A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Vásárolj storyline-t a kedvenc sorozatodban! – Eljött a termékelhelyezés új korszaka

2018. március 09. - Egres Dorottya

A vásárlókért folytatott harcban sosem a műsorokat félbeszakító reklám volt a vállalatok egyetlen fegyvere: a nagy márkák szinte már egy évszázada helyezik el termékeiket a rádiókban, filmekben és egy jó ideje a sorozatokban is. A nézők adásidőn belüli befolyásolására a klasszikus termékelhelyezés mellett mára új módszerek születtek. De hogyan jutottunk el odáig, hogy egy fogyasztási cikkeket forgalmazó óriásvállalat hív párbeszédre bennünket a színesbőrűek helyzetéről? A Black-ish című amerikai sikersorozat egyik januári epizódjában pedig pont ez történt.

Üdítő, amit a film szereplője iszik, autó, amit a sorozat szereplője vezet… csak néhány példa arra, hogy a termékelhelyezés milyen bevett reklámozási technikává vált a kulturális iparágak termékeiben. A vállalatok egyre erőteljesebben törekszenek arra, hogy megszólítsák a tradicionális reklámokból kiábrándult nézőközönséget, akik kedvenc műsoraikat digitálisan rögzítve egyszerűen átugorják a reklámblokkokat. (Ennek egyik formája az interneten az influencer marketing, amelyről korábbi bejegyzésünkben írtunk.) A filmekben és sorozatokban történő termékelhelyezés jó esetben alig feltűnő, organikus részét képezi a jelenetnek, máskülönben pedig nevetséges és kontraproduktív, azaz elidegeníti a nézőt (=potenciális vevőt) a márkától. Nem kis veszélyt rejtenek magukban ezek a technikák, hiszen a nézők toleranciája egyre csökken, ha a tartalom és a reklám közötti határ elmosásáról van szó. Arról a problémáról nem is beszélve, amikor a tudatlan néző azt sem tudja, éppen reklámot fogyaszt…

20110104bkbaratok1.jpg

A termékelhelyezésnek azonban van egy speciális szegmense, amit már csak érintőlegesen lehet termékelhelyezésnek nevezni, amikor is társadalmi ügyek megjelenítését szponzorálják bizonyos csoportok, legyen szó nagy cégekről vagy éppen alapítványokrólEzek a figyelemfelhívások sokszor bizony hatásosabbak, mint a műsort megszakító társadalmi célú reklámok, ugyanakkor nem csak a bemutatott probléma válik ismertebbé, hanem a szponzor is népszerűbb lesz. 

Mielőtt belevágnánk a jelenség elemzésébe, nézzünk meg néhány példát arra, hogy milyen az, amikor a társadalmi üzeneteket nem a vállalati szféra szereplői helyezik el a sorozatokban, hanem a kormány, vagy különböző egyesületek, alapítványok. Egészségügyi témában több ilyen próbálkozás is volt - és hol máshol jelenhettek volna meg ezek a kérdések, mint a kórházas, orvosi sorozatokban. 

„A drogozás nagyon rossz, gyerekek!”

- hirdette a kétezres évek elején számtalan televíziós sorozatban, többek között a Vészhelyzetben, az amerikai kormány, akik egy speciális együttműködést hozta létre a műsorszolgáltatókkal. A program keretében a hivatalos szervek még a premier előtt hozzáférést kaptak kábítószerekkel kapcsolatos epizódokhoz, hogy javaslatokat tegyenek kábítószerellenes részek beépítésére a történetbe. Ez takarhatta azt, hogy a jelenetet kissé megváltoztatták (pl. a szereplő megvetően néz, amikor marijuana kerül a képernyőre), vagy hozzátoldottak egy-egy mondatot a szövegkönyvhöz. Az együttműködésről sokáig nem lehetett tudni, és mikor végre fény derült rá, a nagyközönség botrányosnak találta azt, hogy kedvenc sorozataik ilyen "felügyelettel" készülnek. A csatornák képviselői azonban egytől-egyig azt állították, hogy az irányítást a kreatív tartalom fölött sosem adták fel. 

er.jpg

Az együttműködést persze nemcsak a műsorszolgáltatók társadalmi érzékenysége vezérelte: a felülvizsgálatért cserébe kevesebb társadalmi célú reklámot kellett sugározniuk a műsorok között, így több idő maradt a jó pénzeket fizető vállalatok spotjainak.

A Grace klinikából is lehet tanulni – ki hitte volna?

A Grace klinika nem arról ismert, hogy komoly egészségügyi tartalommal bírna, hacsak az orvosok egymás anatómiájának liftben történő „testközeli” megismerését nem tekintjük annak. A sorozat az elmúlt évtizedben mégis remekül alátámasztotta, hogy a televízión keresztül is el lehet juttatni fontos egészségügyi információkat a közönséghez, akik azt nemcsak, hogy megértik, de még meg is jegyzik. A Grace klinika 4. évadjának 13. epizódjában az információs termékelhelyezés témája az volt, hogy egy HIV fertőzött nő vajon szükségszerűen átadja-e a fertőzést a magzatnak. 

A történet a következő: egy házaspár terhességi tesztre érkezik a kórházba,  ahol az egyik orvos, Dr. Izzie Stevens (Katherine Heigl) megerősíti, hogy gyermekük lesz. A fiatal doktornő meglepődve tapasztalja, hogy a pár rögtön az abortusz mellett dönt - kiderül, hogy a nő 19 éves kora óta HIV pozitív, és nem akarnak fertőzött gyermeket világra hozni. Izzie viszont arról informálja őket, hogy a gyermek megfertőződésének esélye jelentősen lecsökken, amennyiben a nő megkapja a megfelelő kezelést.

A történetszál felépítésében közreműködő Kaiser Family Foundation évek óta kutatja, hogyan juttathat el népszerű televíziós műsorokon keresztül fontos egészségügyi információkat a nagyközönségnek. Ebben az esetben arra voltak kíváncsiak, hogyan a nézők ismeretei hogyan változnak a HIV fertőzött anyák gyermekvállalási esélyeivel kapcsolatban. Az epizód megtekintése után megnégyszereződött (15%-ról 61%-ra nőtt) azoknak a száma, akik tisztában vannak azzal, hogy a megfelelő kezeléssel több mint 90%-os valószínűséggel adhat életet egészséges gyereknek az anya (ahogy az a sorozatban elhangzott). A nézők 30%-nál ez az ismeretbővülés még hat héttel később, az utókövetéses vizsgálat során is mérhető volt. 

A statisztikák szerint a Grace klinika ezen epizódját 17,5 millióan nézték. Ha 46%-uk felfogta a HIV vírussal kapcsolatos információt, akkor ez azt jelenti, hogy több mint 8 millióan értesültek arról, hogy HIV pozitív anyának is nagy valószínűséggel születhet egészséges gyermeke. Ez elképesztő eredmény. 

980x.gif

Black-ish: reklám a reklámban

Ha valaha is bekapcsoltad a televíziókészülékedet, nagy eséllyel láttál már egyik-másik műsorban Procter&Gamble-termékeket, pl. Ariel vagy Oral-B márkájúakat. A P&G azonban szereti a merészebb kihívásokat: évek óta indít kampányokat, amelyek fontos társadalmi ügyekre hívják fel a figyelmet. 2014-ben a „Like a Girl” kampányukkal álltak ki a nemi egyenjogúság mellett, legutóbb pedig a „The Talk” címen futó kampányuknak vásároltak egy egész storyline-t egy sikeres amerikai sorozatban.

Az ABC-n futó Black-ish című sorozat egy felső középosztálybeli kertvárosi afroamerikai család életét mutatja be. Az apuka, Dre Johnson, egy reklámügynökségnél dolgozik, ahol is azt a feladatot kapja, hogy készítsen egy reklámkampányt, aminek alapjául a „The Talk” szolgál. A szóban forgó kétperces spotban fekete szülők világosítják fel gyermekeiket a színesbőrűek hétköznapjainak viszontagságairól, a rasszizmusról és az előítéletekről, hogy mit is jelent feketének lenni Amerikában. 

3000.jpg

A Black-ish januári epizódjában a főszereplő azt a célt tűzi ki maga elé, hogy kapcsolódási pontokat találjon fehérbőrű kollégáival, és egytől-egyig ráébressze őket arra, hogy milyen is egy marginális csoport tagjának lenni. Erős kezdésként női munkatársával arról beszélget, mennyire veszélyes lehet számukra kocogni sötétedés után. Ezek után a közös nevező megtalálása már kicsit erőltetettnek tűnhet. Egyik férfi kollégája elmeséli, hogy gyerekkorában a súlya miatt azonnal feltételezték róla, hogy kétbalkezes vagy ügyetlen a sportban, de apukája jó tanácsára nem törődött mások véleményével. A főszereplő rávezeti, hogy ugye milyen fontos a szülői lecke, ahogyan az a  "The Talk"-ban is látni. Főhősünk azonban, úgy tűnik, túl sok időt pazarol arra, hogy ráébressze munkatársait életük hasonló momentumaira, és ez idő alatt kollégái megfejtik a "The Talk" üzenetét: olykor minden szülőnek el kell beszélgetnie a gyerekével a világ igazságtalanságáról. A "vicc" a katarzisban persze az, hogy főhősünknek magyarázzák el a fehér kollégái, hogy mindannyiunknak néha nehéz beszélgetéseken kell átesnie, és milyen meglepő, hogy ez pont neki nem esett le. Társadalmi diskurzus sitcom-módra...

Színes fogadtatás

A termékelhelyezéssel egészen addig semmi gond sincs, amíg a háttérben amúgy is szerepelt volna egy italautomata, hát, tegyük fel, hogy a szponzoráció miatt most éppen Pepsi lett belőle. De amit a Black-ish vitt véghez, az már egy következő szint. Egy egész történetszálat írni egy óriásvállalat rendelésére a reklámozás egy új korszakát nyitja meg. Egyesek szerint a P&G által vállalt feladat habár első ránézésre nemesnek tűnhet, a hirdető ilyen szintű beolvadása a televízió kreatív iparágába nem végződhet jól. Az epizódot és az együttműködést pártolók azonban azzal érvelnek, hogy egy fontos társadalmi kérdés került megvitatásra egy olyan sorozatban, ahol ez organikusan tudott megtörténni, így végtére is egy korrekt „termékelhelyezésről” van szó.

 Képek: innen, innen, innen, innen.

kep.png

Hollywood szerint ez az egyik legizgalmasabb hivatás - újságírók a mozivásznon

2018. február 16. - Szabó Zsani

Valószínűleg a két kezünkön sem tudjuk megszámolni, hogy hány olyan filmet és sorozatot láttunk már, amiben a főszereplő a médiában dolgozott. Bár az újságírók, szerkesztők mindennapjait olykor túlmisztifikáltan mutatják be ezek az alkotások, de sok igazság is van bennük. Az alkotók számára remek kiindulópont ez a szegmens, hiszen változatos karaktereket építhetnek fel, akik sokféle irányba vihetik a cselekményt. Összegyűjtöttük, hogy mit érdemes tudni az "újságírós filmekről". 

Az "újságíró film" nem önálló műfaj, mint a Western vagy a musical, és egyelőre nem rendelkezik olyan erős hagyományokkal, mint az orvosok vagy a rendőrök munkáját bemutató mozgóképes alkotások, de ettől függetlenül a zsurnaliszták rendszeresen feltűnnek a mozivásznon, sőt, a TV képernyőn is. Rajtuk kívül a többi "sajtómunkás" is a filmek jól körülírható, ikonikus karakterévé vált, ábrázolásuk pedig reflektált a médiában bekövetkező változásokra is: az internet elterjedése után megjelentek az online média őrült hírversenyében dolgozó karakterek is. 

A médiában dolgozó embereket bemutató filmeket érdemes két csoportra osztani:

  • vannak azok, melyek konkrétan magát az újságírói szakmát próbálják reprezentálni a nézőknek: azt, hogy hogyan dolgoznak ezek a szakemberek élesben egy-egy anyagon, vagy ügyön - ilyen például Az elnök emberei
  • illetve vannak azok, ahol az újságíró csupán karakterként van jelen, és a film középpontjában nem az ő szakmája áll - ebben a típusba tartozik a Bridget  Jones naplója

Milyenek a filmbeli újságírók?

A legtöbb emberben már gyerekkorában tudatosul az egyes szakmákhoz köthető attribútumok sora. A tűzoltó bátor és hősies, a művész kreatív és jó a kézügyességgel rendelkezik, az orvos gyógyít és szereti az embereket, és így tovább. De milyen  tulajdonságokat kapcsolatnak az újságíróhoz, szinte kapásból? Hogy mérhetetlenül kíváncsi, és addig bombázza alanyát a jól irányzott kérdéseivel, amíg ki nem deríti amit akar. Szinte látjuk magunk előtt, ahogy  jegyzetfüzettel, tollal és diktafonnal a kezében zaklatja az embereket. Ebben pedig van némi igazság, és erre az elképzelésre a filmkészítők is igyekeznek ráerősíteni. 

50s-journalist.png

Így lehet az, hogy az újságíró alapképét a mozi egy olyan hőssé alakította, aki harcol az igazságért, aki minden követ megmozgat, hogy a tényeket nyilvánosságra hozzák. Bármeddig képes elmenni, amíg a végeredménnyel valamilyen közérdeket szolgál. Úgy tűnik, hogy hazudhat, csalhat, torzíthat, megvesztegethet, elárulhatja vagy megsértheti az etikai szabályokat, ha ezzel legyőzi a korrupciót, megold egy gyilkosságot, elkapja a tolvajt, vagy megment egy ártatlant. A filmek alaposan bemutatják a heroikus küzdelmet és a munka viszontagságait, de általában az újságíró győzelmével érnek véget. Ezek az alaptulajdonságok olyannyira megerősödtek, hogy nyugodtan beszélhetünk sztereotipikus újságíró ábrázolásokról. Sok esetben az újságíró egyéb tulajdonságait is a munkáján keresztül ismerhetik meg a nézők. 

Első körben nézzük meg alaposabban azokat a filmeket, melyekben a szakmán van a hangsúlyt. Az elnök emberein kívül ide sorolható a Rókavadászat, és a 2016-ben Oscar-díjat nyert Spotlight is: mindhárom alkotás az oknyomozó újságírás sajátosságait próbálja bemutatni egy társadalmilag fontos ügy kapcsán. 

Az újságíró a világ ellen

Az ilyen típusú alkotások többsége általában valamilyen őrületes botrány, titok, kérdés köré összpontosul, melyet egy összeszokott, vagy összekényszerített team próbál megoldani, dacolva a kormányzattal,  pénz emberekkel az igazságszolgáltatás képviselőivel és a bűnözőkkel (a felsorolt kategóriák között persze gyakran vannak átfedések). A szereplők általában szakértelmükre és intuícióikra hagyatkozva próbálják felgöngyölíteni az ügyeket, és olykor a hivatalos álláspont ellenkezőjét is képesek kideríteni, így más mederbe terelik az eseményeket.  Ezek a filmek megmutatják, hogy mire képes egy oknyomozó újságíró, ha hagyják végezni a munkáját.

spotlight-movie.jpg

Az oknyomozásról azonban nem egyszerű hiteles filmet forgatni, azért, mert gyakran nem történik közben igazán látványos dolog. Amikor valaki egy probléma  kapcsán nyomozni kezd, akkor leginkább telefonál, archív anyagokat néz át töviről hegyire, informátorokkal beszélget, egyik embertől jut el a másikig, halad az ügy felgöngyölítésében. Miután a kellő forrásanyag, jegyzet és adathalmaz összegyűlt, akkor összefésüli mindazt, amit kiderített, és érthető, olvasható keretbe helyezi. Ezt követően a cikk a rovatvezető kezei közé kerül, majd  még több munkatárson halad át, míg eljut a megjelenésig. És még ezután sem biztos, hogy lesz akkora hatása, mint ahogy azt a befektetett munkamennyiség alapján várni lehetne. Egy oknyomozó cikk megírása rengeteg időt vehet igénybe, ezt a folyamatot nézőbarát formában vászonra vinni  kemény munka, talán ezért is születik viszonylag kevés olyan film, mely erre fókuszál, és kellőképpen visszaadja a valóságot. 

journalist.jpg

Újságírónak lenni: munka és jellemvonás?

Többféle műfaj esetében igaz az, hogy a filmesek előszeretettel választják az újságírást főszereplőjük munkájának. Ez egyes karakterek esetében szinte elhanyagolható kérdés, míg másoknál kulcsfontosságú tényező a jellemábrázolás szempontjából. Számos olyan ikonikus szereppel találkozhatunk, Carrie Bradshaw-tól kezdve Clark Kentig (Superman) akiknek a karakteréhez szorosan kapcsolódott újságírói mivolta.

superman.jpg

A romantikus vígjátékok alkotói előszeretettel választják a női karakterek hivatásául az újságírást, az ő reprezentációjukra érdemes külön figyelmet fordítani. 

A szexizmus a fiktív újságíró berkekben

Ha megpróbálunk kicsit mélyebbre sétálni a női újságíró karakterek ingoványos mocsarában, rájöhetünk arra, hogy filmes ábrázolásuk gyakran rendkívül felszínes, sztereotípiákon alapszik, és burjánzik bennük a szexizmus. A csinos, bár nem túl okos, ám annál ambiciózusabb nőkről van szó, akik szeretik karrierjüket, sőt szeretnének haladni a ranglétrán is. Megfigyelhetjük, hogy ezekből a sztorikból nem hiányozhat a szerelmi szál, ami vagy a felettesükkel szövődik (Bridget Jones naplója, Egy boltkóros naplója) vagy az interjú alanyba szeretnek bele (Christmas Prince) – ezzel többnyire egy feloldhatatlan konfliktust okozva az egész filmben, melynek kimenetele a karrier feláldozása is lehet a szerelem oltárán.

boltkoros.jpg

Míg a korábban ismertetett oknyomozó filmek célja egy viszonylag valós, hiteles kép kialakítása a nézőben, addig a női újságírókat felvonultató mozifilmek nem mindig mozognak a realitás talaján. Továbbá rávilágítanak arra, hogy mennyire más a két nem ábrázolása egy szakmán belül:

  • az egyik oldalon állnak a keményen dolgozó, csalhatatlan, nagy szakértelemmel bíró oknyomozó férfi
  • a másikon a felszínes, divatra, pasikra és bulikra korlátozódó női karakterek 

Mintha a mágnes két pólusáról beszélnénk. Gondoljunk csak bele, hány olyan filmet láttunk, ahol a férfi újságíró elcsábítja alanyát a megfelelő információk reményében? Nem igen találkozunk ilyenekkel, viszont a női karakterek eszköztárában alapvető elemként szerepel a szexualitás felhasználása a cél érdekében. Aztán persze ebből születnek a bonyodalmak, szerelmek, nagy döntések, és humoros kis jelenetek, de a felszín alatt ezek komoly problémákat hordoznak.

Azonban a nézőkben, akik csak képernyőről ismerik a média világát negatív kép alakulhat ki, ami az szakma megvetéséhez vezethet. Holott, a női újságírók a valóságban ugyanúgy betartják az etikai kódex szabályait, ahogy férfi társaik, ugyanolyan keményen és hatékonyan dolgoznak, mint ők, és nem csak divatlapoknál, vagy pletykamagazinoknál képesek elhelyezkedni. Egyelőre azonban a hollywoodi ábrázolások nem sokat tesznek azért, hogy kimozdítsák a női karakterábrázolást egy hitelesebb és realisztikusabb irányba, bár a 2016-os Spotlight, Rachel McAdams által alakított karaktere azért egy elég jó irányvonalnak tűnik. 

Ha érdekelnek az újságírós, médiás filmek, ezeket ne hagyd ki: 

  • A hazugsággyáros
  • A nagy karnevál
  • A nagy sztori
  • Aranypolgár
  • Az elnök emberei
  • Az édes élet
  • Az ördög Pradat visel
  • Hálózat
  • Spotlight
  • Éjjeli féreg
  • Félelem és reszketés Las Vegasban
  • Kína szindróma
  • Lapzárta
  • Zodiákus

A Pentagon titkait ne hagyd ki, ha valami újabbra vágysz!

Még több film itt, itt és itt

 kep_1.png

 Képek: innen, innen innen, innen, Pinterest

 

 

 

Határtalan infantilizmus - Az 5 legextrémebb japán televíziós vetélkedő

2017. december 08. - Molnár Donát

Egy nyugati ember számára mindig is nehezen volt értelmezhető a japán szórakoztatóipar, azon belül is leginkább a televíziós vetélkedők világa. A japán tévés szcéna számtalan bizarr programjából most kiválasztottuk azt az ötöt, ami leginkább bemutatja, hogy mivel mosdatják az emberek agyát tőlünk 10 ezer kilométerre.

Japán a világtörténelem folyamán mindig is különcnek számított. A saját útját járta és rendre speciális válaszokat adott a társadalmi, politikai és pénzügyi kérdésekre. A fizikailag is elzárnak tekinthető szigetország soha nem kért a globális és fősodrású problémamegoldási receptekből. Mindig saját kútfőből főzte meg magának azt, amire éppen szüksége volt. Ez a tipikusan japánnak mondható mentalitás pedig az életvitelük számos szegmensében felfedezhető, de a televíziós programjaikban különös mód tetten érhető.

Végtelenül leegyszerűsítve kijelenthetjük, hogy adott ország televíziós kultúrája pont olyan, mint annak a társadalma. Így lehet létjogosultsága például feleségverő tanácsadásnak a szaúdi állami tévében, Nótáry Mary esti műsorának a Muzsikatévén és csótányokat viccből másik szájába fúvó vetélkedőnek Japánban. Ahány ország, annyi szokás, de az utóbbi nemzet egészen biztos a mozgóképes tartalomgyártás különutasa.

Például csak nagyon ritkán vásárolják meg az óriási médiakonglomerátumok sikerműsorainak a licenceit. Egészen egyszerűen nem hajlandóak tartalmat importálni, mindet maguk állítják elő, és ezeket specifikusan a japán tévénézők ízlésére szabják. A hazánkban például nagy népszerűségnek örvendő Áll az alku nevű vetélkedő Japánban kérész életűre sikerült, egyetlen adás ment le belőle.

A japán vetélkedőkből pár epizódot megnézve azonnal rá lehet jönni, hogy a műsorok legfőbb célja, hogy infantilizálják a játékosokat. A vicces ruhák, végtelenül primitív hangeffektek, a színes villogó írásjelek és a csili-vili stúdiódíszlet is azt a célt szolgálják, hogy előhozzák a gyereket az érett, felnőtt emberekből. A vetélkedőkben felfedezhető büntetésformákra is ugyanez jellemző. Itt a résztvevő nem elbukja a pénzét vagy kiesik a játékból, hanem mondjuk megszégyenítő helyzetbe hozzák és nemes egyszerűséggel tökön rúgják élő adásban. A műsorok egészére továbbá jellemző egy nárcisztikus műsorvezető, aki karakteres gesztikulációkkal, értelmezhetetlen mimikával és össze-vissza hullámzó hanglejtéssel narrálja az eseményeket.

japan_game_show.jpg

Kép: Getty Images

Bizarr, furcsa, ijesztő, sokkoló, infantilis… E jelzők közül talán mind pontosan leírja a japán televíziós vetélkedők világát, amiből most bemutatunk öt igazán különleges produkciót:

1. AKBingo!

Az AKBingo! egy 2008 óta futó vetélkedő és már két különböző mutációja is megjelent a piacon NogiBingo és KeyaBingo néven. A műsor kilenc évada alatt összesen 462 epizódot gyártottak le belőle. A játékban két - csak és kizárólag dekoratív hölgyekből álló - csapat játszik egymás ellen a fél órás műsoridőben. A kékek és a pirosak egy speciális kidobóssal döntik el, ki vesz részt az egyéni feladatokban. Akit a labdával eltalálnak, annak kisebb kihívásokat kell teljesítenie - ezeken keresztül gyűjthet pontokat a csapatnak. A győzelemhez vezető úton olyan küldetéseken kell megmérkőznie a szereplőknek, mint a csótányos kihívás, ahol lényeg, hogy két lány egy átlátszó műanyag csőben egymás szájába próbálja fújni egy csótány szárított tetemét.

Tovább

Az amerikaiak elmenekültek a marslakók elől? Utánajártunk az egyik legnagyobb rádiós mítosznak

2017. december 01. - Born Réka

1938-ban Halloween előestéjén a CBS rádió tudósítói meghökkentő eseményekről számoltak be: egy New Jersey államben fekvő farm területére cilinder alakú tárgy csapódott be. Hamarosan kiderült, hogy ez egy jármű, amivel marslakók érkeztek a Földre, akik landolásuk után nem sokkal mérges gázokkal és halálos sugarakat kibocsátó fegyverekkel kezdtek pusztításba. A hír hatására az USA-ban állítólag kitört a pánik.

"Hölgyeim és uraim, súlyos bejelentést kell tennem. Bármily hihetetlennek tűnhet is, de mind a tudomány megfigyeléseiből, mind saját szemünk tanúbizonyságából arra az elkerülhetetlen feltevésre kell jutnunk, hogy azok a furcsa lények, akik Jersey mezein leszálltak ma éjjel, egy, a Marsról kiinduló támadó hadsereg előőrse. A csata, amely ma éjjel zajlott le Grovers Millnél, olyan megdöbbentő vereséggel végződött, amilyet csak hadsereg valaha elszenvedett modern korunkban: hétezer karabéllyal és géppuskával felszerelt férfi mérte össze erejét a Marsról jött támadók egyetlen harci gépével. Százhúsz túlélőről tudunk. A többieket szétszórva a csatatéren, Grovers Milltől Plainsboróig, halálra zúzta és tiporta a szörny fémlába, vagy hamuvá égtek hősugár-fegyverétől. A szörny most ura New Jersey középső felének, és már átvágott az állam középpontján. [...]"

war_of_the_worlds_page_279.png

Az idézet egy rádióadás részlete, a valóságban persze szó sem volt földönkívüli invázióról. Csupán a kivételes drámai érzékkel megáldott Orson Welles rádiójátékát hallhatta a korabeli közönség, aki színész csapatával rendszeresen interpretált regényeket a CBS frekvenciáján. Welles Halloween alkalmából egy sci-fivel szerette volna ráhangolni a borzongásra a közönséget - ez azonban túl jól sikeredett. Legalábbis a sokak számára valószínűleg ismerős történet a következő: az amerikai hallgatók komolyan veszik az elhangzottakat (annak ellenére, hogy az egyórás műsor során háromszor is bemondják, hogy egy regényadaptációt hallgatnak), és a marsi lényektől rettegve pánikszerűen elmenekülnek otthonaikból. Azonban nem csupán az űrlények, hanem a tömeghisztéria története is pusztán fikció - ennek néztünk utána

A 30-as évek internete: a rádió

Ha a közösségi oldalak és a végtelen számú megosztások előtti korban bármire is rá lehetett volna húzni a “gone viral” kifejezést, akkor Orson Welles hajdani rádiójátékára, a Világok harcára, és az azzal kapcsolatos események híreire biztosan. Az H. G. Wells azonos című regényén alapuló műsor által kiváltott tömeghisztéria története, a modern popkultúra és az amerikai “néphagyomány” részévé vált - de hogyan?

A rádió hatalmas szerepet játszott a huszadik század történelmében, gondoljunk csak Hitler propagandájában betöltött sikeres szerepére, vagy Roosevelt elnök “kandalló előtti beszélgetéseire”. Az 1930-as évek volt a rádiózás aranykora: ebben az évtizedben az amerikai háztartásokban lévő készülékek száma több mint duplájára nőtt, 1939-ben már meghaladta a 28 milliót. Az egyre modernebbé (és olcsóbbá) váló készülékek a nappalik központi "bútordarabjává" váltak, és összehozták a családokat. A helyszínről beszélő tudósítók újdonsága az emberek aktuális hírekhez való viszonyát is megváltoztatta. És ami a legfontosabb: az új médium a kommunikáció egy eddig ismeretlen formáját  is biztosította: korlátlan számú embert lehetett közvetlenül megszólítani ezen keresztül.

42-49370907_1024x1024.jpeg

Ilyen előzmények után vált a rádiózás legelhíresültebb átverésévé a 23 éves fiatalember által rendezett (és narrált) hangjáték, mely 1938. október 30-án, vasárnap este nyolc órakor került adásba. A marslakók inváziójának tudósításokon keresztül bemutatott, élethűen előadott sztoriját komolyan vevő, bepánikolt lakosság által okozott káosz a médiatörténet egyik sokat emlegetett mozzanatává vált. Sőt, az eset a mai napig a média hatalmának egyik tankönyvi példája - elemzése rendre feltűnik pszichológiai, szociológiai, valamint kommunikációs szakirodalmakban is. Pedig valójában meg sem történt.

Egy legenda születése

Az ügy olyannyira mélyen gyökerezett a kollektív tudatban, hogy 75 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a történteket, illetve az azokról közölt állításokat megkérdőjelezzék. A kutatások végül több olyan tényező megismeréséhez vezettek, melyek segítségével sikerült rekonstruálni az eseményeket. Történetesen azt, hogy a több ezres rémült tömeg meneküléséről és páni rettegéséről szóló mítoszt valójában a sajtó kreálta.

A médiakutatók szerint a nyomtatott lapok voltak elsődlegesen felelősek a legenda elterjesztésében. Merthogy a rádióadás másnapján megjelenő újságok néhány betelefonáló eltúlzott anekdotái, és egyéb ellenőrizetlen jelentések alapján írták meg cikkeiket. A szalagcímek nem finomkodtak; országos pánikról, terrorról, a városok tömeges elhagyásáról és sokkos állapotban lévő emberekről szóltak.

cv8l47ywaaahf6m.jpg

Ráadásul a Világok harca körüli botrány a rádió, mint konkurens médium lejáratásához is jól jött az újságoknak. A rádió a nagy gazdasági világválság idején egyre inkább elszívta a lapkiadók hirdetési bevételeit és közönségét, hatalmas károkat okozva ezzel a print médiának. A műsor hatásának szenzációvá tétele azonban kiváló lehetőséget adott arra, hogy hiteltelenítsék a rádiót, és bebizonyítsák a hirdetőknek, a befektetőknek és a szabályozó szerveknek afelelőtlenségét és megbízhatatlanságát: a The New York Times például egy Terror by Radio című publicisztikát mellékelt a hisztériáról szóló hírekhez. 

A kezdeti újsághírek után aztán nem volt megállás, és a sosem volt apokalipszis egyre nagyobb méreteket öltött a lapok hasábjain. Egy különös, ám nem meglepő jelenség ütötte fel a fejét: ahogy telt az idő és Welles show-ja egyre hírhedtebb/híresebb lett, egyre többen és többen állították, hogy hallgatták aznap este, sőt, hogy részesei voltak a (meg sem történt) eseményeknek. Ma már tudjuk hogy ez aligha volt így. Mindemellett ezen a ponton érdemes észrevennünk az ügy igazi érdekességét: annak ellenére, hogy a műsor nem váltott ki valódi káoszt, a hozzá kapcsolódó jelenségek mégis kiváló példamesék a média befolyásáról és hatalmáról. 

3366426.jpg

Abban, hogy a Világok harca rádiós adaptációja a médiatörténet részévé vált, egy egyébként elismert kutatónak is nagy szerepe volt: Hadley Cantril pszichológus egy egész könyvet szánt a jelenségnek, melyen keresztül a média (tömeg)manipulációs erejét vizsgálta, és ezzel érvényesítette a mítoszt a közös emlékezet számára, sőt tudományos referenciát is adott neki. Ennek köszönhetően pedig a sztori belekerült a tankönyvekbe - valószínűleg minden bölcsész és társadalomtudós hallgató belefut egy bizonyos ponton.

Cantril azonban hamis adatokra építette fel az elemzését, és a probléma az, hogy ez már csak utólag derült ki. Természetesen a legenda fennmaradásához a későbbi Világok harca adaptációk, illetve a hisztériáról szóló művek, tanulmányok, sőt az Orson Welles alakját övező érdeklődés is mind hozzájárultak, de az alapot nagymértékben Cantril műve szolgáltatta.

Welles karrierjére egyébként semmilyen negatív hatást nem gyakorolt az ügy, sőt, előrelendítette azt. A média hatásmechanizmusait ismerő alkotó Hollywoodban is remekelt: 1941-ben pedig megrendezte az Aranypolgárt, melyet máig a filmtörténet egyik mérföldköveként tartanak számon.

52374991.jpg

Hatalmi érdekek és szimbolika - a történelmet mi magunk írjuk

De miért volt annyira csábító ez a mítosz, és miért él még ma is? A válasz bonyolult, és sok mindent érinthet a kereskedelmi műsorszórás rendszerétől kezdve, a kultúránk szkepticizmusán át, a félelemmel vegyes izgatottságig, mely egy-egy új médiumot övez. A műsorszolgáltatóknak még ma is biztosítaniuk kell hirdetőiket arról, hogy megőrzik a hatalmat és nyomásgyakorlást közönségük felett, a rádióhullámokat birtokolása körüli időről-időre konfliktusok alakulnak ki, melyek arra mutatnak rá, hogy ez még ma is egy fontos médium. A Világok harca példája több érintett csoport számára is lehetővé teszi, hogy igazolják saját állításaikat a média hatalmára vonatkozóan.

slide_423298_5438748_free.jpg

Ezenkívül a történet tökéletesen ragadja meg azt a nyugtalanságot, mely a média életünk felett gyakorolt hatásával kapcsolatban él bennünk. Welles műsora és az ahhoz kötődő hoax szimbólumként is működhet: nem attól félünk, hogy az idegenek elfoglalják a Földet, sokkal inkább attól, hogy a média teljesen meghódítja a tudatunkat. Újramondjuk a történetet, mert szükségünk van egy figyelmeztető mesére a média hatalmáról. És az ez iránti igény nem csökken: ahogyan a rádió új, izgalmas kommunikációs csatornákat megnyitva az 1930-as évek vadonatúj médiumává vált, úgy ma az Internet, és főleg a közösségi oldalak biztosítják a dinamikus kommunikáció ígéretét. De ezzel együtt egy újfajta kontrolltól való félelmet is - például a személyes adataink elvesztésétől a titokzatos, ijesztő, ismeretlen erők támadásáig. Ez a szorongás táplálja a riadt embertömegek fantáziáját - akkor és ma is.

kep_1.png

A Világok harca eredeti rádiójáték itt meghallgatható, az eredeti szövegkönyv pedig itt elérhető.

Képek innen, innen, innen, innen, és innen

"The show must go on" - Így próbálják kivágni magukat a bakizó híradósok

2017. október 13. - Szabó Zsani

Egyre kevésbé nézünk tévét, ezért, ha valami vicces, vagy szokatlan történik, arról rendszerint már csak vírusvideóban értesülünk: így volt ez a bajai halászléfőző versenyről bejelentkező riporter, és számos más tévés malőr esetében is. A hírolvasók élő adásban elkövetett bakijait azonban nem csak azért érdemes megnézni, mert viccesek, hanem mert kommunikációs szempontból is tanulságosak. 

Mi jut eszünkbe akkor, ha azt halljuk, hogy híradó, vagy hírolvasó? Ezekhez a fogalmakhoz általában olyan jelzőket társítunk, mint a komoly, hiteles, tényszerű, jelentőségteljes, és hasonlók. A híradó egy tájékoztató jellegű, információközlő műfaj, amellyel szemben a legtöbbeknek magasabb elvárásai vannak, mint például egy magazinműsorral. Az ország egyik legismertebb műsorvezető párosa, Szellő István és Erős Antónia egy közös interjúban azt nyilatkozták, hogy a hírolvasóknak hidegfejű profiknak kell lenniük, ugyanis a hitelesség és a kiegyensúlyozottság nem sérülhet adás közben. 

Kérdés, hogy az emberek hogyan néznek a híradó házigazdáira, amikor bakiznak. Egy olyan váratlan esemény, mint például egy kínos nyelvbotlás, vagy egy technikai malőr megingathatja a híradósokról alkotott képüket - de pontosan miért is? 

A kulcs a szerepeinkben van

A kérdés megválaszolásához Erving Goffman szociológus elméletét érdemes szemügyre venni: szerinte a világon minden ember szerepet játszik, ezért az életünket leginkább a színház analógiájával lehet leírni. A szerepek a mindennapok különböző területein működnek, így létezik például szülői-, munkahelyi-, gyermek-,  vásárló szerep, és a sort még folytathatnánk. Természetesen több szerepünk is lehet, az éppen megfelelőt a szituáció függvényében választjuk ki, és alkalmazzuk. Goffman a társas élet interakcióival foglalkozott, de elmélete a híradónézésre is alkalmazható, annak ellenére, hogy ebben a helyzetben nem a szó szoros értelemben vett interakció zajlik, hiszen a kommunikáció egyoldalú: a bemondó és a TV előtt ülő ember nem tud egymással kapcsolatban lépni. Mégis létrejönnek olyan szerepek, amelyekhez a műsor ideje alatt tartjuk magunkat. 

A szituációt leginkább a tanár-diák párosításhoz lehetne hasonlítani, hiszen a néző, tudás hiányában alárendeltebb helyzetben van, mint a híradós: csakúgy, mint egy diák az oktatóhoz képest. A hírolvasó azért pozícionálható feljebb ebben a viszonyrendszerben, mert ő van az információ birtokában, de tudását majd megosztja a nézőkkel - akár egy tanár az osztályával. Egy pedagógustól  pontosságot, nagy tudást és hitelességet várunk el, ha ő hibázik, sérül a róla alkotott kép: gondoljunk csak bele, milyen nevetgélés volt akkor, amikor a matektanár elrontotta a számolást a táblán. 

Goffman a szerephez rendeli a homlokzat fogalmát is, ami része az úgynevezett alakításnak. Alakítás alatt értünk minden olyan tevékenységet, amelyeket az egyén csak addig csinál, amíg a megfigyelők csoportja jelen van, és rájuk ez valamilyen szinten befolyást gyakorol. A híradó megteremti ezt a kontextust: a műsoridő alatt zajlik az alakítás, ami addig tart, amíg a műsorvezető el nem tűnik a képernyőről, és a nézők is eddig a pontig vannak jelen a szituációban. Ennek fényében nem meglepő, hogy az interneten terjednek az olyan baki videók, amikben a hiba abból ered, hogy a híradós elhagyja a szerepét, például:

  • nem veszi észre, hogy elkezdődött az adás, 
  • beszélget a kollégáival, 
  • a haját igazgatja, 
  • vagy mondjuk nevetgél.

De az adás végén egy bekapcsolva maradt kamera, vagy mikrofon is hasonló szituációt eredményezhet, ahogy azt az alábbi videó is jól reprezentálja:

A híradósok ilyen esetekben - miután észrevették magukat-, igyekeznek gyorsan visszazökkenni a szerepükbe. 

A homlokzatodra van írva

Goffman tipológiájához visszatérve, a homlokzat egyfajta én-megjelenítés is, melynek célja általában az, hogy jó benyomást keltsünk. A hírolvasó olyan homlokzatot igyekszik mutatni, mely a nézők számára elfogadható, ismerős, és megfelel a fejükben élő híradós képnek. Azonban bármennyire is igyekeznek megfelelni a szerepüknek, baki bármikor előfordulhat, főleg az élő adásban, például egy nyelvbotlás, vagy technikai hiba miatt.

Amikor a malőr megtörténik, elkezd összeomlani a korábbi kép. A hírolvasó ilyenkor megpróbálja legjobb tudásához mérten rendezni a helyzetet, reménykedve abban, hogy a nézőknek vagy nem tűnt fel a hiba, vagy szemet hunynak felette. Megkezdi az úgynevezett homlokzatóvás, például úgy, hogy: 

  • igyekszik megőrizni a higgadtságát,
  • mentegetőzik,
  • szégyenkezik, 
  • de akár a támadhat is.  

A gond az, hogy az általa választott stratégia nem biztos, hogy megegyezik azzal, amit a TV néző (el)vár tőle. 

De különböző oltalmazó manőverekkel a híradós kollégái is segíthetnek a dolgok helyreállításában. Az alábbiakban erre mutatunk példákat. 

kep_1.png

Népszopástól röhögőgörcsig

Ha többen vezetik a híradót, akkor lehetőség van interakcióra egymás között, így hiba esetén az oltalmazó mechanizmus mindkét fél részéről működésbe léphet: például egyikük átveszi a szót, vagy humorral üti el a szituációt - ez alatt a másik helyreállíthatja a homlokzatát. 

Ha a műsorvezető egyedül áll a kamerák előtt, nem sok lehetősége van kiküszöbölni a csorbát, hiszen maximum a stábbal kerülhet interakcióba - őket pedig a TV néző nem látja. A megoldás kulcsa ilyen esetekben mindegyik fél részéről az incidens fölötti elsiklásban van:

Hasonló a helyzet akkor is, amikor a bemondók talán a leggyakoribb hibát vétik: a nyelvbotlást. Gondoljunk csak bele napjában hányszor fordul elő, hogy egy beszélgetés során néhány szóba beletörik a nyelvünk, vagy éppen teljesen más szavak jönnek ki a szánkon, mint szerettük volna. Ezek a kis "balesetek" vizsgaszituációban, stresszhelyzetben is előjöhetnek, annak ellenére, hogy ilyenkor kifejezetten az összeszedettségre és a precizitásra törekszünk. Bár a hírolvasók profi, képzett, rutinos szakemberek, mégis előfordulhat velük, hogy rossz szót olvasnak fel - bár az elgépelésekért sokszor a súgógép kezelője felelős. Ez esetben homlokzat megóvása érdekében szintén érdemes átsiklani az incidens felett, mert felesleges  túlmagyarázni egy nyelvbotlást. Ezt a jelenséget remekül szemlélteti egy, a közelmúltban nagy visszhangot kapott videó.

Egy másik módszer, amivel a bemondó helyreállíthatja a homlokzatát, az az, ha nyíltan elismeri, esetleg ismerteti az incidenst, például technikai hiba esetén. Ezzel egyrészt elejét veszi a találgatásoknak, másrészt kisebb felelősséget tulajdonít majd neki a néző, hiszen tudja, hogy a kínos csend, vagy a rossz képsor nem az ő hibája. Ilyenkor rögtönözni kell: ahhoz, hogy ez jól sikerüljön, profizmusra van szükség, ahogy azt az alábbi példa is mutatja:  

 

Ahogy a nyelvbotlás, úgy a nevetés is gyakran a legrosszabb pillanatokban jön, a híradó műfaji elvárásait pedig keresztülhúzhatja a vihorászás. Persze nem mindegy, hogy a bemondó mikor kacag fel, hiszen vannak olyan hírek, amiket mi nézők is megmosolygunk a képernyő előtt:

De van, amikor a nevetés nem elnézhető, például olyan hírek körítéseként, melyek tragédiákat, érzékeny témákat boncolgatnak. A néző ilyenkor szinte biztos, hogy nem tart a hírolvasóval, és nem is tud elsiklani az incidens felett. A homlokzat nagy valószínűséggel nem fog helyreállni, hiába magyarázkodik, vagy szégyenkezik az "elkövető". Kérdés, hogy a róla alkotott kép végérvényesen sérült-e, mert ha igen, akkor az számára a karrier végét jelenti. 

Összességében elmondható, hogy a felsorolt óvó-technikák alkalmazása révén hiba esetén a legtöbb esetben rövid időn belül visszaállítható a híradósok homlokzata. De érdemes a nézőknek is némi elnézést tanúsítani egy-egy bakit látva, hiszen ahogy azt a közhely is mondja, csak az nem követ el hibát, aki nem tesz semmit. Véletlenek pedig egy profi szakemberekkel is történhetnek. 

 Képek: innen, innen, és innen