A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Szeretünk kukkolni, kárörvendeni? Eláruljuk, miért nézünk valóságshow-t

2018. november 09. - Petschner Anna

Benkő feleséget keres, Survivor – A sziget, Big Brother, Celeb vagyok, ments ki innen!, Való Világ, Éden Hotel, A rettegés foka és még sokáig lehetne folytatni a sort. A valóságshow-k (vagy reality-k) mára elkerülhetetlen részeivé váltak a televíziózásnak, témájukat és formájukat tekintve pedig széles palettán mozog a kínálat. Meghatározásuk azonban közel sem ilyen egyszerű és népszerűségükre is számtalan magyarázat létezik.

able8molqyrshm5lzhqa.jpg

(via)

A valóságshow-k története majdhogynem egyidős a televíziózáséval. Az első ilyen típusú műsor az 1948-től adásba került Candid Camera volt, amelyben a résztvevők valamilyen előre megrendezett, általában bosszantó szituáció résztvevői lettek, miközben egy rejtett kamerás felvétel készült róluk.

A valóságshow-k ugyanakkor az 1990-2000-es kezdtek el igazán elterjedni – Magyarországra először A tégla (2000), majd a Big Brother (2002) hozta be a műfajt köztudatba –, és úgy tűnik azóta is töretlen a népszerűségük.

Mit hívhatunk valóságshow-nak?

A valóságshow (angolul reality television) kifejezés alatt egy általában nem előre megírt szituációkat tartalmazó műsort értünk, amelyben a résztvevők legtöbbször hírnév nélküli és nem színész végzettségű személyek. Ez a meghatározás ugyanakkor eléggé homályos, ráadásul számos televíziós műfajjal mutat rokonságot, ilyenek például a. talkshow-k és a táncos tehetségkutatók. Hasonlóan problémás a különböző alműfajok meghatározása is. Számos szakértő osztotta már eltérő kategóriákba a műsorokat, az egyik lehetséges csoportosítást a Primetime Emmy Díj kategóriái jelentik. A legjobb, főműsoridőben sugárzott amerikai televíziós műsoroknak járó díjat odaítélő bizottság összesen három nagyobb valóságshow csoportot különböztet meg, név szerint:

  • strukturálatlan,
  • strukturált,
  • vetélkedő-valóságshow műsorok.

A strukturálatlan valóságshow-k közé azok a műsorok tartoznak, amelynél a szereplők mindennapi vagy szakmai életét követheti nyomon a néző, ám ezek a szituációk általában nem előre megírtak és a kamera nem minden pillanatban veszi a résztvevőket. A szappanopera-stílusú strukturálatlan reality-kben a szoros emberi kapcsolatok, barátságok és szerelmek kerülnek előtérbe, mint pl. a 2004-2006 között sugárzott Laguna Beach: The Orange Real Orange County című műsorban.

Másik nagyobb alcsoportot a nagyvilág számára ”láthatatlan” emberek és szubkultúrák mindennapi életét és problémáit bemutató show-k alkotják, mint például a kerekesszékes nőkről szóló Push Girls, vagy az alacsony növésű emberek és családtagjai életét bemutató Little People, Big World.

Ezektől különbözik a szakmai reality, amiben egy foglalkozás hétköznapjait követhetjük végig, aminek tipikus példája a bűnüldözők munkáját ábrázoló pl. Zsaruk műsor.

Az előbbihez szorosan kapcsolódó, de önálló alkategóriát képvisel egy egyedi vagy értékes tárgy eladásának és vételének bemutatása, beleértve a személyes és szakmai motivációk ábrázolását, és az alkudozás folyamatának megismerését is. Erre példa a Nagy-Britanniából, 1979-ben indult Antique Roadshow, amelynek azóta számos nemzetközi változata született.

A valóságshow-k politikai és kulturális hatása

Egyesek szerint a tekintélyelvű politikai rendszerekben előnyös lehet a valóságshow alapvetően demokratikus alapú szavazati rendszerének megismerése. Ugyanakkor több arab országban a reality-k szembemennek az adott nemzet kulturális és/vagy vallási értékeivel. 2004-ben tiltották be a holland Big Brother műsor arab adaptációját, amit a Middle East Broadcasting Corporation több országban is sugárzott. A reality-ben több arab országból összeválogatott szereplői (6 férfi és 6 nő) lakott egy bahreni házban. Bár a házban nemek szerint szétválasztott hálószobák és egy imahelyiség is helyett kapott, a műsor hatalmas tiltakozási hullámot váltott ki, Bahren-ben becslések szerint 1000-en vonultak utcára. Egyes tüntető szerint a műsor rombolta az iszlám alapvető értékeit: „Nem akarunk ilyen programot, mert befolyásolhatja családjainkat. Gyermekeink azt gondolhatják, hogy a házasság előtt együtt élni elfogadható az iszlámban.” Hasonló tiltakozásra került sor a dél-afrikai, többségében keresztény vallású Malawi-ban, ahol a helyi Big Brother szexuális tartalma ellen a politikusok és konzervatív polgárok is felszólaltak. A tiltakozás ellenére, viszont a műsor pozitív hatásairól is szót esett, miszerint a 12 beválogatott személyek más-más afrikai országból, ami segíthet áthidalni a kulturális szakadékokat.

Mesterséges valóságban

Míg az előző kategóriában az események között olyanok is vannak, amelyek nem a kamera előtt történnek, a strukturált reality show-kban már minden háttérinformáció a néző tudomására jut, a szereplők esetleges versengése mellett pedig a problémamegoldás is előtérbe kerül. A strukturált valóságshow-k egyik legismertebb formájában az egymást korábban nem ismerő szereplők egy kizárólag a műsor kedvéért létrehozott környezetben élik mindennapjaikat. A szituációk itt már részben előre tervezettek, mint amilyen a Való Világ és Big Brother is (ez utóbbi franchise-t 50 nemzetközi változatban adták le).

Másik alműfaj a bírósági drámákat imitáló reality, amelyben valódi vagy kitalált bírósági ügyek alakulását követheti végig a néző. Mivel ezek nem tényleges bírósági eljárások, a pereskedő feleket, az ügyvédeket és a szemtanúkat is sokszor színészek alakítják, a bírókat pl. legtöbbször nyugalmazott bírók vagy jogi tapasztalattal rendelkező személyek formálják meg (ld. The People's Court).

A túlélőshow-kban – ahogy a nevük is mutatja – általában egy természetes, vadonbeli környezetbe kerülnek a résztvevők, ahol különböző feladatok teljesítése a cél (pl. Survivor – A sziget).

Más alműfajt képviselnek az önfejlesztő/átalakító műsorok, amelyekben egy adott személy vagy csoport életének a javítása a cél, például a súlyvesztésről szóló, A nagy fogyás műsor. Hasonlóan a szereplők életének jobbá tétele jelenik meg a lakóhelyeket, munkahelyeket, járműveket renováló show-kban (pl. Nagy Házalakítás) vagy amikor egy műsor központi problémája egy-egy csődbe jutott vállalkozás megmentése (pl. Ramsey, a konyha ördöge). A strukturált valóságshow kategóriába tartoznak még az egyfajta társadalmi kísérleteket bemutató műsorok, amikor például valakik szerepet (családot és munkahelyet) cserélnek egy időre, vagy a nagy társadalmi vitákat generáló Shattered, amelyben egymással versengtek egymással a szereplők, hogy ki bírja tovább alvás nélkül. A strukturált valóságshow-k közé tartoznak a rejtett kamerákkal készített felvételek is, amikben hétköznapi személyek kerülnek vicces, kínos, bosszantó vagy éppen ijesztő szituációkba.

A harmadik nagyobb kategória a vetélkedő-valóságshow műsorok, amelyekben valamilyen díj elnyerésének reményében vesznek részt a szereplők, és általában a közönség, a zsűri vagy a résztvevők szavazatai döntik el a győztes személyét. Ide tartozik a Big Brother – amivel rögtön érthetővé válik a műfaj különböző kategóriái közötti különbségtétel nehézsége is – vagy a Got Talent tehetségkutató. 

britains-got-talent-2017-tx02-contestants-12.jpg

(via)

A téma ugyanakkor lehet az ”igazi” megtalálása is, mint A Nagy Ő-ben, amikor egyetlen férfiért ment a harc. De valamilyen sportág köré is szerveződhetnek műsorok, amire példa a The Contender.

Kritikáktól övezve

A valóságshow műfaj, és annak népszerűsége ugyanakkor rengeteg kritikát vált ki. Egy tanulmány szerint a valóságshow-kat nézők egy jelentős szegmense kiskorú, ugyanis a 17 éves korosztály által nézett 10 legnépszerűbb műsor közül négy a valóságshow műfajába tartozik. Ez felveti annak a kérdését, hogy milyen hatással van a gyerekekre a reality-k követése. Az olyan szexuális tartalmú valóságshow-k, mint például a Hugh Hefner és három barátnője napjait végigkövető The Girls Next Door, esetleg negatív hatással lehetnek a fiatalok értékítéletére. Ugyanakkor a valóságshow-k a segíthetik a gyerekek számára a társadalmi folyamatok megismerését és megértését, majd az ezekben való helytállást és beilleszkedést.

p185446_b_v8_aa.jpg

(via)

Kritika éri a reality-ket arról az oldalról is, hogy a résztvevők számára egyes szituációk megalázóak és degradálóak, a nézőkben pedig kialakulhat egyfajta függőség is, ami azt is eredményezheti, hogy háttérbe szorulnak az adott személy valós társadalmi kapcsolatai. Más szakértő viszont úgy gondolja, az emberek tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a valóságshow-k – nevük ellenére – nem a tényleges valóságot mutatják be, szereplőik pedig sokszor túljátszák vagy eljátszák egyes érzelmeiket.

Miért olyan népszerűek ezek a műsorok?

Felmerülhet a kérdés, hogy miért is nézik olyan sokan ezeket a műsorokat. Szakértők szerint azért tudunk akár órákat tölteni a kanapén arra várva, hogy ki kapja meg a rózsaszálat a műsor végén, mert közelinek érezzük az adott szereplőt magunkhoz. Ennek oka, hogy élete minden pillanatáról informálódunk és már egyfajta barátként kezdünk tekinteni a képernyőn látott illetőre. Minden esetben viszont az egyensúly a legfontosabb. Dr. Carole Lieberman, média pszichiáter és reality TV tanácsadó szerint egyes személyek azért is találhatnak nagy élvezetet az ilyen műsorokban, mert az ott lejátszódó tragédiák és problémákkal nem a saját élethelyzetükben találkoznak, úgymond „nem kell kockáztatnia a nézőnek saját szívét vagy reputációját”.

inside-reality-television-reality-tv-top-chef-rupauls-drag-race-face-off-2016-1234kyle5678.png

(via)

A műsorok követésére további motivációt jelenthet, hogy pozitív érzéseket váltanak ki, például együttérzést és empátiát. Eltérő véleményen lévő szakértők viszont úgy vélik, a megalázó, kínos szituációkba kerülő résztvevők inkább a másokon való káröröm érzését generálják a nézőkben és ez okozza a műsorok népszerűségét. Ezt a kérdést hivatott eldönteni egy 2018-ban megjelent tanulmány. A kutatásban 12 különböző valóságshow-t vizsgáltak (pl. Big Brother, Americal Idol, Master Chef) és a kísérleti alanyoknak arról kellett nyilatkozniuk, hogy milyen gyakran nézték ezeket a műsorokat, mennyire élvezték azokat, illetve szeretnének-e részt venni az adott műsorban vagy örülnének-e neki, ha egy családtagjuk mutatna érdeklődést a reality-kbe való bekerülésre. Az eredmények azt mutatták, hogy minél jobban szerették a műsorokat, annál szívesebben vettek volna részt abban. (Érdekes megfigyelés volt, hogy a családtagok bekerülése a valóságshow-kba mindig preferáltabb volt, mint a saját részvétel). Ezek alapján, a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a televízió elé ülő személyeket sokkal inkább az empátia motiválja, semmint a megalázás és tragédia nyomon követése.

Ugyanakkor egy másik cikk arra világított rá, hogy a kukkolás élménye a másik vonzerő a reality show-k nézése mögött, vagyis – bármennyire is furcsának és ijesztőnek hat – az az élmény vonzza a nézőket a televíziók elé, hogy így belepillanthatnak más emberek magánéletébe. Ez felveti a kérdést, hogy a kukkolással egyenértékű-e a valóságshow-k nézése. A válasz természetes az, hogy nem. Az előbbi esetén már megjelenik a család és munkahely elhanyagolása, a reality-sztárokat érő kritikák személyesnek vétele, ez az állapot pedig kihathat az ember párkapcsolatára is: például úgy, hogy az imádott szereplőt kezdi el valaki keresi. Dr. Racine R. Henry, házasság és családterapeuta szerint viszont „amíg valaki el tudja választani egymástól a valóságshow-kat és a valóságot, addig a műsorok nézése egyszerű szórakozás.”

konzerv.png

Hogyan szálljunk szembe a diszkriminációval? - Komoly témát feszeget az HBO

2018. szeptember 14. - KomMédia BME

Egy világ, ahol nincs rasszizmus, nemi megkülönböztetés és minden tökéletes. Legalábbis látszólag. Az HBO Itt és most című új sorozata a tökéletes liberalizmust, az emberek közötti maximális egyensúlyt keresi több-kevesebb sikerrel.

A bejegyzés spoilereket tartalmaz.

Alan Ball, a Sírhant művek és a True blood – Inni és élni hagyni című sorozatok producere most is kitett magáért. Az Itt és most egy multikulturális, portlandi család életébe enged betekintést, ahol Audrey (Holly Hunter) és Greg (Tim Robbins) egy különleges családmodellel kísérleteznek. A házaspárnak 4 felnőtt gyermeke van, akik közül csak a legfiatalabb, a 18 éves Kristen (Sosie Bacon) a sajátjuk biológiailag is. Örökbe fogadták a libériai Ashley-t (Jerrika Hinton), a vietnámi Duc-ot (Raymond Lee), valamint a kolumbiai Ramont (Daniel Zovatto). A gyermekek mind más rasszhoz tartoznak, látszólag teljesen különbözőek,azonban van közöttük egy nagy hasonlóság: mindannyiójukat nehéz élethelyzetből, betegségből vagy éhínségből emelte ki és mentette meg az örökbefogadás.

here-and-now.jpg

A sorozat készítői még tovább fűszerezték a hátteret, így nem csak a karakterek származása sokszínű, hanem az életvitelük, szexuális irányultságuk is: Ramon homoszexuális, Duc saját elhatározásból önmegtartóztató. De megjelenik a sorozatban a transzneműség, a felelőtlenül elveszített szüzesség, a prostituáltak, ugyanakkor a boldog szerelemmel átitatott szexuális aktus is - különböző és azonos nemű emberek között egyaránt.

Kísért a származás

Az Itt és most világában látszólag minden tökéletes, hatalmas az elfogadás és nincsenek tabuk. De csak látszólag. A főszereplő házaspár családmodellje bár újító és családon belül tényleg nincs nemi vagy faji megkülönböztetés, mégis a 21. század Amerikájában játszódik, így a környezet nem ennyire elfogadó. Amikor a fekete Ashley és a fehér testvére, Kristen tesznek egy rövid látogatást a rendőrségen, egy apró utcai verekedés miatt, egyből érződik, hogy a hatalom szerint kinek, hol a helye. Míg a 18 körüli fehér lány számára ez szinte móka, mert a rendőrnő sem veszi komolyan a kihallgatását és motozását, addig a sikeres, felnőtt fekete nőnek mindez egy megalázó procedúrává válik, ráadásul megvádolják azzal, hogy a drága kiegészítői lopottak.

Ashley valószínűleg már korábban is megtapasztalta a diszkriminációt, mert azon dolgozik, hogy elrejtse környezete elől énjének bizonyos részeit, ezért is változtatta meg nevét a legtipikusabb amerikai keresztnévre, és ezért hord (eleinte) parókát, eltakarva ezzel göndör, fekete fürtjeit. Kiderül, hogy anyja gyerekkorában igyekezett gondoskodni arról, hogy megismerje és gyakorolja a származásához kapcsolódó szokásokat, Ashley azonban inkább a beilleszkedést, asszimilálódást választotta - a rejtőzködés árán is. 

here-and-now-hbo-kristen-ashley.jpg

A sorozat karakterei ugyan teljesen emberiek és részről részre többet tudunk meg róluk, mégsem tudjuk hova tenni őket. A szereplők egész egyszerűen nem bekategorizálhatók, nem lehet megválaszolni, hogy jók vagy rosszak. Van, hogy olyat tesznek, ami elsőre elítélendőnek tűnik, de amint jobban megismerjük a hátterüket, cselekedeteik miértjét, már nem lehet rájuk tiszta szívvel haragudni. Erre tökéletes példa Ashley, aki sikeres üzletasszony, szerető, gondoskodó testvér, mégis borzalmas anya és még borzasztóbb feleség.

De Duc-ot is említhetjük, aki hajkurássza a tökéletességet, mégis egyre mélyebb szánalom foghatja el a nézőket vele kapcsolatban, pedig az élete összes területén sikeres: life coachként pácienseinek ad életvezetési tanácsokat (akik imádják ezért), online csatornáin folyamatosan nő követőinek száma, könyvét hamarosan kiadják, sikeres sportoló és látszólag mindene megvan. Saját, prostituált anyjának képét azonban nem képes kiűzni gondolataiból, folyamatosan kísértik és megmérgezik magánéletét. Nem véletlenül választotta az önkéntes cölibátust: korábbi hedonista, az Így jártam anyátokkal Barney Stinsonjához hasonló életmódja tönkretette tovább rontotta önmegítélését. 

Különlegességek az egyszerűségben

Kristen talán az egyik legérdekesebb karakter. A lánynak semmilyen faji vagy nemi diszkriminációval nem kell megküzdenie, mégsem érzi jól magát a bőrében. Családjában, ahol minden testvére különleges, ő a fehér lány, akinek tényleg mindene megvan. Pont azért küzd hatalmas önértékelési zavarokkal, folyamatosan tartozni akar valahova, de egész egyszerűen nem találja a helyét. Számos szerepet kipróbál, de azoknak nem is érzi meg súlyát - mert mindent valós veszély és elköteleződés nélkül tehet meg. 

Ramon kivétel az Itt és most szereplői között. Végigkövethetjük szerelmi életét, párkapcsolata még azokban is megértést szülhet, akik kevésbé fogadják el a homoszexualitást. Nem hajkurássza a tökéletességet, és nem is küzd önértékelési zavarokkal: az ő mindennapjait a látomásai zavarják meg, melyek veszélyt jelentenek felfelé ívelő karrierjére (saját videójátékainak grafikusa és programozója egyben). 

here-and-now-gay.jpg

Az első részekben a látomások kezdetébe csöppen bele a néző: a család életét is ezeken a különös, misztikus szálon keresztül ismerjük meg. A víziók okáról teljesen eltérően vélekedik a szülők és a testvérek: a nevelőanyja például félti őt és mentális problémákra gyanakszik, de Ramon állítja, hogy nem őrült meg, hanem kiválasztottnak érzi magát valamilyen felsőbb erőtől. A véleményeltérés folyamatos konfliktusokhoz vezet, ami a környezetükre is egyre jobban kihat. Ezeknek a konfliktusoknak a feldolgozása aztán háttérbe is szorítja a misztikus, spirituális vonalat, olyannyira, hogy  végül körülbelül öt mondatban összefoglalhatóvá válik ez az egész évadnyi, sok szempontból izgalmas és különleges, rejtélyekkel teli szál.

Amerika itt és most

A sorozatból rövid idő alatt megismerjük, hogy ki milyen személyiségjegyekkel rendelkezik és ki milyen nehézségekkel küzd. Az első két rész tökéletesen ábrázolja azt a világot, ahol a szereplők újra és újra felhozzák, hogy az „itt és most”-ban kell élni. Ők azonban mégsem ezt teszik.

A 21. századi Egyesült Államok közel sem annyira befogadó, mint amennyire a sorozat állítja, és szép lassan a sorozat is lerombolja saját ideáit: a tökéletesen liberális család darabjaira hullik szét, mert nem lehet annyira egyszerű és nagyszerű minden, mint amennyire szeretnék.  Audrey, az anya nem képes észrevenni azt, hogy haladó gondolkodása és határokat átívelő elfogadása köszönő viszonyban sincs a társadalom jelenlegi normáival. Megértést próbál szülni a társadalomban, de minden lépésével csak egyre nagyobb bajt okoz: például, az iskolai megkülönböztetés ellen harcolva beszél a diákokkal, interjút készítenek vele a helyi televízióba, de mindenki csak kiforgatja szavait, így pont az ellenkező hatást éri el. 

A sorozat arra mutat rá, hogy a csoportnyomás és a társadalmi elvárások nem segítik elő egy ennyire multikulturális család gondtalan életét. Az anya folyamatos, tökéletesség iráni vágya ráadásul az egész családból valamilyen ellenreakciót váltott ki - így úgy tűnik, hogy a családjának is ártott azzal, hogy nem vette figyelembe a társadalmi paramétereket, túlzásokba esett idealisztikus nézeteivel, és nem készítette fel őket a valóságra. A sorozat ugyanakkor nem azt mutatja be, hogy a családot magát elítéli a társadalom, de nem rejti véka alá azt, hogy egyéni szinten mindannyiuknak megkülönböztetésben van része. Végül az egységük belülről bomlik szét: egyrészt a tökéletességnek való megfelelés kényszere alatt, másrészt. mert a társadalmi nyomást mind más-más módon kezelik.

-89066_875_256.jpg

Érdemes elgondolkodni azon, hogy mi is a széria mondanivalója. A nemi és faji megkülönböztetés ma már sok országban elítélendőnek számít, azonban még bőven vannak olyanok, akiknek ez a tény nem változtatott a hozzáállásán a más rasszhoz tartozó, homoszexuális, transzszexuális vagy aszexuális emberekkel kapcsolatban. A képernyőn egy olyan - egyesek szerint nem mindennapi, mások szerint polgárpukkasztó - családot látunk, aki az anya irányításával próbálnak ellentmondani ennek a ténynek. Végig ott lebeg a kérdés, hogy mit tehet az, aki szembe akar szállni a diszkriminációval? A különleges családmodellel és a radikális lépésekkel jó példát mutat, vagy ezzel csak elrettent másokat, és tovább gerjeszti a problémákat? 

Azoknak, akik csupán szórakozás céljából választják a sorozatnézést, valószínűleg nem fog tetszeni az Itt és most, mert nincs benne elég cselekmény. A családi, iskolai, munkahelyi drámák és azok feldolgozása, valamint a fel-fel bukkanó misztikus vonal korántsem annyira izgalmas, mint a sorozat mondanivalója. A cél úgy tűnik az, hogy a nézők elgondolkodjanak arról, hogy hogyan is lehet szembeszállni a diszkrimináció különböző fajtáival, továbbá, hogy ez vajon megoldható-e anélkül, hogy az ember ne tegye ki magát és szeretteit plusz fájdalomnak, és lelki sérüléseknek.

A bejegyzés szerzője Arany Zsófia, a BME KomMédia alapszakos hallgatója. 

kep.png

 Képek: innen, innen, innen, és innen

Benedict Cumberbatch új sorozata: A céltalan önpusztítás vagy utolsó segélykérés története?

2018. augusztus 23. - KomMédia BME

Az idei nyár meglepetése Benedict Cumberbatch sorozatszínészi visszatérése a Showtime Patrick Melrose című ötrészes minisorozatában, ami a keményvonalas drogfüggőségen túl egy sokkoló családi dráma következményeit meséli el, a szerző Edward St. Aubyn önéletrajzi ihletésű regényei alapján. Terítéken a szülői gondviselés teljes hiánya.

A bejegyzés spoilereket tartalmaz.

A történet szerint a súlyos heroin függőséggel küszködő Patrick (Benedict Cumberbatch) egy telefonhívásból értesül apja haláláról, ám a gyászba fordulás és a keserűség helyett a bohém férfi önfeledt kacagásban tör ki. Innentől pedig egy delíriumos utazásnak lehetünk tanúi, amiben a brit elegancia találkozik a tengeren túli gettók, zugárusaival és a sterilnek közel sem mondható fecskendőivel. Az első rész belső monológjainak sodrása és a szétvert hotelszobák képi világa nem véletlenül emlékeztet Terry Gilliam 1998-as Hunter S. Thompson adaptációjára, hiszen a készítők komplett elemeket vettek át a kultikus, Félelem és reszketés Las Vegasban-ból. Csak itt óriás gyíkemberek helyett egy elég bizarr gyerekkori flashbacket kapunk, ahol a Hugo Weaving (Mátrix, V, mint vérbosszú) által megformált apuka karaktere hozza ránk a frászt. Habár tényleges fizikai erőszakot nem látunk a sorozatban, mégis ahogy egyre gyakrabban térünk vissza a gyermekkori képek közé, úgy válik egyre világosabbá, hogy Patrick nem az újgazdag ficsúr mivoltából adódóan nyúlt drogokhoz.

patrick-melrose_3.jpg

Kegyetlen szülők

Az igazán megdöbbentő háttér a második részből derül ki, ahol Patrick gyerekkorának meghatározó eseményeit követhetjük végig. A csendes és visszahúzódó kisfiú, láthatóan több félelmet érez apja iránt, mint szeretetet, ez a furcsa félelem pedig az egész családra kiterjed. A dolgok akkor kezdenek gyanússá válni, amikor először találkozunk a láthatóan szintén kábítószerfüggő anyuka (Jennifer Jason Leigh) karakterével. Nem értjük, hogy miért akar az ifjú Patrick, de még az anyuka is kiosonni a zongorázó apuka háta mögött. Mindaddig, amíg a baráti körük pletykáiból ki nem derül, hogy az apuka rendszeresen bántalmazza a feleségét és a fiát is. Ráadásul Patrick állandó játszóteréül a családi birtok bedeszkázott kútját választja és már sokszor elképzelte a zuhanást. Tapintható a feszültség a festői szépségű provence-i birtokon, ahol még a személyzet is retteg a ház meghasadt lelkű urától. Hugo Weaving karaktere minden tényleges fizikai bántalmazás látszatát mellőzve, puszta szavakkal és gesztusokkal teremt olyan atmoszférát, amiben bárki elhiszi, hogy rendszeresen erőszakolja a feleségét, de még az ifjú Patricket is. Igen, még a saját fiát is.

patrickmelrose_2.jpg

Igaz történet a háttérben

A sorozat alapját szolgáló regények a szerző valós traumáit idézi fel és már ezek megírása is egyfajta terápiás gyakorlatként indult. Egy epizód egy könyv történéseit dolgozza fel, Edward St. Aubyn életének különböző szakaszaiból, melyekre mind hatással volt a gyerekként elszenvedett erőszak. Habár irodalmi körökben vegyes kritikát kapott, de az adaptáció mégis nagy sikert aratott a nézőknél, és nem csak a Sherlock rajongóknál.

Benedict Cumberbatch régóta áhított szerepében kétségkívül hitelesen alakítja a traumatizált lelket, aki a züllésbe menekülve próbál felejteni a múltat. Mélyen szeretne felhagyni az önpusztító életmóddal, de az emlékek és a ki nem mondott szavak visszarántják. Patrick jellemfejlődésének legnagyobb akadálya, hogy egy ominózus gyerekkori jelenetet leszámítva egyszer sem sikerült szembeszállnia az elnyomó apjával, és így a trauma további feldolgozási fázisai is elmaradtak.

A gyerekkorban szükséges szeretetnek és odafigyelésnek pedig csak a töredékét kapta meg az anyjától, aki az egyik jelenetben utalást is tett a barátnőjének, hogy az anyagi és egzisztenciális státusz vonzatában nem is annyira egyszerű kilépni egy bántalmazó kapcsolatból.

A gyerekkori traumák feldolgozási fázisairól itt olvashatsz bővebben. 

Ami gyerekkorban történik, az nem számít

David Melrose szokatlan nevelési elvének alapja, hogy minden kisfiúként szerzett trauma a későbbiekben megerősíti majd Patricket, hiszen csak így lehet teljes értékű, mások felett álló, érzelmileg simára gyalult arisztokrata. A rivalizáló szülőként David nem akarja, hogy a fia jobb legyen nála, ezért a szavak hatalmával zsarolja Patricket és teszi mindezt, a fiú ”érdekében” úgy, hogy közben fenntartják a normális család látszatát. Az anyuka pedig harmadik, passzív félként veszi tudomásul a tényeket.

A gyermekkorban elszenvedett bántalmazások viszont kihatnak a felnőttkori szocializációs folyamatokra, a kapcsolatok kialakításától kezdve a személyes kontrollig. Habár az elhanyagolás önmagában veszélyesebb, mint fizikai bántalmazással együtt, a sorozat alatt mégis a szexuális bántalmazást megelőző, nyomasztó jelenet a legfőbb visszatérő emlék. A mérgező szülők komplex hatását leginkább Patrick, nőkkel kialakított kapcsolatainál figyelhetjük meg, hiszen ezekben a kapcsolatokban az elhanyagoltság miatt létrejött szeretethiányt igyekszik pótolni, de mivel sosem tudott megbocsátani, ezért nem dolgozta fel a sérüléseit és életmódja miatt ő maga is mérgező szülővé vált. 

A mérgező szülők jelenségről itt, illetve Susan Forward könyvében olvashatsz. 

Egy adag angol cinizmus

Minden múltbéli sérelme ellenére Patrick igyekszik normális életet élni. A harmadik epizódban kísérletet tesz a traumák felnőttkori szembenézésére és elmondja, hogy erőszak áldozata lett. A sérelmek leküzdésének lépései közül a kimondás egy későbbi fázis, mégis megadta a löketet egy új kapcsolat kialakításához. 

benedict-cumberbatch.jpg

A sorozat érdekessége, hogy az egyes epizódok mellékszereplői közül kiemel egyet, akinek szintén betekintést nyerhetünk a lelki megpróbáltatásokkal teli életébe, viszont mégis hatással vannak a főhősre. Így ismerhetjük meg Patrick régi barátnőjének, Bridgetnek (Holliday Grainger) történetét, aki Patrick anyjához hasonlóan a társadalmi rangja alá rendeli a méltóságát, mégis képes megszökni a hűtlen férjétől, amivel ösztönzi a főhősünket. A csoportterápia hasznát is  legjobb barátja, a szintén függő Johnny (Prasanna Puwanarajah) által tapasztalja meg. Bármennyire is szeretne változtatni az életén, mégsem tud kilépni a saját ördögi köréből, hiszen szembeszállás helyett sokáig csak menekül a problémái elől, amin leginkább az anyjával való viszonyának rendezése tudna segíteni, legalábbis amíg nem késő…

Patrick Melrose esete nem az egyetlen, ahol a szülők okozta sérülések feldolgozása egy egész életen át tart: Mallory Knox (Juliette Lewis) például drasztikusabb megoldást választott, amikor szembeszegült az őt terrorizáló apával és ezzel megalapozta a kilencvenes évek fikciós Bonnie és Clyde ámokfutását, Oliver Stone kultikus drámájában, a Született Gyilkosokban.

A szülők halálának feldolgozása és az életükben okozott sérülésekkel való együttélés Wes Anderson
filmjeiben is gyakori téma (Utazás Darjeelingbe, Holdfény királyság stb.). A 2001-es Tenenbaum, a háziátokban is megtaláljuk a látszatra egykor tökéletes család maradványát, ami évtizedekkel és egy
válással később is szociális viselkedési zavarok, kimondatlan sérelmek és elfojtott érzelmek tömegét rejtik, szemben a nárcisztikus apával.

A képregényfilmek háza táján sem kell messzire mennünk ahhoz, hogy belefussunk egy lelkileg
instabil karakterbe, aki a szülei keresztjét viszi tovább. Gondoljunk csak a közönségkedvenc Bruce
Waynere, akit szülei halála az alkohol és a kábítószerek világa helyett a bűnüldözés felé taszított. A
Christopher Nolan féle Batman trilógia pedig pont az emberi oldalát ragadja meg az unásig idealizált,
magányos hősnek.

A Patrick Melrose című sorozatot magyar szinkronnal a Cinemax tűzte műsorára, júliusban. Az angol nyelvű, feliratos trailert itt nézheted meg.

A bejegyzés szerzője Varga Gábor, a BME KomMédia alapképzés hallgatója. 

 kep.png

Képek: innen, innen, és innen

Káröröm és kreatív inzultusok - miről szól manapság a politika?

2018. július 26. - Egres Dorottya

Milyen szavak, gondolatok határozzák meg mostanság a politikai diskurzust és a közbeszédet hazánktól nyugatra? Legyen szó a mainstreamről vagy kisebb szubkultúrákról, a bal- és a jobboldalon egyaránt találunk trendi kifejezéseket és ötletes sértéseket, amelyek frappánsan összefoglalják, hogy mit kell tudnunk a politikai kultúráról.

Nézzük, melyek voltak az utóbbi idők sokatmondó szófordulatai!

insults.jpg

Legszebb öröm a Schadenfreude

Még ha nehezen is valljuk be magunknak, sokan örömünket leljük mások szenvedésében. Nem kell persze súlyos vagy sorsfordító dologra gondolni, egy apróság is elegendő ahhoz, hogy áthasson bennünket a káröröm érzése. A német Schadenfreude (a schaden, azaz kár és a freude öröm szavak összetétele) annyira kifejező, hogy még az angol is a német szókapcsolatot használja a káröröm leírására. Ez ad magyarázatot arra, miért élvezzük a bakivideókat, és miért lelkesedünk, amikor az a focicsapat kap ki, akiknek köszönhetően kiestek a kedvenceink a vb egy korábbi meccsében.  A káröröm érzése annál intenzívebb, minél erősebben kötődünk bizonyos csoportokhoz - minél eltökéltebb németdrukkerek vagyunk, annál inkább ujjongunk a dél-koreaiak vereségén, illetve minél lojálisabb egy politikai oldalhoz való elköteleződésünk, annál jobban várjuk a másik oldal vereségét. Érdekes módon még akkor is átéljük ezt az érzést, ha nincs is közvetlen hasznunk mások szenvedéséből.

Check Your Privilege Schadenfreude

A jelenlegi amerikai politikai színtéren pedig tökéletesen megfigyelhető a káröröm jelensége, a kék és a piros táborban egyaránt, és nemcsak azért, mert sokak szerint mókás fickó az üzletemberből elnökké avanzsált Trump. Politikusok, szakértők, hírességek ismételgették hónapokon át, hogy belőle aztán sosem lesz elnök. A választás éjszakájától kezdve azonban feléledt a “na, ugye megmondtam” érzése a republikánus oldalon. Persze a demokraták is találtak maguknak alkalmat a kárörvendésre, például amikor az új kormány egészségügyet érintő döntései éppen a pirosan szavazó államokat érték a leginkább hátrányosan. A Trumpgrets nevű Tumblr oldal a Trump megválasztását megbánók (Trump+regrets) hozzászólásait gyűjti össze (ráadásul olyan zseniális alcímmel, mint a "les déplorables misérables").

Beleremeg a föld a fiatalokba

A fiatalok egy részére persze igaz, hogy kiábrándultak a pártpolitikából, ugyanakkor az ifjabb generációk politikai erejével egyre inkább számolni kell. Éppen ezért választották a youth, azaz fiatalság és az earthquake, vagyis földrengés szavak egyesüléséből létrejött youthquake kifejezést 2017 végén az év szavának Oxfordban. A szerkesztők ugyan bevallották, hogy a szó az év elején még relatíve ismeretlen volt, de a a júniusi brit parlamenti választásokon elképesztő népszerűségre tett szert. A statisztikák szerint 25 éve nem volt ilyen magas a 18-24 éves szavazók száma. A Jeremy Corbyn által vezetett Labour, azaz Munkáspártot a II. világháború óta nem támogatta szavazatával ennyi fiatal, ami nem kis részben a mémeknek és a digitális média jelenlétnek volt köszönhető.

grime4corbyn-920x584.jpg

Sőt, érdekes trend figyelhető meg a briteknél, miszerint a fiatalok elköteleződése a Munkáspárt mellett azt eredményezte, hogy a generáció konzervatívjai sokszor félnek nyilvánosan felvállalni politikai elköteleződésüket. Torynak lenni, azaz a konzervatívokra szavazni ugyanis sokak szerint szégyen, ahogy arra egy népszerű brit Youtuber is utalt bocsánatkérő videójában, miután vicces kihívást csinált a szegénységből az “1 fontból élni 1 napig” című videójával.

alfie_tory.JPG

Így trollkodik a jobb

A youthquake gondolatához kapcsolódva, az amerikai “jobboldal” legutóbbi átrendeződése nem a szokásosan idősnek gondolt konzervatívok által történt, hanem a baloldalt is meghazudtoló lázadó fiatalok hatására, olyan névvel ellátott csoportoknak köszönhetően, mint az alt-right és alt-light, neonácik és fasiszták, PUA és incel férfiak tábora. Ezek a csoportok ugyan részben eltérő ideológiákat képviselnek, számtalan tagjukat mégis összeköti a rasszizmus és az anti-feminizmus. A nők kigúnyolásától a halálos megfenyegetésükig minden elképzelhető a lázadó jobb online fórumain.

The Manosphere: azoknak a szerteágazó ideológiájú blogoknak és egyéb internetes oldalaknak a gyűjtőneve, amelyek kifejezetten a férfiak jogaival és a férfiassággal foglalkoznak. Ezek közé tartoznak a PUA, azaz pick-up artist oldalak, ahol férfiaknak oktatják a nők elcsábítását (a legtöbbször nőgyűlölő felhanggal) és az incel csoportok, akik akaratuk ellenére vállalnak cölibátust, miután a nők "megfosztották" őket a szextől... Ennek nem egyszer lett gyilkos őrjöngés a vége.

Viszont nézzük meg, milyen kreatív sértésekkel szokták illetni a csoportjaikon kívül állókat!

A jobboldal és a Manosphere előszeretettel használja a Mátrixból ismert kék tabletta metaforáját, miszerint az emberek alukáljanak csak tovább a kényelmes fantáziavilágukban, míg a piros tabletta hatására ráébredhetnének a világ kemény igazságaira.donkey_vs_elephant.jpg

A social justice warrior, azaz a társadalmi igazság harcosa megnevezéssel azokat illetik, akik sokszor már egyéni szintre vonatkoztatott identitáspolitikájukat képviselve, biztonságos terekről (safe space) ordítozva bizonygatják, melyikük van jobban elnyomva és bántalmazva (trigger warning!), miközben még a hasonlóan demokrata elköteleződésűekre is ráuszítják a Tumblr hiperézékeny hadát (a Tumblrinákat). Ők “Különleges Hópehely Szindrómában” szenvednek (a Harcosok klubja alapján), mert éppoly érzékenyek és sérülékenyek, mint egy hópihe.

patriarchy.gif

A jobb nemcsak a balt szereti sértegetni, saját táboruk is kellően szerteágazó ahhoz, hogy maguk között is osztogathassák az észt. A cuckservative kifejezés a cuckold (megcsalt férj) és a conservative szavak összekapcsolásából született, amivel az alt-right becézi a maradinak tartott konzervatívokat, akik beadták a derekukat a kékeknek. A cuckservative szónak van egy rasszista, pornós felfogása is. Ehhez képest szinte fantáziátlan a libtard (liberális+retardált) kifejezés.


A bal is próbálkozik

Amikor magukat hazafinak tituláló fegyveres amerikai férfiak egy csoportja még 2016-ban elfoglalta egy oregoni vadrezervátum főépületét, a Twitter nem hagyta annyiban az esetet. Olyan zseniálisan gúnyos hashtagekkel álltak elő, mint a #VanillaISIS vagy a #YallQaeda (ez utóbbi a Y’all miatt nem igazán korrekt, mert nagyrészt nem déliek voltak a fegyveresek). Ezek a kifejezések arra utalnak, hogy nemcsak a jobb által démonizált muzulmán világtól kell tartanunk, hanem a radikalizálódott amerikaiaktól is. 

Aztán ott vannak a klasszikusok (náci, fasiszta etc.), illetve olyan jól csengő szavak, mint a Trumpkin és a Trumpster, amelyeknek, nem meglepő módon, megint csak van egy perverz felhangja.

Még akkor is, ha a jobb jobb a trollkodásban, néha a balnak is vannak frappáns ötletei: miután a Twitter letiltotta Milo Yiannopoulost, amikor hírek repülnek fel a férfiról, a balosok a helyes link helyett a deaktivált Twitter-fiók URL-jére irányítják a forgalmat. Ismerős?  

reddit.JPG

Egyre erőszakosabb a kultúrharc, ami a bal és a jobb között folyik, és előszeretettel azonosítják a másik oldalt annak lehető legszélsőségesebb válfajával: neonácik kontra hiper-polkorrektek. A szubkultúrákon kívüli mainstream talán még egy kicsit civilebb… talán… még...

Udvariasság - mégis mi az és mire jó?

Az udvariasság (civility), pontosabban annak hiánya az amerikai politikai diskurzusban a legújabb beszédtéma. A sztori júniusban indult, amikor is a Trumphoz közel álló republikánus politikusoknak újfajta inzultusokkal kellett szembenézniük. Sarah Sanders államtitkár elmaradt vacsoráján napokig csámcsogott a sajtó, ugyanis egy virginiai étterem tulajdonosa visszautasította a politikus kiszolgálását pár órával azután, hogy többezer bevándorló gyermeket választottak el szüleiktől az amerikai határon.

Nemcsak pirosak és kékek, de még a demokrata politikusok között is vita alakult ki a vacsora megtagadásának helyességéről. Kétségkívül a legnagyobb elutasító visszhangott, még párttársai között is, Maxine Waters demokrata képviselő nyilatkozata váltotta ki, aki a republikánus tisztviselők zaklatására szólította fel az amerikaiakat.

handshake.jpg

A vita a vacsorával indult, de odáig fajult, hogy mit tekintünk az udvariasság és az udvariatlanság elvárható és elfogadható szintjének, hogy mit kötelesek kiállni a Trump-kormány tisztviselői, és hogy miként bánjanak egymással az eltérő politikai nézeteket vallók. Egymásnak estek a az udvariasság mint politikai norma önjelölt védelmezői és a feldühödött progresszívek, akik úgy érezték, az udvariasságra hivatkozás mindössze az ellentmondók elhallgattatására szolgál.

A Washington Post szerkesztőségi írásában a következő kérdéssel védte a republikánus politikusok békés étkezéshez való jogát: “Milyen lenne elképzelni, például, hogy akik az abortuszt gyilkosságnak tartják, úgy döntenek, hogy abortusz-párti bírák vagy más tisztviselők ne élhessenek nyugalomban családjukkal?” Az étterem döntése mellett kiállók rácáfoltak az újság által festett rémképre, miszerint az már valóság, hiszen számtalanszor érte már támadás a terhesség megszakítását pártolókat. Szóval, hogy az elmaradt vacsora okozta volna az amerikai udvariasság megrendülését az Egyesült Államokban? Az amerikai politikai kultúra ki tudja, mióta udvariatlan, de egy kevés talán nem is árt belőle.

 Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.

kep.png

Elpusztíthatatlan animációs sorozatok

2018. július 13. - KomMédia BME

Néhány animációs sorozat első epizódja több mint tizenöt éve került először adásba, de azóta is készülnek belőlük új részek. És bár a japán animációk, azaz az anime sorozatok között ez nem példanélküli, a többi nemzetnél elvétve találunk ilyen alkotásokat. Ebben a posztban azokat a még ma is futó, nem japán gyártású, felnőtteknek készülő animációs sorozatokat vizsgáljuk meg, melyek a kezdetektől fogva azonos címen futnak. 

cimlapkep.jpeg

A négy leghosszabb ideje futó széria közül kivétel nélkül mindegyik amerikai – az egyiket a mai napig nem mutatták be magyar szinkronnal. Az egyes sorozatok rövid ismertetése után rátérünk arra, hogy milyen változtatások történtek az első évadok óta napjainkig. 

A Simpson család

Pilot epizódja 1987-ben mutatkozott be, 1989 óta van műsoron folyamatosan, és azóta több csúcsot is beállított: jelenleg ez a leghosszabb ideje futó animációs sorozat, impozáns, 600 feletti epizódszámával pedig már Guiness-rekorder egy ideje.  Hangvétele alapvetően nem változott az évek során, bár felnőtteknek készül, a négy széria közül ez mondható a leginkább gyerekbarátnak.

a_simpson_csalad.jpg

Az animációt annyiban módosították, hogy vékonyabbak lettek a körvonalak, ám a pilot epizódhoz képest ennél is nagyobb változás történt. Az egyik halloweeni epizódban Simpsonék találkoznak egykori énjükkel, afféle rémalakként: itt egyetlen képkockán tökéletesen megfigyelhető a karakterek megjelenésének változása, vagy – bátran mondhatjuk – fejlődése. A család ugyanis barátságosabb kinézetet kapott.

Bár lassan harminc éve fut a sorozat, úgy tűnik, az írók sem unják meg a készítését.

A Simpson család alkotója a rekorder sorozat mellett más rajzfilmsorozatokat is készített, illetve készít. Matt Groening a Futurama atyja is, illetve mostanában indít új animációs sorozatot Disenchantment címmel. Legfőbb művéhez ragaszkodik: mindkét sorozat Simpsonék rajzstílusában készült.

South Park

A vizsgált sorozatok közül a South Parknál telt el a legtöbb idő - összesen öt év – az első kísérleti rész és az első valódi, tévés epizód bemutatása között: az előbbi 1992-ben, míg az utóbbi 1997-ben debütált. 

A sorozat animációja hamar modernizálódott: a kezdeti papírkivágásos animációt felváltotta a 2D-s rajz, majd 2D-s számítógépes rajzanimáció, amely a mai napig a papírkivágásos módszert utánozza. A képi világ azonban más területeken is megújult, ilyenek például a robbanások, amelyeket kezdetben papírkivágással oldottak meg, ezek helyett ma már  realisztikus képsorokat láthatunk. A sorozat főcíme is többször változott, ám a dal végig ugyanaz maradt, az csak kisebb ráncfelvarrásokon esett át, ahogy a figyelmeztető felirat sem változott.

south_park.jpg

A South Park történetmesélése egészen a 18. évadig változatlan maradt, az epizodikus, külön-külön értelmezhető sztorik között csak nagyritkán bújt meg egy-egy összefüggő történetszál, de ezek is csak két-három epizódon át tartottak. A 19. évad azonban újítást hozott: mind a tíz rész a politikai korrektségről és a tartalomnak álcázott reklámokról szólt, egy összefüggő történetbe ágyazva. A  kommentek alapján ez a változás megosztotta a nézőket: volt, akinek tetszett, és olyan is, aki ragaszkodott a jól megszokott epizodikus felépítéshez. A 20. évad is az új szemléletre épült, ebben a 2016-os amerikai elnökválasztás és az internetes trollkodás volt a téma. A 21. évadra azonban ismét újítottak az alkotók, és ötvözték a két történetmesélési módot: az egy-egy epizódon át tartó cselekményeket egy-egy összefüggő szál fűszerezi.

Az alkotók néhány éve azt nyilatkozták, hogy addig szeretnék folytatni a sorozatot, ameddig a csatorna, a Comedy Central nem kaszálja el azt.

Family Guy

Kevesen tudják, hogy a FOX-on, Magyarországon pedig a Comedy Centralon nagy sikerrel futó sorozat előzményeként szolgáló rövidfilm, a Larry & Steve a Cartoon Networkön került adásba, a What-a-cartoon! műsor részeként, amely célul tűzte ki, hogy olyan rajzfilmötleteket karoljon fel, amelyekből később aztán sorozat is lehet.

family_guy_1.jpg

Ahogy a fenti képen is látható, az 1998-ban bemutatott, hétperces pilothoz képest az első epizódra eszközöltek néhány változtatást, amelyek azóta is érvényben vannak. A fiúk nem igazán változtak, ám Lois szőke haja vörös lett és piros blúzát zöldre cserélték. A rajzolók Meg fiús megjelenésén is tompítottak: kék sapkáját és fehér pólóját rózsaszínre cserélték és vékonyabb keretű szemüveget kapott.

Az első évadok képkockái kidolgozatlanabbak voltak, mint a maiak. A szereplők ugyanakkor sokkal természetesebben mozogtak a mai epizódokra jellemző, kissé robothatású mozgással ellentétben.

family_guy_2.jpg

Az egyetlen főszereplő, aki az 1999-ben bemutatott első évadhoz képest kinézetben és személyiségben is jelentősen megváltozott, Stewie, a kisbaba. Kezdetben rendszerint mérges arckifejezéssel ábrázolták, és fő célja volt anyja, Lois elpusztítása és a világuralomra törés. A Back to The Pilot című részben Stewie és Brian szembesülnek a sorozat korábbi animációjával, amire alaposan rá is csodálkoznak.

The Venture Bros.

Végül jöjjön az a sorozat, amelyet Magyarországon még mindig nem mutattak be, így ezt ismerik a legkevesebben. A 2003-ban a pilot epizódjával debütáló, majd ténylegesen 2004-ben bemutatott The Venture Bros. otthonaként szolgáló Adult Swim az amerikai Cartoon Network éjszakai sávjában működő, felnőtteknek szóló animációcsatorna, amely hagyományosan sokáig húzza lassan készülő sorozatait. Több olyan szériájuk is van, amely bő tíz éve fut, ezek közül a legidősebb a The Venture Bros: hiába fut másfél évtizede, még mindig csak hatodik évadjánál jár. A sorozat a Hanna-Barbera-féle Jonny Quest egyfajta paródiájának készült, a sztori a címszereplő testvérekről, apjukról, Dr. Venture-ről, valamint a szupererős Brock Samsonról szól. 

the_venture_bros.jpg

Az első évadhoz képest – a South Parkhoz hasonlóan – megváltozott a sorozat főcímjelenete. A The Venture Bros. esetében ez rövidülést jelentett. Az elhúzódó gyártás miatti viszonylag kevés, 71 epizód készült el eddig, ez lehet az oka annak, hogy az animáció és a hangvétel alapvetően nem változott.

Még több elpusztíthatatlan 

A cikkben nem kaptak helyet azok a sorozatok, amelyeknek az első epizódja 2003 után debütált, azonban kár lenne nem megemlíteni ezeket: 2005-ben indult a FOX Amerikai fater című sorozata, és ugyanebben az évben pedig az Adult Swim is elindította Robot Chicken című szériáját, amely a leghosszabb ideje futó stop-motion-sorozat.

Továbbá kihagytuk a gyerekeknek készült, de nem feltétlenül csak a kicsiknek szóló sorozatokat. Ilyen az 1996 óta futó Arthur; a Nickelodeon zászlóshajója, az 1999 óta futó Spongyabob Kockanadrág vagy a 2002 óta futó Cyberchase, avagy kalandozások a cyber világban.

Nem említettük a képarány és a felbontás megváltozását sem, de mára mindegyik sorozat lecserélte a kezdeti 4:3-as képarányt, és ma már mindegyik szélesvászonra készül, nagy felbontásban.

Nem probléma a nézettség csökkenése

Bár az epizódlistákat böngészve láthatjuk, hogy a vizsgált sorozatok nézettsége jelentősen csökkent az első évadok óta, ez ne tévesszen meg minket: ezeket a mai napig sikeresnek tekintik. Az amerikai televíziópiac folyamatos fragmentálódása ugyanis maga után vonja a nézettség csökkenését, ám nemcsak a leghosszabb ideje futó rajzfilmsorozatok, hanem a többi televízióműsor esetében is, így a tévécsatornáknak továbbra is megéri berendelni animációs zászlóshajóikat évente egy-egy újabb évadra.

A bejegyzés szerzője Abonyi Ákos János, a BME KomMédia alapképzés hallgatója. 

kep.png

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, és innen

Ezek voltak az évad legkreatívabb színházmarketinges fogásai

A színházi évad legkreatívabb plakátja, nyomtatott kiadványa, weboldala, trailere, színházi széke és büféje kategóriák győzteseit múlt héten, a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) nyitónapján hirdették ki. Mielőtt bemutatnánk a győzteseket, vegyük sorra, milyen kihívásokkal kell megküzdeniük a kulturális szféra szereplőinek és melyek azok a best practice-ek, melyeket legsikeresebb intézmények alkalmaznak!

A technológiai változásokhoz a színházak kommunikációjának is igazodnia kell, hogy a digitális világban is erős, vonzó márkát építhessenek. A kulturális szféra szereplőinek mindehhez elsősorban olyan kulturális ajánlatokat kell hatékonyan kialakítaniuk, melyek figyelembe veszik a meglévő és potenciális fogyasztóik elvárásait, valamint folyamatosan változó és erősen differenciált kultúrafogyasztói magatartását.

A nyitottabb, frissebb imázs kialakításán valamennyi színház dolgozik, hiszen az idősebb kultúrafogyasztók és a fiatal, eltérő igényekkel és tájékozódási szokásokkal rendelkező generációk egyaránt fontosak számukra: nem engedhetik el a jelenlegi törzsközönséget, de fel kell építeni a jövő nézői bázisát is.

l-szinhazat-vegyenek.jpg

A következőkben bemutatunk néhány fontos jelenséget, kihívást és tendenciát a budapesti színházak kommunikációjából, különös tekintettel a fiatalabb generációk megszólítására vonatkozóan.

A kulturális piac tortája – hogyan osztoznak a színházak és be lehet-e vonzani új közönséget?

Budapesten a színházi, előadóművészeti kínálat olyan széles palettája érhető el, mely európai viszonylatban is párját ritkítja. A fővárosi kulturális piac szereplői körülbelül 50.000 nézőn osztoznak az évad minden estéjén, így a teltház érdekében minden eszközt be kell vetniük. A közönségért folyó küzdelemben még nem az a legfontosabb szempont, hogy milyen arányban ülnek a nézőtéren az Y és Z generáció tagjai – annak ellenére, hogy a 35-40+ éves törzsközönség utánpótlása és fiatalítása minden színház számára a jövő egyik fő kihívása. 

theater-an-der-wien-innen-oper-buehne-19to1.jpeg

Az online kommunikációs tevékenység elengedhetetlen és egyre nagyobb hangsúlyt kell rá helyezni a marketingstratégia felállításában – nem csak a fiatalabb generációk eléréséhez

Annál is inkább, mivel a színházak finanszírozási formáikból adódóan eltérő marketingkommunikációs lehetőségekkel rendelkeznek: a nagy volumenű köztéri megjelenést jórészt csak az államilag finanszírozott intézmények engedhetik meg maguknak. De az online terekben már nem csak a fiatalabb célcsoportok vannak jelen, hanem az idősebb generációk is. Abban azonban vannak különbségek, hogy a különböző korosztályok milyen online aktivitást mutatnak, vagyis aktív véleményformálóként vannak-e jelen, vagy csak passzív követőként informálódnak a közösségi oldalakon.

Nézői reakciók nem csak a nézőtérről érkeznek – fontos az online aktivitások nyomon követése

Ahhoz, hogy egyáltalán érkezzenek reakciók, a posztoknak el kell jutni a közönséghez: a Facebook algoritmusváltása (=az ismerősök tartalmainak előtérbe helyezése) a színházak eddig is alacsonyabb elérésű organikus tartalmait is hátrányosabb pozícióba hozta a hírfolyamban. Ennek ellensúlyozásaként még több energiát kellett / kell fektetniük az interakcióra buzdító posztok előállításába. A közösségi médiában az emberek sokkal bátrabban fogalmazzák meg véleményüket, tetszésüket vagy nemtetszésüket egyaránt. A személyes kapcsolat kialakítása a közönséggel a virtuális világban sem hanyagolható el, az online aktivitások monitorozása jelentős része a kommunikációs munkának.

Drága marketing eszközök helyett nagy hírértéket hozó PR akciók és videók, minden mennyiségben

A nagy hírértéket hozó, kreativitásban, ötletekben gazdag PR akciók kiemelkednek a kulturális szektor reklámzajából. A tartalommarketing egyik eszközeként a magazinjellegű írások mellett a videós tartalmak gyártását használja a legtöbb színház, mely számos formában működhet: az élő bejelentkezéseket, az interjúsorozatokat, eseménymarketingről készült összeállításokat előszeretettel fogyasztja a közönség.

lead_cropped_0.jpg

A Katona 2017/2018-as évadindító kampánya, a Történeteink az elsősorban üzenetküldő alkalmazásokból ismert piktogramokra, emojikra épül: ezek segítségével mesélik el egy-egy futó előadás történetét röviden. A Katona színészeit akarja láttatni ez a kampány is, így egyszerre népszerűsítik a társulatot, az előadásokat, és a megvásárolható pólókkal a színház ajándékboltját. A 2014-es Gifszínház nemzetközi reklámversenyen három kategóriában lett díjazott, majd a Hírszínház 2016-ban a legsikeresebb kampány lett.

A videós tartalmakat tekintve pozitív példa a Centrál Színház "Most ti kérdeztek!" sorozata, melyben a társulat színészei egymásnak teszik fel a nézők kérdéseit.

Kiemelkedőek a Vígszínház "VígLive" közvetítései is, melyek csütörtökönként 15 órakor, heti rendszerességgel várják a nézőket a színház Facebook oldalán. A társulat művészeinek segítségével megismerkedhetünk a készülő produkciók alkotóival, szereplőivel, a háttérben dolgozó munkatársakkal, illetve újabban a nézőknek is lehetőséget adnak az élő közvetítésben való részvételre is. A beszélgetések között az új bemutatók és a repertoáron lévő előadások trailer videóit láthatjuk. Az élő bejelentkezések interakcióra adnak lehetőséget a közönséggel, lehetőséget biztosítva a véleményformálásra, kérdésfeltevésre, illetve exkluzív élményben részesülhetnek azok is, akik valamilyen oknál fogva nem jutnak el a színházba.

A jegyek online disztribúciója nagymértékű növekedési tendenciát mutat

Az online tevékenység a márkaépítés és információátadás mellett a jegyek disztribúciójában is kiemelt szerepet kap. Az innen eredő addicionális tudás a kultúrafogyasztói szokásokról a marketingtevékenység ütemezése szempontjából is meghatározó: az emberek általában a fizetésük megérkezése utáni napokban költenek kultúrára. Ez meghatározza a műsorhirdetést és egyéb (online) marketingtevékenység ütemezését is.

Színházjegyvásárlásban a nők döntenek

A színházak közönségének döntő többsége nő, de ami még fontosabb, színházjegyet általában ők vesznek. Ebből kifolyólag a kommunikációnak elsősorban a nőket kell megcéloznia: az üzenetekkel őket kell célozni, az általuk használt felületeken, rájuk kell finomhangolni a célzási beállításokat is. 

A tematikus évadok gyakorlata népszerű

Az egy témára felfűzött bemutatók megkönnyítik az üzenet eljuttatását a közönségnek, hiszen az egységes keretek és vizualitás segítik a befogadót. A hívószavak főként akkor működnek, ha a marketingstratégia felépítését egyszerűsítik, és a mögötte álló gondolatiságot hitelesen közvetítik a közönségnek. 

Tematikusnak számít például a Radnóti Miklós Színház 2016/2017-es női évada, amikor is Bálint Andrást 30 év után Kováts Adél váltotta az igazgatói poszton. A tavalyi évad hívószava a „Veled egész”, az idei évadé az „Együttműködés” lett, mely a folyamatos jelenlétet, kapcsolatépítést hangsúlyozza.

Az Opera új évad-bejelentését idén is nagyszabású imázskampánnyal kíséri, mely azonban az elmúlt évekkel ellentétben („Ahol kinyílik a világ” és „ElsőSorban”) egy merőben új irányt tükröz. Míg korábban a művészek és az előadások álltak középpontban, az Operaház korszerűsítése, átmeneti bezárására utalva a várakozás üzenete egy „teaser” kampányban testesül meg. Az vizuális kommunikációt idén a képgrafika műfaja inspirálta, a három játszóhely arculati színei (Operaház – vörös, Erkel Színház – türkiz, Eiffel Műhelyház – zöld) egyszerű geometriai formákkal hoznak létre harmonikus, letisztult kompozíciókat.

elsosorban.jpg

Az arculat fontos része a színházi márkának

A vizualitás a színházi márkaépítésben is kiemelt jelentőséggel bír: a megkülönböztető vizuális jegyek a színházak misszióját is közvetítik. A profin megtervezett, esztétikus dizájn pozitív benyomást kelt, a meglévő közönség mellett a modern, letisztult megoldásokat kedvelő fiatalabb generációk figyelmét is felkeltheti.

A Budapesti Operettszínház régi honlapja is lehetőséget adott a saját gyártású tartalmak közlésére: a folyamatos cikkfrissítés blogként funkcionált. Az Operettszínház megújult arculatával párhuzamosan elkészült az új honlap, mely megtartja a régi koncepcióját, vagyis teljeskörű tartalomszolgáltató felületként működik. Az új arculat a színház egyes felületein nyomokban már látható volt korábban is: megújult a logó, mely letisztult, esztétikus, felismerhető, tipografikus módon támogatja a branddé vált Operett többgenerációs népszínház jellegét. A magyar mellett angol nyelvű változat is készült belőle – a külföldi közönség miatt a honlap is kétnyelvű. 

logok_2.jpgA koncepció mindig belülről indul – színházi marketing ügynökséggel vagy anélkül?

A kommunikációs kampányok koncepciói mindig belülről indulnak, hiszen a közvetíteni kívánt üzenetet a színház vezetése alkotja meg. Az ügynökségekkel és alvállalkozókkal való együttműködés (vagy annak hiánya) a finanszírozási formákból adódó eltérő hirdetési lehetőségekkel vonható párhuzamba, azonban találunk példát arra is, hogy egy állami intézmény marketingtevékenységének majdnem egésze a színházon belül történik.

A színházi márka és a színészek énmárkája egymást erősítik

A színházi márka ma már nem működhet a színészek énmárkájától függetlenül: a fiatal művészek már az egyetemi éveik alatt nagy hangsúlyt fektetnek arra, milyen képet alakítanak ki magukról az online térben. Általuk a színházak olyan médiumra tesznek szert, melynek segítségével főleg a legnagyobb kihívást jelentő Y és Z generáció szólítható meg sikeresen. A színházak így nem csupán saját felületeiken kommunikálhatnak a közönségükkel, hanem a legfontosabb értékeiken, a színészeken keresztül is. 

vecseihmiklos.jpg

Aktuális, a fiatalokat foglalkoztató kérdéseket tárgyaló előadásokkal lehet bevonzani az Y és Z generációt a színházak világába

Mivel a színházakban általában a 35-40 év feletti a fő közönségbázis, nagyon lényeges kérdés, hogy a mai 20-30 éveseket hogyan próbálják kultúrafogyasztásra szoktatni, hogy pár év múlva ők váljanak törzsközönséggé. A repertoár kialakításában számos olyan szempont van, melyről a művészeti vezetés dönt, azonban itt is megfigyelhető a fiatalabb célközönség számára vonzóbb, az őket foglalkoztató témákat, problémákat feldolgozó előadások műsorra tűzésének tendenciája. Az aktualizált szövegek és látványvilág is hozzájárulnak a Y-ok és Z-k nyitottságának megteremtéséhez, a hagyományosabb, „nehezebb” műfajok esetén is. A mértékadó fiatal művészek bevonása szintén hatékony eszköz lehet a generációs nyitás szellemében.

Az Orlai Produkciós Iroda az évadok bemutatóit úgy állítja össze, hogy mindig legyen 2-3 olyan előadás, mely nem korosztályfüggő, tehát releváns a húszévesek számára és a 60 felettiek is élvezzék. Ezen kívül arra törekszenek, hogy legyen egy-egy kifejezetten a fiatalabbaknak, illetve idősebbeknek szóló produkció. Magánszínházként szükséges lefednie minden korcsoportot az előadásaival, ugyanakkor széleskörben célja az értéket hordozó kultúraátadás, hogy ne csak egy bizonyos réteget, a „szűk elitet” tudja megszólítani.

A civil néző véleménye számít, avagy a blogoszférában születő kritikai attitűd kezdi leváltani a sokáig meghatározó kritikai kánont

A civil, alternatív véleményformáló, „alulról szerveződő” felületek egyre népszerűbb tájékozódási platformként funkcionálnak az ismerősök ajánlásai mellett, elsősorban az Y és Z generáció körében. Kritikákat, ajánlókat és interjúkat ugyan számos egyéb felület közöl (a színházak saját gyártású tartalmai mellett), viszont az olyan portálok, melyek nem feltétlenül e korosztályt tekintik célközönségüknek, hanem elsősorban a 35-40 év feletti színházlátogató törzsközönséget, nem biztos, hogy eljutnak hozzájuk.

deszkavizio.png

A személyes találkozások és a személyes kommunikáció összefüggései

A közönségtalálkozókon és minden egyéb olyan eseményen, melyen a színészekkel az előadáson kívül létesíthető interakció, a bevonódás erősödik. A személyesség és a közvetlenség azonban a közönségtalálkozókon kívül, a kommunikációban is erősítendő. Ennek eszköze a közösségi média is, melyen keresztül exkluzív tartalmakat, kulisszatitkokat oszthatnak meg a színházak.

A Budapesti Operettszínház flashmobjaival,közönségtalálkozóival, és különösen a Színházak Éjszakájával egy időben tartott Pesti Broadway Fesztivál nagyszabású műsoraival azon dolgozik, hogy a színház  azokhoz is elérjen, akik még nem tartoznak közönségbázisukhoz.

pestibroadway.jpg

Diákkedvezmények – a fiatalok kultúrafogyasztásának egyik fő akadálya a drága színházjegy?

A diákkedvezményeket szinte az összes kulturális intézmény használja a fiatalok bevonzása érdekében, a számukra is elérhetőbb árú jegyek és bérletek mellett az ingyenességre is láthatunk példát, mely ugyanakkor nem közvetít értéktelenséget.

A gyerekek, fiatalok színházba szoktatásának kulcsa az edukáció

Az edukáció szerepe a színházi kultúrafogyasztásban vitathatatlan, ezt már akkor is el kell kezdeni, amikor még nem elsősorban a fiataloktól függ, hogy eljutnak-e színházba, hanem a pedagógusoktól és szülőktől. Ekkor még ők a kommunikáció célcsoportjai. A színházi nevelési, drámapedagógiai, ismeretterjesztési programok és rendezvények a kultúrafogyasztás szokásának megteremtéséhez nagymértékben hozzájárulnak.

A Katona József Színház missziójában a társadalmi diskurzus fenntartása, a fiatalok nyitottságának megmozgatása és érdeklődésük felkeltése Máté Gábor igazgatása alatt még fontosabbá vált, ezt tükrözik a több generációt megszólító, 6-10, 11-14, 15-23 és 18 év felettieknek szóló színházpedagógiai programok. Ezek mind találkozási-beszélgetési lehetőségeket biztosítanak a Katona különböző nézői rétegei számára. Az aktív társadalmi párbeszéd előmozdítása az előadásokon túl a színházpedagógiai műhelyfoglalkozásokban is jelen van.

01_01-min-1024x684.jpg

Szabó László, a Magyar Teátrumi Társaság titkára elmondása alapján 2016-ban 6,5 millió színházjegyet vásároltak a magyar nézők, amely másfélszerese a 2011-es adatoknak. Ez a növekedés a minőségi produkciók mellett a színházmarketing fejlődésének is köszönhető.

Színházmarketing felsőfokon

Most pedig lássuk az idei Színházat vegyenek! pályázat győzteseit, akik a POSZT-on vehették át elismerésüket. 

A 2018-es évad legjobb színházi plakátja: Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza

66-plakat-19fddf82d90c185ba28cf08febe988c9.jpg

A 2018-as év legjobb színházi nyomtatott kiadványa: Fővárosi Nagycirkusz ("A XII. Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztivál műsorfüzete")

89-print-91bbc270ed250e00f82f10c77684963b.jpg

A 2018-as év legjobb színházi weboldala: Budapesti Operettszínház ("2018-ban megújult a Budapesti Operettszínház weboldala, amely letisztult, dinamikus felületet kapott.")

153-web-214720eced065415fa97c6bc0d251520.jpg

A 2018-as év legjobb video-trailere: Centrál Színház ("A trailer, amely egész évadra biztosította a telt házat. Jó emberek a Centrál Színházban.")

A 2018-es a évad legjobb színházi széke: Vörösmarty Színház ("Székfoglaló kampányfilmünk bemutatja az évad legjobb színházi székét.")

A 2018-as évad legjobb színházi büféje: Szatmárnémeti Északi Színház - Harag György Társulat

A 2018-as év legjobb ajándéktárgya: Szigligeti Színház, Nagyvárad

Az idén újdonságként meghirdetett merchandising kategória nyertese a nagyváradi Szigligeti Színház.

A nyertes pályaművekről bővebben itt olvashattok.

kep.png

képek: innen, inneninneninnen, inneninneninnen, innen, innen és innen

Traumapornó vagy párbeszédindító? A Tizenhárom okom volt fogadtatásáról

A Tizenhárom okom volt (13 Reasons Why) a Netflix egy újabb lehengerlő sorozata, amely olyan társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet, mint az iskolákban történő szexuális erőszak, mások zaklatása (bullying) és kirekesztése, valamint az öngyilkosság. A sorozat második évadja idén májusban került fel a filmeket és sorozatokat gyártó-streamelő cég oldalára. A készítők mindkét évadra vegyes kritikákat kaptak: egyesek szerint szükség van efféle társadalmi kérdések feszegetésére, mások viszont az erőszak és az öngyilkosság indokolatlanul durva reprezentációjaként élték meg. Felmerül a kérdés, hogy szükséges-e valamiképpen korlátozni a sorozatot, ha ez öngyilkossági hullámhoz is vezethet.

A cikk spoilereket tartalmaz.

A történet ott kezdődik, hogy Hannah Baker (Katherine Langford), a nemrégiben új helyre költözött, jól nevelt tizenhét éves lány öngyilkosságot követ el, de előtte még 13 kazettára rögzíti tettének okait. Ezeket a kazettákat azoknak az embereknek készítette, akik elmondása szerint közrejátszottak a döntésében. Közöttük tudhatjuk az állítólagos legjobb barátait, a focicsapat több tagját, a perverz fotós srácot az iskolából, a leszbikus stréber lányt és még a gimnázium tanácsadóját is. Ezekről a kazettákról, melyek a későbbiekben bűnügyi bizonyítékká válnak, senki nem szerzett volna tudomást az érintettetek kívül, ha közülük egyvalaki, Clay Jensen (Dylan Minnette) - a visszahúzódó srác, Hannah barátja és mondhatni szerelme - nem jár végére a sztorinak, és nem próbálja beláttatni az érintettekkel, hogy milyen kegyetlenül bántak Hannah-val.

bryce.jpeg

Érzékeny témák és durva vizualitás

Az első évad fő vonala a főszereplő lány öngyilkosságához vezető út, de a barátait és iskolatársait érintő problémákat is igyekszik bemutatni a 13 epizód. A sorozatban Hannah-n sokszor azt vesszük észre, milyen jól tűri a megaláztatásokat, a sok alaptalan pletyka ellenére is éli a boldognak látszó tinédzser életet: bulizik, társaságba jár, melót vállal délutánonként a moziban... Hannah mégis saját erőből próbál kikeveredni a depressziójából, feldolgozni az őt ért nehézségeket. Végül két visszafordíthatatlan esemény teszi tönkre felépülésének sikerességét: szemtanújává válik barátnője megerőszakolásának, később pedig ő is áldozatául esik az erőszaktevő fiúnak. Próbál beszélni a körülötte történt problémákról, azonban úgy érzi, nem talál hozzá hallgatóságot.

hannah.jpg

A sorozatot számos kritika érte. Ellenzői szerint mérgező üzenetet közvetít, mert az öngyilkosságot csábító gondolatként mutatja be, és a készítők romantizálják ezt a végzetes tettet. Az American Foundation for Suicide Prevention nevű szervezet szerint az öngyilkosságok száma sokszor emelkedik, miután a tettet részletekbe menően és nyers képi világgal mutatják be a nézőknek egy-egy filmben vagy sorozatban, ami a Tizenhárom okom volt esetében egyértelműen így történt. Kanadában több iskolában megtiltották, hogy az a széria a diákok beszédtémájává váljon. Arra hivatkoztak, hogy a szexuális erőszak, az alkohol, a különböző kábítószerek és drogok, a dohányzás bemutatása nem gyermek- és fiatalkorúaknak való. Sőt, mások egy lépéssel tovább mentek, és azt nyilatkozták, hogy a sorozat rosszt fényt vet a segíteni szándékozókra. Ráadásul nemcsak egyes oktatási intézmények fogalmaztak meg erős véleményeket, de egy iskolai tanácsokat segítő szervezet egyenesen arra szólította fel az iskolákat, hogy ne vetítsék le a sorozatot a fiataloknak. A sorozatot kritizálók álláspontja természetesen nem azt takarja, hogy az öngyilkosságról vagy az erőszakról ne beszéljünk, de szerintük ez a sorozat nem megfelelő a társadalmi párbeszéd elindítására.

A sorozat mellett kiállók, közöttük Selena Gomez szerint (aki a sorozat producere és aki maga is bevallottan mentális betegségekkel küzd), ez ilyen világ, ne tagadjuk meg a valóságot. Az érzésnek bizony kellemetlennek kell lennie. Nic Sheff, a hatodik epizód írója azt nyilatkozta, hogy személyes kötődése van a sztorihoz. A sorozatbeli öngyilkosság  részletes és pontos bemutatása mellett saját öngyilkossági kísérletének tapasztalataival érvelt:

Az anonim alkoholistáknál bevett szokás az alkoholizmusban függőket arra buzdítani, hogy a lehető legnagyobb részletességgel próbálják felidézni, mi hogyan zajlik miután visszaesnek. Ezt úgy nevezik, a felvételek lejátszása. Ugyanígy történik ez az öngyilkossági kísérlet esetében is.

#JusticeforHannah és még több erőszak

A második évad a korábbihoz hasonlóan megosztotta a közönséget. Megint szembekerült egymással a szenzációhajhász erőszakot kiáltók és a valóság kellemetlenségére hivatkozók tábora. A második évad sztorija öt hónappal az első vége után kezdődik, és ismételten a felelősök felkutatásáról szól. Hannah édasanyja pert indít az iskola ellen, ugyanis szerinte az oktatási intézmény nem kezeli megfelelően a diákok közötti erőszakot és a bullyingot, Hannah esetében pedig egyenesen elmulasztották kötelezettségüket. Mintha megint csak a kazettákat hallanánk, epizódonként látjuk a szereplőket tanúskodni a bíróságon - így tudunk meg még többet a Hannah-val való kapcsolatukról. Érdekes történetszál az is, hogy Jessica (Alisha Boe) miként dolgozza fel a vele történt szexuális erőszaktételt, miközben az erőszaktevő iskolatársát nap mint nap látnia kell, ráadásul az egész iskolában az a pletyka terjeng, hogy a szexet tulajdonképpen a lány akarta. 

jessica.jpg

Egy másik hangsúlyos pont a kirekesztett iskolai fotós srác, Tyler (Devin Druid) sztorija. Több arra utaló jelet látunk az évad során, hogy Tyler elképesztő dühöt és bosszúvágyat érez, ugyanakkor a sorozat vége felé megbékélni látszik. Azonban mikor a terápiával egybekötött felfüggesztése után visszatér a suliba, a focicsapat három játékosa a mosdóban megveri és egy felmosónyéllel megerőszakolja. A jelenet hasonlóképpen kiverte a biztosítékot a sorozatot kritizálóknál, mint az első évad esetében a lányokkal történt erőszak. Mégis különbséget lehet érezni, mert férfiak által férfiakon elkövetett erőszakot ritkábban mutatnak be a filmvásznon, arról nem is beszélve, hogy egy idegen testtel okozták az erőszaktételt. A producer és a sorozat mellett kiállók viszont azzal érveltek, hogy ez a típusú erőszak mondhatni járványként terjed az iskolákban, ezért indokolt bemutatni, és így beszélni a témáról. Továbbá a fájdalom, amit a jelenetet látván érzünk, meg sem közelíti a valós élményt.

kepkivagas.JPG

Elsül vagy nem sül az a csehovi puska

A második évad nemcsak az erőszak és a bullying problémáját mutatja be, de Tyler karakterével az iskolai lövöldözés témája is előkerül. A fiú többször is fegyverekkel lövöldöz konzervdobozokra, aztán egy hollóra. Az őt ért erőszak hatására felszerelkezik fegyverekkel, és a bál estéjén célba veszi az iskolát - az utolsó pillanatban azonban Clay megpróbálja lebeszélni a támadásról.  A sorozatot kritizálók ezt a jelenetet sem hagyták szó nélkül, szerintük ez a történetszál szenzációhajhászás, melynek célja a minél magasabb nézettség elérése. Egy fegyveres erőszakkal foglalkozó szakértő szerint Clay kifejezetten rosszul cselekedett, ugyanis sosem szabad (pláne gyerekként, kiskorúként) egyedül szóba állni egy felfegyverkezett emberrel, ehelyett rögtön hozzáértő felnőttet kell hívni. Az évad vetítését mellesleg elhalasztották a texasi iskolai lövöldözés miatt, amelyben tíz ember vesztette életét.

fotos.jpg

Tilos lenne a suliban öngyilkosságról beszélni?

Az iskola megtiltotta diákjainak az öngyilkosságról való beszélgetést - derül ki a második évad első részéből. De valóban megtörténhet ez, vagy csak egy fiktív iskola falai között képzelhető el efféle tiltás? Az American Civil Liberties Union (hasonló, mint a magyar TASZ) egyik munkatársa szerint egy állami iskolában ez elképzelhetetlen. Amerikában az állami oktatási intézmények diákjai 1969-ben vívták ki maguknak a szólás szabadságát, mikor is egy 13 éves lány karszalagot viselt a vietnámi háború elleni tiltakozás jeleként. Az ő esete az amerikai Legfelsőbb Bíróság elé került, ahol kinyilvánították, hogy a diákokat az oktatási intézményeken belül is megilletik alkotmányos jogaik.

Habár az öngyilkosságról való beszélgetés önmagában nem tiltható, a szólásszabadság mégis korlátozható, amennyiben az bomlasztónak minősül, azaz zavarja a diákokat a tanulásban. Ezért is van, hogy egyes iskolák megtilthatják a vulgáris feliratú ruhákat arra hivatkozva, hogy a káromkodás bomlasztó. Ugyanakkor egy politikai szlogent (pl. Make America Great Again!) ábrázoló póló még akkor sem tiltható be, ha azt sokan sértőnek érzik. Visszatérve a sorozat fiktív gimijére, érdekes módon arról tudomást szerzünk, hogy tilos az öngyilkosságot elkövető Hannah és az azt megkísérlő másik diák, Alex (Miles Heizer) esetéről beszélni (csakúgy, mint általában véve erről a témáról) azonban mégsem látjuk a negatív következményeket, amikor Alex saját szuicid kísérletéről kérdezgeti társait.

alex.jpg

Mi a helyzet nálunk?

A diákoknak a szabad véleménynyilvánításhoz és szólásszabadsághoz Magyarországon is joguk van, az iskolában tehát nem tiltható be semmilyen téma, amiről nem beszélhetnek. Ezt az 1993-as VXXIX. a közoktatásról szóló törvény fekteti le, amely kimondja, hogy a tanulónak joga, hogy "az emberi méltóság tiszteletben tartásával szabadon véleményt nyilvánítson minden kérdésről, az őt nevelő és oktató pedagógus munkájáról". Ugyanez a törvény fekteti le egyébként azt is, hogy egy diák emberi méltóságát tiszteletben kell tartani és meg kell őt védeni mindenfajta testi és lelki erőszakkal szemben.

 Képek: innen, inneninnen, innen, innen, innen.

kep.png

Hétköznapi Wonder Woman: Egy képregény a fiatal lányok életéről

2018. május 04. - Born Réka

Bár a klasszikus amerikai típusú képregények aranykora nagyjából az ötvenes években véget ért, az ipar az elmúlt évtizedben újra virágzásnak indult: rég voltak olyan magasak az eladási számok, mint napjainkban. De a klasszikus szuperhős-képregények felfutása mellett – mely leginkább a DC és Marvel grandiózus filmes univerzum építésének köszönhető –, a digitalizáció és a közösségi oldalak térhódításával megjelent egy új képregény irányzat is. 

Más világ – más képregények. Az új médiumok újfajta, leginkább a közösségi felületeken megjelenő és népszerűvé váló rajzolt történeteket, karaktereket hívtak életre - ezek közül a sikernek és érdeklődésnek köszönhetően mára nem egy igazi branddé vált. Az internetezők többsége valószínűleg találkozott már Pusheen macskával, a Sarah’s Scribbles kócos kis figurájával, vagy Liz Climo beszélő állataival (még akkor is, ha az alkotóik neve nem ismerős). Közös bennük, hogy független, szabadúszó művészek keze nyomán születtek – és általában nem is a tudatos karrierépítésnek, hanem csupán a rajzolás iránti szenvedélynek köszönhetően. 

Ilyen művész Cassandra Calin is – a rajongóknak csak C. Cassandra –, aki mini képregényeivel leginkább a fiatal nőket szeretné megszólítani. 

23130537_1682818988430637_2664571973720059962_n.jpg

A román származású 23 éves illusztrátor jelenleg Kanadában él és alkot. Saját bevallása szerint nem túloz, mikor azt állítja: „egész életében rajzolt”, sokféleképpen és sokfélét. Igazán híres és közkedvelt azonban a képregényei miatt lett: ezeknek köszönhetően valóságos social média sztárrá vált. 

Életérzés tollrajzokon keresztül

De mitől is különlegesek ezek a képregények, illetve az alkotó? Elsősorban pont a közöttük lévő kapcsolattól: habár természetes, hogy a művészek sokat merítenek saját életükből, Cassandra esetében kicsit többről van szó: rövid képregényeinek ő maga a főszereplője. Egy fiatal, bájos, sötét göndör hajú lány, aki próbál megbirkózni a mindennapok, és úgy összességében az élet kisebb-nagyobb problémáival. A napjainkban újra feléledő képregény-kultúra hősies és idealizált, sztereotíp termékei közül azzal tudott kiemelkedni, hogy mindennek pontosan az ellenkezőjét csinálja: valódi embereket rajzol, valóságos helyzetekben. És talán pont ezért szerethetőek ezek a képregények: a hitelességük miatt.

Merthogy valóban az alkotó mindennapjai tárulnak elénk: Cassandra lejegyzi élményeit, hangulatait és érzéseit, a hétköznapok ügyeit – gyakorlatilag mindent, amit tapasztal, és ezek közül a legviccesebbeket rajzban ábrázolja. Figurái megfeleltethetőek valódi élete szereplőinek. 

 comic1.jpg

Göndör haj és létbizonytalanság

A koncepció tehát adott: derűs rajzok egy átlagos, huszonéves lányról, aki igyekszik eligazodni a világban. A szellemes fekete-fehér skiccek mára mini-képregények sorozatává formálódtak - ezek megalkotása 2-4 órába kerül. A rajzoknak sajátos, könnyen azonosítható, “Cassandra-stílusa” van, és nem csak a főszereplő állandósága miatt: az alkotó ismertetőjegye lett a figurák hajának részletes kidolgozása, ezen belül is leginkább a hullámos-göndör frizurák használata (a haj kérdés egyébként visszatérő témája is). Színeket ezekben a munkáiban sosem használ, hiányukat pedig bőven pótolja a hihetetlen részletesség, a lenyűgözően kifejező arckifejezések, a szarkasztikus stílus és a vicces sztorik – melyek nem a hagyományos értelemben vett történetek, inkább csak kis valóság-részletek, rövid párbeszédek.

Mik is ezek pontosan? Igazából minden, amivel a legtöbb (ha nem mindegyik) fiatal nő szembesül manapság. Az olyan egyszerű dolgoktól kezdve, mint az időjárás, éhség vagy fáradtság, az olyan női témákon keresztül, mint a smink és öltözködés, az olyan nagy kérdésekig, mint a párkapcsolat (vagy épp annak hiánya), család, vagy karrier. És mindezek – akár a legapróbb és legfelszínesebb probléma megjelenítése mögött is – olyan, igencsak kortárs és lényegi kérdéskörök húzódnak, mint a megfelelési kényszer, az önbizalomhiány, az introvertáltság, az önállóság és felelősségvállalás hiánya, vagy az elköteleződéstől való félelem.

25152402_1717339641645238_5430564668371914443_n.jpgMajdnem mindegyik képregényt áthatja a korosztályára jellemző létbizonytalanság, és az, amit az angolszász kultúra szociológusai csak “kidult” néven emlegetnek (a kifejezés a kid és az adult szavak összevonásából áll össze). A jelenséghez tartozik például a tanulmányokkal töltött idő elhúzódása és az önálló egzisztenciateremtés nehézségei miatt egyre inkább kitolódik a kamaszkor - társadalmi és életmódbeli tekintetben mindenképp, de sokaknál lelki, sőt, akár biológiai szinten is. Nem véletlen, hogy Cassandra rajzolt “énje” is több korosztály számára szórakoztató; bár a legtöbb rajongója a tinédzser, a követők közt jócskán vannak harmincasok is - főleg nők, hiszen valószínűleg ők tudnak a legjobban azonosulni a képregények tartalmával.

 914be_mglsl.jpg

Egy nő a nőkről: nőknek

Cassandra sikerének egyik titka, hogy nem egy kiemelt státuszból, kívülállóként alkot véleményt egy csoportról, hanem saját magából kiindulva:

„A művészetem az eszközöm ahhoz, hogy kifejezzem magam: hogyan érzek, mik a nézeteim, ki vagyok én...vannak, akik írnak, mások verbális módon fejezik ki magukat. Én rajzolok.” [forrás]

Rajzaival azt az életérzést akarja visszaadni, ahogy egy 2018-ban élő, fiatal nő próbálja felvenni a tempót a világgal, a trendekkel, és elé tornyosuló elvárásokkal: legyen szép és csinos, ápolt és fitt, folytasson egészséges és aktív életmódot, legyen csodálatos párkapcsolata és pezsgő szociális élete, érjen el sikereket az élet lehetőleg minél több területén.

A főhős igyekszik mindezt átvészelni a maga ironikus, zsémbes, olykor lusta, de minden esetben őszinte módján. Megmutatja, hogy szőrös lábakkal, tökéletes tusvonal nélkül sem áll meg az élet. Hogy nem feltétlenül csak a trendeknek és konvencióknak megfelelően lehet élni és örömet lelni, és hogy igazából rajtunk múlik, mi az igazán fontos. Az olvasó, miközben jókat derül csetlés-botlásain, észre sem veszi, hogy mennyi mindent megtud a nők életéről, érzéseiről, társadalmi beilleszkedésükről és arról, hogy milyen a megítélésük az idősebbek, a férfiak, a családjuk és egymás körében. És ami talán a leglényegesebb: hogy mit gondolnak saját magukról.

comic3.jpg

A több, mint másfél millió követő Cassandra Instagram oldalán tehát nem véletlen: éppen ideje volt, hogy az önismeretet szórakoztató formákon keresztül is gyakoroljuk. Számomra pedig nem csak azt mutatják meg ezek a kis képregények, milyen vagyok én valójában, de egyúttal azt is üzenik: emiatt nem kell rosszul éreznem magamat.

cassandra-7.jpgkep.png

Képek: Instagram, Facebook, Tumblr. 

„Rózsaszín a lányoknak, világoskék a fiúknak” – vagy mégsem?

2018. április 27. - Petschner Anna

Rózsaszín és kék kivitelben készített ruhadarabok, játékok, iskolai eszközök, táskák, ékszerek és bútorok - annak megfelelően, hogy az adott tárgyat éppen lánynak vagy fiúnak szánta a gyártó. De vajon a lányok evolúciósan jobban szeretik a rózsaszínt vagy ennek kulturális alapja van? És ha az utóbbi, miért éppen ezek a színek lettek társítva a két nemhez?

Vilmos herceg és Katalin hercegnő harmadik gyermekének születése miatt a kórház mellett egész tömeg táborozott le, nem tudva, hogy vajon lány vagy fiú lesz-e a legkisebb trónörökös. A helyszínen készült fotókon látható két rajongó, akik egy-egy babával készültek az eseményre: az egyik egy rózsaszín hercegnő, a másik egy kék herceg... Ez az aktualitás jó példa a népszerű "rózsaszín a lányoknak, kék a fiúknak" jelenségre, melynek alapjaival kapcsolatban jogosan merülhetnek fel bennünk kérdések. 

7_jpg_crop_article920-large.jpg

Evolúciósan kódolva?

Annak, hogy vajon a rózsaszín a lányoknak és kék a fiúknak kombináció biológiailag megalapozott-e, több kutatás is próbált utánajárni: ezekből kiderül, hogy a nemekhez gyakran társított színek nem csak evolúciós alapokon nyugodnak.

Egy felnőtt nők és férfiak bevonásával történő tanulmány például feltárta, hogy az elvárásokhoz képest – amennyiben elvárásnak tekintjük, hogy a nők a rózsaszínt, a férfiak a kéket fogják jobban preferálni – nem ez történt. Mindkét nem képviselői számára a kék volt a legkedveltebb szín, bár igaz, hogy a nők a vöröset és árnyalatait magasabbra pontozták, mint a férfiak. Ennek több magyarázata is lehet. Az egyik elképzelés szerint a gyűjtögető feladatkör adta az alapot, amikor az élelemszerzés során a nők a bokrokon a sárga és piros bogyókat keresték. Azonban ha ez egy evolúciós maradvány, a jelenségnek egységesen meg kellene jelennie, ám ezt a namíbiai Himba törzs női tagjainál nem találták meg. Az is számításba jöhet, hogy az ok az újszülöttek rózsaszín-piros arcszínében keresendő, aminek pontosabb azonosításával az anya képes volt felmérni gyereke egészségi állapotát. Egy harmadik elmélet szerint a gerinceseknél már ismert hatás – miszerint a vörös a domináns hímekre jellemző szín, amit a nőstények kívánatosabbnak látnak – lehet a magyarázat. Ez embereknél is megfigyelhető jelenség, a nők ugyanis a vörös ruhában levő vagy a fotókon vörös háttér előtt levő férfiakat vonzóbbnak találták egy átfogó kutatás során.

Bár lehet némi eltérés a piros szín megítélésben a nemek között, az a teória sokkal erősebben alátámasztott, hogy a rózsaszín és kék nemekhez társítása inkább kulturálisan meghatározott. Kutatók kisbabákat és totyogós gyerekeket vizsgáltak és azt figyelték, hogy vajon a lányok és fiúk melyik színeket kedvelik jobban. Az eredmények azt mutatták, hogy ilyen kis korban nem található még eltérés a nemek között, sőt, a gyerekek számára elsősorban a főszínek (sárga, piros, kék) voltak a közkedveltek, a rózsaszín pedig még a szürkénél és barnánál is népszerűtlenebbnek bizonyult. Az eltérő színpreferencia először 2 éves korban mutatkozott meg, ekkor a lányok már a rózsaszínt kezdik favorizálni, 4 évesen pedig a fiúk elkezdik ”megvetni” a rózsaszínt mint lányos színt.

Franklin D. Roosevelt, amikor még ”kislánynak” nézett ki

Mielőtt megnéznénk, hogyan alakult a rózsaszín és kék szín kulturális genderhez kötöttsége, előtte érdemes azt a kérdést is feltenni, hogy egyáltalán mikortól öltöztették a babákat és totyogósakat színes ruhákba. Ez ugyanis csak a 19. század közepétől működik így, előtte a gyerekek még egyöntetűen fehér ruhákat viseltek, amelyek alsó része egy szoknyára emlékeztetett, így mai szemmel nézve leginkább úgy nézett ki, mintha mindegyikük lánynak lenne beöltöztetve. Igaz ez Franklin D. Roosevelt, későbbi amerikai elnökre is, akinek 2 éves korban készült fotója jól mutatja ezt a tipikus öltözéket:

franklin-roosevelt-1884.jpg

Számunkra furcsának tűnhet ez a divat, ám abban az időben ez teljesen természetes volt. A fehér színű ruhát – ami leginkább a gyárakból aktuálisan kikerülő többé-kevésbé színtelen ruhát jelentette – egyszerűbb volt tisztán tartani valamilyen erősebb szappannal vagy fehérítővel, mint egy színes ruhát, ami ráadásul a mosás és napon szárítás során könnyen kifakulhatott volna, ezáltal a későbbi generációk számára használhatatlanná vált volna. A szoknyarész pedig egész egyszerűen a pelenkacserét tette könnyebbé. Persze a 21. század emberében rögtön felmerülhet a kérdés: nem zavarta őket, hogy nem tudták lány vagy fiú-e a gyerek? A válasz az, hogy nem nagyon, sőt! A 19. században egész egyszerűen feleslegesnek vélték ilyen kis korban a szétválasztást. (Ezt mai kutatások is megerősítik, a gyerekek kb. 2-4 éves korukban kezdenek el foglalkozni saját nemi identitásukkal.) Az egységes öltözéknek ráadásul az a gyakorlati haszna is megvolt, hogy így a ruhadarabok újrafelhasználhatóak voltak (akár lány, akár fiú érkezett kistestvérként), mindezt ráadásul egy olyan korban, amikor – nem szabad elfelejteni – nem lehetett előre megmondani a születendő baba nemét.

A gyerekek ilyen jellegű megkülönböztethetetlenségéből már-már viccet is csináltak. A Mellin’s Baby Food gyerektápszert gyártó cég 1905-ben egy versenyt írt ki, amin a résztvevőknek meg kellett tippelnie, hogy a 20 babát ábrázoló képen lányt vagy fiút látnak-e, mindezt 250 dollár jutalom fejében. A feladatot senkinek sem sikerült hibátlanul teljesítenie, végül a legtöbbet eltaláló, 18 helyes választ adó férfinak adták a díjat.

a66a3c04-2831-45c5-979b-381732ad9e2d_1.jpeg

A Mellin’s Baby Food versenyének eredményét mutató plakát

Rózsaszín a fiúknak és világoskék a lányoknak

Az igény a nemekhez passzoló ruhákra a 19-20. század fordulóján született meg. A pontos időszakot és történetet nem egyszerű visszakövetni (és országonként eltér), de 1893-ban, Amerikában a The New York Times hasábjain már ez a szöveg volt olvasható:

„Mindig rózsaszínt adj a fiúknak és kéket a lányoknak!”

Bár elsőre furcsának tűnhet, nem elírásról van szó. A rózsaszínt abban az időben inkább tekintették a fiúk, míg a kéket a lányok színének.

„Általánosan elfogadott szabály, hogy rózsaszínt a fiúknak és kéket a lányoknak kell adni. Az ok, hogy a rózsaszín egy sokkal határozottabb és erősebb szín, ami jobban illik a fiúkhoz, míg a kék, ami egy finom és gyengéd szín, csinosabb a lányoknak.” (Earnshaw’s Infants’ Department magazinja, 1918)

Ennek a maitól eltérő kombinációnak az eredete a keresztény kultúrákban keresendő. A kék eredetileg Szűz Mária ruhájának a színe volt, ezáltal a higgadtságé és a nyugodtságé. Ezzel szemben a vörös Krisztus Szent Szívét, valamint a vért és agressziót jelképezte. Azonban fontos megjegyezni, hogy bár Európában is ez tekinthető általánosnak, Franciaországban például a rózsaszín a lányoknál, a kék a fiúknál volt elterjedt.

timthumb.jpg

A 20. század első néhány évtizedében még nem lehetett egyértelműen megmondani, hogy melyik szín végül melyik nemhez fog kapcsolódni. Ebben az időszakban Amerikában a különböző boltok eltérően kezelték a kombinációkat, attól függően, hogy épp melyik Európai ország trendjét követték (pl. New Orleans, Chicago és San Fransisco-ban a rózsaszín inkább a fiúk, míg Los Angelesben inkább a lányok divatja volt). Egyesek szerint, hogy éppen a ma használatos rózsaszín-lány, kék-fiú trend került ki győztesként pusztán a véletlen műve, ám a II. világháború minden valószínűség szerint komoly szerepet játszott benne. Az egyik elképzelés szerint a náci Németország az 1930-as évektől már szakítani akart a keresztény hagyományokkal, így a katolikus egyház által használt szimbólumokat felcserélte. Emiatt kezdték el rózsaszínű háromszöggel jelölni a homoszexuálisokat a koncentrációs táborokban. Ez később a háború után is megmaradt és a rózsaszín immár, mint a nőiesség színe tovább terjedt. (A cikk nem tárgyalja, hogy ez az elképzelés, miszerint a homoszexuálisok – elsősorban férfiak – nőies tulajdonságokkal bírnak, helytálló kijelentés-e).

Egy másik megközelítés szerint a háború alatt a gyárakban dolgozó nőknek elegük lett a fakó, sötét színekből (a tengerészkékből, a szürkéből és sötétzöldből) és visszatérve a háztartásba és a gyerekneveléshez, változásra volt szükségük. Ehhez jó alapot biztosított, hogy a béke beköszöntével a divat egyre inkább fejlődésnek indult, és mivel leginkább a franciák határozták meg ennek alakulását, a rózsaszín-lány és kék-fiú kombináció élre tört. Ehhez adódtak még olyan megerősítések, mint pl. Audrey Hepburn Funny Face (1957) című filmjének egyik legendás dala:

Rózsaszín és kék a popkultúrában

A színek genderkötöttsége nem csak a boltokban, de a popkultúrában is megjelenik, hol a katolikus, hol a mai értelmezésében:

  • A Verdák című filmben Villám McQueen, aki egy férfi karaktert játszó piros versenyautó, míg Sally (a női karakter) egy kék Porsche.
  • A 101 kiskutya eredeti 1961-es rajzfilmjében Perditának még kék nyakörve van, míg Pongónak piros. Az ebből 1996-ban leforgatott élőszereplős filmben viszont már a nősténynek van piros és a hím kutyának fekete. Plusz érdekesség, hogy a kölykök esetén a lányoknak rózsaszínt, a fiúknak kék nyakörveket adnak.
  • Dr. Szöszi talán a mindig rózsaszín cuccaival (amibe a kocsija, a kutyája öltözéke, a laptopja és szinte minden beletartozik) a leginkább erős képviselője ennek a trendnek.
  • Az 1963-ban készült Pán Péter rajzfilmben a legkisebb gyerek, Michael eredetileg rózsaszín rugdalózóban van, a 2013-as újrakiadásban viszont a DVD borítóján átszínezték kék színűre.
  • A Power Rangers franchiseban a rózsaszín színű ruhát nő hordja.

Think pink!

A „Think pink” szlogen egyre szélesebb körben elterjedt, köszönhetően egy marketingfogásnak, ami azt népszerűsítette, hogy ha a genderedhez akarsz tartozni, vásárolj olyan dolgokat, amik a genderedhez tartoznak. Ebbe természetesen már nem csak a ruhák, hanem a kiegészítők, parfümök, kozmetikusok és számos egyéb termék is beletartozott és jórészt beletartoznak ma is.

A rózsaszín és a kék szín között viszont van egy nagy különbség, amit Jo B. Paoletti fogalmazott meg egy előadásában:

a rózsaszín a nőiesség színe lett, de a kék nem lett a férfiasság színe”.

Olyannyira igaz ez – meséli – hogy a rózsaszín szín felülír szinte bármit: egy pólón, amin ugyan koponyák vannak, de rózsaszín, az lányoknak készült.

Ez az erős asszociáció viszont már nem optimális. Ahogy a poszt elején szó volt róla, a fiúk már egészen kis korban elkezdik a rózsaszínt a lányokhoz kapcsolni, ami felnőtt korban már olyanokban is megmutatkozik, mint „aki férfi az ne is hordjon rózsaszínt”. Ráadásul a különböző ruhadarabok és tárgyak nemekhez társítása sokszor nem áll meg a színek különbözőségénél. Megjelennek az eltérő nemeknek szánt feliratok is, pl. fiúknak „Training to be Batman” (ford. „Batman-nak nevelve”), lányoknak „Training to be Batman’s wife” (ford. „Batman feleségének nevelve”) vagy lányoknak „I’m too pretty to do homework, so my brother has to do it for me!” (ford. „Én túl csinos vagyok ahhoz, hogy megírjam a házimat, úgyhogy a bátyámnak kell megcsinálnia nekem!”), de az is általános divatnak tekinthető, hogy a fiúknak a sporthoz és a tudományhoz kapcsolódó szimbólumokat raknak a ruháikra, míg a lányokéra szivárványt és flittert.

shirtcollage4-e1446927350117.jpg

A ruhavásárlásokhoz pedig hozzájönnek a játékok is, amikor a fiúknak inkább akciófigurákat, a lányoknak pedig inkább babákat vásárolnak a szülők. Kutatások kimutatták azt is, hogy ugyanazt a kisgyereket kékbe vagy rózsaszínbe öltöztetve a nők az előbbi esetben több fizikai erőnlétet igénylő játékokat adtak a baba kezébe (pl. játékkalapácsot), míg az utóbbi esetben inkább öltöztethető babákat.

Természetesen az, hogy milyen ruhákba öltöztetjük a gyerekeket, nem fogja megoldani a nemek közötti egyenlőség kérdését, de mindenesetre érdemes szem előtt tartani ezeket is és hagyni, hogy a gyerek minél inkább a saját érdeklődésének megfelelő ruhadarabot és játékot válassza.

kep.png

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen és innen

Zombi, édesanya, ingatlanügynök – Mit tanulhatunk Drew Barrymore szerepkonfliktusaiból?

2018. április 20. - Egres Dorottya

Március huszonharmadika óta már a második évad is elérhető a Netfilx kínálatában Drew Barrymore legújabb sikersorozatából. A Santa Clarita Diet nem akármilyen diétát mutat be, hanem egy teljes életmódváltást, hiszen a főszereplő, az ingatlanügynökként dolgozó kertvárosi anya titokzatos körülmények között élőhalottá változik. A család embereket öl, hogy kielégítse az egyre vérszomjasabb anya étvágyát, közben pedig próbálják megtartani a tökéletesség illúzióját. De konkrétan milyen konfliktust is von maga után a szereplők életében az, hogy az új életmódjuk ellenére normálisnak akarnak tűnni? A társadalomtudomány egy horror komédia megértésében is sokat segíthet. A bejegyzés spoilereket tartalmaz. 

Először is elevenítsük fel, milyen abszurditások történtek eddig Santa Claritában. Az első évadot azzal zártuk, hogy Sheila (Drew Barrymore), a zombivá változott anyuka az alagsorban várja megbilincselve, hogy egyre romló állapota gyógyírjaként a családja beszerezzen némi epét egy szerb nemzetiségű embertől… Az epét ugyan gyorsan megkaparintják, de a feszültség egyre nő: a férj, Joel (Timothy Olyphant) segítségével megpróbálják kideríteni, hogy miképp kapta el Sheila az élőhalott kórt, olyasmiken rágódnak, hogy melyik náci softball játékost gyilkolják le vacsorára, vagy mi legyen a garázsban tárolt levágott fejjel (Nathan Filion), aki mellesleg „él és virul”, mert zombivá változott, amikor Sheila elnyammogta a testét még az első évadban.

giphy_1_1.gif

Nem meglepő tehát, hogy a szereplőknek mély és változatos konfliktusokkal kell szembenézniük a második évad során. Különböző szerepeik eltérő elvárásokat támasztanak velük szemben, ami feszültséget okoz bennük. Ezt a feszültséget pedig mindegyikőjük másképp oldja fel: például leharapják saját ujjukat, képen vágják egy diáktársukat egy tálcával, vagy szimplán azzal hitegetik magukat, hogy végül minden rendben lesz.

Mik is azok a szerepek?

A szociológia szerepnek nevezi a személy viselkedésére vonatkozó elvárások összességét. Ezek az elvárások pedig kiszámíthatóvá teszik számunkra a többiek tetteit. Mintha csak különböző forgatókönyvek szerint cselekednénk a munkahelyen, az iskolában, az orvosnál és így tovább. Egy ember élete során számtalan különböző szerepet felvesz. Vannak olyan, úgynevezett pervazív szerepek, amelyek minden szituációban elkísérik a személyt, és az összes szerepének viselkedésére hatnak. Ilyenek például a nemi és generációs szerepek: nő vagyok, felnőttként is a szüleim gyereke maradok.

A foglalkozási szerepek a szervezetekben elfoglalt pozíciók szerint alakulnak. Egyes esetekben a foglalkozási szerepek hivatásokká válnak (pl. pap, orvos, tanító), és pervazív jelleget öltenek. A helyzet nem mindig ilyen egyszerű, hiszen a szerepeink konfliktusba kerülhetnek egymással. Erre most a népszerű horror komédia kisarkított helyzetein és konfliktusain keresztül mutatunk példákat - a helyzetelemzések végén az is kiderül majd, hogy a sorozatban felvázolt abszurditások milyen hétköznapi problémákra mutatnak rá. 

  1. Zombi és ingatlanügynök

A kedves és barátságos kertvárosi családanya élete a feje tetejére áll, amikor egy nap látványosan rosszul lesz abban a házban, amit éppen ingatlanosként mutat be potenciális vevőknek. Kiderül, hogy nem egyszerű ételmérgezésről van szó: a kellemetlen epizód a nő új, pulzus nélküli életének kezdetét jelöli. Sheila élőhalottként energikussá, szókimondóvá és vagánnyá válik. A szomszédoknak rögtön feltűnik a változás, de nekik még be tudja magyarázni a „húsevő diéta” jótékony hatását.

sheila.jpg

Lekezelő főnöke beszólásait azonban már nehezen nyeli le: az új erős és határozott zombi Sheila egyéniségéhez már nem illik az arrogáns főnöknek való behódolás. Főszereplőnk annyira keményen küzd a személye és a foglalkozásából adódó szerepe közötti konfliktusban, hogy gyötrődésében leharapja az egyik ujját. Persze Sheila ujja könnyen rendbe hozható azzal, hogy sebtapasszal bekötözik, és pár napig kerüli a vízzel való érintkezést, de a morbid tettet kiváltó feszültség kezelése már nem ennyire egyszerű, sem a sorozatban, sem a valóságban. A mindennapi életben is súlyos problémát okoz az, ha egy alapvetően csendes és visszahúzódó embertől a munkája egy életen át határozott fellépést kíván az ügyfelek előtt, nem beszélve arról, hogy eközben felülről folyamatos megaláztatások érik. 

  1. Szerető férj és pragmatikus védelmező

Bármennyire is komikus, amit a Santa Claritában látunk, a szereplők számára ez lesz a napi realitás: Sheila párja, Joel felfogja, hogy újdonsült élőhalott feleségét el kell zárnia a külvilágtól, ha nem akarnak mindannyian börtönbe kerülni, hiszen, hogy a nőt védje, ő is a kezdetektől fogva részt vesz a bűnnyomok eltüntetésében. A második évad elején Sheila megbilincselve várja az alagsorban végzetét, de a szerb epéből készült gyógymódnak köszönhetően megállítják a további állapotromlást. Joel azonban így is félti Sheilát, akivel eközben már az alagsor kicsinosítását tervezik, hogy az hosszú távon is kényelmes lakhelyként szolgáljon a zombinak. A szigor Joelnál egészen addig tart, amíg lefekvésnél hiányozni kezd neki a felesége. Ugyan férj szerepe azt is megkívánja tőle, hogy megvédje családját a lehetséges rettenetes következményektől, de nem bírja ki, hogy élete élőhalott szerelmét a még kicsinosítatlan alagsorban hagyja. Az egyéni és a közösségi érdek a valóságban is számtalan esetben konfliktusba kerülhet: mi az első, jó családtagnak, vagy decens állampolgárnak lenni? A válasz erre a kérdésre igencsak habitus és szocializáció függő lehet. Ráadásul ott van az a kérdés is, hogy a saját vágyainknak a különböző megfelelési kényszerektől függetlenül mennyire engedünk utat.  

joel.jpg

  1. Gimis diák és egy élőhalott gyereke

Sheila és Joel lánya, Abby sem marad ki az élőhalott akciókból. Bármennyire is próbálják a szülők megóvni a lányt, és arra ösztönözni, hogy koncentráljon gimis tanulmányaira, Abby előszeretettel veti bele magát veszélyes szituációkba. A szülei tudják, hogy elkötelezett ökoharcosként robbantásokat tervez, valamint kockázatos epe szerzési projektbe keveredik, hogy anyján segítsen, azt mégis elvárják tőle, hogy a suliban normálisan viselkedjen, és fogja vissza újdonsült lázadó természetét. Abbynek tehát egyszerre többféle szerepben kell helyt állnia (tanuló, anyját minden áron védelmező lány), amelynek viselkedésbeli elvárásai nem férnek meg egymással. Otthon extrém mértékű agresszió nyomaival szembesül - például megtalálja a feldarabolt softball játékos maradványait a hűtőben -, ennek hatására többek között arcon csapja diáktársát egy tálcával. Az ürügy persze teljesen más (a srác nem a legmegfelelőbben viselkedett a volt barátnőjével), csakúgy, mint a való életben: ha elvárják tőlünk a feszültség elfojtását, szerepet kell játszanunk, előfordulhat, hogy az elnyomott érzések valamilyen más esemény kapcsán, nem várt intenzitással törnek elő. 

abby.jpg

Mi a tanulság?

A Santa Clarita Diet kisarkított alaphelyzettel ugyan, de tökéletesen rámutat arra, hogy mennyire általános reakció a valóságban is az, hogy eget rengető problémák esetén sem esünk ki a szerepeinkből. A szereplők körül hiába változik meg gyökeresen és megmagyarázhatatlanul minden, energiáik jelentős részét arra fordítják, hogy helytálljanak a munkahelyükön, vagy éppen az iskolában tegyenek úgy, mintha mi sem történt volna. Szerepelnek. Szó szerint. 

Egy szó, mint száz, Santa Claritában nem könnyű az élet. Különböző szerepeinknek amúgy sem egyszerű megfelelnünk, de még durvábbá válik a helyzet, ha szerettünk zombivá válik.

family.gif

Képek: innen, innen, innen, innen, innen.

kep.png