A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


A nyomtatott sajtó halott? 7 ellenpélda a nagyvilágból

2019. május 18. - konzervtelefon

A nyomtatott újságokat már régóta temetik, mondván, hogy a végórájukat élik. De a nyugati országokban még mindig vannak olyan print lapok, amelyek több milliós példányszámot produkálnak minden egyes nap. Ilyen eladási számok mellett miért is a gondolkodnának a megszűnésben a tulajdonosok? 

A tájékoztatás koronázatlan királya több száz éven keresztül a nyomtatott média volt, melynek hegemóniáját először rádió, majd a televízió kezdte ki, később pedig az internet ejtett sebet népszerűségén. Az online média elterjedése (azaz a 2000-es évek eleje) óta a print sajtótermékek eladása világszerte csökken: napilapokat, hetilapokat és magazinokat is kevesebbet vásárolnak az emberek. A jóslatok ellenére nem szűnt meg ez a tájékoztatási forma, sőt, vannak időszakok, amikor az eladások visszaesése lelassul. Sokan még mindig szívesen olvasgatják a hasábosan tördelt, régi vágású betűtípussal írt híreket, érzik a print presztízsét - lehet, hogy ez az érzés játszik szerepet abban, hogy a print lapok még hosszú évekig a piacon maradnak. 

Mutatunk néhány euroatlanti napilapot, amelyek a mai napig a tájékoztatás fundamentumát jelentik hazájukban. 

The New York Times

Ha a hírlapok kerülnek terítékre, valószínűleg sokaknak a The New York Times jut eszébe először. Nem véletlen hiszen a – mértékadó és mértéktartó stílusa miatt „a szürke hölgy” becenevet viselő – újság a második legnagyobb példányszámban eladott hírlap Amerikában. A hivatalos számok szerint tavaly csaknem 2 101 611 darabot adtak el belőle hetente: ebben benne vannak az amerikai és nemzetközi kiadások is, a vasárnapi számok viszont nem. 

1851-es alapítása óta a lap a nyilvánosság egyik sarokköve az Egyesült Államokban. Az eddig megnyert 127 Pulitzer-díj rekordnak számít, és ott van még az újságról elnevezett személyiségi jogi törvény is, a „New York Times szabály”. Ez azt írja elő, hogy Amerikában a közszereplőknek nem elég azt bizonyítani, hogy az újság valótlanságot állított: felelősségre vonás csak akkor van, ha az újságíró szándékosan hazudott, és ez bizonyítható. A jogszabálynak köszönhetően 1964 óta nem veszítettek el egyetlen sajtópert sem. Ebben a lap hangvételek is közrejátszik: a kimért, higgadt stílus a kezdetektől vezérelv.

Az első példány vezércikkében így írt fogalmazta meg a lap politikai beállítottságát az akkori főszerkesztő „Konzervatívaknak kell lennünk minden olyan esetben, amikor a konzervativizmus a közjót szolgálja, és radikálisok leszünk mindenben, ami szerintünk radikális hozzáállást és reformot kíván.” A jelmondat a független médium toposzát hirdeti, melyben a bökkenő az emberi tényező lehet: valakinek ugyanis mindig el kell döntenie azt, hogy pontosan melyik témák szolgálják azt a bizonyos „közjót”.

the_new_york_times_vegso.jpg

A baloldali címlap a 9/11-es terrortámadások után, a jobboldali pedig Donald Trump 2016-os elnökválasztási győzelme után született. (via

USA Today

Al Neuharth médiamogul egy piaci rést kihasználva hívta életre 1982-ben az USA Today-t. A német származású milliárdos rájött, hogy a könnyen emészthető híreknek van vásárlópiaca, ezért a The New York Times hírtematikájára építkezett, de egy sok diagrammal, táblázattal és fotóval ellátott színes újságot hozott létre. Az eredmény egy laza stílusú sajtótermék lett, ami korántsem bulváros, de nem is olyan szigorú, mint a „szürke hölgy”. Az újvonalas elképzelés meg is hozta a várt eredményt: az USA Today Egyesült Államok legnagyobb példányszámú lapjává nőtte ki magát rövid időn belül. Tavaly például 2,278,022 darabot adtak el belőle hetente átlagosan.

Érdekesség, hogy a színes szagos hírtálalás nem aratott osztatlan sikert és a McDonald's gyorsétterem lánc nyomán „McÚjságnak” bélyegezték a kiadványt.

 usa_today.jpg(A 911-es terrortámadás másnapján megjelent lapszám volt az USA Today történetében a legsikeresebb, több mint 3 millió példányszámot adtak el belőle, via)

Az USA Today gyors sikerét többek között annak is köszönheti, hogy kihasználták a '80-as évek technikáját a lap terjesztésénél. Például az újságosok mellett lapárusító automatákból is hozzá lehetett jutni, továbbá repülőtereken és szállodákban is terjesztették. Ehhez hozzájön az is, hogy az USA Today volt az első, amely műholdas távközlés segítségével a végső kiadását egyszerre több helyre is eljuttatta az Államokban, így a legfrissebb híreket tudták közölni szerte az országban.

The Sun

1964 szeptember 15-én jelent meg először, miután a Daily Herald című hírlapot felvásárolta és átnevezte a konzervatív ausztrál-amerikai médiamágnás, Rupert Murdoch News Corporatin nevű vállalata. A névcsere mellett a tartalom is gyökeresen megváltozott: a korábban szikár tényekre építő hírlap a bulváros vonalat vitte tovább. Ez a pálfordulás a hírnévig repítette a lapot: a The Sun hosszú éveken át a brit piac legnagyobb példányszámában eladott napilapja volt, egészen addig, amíg idén januárban meg nem előzte a Metro. A hivatalos számok szerint a lapból átlagosan 1,545,594 példányt adtak el minden egyes napon 2018-ban.

the_sun_vegso.jpg

(A bal oldalon a Brexit népszavazás előtt a EU-ból való távozásra szólítja fel olvasóit, jobb oldalon pedig a 2017-es parlamenti választások előtt a Munkáspárt miniszterelnök jelelöltjét egy szemeteskukában ábrázolja a lap. via)

A bulvár hallatán a The Sun esetében nem csak a sztárvilág szereplőinek hétköznapjairól szóló cikkre kell gondolni, hanem a kőkemény politikai bulvárra: laza stílusban megírt, könnyen befogadható pártpolitikai propagandára. A lap működésének több mint 50 éve alatt véletlenül sem próbálta leplezni,  hogy a brit Konzervatív Párt szekerét tolja. Több esetben már az olvasóknak is kellemetlen volt az, hogy a lap milyen nyíltan kiszolgálja a jobboldali politikai tömörülést: például amikor 1982-ben teljes mellszélességgel kiálltak Margaret Thatcher Falkland-szigeteki háborúja mellett. A lap szó szerint a címlapjain ünnepelte, ha az izomerős brit flottának sikerült elsüllyesztenie egy-egy alig felfegyverzett argentin hadihajót. A lap politikai szerepvállalása pedig azóta csak még karakteresebb lett – ahogy azt a mellékelt címlapok is mutatják.

Le Figaro

Sanzonénekes és író – politikus is van a lap elődjének 1826-os alapítói között, bár akkoriban még nagyon más volt a formátum: a szatirikus, kisméretű, mindössze négy oldalas hetilapot a fővárosban adták ki, bár sok szám egyszerűen kimaradt. Volt, hogy hivatalosan szünetelt a kiadása, többször sikertelenül próbálták újraindítani, 1854-től az irodalom erősen meghatározta a profilt. Szójátékaik, anekdotáik, pletykáik óriási sikert arattak, jó darabig elkerülték a vitás ügyeket és ezzel együtt a cenzúrát.

figaro.jpg

A hatodik szám (via)

A lap sorsa a 20. században regényesen alakult: nevek és székhelyek váltották egymást, 1914-ben a főszerkesztőt egy cikk miatt meggyilkolták. Több, véres háború bemutatásában vállaltak szerepet, kontinensen innen és túl. Az egyik legolvasottabb francia, jobbközép beállítottságú napilap szerint: „Ahol tilos a kritika, ott őszinte dicséret sincsen”.

3 érdekesség a Le Figaro történetéből:

  • híres szerzőik névsorában Émile Zola is szerepel,
  • itt jelent meg a futurizmus stílusirányzat híres manifesztuma,
  • munkatársai már a ‘30-as években nyitottak a fotózás felé, előszeretettel illusztrálták cikkeiket a kor technikái segítségével.

Corriere della Sera

Olaszország egyik legolvasottabb napilapjának története 1876 februárjában kezdődött, amikor a La Republica című politikai lap igazgatója és szerkesztője, Eugenio Torelli Viollier és Riccardo Pavesi úgy döntöttek, hogy új napilapot indítanak Milánóban. A friss számok esténként jöttek ki, az aznapi országos és nemzetközi hírekről számoltak be – nem véletlenül lett az újság neve magyar fordításban "esti kurír". De van egy másik népszerű megnevezése is a 20. század elejére országos terjesztésűvé váló lapnak: sokan csak "solferinoi újságként" emlegették, miután a kiadó székhelye Via Solferino lett. 

Első, gyerekeknek szóló kiadásuk 1908-ban jelent meg: ez egy heti képregénysorozat volt, mely játékosan próbálta közel hozni a kicsikhez a tudományt és az irodalmat. Egyedi és újszerű kezdeményezés volt azokban az időkben. 

corrierino-dei-piccoli.jpg

(via)

1946-ban politikai okokból menesztették az antifasiszta főszerkesztőt, a vezetés innentől deklaráltan jobboldali volt. Az '50-es években a konzervatív, antikommunista hangvétel uralkodott, a következő évtizedben más liberális szellemiségben működött tovább a lap, melyet Silvio Berlusconi idején kormánykritikus médiumként tartották számon.

El País

Ha a Diaro 16 főszerkesztője összefog a napilap munkatársaival, akkor közösen adhattak volna ki egy kiadványt a demokrácia védelmében az 1981-es katonai puccskísérlet alatt. De mivel ez nem történt meg, az akkoriban még csak ötödik éves El País volt az első lap, amely már az éjszaka alatt demokráciapárti különszámmal jelentkezett - és ezzel beírta magát a spanyol médiatörténetbe.

el_pais.jpg

(via)

A fekete-fehér, szövegközpontú felépítés az alapítástól fogva jellemzi a lapot, de ma már modernebb betűtípust használnak és színes felvételek is feltűnnek

Bár az elmúlt évtizedekben jócskán adódtak nehézségek, az El País továbbra is vezető pozícióban van. A politikai tényezők mellett a szakmai színvonal is hozzájárult a lap presztízsének növekedéséhez: a minőség ellenőrzésére belső követelményrendszert alakítottak ki, kiadtak egy stíluskönyvet és bevezették az olvasói ombudsman intézményét. 

Süddeutsche Zeitung

Mit szokás még a napilapok mellett temetni? A kultúrát. De itt egy bizakodásra okot adó jelenség azok számára, akik mindkettőt igénylik: Németország egyik legnagyobb napilapja az elmúlt évtizedben stabil tartópillérévé tette a kultúra rovatot. Igazi publicisztikai csemegéket, többek között glosszákat is közölnek, de a lap népszerű szerzői is rendszeresen jelentkeznek vezércikkekkel. 

sz.jpg

A lap olvasói 1946-ban (via)

A müncheni kiadású napilapot 1945 októberében kifejezetten azzal a szándékkal alapították, hogy fontos véleményformáló platformmá váljon. Politikai irányzatát tekintve baloldali orgánumként tartják számon. Markáns ismertetőjele az is, hogy egyáltalán nem spórolnak a karakterekkel, legyen szó hosszú elemzésekről, vagy nagy riportokról. Mindemellett még a New York Times cikkeiből hétről összegyűjtenek egy mellékletre valót.  

kep.png

 

Zuhanhat az F1 Alonso és Räikkönen miatt

2018. október 19. - somogyi t

A Formula 1 közvetítését 2016-ban vette át a Liberty Media, azóta több reformot hoztak és hoznak annak érdekében, hogy a versenyeket izgalmasabbá és minél inkább nézőbaráttá tegyék. A verseny a médiavállalat szempontjából nem csak a sportról szól: az F1-et termékként, márkaként kezeli. Két „régi” ikonikus pilóta Fernando Alonsó és Kimi Räikkönen helyzete kérdésessé vált az idei évben. Ekkora nevek esetleges elvesztése nagyban gyengítené a verseny márkaértékét, ráadásul a médiavállalatnak úgy kell egyensúlyt teremtenie a Forma 1 szimbiózisában, hogy sokszor ellentétes érdekek kereszttüzében áll. Miben jelenhet meg a gyengülés, hogyan lehet kompenzálni a veszteséget és egyenesben tartani a márkát?

Mielőtt rátérnénk a sztárpilóták helyzetére, nézzük át egy reformkísérlet történetét. 

A nagy csapatok nem kérnek az egyenlő esélyekből

A Liberty Media jelenleg több szempontból is különösen szorult helyzetben van. Igyekeznek szem előtt tartani, hogy a Formula 1-et a nézők éltetik, ugyanakkor ez nem mindig elsődleges szempont számukra. A versenyek akkor izgalmasak, ha kiegyenlített küzdelmeket, nyílt csatákat láthatnak a nézők, viszont az autók közti különbségeket nem lehet kiküszöbölni. A Liberty Media próbált erre irányuló reformokat hozni, de ennek nem fizikai akadályai vannak, hanem üzleti.

A nagy gyári csapatok, így a Mercedes és a Ferrari előnye jelentős a mezőny többi szereplőjéhez képest, mégsem tehetnek ez ellen semmit, mert a két márka pozíciója a versenyben valódi üzleti előnyt és presztízst is jelent. A jó szereplés és a teljesítmény reklámértéke anyagiakban is megmutatkozik, így jóval több pénzt tudnak ezek a csapatok fejlesztésre költeni, ezért járhatnak mások előtt - ezzel pedig bezárult a kör. Ha egyenlő esélyekkel versenyeznének, nem lennének előnyösebb helyzetben, az pedig hatással lenne a márka megítélésére, negatívabb reputációt és kisebb profitot eredményezne. Előfordult, hogy emiatt a Ferrari kilépéssel fenyegetőzött.

kimi_alo2.jpg

(via) (via)

Több reformterv irányult arra, hogy a versenyeket izgalmasabbá és szorosabbá tegyék. Például egyszerűsíteni akarták a motorokat, ezzel a teljesítménykülönbségek kevésbé lettek volna markánsak. Ettől az újítástól szorosabb versenyeket vártak, valamint a versenyzők kvalitásai lettek volna elsősorban középpontban. És bár a nézők számára látványosabb versenyeket eredményezett volna, a két nagy gyári csapat tiltakozásával csírájában elfojtotta a kezdeményezést üzleti okokra hivatkozva. Van viszont részeredmény, amit jövőre sikerül megvalósítani: egyszerűsítik néhány helyen az autók aerodinamikai terelőelemeit, így könnyebb lesz előzni.

Húzónevek

Az egyébként is szorult helyzetet mélyítette, hogy Fernando Alonso bejelentette év végi visszavonulását, Kimi Räikkönennek pedig kiadta az útját a nagynevű Ferrari. Mindkét világbajnok versenyzőnek hatalmas szurkolótábora és presztízse van, régóta szerepelnek a Forma 1-ben. Nem véletlen került elő a pletyka, miszerint a Liberty - a veszteséget minimalizálandó - segített Räikkönennek a Forma 1-ben maradni, így kerülhetett a Sauberhez. Alonso ellenben év végén biztosan otthagyja az F1-et, sőt az idei szezon során többször előfordult, hogy negatívan bírálta a szériát. Ilyen esetben a versenyzőket is muszáj "termékként" értelmezni, akik miatt az emberek élőben vagy a tévéképernyők előtt nézik a versenyeket. A pilótáknak hatásuk van a szponzorfelületek értékesítésére, a merchandise termékek eladására, a helyszíni jegyárakra és jegyeladásokra, a médiatartalmak előállítására, egy ilyen kényes helyzetben pedig jelentősen gyengíthetik a Forma 1, mint márka értékét.

Szponzor-konfliktusok

Az érzékeny szimbiózisba beleszólhat a versenyzői utánpótlás és helycserék. A csapatok amikor pilótát igazolnak, nem csak a versenyző kvalitásait veszik figyelembe, hanem annak hátterét is, valamint, hogy milyen szponzorokkal van szerződésben. Részben emiatt marad valószínűleg ülés nélkül a jövő évre a Forma 1 egyik legnagyobb fiatal tehetsége, Esteban Ocon. 

Jelenlegi csapatánál, a Force Indiánál húzóember volt tavaly és idén is, a Belga GP-n a 3. pozícióba kvalifikált, nagyon elégedettek vele, csakhogy az istálló új tulajdonoshoz került, aki a fiát, Lance Strollt ültetné a helyére. A másik kocsiban meg meghagyná Sergio Perezt, aki több tíz millió dollár szponzorpénzt fizet a lehetőségért. Oconnak nincs pénze, sosem volt, csak tehetsége.

Egy versenyző értékén rengeteget dobhatnak a jó szponzorkapcsolatok. A csapatnak előnyös, mert a szponzorációs pénzekből szépen tudnak profitálni, még úgy is sokszor megéri, ha emiatt a versenyzőnek több fizetést kell adniuk. A jól szponzorált versenyzők azonban nem mindig azok, akiket a közönség kedvel és szívesen lát a Forma 1-ben.

Fontos a néző, de nem csak neki kell megfelelni

Ezzel tehát a versenyzőpiac, a csapatok, és a szponzorok érzékeny és konfliktusmentesnek nem mondható kapcsolatában a Liberty Media reformjai is felkavarhatják az amúgy is sokszor zavaros vizet. A médiavállalat feladatának hálátlan része, hogy azért felel, hogy az érdeklődők minél inkább élvezzék a versenyeket, és mindezt egy olyan környezetben kell biztosítania, ahol egyébként is rengeteg érdek csap össze. A Formula 1 márkaértékének és presztízsének megőrzése (adott esetben növelése) érdekében rengeteg konszenzusra kényszerül, a jelenlegi speciális helyzetben ráadásul két erős és közkedvelt karakter kérdéses helyzetének kezelése is fennáll. Alonso már biztos nem lesz a versenyzők sorában jövőre, állítása szerint a Forma 1 is egyre kevésbé érdekli, Räikkönen viszont végül két évre aláírt, tehát tőle nem a széria búcsúzik, csak annak élmezőnye.

kep.png