Olyan időket élünk, melyben az Egyesült Államok elnöke laza csuklóval bélyegzi meg a "fake news" híres szópárosával a legkülönfélébb médiumokat. Persze lehet azon vitatkozni, hogy mi számít ma hiteles, illetve hiteltelen hírforrásnak, de az egészen biztos, hogy a történelem folyamán korábban nem tapasztalt formában zúdul az álhír az emberekre. Még az egészséges gyanakvás képessége mellett sem könnyű megkülönböztetni a valóságot teljesen, részben, vagy egyáltalán nem fedő híreket egymástól. Aki jelen van a közösségi médiában, vagy napi szinten olvas híreket, az tudja, hogy egy dezinformációs háború kellős közepén vagyunk, aminek az elsődleges színtere az internet. Ezt az állapotot millió plusz egy dologgal lehet magyarázni, de minden kétséget kizáróan az egyre profibb audiovizuális hamisítási technikák is szerepet játszanak a mostanában tapasztalt epikus "fake news" dömpingben. Az egyik ilyen eljárás az úgynevezett deepfake nevű technológia, aminek a tájékoztatásra gyakorolt hatását egyelőre még megjósolni is nehéz. 

(via)

A deepfake nevű eljárás etimológiai értelemben a deep learning (mély tanulás) és a fake (ál-, hamis) szavakból ered. A név alapján valószínűleg egy összetett eljárásra gondolhatnak először a laikusok, de a technológia megértéséhez közel sincs szükség felsőfokú számítástechnikai képzettséghez. A deepfake szoftverek ugyanis nem csinálnak mást, mint mesterséges intelligencia (AI) segítségével audiovizuálisan meghamisítanak videókat. Az ilyen típusú programok eleve létező videókban szereplő emberek arcát és hangját lecserélik olyan személyekére, akiknek semmi közük sincs az originál képsorokhoz. A mesterséges intelligencia az interneten fellelhető kép és videó fájlok rengetegéből képes megtanulni – általában híres – emberek mimikáját, hangját, gesztikulációját és finommozgásait, amit aztán rekonstruál és beilleszt egy másik videóban lévő szereplő arcára. A meghamisított karakterbe pedig bárki belebújhat, és azt mondhat, vagy tehet, amit csak akar.

Képességeit elnézve a deepfake a technológia akár egy rendszeresített eljárása is lehetne az orwelli világban, csakhogy az audiovizuális képsorok meghamisítására kifejlesztett módszer nem egy disztópikus fiktív regény eleme, hanem nagyon is "kézzel tapintható" valóság. Sajnos nincsenek arra vonatkozóan pontos információk, hogy a mióta létezik a deepfake, mivel a technológia evolúciója rendkívül gyors állapotváltozások sorozata, ezért nehéz megmondani, hogy a jelenleg ismert stádiuma konkrétan mikor született meg. Ezzel együtt viszont nyugodtan kijelenthető, hogy 2-3 éve biztosan egzisztál a deepfake, és a legkülönbözőbb formái ismertek. Az ingyenesen hozzáférhető programoktól kezdve egészen a fizetős alkalmazásokig, rengeteg deepfake szoftver közül válogathatnak a civil felhasználók. Egyszóval ma már széles körben elérhető ez az eljárás, de az első jól regisztrálható felbukkanása egészen konkrétan 2017 második felében, a Reddit nevű közösségi weboldalon történt, ahol a felhasználók a szexuális fantáziáik megélésére használták a technológiát.

A deepfake felhasználási területei 

A deepfake körülbelül 3 évvel ezelőtt azzal robbant be a köztudatba, hogy a Redditen és az internet ’pöcegödreként’ számon tartott 4chan nevű képtábla weboldalon számolatlan olyan felnőtt filmes videó jelent meg, melyekben a női főszereplők testére hírességek arcát rakta a mesterséges intelligencia. Egyszóval ál-celebpornó gyártására fogták be először deepfake technológiát, ami azonnal meghozta az eljárás számára a széleskörű hírnevet.

Az első ilyen videók nagyon kezdetlegesek voltak és pár internetes szubkultúrát leszámítva nem igazán kaptak széleskörű figyelmet. Aztán technológia – a képességeit tekintve – rohamos fejlődésnek indult, és nagyon rövid időn belül teljesen élethű kamu A-listás celeb-pornóvideók kezdtek cirkulálni a világhálón. 

Balra Gal Gadot hollywoodi színésznő, jobb oldalon pedig Gal Gadot arca deepfake segítségével egy pornószínésznő testére montírozva (via)

A kamu celeb-pornó népszerűsége meredeken ívelt felfele, a visszás műfajjal aztán a tartalommegosztó honlapok is komolyan foglalkozni kezdtek. Először a Redditnél kapcsoltak, hogy a hamisítás ezen formája komoly etikai és jogi kérdéseket vet fel. A híres közösségi oldalon először törölni kezdték az ilyen típusú tartalmakat, majd végül teljes körűen kitiltották azokat a felületről. Ezt a példát szinte minden felnőttfilmes videómegosztó portál is követte, és ma már ott tartunk, hogy kizárólag az internet legsötétebb bugyraiban találunk kamu celebpornót, ott viszont szép számmal. 

Fontos megjegyezni, hogy jelenleg úgy áll a helyzet, hogy bárkiről készülhet kamupornó. Ehhez mindösszesen kellő mennyiségű fényképre illetve videóra van szükség a célszemélyről. Ilyen értelemben a deepfake a bosszúpornó műfaját egy teljesen új dimenzióba helyezheti, ami durva visszaéléseket nyithat ajtót. Elég egy vérig sértett exbarát/barátnő, aki elégtételt akar venni vélt, vagy valós sérelmei miatt és kész a baj. 

Az emberi szexuális fantáziákat kiszolgáló felhasználáson túl, a deepfake-et a közhangulat és a politikai folyamatok befolyásolására is fel lehet használni. Vagyis csak lehetne, ugyanis egyelőre nem tudni olyan jelentős esetről, ahol a széleskörű közvélemény formálása miatt, illetve valamilyen politikai, vagy gazdasági haszonszerzés céljából született volna deepfake videó. Persze, ami késik, az nem múlik. A technológiai guruk szerint már nem kell sokat várni, hogy komoly társadalmi botrányt okozzon egy deepfake technológiával meghamisított felvétel. Konzervatív előrejelzések szerint a következő évek sorsfordító országgyűlési, vagy elnökválasztások kampányhajráinak valamelyike alatt bevethetnek manipulatív célból deepfake videókat. Például a 2020 novemberében esedékes amerikai elnökválasztást megelőzően sokak szerint számítani kell olyan videókra, melyek kommunikációs krízist, vagy belpolitikai válságot okozhatnak az Államokban. 

(via)

Így védekezz: A deepfake videók felismerése 

Több technológiával foglalkozó internetes portál is feldolgozta már, hogy miként lehet felismerni a deepfake videókat. E szaklapok általában többlépcsős védekezést ajánlanak az olvasóiknak. Ezek értelmében az első védekezési szint technikai jellegű, ami a deepfake korántsem tökéletes képességeire épít. Ezek a szoftverek – pláne az ingyenesen hozzáférhető gagyi cuccok – ugyanis gyakran olyan készterméket állítanak elő, amely hemzseg a szemet szúró hibáktól, így könnyen felismerhető a hamisítás ténye. Az arc illesztése, a hang és a szájmozgás lehetetlen együttállásai, a gazdatest és az "álarc" színárnyalatának és tónusbeli különbségei is olyan figyelmeztető faktorok, melyek egyértelmű jelei lehetnek a deepfake-nek. Több lap is hangsúlyozza, hogy a kevés pislogás egy karakteres árulkodó jel lehet - még a profi szoftverek esetén is. A deepfake algoritmusai ugyanis gyakran megfeledkeznek erről feltétel nélküli emberi reflexről és képesek pislogás nélküli emberarcokat legyártani.

A deepfake felismerés második foka már összetettebb, az ugyanis tartalomfogyasztásbeli szokásváltoztatást követel az emberektől. Aki nem akarja, hogy a deepfake videók megvezessék, annak a jövőben ki kell alakítania magában az egészséges kételkedés képességét, valamint nem árt, ha a realitásérzéke is kellőképp földhözragadt. Mindenkinek a mostaninál alaposabban kell ismernie a közszereplők és a politikai véleményformálók vérmérsékletét, állásfoglalását, illetve attitűdjeit, hogy az audiovizuális hamisítás lehetőségére kezdjenek gyanakodni, ha egy felvételen túl nagyot állít egy társadalmilag meghatározó személy. Például ha egy élethű videóban Nancy Pelosi demokrata alsóházi képviselő hosszan értekezik a Donald Trump amerikai elnök által kilátásba helyezett határfal fontosságáról és pozitív hatásairól, akkor az minimum kételyt kell, hogy ébresszen mindenkiben.

Ha az előző két szint csődöt mond, és egyik segítségével sem lehet hitelt érdemlően bizonyítani a deepfake tényét egy gyanús videóról, akkor ellenőrzőszoftverek segítségével is lehet ellenőrizni egy videó valódiságát. Több szoftverfejlesztő cég is azon dolgozik a nagyvilágban, hogy olyan számítógépes programokat hozzanak létre, melyek közel 100 százalékos biztonsággal megmondják egy videóról, hogy deepfake által hamisított-e. Ezek a programok – deepfakehez hasonlóan – mesterséges intelligenciát használnak a felismerés folyamata alatt. A videó hangszintjétől kezdve, az arc színtónusain át egészen a mimikáig sok mindent megvizsgálnak ezek a programok.

(via)

A mesterséges intelligencia, azaz mély tanulása azonban egy végeláthatatlan csiki-csuki harc folyik a deepfake szoftverek és az ilyen típusú videókat felismerő programok között, ugyanis mindkettő a másik hibáiból tanul. A deepfake szoftverfejlesztők egyszerűen megvizsgálják, hogy az felismerő programok milyen hibák kiszűrésével detektálja a hamis tartalmat, majd ezekre a hibákra ráeresztik a mesterséges intelligenciát, hogy korrigálni tudja azokat. Ilyen értelemben pedig az újabb típusú deepfake szoftver a régi hibákat kiküszöbölve már olyan minőségben készít videót, amiről nem tudja megmondani egy régi felismerő program teljes bizonyossággal a hamisítás tényét. Az ördögi kör így bezárul és mindkét oldal folyamatos önfejlesztő paradigmába kerül.

Valós fenyegetés-e a deepfake? 

Kinyílt Pandóra szelencéje, már semminek sem hihetünk! – valószínűleg valami nagyon hasonló járhat az örök pesszimisták fejében, amikor a deepfake társadalomra gyakorolt hatását próbálják megfejteni. Természetesen ezek az aggodalmak teljesen jogosak, de ha a múlt hasonló típusú technológiai fejlesztéseit vesszük figyelembe, akkor nem jelenthet reális fenyegetést a deepfake. Példának okáért a Photoshop segítségével se sikerült soha senkinek háborúkat kirobbantania, vagy választásokat megnyernie. Legalábbis közvetlenül biztosan nem. Nagy valószínűséggel ugyan lesznek visszaélések a technológiával, de a szakértők szerint egyáltalán nem kell világégésre számítani. A nagy közösségi médiumok, és a széleskörű közvélemény befolyásolására alkalmas internetes felületek ugyanis komolyan foglalkoznak a deepfake jelenséggel, és hatalmas erőforrásokat mozgósítottak az utóbbi időben arra, hogy kiszűrjék és letiltsák az ilyen tartalmakat, hogy megakadályozzák a terjedésüket.

Szépen lassan pedig jogi keretek közé is szorítják a deepfake videókat - legalábbis erre utalnak a jelek. Természetesen elsőként az Egyesült Államok kongresszusa, kibervédelmi és nemzetbiztonsági szervezeti vették föl a kesztyűt az ilyen tartalmak ellen. Ugyan még nem látni pontosan azt a jogi struktúrát, amivel egészséges mederben lehet tartani a deepfake jelenséget, de szerencsére már a törvényhozók elkezdték kongatni a vészharangot, hogy a technológiával kapcsolatos visszaélésekre lehet számítani, amivel egészen egyszerűen kezdenie kell valamit a döntéshozóknak.

A közösségi média aktivitás nagy részét a pozitív visszajelzések miatt csinálják az emberek. Sok esetben csak és kizárólag a bejegyzésre potenciálisan érkező lájkok magas száma miatt születnek meg a posztok. Persze a lájk- és követődömping nem pusztán könnyen jött és gyorsan múló örömszerzésre jó, hanem egyfajta piaci indikátorként is működik. A sok követővel rendelkező és nagy elérést generáló oldalak többet érnek, mint a kevésbé népszerű társaik. Például az óriásvállalatok olyan személyeket választanak influencer marketing tevékenységeikhez, akik népszerűek a közösségi térben, tehát sok követővel rendelkeznek. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy egy több millió dolláros biznisz telepedett rá arra, hogy ipari mennyiségben állítsanak elő kamu követéseket és robotok által legyártott lájkokat az úgynevezett kattintásfarmokon.

Mik azok a kattintásfarmok?

Egy gyors Google kereséssel több tucat olyan oldalt találni az interneten, ahol közösségi-média aktivitást vásárolhatunk: Facebook lájkokat, YouTube megtekintéseket, Instagram követőket vagy 5 csillagos applikáció értékeléseket is kínálnak eladásra ezeken a felületeken. Ezen digitális-termékek mögött természetesen nincs humán aktivitás, a kattintásfarmokon egyedül karbantartási és üzemeltetési feladatokat látnak el az emberek. A kamu lájkokat, követőket, értékeléseket és megtekintéseket lényegében hadrendbe állított okostelefonok és számítógépek gyártják éjt nappallá téve, iparszerűen. A közösségi média aktivitás előállítására programozott számítástechnikai eszközök hatalmas telepeit szokás kattintásfarmoknak is nevezni.

A legtöbb kattintásfarm a harmadik világbéli, fejlődő országokban található. Az olyan távol-keleti államokban, mint Kína, Thaiföld és Banglades szó szerint több millió dolláros iparággá nőtték ki magukat ezek a létesítmények, hisz ezeken a helyeken a hardwer-gyártás virágzik, így a hadrendbe állítható olcsó készülékek belföldről jönnek aprópénzért. A kattintásfarmok által legyártott követések és lájkok eladásából befolyt összeg pedig sokszorosa lehet a helyi átlagfizetéseknek, ezért szegénységből való kitörési lehetőségnek sem utolsó egy ilyen komplexumot üzemeltetni, vagy éppen benne dolgozni. A Fülöp-szigeteken például a minimálbér havi 34 dollár, egy kattintásfarmon viszont átlagosan 150 dollárt is meg lehet keresni az ázsiai szigetországban.

Mennyi az annyi?

A különböző kattintásfarmok által kínált portéka árai között nagy az eltérés. Ennek sok oka lehet: például egy teljesen csupasz adatlappal rendelkező kamukövető lényegesen olcsóbb, mint azok az álprofilok, melyeknél a személyes adatok is meg vannak adva, valamint pár fotó vagy bejegyzés is megtalálható a hírfolyamukban. Az index összeállítása szerint nagy általánosságban mégis elmondható, hogy ezer Facebook rajongót 15-25 dollár között kapni, egy bejegyzésre vagy fotóra érkező ötszáz lájkért 15-20 dollárt kérnek el, a Twitteren ötezer követő 10 és 30 dollár között mozog, a YouTube-on tízezer megtekintés kb. ugyanennyi. Ezek a legkisebb megvásárolható opciók, nagy tételben viszont természetesen jár az árengedmény: 500 ezer Facebook rajongó potom 3500, egymillió YouTube megtekintés 400, kétszázezer Twitteres követőt pedig egy 100 zöldhasúba fáj a kedves vevőknek.

(via)

A vásárlói oldal: mi motiválja a fogyasztókat?

Elmondhatjuk, hogy a lájkok, kattintások, megtekintések és követéseknek a vásárlását alapvetően az emberi hiúság motiválja. Tudományos tény, hogy a lájkok és követések egyszerű örömforrást biztosítanak az ember számára, ugyanis az ilyen típusú digitális pozitív visszacsatolások dopamint szabadítanak fel az ember agyában. Egyes kutatások szerint egy lájk, vagy követés pont ugyanazokat az agyterületeket ingerli, mint stimuláns kábítószerek, mint például a kokain. Persze ezek a biokémiai tényállások önmagukban nem magyaráznak semmit, hisz a világtörténelem legnagyobb önbecsapása lenne, ha pusztán egy apró és gyorsan múló boldogsághormon-löketért vásárolnánk lájkokat. (Lehetséges, hogy élnek széles e világon emberek, akik ezzel a módszerrel keresik a hétköznapi boldogságot.)

A vásárlás közvetett oka csak a nyilvánvaló és gyors fizikai kielégülés, közvetlenül inkább inkább gazdasági természetű döntés. A vállalatok ugyanis a magas követőszámmal rendelkező fiókok tulajdonosaival veszik fel a kapcsolatot, ha véleményvezérekkel (influencerekkel) szeretnének reklámozni. A képlet pedig rendkívül egyszerű: a sok követő magas elérést, a magas elérés pedig sok potenciális vásárlóhoz eljuttatott reklámüzenetet jelent. Ezért a önjelölt influencerek a nagy cégek megtévesztésére játszva vásárolhatnak követőket vagy lájkokat. Persze ezt leszámítva is rengeteg típusú motiváció állhat a vásárlás hátterében. Például egy új vállalkozás közösségi média reprezentációjának adhat egy kezdő lökést lájkvásárlás, vagy YouTube videósok turbózhatják fel az első videóik nézettségét ezzel a gyakorlattal.

(via)

A gyanú árnyékában

Követő és kattintás vásárlással már sokan lebuktak a közösségi média történetében. Nem csak pitiáner pályakezdők, hanem a sztárvilág és a politika neves képviselői is, külföldön és Magyarországon egyaránt. A nemzetközi hírességek közöl Rihanna, Cristiano Ronaldo, Katy Perry, Taylor Swift, Lady Gaga, Kim Kardashian és Donald Trump amerikai elnök is bukott már le kamu felhasználókkal. A médiacégek részéről minden esetben a kamu felhasználók törlése volt a retorzió, amivel általában milliós nagyságrendben vágták vissza a hírességek követőinek a számát. 

Itthon legnagyobb médiavisszhangot Mága Zoltán hegedűművész esete váltotta ki, akinek gyanúsan rövid idő alatt növekedett meg a Facebookos rajongótábora több 100 ezer fővel. A  zenész Facebook-oldalának jelenleg kicsivel több mint 1 millió lájkolója van. Ezzel méretű a követői bázissal benne van Magyarország TOP10 legkövetettebb Facebook rajongói oldalában, olyan hírességek mellett, mint Kasza Tibi vagy Schobert Norbert. Persze nem szeretnénk elvitatni annak a lehetőségét, hogy komolyzenével össze lehet harácsolni ennyi Facebook kedvelést, de minimum gyanús, hogy Mága Zoltán követőinek tetemes részét nem Uniós, vagy éppen amerikai állampolgárok teszik ki. Mága 260 ezer bangladesi, 180 ezer indiai és 120 ezer pakisztáni „facebookozóval” gazdagodott a tavalyi esztendő közepén - szinte egyik napról a másikra. Szóval pont olyan távol-keleti országokból érkeztek a kedvelések, ahol a világ kattintásfarmjainak nagy hányada is található. Erre a hirtelen jött bővülésre pedig a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) is felfigyelt és versenyfelügyeleti eljárás keretein belül vizsgálatot indított.

A Gazdasági Versenyhivatal a folyamatban lévő versenyfelügyeleti eljárásában azt vizsgálja, hogy a Mága Zoltán előadóművész Facebook oldalán hirtelen jelentős mértékben (több százezerrel) megnőtt lájkok száma arra a körülményre vezethető-e vissza, hogy a Mága Zoltán előadói tevékenységét szervező, népszerűsítő eljárás alá vont vállalkozások valódi kedvelések, valódi fogyasztói tetszésnyilvánítás nélkül, ellenszolgáltatás fejében jutottak-e ezen új kedvelésekhez és követésekhez.

 - fogalmazott a GVH újságírói megkeresésre a Mága-ügy kapcsán.

Jogi szürke zóna

Alapvetően csak etikai szempontból kérdőjelezhető meg, ha valaki magáncélra vásárol fiktív népszerűséget a közösségi médiában. Ez a gyakorlatot természetesen a közösségi oldalak szabályzatában tiltólistás, de mivel a Facebook, a Twitter és az Instagram nem állami szervek, ezért maximum a közösségi oldalak szabályrendszerének keretein belül számíthatnak retorzióra a vásárlással tetten ért felhasználók. Például letiltják ezeket a profilokat, vagy egyszerűen törlik a vásárolt követőket vagy lájkokat. Persze a közösségi óriáscégek folyamatosan próbálják felkutatni és szankcionálni az ilyen típusú visszaéléseket, de a a kattintásfarmok számának növekedésével, és azoknak az egyre hatékonyabban dolgozó szoftvereivel nem tudják maradéktalanul felvenni a versenyt. A vásárolt kamu követők és lájkok ezért sok esetben rejtve maradnak a nagy testvér előtt.

A lájkok és a követők vásárlásra pedig csak akkor kerül jogi megvilágításba, amikor egy influencer úgy köt reklámszerződéseket nagy vállalatokkal, hogy tisztában azzal, hogy követőinek nagy része kattintásfarmokon legyártott kamuprofil. Ha a követők nem valósak, a hirdetés nyilvánvalóan soha nem fog célba érni, mivel nincs mögöttes humán tartalom a követők profiljai mögött. Ha influencer erről tudomással bír - és miért ne bírna, hisz maga vásárolta követőit -, akkor ez a magatartásforma minden kétséget kizáróan rosszhiszeműség a társuló üzletfelekkel szemben. Ez versenyjogi szempontokból mindenképp aggályos, mivel kimondottan a üzleti partner illetve a leendő vásárlók megtévesztésére alapul.

A közösségi média egzisztenciális válsága

Az etikai és a jogi vonatkozáson túl fontos megemlíteni a közösségi média aktivitással kapcsolatban felmerülő filozófiai kérdéseket. A szakértők becslése szerint napjainkban a közösségi médiumok összesített aktivitásának 15%-át már robotok gyártják le, szóval nincs mögöttük humán tartalom. Ez statisztikai tény pedig minimum ijesztő, de inkább durván kiábrándító.

Jóhiszeműen járunk el, ha azt vélelmezzük, hogy a közösségi médiumokat olyan online felületként hozták létre a tech-világ nagy koponyái, ahol csak és kizárólag humán aktivitás történik. Az alapítok elképzeléseinek viszont keresztbe tett az emberi hiúság és haszonszerzés, mivel ezek a gyarló emberi tulajdonságok életre hívtak olyan robotokat, szoftvereket és algoritmusokat melyek bekövetnek, belájkolnak és nézegetik hús vér emberek tartalmait. Jelenleg a aktivitás torta durván egyhatodát ilyen önvezérelt tudattalan entitások generálják. 

Joggal merül fel a kérdés az emberben, hogy mekkora teret fognak még meghódítani a robotok a közösségi médiában? Lesz-e egyensúlyi állapot, vagy emberek egyre lassulva ugyan, de fokozatosan veszítenek a létszámarányukból az olyan digitális platformokon, melyeket csak és kizárólag nekik hoztak létre?

Mi ez, ha nem a közösségi média egzisztenciális válsága...

„Ha nem posztolod, meg sem történt...” – mondják sokan. Most nem ennek a kijelentésnek az igazságtartalmát fogjuk vizsgálni, hanem azzal foglalkozunk, hogy hogyan érdemes hírt adni a munkahelyi eredményeinkről a közösségi médiában, mert a siker tálalása számos hibalehetőséget rejt. 

A közösségi média világában elkönyvelhető-e az a siker, amit nem osztunk meg az Instagramon vagy a Facebookon? Sokak számára teljes abszurditásnak tűnhet már a kérdés feltevése is. Azonban ott van az is, hogy ha a sikereinkről nem adunk hírt az online térben, akkor az ismerőseink nem tudnak majd róla (vagy kevesen lesznek azok, akik igen), így nem kapunk majd annyi elismerést... Bár a lényeg az lenne, hogy magunknak bizonyítsunk - de a folyamat ennél bonyolultabb, megérne egy külön bejegyzést. 

Vannak, akik nehezen beszélnek a sikereikről élőben és online egyaránt. Ebben benne lehet az is, hogy ehhez a tetthez sokakban szorosan kapcsolódik a dicsekvés kifejezés: a szó pejoratív felhangjának már önmagában visszatartó ereje lehet. Nem kevesen érzik úgy, hogy szerénytelenség az érdemeikről beszélni: ahelyett, hogy büszkék lennének ezekre, negatív érzéseik lesznek, mikor ezek előtérbe kerülnek. Számos kutatás mutatott ki összefüggést a passzív Facebook-jelenlét és az önbizalomcsökkenés, önértékelés megingása között.  

(via)

Az online énreprezentáció, a ’hangerő’ és a valódi érdemek között persze fordított arányosság is fennállhat: van, aki ha kell, ha nem, dicsekszik (a szó negatív értelmében is akár). Mások idealizált énreprezentációi nem feltétlenül fedik a valóságot, mégis hatást gyakorolnak ránk: a teljesítmény illúzióját könnyedén meg lehet teremteni egy poszttal, függetlenül attól, hogy valójában mennyi munka áll mögötte. Ezek a híradások nehezen áttörhető falakat építenek a szerényebb személyiségek számára az önreklámozás képességét tekintve: vannak, akik ezekhez képest (pláne, ha egy-egy ilyen bejegyzés sok száz lájkot kap) kevésnek érzik saját eredményeiket. Ha rá is szánják magukat a posztolásra, kevés önbizalommal teszik azt. 

Ne feledjük, hogy önmagunk helyes definiálása egyre fontosabbá válik a digitális világban! Ez a poszt azoknak szól, akik nem tudják, hogy vágjanak bele az eredményeik megosztásába, vagy tökéletesítenék módszereiket: következzen számukra néhány megszívlelendő tanács. 

1) Kerülendő „siker-posztok”

Szerénykedés közben szorongás keletkezik bennünk, és ez óhatatlanul átragadhat a befogadóra is, ez pedig ellehetetleníti a kommunikációs cél megvalósulását: az információ keretezése miatt nem tudunk pozitív benyomásokat kelteni érdemeink megosztásával. Ha érződik rajtunk a szorongás, miközben saját érdemeinkről beszélünk, a hallgató két ellentétes üzenetet kap: hiába értünk el valamit, ha arról nem magabiztosan, büszkén számolunk be, hanem próbáljuk eltussolni a „nem mintha számítana, de azért elmondom...”, és „bocsánat az önreklámért...” típusú frázisokkal.

Ennél már csak a vicceskedő vagy a motiváló idézetekkel ékesített büszkélkedés válthat ki több negatív érzelmet az emberekben:

• míg előbbi a szerénykedéshez hasonlóan eltussolni kívánja a dicsekvést,
• utóbbi arról árulkodik, hogy nem tudjuk felvállalni a siker okozta pozitív érzelmeinket, ezért "A Nagy Okosokhoz" fordulunk pár hangzatos gondolatért.

Ehelyett fogalmazzuk meg úgy az üzenetet, hogy az önmagunk számára is komfortos legyen – ügyeljünk rá, hogy az önreklámozás miatt bennünk keletkező feszültség ne váljon érezhetővé a kommunikációban. Anélkül, hogy az nagyképűségnek vagy önfényezésnek tűnne: mert míg a büszkeség pozitív, hiszen egészséges önbecsülésről árulkodik, az önteltség (mások érdemeit semmibe vevő, lekicsinylő, önmagunkat az egekbe emelő poszt) éppen az ellenkezőjét sugározza. 

(via)

2) Ha megoldják helyettünk...

Abban az esetben, amikor például az egyetem vagy a cég, ahol dolgozunk, posztolja az elért eredményünket, sikerünket, előfordulhat, hogy csak a megosztás gombra kattintunk, és minden egyéb kommentár nélkül tesszük azt közzé saját oldalunkon. Személyesebbé válhat a poszt, ha kiegészítjük egy-két gondolattal, melyben azt emeljük ki, miért vagyunk büszkék erre a dologra, és másokat inspirálandó, a célig vezető útról is szólhatunk pár szót.

3) Egy poszt vagy több poszt?

Mivel számos platform áll rendelkezésünkre életünk fontos pillanatainak megosztására az online térben, és nagyjából fedik egymást a különböző követői táboraink, nem ajánlott minden felületen ugyanazt, ugyanúgy közzétenni egy sikerünkről. Ha például egy oklevélátvételről posztolunk, biztosan készül több felvétel az eseményről. Még ha hivatalos fotóból csak egy áll rendelkezésünkre, készítünk pár szelfit hozzátartozóinkkal. Válogassuk ki, milyen felületre, milyen tartalomtípus kerül, hiszen így követőink sem ugyanazokkal a fotókkal találkoznak a hírfolyamokban.

(via)

4) Mutatkozzunk be hatásosan!

Az önmagunkról kialakított kép nem csupán a személyes találkozások során sorsdöntő, de a digitális világban sem utolsó szempont. Nézzük meg, mi szerepel rólunk a közösségi média felületeinken: felsoroltuk-e az összes olyan tevékenységet, tanulmányt, munkahelyet, amely referenciaként szolgálhat, amelyekre büszkék vagyunk? A LinkedIn profil manapság már alapelvárásnak számít a munkaerőpiacon, ezért kiemelten fontos, hogy mindig friss és hiteles legyen.

5) Üdv, puszi, pá – Az email-aláírás kiaknázatlan lehetőségei

Nyilvánvalóan fontos, hogyan köszönünk el elektronikus leveleink végén, azonban sokszor elfelejtjük, hogy milyen nagy jelentőséggel bír, mi áll az „Üdvözlettel” után: az alapadataink, úgy, mint a név, telefonszám, email cím, adott esetben cégnév és a cég adatai, valamint mindezek esztétikus és professzionális tálalása az online levélváltás elengedhetetlen összetevője. Ha magánszemélyként a LinkedIn profilunk linkje, vagy ha rendelkezünk vele, a nyilvános blogunk, közösségi média felületeink elérhetősége szerepel a leveleink végén, máris teljesebb képet adhatunk a másiknak önmagunkról, eredményeinkről, kvalitásainkról.

(via)

Ha elértünk valamit, legyünk rá büszkék, és osszuk meg azt, hiszen – mint sok minden más – az eredmények valamihez, valakikhez, de legfőképp önmagunkhoz mérten értékelhetők. Ne az elismerésért dolgozzunk, hanem saját céljainkért, és ha sikerrel koronázzuk a törekvéseinket, mutassunk vele példát. A legnagyobb erő az önbecsülés!

A bejegyzés szerzője a kulturális szférában dolgozó kommunikációs szakember, digitális média munkatapasztalattal. 

Milyen szavak, gondolatok határozzák meg mostanság a politikai diskurzust és a közbeszédet hazánktól nyugatra? Legyen szó a mainstreamről vagy kisebb szubkultúrákról, a bal- és a jobboldalon egyaránt találunk trendi kifejezéseket és ötletes sértéseket, amelyek frappánsan összefoglalják, hogy mit kell tudnunk a politikai kultúráról.

Nézzük, melyek voltak az utóbbi idők sokatmondó szófordulatai!

Legszebb öröm a Schadenfreude

Még ha nehezen is valljuk be magunknak, sokan örömünket leljük mások szenvedésében. Nem kell persze súlyos vagy sorsfordító dologra gondolni, egy apróság is elegendő ahhoz, hogy áthasson bennünket a káröröm érzése. A német Schadenfreude (a schaden, azaz kár és a freude öröm szavak összetétele) annyira kifejező, hogy még az angol is a német szókapcsolatot használja a káröröm leírására. Ez ad magyarázatot arra, miért élvezzük a bakivideókat, és miért lelkesedünk, amikor az a focicsapat kap ki, akiknek köszönhetően kiestek a kedvenceink a vb egy korábbi meccsében.  A káröröm érzése annál intenzívebb, minél erősebben kötődünk bizonyos csoportokhoz - minél eltökéltebb németdrukkerek vagyunk, annál inkább ujjongunk a dél-koreaiak vereségén, illetve minél lojálisabb egy politikai oldalhoz való elköteleződésünk, annál jobban várjuk a másik oldal vereségét. Érdekes módon még akkor is átéljük ezt az érzést, ha nincs is közvetlen hasznunk mások szenvedéséből.

Check Your Privilege Schadenfreude

A jelenlegi amerikai politikai színtéren pedig tökéletesen megfigyelhető a káröröm jelensége, a kék és a piros táborban egyaránt, és nemcsak azért, mert sokak szerint mókás fickó az üzletemberből elnökké avanzsált Trump. Politikusok, szakértők, hírességek ismételgették hónapokon át, hogy belőle aztán sosem lesz elnök. A választás éjszakájától kezdve azonban feléledt a “na, ugye megmondtam” érzése a republikánus oldalon. Persze a demokraták is találtak maguknak alkalmat a kárörvendésre, például amikor az új kormány egészségügyet érintő döntései éppen a pirosan szavazó államokat érték a leginkább hátrányosan. A Trumpgrets nevű Tumblr oldal a Trump megválasztását megbánók (Trump+regrets) hozzászólásait gyűjti össze (ráadásul olyan zseniális alcímmel, mint a "les déplorables misérables").

Beleremeg a föld a fiatalokba

A fiatalok egy részére persze igaz, hogy kiábrándultak a pártpolitikából, ugyanakkor az ifjabb generációk politikai erejével egyre inkább számolni kell. Éppen ezért választották a youth, azaz fiatalság és az earthquake, vagyis földrengés szavak egyesüléséből létrejött youthquake kifejezést 2017 végén az év szavának Oxfordban. A szerkesztők ugyan bevallották, hogy a szó az év elején még relatíve ismeretlen volt, de a a júniusi brit parlamenti választásokon elképesztő népszerűségre tett szert. A statisztikák szerint 25 éve nem volt ilyen magas a 18-24 éves szavazók száma. A Jeremy Corbyn által vezetett Labour, azaz Munkáspártot a II. világháború óta nem támogatta szavazatával ennyi fiatal, ami nem kis részben a mémeknek és a digitális média jelenlétnek volt köszönhető.

Sőt, érdekes trend figyelhető meg a briteknél, miszerint a fiatalok elköteleződése a Munkáspárt mellett azt eredményezte, hogy a generáció konzervatívjai sokszor félnek nyilvánosan felvállalni politikai elköteleződésüket. Torynak lenni, azaz a konzervatívokra szavazni ugyanis sokak szerint szégyen, ahogy arra egy népszerű brit Youtuber is utalt bocsánatkérő videójában, miután vicces kihívást csinált a szegénységből az “1 fontból élni 1 napig” című videójával.

Így trollkodik a jobb

A youthquake gondolatához kapcsolódva, az amerikai “jobboldal” legutóbbi átrendeződése nem a szokásosan idősnek gondolt konzervatívok által történt, hanem a baloldalt is meghazudtoló lázadó fiatalok hatására, olyan névvel ellátott csoportoknak köszönhetően, mint az alt-right és alt-light, neonácik és fasiszták, PUA és incel férfiak tábora. Ezek a csoportok ugyan részben eltérő ideológiákat képviselnek, számtalan tagjukat mégis összeköti a rasszizmus és az anti-feminizmus. A nők kigúnyolásától a halálos megfenyegetésükig minden elképzelhető a lázadó jobb online fórumain.

Viszont nézzük meg, milyen kreatív sértésekkel szokták illetni a csoportjaikon kívül állókat!

A jobboldal és a Manosphere előszeretettel használja a Mátrixból ismert kék tabletta metaforáját, miszerint az emberek alukáljanak csak tovább a kényelmes fantáziavilágukban, míg a piros tabletta hatására ráébredhetnének a világ kemény igazságaira.

A social justice warrior, azaz a társadalmi igazság harcosa megnevezéssel azokat illetik, akik sokszor már egyéni szintre vonatkoztatott identitáspolitikájukat képviselve, biztonságos terekről (safe space) ordítozva bizonygatják, melyikük van jobban elnyomva és bántalmazva (trigger warning!), miközben még a hasonlóan demokrata elköteleződésűekre is ráuszítják a Tumblr hiperézékeny hadát (a Tumblrinákat). Ők “Különleges Hópehely Szindrómában” szenvednek (a Harcosok klubja alapján), mert éppoly érzékenyek és sérülékenyek, mint egy hópihe.

A jobb nemcsak a balt szereti sértegetni, saját táboruk is kellően szerteágazó ahhoz, hogy maguk között is osztogathassák az észt. A cuckservative kifejezés a cuckold (megcsalt férj) és a conservative szavak összekapcsolásából született, amivel az alt-right becézi a maradinak tartott konzervatívokat, akik beadták a derekukat a kékeknek. A cuckservative szónak van egy rasszista, pornós felfogása is. Ehhez képest szinte fantáziátlan a libtard (liberális+retardált) kifejezés.

A bal is próbálkozik

Amikor magukat hazafinak tituláló fegyveres amerikai férfiak egy csoportja még 2016-ban elfoglalta egy oregoni vadrezervátum főépületét, a Twitter nem hagyta annyiban az esetet. Olyan zseniálisan gúnyos hashtagekkel álltak elő, mint a #VanillaISIS vagy a #YallQaeda (ez utóbbi a Y’all miatt nem igazán korrekt, mert nagyrészt nem déliek voltak a fegyveresek). Ezek a kifejezések arra utalnak, hogy nemcsak a jobb által démonizált muzulmán világtól kell tartanunk, hanem a radikalizálódott amerikaiaktól is. 

Aztán ott vannak a klasszikusok (náci, fasiszta etc.), illetve olyan jól csengő szavak, mint a Trumpkin és a Trumpster, amelyeknek, nem meglepő módon, megint csak van egy perverz felhangja.

Még akkor is, ha a jobb jobb a trollkodásban, néha a balnak is vannak frappáns ötletei: miután a Twitter letiltotta Milo Yiannopoulost, amikor hírek repülnek fel a férfiról, a balosok a helyes link helyett a deaktivált Twitter-fiók URL-jére irányítják a forgalmat. Ismerős?  

Egyre erőszakosabb a kultúrharc, ami a bal és a jobb között folyik, és előszeretettel azonosítják a másik oldalt annak lehető legszélsőségesebb válfajával: neonácik kontra hiper-polkorrektek. A szubkultúrákon kívüli mainstream talán még egy kicsit civilebb… talán… még...

Udvariasság - mégis mi az és mire jó?

Az udvariasság (civility), pontosabban annak hiánya az amerikai politikai diskurzusban a legújabb beszédtéma. A sztori júniusban indult, amikor is a Trumphoz közel álló republikánus politikusoknak újfajta inzultusokkal kellett szembenézniük. Sarah Sanders államtitkár elmaradt vacsoráján napokig csámcsogott a sajtó, ugyanis egy virginiai étterem tulajdonosa visszautasította a politikus kiszolgálását pár órával azután, hogy többezer bevándorló gyermeket választottak el szüleiktől az amerikai határon.

Nemcsak pirosak és kékek, de még a demokrata politikusok között is vita alakult ki a vacsora megtagadásának helyességéről. Kétségkívül a legnagyobb elutasító visszhangott, még párttársai között is, Maxine Waters demokrata képviselő nyilatkozata váltotta ki, aki a republikánus tisztviselők zaklatására szólította fel az amerikaiakat.

A vita a vacsorával indult, de odáig fajult, hogy mit tekintünk az udvariasság és az udvariatlanság elvárható és elfogadható szintjének, hogy mit kötelesek kiállni a Trump-kormány tisztviselői, és hogy miként bánjanak egymással az eltérő politikai nézeteket vallók. Egymásnak estek a az udvariasság mint politikai norma önjelölt védelmezői és a feldühödött progresszívek, akik úgy érezték, az udvariasságra hivatkozás mindössze az ellentmondók elhallgattatására szolgál.

A Washington Post szerkesztőségi írásában a következő kérdéssel védte a republikánus politikusok békés étkezéshez való jogát: “Milyen lenne elképzelni, például, hogy akik az abortuszt gyilkosságnak tartják, úgy döntenek, hogy abortusz-párti bírák vagy más tisztviselők ne élhessenek nyugalomban családjukkal?” Az étterem döntése mellett kiállók rácáfoltak az újság által festett rémképre, miszerint az már valóság, hiszen számtalanszor érte már támadás a terhesség megszakítását pártolókat. Szóval, hogy az elmaradt vacsora okozta volna az amerikai udvariasság megrendülését az Egyesült Államokban? Az amerikai politikai kultúra ki tudja, mióta udvariatlan, de egy kevés talán nem is árt belőle.

 Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.

A XXI. században a többség nem érti, csak használja a világot. Emberek milliárdjai küldenek napi rendszerességgel e-maileket, indítanak nemzetközi hívásokat és csetelnek földrészekkel odébb élő ismerőseikkel úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Tömegkommunikációs aranykorban élünk, de csak nagyon ritkán gondolunk bele, hogy milyen brutális infrastruktúra teszi lehetővé a rendszerszintű és zavartalan kommunikációt a glóbuszon.

Mindezek megvalósításához a Föld felszíne és légköre nem is elég: az emberiség már a víztakaró legmélyét és a világűrt birtokba vette - ahogy azt a listánk is mutatja -, hogy kényelmesen cseveghessünk bárhol, bármikor. Ha pedig tömegkommunikációról van szó, nem feledkezhetünk meg az adatközpontokról és a tartalomszolgáltatás infrastruktúráját biztosító objektumokról sem. 

Portugal Telecom Data Center - A zöld feketedoboz

Portugália egyik észak-keleti tartománya, Castelo Branco elsősorban a kiváló vörösborairól híres, de a régió végtelen szőlőültetvényi között megbújik Európa legnagyobb adatközpontja, a Portugal Telecom Data Center is. A gigantikus szerverparkban 75 ezer négyzetméteren dolgoznak a 33 petabyte összteljesítménnyel bíró szuperszámítógépek, és az azokat kiszolgáló 1500 fős személyzet. Ennél nagyobb területű adatközpontot már csak a tengeren túl, az Egyesült Államokban találni.

A 2013 óta üzemelő épület első ránézésre is érdekes látványt nyújt. A gyümölcsösök és szántók közül kiemelkedő hatalmas fekete kockatest pont úgy fest, mint egy futurisztikus laboratórium. A dizájn persze nem számított az adatközpont építése közben, mindent a funkcionalitásnak rendeltek alá. A szerverek hűtését például egy esővizet összegyűjtő és cirkuláltató rendszer látja el. A legkülönbözőbb mérnöki megoldásokkal pedig lényegében nullára redukálták az épület károsanyag-kibocsátását, ami hatalmas szó egy ekkora teljesítményű adatközpont esetében.

Long Lines Building - Soha ne ítélj külső alapján

Összeesküvés-elméletek százainak biztosított már táptalajt Manhattan egyik előkelő negyedében, Tribecában található Long Lines nevű felhőkarcoló. A Thomas és a Church Street sarkán található 170 méter magas brutalista épületet pont úgy néz ki, mint egy betonból kiöntött erődítmény. A 29 emeletes felhőkarcolón egyetlen ablak sem található, a tükörsima oldalainak egyhangúságát csak a négyesével elhelyezett szellőzőnyílások törik meg. A bizarr külső pedig rejthetne akár halálbiztos atombunkert, vagy szupertitkos rakétasilókat, a valóság viszont ennél prózaibb: a Long Lines building lényegében egy gigantikus telefonközpont.  

Az épületet az AT&T nevű amerikai telekommunikációs óriásvállalat építette 1979-ben, hogy a keleti partvidék telefonhívásainak zavartalan lebonyolítására alkalmas infrastruktúrát telepítsen bele. Az ablaktalanság a könnyű hűthetőséget garantálja, és egy esetleges természeti katasztrófával szemben teszik ellenállóbbá az épületet az egybefüggő, tömör gránitfalak.

Bár a klasszikus amerikai típusú képregények aranykora nagyjából az ötvenes években véget ért, az ipar az elmúlt évtizedben újra virágzásnak indult: rég voltak olyan magasak az eladási számok, mint napjainkban. De a klasszikus szuperhős-képregények felfutása mellett – mely leginkább a DC és Marvel grandiózus filmes univerzum építésének köszönhető –, a digitalizáció és a közösségi oldalak térhódításával megjelent egy új képregény irányzat is. 

Más világ – más képregények. Az új médiumok újfajta, leginkább a közösségi felületeken megjelenő és népszerűvé váló rajzolt történeteket, karaktereket hívtak életre - ezek közül a sikernek és érdeklődésnek köszönhetően mára nem egy igazi branddé vált. Az internetezők többsége valószínűleg találkozott már Pusheen macskával, a Sarah’s Scribbles kócos kis figurájával, vagy Liz Climo beszélő állataival (még akkor is, ha az alkotóik neve nem ismerős). Közös bennük, hogy független, szabadúszó művészek keze nyomán születtek – és általában nem is a tudatos karrierépítésnek, hanem csupán a rajzolás iránti szenvedélynek köszönhetően. 

Ilyen művész Cassandra Calin is – a rajongóknak csak C. Cassandra –, aki mini képregényeivel leginkább a fiatal nőket szeretné megszólítani. 

A román származású 23 éves illusztrátor jelenleg Kanadában él és alkot. Saját bevallása szerint nem túloz, mikor azt állítja: „egész életében rajzolt”, sokféleképpen és sokfélét. Igazán híres és közkedvelt azonban a képregényei miatt lett: ezeknek köszönhetően valóságos social média sztárrá vált. 

Életérzés tollrajzokon keresztül

De mitől is különlegesek ezek a képregények, illetve az alkotó? Elsősorban pont a közöttük lévő kapcsolattól: habár természetes, hogy a művészek sokat merítenek saját életükből, Cassandra esetében kicsit többről van szó: rövid képregényeinek ő maga a főszereplője. Egy fiatal, bájos, sötét göndör hajú lány, aki próbál megbirkózni a mindennapok, és úgy összességében az élet kisebb-nagyobb problémáival. A napjainkban újra feléledő képregény-kultúra hősies és idealizált, sztereotíp termékei közül azzal tudott kiemelkedni, hogy mindennek pontosan az ellenkezőjét csinálja: valódi embereket rajzol, valóságos helyzetekben. És talán pont ezért szerethetőek ezek a képregények: a hitelességük miatt.

Merthogy valóban az alkotó mindennapjai tárulnak elénk: Cassandra lejegyzi élményeit, hangulatait és érzéseit, a hétköznapok ügyeit – gyakorlatilag mindent, amit tapasztal, és ezek közül a legviccesebbeket rajzban ábrázolja. Figurái megfeleltethetőek valódi élete szereplőinek. 

Göndör haj és létbizonytalanság

A koncepció tehát adott: derűs rajzok egy átlagos, huszonéves lányról, aki igyekszik eligazodni a világban. A szellemes fekete-fehér skiccek mára mini-képregények sorozatává formálódtak - ezek megalkotása 2-4 órába kerül. A rajzoknak sajátos, könnyen azonosítható, “Cassandra-stílusa” van, és nem csak a főszereplő állandósága miatt: az alkotó ismertetőjegye lett a figurák hajának részletes kidolgozása, ezen belül is leginkább a hullámos-göndör frizurák használata (a haj kérdés egyébként visszatérő témája is). Színeket ezekben a munkáiban sosem használ, hiányukat pedig bőven pótolja a hihetetlen részletesség, a lenyűgözően kifejező arckifejezések, a szarkasztikus stílus és a vicces sztorik – melyek nem a hagyományos értelemben vett történetek, inkább csak kis valóság-részletek, rövid párbeszédek.

Mik is ezek pontosan? Igazából minden, amivel a legtöbb (ha nem mindegyik) fiatal nő szembesül manapság. Az olyan egyszerű dolgoktól kezdve, mint az időjárás, éhség vagy fáradtság, az olyan női témákon keresztül, mint a smink és öltözködés, az olyan nagy kérdésekig, mint a párkapcsolat (vagy épp annak hiánya), család, vagy karrier. És mindezek – akár a legapróbb és legfelszínesebb probléma megjelenítése mögött is – olyan, igencsak kortárs és lényegi kérdéskörök húzódnak, mint a megfelelési kényszer, az önbizalomhiány, az introvertáltság, az önállóság és felelősségvállalás hiánya, vagy az elköteleződéstől való félelem.

Majdnem mindegyik képregényt áthatja a korosztályára jellemző létbizonytalanság, és az, amit az angolszász kultúra szociológusai csak “kidult” néven emlegetnek (a kifejezés a kid és az adult szavak összevonásából áll össze). A jelenséghez tartozik például a tanulmányokkal töltött idő elhúzódása és az önálló egzisztenciateremtés nehézségei miatt egyre inkább kitolódik a kamaszkor - társadalmi és életmódbeli tekintetben mindenképp, de sokaknál lelki, sőt, akár biológiai szinten is. Nem véletlen, hogy Cassandra rajzolt “énje” is több korosztály számára szórakoztató; bár a legtöbb rajongója a tinédzser, a követők közt jócskán vannak harmincasok is - főleg nők, hiszen valószínűleg ők tudnak a legjobban azonosulni a képregények tartalmával.

Egy nő a nőkről: nőknek

Cassandra sikerének egyik titka, hogy nem egy kiemelt státuszból, kívülállóként alkot véleményt egy csoportról, hanem saját magából kiindulva:

„A művészetem az eszközöm ahhoz, hogy kifejezzem magam: hogyan érzek, mik a nézeteim, ki vagyok én...vannak, akik írnak, mások verbális módon fejezik ki magukat. Én rajzolok.” [forrás]

Rajzaival azt az életérzést akarja visszaadni, ahogy egy 2018-ban élő, fiatal nő próbálja felvenni a tempót a világgal, a trendekkel, és elé tornyosuló elvárásokkal: legyen szép és csinos, ápolt és fitt, folytasson egészséges és aktív életmódot, legyen csodálatos párkapcsolata és pezsgő szociális élete, érjen el sikereket az élet lehetőleg minél több területén.

A főhős igyekszik mindezt átvészelni a maga ironikus, zsémbes, olykor lusta, de minden esetben őszinte módján. Megmutatja, hogy szőrös lábakkal, tökéletes tusvonal nélkül sem áll meg az élet. Hogy nem feltétlenül csak a trendeknek és konvencióknak megfelelően lehet élni és örömet lelni, és hogy igazából rajtunk múlik, mi az igazán fontos. Az olvasó, miközben jókat derül csetlés-botlásain, észre sem veszi, hogy mennyi mindent megtud a nők életéről, érzéseiről, társadalmi beilleszkedésükről és arról, hogy milyen a megítélésük az idősebbek, a férfiak, a családjuk és egymás körében. És ami talán a leglényegesebb: hogy mit gondolnak saját magukról.

A több, mint másfél millió követő Cassandra Instagram oldalán tehát nem véletlen: éppen ideje volt, hogy az önismeretet szórakoztató formákon keresztül is gyakoroljuk. Számomra pedig nem csak azt mutatják meg ezek a kis képregények, milyen vagyok én valójában, de egyúttal azt is üzenik: emiatt nem kell rosszul éreznem magamat.

Képek: Instagram, Facebook, Tumblr. 

A Keep calm and carry on angol szlogen a II. világháborúban született, de az utóbbi időben az angliai terrortámadásokat követően a Twitteren vált hashtag formájában nemzeti érzéssé. Sokak számára a brit modorosságra és kitartásra utaló jelmondat fogalmazza meg azt, hogy nem adják meg magukat a terrorral szemben. A másik tábor szerint azonban a mottó magunkévá tétele a terrorizmus normalizálását váltja ki, mintha csak arról lenne szó, hogy csendben tűrjük a villamos késését.

A Keep calm and carry on jelmondata az elhíresült poszter formájában a II. világháborúban látta meg a napvilágot, amikor is a német támadás valós fenyegetettsége okán szükség volt a nép megnyugtatására. A poszterből közel 2,5 millió példányt nyomtak ki, de amikor a széles körben történő terjesztésére került volna a sor, a kormány mégis visszakozott. Nem akarták ugyanis, hogy a nép azt érezze, háborús félelmeiket a kormány nem érzi jogosnak. Közhelyesnek és lealacsonyítónak vélték az üzenetet.

A manchasteri támadást követően az ország vezető politikusai és a város polgármestere a nyugalom üzenetét fogalmazták meg. A Twitteren egyre többen fejezték ki érzéseiket a világháborús szlogennel, sőt ezek a korabeli képek is megjelentek:

 A szlogen és az általa közvetített életérzés egyértelműen annak a kifejezésére szolgált (és szolgál még mindig), hogy az emberek nem riadnak vissza a terroristáktól, sőt, hétköznapi rutinjaikat sem fogják megváltoztatni. Erre utalt a legutóbbi londoni terrortámadást követően John Oliver, a Last Week Tonight házigazdája, aki felrótta az amerikai médiának, hogy Nagy-Britanniát a terror ostroma alatt lévő nemzetként mutatja be.

És itt jön be a képbe a britek legújabb nemzeti szimbóluma, a terrortámadás elől a sörrel a kezében elsétáló férfi – a briteket eszerint ugyanis olyan szinten nem hatja meg egy terrortámadás, hogy még a sörüket sem hajlandóak hátra hagyni.

Kicsit komolyabbra véve a szót, Matthew Norman, az Independent újságírója a terrorizmust betegségekhez hasonlította. Azt írta, ez a típusú terrorizmus nem olyan, mint a rák – nem lehet műtéttel meggyógyítani, ugyanakkor nem is olyan súlyos, hogy felülírja, kik vagyunk. Emberéleteket követelt, amiket indokolt meggyászolnunk, és amikről létfontosságú megemlékeznünk. Egy demokratikus társadalom számára azonban a terrorizmus inkább olyan, mint egy krónikus betegség, például a cukorbetegség. Muszáj megtanulnunk élni vele. Bizonyos szempontból elkerülhetetlen megváltoztatni azt, hogy mit és hogyan csinálunk nap mint nap. Akárcsak a diabétesszel élőknek, a tünetek enyhítése érdekében a városiaknak is meg kell alkudniuk: számítani kell a fegyveres rendőrökre az utcasarkokon, a szigorúbb biztonsági ellenőrzésekre, és a hosszabb sorokra a látványosságoknál. 

A cikk kommentjei között azonban érdekes gondolatok merülnek fel. Egyesek egyetértenek azzal, hogy a Keep calm and carry on hasznos mentalitást, de ellenzik azt, hogy ezt az „új valóságot” el kellene fogadnunk. Sőt, visszatérve az orvosi analógiához, egy kommentelő arra hívja fel a figyelmet, hogy a 2-es típusú cukorbetegséget részben saját életmódunk is okozhatja.

A szlogent ellenzők szerint a sört igenis hátra kell hagyni, a tejesembert nem célszerű ugyanúgy várni, a villamos késésébe nem szabad beletörődni. Mert azzal, hogy elfogadjuk az „új valóságot”, normalizáljuk a terrorizmust: azt állítjuk, hogy már visszafordíthatatlanul része mindennapjainknak.

Összességében két dolog biztos. 1. Pánikhelyzetben próbáljuk megőrizni a hidegvérünket. 2. Londonban baromira drága a sör.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen.

Az amerikai elnökválasztást követően az alt-right aktivizálta magát Európában is, hogy a Nagy Mémháború második ütközetében Franciaországban is diadalmaskodjanak. Egyik harcieszközük a tengerentúlon is elhíresült Pepe, a rajzolt béka, aki Trumppal sikert aratott, Le Pennek viszont nem hozott győzelmet. A radikális szimbólummá vált béka tündöklésének és temetésének sztorija.

Miért is gondolták az amerikai mémharcosok, hogy a franciáknál be fog válni egy békáról szóló mém?! Na, de kezdjük az elejéről, és ismerkedjünk meg Pepével, a békával!

Pepe 2005-ben született meg Matt Furie tollából (és színes ceruzáiból), hogy aztán a Boy’s Club képregény hasábjain tündökölhessen. Furie elmondása szerint Pepe egy laza béka, aki szeret semmit tenni, a haverjaival lógni, dumálni a telefonon, néhanapján füvet szívni… Pepe vonzerejét a mémkészítők számára az adhatja, hogy a békát szinte minden üzenet kommunikálására fel lehet használni. Nem meglepő tehát, hogy Pepéből az elmúlt évtizedben világsztár lett az interneten.

A tavalyi amerikai elnökválasztásban kiemelt szerepet kaptak a mémek, ahogyan Trump kampányában újszerű kommunikációs stratégiákkal és felületeken próbálták megszólítani a fiatalabb generációkat. Jóllehet nem egyszerű azt mérni, hogy a mémek mennyiben segítenek egy elnök megválasztásában, mégis sokan vélekednek úgy, hogy azok kétségkívül hozzájárultak Trump győzelméhez.

Az elnökválasztás után pár nappal egy felhasználó egy Le Pent támogató Reddit fórumon a következőt posztolta: „Ha jól értem, mémekre van szükségetek. Elhoztam nektek Pepe Le Pent. Ritkaság a tengerentúlról.”

A franciák nem utasították vissza az amerikai segítséget (annak ellenére, hogy nacionalista politikai irányvonalakról beszélünk). Az alt-right egyik megszokott kommunikációs csatornáján, a Redditen, még egy fórumot is létrehoztak a stratégia megtárgyalására a Nagy Mémháború második csatájában. Sőt, Nyugat-Európában is megpróbálták elterjeszteni Trump elhíresült jelmondatának egy verzióját, a „Make France Great Again” szlogent.

Csakhogy az erőfeszítések a francia fronton nem mutatkoztak hasonlóképpen sikeresnek. A terjesztésre szánt mémek sokszor angol nyelven íródtak, ami a nyelvükre igencsak büszke franciáknál nem vette ki jól magát. Emellett úgy tűnt, hogy a szélsőséges képek kevésbé rezonáltak a francia választópolgárokkal, továbbá az álhírek és egyéb digitális félretájékoztató próbálkozások sem érték el a kívánt hatást. Sőt, egy francia akadémikus, David Chavalaris a #MFGA (Make France Great Again) hashtaget vizsgálva a Twitteren kimutatta, hogy azok majdnem kétharmada Amerikából származott.

Amikor Pepe adaptálásának sikertelenségére keressük a magyarázatot, ne felejtsük el, hogy ő bizony egy béka. És a béka a franciák szemében pedig a népük elleni sértést is jelentheti. Szóval nemcsak arról lehet szó, hogy a franciák (még) nem érettek meg az amerikaiak kiforrott mémkultúrájára, de maga a szimbólum is rosszul lett megválasztva.

Ennek ellenére a nemzetközi támogatók továbbra is lelkesen használták Pepét, aki immáron az antiszemitizmus és a rasszizmus szimbólumává vált. Kitartóan küzdöttek a csatában, de Le Pennek mégsem sikerült Trumphoz hasonlóan trónra kerülnie.

És mit gondol Pepe szülőatyja, Matt Furie, a béka radikalizálódásáról? Látva, mit tett az amerikai alt-rigth szeretett képregényhősével, elindította a #savepepe kampányt, hogy a gyűlölet szimbólumából visszaváltoztassa őt a béke békájává. Elárasztotta az internetet több száz vidám Pepe-rajzzal, de amikor ez sem volt elég, a francia elnökválasztás közepette eltemette békáját. #neverforgetpepe

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.

Közel egymillió feliratkozója van a 22 éves New York-i videoblogger, Eugenia Cooney, csatornájának, néhány youtuber viszont a change.org oldalon petíciót tett közzé a lány által megosztott tartalmak ideiglenes letiltásáért. A tiltakozás oka, hogy egyesek szerint az „ijesztően sovány” Eugenia az anorexiát népszerűsíti fiatal követői körében. Az indítványt 18.000. ember írta alá, de a Charge.org végül eltávolította azt.

Eugenia 2013-ban töltötte fel első videóját a YouTube-ra, ruhákról és sminkekről szóló posztjait ma már több százezren, vagy akár több millióan is megnézik. Idén októberben aggódó nézők egy csoportja a Change.org oldalon aláírásgyűjtést indított a lány ideiglenes letiltásáért.

Petíciójuk szerint Eugenia egészsége veszélyben van extrém soványsága miatt, miközben megjelenésével azt közvetíti– különösen a fiatal lányok felé-, hogy ez a testfelépítés teljesen normális, sőt kívánatos. Bár a tiltakozók elismerik, hogy Eugenia nyíltan nem ösztönzi utánzásra nézőit, mégis kifogásolják, hogy videóiban gyakran sokat megmutat a testéből, és ezzel szerintük nem tesz jót azoknak, akik anorexiával, vagy más étkezési zavarral küzdenek.   

Válaszul Eugenia több Twitter bejegyzést és egy bocsánatkérő videót is megosztott, melyben világossá tette, hogy soha nem akart másokat befolyásolni, és nem bíztatott senkit arra, hogy utánozza megjelenését. Bár megköszönte az aggodalmat, de az anorexiával kapcsolatos vádakat elutasította és elmondta, hogy mindig is sovány volt.

Az indítványt már több mint 18.000 aláírója volt akkor, amikor a Change.org eltávolította azt. A téma egy valóságos petíció lavinát indított el: egyesek azt kérték, hogy ne tiltsák le a videobloggert, míg mások az eredeti petíciót követelték vissza. De születtek „Segítsünk Eugenia Cooneynak” témájú lapok és egy népszerű hashtag, a #helpeugeniacooney is. A felhasználók a YouTube-on is sorra teszik közzé a támogató vagy éppen gúnyos videókat és kommenteket. Az évekkel ezelőtti Leave Britney Alone videók mintájára már több Leave Eugenia Alone videó is született.

Az eset olyan kérdéseket is felvet, amik túlmutatnak a konkrét történeten, például: lehetséges az anorexiát – vagy más betegségeket- YouTube videókban népszerűsíteni? Ha Eugenia csatornáját letiltják az étkezési rendellenességek propagálása miatt, akkor ugyanezen az alapon a túlsúlyos youtuberek is korlátozhatóak? Beavatkozhat ezeknek a kérdéseknek az eldöntésébe a közönség, vagy a YouTube, és ha igen, mikor?

képek: innen és innen

Egykoron több, mint 21 millió méternyi rézkábellel, ma optikai kábelek végtelen kötegeivel van teletömve a Hudson Street 60 alatt lévő vöröstéglás torony, az internet hálózatának egyik központja.

A Hudson Street 60 kívülről, háttérben a New York-i Midtown felhőkarcolóival...

Az internet nem egy megfoghatatlan, láthatatlan kommunikációs eszköz, hanem elsősorban kábelek, kábelcsomók, -kötegek és további kábelek hálózata: amelyek bizonyos helyeken csomópontokat alkotnak. Ezek azok a elosztó- és kapcsolóközpontok, ahol többek között karbantartják a csatlakozásokat és felügyelik a szolgáltatás és az információtovábbítás fontosságát.

...és belülről, a bejáratnál...

Az egyik legnagyobb és legfontosabb ilyen csomópont a világon Manhattanben van, New Yorkban, a Hudson street 60 alatt található, gyönyörű art deco felhőkarcolóban. A 113 méter magas, 1930-ban befejezett épületben az az igazán izgalmas, hogy megnyitásakor még a Western Union telefonközpontjaként működött - és ebben a funkciójában is a világ egyik legfontosabbika volt.

...és az egyik masszív áramellátó központnál.

Aztán ahogy az idők változtak, folyamatosan cserélődtek a technológiák, a telefon helyére az internet került, de a világ egyik legfontosabb kommunikációs központja még mindig ugyanott van: a Hudson Street 60 alatt.

Ide csatlakoznak be és innen ágaznak el az internet alapját alkotó, úgynevezett gerinchálózat legnagyobb forgalmú kábelei: az Európa felől érkező, az Atlanti Óceánt és Kanadát is átszelő interkontinentális információs csatornák, és a nyugati part, és azon keresztül Ázsia, valamint Dél-Amerika felé tartó útvonalak.

(források, képek: itt, itt, itt és innen)