A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Zombi, édesanya, ingatlanügynök – Mit tanulhatunk Drew Barrymore szerepkonfliktusaiból?

2018. április 20. - Egres Dorottya

Március huszonharmadika óta már a második évad is elérhető a Netfilx kínálatában Drew Barrymore legújabb sikersorozatából. A Santa Clarita Diet nem akármilyen diétát mutat be, hanem egy teljes életmódváltást, hiszen a főszereplő, az ingatlanügynökként dolgozó kertvárosi anya titokzatos körülmények között élőhalottá változik. A család embereket öl, hogy kielégítse az egyre vérszomjasabb anya étvágyát, közben pedig próbálják megtartani a tökéletesség illúzióját. De konkrétan milyen konfliktust is von maga után a szereplők életében az, hogy az új életmódjuk ellenére normálisnak akarnak tűnni? A társadalomtudomány egy horror komédia megértésében is sokat segíthet. A bejegyzés spoilereket tartalmaz. 

Először is elevenítsük fel, milyen abszurditások történtek eddig Santa Claritában. Az első évadot azzal zártuk, hogy Sheila (Drew Barrymore), a zombivá változott anyuka az alagsorban várja megbilincselve, hogy egyre romló állapota gyógyírjaként a családja beszerezzen némi epét egy szerb nemzetiségű embertől… Az epét ugyan gyorsan megkaparintják, de a feszültség egyre nő: a férj, Joel (Timothy Olyphant) segítségével megpróbálják kideríteni, hogy miképp kapta el Sheila az élőhalott kórt, olyasmiken rágódnak, hogy melyik náci softball játékost gyilkolják le vacsorára, vagy mi legyen a garázsban tárolt levágott fejjel (Nathan Filion), aki mellesleg „él és virul”, mert zombivá változott, amikor Sheila elnyammogta a testét még az első évadban.

giphy_1_1.gif

Nem meglepő tehát, hogy a szereplőknek mély és változatos konfliktusokkal kell szembenézniük a második évad során. Különböző szerepeik eltérő elvárásokat támasztanak velük szemben, ami feszültséget okoz bennük. Ezt a feszültséget pedig mindegyikőjük másképp oldja fel: például leharapják saját ujjukat, képen vágják egy diáktársukat egy tálcával, vagy szimplán azzal hitegetik magukat, hogy végül minden rendben lesz.

Mik is azok a szerepek?

A szociológia szerepnek nevezi a személy viselkedésére vonatkozó elvárások összességét. Ezek az elvárások pedig kiszámíthatóvá teszik számunkra a többiek tetteit. Mintha csak különböző forgatókönyvek szerint cselekednénk a munkahelyen, az iskolában, az orvosnál és így tovább. Egy ember élete során számtalan különböző szerepet felvesz. Vannak olyan, úgynevezett pervazív szerepek, amelyek minden szituációban elkísérik a személyt, és az összes szerepének viselkedésére hatnak. Ilyenek például a nemi és generációs szerepek: nő vagyok, felnőttként is a szüleim gyereke maradok.

A foglalkozási szerepek a szervezetekben elfoglalt pozíciók szerint alakulnak. Egyes esetekben a foglalkozási szerepek hivatásokká válnak (pl. pap, orvos, tanító), és pervazív jelleget öltenek. A helyzet nem mindig ilyen egyszerű, hiszen a szerepeink konfliktusba kerülhetnek egymással. Erre most a népszerű horror komédia kisarkított helyzetein és konfliktusain keresztül mutatunk példákat - a helyzetelemzések végén az is kiderül majd, hogy a sorozatban felvázolt abszurditások milyen hétköznapi problémákra mutatnak rá. 

  1. Zombi és ingatlanügynök

A kedves és barátságos kertvárosi családanya élete a feje tetejére áll, amikor egy nap látványosan rosszul lesz abban a házban, amit éppen ingatlanosként mutat be potenciális vevőknek. Kiderül, hogy nem egyszerű ételmérgezésről van szó: a kellemetlen epizód a nő új, pulzus nélküli életének kezdetét jelöli. Sheila élőhalottként energikussá, szókimondóvá és vagánnyá válik. A szomszédoknak rögtön feltűnik a változás, de nekik még be tudja magyarázni a „húsevő diéta” jótékony hatását.

sheila.jpg

Lekezelő főnöke beszólásait azonban már nehezen nyeli le: az új erős és határozott zombi Sheila egyéniségéhez már nem illik az arrogáns főnöknek való behódolás. Főszereplőnk annyira keményen küzd a személye és a foglalkozásából adódó szerepe közötti konfliktusban, hogy gyötrődésében leharapja az egyik ujját. Persze Sheila ujja könnyen rendbe hozható azzal, hogy sebtapasszal bekötözik, és pár napig kerüli a vízzel való érintkezést, de a morbid tettet kiváltó feszültség kezelése már nem ennyire egyszerű, sem a sorozatban, sem a valóságban. A mindennapi életben is súlyos problémát okoz az, ha egy alapvetően csendes és visszahúzódó embertől a munkája egy életen át határozott fellépést kíván az ügyfelek előtt, nem beszélve arról, hogy eközben felülről folyamatos megaláztatások érik. 

  1. Szerető férj és pragmatikus védelmező

Bármennyire is komikus, amit a Santa Claritában látunk, a szereplők számára ez lesz a napi realitás: Sheila párja, Joel felfogja, hogy újdonsült élőhalott feleségét el kell zárnia a külvilágtól, ha nem akarnak mindannyian börtönbe kerülni, hiszen, hogy a nőt védje, ő is a kezdetektől fogva részt vesz a bűnnyomok eltüntetésében. A második évad elején Sheila megbilincselve várja az alagsorban végzetét, de a szerb epéből készült gyógymódnak köszönhetően megállítják a további állapotromlást. Joel azonban így is félti Sheilát, akivel eközben már az alagsor kicsinosítását tervezik, hogy az hosszú távon is kényelmes lakhelyként szolgáljon a zombinak. A szigor Joelnál egészen addig tart, amíg lefekvésnél hiányozni kezd neki a felesége. Ugyan férj szerepe azt is megkívánja tőle, hogy megvédje családját a lehetséges rettenetes következményektől, de nem bírja ki, hogy élete élőhalott szerelmét a még kicsinosítatlan alagsorban hagyja. Az egyéni és a közösségi érdek a valóságban is számtalan esetben konfliktusba kerülhet: mi az első, jó családtagnak, vagy decens állampolgárnak lenni? A válasz erre a kérdésre igencsak habitus és szocializáció függő lehet. Ráadásul ott van az a kérdés is, hogy a saját vágyainknak a különböző megfelelési kényszerektől függetlenül mennyire engedünk utat.  

joel.jpg

  1. Gimis diák és egy élőhalott gyereke

Sheila és Joel lánya, Abby sem marad ki az élőhalott akciókból. Bármennyire is próbálják a szülők megóvni a lányt, és arra ösztönözni, hogy koncentráljon gimis tanulmányaira, Abby előszeretettel veti bele magát veszélyes szituációkba. A szülei tudják, hogy elkötelezett ökoharcosként robbantásokat tervez, valamint kockázatos epe szerzési projektbe keveredik, hogy anyján segítsen, azt mégis elvárják tőle, hogy a suliban normálisan viselkedjen, és fogja vissza újdonsült lázadó természetét. Abbynek tehát egyszerre többféle szerepben kell helyt állnia (tanuló, anyját minden áron védelmező lány), amelynek viselkedésbeli elvárásai nem férnek meg egymással. Otthon extrém mértékű agresszió nyomaival szembesül - például megtalálja a feldarabolt softball játékos maradványait a hűtőben -, ennek hatására többek között arcon csapja diáktársát egy tálcával. Az ürügy persze teljesen más (a srác nem a legmegfelelőbben viselkedett a volt barátnőjével), csakúgy, mint a való életben: ha elvárják tőlünk a feszültség elfojtását, szerepet kell játszanunk, előfordulhat, hogy az elnyomott érzések valamilyen más esemény kapcsán, nem várt intenzitással törnek elő. 

abby.jpg

Mi a tanulság?

A Santa Clarita Diet kisarkított alaphelyzettel ugyan, de tökéletesen rámutat arra, hogy mennyire általános reakció a valóságban is az, hogy eget rengető problémák esetén sem esünk ki a szerepeinkből. A szereplők körül hiába változik meg gyökeresen és megmagyarázhatatlanul minden, energiáik jelentős részét arra fordítják, hogy helytálljanak a munkahelyükön, vagy éppen az iskolában tegyenek úgy, mintha mi sem történt volna. Szerepelnek. Szó szerint. 

Egy szó, mint száz, Santa Claritában nem könnyű az élet. Különböző szerepeinknek amúgy sem egyszerű megfelelnünk, de még durvábbá válik a helyzet, ha szerettünk zombivá válik.

family.gif

Képek: innen, innen, innen, innen, innen.

kep.png

"The show must go on" - Így próbálják kivágni magukat a bakizó híradósok

2017. október 13. - Szabó Zsani

Egyre kevésbé nézünk tévét, ezért, ha valami vicces, vagy szokatlan történik, arról rendszerint már csak vírusvideóban értesülünk: így volt ez a bajai halászléfőző versenyről bejelentkező riporter, és számos más tévés malőr esetében is. A hírolvasók élő adásban elkövetett bakijait azonban nem csak azért érdemes megnézni, mert viccesek, hanem mert kommunikációs szempontból is tanulságosak. 

Mi jut eszünkbe akkor, ha azt halljuk, hogy híradó, vagy hírolvasó? Ezekhez a fogalmakhoz általában olyan jelzőket társítunk, mint a komoly, hiteles, tényszerű, jelentőségteljes, és hasonlók. A híradó egy tájékoztató jellegű, információközlő műfaj, amellyel szemben a legtöbbeknek magasabb elvárásai vannak, mint például egy magazinműsorral. Az ország egyik legismertebb műsorvezető párosa, Szellő István és Erős Antónia egy közös interjúban azt nyilatkozták, hogy a hírolvasóknak hidegfejű profiknak kell lenniük, ugyanis a hitelesség és a kiegyensúlyozottság nem sérülhet adás közben. 

Kérdés, hogy az emberek hogyan néznek a híradó házigazdáira, amikor bakiznak. Egy olyan váratlan esemény, mint például egy kínos nyelvbotlás, vagy egy technikai malőr megingathatja a híradósokról alkotott képüket - de pontosan miért is? 

A kulcs a szerepeinkben van

A kérdés megválaszolásához Erving Goffman szociológus elméletét érdemes szemügyre venni: szerinte a világon minden ember szerepet játszik, ezért az életünket leginkább a színház analógiájával lehet leírni. A szerepek a mindennapok különböző területein működnek, így létezik például szülői-, munkahelyi-, gyermek-,  vásárló szerep, és a sort még folytathatnánk. Természetesen több szerepünk is lehet, az éppen megfelelőt a szituáció függvényében választjuk ki, és alkalmazzuk. Goffman a társas élet interakcióival foglalkozott, de elmélete a híradónézésre is alkalmazható, annak ellenére, hogy ebben a helyzetben nem a szó szoros értelemben vett interakció zajlik, hiszen a kommunikáció egyoldalú: a bemondó és a TV előtt ülő ember nem tud egymással kapcsolatban lépni. Mégis létrejönnek olyan szerepek, amelyekhez a műsor ideje alatt tartjuk magunkat. 

A szituációt leginkább a tanár-diák párosításhoz lehetne hasonlítani, hiszen a néző, tudás hiányában alárendeltebb helyzetben van, mint a híradós: csakúgy, mint egy diák az oktatóhoz képest. A hírolvasó azért pozícionálható feljebb ebben a viszonyrendszerben, mert ő van az információ birtokában, de tudását majd megosztja a nézőkkel - akár egy tanár az osztályával. Egy pedagógustól  pontosságot, nagy tudást és hitelességet várunk el, ha ő hibázik, sérül a róla alkotott kép: gondoljunk csak bele, milyen nevetgélés volt akkor, amikor a matektanár elrontotta a számolást a táblán. 

Goffman a szerephez rendeli a homlokzat fogalmát is, ami része az úgynevezett alakításnak. Alakítás alatt értünk minden olyan tevékenységet, amelyeket az egyén csak addig csinál, amíg a megfigyelők csoportja jelen van, és rájuk ez valamilyen szinten befolyást gyakorol. A híradó megteremti ezt a kontextust: a műsoridő alatt zajlik az alakítás, ami addig tart, amíg a műsorvezető el nem tűnik a képernyőről, és a nézők is eddig a pontig vannak jelen a szituációban. Ennek fényében nem meglepő, hogy az interneten terjednek az olyan baki videók, amikben a hiba abból ered, hogy a híradós elhagyja a szerepét, például:

  • nem veszi észre, hogy elkezdődött az adás, 
  • beszélget a kollégáival, 
  • a haját igazgatja, 
  • vagy mondjuk nevetgél.

De az adás végén egy bekapcsolva maradt kamera, vagy mikrofon is hasonló szituációt eredményezhet, ahogy azt az alábbi videó is jól reprezentálja:

A híradósok ilyen esetekben - miután észrevették magukat-, igyekeznek gyorsan visszazökkenni a szerepükbe. 

A homlokzatodra van írva

Goffman tipológiájához visszatérve, a homlokzat egyfajta én-megjelenítés is, melynek célja általában az, hogy jó benyomást keltsünk. A hírolvasó olyan homlokzatot igyekszik mutatni, mely a nézők számára elfogadható, ismerős, és megfelel a fejükben élő híradós képnek. Azonban bármennyire is igyekeznek megfelelni a szerepüknek, baki bármikor előfordulhat, főleg az élő adásban, például egy nyelvbotlás, vagy technikai hiba miatt.

Amikor a malőr megtörténik, elkezd összeomlani a korábbi kép. A hírolvasó ilyenkor megpróbálja legjobb tudásához mérten rendezni a helyzetet, reménykedve abban, hogy a nézőknek vagy nem tűnt fel a hiba, vagy szemet hunynak felette. Megkezdi az úgynevezett homlokzatóvás, például úgy, hogy: 

  • igyekszik megőrizni a higgadtságát,
  • mentegetőzik,
  • szégyenkezik, 
  • de akár a támadhat is.  

A gond az, hogy az általa választott stratégia nem biztos, hogy megegyezik azzal, amit a TV néző (el)vár tőle. 

De különböző oltalmazó manőverekkel a híradós kollégái is segíthetnek a dolgok helyreállításában. Az alábbiakban erre mutatunk példákat. 

kep_1.png

Népszopástól röhögőgörcsig

Ha többen vezetik a híradót, akkor lehetőség van interakcióra egymás között, így hiba esetén az oltalmazó mechanizmus mindkét fél részéről működésbe léphet: például egyikük átveszi a szót, vagy humorral üti el a szituációt - ez alatt a másik helyreállíthatja a homlokzatát. 

Ha a műsorvezető egyedül áll a kamerák előtt, nem sok lehetősége van kiküszöbölni a csorbát, hiszen maximum a stábbal kerülhet interakcióba - őket pedig a TV néző nem látja. A megoldás kulcsa ilyen esetekben mindegyik fél részéről az incidens fölötti elsiklásban van:

Hasonló a helyzet akkor is, amikor a bemondók talán a leggyakoribb hibát vétik: a nyelvbotlást. Gondoljunk csak bele napjában hányszor fordul elő, hogy egy beszélgetés során néhány szóba beletörik a nyelvünk, vagy éppen teljesen más szavak jönnek ki a szánkon, mint szerettük volna. Ezek a kis "balesetek" vizsgaszituációban, stresszhelyzetben is előjöhetnek, annak ellenére, hogy ilyenkor kifejezetten az összeszedettségre és a precizitásra törekszünk. Bár a hírolvasók profi, képzett, rutinos szakemberek, mégis előfordulhat velük, hogy rossz szót olvasnak fel - bár az elgépelésekért sokszor a súgógép kezelője felelős. Ez esetben homlokzat megóvása érdekében szintén érdemes átsiklani az incidens felett, mert felesleges  túlmagyarázni egy nyelvbotlást. Ezt a jelenséget remekül szemlélteti egy, a közelmúltban nagy visszhangot kapott videó.

Egy másik módszer, amivel a bemondó helyreállíthatja a homlokzatát, az az, ha nyíltan elismeri, esetleg ismerteti az incidenst, például technikai hiba esetén. Ezzel egyrészt elejét veszi a találgatásoknak, másrészt kisebb felelősséget tulajdonít majd neki a néző, hiszen tudja, hogy a kínos csend, vagy a rossz képsor nem az ő hibája. Ilyenkor rögtönözni kell: ahhoz, hogy ez jól sikerüljön, profizmusra van szükség, ahogy azt az alábbi példa is mutatja:  

 

Ahogy a nyelvbotlás, úgy a nevetés is gyakran a legrosszabb pillanatokban jön, a híradó műfaji elvárásait pedig keresztülhúzhatja a vihorászás. Persze nem mindegy, hogy a bemondó mikor kacag fel, hiszen vannak olyan hírek, amiket mi nézők is megmosolygunk a képernyő előtt:

De van, amikor a nevetés nem elnézhető, például olyan hírek körítéseként, melyek tragédiákat, érzékeny témákat boncolgatnak. A néző ilyenkor szinte biztos, hogy nem tart a hírolvasóval, és nem is tud elsiklani az incidens felett. A homlokzat nagy valószínűséggel nem fog helyreállni, hiába magyarázkodik, vagy szégyenkezik az "elkövető". Kérdés, hogy a róla alkotott kép végérvényesen sérült-e, mert ha igen, akkor az számára a karrier végét jelenti. 

Összességében elmondható, hogy a felsorolt óvó-technikák alkalmazása révén hiba esetén a legtöbb esetben rövid időn belül visszaállítható a híradósok homlokzata. De érdemes a nézőknek is némi elnézést tanúsítani egy-egy bakit látva, hiszen ahogy azt a közhely is mondja, csak az nem követ el hibát, aki nem tesz semmit. Véletlenek pedig egy profi szakemberekkel is történhetnek. 

 Képek: innen, innen, és innen