A Keep calm and carry on angol szlogen a II. világháborúban született, de az utóbbi időben az angliai terrortámadásokat követően a Twitteren vált hashtag formájában nemzeti érzéssé. Sokak számára a brit modorosságra és kitartásra utaló jelmondat fogalmazza meg azt, hogy nem adják meg magukat a terrorral szemben. A másik tábor szerint azonban a mottó magunkévá tétele a terrorizmus normalizálását váltja ki, mintha csak arról lenne szó, hogy csendben tűrjük a villamos késését.

A Keep calm and carry on jelmondata az elhíresült poszter formájában a II. világháborúban látta meg a napvilágot, amikor is a német támadás valós fenyegetettsége okán szükség volt a nép megnyugtatására. A poszterből közel 2,5 millió példányt nyomtak ki, de amikor a széles körben történő terjesztésére került volna a sor, a kormány mégis visszakozott. Nem akarták ugyanis, hogy a nép azt érezze, háborús félelmeiket a kormány nem érzi jogosnak. Közhelyesnek és lealacsonyítónak vélték az üzenetet.

A manchasteri támadást követően az ország vezető politikusai és a város polgármestere a nyugalom üzenetét fogalmazták meg. A Twitteren egyre többen fejezték ki érzéseiket a világháborús szlogennel, sőt ezek a korabeli képek is megjelentek:

 A szlogen és az általa közvetített életérzés egyértelműen annak a kifejezésére szolgált (és szolgál még mindig), hogy az emberek nem riadnak vissza a terroristáktól, sőt, hétköznapi rutinjaikat sem fogják megváltoztatni. Erre utalt a legutóbbi londoni terrortámadást követően John Oliver, a Last Week Tonight házigazdája, aki felrótta az amerikai médiának, hogy Nagy-Britanniát a terror ostroma alatt lévő nemzetként mutatja be.

És itt jön be a képbe a britek legújabb nemzeti szimbóluma, a terrortámadás elől a sörrel a kezében elsétáló férfi – a briteket eszerint ugyanis olyan szinten nem hatja meg egy terrortámadás, hogy még a sörüket sem hajlandóak hátra hagyni.

Kicsit komolyabbra véve a szót, Matthew Norman, az Independent újságírója a terrorizmust betegségekhez hasonlította. Azt írta, ez a típusú terrorizmus nem olyan, mint a rák – nem lehet műtéttel meggyógyítani, ugyanakkor nem is olyan súlyos, hogy felülírja, kik vagyunk. Emberéleteket követelt, amiket indokolt meggyászolnunk, és amikről létfontosságú megemlékeznünk. Egy demokratikus társadalom számára azonban a terrorizmus inkább olyan, mint egy krónikus betegség, például a cukorbetegség. Muszáj megtanulnunk élni vele. Bizonyos szempontból elkerülhetetlen megváltoztatni azt, hogy mit és hogyan csinálunk nap mint nap. Akárcsak a diabétesszel élőknek, a tünetek enyhítése érdekében a városiaknak is meg kell alkudniuk: számítani kell a fegyveres rendőrökre az utcasarkokon, a szigorúbb biztonsági ellenőrzésekre, és a hosszabb sorokra a látványosságoknál. 

A cikk kommentjei között azonban érdekes gondolatok merülnek fel. Egyesek egyetértenek azzal, hogy a Keep calm and carry on hasznos mentalitást, de ellenzik azt, hogy ezt az „új valóságot” el kellene fogadnunk. Sőt, visszatérve az orvosi analógiához, egy kommentelő arra hívja fel a figyelmet, hogy a 2-es típusú cukorbetegséget részben saját életmódunk is okozhatja.

A szlogent ellenzők szerint a sört igenis hátra kell hagyni, a tejesembert nem célszerű ugyanúgy várni, a villamos késésébe nem szabad beletörődni. Mert azzal, hogy elfogadjuk az „új valóságot”, normalizáljuk a terrorizmust: azt állítjuk, hogy már visszafordíthatatlanul része mindennapjainknak.

Összességében két dolog biztos. 1. Pánikhelyzetben próbáljuk megőrizni a hidegvérünket. 2. Londonban baromira drága a sör.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen.

Az amerikai elnökválasztást követően az alt-right aktivizálta magát Európában is, hogy a Nagy Mémháború második ütközetében Franciaországban is diadalmaskodjanak. Egyik harcieszközük a tengerentúlon is elhíresült Pepe, a rajzolt béka, aki Trumppal sikert aratott, Le Pennek viszont nem hozott győzelmet. A radikális szimbólummá vált béka tündöklésének és temetésének sztorija.

Miért is gondolták az amerikai mémharcosok, hogy a franciáknál be fog válni egy békáról szóló mém?! Na, de kezdjük az elejéről, és ismerkedjünk meg Pepével, a békával!

Pepe 2005-ben született meg Matt Furie tollából (és színes ceruzáiból), hogy aztán a Boy’s Club képregény hasábjain tündökölhessen. Furie elmondása szerint Pepe egy laza béka, aki szeret semmit tenni, a haverjaival lógni, dumálni a telefonon, néhanapján füvet szívni… Pepe vonzerejét a mémkészítők számára az adhatja, hogy a békát szinte minden üzenet kommunikálására fel lehet használni. Nem meglepő tehát, hogy Pepéből az elmúlt évtizedben világsztár lett az interneten.

A tavalyi amerikai elnökválasztásban kiemelt szerepet kaptak a mémek, ahogyan Trump kampányában újszerű kommunikációs stratégiákkal és felületeken próbálták megszólítani a fiatalabb generációkat. Jóllehet nem egyszerű azt mérni, hogy a mémek mennyiben segítenek egy elnök megválasztásában, mégis sokan vélekednek úgy, hogy azok kétségkívül hozzájárultak Trump győzelméhez.

Az elnökválasztás után pár nappal egy felhasználó egy Le Pent támogató Reddit fórumon a következőt posztolta: „Ha jól értem, mémekre van szükségetek. Elhoztam nektek Pepe Le Pent. Ritkaság a tengerentúlról.”

A franciák nem utasították vissza az amerikai segítséget (annak ellenére, hogy nacionalista politikai irányvonalakról beszélünk). Az alt-right egyik megszokott kommunikációs csatornáján, a Redditen, még egy fórumot is létrehoztak a stratégia megtárgyalására a Nagy Mémháború második csatájában. Sőt, Nyugat-Európában is megpróbálták elterjeszteni Trump elhíresült jelmondatának egy verzióját, a „Make France Great Again” szlogent.

Csakhogy az erőfeszítések a francia fronton nem mutatkoztak hasonlóképpen sikeresnek. A terjesztésre szánt mémek sokszor angol nyelven íródtak, ami a nyelvükre igencsak büszke franciáknál nem vette ki jól magát. Emellett úgy tűnt, hogy a szélsőséges képek kevésbé rezonáltak a francia választópolgárokkal, továbbá az álhírek és egyéb digitális félretájékoztató próbálkozások sem érték el a kívánt hatást. Sőt, egy francia akadémikus, David Chavalaris a #MFGA (Make France Great Again) hashtaget vizsgálva a Twitteren kimutatta, hogy azok majdnem kétharmada Amerikából származott.

Amikor Pepe adaptálásának sikertelenségére keressük a magyarázatot, ne felejtsük el, hogy ő bizony egy béka. És a béka a franciák szemében pedig a népük elleni sértést is jelentheti. Szóval nemcsak arról lehet szó, hogy a franciák (még) nem érettek meg az amerikaiak kiforrott mémkultúrájára, de maga a szimbólum is rosszul lett megválasztva.

Ennek ellenére a nemzetközi támogatók továbbra is lelkesen használták Pepét, aki immáron az antiszemitizmus és a rasszizmus szimbólumává vált. Kitartóan küzdöttek a csatában, de Le Pennek mégsem sikerült Trumphoz hasonlóan trónra kerülnie.

És mit gondol Pepe szülőatyja, Matt Furie, a béka radikalizálódásáról? Látva, mit tett az amerikai alt-rigth szeretett képregényhősével, elindította a #savepepe kampányt, hogy a gyűlölet szimbólumából visszaváltoztassa őt a béke békájává. Elárasztotta az internetet több száz vidám Pepe-rajzzal, de amikor ez sem volt elég, a francia elnökválasztás közepette eltemette békáját. #neverforgetpepe

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.

Sherlock Holmes és John Watson karaktereinek népszerűsége manapság vitathatatlan, de nem kellett ahhoz sem Robert Downey Jr., sem Benedict Cumberbatch brillírozása a mozivásznon és a tévéképernyőkön, hogy a híres detektív egyéniségét reklámcélra használják fel. Válogatás furcsa reklámokból, amelyekben a különc következtetőmasina és katonaorvos krónikása ad el nekünk bankot, biztosítást, kazánt vagy éppen pelenkát.

1. The Case of the Blue Clue

Ez a reklám még nem is annyira rossz, sőt, az 1987-es Houston International Film Festival ezüstérmét is sikerült hazavinnie. A célja az volt, hogy informálja a vásárlókat egy telefonszámról, amin keresztül tájékozódhatnak az energiatakarékos hűtők és mélyhűtők listájáról, illetve a kék szalagot (Blue Clue) keresve a boltban is kiválaszthassák ezeket a termékeket. 

2. Charlie Brown és Sherlock Hound

Szintén 1987-es gyöngyszem a MetLife reklámja, melyben Sherlock Hound mint a MetLife ügynöke villámgyorsan kinyomozza a választ a biztosítások iránt érdeklődő ügyfelek számára, legyen szó bármilyen kérdésről. 

3. A ki nem hűlt kazán esete

1992-ben azt is sikerült megfejtenie a dinamikus duónak, hogy az évek óta elhagyatott házban miért nincs hideg.

4. Sherlock Holmes kihívása az okostelefon kicsi kijelzőjével

Hogyan legyen okostelefon-kompatibilis a weboldalad? Avagy egy borzasztóan kis költségvetésű reklámot valamivel fel kellett dobni...

5. Watsonnak a Red Bul szááárnyakat aaad 

Egy ritka eset, amikor John Watsonnak sikerül felderítenie a rejtélyt, amit ráadásul a komornyik (!) követett el. A nyomok arra vezetnek, hogy tea helyett igyál Red Bullt!

6. Elementáris pelenkaválasztás

Szegény John Watson nem tudja, miért ereszt a pelenkája...

7. Következtetés az éj leple alatt

Csakhogy ne a pelenkareklámmal érjen véget felsorolásunk, itt egy, a BBC-s sherlocki következtetést lekoppintó bankreklám. Pluszpontot mindenképpen érdemel, mert legalább nem mondja, hogy “elementáris, kedves Watsonom”.

Egy kampány akkor hatásos, ha elgondolkodtat, azonban korántsem mindegy, hogy milyen gondolatokat és érzéseket ébreszt bennünk. A következő három kezdeményezés rendkívül fontos társadalmi ügyekre hívja fel a figyelmet, és nem is akárhogyan - férfi nemiszervekkel. Kreatívan provokatív vagy tolakodóan vulgáris? NSFW tartalom következik.

Dildókkal felvértezve

Texasban 2016. augusztus 1-jén lépett életbe a törvény, miszerint a 21 évesnél idősebb diákok (rejtve ugyan, de) fegyvert vihetnek be az egyetemekre. Több oktató is felemelte a hangját a törvény ellen, de a hallgatók ennél merészebb tiltakozásra adták a fejüket. A tüntetést megelőző egy hétben a szervezők csoportja mintegy 5000 különböző méretű, színű, “felszereltségű” műpéniszt osztott ki a University of Texas kampuszán annak reményében, hogy a hallgatók bátran sétálnak majd velük az egyetem területén, és beviszik azokat a kurzusokra is. Mottójuk: "Abszurditással harcolj az abszurditás ellen!" Véleményük szerint ugyanis az egyetemi fegyverviselés nem más, mint abszurd.

A tüntetéshez az inspirációt az adta, hogy szexuális játékszereket Texasban illegális közszemlére tenni. A szervezők a tiltakozás céljáról azt mondták, hogy az amerikaiaknak ideje átgondolni, milyen tárgyakat tartanak obszcénnek vagy elfogadhatónak mindennapi életükben, nem kevésbé pedig egy egyetemi kampuszon.

Zseniálisan rímeket és áthallásokat tartalmazó szlogenekkel álltak elő:

Ugyan a fiatalok aktív politikai szerepvállalását valóban elősegíti egy efféle akció, illetve a médiafigyelem sem elhanyagolható tényező, sokak szerint egy hasonló provokatív diáktüntetés sosem lehet eredményes. Egy egyetemi tanársegéd véleménye alapján a texasi törvényhozókat valószínűtlen, hogy valaha is meghatná egy szexuális játékszerekkel megfogalmazott üzenet. Egy másik oktató szerint a demonstráció soha nem fogja visszavonni a törvényt, de a hallgatók legalább a törvényhozók tudtára hozták, mi az álláspontjuk a fegyverviselésről.

Felmerül a kérdés, honnan szereztek a hallgatók 5000 dildót. A tüntetést egy szexuális játékszereket forgalmazó vállalat biztosította, akik szerint a demonstráció tökéletes alkalom volt arra, hogy a szexualitást továbbra is próbálják megfosztani a stigmáktól.

“Izgatott” metróülés Mexikóvárosban

Az idei év elején provokatív kampányba kezdett a mexikóvárosi polgármesteri hivatal és az ENSZ Nőjogi Bizottsága. Egy “extrákkal felszerelt” ülést helyeztek el egy metrószerelvényen, amit úgy alakítottak ki, hogy az ülésen helyet foglaló azt érezhette, mintha a fenekébe egy merev pénisz nyomódna. A metróülés kifejezetten a férfiak számára készült.

Az ülés alatt a következő szlogen volt látható: “Bosszantó így utazni, de ez össze sem hasonlítható a szexuális zaklatással, amit a nők szenvednek el a mindennapos utazásaik során.” A provokatívnak szánt reklámmal a szexuális zaklatásra kívánták felhívni a figyelmet, illetve arra, hogy az férfiak ilyen és ehhez hasonló erőszakos cselekedeteit a nők kicsit sem bókként értelmezik.

A kampányról készült YouTube videóban, amit azóta több mint kétmillióan néztek meg, látható az utazóközönség kellemetlen és sokkolt reakciója.

A Mexican Institute of Women 2016-os felmérése szerint ugyanis tízből kilenc tömegközlekedést használó nő nem érzi magát biztonságban a metrón. Egy 2014-es Reuters által végzett kutatás szerint pedig a mexikóvárosi metró a második legveszélyesebb a világon a nők számára. Az eredmények annak ellenére rettenetesek, hogy még külön női metrószerelvényt is létrehoztak a városban. Egy mexikói nő elmondása szerint azonban még a női kocsiban is előfordult, hogy egy férfi utas ráélvezett.

A kampány egyik támogatója szerint a változás elérése érdekében empátiára van szükség. A férfiak így megtapasztalhatják, milyen érzés, és remélhetőleg ezzel megváltozik a viselkedésük. Az ellenzők szerint azonban a kampány csak gúnyt űz a szexuális zaklatásból, ami a valóságban abszolút nem így néz ki. Azon is fel vannak háborodva, hogy nem történik érdemi előrelépés a probléma okának megszüntetésére. 

Jótékony péniszfirkák

Most áprilisban minden sportolni vágyó bátran rajzolgathat péniszeket a Google térképen, ugyanis jó ügy érdekében teszik. A Testicular Cancer New Zealand a hererákra hívja fel a figyelmet, valamint arra szólítja fel a férfiakat, hogy vegyék kezükbe az irányítást, és rendszeresen ellenőrizzék berendezésüket. Arra kérik a futókat, kerékpározókat és evezősöket, hogy a GPS nyomkövetőjük segítségével formáljanak péniszalakú alkotásokat, majd osszák meg a képeket a közösségi médiában.

A kezdeményezés neve “Go Balls Out”. A péniszfirkákra kíváncsiak ezzel a hashtaggel nézhetik meg a Twitteren az eddigi alkotásokat.

A kezdeményezés kifejezetten jó móka a kompetetív férfiaknak...

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.

A tudósok az utcán tüntetnek kutatási eredményeik szabadságának védelmében, miközben Trump a Fehér Házban és a médiában vívja a tudomány elleni háborút. A klímaváltozás tagadása mint egy összeesküvés-elmélet jelenik meg, mire a tudósok csípős humorú Twitter fiókokkal támadnak vissza. Élesedik az alternatív tények vitája.

Bostonban február 19-én az utcára vonult a tömeg. Egyesek a pár héttel korábban megrendezett Women’s March, a női egyenjogúság mozgalmának rózsaszín sapkáit viselték, sokan pedig fehér köpenyt öltöttek magukra. A demonstrációt tudósok vettek részt, azzal a céllal, hogy felhívják az emberek figyelmet Trump tudomány-ellenes politikai intézkedéseire.

További vicces transzparensek a tüntetésről - itt. 

A tudományos tevékenységet végzők amellett érveltek, hogy Donald Trump beiktatása óta számos olyan intézkedést hozott, amelyek ellentmondanak a tudományos tények szabadságának. Az amerikai elnök egyik első politikai intézkedése az volt, hogy törölte a Fehér Ház honlapjáról a környezetvédelemre vonatkozó elnöki utasításokat. Továbbá kijelentette, hogy nem írja alá a klímaváltozás elleni küzdelemről szóló Párizsi Egyezményt, és az amerikai környezetvédő ügynökség, az Environmental Protection Agency (EPA) vezetőségének élére a klímaváltozást tagadó Scott Pruittot nevezte ki.

Emellett a média beszámolt az úgynevezett „gag order”-ekről, amelyek érintették a tudományos kutatásban résztvevő kormányzati intézmények internetes oldalairól eltávolított információkat. Éppen ezért, a tudás szabad áramlását féltve, a környezetvédelemmel foglalkozó amerikai állami szervezetek alkalmazottjai alternatív Twitter fiókokat hoztak létre, hogy biztosítsák az állampolgárok hozzáférését tudományos eredményeikhez – olyan adatokhoz, amelyek rácáfolnak a kormány álláspontjára. Rogue Nasa, AltForestService és Bad-Hombre-Lands National Park a Twitteren.   

Hogy meddig is terjed Trump tudományellenessége? Az Egyesült Államok 45. elnöke nyíltan tagadja, hogy a klímaváltozást emberi tevékenység okozza, sőt, szerinte azt a kínaiak találták ki.

Az alábbi videóban (2. perctől) pedig arról beszél, hogy abszurdnak tartja a kijelentést, miszerint az otthonában, zárt ablakok mellett permetezett hajlakk hatással lenne az ózonrétegre.

A tudomány elleni háborúnak nevezni a politika és a tudomány álláspontjainak eltérését sok veszélyt rejt magában. Amerika előszeretettel keretezi háborúként politikai irányvonalait, gondoljunk csak a drog vagy a terror elleni háborúra. Retorikai erejüknek köszönhetően mindkettő mögött rengetegen sorakoztak fel. A háborús politikai retorika azonban félő, hogy megváltoztatja nemcsak a politikai, de a jogi eljárásrendet is a tudománnyal szemben. Természetesen a tudomány elleni háború nem tárgya a nemzetközi humanitárius jognak, mégis felruházhatja további extra jogkörökkel a kormányt és az elnököt.  Azt pedig a tudomány még ennyire sem fogja megköszönni.

Annak ellenére, hogy a bostoni demonstráción pár kósza hang olyan frázisokat skandált, mint a „tartsa távol az aprócska kezeit a tudománytól”, a tüntetők arra törekedtek, hogy a demonstrációt pro-tudományként keretezzék, nem pedig Trump-ellenes megmozdulásként. A tudósok magukat a természet és a közösségek megőrzőinek nevezték. A demonstráció egyik vezetője azt nyilatkozta, hogy ideális esetben a tudósnak nem feladata, hogy a laborból az utcára vonuljon tüntetni, de azt érezték, nem volt választásuk.

Ugyanakkor nem feltétlenül jó ötlet a tudósok részéről a kutatóintézetekből kimerészkedve tüntetésekbe kezdeni. Előfordulhat, hogy kéretlen ellenségképet alkotnak magukról. Egyesek amellett érvelnek, hogy a tudományos munkát végzők előnyösebb pozícióba hozhatnák magukat, ha a demonstráció helyett lobbiznának és kapcsolatokat építenének. Ugyanakkor ne gondoljuk, hogy a láthatóság, valamint az emberek informálása a tudományos eredmények szelektálásáról ne lenne fontos. A tudósok a Women’s March sikerén felbuzdulva hasonló kaliberű tüntetésre készülnek. A jövő majd eldönti, mi lesz a sikeres háborús tudományos stratégia.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen.

Az Oxford Dictionaries minden évben megválasztja az év szavát - ezt a címet 2016-ban a ‘post-truth’ nyerte el. Az inspirációt a Brexit és az amerikai elnökválasztás hatására felgyülemlett érzelmek adták. A 'post' latin előtag ebben az esetben nem arra utal, hogy világban már nincs igazság, hanem arra, hogy az igazság kifejezés egyszerűen értelmét vesztette.

A díjjal azt a kifejezést illetik, amely legjobban tükrözi a kultúránkról és társadalmi miliőnkről alkotott elképzeléseinket egy adott éven belül. A definíció szerint a post-truth azt jelenti, hogy az objektív tények kevésbé alkalmasak a közvélemény meggyőzésére, mint az érzelmekre való apellálás és a személyes hit befolyása. A szótár szerkesztői szerint kb. 2000%-kal növekedett meg a szó használata a 2015-ös évhez képest. Olyan szavakat előzött meg, mint a felnőttkor nehézségeit leíró adulting vagy a britek által felkapott hygge, ami a dánok meghitt otthonosságra utaló lefordíthatatlan kifejezése.

A post-truh népszerűségének az első lökést a júniusi népszavazás hozta az Egyesült Királyság kilépéséről az Európai Unióból, amire már csak Brexitként utalunk. A szó használatának gyakorisága aztán a tengerentúlon is megugrott, amikor Trumpot nevezték ki a Republikánus Párt elnökjelöltjének. Egy efféle szélsőséges politikai vélemények által fűtött időszakban, ahol a közösségi média erősen kivette a részét a politikai hírszolgáltatásból, a tények mondhatni már nem magukért beszéltek.

Az amerikai elnökválasztás, amelyet talán alternatív valóságok ütközéseként is leírhatunk, sajtóorgánumok és szakértők szerint tényeknek álcázott vélemények végtelenül bizarr előadásáról szólt. Sorra születtek írások neves újságírók tollából, beszédek híres színészektől (kinek nagyobb a presztízse az amerikai választók szemében?), akik Donald Trumpot hazugsággal vádolták. Eközben pedig az amerikai választópolgárok döntő többsége mégis őszinte képet alkotott a vállalkozó-politikusról. Annak ellenére hagyta hidegen őket Trump szavahihetősége, hogy a Pinokkió-értéknek nevezett mennyisége a tények meghazudtolásának nála volt a legmagasabb.

Sokan vitatják, hogy a post-truth életérzés nem újkeletű. Ugyanis miben tér el a jelenlegi politikai diskurzus az ezredfordulós manipulációtól vagy a hidegháború retorikájától? A post-truth jellegzetességei közé tartozik az érzelmekre apellálás, a tények figyelmen kívül hagyása, a kirekesztő retorika, de ezek egyike sem számít újdonságnak. A sajtó szerepe azonban megváltozott: egyre nagyobb befolyása van a közösségi médiának, az alternatív hírszolgáltatóknak, így egyre többször futunk bele hamis hírekbe és ellenőrizetlen tényállításokba. A válasz arra a kérdésre, hogy miért hangoztatja a világ az igazság korának leáldozását, talán és részben az, hogy a Brexit és Trump már más rétegek érdekeit is sérti.

Ráadásul minek is higgyünk annak, hogy az Oxford Dictionaries szerint a világot tavaly a post-truth kifejezés írta le a legkifejezőbben? Tény, hogy a tényekkel azt kezdünk, amit akarunk.

Képek: innen, innen, innen.

A natív hirdetésekről sokan még a szakmai sajtóban is félve vagy borúlátóan beszélnek, pedig nem feltétlenül ez a reklámmegoldás hozza el az újságírás halálát, sőt. Rögtön mutatunk is pár példát arra, hogyan lehet a natív hirdetésekkel szó szerint és átvitt értelemben is értéket teremteni. A főszereplő: a Netflix.

Első ránézésre a Wall Street Journal (WSJ) kolumbiai Medellín-drogkartell történetét bemutató anyaga nem semmi újságírói teljesítmény: videókkal, infografikákkal rendesen megpakolt feature, ami az eleve izgalmas témából érdekes sztorit farag.

Aztán feltűnik, hogy pár videó forrása a Netflix “Narcos” című sorozata, ami pont az adott kartellről szól. A figyelmesek a cikk tetején és alján könnyen kiszúrják az apró bannert is: a profi anyag valójában szponzorált tartalom, melyet épp a Netflix támogatott.

Önmagában is magas színvonalú médiatermék, ami észrevétlenül egy másik minőségi produktumot reklámoz: az online műsorsugárzó megbízásából készül WSJ anyag egy pozitív bemutató az utóbbi években egyre népszerűbb, úgynevezett natív hirdetésekre*.

Nem az első rodeó

A “kokainökonómia” fantázianévvel ellátott anyag csak a legújabb példa arra, hogy a Netflix leiskolázza a natív hirdetések piacát.

Első kalandozásuk a szerkesztői anyagokat és reklámot összemosó territóriumba a Wired magazin hasábjain született 2014 májusában: a “TV Got Better” című interaktív televíziótörténelmet azóta egyesek egyenesen az New York Times korszakos szerkesztőségi anyagához, a “Snow Fall”-hoz hasonlították. 

Nem véletlen a párhuzam: akkoriban kezdett csak terjedni a mára az online újságírás magasiskolájának számító, fent már említett feature műfaj, ahol az olvasó, miközben lefelé görget a böngészőben, szövegen, nagyfelbontású képeken és videókon keresztül kap teljes, interaktív élményt az adott sztoriról.

Native is the new black

Időrendben a következő Netflixes natív hirdetés épp a New York Times-ban látott napvilágot, ahol a jól bevált receptet alkalmazva videóval, grafikonokkal és hanganyaggal kiegészített szöveggel mesélték el a nők helyzetét az amerikai börtönökben. Természetesen a szponzorált tartalom egyszer sem hívja fel az olvasó figyelmét, hogy tekintse meg a Netlix női börtönben játszódó sorozatát, az “Orange is the New Black”-et, csupán a New York Times-hoz méltó újságírói alapossággal járja körül a témát.

Született még Netlixes natív hirdetés a szolgáltató egyik leghíresebb saját gyártású sorozatához, az Emmy- és Golden Globe-díjas “House of Cards”-hoz is. Az anyag az itthon “Kártyavár” címmel sugárzott sorozat harmadik évadát vezeti fel az Egyesült Államok valós elnökeinek és first lady-jeinek kapcsolatát boncolgató elemzéssel. Claire és Francis Underwood nem, csak a Reagan- és Clinton-házaspár, továbbá Michelle és Barack Obama tűnik fel az Atlanticban megjelent cikkben.

A Netflixnek nagy bátorságra volt szüksége, hogy a mai napig vitatott natív hirdetések eszköztárával meséljen sztorikat, miközben magát reklámozza: az eredmény fent olvasható. A csatorna szponzorált tartalmai az elmúlt években sorra vizsgáznak jelesre, és adnak a többi hirdetőnek követendő példát. Egy amerikai blog által 2014-ben és 2015-ben is az év legjobb legjobb natív hirdetésének választott anyagaikból remélhetőleg pedig mások is tanulnak majd.

Képernyőmentések innen, innen, innen és innen.

Különleges vendéget fogadtak a BME KomMédia képzés hallgatói és oktatói: Sonnevend Júliával, a University of Michigan adjunktusával nyílt lehetőségük egy bő órányi kötetlen beszélgetésre. Média, emlékezet, berlini fal, és a nagy kérdés: milyen egy egyesült államokbeli karrier médiakutató-kultúraszociológusként?

“Olyan, hogy berlini fal, sosem volt, és sosem omlott le” - így kezdődik Sonnevend Júlia frissen megjelent, “Stories without Borders” című könyve, melynek európai “turnéja” apropóján látogatott nemrég Magyarországra az ELTE, Yale és Columbia University alumnája, a University of Michigan tanára.

A “The Berlin Wall and the Making of a Global Iconic Event” alcímet viselő munka a berlini fal példáján és más esettanulmányokon keresztül vizsgálja, mi vezet el odáig, hogy egy történelmi esemény hosszú távon megmaradjon az emberiség kollektív emlékezetében - többek közt erről is szó esett a beszélgetésen.

Tengeren túl, skatulyán kívül

Ahogy azt Júlia a KomMédiás hallgatósággal is megosztotta, szokatlan és fordulatokkal teli szakmai életút vezetett a fenti mű elkészültéig. A kutató ELTE-s német, esztétika és jogi diplomákkal felvértezve került ki ösztöndíjjal az USA-ba, a Yale jogi mesterképzésére, melynek befejezése után a Columbia kommunikációtudományi doktori programjában szerzett PhD fokozatot.

“Nem szeretem a szokványos CV-ket. Inkább olyan fiatal munkatársakat keresek, akik hozzám hasonlóan nem férnek be egyetlen skatulyába.” - mondta Sonnevend Júlia, aki szerint a fő különbség a tengeren túli és a hazai akadémiai szféra között főleg a kiszámíthatóságban, hatékonyságban, és a hallgatóság munkamoráljában jelenik meg (ehhez egész biztosan köze van az észak-amerikai egyetemek magyar szemszögből nézve horribilis összegű tandíjainak is). Egész más például egy amerikai egyetemi oktató-kutató óraterhelése, a hazai viszonyokhoz képest az egyetemi oktatóknak sokkal több idejük marad tudományos munkát végezni.

Mítoszok és kollektív emlékezet, falak és polarizáció

Sonnevend Júlia tudományos munkássága szakmai életútjához hasonlóan nem fér bele egyetlen skatulyába: médiakutatóként és kultúraszociológusként Júlia egy olyan multidiszciplináris területet kutat, amely a médiaesemények, ikonok és rituálék szerepét vizsgálja a globális kultúrában.

Elmondása alapján a mítoszokat komolyan kell venni: a mitizálás szerinte az egyetlen mód, hogy egy esemény benne maradjon az emberiség hosszú távú, kollektív emlékezetében. Maga a folyamat nem kockázat nélküli, hiszen a valós történések összesűrítésekor mindenképp sérül az objektivitás, elvesznek bizonyos részletek: tökéletes példa erre a berlini fal leomlásának esete is, melyet a véletlenek összjátékának is köszönhetően előbb hirdetett meg a média, minthogy az valóban megtörtént volna.

Balról jobbra: a moderátor Tófalvy Tamás és a vendég, Sonnevend Júlia

A valós és virtuális falak kapcsán a beszélgetésből nem maradhatott el a nemrég lezárult amerikai elnökválasztási kampány sem. Az utólagos elemzéseket tekintve Sonnevend Júlia elmondása alapján nincs arra konkrét médiatudományi bizonyíték, hogy a közösségi média és az ún. “echo chamber”-ek valóban akkora hatással lettek volna Donald Trump megválasztására, mint azt manapság hangoztatják. Sokkal jelentősebb szerinte a klasszikus tömegmédia szerepe, mely erősíti az olyan társadalmi és szociálpszichológiai folyamatokat, mint a polarizáció és a populizmus terjedése (Júlia a berlini fallal és Trump-kampánnyal kapcsolatban az Indexnek adott részletes interjút).

A kutató azzal zárta a beszélgetést, hogy nem szabad elfelejteni, ritkán hozunk előre jól kikalkulált, racionális döntéseket: alapjában véve az ember irracionális lény. Júlia következő könyvében pont ezt a témát tervezi feldolgozni a személyes vonzerő jelenségén keresztül.

Nem mindennapos, hogy az óriásvállalatok markánsan állást foglalnak a megosztó társadalmi kérdésekben, az IKEA viszont így tett, amikor kiállt a menekültek ügyében. A svéd bútoróriás nemcsak a furcsa terméknevekben jeleskedik (amik mögött egyébként rafinált logika rejlik), hanem kreatív kommunikációs megoldásoktól kezdve egészen az életszínvonalat javító innovatív fejlesztésekig követendő példát mutat a CSR tevékenységek terén más multinacionális vállalatoknak.

Kezdjük is az IKEA legsokkolóbb húzásával, amikor is egy norvég áruházukban berendeztek egy szír lakásbelsőt. Az Ikea által alkotott sztori onnan indul, hogy a lakberendezési cég segít a jövőd megtervezésében, legyen szó új házról vagy egy új családtag érkezéséről, és eljut oda, hogy mi van akkor, ha a megálmodott jövőképedet valaki elveszi tőled...

A romos lakást egy valós damaszkuszi otthonról mintázták, ahol egy 9 fős család élt 25 m2-en. A helyiségen belül a szokásos IKEA címkéken olvashatunk a család és a térség menekültjeinek mindennapjairól, a túléles nehézségeiről. Mi több, minden címkén azt is feltüntetik, hogy mi hogyan segíthetünk az ügyben.

Persze nem álltak meg egy lakásbelsőnél. A “Brighter Lives for Refugees” nevű kampányuk keretében arra hívták fel a figyelmet, hogy egy olyan természetesnek vett része az életünknek, mint a világítás, elképesztő módon javíthatja a menekültek életszínvonalát. A fény nemcsak azt teszi lehetővé számukra, hogy esténként hosszabb ideig végezzenek pénzkereső tevékenységet, de biztonságérzetüket is növelheti. Az IKEA akcióban minden eladott LED izzó után egy dollárt adományozott az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának, amivel több mint 30 millió eurót sikerült gyűjteniük.

De ami még ennél is nagyobb dobás volt, a mobilotthonok megtervezése. Kifejlesztettek egy olyan acélvázas, műanyag átmeneti szállást, ami 1000 dollárból előállítható, és akár egy ötfős család elszállásolását is megoldhatja. A cég összes termékéhez hasonlóan, a zárható, napelemekkel ellátott mobilotthonok összeszereléséhez sincs szükség szerszámokra, csak 4-8 óra szabadidőre. Habár megkérdőjelezhető, hogy valóban otthonnak tekinthető-e egy ilyen ház, de tény, hogy a természet viszontagságaitól véd, és kétségtelenül nagy változást jelent a tömött sátrakban vagy a szabad ég alatt való alváshoz képest.

A hazai leányvállalat sem képvisel más álláspontot, mint a skandináv anyacég. A magyar nyelvű Ikea-katalógusban leírják, hogy a menekültek is ugyanolyan emberek, mint azok, akik a katalógust lapozgatják. És bár nem céljuk beszállni a politikai harcokba, de állításuk szerint fejlesztéseikkel és üzeneteikkel változatlanul ki fognak állni az arra rászorulók mellett, és ez alatt nem csak a kollégistákat, baba várókat, nagycsaládosokat értik, hanem azokat is, akik éppen a háború elől menekülnek. 

Képek: innen és innen.

Az amerikai elnökválasztás eredményétől függetlenül a mostani kampányidőszak úgy vonul be a történelembe, mint a marketing erejének monumentális bizonyítéka. Mivel érte el egy politikailag tapasztalatlan üzletember, hogy sarokba szorítson egy igazi, tapasztalt politikust?

A válasz a marketingben rejlik.

A marketing legfontosabb szabálya, hogy olyan egyedi üzenettel rendelkezz, ami megkülönböztet mindenki mástól. Trump a kezdetektől fogva tudta, és élt azzal, hogy a vitatható kijelentések generálják a híreket és építik a márkát. A különböző médiumok így nem csak közvetítették a véleményét, hanem vitába is szálltak a kijelentésekkel, ezzel erősítették tovább ezeket. De Trump használt emellett egy másik régi marketing-alapvetést: ne vitatkozz a versenytársakkal. Abban a pillanatban, hogy vitába szállsz valamelyik ellenfeleddel, azt a benyomást kelted, hogy érvényesek, relevánsak az érvei. Clinton eközben elkövetett egy klasszikus hibát: nem koncentrált egy fajsúlyos, akár megosztó témára. Mindenkinek próbált csepegtetni valamit, ezzel figyelmen kívül hagyta azt a közhelyet, hogy ha mindenkinek próbálsz kedvezni, fennáll a veszély, hogy a végén senkinek sem tudsz igazán - írja a vezető amerikai reklámszakmai lap, az Advertising Age elemzése.

Clinton jelmondata sem sikerült különösebben ütősre ("Stronger together", azaz "Együtt erősek vagyunk"), hiszen nagyjából mindenki egyetét vele, nem generál vitát. Ezzel ellentétben Trump szlogenjével ("Make America great again", azaz "Tegyük Amerikát újra naggyá") könnyen vitába tudnak szállni mindazok, akik úgy látják, hogy most is jól megy Amerikának.

Így generált Trumpnak még nagyobb nyilvánosságot Obama is, amikor azt mondta, Amerika már most is nagy és erős, viszont úgy tűnik, mindössze a választók 30%-a ért egyet a mostani elnök kijelentésével. Egy elnökjelölt gyakran már a kampány első napján biztosíthatja a győzelmet egy erős jelmondattal, jó példa erre Obama, aki 2008-ban a "Change we can beleive in" (A változás, amiben hihetünk) mondattal az emberek fejébe verte a változás ideáját. Aztán végig erre fókuszált a kampányában, és meg is nyerte a választást. Clinton ebben is hibázott: legalább háromszor váltott szlogent, míg Trump végig következetesen képviselte sajátját.

Felmerül a kérdés: Trump akkor egy egyszerű, egyjelszavas jelölt lenne? Nem foglalt állást különböző kérdésekben? Dehogynem, de ez is a politikai kampányok egyik jellemzője. A média arra kényszeríti a jelölteket, hogy rengeteg kérdésben foglaljanak állást, ezért is fontos, hogy a kampány legelső napjától kezdve nagyon erős véleményeket képviseljenek, Trump ezért is csinálta jól, hogy sokak által vitatható kijelentéseket tett. Ez egy újabb párhuzam a reklámpiaccal: a reklámokkal gyakran a biztonságra játszanak, sok mostani kampány ezért inkább unalmas, ez is okozza, hogy több erős márka piacot veszít a feltörekvő cégekkel szemben.

A jobb termék nem feltétlenül nyer nagyobb piacot. A jobb ember pedig nem feltétlenül nyer a politikai küzdőtéren. De ami nyer, és gyakrabban, mint ahányszor nem, az a jó marketingstratégia.

forrás: AdAge, kép innen