővel, és mindenki azt mondja, hogy ezt ők is érzékelték. Szóval az egészben van valami beteg… Ezért is esik jól, hogyha kimondhatom, amit gondolok, hogy ne higgye mindenki azt, hogy minden annyira szuper.  Végül is magamról beszélek, és nem másokat ítélek meg. Mégis ki tud őszintébben beszélni magamról, mint én...

Kaphatunk egy kis ízelítőt, hogy hol fogunk látni 2020-ban?

A Centrál Színházban, Básti Julival fogunk játszani egy főszerepet. Az a címe a darabnak, hogy Mary Page Marlowe, és egy nő életéről és annak nehézségeiről szól. Én fogom a fiatal énjét játszani, ő pedig az idősebbet. Márciustól lehet majd látni. Aztán Ördög Tomi, a Dollár Papa Gyermekeinek a vezetője rendez a Delta Produkció előadásaként egy angol krimit, aminek májusban tartjuk a bemutatóját. Emellett most egy szlovák forgatókönyvet olvasok.  Magyar film nincs kilátásban. Lesz egy RTL Klub-os sorozat, amit tavaly forgattunk, a Mellékhatás, ami a béranyaságról szól, abban az egyik főszerepet játszom.  A Spirál című filmnek pedig – amit Felméri Cecília rendezett – most lesz a premierje,– ezt a szerepet még a Filmdíj előtt kaptam.

A bejegyzés szerzője Szabó Anna Borbála, a BME KomMédia alapképzés hallgatója.

konzerv.png

süti beállítások módosítása