A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Emiatt fog bedőlni az influencer marketing? Kamu szponzorációkkal az igaziakért

2019. május 03. - Egres Dorottya

Azóta, hogy lelepleződött a Fyre Festival körüli botrány, hogy a Szűz Máriát Isten első "influencereként” aposztrofálta Ferenc pápa, hogy Logan Paul újévi fogadalomként bejelentette, egy hónapra homoszexuális lesz, az influencer kifejezés még többekben kelthet negatív érzéseket. Persze nemcsak ezek a kiugró esetek teszik problémássá a véleményvezér-jelenséget: ott van még a szponzoráció eltitkolása, a túlzott fogyasztás, az inautentikus posztok, követők és lájkok vásárlása... Egy korábbi posztunkban bemutattuk, milyen veszélyeket rejt magában, ha az influencer elhallgatja, hogy termékeket csak ajándékba kapta vagy fizettek neki a megjelenítésért. Viszont úgy tűnik, a közösségi média világában még egyet csavartak a történeten: számtalan kisebb influencer kamuzza be, hogy megállapodása van különböző brandekkel. Tehát szponzorált tartalomként tüntetnek fel valamit, ami valójában nem is az.

Mindannyiunk számára ismerős lehet, amikor egymás után ugyanolyan képleírásokba futunk bele az Instagramon: köszönöm X brandnek, hogy ezzel a szuper termékkel stb. stb. #atermékmegnevezése #avállalatprofilja #ésperszeaszlogen. Nagyjából így néz ki egy tipikus szponzorált poszt a közösségi médiában. Amikor megállapodik egy véleményvezér és egy vállalat egy termék megjelenítését illetően, többek között azt fixálják le, milyen hashtageknek kell szerepelniük a kép mellett. Az már csak egy bevett fordulat, hogy a poszt alkotója megköszöni a vállalatnak a lehetőséget és az élményt. A kamu szponzorált posztok elterjedése pedig pontosan ebből adódik: nagyon könnyű imitálni azokat.

rising-instagram-influencers-accused-of-posting-fake-sponosred-content.jpg

(via)

Nyerő széria

Vajon mi ösztönözheti az influencereket arra, hogy ál-szponzorált tartalmakat gyártsanak? Először is fontos megjegyezni, hogy ez a tendencia leginkább a micro influencerekre, azaz a párezres követőtáborral rendelkezőkre igaz. Ők azok, akiknek (még) nem sikerült olyan státuszt elérniük, hogy a vállalatok sorra kopogtassanak náluk virtuálisan. Véleményvezérré válni tudniillik nem egyszerű feladat: beletartozik a régi kétes megítélésű posztok és képek törlése, a rajongói bázis legalább ötszámjegyűvé növelése, illetve a profil célirányos egységesítése mind az üzenet, mind a vizualitás szintjén. És bizony a legelső szponzort a legnehezebb megszerezni, hiszen a vállalatok kíváncsiak a korábbi együttműködésekre.

A kamu szponzorációk esetében az influencerek saját zsebből veszik meg a terméket vagy fizetik ki a szolgáltatást, majd a többi véleményvezér szponzorált posztjainak mintájára teszik nyilvánossá azt, hogy például megkóstolták a legújabb kávét, kipróbálták a most piacra dobott videójátékot, vagy elmentek egy exkluzív étterembe. Az élmények megköszönése és a hashtagek alkalmazása azt az üzenetet közvetíti, mintha kapcsolat lenne köztük és a vállalatok között. Más cégek számára pedig egy ilyen kiírás azt közvetíti, hogy vannak, akik már beléjük fektették a bizalmukat, így érdemes együttműködni velük.

chanel.PNG

(via)

A motiváció anyagi oldala megkerülhetetlen kérdés. A micro influencerek sok esetben tizenévesek, akik még nem tudnak legálisan munkát vállalni. Az influencer marketing jövedelmezősége miatt a fiatalok jó pénzkereseti lehetőséget látnak a kamu bizniszben, azt remélik, az majd eljuttathatja őket az igaziig. A másik fontos motiváció, különösen a fiatalabb generációk számára az, hogy ez menő. Irigységre adhat okot, ha valakinek ingyen cuccokat küldenek, míg a lúzereknek többieknek a zsebpénzüket kell elkölteni azokra. “Minél több szponzorod van, annál hitelesebb vagy” - állítja egy tizenéves a The Atlantic a témáról szóló átfogó cikkében. Persze nemcsak a tizenévesekre jellemző a kamu szponzoráció.

Előfordulhat, hogy egy drágább termék megvásárlása és ízléses megjelenítése után a vállalat a saját felületein is közzé teszi a posztot, így generálva láthatóságot és további reklámozási lehetőségeket az influencer számára. Ugyanakkor érdemes mérlegelni a ferdítés hátulütőit is. Míg bizonyos szegmensekben nem jelent problémát az, ha valaki több, egymással versengő szponzorral rendelkezik (táskák, cipők piaca), addig más típusú termékek esetében gondot okozhat a versenytárs kamu képviselete (autók, fitness márkák). Tehát: elképzelhető, hogy valaki azért marad le egy igazi szponzorációs lehetőségről, mert a cég abban a hitben van, hogy a konkurencia már megszerezte magának az influencert. 

Előnyök és hátrányok a “szponzor” oldalán

Alapvetően a közösségi média remek lehetőséget ad a márkák számára, hogy ismertségre tegyenek szert, ahogy a vásárlóik betaggelik őket és a termékeiket. Amennyiben igényes kamu szponzorált poszt születik, úgy a vállalat még örülhet is az ingyen reklámnak. De mit tehetnek, ha úgy érzik, sérti a márkát a kontent amatőr jellege vagy maga az influencer személye? A vállalat számára ugyan hatalmas erőbefektetés, de a közösségi média hashtageken keresztül történő monitoringja megoldást nyújthat. Amint felfedezik a kamu szponzorált tartalmat, felvehetik a kapcsolatot az adott influencerekkel. Természetesen ez rosszul is elsülhet, hiszen a véleményvezérek mégiscsak többezres követői táborral rendelkeznek, és rajongóik felé könnyen el tudják juttatni a vállalat rossz hírét a valóság elferdítésével. A potenciálisan negatív hírverés úgy is elkerülhető, hogy a vállalat a hivatalos honlapján közzé tesz egy listát azokról az influencerekről, akikkel éppen együttműködik.

A nemkívánatos reklámok elkerülése érdekében, valamint a szakma tisztábbá és őszintébbé tétele céljából a vállalat olyan passzust foglalhat bele az influencerekkel kötött szerződésbe, mely szerint nem lehet hamis szponzorált poszt a közösségi média felületeiken. Vagy olyan influencerekkel kötnek szerződést, akiket hivatalos network menedzsel, és rajtuk kérik számon a véleményvezérek autentikusságát. Az efféle policy-k elfogadása végeredményben a szakma átláthatóságát mozdítaná előre.

Mit tehet a fogyasztó?

Röviden: közel semmit. A valós és a kamu szponzorált tartalmakat csaknem lehetetlen megkülönböztetni - esetleg ha olyan promócióról van szó, amihez kuponkód is tartozik, akkor annak hiánya árulkodó jel lehet. A kamuzók sokszor pont azt használják ki, hogy a közönség feltételezi, minden tartalom szponzorált, hiszen valóban kiugróan megnőtt az elmúlt években az efféle együttműködések száma. Amíg azonban korábban a szponzoráció azt jelentette, hogy a véleményvezér "eladta a lelkét", mára az ilyen együttműködések a siker jelei lettek. A kamuzóknak egyáltalán nem érdekük, hogy elkerüljék a szponzorált tartalom látszatát. 

Keith Weed, az Unilever marketing igazgatója nyilatkozta, hogy az influencer ökoszisztémának “vissza kell építenie a bizalmat, mielőtt az örökre eltűnik”. Ilyen gondolatok által vezérelve irtják ki időről-időre az álkövetőket, szabályozzák szigorúbban a szponzorált tartalmat. Még maguk a véleményvezérek is előrukkoltak olyan videókkal, amelyekben részletesen beszámoltak pénzkereseti forrásaikról (noha arról nem, hogy mennyi az annyi). Jelenleg nem tiltja semmilyen jogszabály a kamu szponzorációkat, de előbb-utóbb utoléri a szabályozás ezt a tendenciát is, mint a közösségi média sok egyéb jelenségét.

influencer.jpeg

Még több influenceres poszt: itt, itt, itt és itt

 kep.png

Emoji: a virtuális mosoly, ami megváltoztatta a világot

Idén húsz éves az emoji: a digitális nyelvvé formálódó rajzocskák igazán megérdemlik a köszöntést. Hiszen mit érne az élet #kávé☕ vagy #napsütés☀️ nélkül? A kommunikáció fejlődésének olyan mérföldkövei közé, mint az írás, a Gutenberg galaxis, vagy az első webböngésző megjelenése (aminek idén lesz a 30. szülinapja), hozzácsatolhatjuk az emoji, és a kicsit szürke nagybácsi, az emoticon születését is. Honnan hová jutottak és milyen kérdéseket vetnek fel ma?

A kilencvenes évek zord idők voltak: a chatszobák sötét hátterein pusztán írásjelek villogtak, az sms-ek 160 karaktere szürke és ingerszegény volt, és évek teltek el, míg végre történt valami. Akkoriban a hangulat és érzelmek kifejezésére még csak a pont-pont vesszőcske adott lehetőséget, és már ez is nagy lépés volt. 1982 előtt ugyanis a Földön rezzenéstelen arcok váltottak csak üzeneteket egymással. Legalábbis így képzelhetjük el ma, hiszen egy olyan üzenet, hogy „Gyere át beszélgetni.” vagy nem jelent jót, vagy egy robot írta. Hiányzik a végéről valami, ugye? :)

A digitális világ mosolya

1982-ben tehát megváltozott a világ. Minden Pittsburgh-ben kezdődött: szeptember 19-én megszületett a smiley, az első emoticon. A Carnegie Mellon Egyetem virtuális faliújságján napok óta egy fontos beszélgetés zajlott a szabadesésben zuhanó liftekről, olyan kérdésekkel, minthogy egy liftező galamb repülne-e a zuhanás közben. A témát viccnek szánták, de néhányan biztonsági figyelmeztetésekként értékelték a bejegyzéseket, ami ráirányította a figyelmet arra a problémára, hogy sokszor nehéz észrevenni az iróniát az írott szövegekben. A fejtörésnek hamarosan a mesterséges intelligenciát kutató Scott E. Falhman professzor tett két pontot és vonalat a végére, új mérföldkövet adva ezzel az emberi kommunikációnak. : - ) Falhman a vicceket a smiley-val, míg a komolyan veendő dolgokat a ma inkább szomorúságot kifejező fordítottjával tervezte jelölni.

smiley-face-1.jpg

(via)

Egy másik Smiley – történet a szerzői jog jelentőségéről

A jól ismert boldog sárga arcot Harvey Ross Ball grafikusnak tulajdonítjuk, aki 1963-ban alig tíz perc alatt rajzolta meg az őt megbízó biztosítási vállalatnak, akik a munkatársak lelkesítésére szánták az alkotást.

Sem Ball, sem a vállalat nem védette le a sárga arcot, így 1971-ben az élelmes Spain testvérpár kapott a lehetőségen, a „Have a Happy Day” (Legyen szép napja) felirattal megtoldva megszerezték a jogokat maguknak, és milliószám adták el a Smiley-s termékeiket.

Közben a francia Franklin Loufrani még továbbment, bejegyeztette a védjegyet Európában és megalapította a Smiley Company-t. Máig ők birtokolják a jogokat, Ball fia nem tudta visszaszerezni őket. Az emoticonok és a Smiley egymásra találásából pedig a cég elkezdte létrehozni az új, digitális érához igazodó hol boldog, hol pillangó, hol rendőrautó emojikat.

Az emoticonok nem futottak be akkora karriert, mint a dollármilliókat termelő Smiley, de az ötletét Scott E. Falhman sem védette le. Megtette helyette egy pittsburgh-i étterem, akik a vidáman mosolygó sütijüket valószínűleg hasonló arckifejezéssel árusítják azóta is.

Elképzelhető, hogy nem Falhman volt a világon a legelső, aki ilyen egyszerűen adott arcot a gondolatnak, (egyes teóriák szerint már 1862-ben, Abraham Lincoln egy beszédének leiratában gazdagabbak lettünk a kacsintós emoticonnal), de az biztos, hogy ma is hozzá kötjük az elforgatott fejeket. Az egyszerű karakterkombinációk hamar népszerűvé váltak, és továbbfejlődtek az egészen összetett formákig, mint amilyen az izgatottságot:
ヽ(^。^)ノ vagy az azt kifejező variáció, hogy tanulni jó:  .....φ(・∀・*). A fejlettebb emoticonok is írott karakterekből állnak, és feladatuk annyi, hogy olyan érzelmeket, kifejezéseket társítsanak a szövegekhez, amiket nem feltétlenül tudnánk kiolvasni azokból. 

Új nyelv születik

1999-ben aztán mindaz, amit a zárójelek, kettőspontok és csillagok adni tudnak, már kevés volt. A japán NTT DOCOMO a világ meghódítására készült mobil internet szoftverével, de felismerték, hogy képek nélkül meglehetősen puritán a felület, ráadásul a rendszerük 250 leütést engedett emailenként, amiben többtagú emoticonok és hosszú kifejtések aligha fértek volna el. A fejlesztésen dolgozó Shigetaka Kurita volt az, aki annyira hiányolta a vizuális elemeket, hogy megtervezte azt a 176 darab, ma már történelmi jelentőségű 12x12 pixeles szimbólumot, amik a világ első emoji készletét adják. Teret akart adni az írásban nehezen, vagy túl hosszan kifejezhető gondolatoknak is, amivel az online kommunikációs lehetőségek új érába léptek. Hogy mekkora fordulatot jelentett az a néhány kilobájtnyi rajz, azt jól mutatja az a tény, hogy a nagy presztízsű new yorki Museum of Modern Art (MoMA) 2016-ban megvásárolta az eredeti készletet. Az emoji fontos szerepét a múzeum azzal magyarázza, hogy azok képesek a testbeszéd helyét átvenni az online kommunikációban, személyesebbé teszik azt, ami máskülönben egy absztrakt tér.

1_xbniqaktg0jxlsvwwotuqa.jpeg

(via)

Emoji ≠ érzelem

Maga a szó, bármilyen hasonló is a hangzása az emoticonhoz, a japán e, (kép) és moji, (karakter) szavakból ered. Az emoticon ezzel szemben angol kifejezés, az emotion (érzelem) és icon (jelkép) összeolvasztásából született. Ahogy a fogalmak, úgy a jelentésük sem összekeverendő, az emojik mindig képek, és nem billentyűkarakterek. Ma már vektorosan készülnek, hogy bármilyen méretben megjeleníthetőek legyen. (Gondoljunk csak a Messenger óriásira növelhető like-jaira.)

Az emoji sokáig megmaradt japán csodának, ott viszont óriási sikert aratott, minden telefongyártó elkezdte beépíteni a készülékébe, egy darabig az eredetiket, aztán a saját készletét. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy különbözőképpen kódolták az emojikat, így ami a küldőnél látszott, a fogadónál nem feltétlen. Ez a helyzet még évekig fennállt, akkor is, amikor már a világ többi része is emoji lázban égett. A 2000-es évek elején még nem látszott, hogy az emojik fénykora még előttük van: az éra kedvenc üzenetküldő programja, az MSN is egy igen kezdetleges készlettel rendelkezett.

2007-ben az Apple piacra dobta az első iPhone-t, és a Japán terjeszkedésre gondolva feltöltötte emojikkal. A kis rajzokban nem hihettek túlságosan, mert az amerikai telefonokban elrejtették őket, ami persze nem tartott sokáig, hála a leleményes felhasználóknak. 2011-ben aztán megadták magukat a gyártók, azóta az új készülékek emojik hadával felszerelve jönnek le a gyártósorokról.

 a554d9cb73.jpg

(via)

A Google-nél korán rájöttek, hogy ha nem vigyáznak, a japán káoszhoz hasonló helyzetben találják magukat az emoji új rajongótáborával együtt, ezért már 2007-ben elmozdultak az egységes kódolás felé.  A különböző nyelvek karaktereinek egységesítéséért a Unicode Consortium felel, nekik köszönhető az is, hogy 2010 óta mindenféle platformon szabadon áramolhatnak az emojik (a megjelenésük gyártónként különbözik, de a lényeg, hogy a pizzát pizzaként jeleníti meg minden készülék).  Az egységesítéssel hatalom is jár: évről-évre ők döntenek róla, hogy milyen új emojik születhetnek meg. Az ötlet bárkitől érkezhet, de a használhatóságát meg kell tudni magyarázni, sőt, látványterv is szükséges (nem mintha később azt használná a világ: ha el is fogadják a javaslatot, a megjelenését úgyis áttervezik).

Az emoji szövetsége

A Consortium főként olyan nagyvállalatok delegáltjaiból áll, mint a Netflix, Facebook, Google, vagy az Apple, egyetlen nemzet van a teljes jogú tagok között, ez Omán. Úgy tűnhet, mintha a tagok játszanának az emberek legmélyebb vágyaival – valaki most is vár a láncfűrészére – de ennél összetettebb a helyzet.  

Az emoji a világ közös nyelve, és míg angolul talán sosem beszél majd mindenki, a "szeretlek/I love you" emojiul kelettől nyugatig egyaránt érthető.❤️ 

Ez az univerzalitás azonban problémákat is okoz, hiszen sokan sokfélék vagyunk, és a Consortium feladata az érzékeny kérdésekre jó válaszokat adni – a kulturális sokszínűségtől kezdve a nemi identitásokon át évről-évre új reprezentációs hiányok merülnek fel.

2015 előtt az alapértelmezett like fehér volt, azóta ezt sárgára változtatták, de ahogy a The Atlantic cikke rámutat, a lépés nem oldotta fel a mélyben meghúzódó konfliktusforrásokat. A fehérek számára azért lehet furcsa a fehérbőrű emojikat választani, mert az a „white pride” jelképe lehet (Amerikáról van szó, de a probléma Európában is felmerülhet), illetve eddig sem az ő reprezentációjuk hiányzott. Kérdéssé vált az is, hogy fehérként illik-e a sötétebb bőrtónusú emojikat használni. A feketék számára érthető módon nagyobb jelentőségű a 2015-ös változtatás, de a racemojik használatának nagyobb a tétje is: amikor ezeket használják, felhívják a figyelmet a rasszukra. Ezt a nézetet osztja a cikkben megszólaló Peter Chow-White kommunikáció professzor is, aki szerint a racemoji jelenség bebizonyította, hogy a korai illúziókkal ellentétben az online világ sem hozza el a bőrszíntelen világbékét, ahol nem számít ki vagy, csak az, amit mondasz.

emoji04-20150224091745704.jpg(via)

Túl sok a jóból?

Az online tér lehetőséget ad rá, hogy magunk mögött hagyjunk mindent, és csak egy hang (pontosabban karakterkombinációk sokasága) legyünk a millió között - de ez döntés kérdése. Sokak alapvető igénye, hogy minél pontosabban reprezentálható legyen mindaz, amivel azonosulnak, így hiába van már 3019 emoji (722-vel jött ki az első Unicode készlet)  még hosszú évekig lesz dolguk a Unicode-nál a világ népességének lefedésére tett kísérletekkel. A 2019-es verzió több olyan emojival bővült, amely valamilyen típusú testi fogyatékosságot fejez ki, illetve a menstruáció reprezentálásáért küzdők is célt értek, még ha nem is egészen úgy, ahogy elképzelték. Az alapfeltevés az, hogy az emojik segíthetnek a tabuk megdöntésében, legalábbis növelhetik a különböző társadalmi problémák láthatóságát. A kérdés az, hogy az egyre növekvő számú emoji között egyáltalán feltűnnek-e a felhasználóknak az új lehetőségek? Ha igen, akkor elgondolkodnak azon, hogy mit jelentenek? És meddig bővíthető még a készlet? Kurita szerint már most túl sok olyan emoji létezik, amit életében legfeljebb egyszer használ az ember.

Jelenleg is tízezrek aláírásával megtámogatott petíciók követelik a különböző, identitáselemek leképezésének is tekinthető emojik születését. Vannak, akik szivárványos szívre vágynak a Pride jegyében, mások az életüket megkeserítő allergiára hívnák fel a figyelmet. A lezárt petíciók között is nagy a diverzitás: a marihuana levéltől a 12 embert megmozgató láb emoji követelésig van mindenféle. A lábat egyébként 2018-ban bevezették, ami reményt adhat a fehérbor emojiért állhatatosan küzdő tömegeknek és vállalati támogatóiknak is, akik egy egész honlapot szenteltek a témának (és az remélhetőleg kevésbé megy majd félre, mint a feketére színezett talp). A példákból látszik, hogy nincs olyan, amiből valaki ne vágyna emojira, és az is, hogy vannak még lehetőségek a társadalmi célokat zászlóra tűzők előtt. A Unicode feladata, hogy azokat válassza ki, amik még az emojik gazdagodását, és nem erodálását segítik.

5705668-0-image-a-101_1541184044929.jpg

(via)

Az egyenlően és teljes színpalettájában reprezentált világ a nagy közös nyelvben szép gondolat, de azt, hogy a különbségek megjelenítése az eltérések elmosódását hozza-e el, vagy éppen azok kiéleződéséhez vezet, még nem tudhatjuk. Az emojik által megjelenített különbségek elterelhetik a figyelmet a mondandó lényegéről, ugyanakkor megmutathatják azt a sok-sok identitás elemet, amelyek azzá teszik az embereket, akik: így talán egy kicsit közelebb hozhatják a világ távolabbi pontjait egymáshoz. Egy Instagram bio néhány emojival többeknek érthető, mint egy hosszú, magyar (vagy más, kevésbé elterjedt nyelvű) bemutatkozás. Az emojik biztosan megváltoztatták a virtuális világot. De vajon vissza tudnak-e úgy hatni a fizikai világunkra, hogy képesek legyenek megváltoztatni azt?

kep.png

Börtönbe kerülhetnek az influencerek? Új reklámszabályozás a közösségi médiában

Nemrégiben a brit hatóságok új szabályozást alkottak a közösségi médiában való reklámozásra, ami különösen érzékenyen érintette az Egyesült Királyság influencereit. Mára az influencerkedés jól fizető állássá vált, hiszen a vállalatok ajándékokon és reklámokon keresztül hatékonyan elérik a fogyasztókat. Ugyanakkor a támogatott tartalmak nem egyértelmű megjelenítése félrevezeti a fogyasztókat a véleményvezér életstílusát illetően. A briteknél ezen  a problémán próbáltak segíteni, félig-meddig sikertelenül, ám annál több kritikus utóhanggal.

Influencernek nevezik a véleményvezéreket, akik elsősorban a közösségi médián keresztül ajánlanak termékeket és szolgáltatásokat, illetve buzdítanak azok megvásárlására. Jelentős részük olyan dolgokkal tölti meg az életét (otthonát, szabadidejét, ruhásszekrényét...), amelyeket egy vállalat küldött neki, függetlenül attól, hogy konkrét ellenszolgáltatást várt volna érte. Az reklám lett volna, enélkül viszont az ajándék szó írja le a helyzetet. Természetesen ez leegyszerűsíti egy influencer és egy márka együttműködésének típusait, de a vita lényegében ebben áll, illetve annak a veszélyéről szól, hogy a közönség hamis képet kap a véleményvezérek valós vásárlóerejéről.

 gc.png

(via)

Az idén januárban megfogalmazott irányelvek a közösségi médiában megjelenő reklámokra és az influencer marketingre persze nem az első kísérlet volt a briteknél. Évek óta próbálnak a hatóságok lépést tartani a folyton változó médiakörnyezettel, a platformok sokszínűségével, a brand-influencer együttműködésekben látható kreativitással (kreativitás jó és rossz értelemben egyaránt). Az elv tulajdonképpen mindig is az volt, hogy a fizetett tartalmat fel kell tüntetni, de az előbb felsorolt okokból kifolyólag megérett az idő egy reformra.

A jelenlegi szabályozás két szervezet együttműködésével született. A CMA (Competition and Markets Authority) minden szektort és minden egyes szervezetet figyelemmel követ, de valószínűtlen, hogy megkeresnek egy-egy influencert, hacsak nem reklámoznak illegális vagy erkölcstelen tartalmat. Az ASA (Advertising Standards Authority) feladata pedig a fogyasztói panaszokra való reagálás és a felülvizsgálat. Nekik lehet írni, pontosabban bejelentést tenni a neten, ha úgy érezzük, egy brit véleményvezér megszegte a szabályokat. A CMA és az ASA által megfogalmazott reformok arra helyezik a hangsúlyt, hogy a fogyasztók számára egyértelművé kell válnia az együttműködés mibenlétének abban a pillanatban, hogy vigyázó szemüket a kontentre vetették. Ha az influencer ennek nem tesz eleget, akár két év börtönbüntetésre is ítélhető.

A közösségi média árnyoldala

Az irányelvekből már látszik, hogy miben áll a probléma. Sok esetben a fogyasztó számára nem világos, hogy az adott véleményvezér hogyan jutott hozzá a megjelenített termékhez: saját maga vásárolta, PR célú anyagként kapta ajándékba a márkától, vagy ténylegesen fizettek neki a megjelenésért, illetve meg is szabták, hogy mit mondhat a termékről?

A fogyasztók sötétben tapogatózása az influencerek anyagias világában számos problémát vet fel. A nézők, olvasók úgy érezhetik, hogy számukra sosem lesz elérhető a “hivalkodó fogyasztásnak” ez a szintje, ami pedig csak növeli a saját egzisztenciájukkal szembeni elégedetlenséget. Aztán aggodalomra ad okot a fogyasztásra való ösztönzés, amikor a követők megpróbálnak lépést tartani a véleményvezérekkel, és akár adósságba hajszolva magukat törekednek az áhított életstílus magukévá tételére.

 Image result for ingham presents

(via)

Reklámtartalom = rossz tartalom?

Ugyan igaz, hogy az engagement (a felhasználók bevonódása és aktív visszajelzése a tartalomra) csökken, amint szponzorált tartalmat tesz közzé a véleményvezér, nem mindegy, hogy annak mi az oka: mert egyesek automatikusan elzárkóznak a reklámtól, vagy mert nem volt összhang az influencer és a reklámozott brand, üzenet között? Az elsővel oly keveset lehet kezdeni, hiszen már a mikroinfluencerek is brand-együttműködésekben utaznak, de valójában jobb, ha nem kerül sor a kooperációra, ha komoly aggályok merülnek fel az autenticitást illetően. Mert ha az influencer úgy érzi, titkolnia kell a reklámozás tényét, mert a követők idegenkedéssel és elutasítással fogadnák a tartalmat, akkor talán tényleg érdemesebb lett volna kihagyni a szóban forgó üzletet.

A tartalom attól nem lesz automatikusan értéktelen, hogy fizettek az elkészítéséért. Sőt, a városi legendával ellentétben az Instagram sem sorolja hátrébb a szponzorált tartalmakat, amelyek leírásában ott van a #ad szócska. Minden kétséget kizáróan lehetséges olyan reklámot készíteni, amely egyszerre értéket, információt is közvetít a fogyasztó számára, jóllehet ez nagyobb energiabefektetést igényel.

A reklámot tartalmazó anyag elkészítése továbbá lehetőséget ad az influencernek, hogy a közzétett tartalmat izgalmasabbá és igényesebbé tegye: lépést tartson a trendekkel, gazdagítsa tudását, termékeket teszteljen, utazzon. Persze ne gondoljuk azt, hogy ingyen cuccok nélkül ne lehetne sokszínű tartalmat kreálni...

Az ajándékot a nagyimtól kapok, nem a piárosoktól

Az utóbbi években a legelterjedtebb kifejezés egy brand és egy influencer szorosabb együttműködésére a szponzorált tartalom volt, hiszen mégiscsak enyhébbnek hatott, mint a nyers reklám szó. Az újabb szabályozás értelmében viszont ez már nem tartozik az elfogadható terminusok körébe, ugyanis nem írja le kellő pontossággal a szorosabb együttműködés jellegét: mikor és milyen mélységben dolgozott együtt a két fél, milyen formában kompenzálták a véleményvezért... Amikor nem arról van szó, hogy a vállalatnak rá kell bólintania a kreatív koncepcióra, és a végső döntés az ő kezükben van, akkor a #gifted, azaz ajándék a legmegfelelőbb a szabályozás szerint. Az ajándék megnevezést akkor kötelesek használni a véleményvezérek, amikor nem saját erőből jutottak hozzá a termékhez vagy a szolgáltatáshoz, nem fizettek teljes árat érte, vagy korábban már sor került együttműködésre a vállalattal.

Viszont ez számos, nemcsak brit influencerben ellenérzést váltott ki, mondván az ajándék valójában egy szívből jövő dolog, a rokoni és a baráti körben ellenszolgáltatásról nem beszélhetünk. Ezzel ugyan vitatkozna Marcel Mauss francia szociológus, aki Az ajándék című antropológiai munkásságában a viszonzási kötelezettségről értekezik, miszerint egy ajándék sosincs ingyen. Az influencerek mégis azt állítják nagy általánosságban, hogy a véleményük teljességében őszinte, és hogy nem ajánlanának közönségüknek olyasmit, amiben nem hisznek, illetve amit saját maguk ne vásárolnának meg.

A probléma természetesen nem ilyen egyszerű. Nem kell manipulációs szándékot feltételeznünk az influencer részéről, amikor az autentikusságát hangsúlyozza, hiszen elképzelhető, hogy ő valójában így érez az ingyen cuccokat illetően. Viszont naivak se legyünk, ugyanis az influencer nyilván szeretne jó kapcsolatot ápolni a vállalatokkal, ezért megosztja a közönségével a pozitív véleményét, még ha nem is kap ezért az ajánlásért fizetést. A vállalat pedig előszeretettel fog továbbra is ingyen cuccokat küldeni a bloggenrek/vloggernek/instagrammernek, ha ő beszámol majd róluk.

 Image result for nyx cosmetics

(via)

Végtére is, ez a bizalomról szól. A közönségnek bíznia kell az influencerben, hogy valóban olyan dolgokat ajánl, amelyek beváltak számára, így tudja növelni majd a követőtáborát. És nemcsak a fogyasztónak előnyös, ha tisztában van a véleményvezér és a vállat kapcsolatát illetően, hanem a vállalatnak is, hiszen így fenntartható a márkahűség és az elkötelezettség.

Ha kíváncsi vagy az influencerek világára, itt és itt olvashatsz róluk.

konzerv.png

Netes büszkélkedés: Így adj hírt a sikereidről

„Ha nem posztolod, meg sem történt...” – mondják sokan. Most nem ennek a kijelentésnek az igazságtartalmát fogjuk vizsgálni, hanem azzal foglalkozunk, hogy hogyan érdemes hírt adni a munkahelyi eredményeinkről a közösségi médiában, mert a siker tálalása számos hibalehetőséget rejt. 

A közösségi média világában elkönyvelhető-e az a siker, amit nem osztunk meg az Instagramon vagy a Facebookon? Sokak számára teljes abszurditásnak tűnhet már a kérdés feltevése is. Azonban ott van az is, hogy ha a sikereinkről nem adunk hírt az online térben, akkor az ismerőseink nem tudnak majd róla (vagy kevesen lesznek azok, akik igen), így nem kapunk majd annyi elismerést... Bár a lényeg az lenne, hogy magunknak bizonyítsunk - de a folyamat ennél bonyolultabb, megérne egy külön bejegyzést. 

Vannak, akik nehezen beszélnek a sikereikről élőben és online egyaránt. Ebben benne lehet az is, hogy ehhez a tetthez sokakban szorosan kapcsolódik a dicsekvés kifejezés: a szó pejoratív felhangjának már önmagában visszatartó ereje lehet. Nem kevesen érzik úgy, hogy szerénytelenség az érdemeikről beszélni: ahelyett, hogy büszkék lennének ezekre, negatív érzéseik lesznek, mikor ezek előtérbe kerülnek. Számos kutatás mutatott ki összefüggést a passzív Facebook-jelenlét és az önbizalomcsökkenés, önértékelés megingása között.  

e67ea84864130cbad51630b75cfaa641.gif

(via)

Az online énreprezentáció, a ’hangerő’ és a valódi érdemek között persze fordított arányosság is fennállhat: van, aki ha kell, ha nem, dicsekszik (a szó negatív értelmében is akár). Mások idealizált énreprezentációi nem feltétlenül fedik a valóságot, mégis hatást gyakorolnak ránk: a teljesítmény illúzióját könnyedén meg lehet teremteni egy poszttal, függetlenül attól, hogy valójában mennyi munka áll mögötte. Ezek a híradások nehezen áttörhető falakat építenek a szerényebb személyiségek számára az önreklámozás képességét tekintve: vannak, akik ezekhez képest (pláne, ha egy-egy ilyen bejegyzés sok száz lájkot kap) kevésnek érzik saját eredményeiket. Ha rá is szánják magukat a posztolásra, kevés önbizalommal teszik azt. 

Ne feledjük, hogy önmagunk helyes definiálása egyre fontosabbá válik a digitális világban! Ez a poszt azoknak szól, akik nem tudják, hogy vágjanak bele az eredményeik megosztásába, vagy tökéletesítenék módszereiket: következzen számukra néhány megszívlelendő tanács. 

1) Kerülendő „siker-posztok”

Szerénykedés közben szorongás keletkezik bennünk, és ez óhatatlanul átragadhat a befogadóra is, ez pedig ellehetetleníti a kommunikációs cél megvalósulását: az információ keretezése miatt nem tudunk pozitív benyomásokat kelteni érdemeink megosztásával. Ha érződik rajtunk a szorongás, miközben saját érdemeinkről beszélünk, a hallgató két ellentétes üzenetet kap: hiába értünk el valamit, ha arról nem magabiztosan, büszkén számolunk be, hanem próbáljuk eltussolni a „nem mintha számítana, de azért elmondom...”, és „bocsánat az önreklámért...” típusú frázisokkal.

Ennél már csak a vicceskedő vagy a motiváló idézetekkel ékesített büszkélkedés válthat ki több negatív érzelmet az emberekben:

  • míg előbbi a szerénykedéshez hasonlóan eltussolni kívánja a dicsekvést,
  • utóbbi arról árulkodik, hogy nem tudjuk felvállalni a siker okozta pozitív érzelmeinket, ezért "A Nagy Okosokhoz" fordulunk pár hangzatos gondolatért.

Ehelyett fogalmazzuk meg úgy az üzenetet, hogy az önmagunk számára is komfortos legyen – ügyeljünk rá, hogy az önreklámozás miatt bennünk keletkező feszültség ne váljon érezhetővé a kommunikációban. Anélkül, hogy az nagyképűségnek vagy önfényezésnek tűnne: mert míg a büszkeség pozitív, hiszen egészséges önbecsülésről árulkodik, az önteltség (mások érdemeit semmibe vevő, lekicsinylő, önmagunkat az egekbe emelő poszt) éppen az ellenkezőjét sugározza. 

3736.jpg

(via)

2) Ha megoldják helyettünk...

Abban az esetben, amikor például az egyetem vagy a cég, ahol dolgozunk, posztolja az elért eredményünket, sikerünket, előfordulhat, hogy csak a megosztás gombra kattintunk, és minden egyéb kommentár nélkül tesszük azt közzé saját oldalunkon. Személyesebbé válhat a poszt, ha kiegészítjük egy-két gondolattal, melyben azt emeljük ki, miért vagyunk büszkék erre a dologra, és másokat inspirálandó, a célig vezető útról is szólhatunk pár szót.

3) Egy poszt vagy több poszt?

Mivel számos platform áll rendelkezésünkre életünk fontos pillanatainak megosztására az online térben, és nagyjából fedik egymást a különböző követői táboraink, nem ajánlott minden felületen ugyanazt, ugyanúgy közzétenni egy sikerünkről. Ha például egy oklevélátvételről posztolunk, biztosan készül több felvétel az eseményről. Még ha hivatalos fotóból csak egy áll rendelkezésünkre, készítünk pár szelfit hozzátartozóinkkal. Válogassuk ki, milyen felületre, milyen tartalomtípus kerül, hiszen így követőink sem ugyanazokkal a fotókkal találkoznak a hírfolyamokban.

233109-p2aqqj-444.jpg

(via)

4) Mutatkozzunk be hatásosan!

Az önmagunkról kialakított kép nem csupán a személyes találkozások során sorsdöntő, de a digitális világban sem utolsó szempont. Nézzük meg, mi szerepel rólunk a közösségi média felületeinken: felsoroltuk-e az összes olyan tevékenységet, tanulmányt, munkahelyet, amely referenciaként szolgálhat, amelyekre büszkék vagyunk? A LinkedIn profil manapság már alapelvárásnak számít a munkaerőpiacon, ezért kiemelten fontos, hogy mindig friss és hiteles legyen.

5) Üdv, puszi, pá – Az email-aláírás kiaknázatlan lehetőségei

Nyilvánvalóan fontos, hogyan köszönünk el elektronikus leveleink végén, azonban sokszor elfelejtjük, hogy milyen nagy jelentőséggel bír, mi áll az „Üdvözlettel” után: az alapadataink, úgy, mint a név, telefonszám, email cím, adott esetben cégnév és a cég adatai, valamint mindezek esztétikus és professzionális tálalása az online levélváltás elengedhetetlen összetevője. Ha magánszemélyként a LinkedIn profilunk linkje, vagy ha rendelkezünk vele, a nyilvános blogunk, közösségi média felületeink elérhetősége szerepel a leveleink végén, máris teljesebb képet adhatunk a másiknak önmagunkról, eredményeinkről, kvalitásainkról.

13786.jpg

(via)

Ha elértünk valamit, legyünk rá büszkék, és osszuk meg azt, hiszen – mint sok minden más – az eredmények valamihez, valakikhez, de legfőképp önmagunkhoz mérten értékelhetők. Ne az elismerésért dolgozzunk, hanem saját céljainkért, és ha sikerrel koronázzuk a törekvéseinket, mutassunk vele példát. A legnagyobb erő az önbecsülés!

A bejegyzés szerzője a kulturális szférában dolgozó kommunikációs szakember, digitális média munkatapasztalattal. 

konzerv.png

 

Hétköznapi Wonder Woman: Egy képregény a fiatal lányok életéről

Bár a klasszikus amerikai típusú képregények aranykora nagyjából az ötvenes években véget ért, az ipar az elmúlt évtizedben újra virágzásnak indult: rég voltak olyan magasak az eladási számok, mint napjainkban. De a klasszikus szuperhős-képregények felfutása mellett – mely leginkább a DC és Marvel grandiózus filmes univerzum építésének köszönhető –, a digitalizáció és a közösségi oldalak térhódításával megjelent egy új képregény irányzat is. 

Más világ – más képregények. Az új médiumok újfajta, leginkább a közösségi felületeken megjelenő és népszerűvé váló rajzolt történeteket, karaktereket hívtak életre - ezek közül a sikernek és érdeklődésnek köszönhetően mára nem egy igazi branddé vált. Az internetezők többsége valószínűleg találkozott már Pusheen macskával, a Sarah’s Scribbles kócos kis figurájával, vagy Liz Climo beszélő állataival (még akkor is, ha az alkotóik neve nem ismerős). Közös bennük, hogy független, szabadúszó művészek keze nyomán születtek – és általában nem is a tudatos karrierépítésnek, hanem csupán a rajzolás iránti szenvedélynek köszönhetően. 

Ilyen művész Cassandra Calin is – a rajongóknak csak C. Cassandra –, aki mini képregényeivel leginkább a fiatal nőket szeretné megszólítani. 

23130537_1682818988430637_2664571973720059962_n.jpg

A román származású 23 éves illusztrátor jelenleg Kanadában él és alkot. Saját bevallása szerint nem túloz, mikor azt állítja: „egész életében rajzolt”, sokféleképpen és sokfélét. Igazán híres és közkedvelt azonban a képregényei miatt lett: ezeknek köszönhetően valóságos social média sztárrá vált. 

Életérzés tollrajzokon keresztül

De mitől is különlegesek ezek a képregények, illetve az alkotó? Elsősorban pont a közöttük lévő kapcsolattól: habár természetes, hogy a művészek sokat merítenek saját életükből, Cassandra esetében kicsit többről van szó: rövid képregényeinek ő maga a főszereplője. Egy fiatal, bájos, sötét göndör hajú lány, aki próbál megbirkózni a mindennapok, és úgy összességében az élet kisebb-nagyobb problémáival. A napjainkban újra feléledő képregény-kultúra hősies és idealizált, sztereotíp termékei közül azzal tudott kiemelkedni, hogy mindennek pontosan az ellenkezőjét csinálja: valódi embereket rajzol, valóságos helyzetekben. És talán pont ezért szerethetőek ezek a képregények: a hitelességük miatt.

Merthogy valóban az alkotó mindennapjai tárulnak elénk: Cassandra lejegyzi élményeit, hangulatait és érzéseit, a hétköznapok ügyeit – gyakorlatilag mindent, amit tapasztal, és ezek közül a legviccesebbeket rajzban ábrázolja. Figurái megfeleltethetőek valódi élete szereplőinek. 

 comic1.jpg

Göndör haj és létbizonytalanság

A koncepció tehát adott: derűs rajzok egy átlagos, huszonéves lányról, aki igyekszik eligazodni a világban. A szellemes fekete-fehér skiccek mára mini-képregények sorozatává formálódtak - ezek megalkotása 2-4 órába kerül. A rajzoknak sajátos, könnyen azonosítható, “Cassandra-stílusa” van, és nem csak a főszereplő állandósága miatt: az alkotó ismertetőjegye lett a figurák hajának részletes kidolgozása, ezen belül is leginkább a hullámos-göndör frizurák használata (a haj kérdés egyébként visszatérő témája is). Színeket ezekben a munkáiban sosem használ, hiányukat pedig bőven pótolja a hihetetlen részletesség, a lenyűgözően kifejező arckifejezések, a szarkasztikus stílus és a vicces sztorik – melyek nem a hagyományos értelemben vett történetek, inkább csak kis valóság-részletek, rövid párbeszédek.

Mik is ezek pontosan? Igazából minden, amivel a legtöbb (ha nem mindegyik) fiatal nő szembesül manapság. Az olyan egyszerű dolgoktól kezdve, mint az időjárás, éhség vagy fáradtság, az olyan női témákon keresztül, mint a smink és öltözködés, az olyan nagy kérdésekig, mint a párkapcsolat (vagy épp annak hiánya), család, vagy karrier. És mindezek – akár a legapróbb és legfelszínesebb probléma megjelenítése mögött is – olyan, igencsak kortárs és lényegi kérdéskörök húzódnak, mint a megfelelési kényszer, az önbizalomhiány, az introvertáltság, az önállóság és felelősségvállalás hiánya, vagy az elköteleződéstől való félelem.

25152402_1717339641645238_5430564668371914443_n.jpgMajdnem mindegyik képregényt áthatja a korosztályára jellemző létbizonytalanság, és az, amit az angolszász kultúra szociológusai csak “kidult” néven emlegetnek (a kifejezés a kid és az adult szavak összevonásából áll össze). A jelenséghez tartozik például a tanulmányokkal töltött idő elhúzódása és az önálló egzisztenciateremtés nehézségei miatt egyre inkább kitolódik a kamaszkor - társadalmi és életmódbeli tekintetben mindenképp, de sokaknál lelki, sőt, akár biológiai szinten is. Nem véletlen, hogy Cassandra rajzolt “énje” is több korosztály számára szórakoztató; bár a legtöbb rajongója a tinédzser, a követők közt jócskán vannak harmincasok is - főleg nők, hiszen valószínűleg ők tudnak a legjobban azonosulni a képregények tartalmával.

 914be_mglsl.jpg

Egy nő a nőkről: nőknek

Cassandra sikerének egyik titka, hogy nem egy kiemelt státuszból, kívülállóként alkot véleményt egy csoportról, hanem saját magából kiindulva:

„A művészetem az eszközöm ahhoz, hogy kifejezzem magam: hogyan érzek, mik a nézeteim, ki vagyok én...vannak, akik írnak, mások verbális módon fejezik ki magukat. Én rajzolok.” [forrás]

Rajzaival azt az életérzést akarja visszaadni, ahogy egy 2018-ban élő, fiatal nő próbálja felvenni a tempót a világgal, a trendekkel, és elé tornyosuló elvárásokkal: legyen szép és csinos, ápolt és fitt, folytasson egészséges és aktív életmódot, legyen csodálatos párkapcsolata és pezsgő szociális élete, érjen el sikereket az élet lehetőleg minél több területén.

A főhős igyekszik mindezt átvészelni a maga ironikus, zsémbes, olykor lusta, de minden esetben őszinte módján. Megmutatja, hogy szőrös lábakkal, tökéletes tusvonal nélkül sem áll meg az élet. Hogy nem feltétlenül csak a trendeknek és konvencióknak megfelelően lehet élni és örömet lelni, és hogy igazából rajtunk múlik, mi az igazán fontos. Az olvasó, miközben jókat derül csetlés-botlásain, észre sem veszi, hogy mennyi mindent megtud a nők életéről, érzéseiről, társadalmi beilleszkedésükről és arról, hogy milyen a megítélésük az idősebbek, a férfiak, a családjuk és egymás körében. És ami talán a leglényegesebb: hogy mit gondolnak saját magukról.

comic3.jpg

A több, mint másfél millió követő Cassandra Instagram oldalán tehát nem véletlen: éppen ideje volt, hogy az önismeretet szórakoztató formákon keresztül is gyakoroljuk. Számomra pedig nem csak azt mutatják meg ezek a kis képregények, milyen vagyok én valójában, de egyúttal azt is üzenik: emiatt nem kell rosszul éreznem magamat.

cassandra-7.jpgkep.png

Képek: Instagram, Facebook, Tumblr.