A DDB digitális stratégiai vezetője volt, és közben évekig szervezte az Ivan & The Parazol külföldi fellépéseit, jelenleg a Makrohang menedzsere, a Dope Calypso gitárosaként pedig Olaszországba jár lemezfelvételek készíteni. Kelemen Lászlóval a koncertezés és a kapcsolatépítési lehetőségek mellett a Nemzeti Kulturális Alapról és a hazai zeneipar helyzetéről beszélgettünk. 

Hogy találtátok meg egymást az Ivan & The Parazollal?

A Zeneipari Hivatalban elvégeztem egy egyéves zeneipari menedzser kurzust, itt kerültem kapcsolatba Vitáris Ivánnal. Egyszer elkezdtünk beszélgetni mindenféle webes dolgokról, mert honlapot szerettek volna készíteni, én pedig szakmám szerint digitális stratégiaalkotással, weboldalakkal foglalkozom. Így kezdődött az együttműködésünk. Nemsokára már én szerveztem a nemzetközi fellépéseiket, megjelenéseiket. Nem volt sem hivatalos felkérés, sem céges keretek, egyszerűen sokat beszélgettünk. Megvolt a közös hang, mindketten úgy éreztük, hogy a másik ért ahhoz, amit csinál. 

Tulajdonképpen belesodródtál ebbe az egészbe.

Gyakorlatilag igen. A menedzseri karrierem elég képlékenyen, főként ismeretségeken keresztül alakult.

Ez a Makrohanggal is így volt? 

A gitárosuk, Nagy Gergely nővére egy ideig a legjobb barátommal járt, és egyszer elhívtak egy koncertre. Azelőtt nem is ismertem a Makrohangot, csak hallottam róla, hogy alakulóban van a zenekar. Valamilyen KERET Blogos bulin játszottak a MÜSZI-ben, iszonyatos tömeg volt és elképesztően jól zenéltek a srácok. A koncert után kétszer-háromszor beszélgettem Gergővel, onnantól maguktól alakult a dolog. Valóban, itt sem volt olyan pont, hogy aláírtunk egy szerződést, hogy a mai naptól én vagyok a menedzser. Megállapodtunk abban, hogy ha van valami problémájuk, akkor szólnak. Néha engem keresnek meg koncertszervezők a fellépéseikkel kapcsolatban, illetve a lemezmegjelenésekben segítek nekik.

Akkor ez számodra inkább hobbi, mint munka?

Eredetileg azt gondoltam, hogy majd munka lesz belőle, de idővel beláttam, hogy ez itthon, az én szintemen csak hobbiként működhet. Ivánékkal már egyáltalán nem is foglalkozom, a Makrohangnál pedig most nem igazán van mit csinálni, a lemezüket kell felvenni, aztán lehet újra építkezni. Szerettem volna főállásban ezzel foglalkozni, csak úgy éreztem, hogy nem tudok ebből értelmes, biztos keretek között megélni Magyarországon. Például Ivánékkal a menedzsmentszerződésem úgy nézett volna ki, hogy csak a nemzetközi koncertek után kapok a bevételből, meg az ottani eladásokból, ami gyakorlatilag nem a nullához tendált, hanem inkább mínuszba. De persze egy nemzetközi karriernél az első öt év befektetés, és az első 3 évben nagyjából semmit nem kapsz koncertezésért. Ráadásul, ha el kell menni mondjuk Németországba, akkor a teljes crew és a technika utaztatása miatt erős mínuszból indulsz.

Hogyan építetted ki azt a kapcsolati rendszert, ami a külföldi fellépések szervezéséhez kell?

Erre remek lehetőségeket biztosítanak a showcase-ek, amik tulajdonképpen konferenciával egybekötött fesztiválok. Ezeken szakmai kerekasztalok, illetve koncertek vannak, ezeken ott szoktak lenni olyan emberek, akik meghatározóak, rajtuk keresztül el lehet kezdeni kapcsolatokat építeni. Persze ez nem úgy működik, hogy elmész és akkor rögtön világhírűek leszel. Tudni kell, hogy mit akarsz elérni, és annak megfelelően kell kapcsolatokat építeni, később pedig nyilván folyamatosan érdekeltté kell tenni ezeket az embereket abban, amit csinálsz. A másik jó lehetőséget az olyan nemzetközi szervezetek jelentik, mint például az International Music Managers Forum (IMMF). Minden országban, ahol ők jelen vannak, van egy helyi szervezet, ami zenei menedzsereket tömörít, akik tréningeket tartanak, meg van érdekképviseletük. Az ilyen szervezetekbe érdemes belépni, itt viszonylag erős szakmai kapcsolattartás van nemzetközi szinten. Ennek a felépítését én kezdtem el itthon az IMMF segítségével, csak aztán elhalt a dolog, de most Soltész Péter, a Punnany Massif menedzsere életre kelti a projektet.

Itthon milyenek a viszonyok, hogyan látod a zeneipar mostani helyzetét?

Ahogy én látom, a hazai zeneiparral az a legnagyobb baj, hogy nem létezik. Legalábbis a mi szintünkön. Az idei év elemzését már el sem olvastam, mert persze leírhatjuk, hogy a magát zenésznek valló hatezer ember jövedelme így meg így oszlik el, de közben kaotikus az egész. Van egy koncert iparág és vannak zenekarok, mint például az Ivan & The Parazol, akik megtöltik az Akvárium nagytermet ezerötszáz emberrel és a rádiós lejátszásuk körülbelül nulla. A TV szintén marginális, és ha közben megnézed a MAHASZ listákat, akkor az az érzésed, hogy megint egy teljesen más dimenzióban vagy.

Tehát akkor nem nagyon lehet megjelenni?

A nem teljesen mainstream zenének gyakorlatilag zéró felülete van, az interneten kívül körülbelül semmit nem tudunk csinálni sehol. Ehhez képest a jogdíjrendszer még mindig az öt-tíz évvel ezelőtti viszonyokat próbálja lekövetni. Egy normális országban, normális feltételek mellett, kellene működnie bizonyos szinergiáknak, amikor is egyik dolog támogatja a másikat. Például ha van a top40-es slágerlistában egy-két dalod, akkor persze, hogy megtöltöd az Arénát és fordítva. De simán lehet, hogy egyszerűen annak a közegnek, amiben én mozgok ekkora a piaca, mert ott van a Halott Pénz vagy a Wellhello, akiknél nagyjából működnek ezek az elemek. De nyilván ez egy komplex téma, óhatatlanul maga után vonja, hogy az egész iparág kialakulása és támogatottsága erősen kapcsolódik a kultúrpolitikához.

A Dope Calypsoval az előző három lemezeteket nem is itt vettétek fel, hanem Olaszországban. Mi ennek az oka?

Az első lemezünket itthon rögzítettük, de képtelenek voltunk megkevertetni, mert vagy nem találtunk embert, vagy nem dolgoztak időre. Elegünk lett az egészből. Az interneten, gyakorlatilag random keresgéléssel megtaláltuk a T.U.P. Studio-t Bresciában, Olaszországban. Kiküldtünk nekik egy dalt azzal, hogy ezt és ezt szeretnénk, mondták, hogy rendben, szerdára meglesz a mix. Szerdára tényleg ott volt, majdnem hibátlanul, úgyhogy odaadtuk az egész lemezt. Ez annyira jó élmény volt, hogy később az új lemezeket már itt vettük fel. Ennek már három éve. 

Ilyen rosszak az itthoni állapotok?

Elképzelhető, hogy lett volna itthon is ilyen lehetőség, csak nem kerestünk eleget, vagy nem volt elég pénzünk, nem tudom. Magyarországon az is probléma volt, hogy sokan nem értették, hogy mit szeretnénk, hogy mi ez az egész zeneileg. Az a durva az egészben, hogy a kinti stúdió sem egy kilencszáz négyzetméteres ultraprofi hely. Persze iszonyat jó cuccaik vannak, és a srácok a leghozzáértőbb emberek, akikkel valaha találkoztunk, de konkrétan Brescia külvárosában, egy vasútállomásnál vannak, egy albán autószerelő műhely mellett. Tehát a körítés pontosan ugyanolyan rossz, mint Budapest bármelyik külvárosában, viszont hangulatában és szakmailag verhetetlenek. Ráadásul árban útiköltséggel együtt körülbelül ugyanott vagyunk, mintha itthon egy top kategóriás stúdióba mennénk.

A legújabb korong, a Chaka Chaka felvételéhez kaptatok támogatást a Nemzetközi Kulturális Alaptól, ami körül elég sok botrány volt mostanában. Te, hogy látod az egész NKA ügyet?

Én szeretem az NKA-t, adnak nekünk pénzt, ha jó pályázatot írunk. Viccet félretéve, ez is egy rendkívül összetett kérdés, tulajdonképpen félinformációkból lehetne azt mondani, hogy mindenki mutyizik és hasonlók, erre nem látok rá. Eddig akárhány zenekarnak pályáztam, ha szakmai indokokkal rendesen alá volt támasztva, hogy mire kell a pénzt és utána az elszámolást is rendesen beadtuk, mindig elnyertük a támogatást. Amikor éreztem, hogy a pályázat nem 100%-os és aztán nem is kaptuk meg támogatást, azt a magam részéről mindig úgy éreztem, hogy rendben van. 

És a pénzügyi vitákról mi a véleményed?

Abszolút megértem, hogy van, vagy volt egy éles, szinte már filozófiai vita arról, hogy az NKA pénze kié volt, és hogy azt az Artisjustól vették el. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy tökéletes biztonsággal azt tudjam mondani, hogy bárkinek igaza van. Viszont azt a dolgot elegánsan elfelejtjük, hogy könnyű az NKA-t szidni politikai vagy más szempontból, de például Szlovákiában vagy Romániában egyáltalán nincs támogatási rendszer. Úgyhogy lehet úgy is nézni, hogy oké, nem mindenkinek a legmegfelelőbb módon, de el van különítve erre pénz. Enélkül a zenekarok nagy része lehúzhatná a rolót, mert piaci alapon nem lehetne megoldani a dolgokat. Egyébként most a szakmai kollégiumokkal, - és azzal, hogy ott gyakorló zenészek meg menedzserek vannak -, azt remélem és gondolom, hogy egyre jobb lesz a helyzet az NKA-n belül. 

Visszatérve a Dope Calypsora, mik a terveited a jövőre nézve?

Beválogattak bennünket az Eurosonic Festival-ra, úgyhogy január 19-én játszottunk Hollandiában. A tervek szerint lesz fellépésünk Szlovéniában, Csehországban, Lengyelországban és Horvátországban is, de ezekkel kapcsolatban még szinte minden képlékeny. Az a helyzet, hogy ez valahol szerelem, valahol pedig üzleti vállalkozás is, csak hát az utóbbit kicsit egyenesbe kell még hozni. A terv nagyjából most ez, illetve az ötödik évre szeretnénk kiadni egy ötödik korongot. Ezeken kívül megyünk Ivánékkal, pont az NKA-s előzenekari támogatás keretein belül hét vagy nyolc állomásra Magyarországon, és remélem, hogy fesztiválok is lesznek.

Képek:innen

A YouTube videó készítés nemrég még csak hobbi volt, de ma már a legnépszerűbb influencerek milliókat keresnek hétköznapjaik dokumentálásával. Mivel reflektorfényben élnek, botlásaikat is milliók követik. A legutóbbi botrány a YouTube királynőjének is kikiáltott Zoella nevéhez fűződik, aki évek óta kislányok hadait tartja bűvkörében videóival, testápolási és lakásdekorációs termékeivel. Ősszel egy 12 napos adventi kalendáriumot dobott a piacra: 50 fontos árcédulájának láttán a kritikusok egyenesen kizsákmányolást kiáltottak. De a termékkel nem ez volt az egyetlen probléma... 

Egyes YouTuberek ma már igazi celebritások – aláírásért és közös selfie-ért állítják meg őket az utcán, hétről hétre magazinokban szerepelnek, óriásplakátokon mosolyognak vissza ránk, milliós házakat és kocsikat vásárolnak – mindezt persze vlogjaikban (=videós naplóikban) dokumentálják is. Így nem véletlen, hogy amikor egy YouTuber botrányba keveredik, azt nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni, mintha egy hétköznapi ember botlásáról lenne szó. Számos példát láttunk már arra, hogyan vesztett népszerűségéből egy-egy nagy YouTuber, például rasszista, antiszemita, xenofób megjegyzéseiért vagy éppen szexuális zaklatás és gyermekbántalmazás miatt. 

De a YouTube-színtérnek van egy olyan szeglete, mely kellemes és nyugodt, kirohanásoktól mentes, ez pedig a „beauty community”. Itt - többségében fiatal lányok - kozmetikumokat tesztelnek, sminkeket mutatnak be, ruhákat vásárolnak, havi kedvenceikről mesélnek - tehát könnyű kikapcsolódást nyújtanak egy nehéz nap végén. Ezt a Pinterest-szerűen tökéletesnek tűnő buborékot eddig nem veszélyeztette túl sok botrány, azonban Zoella olyat tett le a karácsonyi asztalra, aminek hatására talán elkezdjük végre másképp értékelni a YouTube ezen üzletágat.

A „YouTube királynője”

Történetünk főszereplője Zoella, becsületes nevén Zoë Sugg, egy 27 éves brightoni beauty és lifestyle vlogger, akit 12 millió YouTube-követője miatt okkal tartanak az egyik legnagyobb és legsikeresebb brit influencernek (= a vállalatok által olyan véleményvezérnek tartott közösségi média személyiség, akinek hatására a követői megvesznek termékeket). Zoella kétségkívül jó időben és jó helyen volt, amikor a videós oldal elindult, de sikerének nemcsak ez a titka: olyan brilliánsan alakítja magát a szezonális trendekhez, hogy azt egy marketing képzésen is oktatni lehetne. Persze nem egymaga felelős a sikeréért, nyilván hatalmas csapat dolgozik mögötte, hogy a platformjain megjelenő tartalom zökkenőmentesen érje el közönségét. És itt találjuk szembe magunkat az első problémával: ki is a 27 éves vlogger közönsége?

A YouTube-ra rengeteg fiatalkorú regisztrál úgy, hogy a 18-24-es korosztályt jelöli meg sajátjaként, hogy mindenféle tartalomhoz hozzáférhessen. Nem Zoella az egyetlen, aki őket is megemlíti, amikor a célközönségéről beszél. Sőt, a népszerű vlogger piacra dobott termékeinek jellege és a közönségtalálkozóin megjelenő tömeg egyaránt arra engednek következtetni, hogy Zoella rajongó tábora leginkább a 6-14 évesekből áll.

A Zoella-birodalom terjeszkedése

Ugyan like-okból és szponzorált tartalomból is könnyen megél már egy közepes követői számmal rendelkező brit vagy amerikai YouTuber is, de milliós kiadásokhoz egyéb bevételi forrásokra van szükség (vagy gazdag szülőkre). Szinte természetes evolúciója a YouTube-létnek a merchandise termékek piacra dobása: legyen szó logóval ellátott pólókról, poszterekről, mobilkiegészítőkről, kozmetikai brandekkel történő kollaborációról, könyvekről (!), aztán pedig saját márkákról. Zoella évek óta rukkol elő újabb és újabb testápolási termékekkel, valamint egyéb dolgokkal, úgy mint párnák, gyertyák, jegyzetfüzetek és ceruzák – amikre egy iskolásnak szüksége lehet, vagy amikkel egy tini kidekorálhatja a szobáját.

#Scamella

Zoella ősszel dobta piacra a 2017-es karácsonyi kollekcióját, melynek részét képezte egy 12 napos adventi naptár. Novemberben jelentek meg az első felháborodott hangok azzal kapcsolatban, hogy az 50 fontra árazott 12 terméket tartalmazó kalendáriumban csupán két gyertya és egy szobaillatosító spray tartozott Zoella saját márkájához. A többi csak logóval ellátott hétköznapi tömegtermék volt: toll, kulcstartó, két sütikiszúró, konfetti (!), matrica… Emiatt a naptárt forgalmazó Boots drogéria honlapján sorra érkeztek az egy csillagos értékelések.

Egy idő után a beauty community-n kívül is felfigyeltek az adventi naptárra, és számos YouTuber fogalmazta meg kritikáját a termékkel és magával a vloggerrel szemben. Az alábbi nyers és szókimondó stílusáról ismert Youtubernek többmilliós nézettséget hozott a kritika:

Aztán a hír a nagyközönséget is elérte, cikkek születettek Zoelláról és a megbotránkoztató értékűnek titulált adventi naptárról. Több márka és vállalat arra használta fel a botrányt, hogy saját népszerűségét növelje. A legötletesebb válaszreakció díja talán a magyar százforintos boltok külföldi megfelelőjét, a Poundlandet illeti:

Zoella pár nap késéssel közzétett egy bocsánatkérő videót (pontosabban egy vlogjának a végére illesztett be egy erről szóló epizódocskát). Azt mondta, sajnálja, hogy egyesek rosszul érzik magukat, de az ár meghatározása az ő hatáskörén kívül esett, és hogy az igazi rajongói tudják, hogy ő egyáltalán nem pénzéhes. Arra azonban nem tér ki, hogy sokallja-e a naptár árát, sőt, a tartalmának értékéről sem beszél, csak arról, hogy büszke a termékre, amin egy évig dolgozott. A Zoella-kritikusok továbbá azt kifogásolták, hogy miért csak a botrány után szólalt meg a vlogger, miközben a szerintük túlárazott naptár hónapokkal ezelőtt került a drogériák polcaira, és ha Zoellát igazán zavarta volna az ár-érték arány, akkor visszahívta volna a terméket.

Hogy valóban Zoella hatáskörén kívül volt-e az ár meghatározása, a forgalmazó azzal válaszolta meg, hogy a gyártó és a szállítmányozó által ajánlott áron kínálja a termékeket.

A botrány körül óriási vita bontakozott ki. Az ellenzői tábor a befolyásolható kiskorúak kizsákmányolásának végét követelte (ami persze nemcsak Zoella bűnlajstromán szerepel). Arra hivatkoztak, hogy Zoella kihasználja a saját pozíciójában rejlő lehetőségeket, illetve vásárlói és nézőközönségének életkori sajátosságait. Kritikát kaptak azok a vloggerek is, akik nem mertek felszólalni Zoella ellen, mondván hamis lojalitás vezérli őket YouTube-társuk irányába, és attól félnek, hogy a 12 millió követő bármikor szembe fordulhat velük. A vloggert védelmezők azt állították, hogy a vásárló döntése, megveszi-e a terméket. Szerintük ráadásul az interneten bárki utánanézhetett volna annak, hogy mit rejt a 12 adventi ablakocska - ezzel a kellemetlen meglepetések elkerülhetőek lettek volna. Elhangzott még az is, hogy különben sem Zoella az egyedüli vlogger, aki túlárazott termékeket dob piacra...

Gyűrűzik a botrány

A botrány itt azonban nem állt meg, sokan Zoella fejét követelték. Előszedték a vlogger 6 évvel ezelőtt írt, ma már politikailag korrektnek nem nevezhető tweetjeit. Egyesek úgy érveltek Zoella védelmében, hogy 2011 még egy kevésbé érzékeny világ volt, mások is hozzá hasonlóan fogalmaztak, ráadásul akkoriban még csak 21 éves volt. Egyesek viszont azt gondolták, hogy annyira azért nem volt más világ, hogy elfogadható legyen a Zoella által megütött hangnem, aki mellesleg már felnőtt volt, sőt, elég nagy követői táborral rendelkezett, tehát többszörösen is elítélhető a kétes jellegű karakterekért. A Zoella PR team gyorsabban lépett, mint a naptár esetében, és a vlogger egy bocsánatkérő tweetet közölt (persze csak azután, hogy letörölték az eredeti tweeteket).

Az online lány

Ne feledjük el azt sem, hogy nem ez a vlogger első komoly botránya. 2014-ben kiderült, hogy tiniknek szánt regényét, a Girl Online-t, nem is ő írta, annak ellenére, hogy videóiban számtalanszor mesélt arról, miként adja bele szívét-lelkét az írásba. A szellemíró-botrány hatására Zoella egy videóban tette közzé érzéseit (amit azóta nyilván levett az oldaláról). Az erős kritika és az érzelmi megrázkódtatás azonban nem állította meg abban, hogy a regény második és harmadik részét is megírjajelentesse.

Barátból brand

A botrányok megítélése végtére is arra mutat rá, hogy mit várunk el egy YouTubertől. A YouTube videók eredetileg egy olyan kapcsolatot jelentettek a készítővel, mintha mi nézők csak egy barátunk vagy barátnőnk hétköznapjait követnénk. Megosztotta velünk életének izgalmas és unalmas pillanatait, őszintén számolt be kedvenc és kevésbé szeretett cuccairól. Mi pedig bizalommal fogadtuk véleményét, és nyugodt szívvel vettük számításba azt, amikor megvásároltuk az általa ajánlott vagy kreált termékeket. 

Itt nemcsak Zoë Suggról van szó, aki a hálószobájából mesél nekünk. A disszonancia pedig ott rejtőzik, hogy egy brandtől mást várunk el, mint egy videókat készítő lánytól, aki pont olyan, mint te meg én. Számos YouTubernek sikerült, amiről sokan csak álmodoznak – üzletet csináltak a hobbijukból, és ma ebből élnek meg. Téves lenne azonban azt mondani, hogy az ellenzőket csak az irigység vezérli. El lehet gondolkodni azon, hogy a szponzorációk hatására miként esett vissza a Youtuberek hitelessége. És el kell gondolkodni azon, hogy mi is az influencerek célja, amikor „ingyenes” tartalmat szolgáltatnak nekünk. Be kell vallani, hogy ez már nemcsak barátság, hanem üzlet. Business, ami megéri a YouTubernek, és üzlet, ami megéri az influencert szponzoráló vállalatnak. Egy üzlet kisiklása esetén pedig vállalni kell a felelősséget – még egy vloggernek is, mert ő nemcsak Zoë Sugg, hanem Zoella.

Nem úgy tűnik, mintha Zoella karrierja egyhamar véget érne, de talán azt sikerül elérni az adventi botránnyal, hogy átértékeljük a kapcsolatot és kicsit jobban átlássuk a szabályrendszert, aminek hatására pénzt adunk ki.

És itt a bónusz: egy 12 éves iskoláslány még egy rozsdás kést is kapott a Zoella adventi naptárába. Micsoda karácsonyi ajándék!

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.

A magyar rap valószínűleg legismertebb előadói, Mr. Busta és Essemm évekig hangoztatták, hogy jó barátok, nemrég azonban összevesztek. Rap előadóknál nem ritka, hogy a zenén keresztül „rendezik” konfliktusaikat, viszont ennek Magyarországon soha nem volt igazán hagyománya. Az utóbbi években pedig egyre kevésbé élnek ezzel a lehetőséggel az MC-k, pedig elég nagy népszerűséget és hírverést generálhat egy-egy ilyen produktum. A szóváltások színtere egyre inkább a közösségi média - de jót tesz ez a rapnek? 

A két rapper esete egy szomorú jelenséget jelez a magyar hiphop terén. Mielőtt belemennénk a részletekbe, tisztázzunk néhány fontos dolgot: a rapnak mindig is szerves része volt a társadalmi jelenségek és problémák feldolgozása, emellett pedig a konfliktusok is a műfaj sajátosságai közé tartoznak. Itt sokunknak beugorhat Tupac Shakur hírhedt esete, amikor 1996. szeptember 7-én Las Vegasban tüzet nyitottak rá egy kocsiból - hat nappal később belehalt a sérüléseibe. Ez az eset persze a szakmabeli feszültségek legradikálisabb megnyilvánulása, legtöbbször inkább csak egészséges ellenségeskedésről, rivalizálásról beszélhetünk két előadó között.

Ennek van egy kimondottan érdekes megnyilvánulási formája, mely a zenekedvelők számára szórakoztató lehet, és nem mellesleg zenei értéket is képvisel: ez az úgynevezett „beef” műfaj. Ezek azok a típusú zeneszámok, amikor az előadó egy zenén keresztül „oltja” a másikat frappáns szófordulatokkal, általában obszcén kifejezéssel, zenei alappal és persze rímekbe szedve

Részlet a 8 mérföld című filmből

Hasonló jeleneteket láthattuk Eminem híres, 8 mérföld című életrajzi filmjében is, annyiban megcsavarva a dolgot, hogy ott a „rapcsatáknál” improvizálni kellett, nem előre megírt szöveget vittek fel az alapra. Magyarországon is jelen volt a beef műfaj, bár kevésbé, mint például Amerikában, mára pedig csak elvétve találhatunk ilyet: részben kikopott, részben pedig átalakult a műfaj. 

A beef „testvére” az úgynevezett image-szám. Míg a beef-nek egy másik előadó a fő témája, addig az image zenéket az előadó magáról írja, rendszerint méltatva saját érdemeit. Itthon leginkább ezek a számok örvendenek nagy népszerűségnek mind az előadók, mind a hallgatók körében: olyannyira, hogy felváltják azokat a zenéket, amelyek valódi társadalmi problémát, jelenséget dolgoznak fel. Annyira elterjedtek a magyar rap szcénában az image zenék, hogy a leghíresebb előadók számai között már csak elvétve lehet találni mást. Ha egy zene alaptémája másról szól, egy-egy ponton még akkor is belecsempésznek néhány image-építő elemet. Persze a beef sem minden esetben tisztán jelent meg, volt, hogy egy zenében egy-két rím erejéig odapörköltek a másik előadónak, de azon túl nem tértek el az alap koncepciótól.

A közösségi média hip-hop harctere

Szomorú jelenség, hogy Magyarországon a hiphop műfaj beef-jei egyre gyakrabban alakulnak át Facebook-posztokká, ezáltal kezdenek átváltozni egy indirekt online Mónika show-vá.

A legnagyobb rajongótáborral rendelkező előadók közül két magyar rapper, akik egymással évekig nagyon jó barátságban voltak (legalábbis ezt állították), szeptember végén hivatalosan is összeveszett: Mr. Bustáról és Essemmről van szó. A szakítás akkor lett végleges, amikor Essemm a weboldalán egy írásban kitálalt a konfliktusról: állítása szerint Busta azért rágott be, mert olyan Essemm olyan előadókkal ápolt jó kapcsolatot, akikkel ő már összeveszett. Az elválásnak ugyanakkor voltak indikátorai: egy ideig sorra jelentek meg közös számaik, az utóbbi időben pedig egyáltalán nem: a legutóbbi zene, amiben mindketten szerepeltek, 2016 decemberében jött ki. A másik előjel pedig egy Essemm oldalán megjelent másik írás volt, amikor azzal hozakodott elő, hogy pénzért diszlájkokat vett valaki az új klipjére - ekkor a nevet még nem említett. Később viszont meg is nevezte Bustát, ezért is állt a bál a két előadó között. Amikor Busta számára is világos lett, hogy őt vádolta meg, több Facebook-posztot kidobott, amelyekben fenyegetőzött, de nevet egyiknél sem említett.

Essemm és Mr. Busta

Tény, hogy beefek helyett könnyebb írásban uszítani: kevesebb energia-befektetést, intellektust és munkát igényel, a Facebookos rajongótábor mégis könnyen megszólítható vele. Nem célom kritizálni az előadókat, pláne nem igazságot tenni az ügyben. Engem, mint független hallgatót csak az az egyre gyakoribb jelenség zavar, hogy a két legnagyobb Facebook táborral rendelkező MC a közösségi médiát kihasználva, írásban kezeli a nyilvánosság előtt a konfliktusát, pedig a "hagyományos módon" még zenei értéket is képviselne a produktum.

Alternatívaként felmerül még a fizikai erőszak, mint megoldás, az Essemm oldalán megjelent cikk végén a következő olvasható: 

ESSEMM pedig ebben a cikkben ismételten felkéri (ezúttal már a nagy nyilvánosság előtt) Mr.Bustat, hogy jelöljön meg egy időt és helyet ahol férfi a férfi ellen, kizárólag az ökölszabályok mentén hajlandó bizonyítani, hogy tényleg olyan tökös gyerek mint amilyennek nap mint nap előadja magát a facebookon.

Itthon csak nagyon ritkán fajulnak a rapen belüli konfliktusok tettlegességig, mégis sok rajongót késztetnek ellenségeskedésre a  rivális előadó táborával szemben, ami ismét csak egy elég szomorú jelenség. 

A beef a magyar rap műfajon belül egyre inkább arra korlátozódik, hogy az előadók kidobnak egy posztot, amiben fenyegetőzésbe, vagy magyarázkodásba kezdenek. Sokszor abszurd helyzeteket szül ez a jelenség: az Essemm weboldalán megjelent cikket nem is ő maga írta, hanem Cheat, aki a kiadójához köthető producer, beatmaker. Többes szám első személyben fogalmaz és előszeretettel hivatkozik az előadóra is. Essemm a következő szöveggel rakta ki a posztot Facebook-oldalára:Ebben benne van a lényeg. Csak azért nem írom, hogy "minden", mert nem lenne elég idő arra, hogy részletesen bemutassam az elmúlt években elkövetett gaztetteidet és ármánykodásaidat. Pont ezt, pont így érdemled.

Erre Busta reagált is pár nap múlva.

De kinek éri meg?

A socialbakers.com oldalon követni tudjuk a többi social media felület mellett a Facebook site-ok kedveléseinek alakulását is, egyébként a szervezet közösségi médiában végez elemzéseket, vezet statisztikákat, ezzel mankót biztosít például cégeknek vagy közszereplőknek a közösségi médiás kommunikációhoz.

Ez alapján össze tudjuk hasonlítani a két előadó táborának alakulását a konfliktus tetőzése, tehát Essemm oldalán megjelent cikk óta. Az október  3.-november 3. közötti statisztikák alapján elmondható, hogy egyik előadó karrierjének sem tesz jót az ellenségeskedés, mert mindkettő tábor csökkent az elmúlt hónapban. Busta rajongótábora 222 321-ről 221 881-re esett vissza, ez 440-nel kevesebb embernek van benyomva a lájk-gomb, mint egy hónapja. Ez a változás Essemmnél 368 861-ről 368 431-re: tehát 430 lájk vesztett el ez idő alatt. Egy ilyen időintervallumban ez nem sok, de ha számításba vesszük, hogy ha új zenével, klippel, promócióval jönnek ki az előadók, akkor ezeknek rajongókat kell hozniuk az oldalra. Tehát az újonnan érkezett rajongókkal együtt vannak az előadók ekkora mínuszban egy hónap leforgása alatt.

Interakciók terén sem teljesítenek túl jól a negatív hangvételű posztok. Busta esetében a fenyegetőző megnyilvánulások külön-külön 2 ezer alatti interakciót hoztak a Facebookon. A rajongók viszont nyitottabbak a bulvárra, a magánéletének pozitív mozzanataira: az elmúlt egy hónapban a legtöbb visszajelzés arra a képre jött, amivel az édesapjával és a lányával szerepel, szám szerint 4,5 ezer. Essemmnél nem volt negatív poszt, helyette előszeretettel dobja be a cukiság-kártyát: kutyás képei kaptak az átlagnál több interakciót, ezek 3,4 ezer körül mozogtak. A legkedveltebb posztja az elmúlt hónapban az, amelyben kiállt az állatkínzás ellen, 4,1 ezer lájkkal. Összességében tehát a Facebook-táboruk többsége nem vevő a negatív, indulatos posztokra, inkább a magánéletük pozitív jeleneteibe szeretnek bepillantást nyerni.

A két előadó rendelkezik Magyarországon a legtöbb követővel, ezért ennek az incidensnek elég sok rapkedvelő is a nem kívánt részese lett. A számok azt mutatják, hogy a negatív posztháború nem tesz jót a rajongótábornak. A kedvelések és a nézettségi mutatók esése a zenehallgatót nem érinti, így az pusztán az előadók problémája. Ami viszont a hallgató számára annál inkább zavaró, hogy a régen jelentős érdeklődésre számot tartó, zenealapra felmondott rímes szópárbajok helyett kapja a netes marakodást, ami semmiféle zenei értéket nem képvisel.

képek: innen, innen, innen, 

Egyelőre nem egy disztópikus, robotok által irányított világban élünk, viszont egy olyan jövő felé haladunk, melyben az emberek egyre fejlettebb technológiákat alkotnak. Ez alól a marketing sem kivétel: a mesterséges intelligencia ezt a tudományterületet is egyre inkább meghódítja. A cél a vásárló felé történő kommunikáció egyénivé tétele, a kérdés pedig az, hogy mégis meddig mehet el ebben egy reklám. 

Az etika a mesterséges intelligenciával ellentétben nemcsak nullákból és egyesekből áll. A mesterséges intelligencia kutatása területén viszont nem ismeretlenek az etikai dilemmák. Nézzünk egy példát! A júniusban megrendezett Cannes Lions kreatív fesztiválon Tenzin Priyadarshi, az MIT-n (Massachusetts Institue of Technology) a The Dalai Lama Center for Ethics and Transformative Values alapítója és vezetője, egyben a Sanofi gyógyszervállalat beszerzési munkatársa, egy olyan érdekes dilemmát vázolt fel a mesterséges intelligencia kutatásban, mely a kulturális különbségekre világít rá. A kitalált forgatókönyv szerint egy autós balesetet szenved, de előtte eldöntheti, hogy jobbra, vagy balra rántja el a kormányt. Tőle jobbra egy olyan motoros halad, aki a törvénynek megfelelően bukósisakot visel, balra pedig hasonlóképpen egy motoros, csak bukósisak nélkül. A kérdés, hogy autósként merre kormányoznánk.

Tenzin Priyadarshi kutatásai szerint az amerikaiak többsége inkább jobb oldali irányba rántaná a kormányt, hiszen a bukósisakot viselő motorosnak nagyobb az esélye a túlélésre. Ezzel szemben az ázsiai kliensek a bal oldali motoros kárára döntöttek, ugyanis ő nem tartotta be a közlekedési szabályokat. Ezek szerint az önműködő autókat másképpen kellene programozni a világ különböző részein?

De mit is adhat a mesterséges intelligencia kutatása a marketingnek? Rengeteg reklámot fogyasztunk nap mint nap, így a marketing célja a személyre szóló tartalom létrehozása, és a vásárlási élmény egyénivé tétele lett, azért, hogy a vásárló úgy érezze, az adott reklám valóban neki és csak neki szól. Az MI abban segít, hogy az üzenet a legmegfelelőbb pillanatban, a legjobb felületen és nyelvezettel érje el a potenciális vásárlót. Gondoljunk csak arra, amikor egy internetes vásárlásnál a honlap megmutatja, miket vettek még azok, akik a kinézett terméket megvették. Egy másik példa a dinamikus árazás: ha egy cég akciósan kínál egy terméket, akkor valóban több vásárlója lesz, de kevesebb bevételt szerez, mintha mindannyian az eredeti áron vásároltak volna. Na már most, ha a vállalat a mesterséges intelligencia segítségével csak azoknak ajánlaná akciósan a terméket, akik különben nem feltétlenül vásárolnák meg, a biztos vevőknek pedig eredeti áron kínálná, akkor végeredményben többet kaszálna. Kezdjük érezni a problémát, ugye?

Képzeljük el, hogy egy luxusautókat forgalmazó vállalat marketingesei vagyunk. Etikusnak tartjuk-e a munkánkat, ha böngészési előzmények, érdeklődési körök, életkörülmények alapján választjuk ki, hogy kiknek szeretnénk a legújabb modellt reklámozni? Ezzel még rendben is lehetnénk, de menjünk tovább! Etikusnak tartjuk-e akkor a munkánkat, ha olyanok számára szeretnénk megjelentetni a legújabb modell hirdetését, akiknek szenvedélyük a vezetés, hajlamosak felelőtlenül költekezni és elbüszkélkedni szerzeményeikkel, de annyira nem állnak jól anyagilag? Ennél az etikai fejtörőnél talán már rezeg a léc.

Nézzünk azonban egy veszélyesebb példát: alkohol. Az alkoholról azt mondják, iszunk, ha boldogok vagyunk, és akkor is, ha éppen szomorúak. Reklámozhatunk-e alkoholt annak, akinek születésnapja lesz, évfordulója? Esetleg gimnáziumi ballagása? Vagy azoknak, akiről a mesterséges intelligencia segítségével nagy valószínűséggel megállapíthatjuk, hogy depresszióra hajlamosak? Ezek már nem fekete-fehér kérdések, és ötvennél sokkal több árnyalatuk van.

A mesterséges intelligencia alkalmazása a marketingben felveti továbbá a vásárlói viselkedés irányításának problémáját is. Ha megjósolható a jövő, akkor alakítható is? El tudjuk érni marketingesként, hogy mire vágyjanak az emberek: mit fogyasszanak, mibe öltözködjenek, hogy nézzenek ki? Persze ez nem egy újkeletű kérdés a reklámok területén, de az MI térhódításával sokkal hangsúlyosabbá válhat.

A két kulcsszó: átláthatóság és beleegyezés. A vásárlóknak tisztában kell lenniük az őket megszólító technológiák működési elveivel, és biztosítani kell számukra az opciót, hogy részesei szeretnének-e lenni az újfajta marketingkommunikációnak. Persze a reklámozók már biztos tudják, milyen döntést hoznánk a kérdésben, hiszen talán már jobban is ismernek minket, mint mi saját magunkat.

 Képek: innen, innen, innen.

A negatív érzelmeknek helyük van a mindennapokban. Nyilván nem azokra a szélsőséges helyzetekre kell gondolni, amikor valaki leüvölti a pénztárost, mert öt forinttal kevesebbet adott vissza, vagy ordítozva nyomja a dudát, ha valaki nem indul el a sárgánál. Az ilyen esetekben nem célravezető, ha ösztönösen, a rossz érzéseinket követve cselekszünk. Viszont az sem feltétlenül kifizetődő, ha túlságosan pozitívan viszonyulunk minden szituációhoz. Így sem, úgy sem… Akkor hogyan?  

Bizonyára hallottuk már, hogy „lépjünk egyet hátra” mielőtt nagyon belelovalnánk magunkat egy vitába, és leszednénk a másik fejét, mert ő más véleményen van. Ugyanakkor teljesen hidegen viszonyulni sem tanácsos egy ilyen helyzethez, sőt valójában talán nem is lehet… Sokféle elv és egymásnak kisebb-nagyobb mértékben ellentmondó elképzelés létezik az érzelmek hatékony kommunikációjával kapcsolatban: a következőkben ezeket járjuk körül.  

Miért ne? Zárjuk csak ki az érzelmeket!

Az Erőszakmentes Kommunikáció (EMK, eredeti nevén Nonviolent Communication) elve szerint amennyire csak lehet, érdemes kizárni érzéseinket és értékítéleteinket beszélgetéseink során, mert azok torzítják a kapott információ befogadását. Ugyanakkor az EMK az empatikus hozzáállást szorgalmazza mindkét fél esetében. Az elméletet Marshall B. Rosenberg alkotta meg, lényege, hogy a kommunikáció során nem élhetjük bele magunkat érzelmeinkbe, nem cselekedhetünk ezeket követve, ehelyett az érzéseket csak kimondani szabad.

Dr. Marshall B. Rosenberg

Az EMK az interakció elemeit is meghatározza, ezek sorrendben:

1. Megfigyelés: annak felmérése, hogy pontosan milyen helyzetben vagyunk
2. Érzés: a szituációval kapcsolatos érzések verbális közlése
3. Szükséglet: meg kell fogalmazni azt, hogy mitől éreznénk jobban magunkat 
4. Kérés: szükséges kifejezni azt is, hogy mit kérünk a másiktól ebben a helyzetben

Ha ezeket betartjuk, akkor "zsiráfnyelvet" beszélünk, ha viszont maradunk az értékítéletekkel teli, kevésbé empatikus kommunikációnál, akkor a "sakálnyelv" a miénk. Az EMK hívei szerint, ha zsiráfnyelven közöljük gondolatainkat, akkor informatívak tudunk lenni úgy, hogy konfliktusos helyzetben is elkerülhetjük a nem kívánt kiabálásokat, tányértöréseket. Rosenberg például sikerrel használta ezt a módszert az iskolai integrációs programoktól kezdve egészen a háborús béketárgyalásokig. 

Mindezek ellenére az elméletet gyakran éri az a kritika, hogy nem életszerű, hogy nem hagyunk teret a kommunikáció során természetesen kialakuló érzelmeinknek. 

Most akkor érzelmek, vagy racionalitás?

A kérdés sokáig komoly tudományos vita tárgyát képezte. A ’90-es évekig azt gondolták, hogy az érzelmek csak torzítják a gondolatainkat, gondolkodásunkat és akadályoznak a helyes döntés meghozatalában. Aztán a ’90-es évek elején következett be az „affektív forradalom” néven elhíresült korszak, amikor rájöttek, hogy az emóciók nem az ördögtől valók. Kutatásokkal bizonyították, hogy azok az emberek, akik kizárják az érzéseiket, lehet, hogy jól tudják mérlegelni a döntési helyzeteket, mégis a gyakorlatban rossz döntéseket hoznak. „Egy csomó olyan buta helyzetbe hozzák saját magukat, amelyeknél, hogyha figyelnének az érzéseikre, és a környezetből jövő visszacsatolásokra, akkor nem kerülnének bele. Nem véletlen, hogy a sikeres emberek általában azok, akiknek magas az érzelmi intelligenciájuk és nem azok, akiknek magas az IQ-juk” – mondja Dr. Séllei Beatrix pszichológus, a BME Ergonómia és Pszichológia Tanszék oktatója. Szerinte tehát egy távolságtó magatartás elsajátítható valamilyen szinten, de nem érdemes kizárni az érzéseket a mindennapokból.

A negatív érzelem nem feltétlenül rossz

Gyakran hallhatjuk, hogy a negatív érzelmek csak ártanak, el kell engedni őket, és csak a jó dolgokra szabad koncentrálni – de ez csak részben helyes hozzáállás. Jó az, ha igyekszünk a pozitív dolgokra figyelni és meglátni mindenben a szépet, de a negatív érzéseknek is funkciójuk van. „A negatív érzelmeknek ugyanúgy van haszna, mint a pozitívoknak. Például figyelmeztethetnek arra, hogy egy olyan helyzetben vagyok, ami számomra nem jó. Ha egy helyzet örömet okoz, igyekszem fenntartani azt.  De amikor félek, szorongok, dühöt, haragot, vagy feszültséget érzek, az információ arról, hogy ez nekem így nem jó, itt valamit változtatnom kell, és ki kell kerülnöm ebből a helyzetből.” – magyarázza a szakértő. Tehát, ha pozitív érzéseket kapcsolok egy helyzethez, emberhez, dologhoz, akkor ezek felé közeledni fogok, ellenkező esetben pedig távolodni.

Dr. Séllei Beatrix szerint az érzelmeket a munka területéről sem érdemes kizárni. „Ha csak bemegyünk, elvégezzük a feladatunkat, és közben nem figyelünk arra, hogy a körülöttünk lévők milyen érzéseket élnek át, vagy hogyan reagálnak arra, amit mi mondunk vagy csinálunk, akkor egy idő után örömtelenné válik a munkánk, mert csak egy feladatvégzés lesz, amiért pénzt kapunk.” Ha már pénz: az anyagi döntéseknél is figyeljünk az érzéseinkre. Persze nem úgy, hogy azok vezetnek és minden más észérv a háttérben marad: de hallgassunk a benyomásainkra. 

Evidensnek tűnik, hogy az érzéseknek ott a helye a közeli kapcsolatokban – de vannak helyzetek, amikor a másikéról hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Erre a következő példát hozza a szakértő: „Megbeszéljük az egyik barátommal, hogy leülünk kávézni, és én tele vagyok pozitív gondolatokkal, mert annyi jó dolog történt velem. Ha csak arra figyelek, hogy ezeket elmondjam, és nem veszem észre, hogy ő teljesen magába van fordulva és valami nyomasztja, mert nem figyelek rá, akkor nem működik az empátia kettőnk között. Ez a társas kapcsolatok elszegényedése. Ha nem figyelünk a másik érzéseire, simán el tudunk menni egymás mellett és elélünk egy kellemes társas magányban.”

Amikor viszont jó, ha nincsenek érzelmek

Mindezek ellenére persze, vannak olyan helyzetek is, ahol a döntést valóban „hideg fejjel” kell meghozni. Lehetnek olyan változások az életünkben, ahol jobb, ha csak a tényekre alapozunk.  „Egy munkahelyváltásnál biztos, hogy nagyon sok racionális és érzelmi ok merül fel. Ilyen esetben azt az érzelmi okot, hogy szeretem a kollégámat, nem biztos, hogy bele kell venni a döntésbe. Továbbá sokan vannak, akik nem tudnak lezárni párkapcsolatokat és beleragadnak egy társfüggő szituációba, mert mindig ott van a túlzott érzelmi töltet, a félelem a magánytól, hogy mi lesz velem egyedül, meg hogy annyi jó dolog történt… Sokszor már nem látjuk azt, hogy igen, sok jó dolog történt mondjuk három éve, de az elmúlt egy évben meg csupa rossz. Ilyenkor le kell venni az érzelmi szemüveget.”

A szakértő hozzáteszi, hogy vannak persze olyan negatív érzelmek is, amiket kontrollálni kell – ilyen az agresszió. „Az első kérdés mindig az, hogy az agresszió, amit kivált belőlem a helyzet, arányos-e a helyzet súlyosságával. Tehát, hogyha valaki nagyon felbosszantott és én ezért nagyon dühös leszek, az oké. Viszont, ha ugyanennyire dühös leszek azért, mert valaki tett egy megjegyzést a hajamra, akkor magamba kell néznem, mert biztos, hogy nem erre az emberre vagyok dühös, hanem valami más problémám van.” A nyerő technika ilyenkor az önmegfigyelés –annak felderítése, hogy az adott érzelmi reakció mitől jelenik meg. Amikor túlreagálunk dolgokat, az általában nem az adott személy ellen irányul, hanem más probléma van a háttérben, amit rá vetítünk ki. 

A helyes kommunikáció kulcsa tehát az önmegfigyelés által szerzett önismeret, ha ezt felismerjük, a pizza sem kerülhet a tetőre:

Énközpontú közlés és az aktív, konstruktív figyelem

Konfliktusos helyzetben a Thomas Gordon-féle én-üzenetek (I-Messages) azért jók, mert ha saját magamról és a gondolataimról beszélek, akkor nagyobb esélyem van empátiát elérni a másik félnél. „Ha valamit én-üzenet formájában mondok, akkor kognitívan keretezem az érzelmeket. Engem nagyon bánt, hogy te ezt csinálod, mert ez engem zavar a munkámban stb. és felsorolom az okokat.” Dr. Séllei Beatrix kiemeli, hogy az értékítéleteket viszont érdemes kizárni itt is, vagy legalábbis lecsökkenteni azokat, mert gátolják a helyzet kellő távolságtartartással való kezelését, elnyomják a közölni kívánt információt, és tévútra terelhetik a vitát. Ez az elmélet kevésbé korlátozza az érzelmeket a kommunikációban, mint az EMK, a szakértő szerint a gyakorlatban könnyebben is alkalmazható.

Az asszertív hozzáállás elősegítheti a konszenzus, egyesség megszületését egy vita végén. Akkor vagyunk asszertívak, ha igyekszünk megoldást találni egy adott problémára, meghallgatjuk a másikat és kompromisszumra törekszünk. Az aktív és konstruktív figyelem ennek a továbbfejlesztett változata, abban különbözik az asszertív gondolkodástól, hogy itt folyamatosan azon vagyunk, hogy konstruktívan, építő módon tovább vigyük a beszélgetést. „Hazamegy az ember a munkából a párjához, aki éppen mosogat, és azt mondja neki: ’De jó napom volt!’. Ha másik erre azt mondja, hogy ’kit érdekel?’, az destruktív. Konstruktív válasz az, ha azt mondja, hogy ’De jó neked!’. De ez még mindig nem elég. Itt várjuk a további aktivitást: ’De jó neked! És mi volt?’” 

Mindezekre tudatosan odafigyelhetünk, tréningezhetjük magunkat, ami nagyban megnövelheti az asszertivitásunkat, ezáltal pedig hatékonyabban és feszültségmentesebben menedzselhetjük konfliktusainkat.

képek: innen; innen; innen és innen

Casey Neistat, a YouTube örökifjú vlogger hőse egy ágyba bújt a médiaóriás CNN-nel, hogy egy alternatív hírszolgáltatást hozzanak létre a tradicionális médiából kiábrándult fiataloknak. Na, de ki profitál igazán az együttműködésből? És mi garantálja a sikert?

A több mint 6 és fél millió feliratkozóval büszkélkedő youtuber, Casey Neistat évekkel ezelőtt újszerű vlogjairól, azaz videós naplóiról híresült el. Az 1981-es születésű amerikai családapa nem éppen arról híres, hogy egy feleséggel, 2.5 gyerekkel és egy kutyával éli mindennapjait egy csendes, fehér kerítéses kertvárosi házban. 15 évesen ugyanis otthagyta a gimit, majd évekig lakókocsiban élt a barátnőjével és kisgyermekével. Most pedig milliókat keres azzal, hogy lefilmezi magát, amint gördeszkával munkába megy. Munka alatt persze a teljes munkaidős YouTube-hivatását kell érteni. Éppen ezért sokkolta rajongóit, amikor a tavaly november 19-én posztolt videójában bejelentette, hogy felhagy a vlogolással, mert már nem érez benne kreatív kihívást. 

Legnézettebb videója egy luxus repülőútról:

Neistat 2016-ban megalkotott egy közösségi média applikációt, a Beme-et. A Beme alkalmazásban a felhasználók négy másodperces videókkal közvetíthették mi történik körülöttük, ráadásul olyan perspektívából, mintha a felhasználó szemével látnánk az eseményeket. Általánosságban véve pont a közösségi médiafelületeken megosztott videók személyessége, autentikussága és őszintesége vezetett oda, hogy a tradicionális médiával szemben ekkora teret nyerhetett a social media: eljött az idő, amikor az emberek már nem a tévét kapcsolták be, ha tényekre és őszinte véleményekre voltak kíváncsiak. A Beme végül képtelen volt lépést tartani a Snapchattel és az Instagram újabb funkcióival, így bedobta a törölközőt.

Ezt a Beme applikációt vásárolta meg 2016 decemberében a CNN, nem kevesebb mint 25 millió dollárért. A média egy emberként húzta fel a szemöldökét, hogy mégis mit akar a médiaóriás a vloggertől. Az együttműködés részleteit és céljait ekkor még homály fedte. Tény és való, hogy egyre több ember informálódik az internetről, így a CNN nyitása talán nem is olyan meglepő. A csatorna nem először bizonyítja innovativitását: a 24 órás hírszolgáltatást például már az internet fénykora előtt bevezették. Úgy tűnik, tisztában vannak vele, hogy újítaniuk kell, ha relevánsak felület akarnak maradni.

Az üzlet lényege persze nem a technológia, amit a Beme képvisel, sokkal inkább a szereplők együttműködése. Neistat számára a CNN-partnerséggel lehetősége nyílt egy addig nem tapasztalt produkciós szint megvalósítására, a CNN pedig nem más nyert potenciálisan az üzleten, mint egy addig számukra elérhetetlen célközönséget. Pontosan azt a célközönséget, amely kiábrándult a tradicionális médiából, és ezért bizalmatlansággal fordul a tévés hírek felé.

Mint kiderült, a két partner célja az, hogy egy alternatív hírszolgáltatást hozzanak létre, amiben a tervek szerint maga Neistat fog műsorvezetőként szerepelni. Azt nyilatkozták, hogy nyers és emberközeli tudósításokra, releváns témák feldolgozására számíthatnak az új "Casey Neistat Network" nézői, nem pedig a megszokott híradós formátumra és hangvételre.

De mégis mi garantálja a sikert? Miért éri meg a beruházás a CNN-nek? A következtetés egyszerű. A médiából származó információknak akkor hiszünk, ha bízunk a forrásban. Neistatban pedig milliók bíznak, így az ő neve által fémjelzett produkcióban is bízni fognak a fiatalok. Ergo a CNN hiteles hírforrásként tűnhet fel számukra. Legalábbis ez a terv. Neistatnak pedig egyre vastagabb lesz a pénztárcàja. Azt hiszem, erre mondják, hogy win-win. Na, de hol a win a közönség számára? Neistat rajongóinak hiányoznak a vlogok, és a CNN-nel kötött üzlet miatt egyre többen adnak hangot azon véleményüknek, hogy a vlogger eladta a lelkét.

Képek: innen, innen, innen, innen.

A natív hirdetésekről sokan még a szakmai sajtóban is félve vagy borúlátóan beszélnek, pedig nem feltétlenül ez a reklámmegoldás hozza el az újságírás halálát, sőt. Rögtön mutatunk is pár példát arra, hogyan lehet a natív hirdetésekkel szó szerint és átvitt értelemben is értéket teremteni. A főszereplő: a Netflix.

Első ránézésre a Wall Street Journal (WSJ) kolumbiai Medellín-drogkartell történetét bemutató anyaga nem semmi újságírói teljesítmény: videókkal, infografikákkal rendesen megpakolt feature, ami az eleve izgalmas témából érdekes sztorit farag.

Aztán feltűnik, hogy pár videó forrása a Netflix “Narcos” című sorozata, ami pont az adott kartellről szól. A figyelmesek a cikk tetején és alján könnyen kiszúrják az apró bannert is: a profi anyag valójában szponzorált tartalom, melyet épp a Netflix támogatott.

Önmagában is magas színvonalú médiatermék, ami észrevétlenül egy másik minőségi produktumot reklámoz: az online műsorsugárzó megbízásából készül WSJ anyag egy pozitív bemutató az utóbbi években egyre népszerűbb, úgynevezett natív hirdetésekre*.

Nem az első rodeó

A “kokainökonómia” fantázianévvel ellátott anyag csak a legújabb példa arra, hogy a Netflix leiskolázza a natív hirdetések piacát.

Első kalandozásuk a szerkesztői anyagokat és reklámot összemosó territóriumba a Wired magazin hasábjain született 2014 májusában: a “TV Got Better” című interaktív televíziótörténelmet azóta egyesek egyenesen az New York Times korszakos szerkesztőségi anyagához, a “Snow Fall”-hoz hasonlították. 

Nem véletlen a párhuzam: akkoriban kezdett csak terjedni a mára az online újságírás magasiskolájának számító, fent már említett feature műfaj, ahol az olvasó, miközben lefelé görget a böngészőben, szövegen, nagyfelbontású képeken és videókon keresztül kap teljes, interaktív élményt az adott sztoriról.

Native is the new black

Időrendben a következő Netflixes natív hirdetés épp a New York Times-ban látott napvilágot, ahol a jól bevált receptet alkalmazva videóval, grafikonokkal és hanganyaggal kiegészített szöveggel mesélték el a nők helyzetét az amerikai börtönökben. Természetesen a szponzorált tartalom egyszer sem hívja fel az olvasó figyelmét, hogy tekintse meg a Netlix női börtönben játszódó sorozatát, az “Orange is the New Black”-et, csupán a New York Times-hoz méltó újságírói alapossággal járja körül a témát.

Született még Netlixes natív hirdetés a szolgáltató egyik leghíresebb saját gyártású sorozatához, az Emmy- és Golden Globe-díjas “House of Cards”-hoz is. Az anyag az itthon “Kártyavár” címmel sugárzott sorozat harmadik évadát vezeti fel az Egyesült Államok valós elnökeinek és first lady-jeinek kapcsolatát boncolgató elemzéssel. Claire és Francis Underwood nem, csak a Reagan- és Clinton-házaspár, továbbá Michelle és Barack Obama tűnik fel az Atlanticban megjelent cikkben.

A Netflixnek nagy bátorságra volt szüksége, hogy a mai napig vitatott natív hirdetések eszköztárával meséljen sztorikat, miközben magát reklámozza: az eredmény fent olvasható. A csatorna szponzorált tartalmai az elmúlt években sorra vizsgáznak jelesre, és adnak a többi hirdetőnek követendő példát. Egy amerikai blog által 2014-ben és 2015-ben is az év legjobb legjobb natív hirdetésének választott anyagaikból remélhetőleg pedig mások is tanulnak majd.

Képernyőmentések innen, innen, innen és innen.

Az amerikai elnökválasztás eredményétől függetlenül a mostani kampányidőszak úgy vonul be a történelembe, mint a marketing erejének monumentális bizonyítéka. Mivel érte el egy politikailag tapasztalatlan üzletember, hogy sarokba szorítson egy igazi, tapasztalt politikust?

A válasz a marketingben rejlik.

A marketing legfontosabb szabálya, hogy olyan egyedi üzenettel rendelkezz, ami megkülönböztet mindenki mástól. Trump a kezdetektől fogva tudta, és élt azzal, hogy a vitatható kijelentések generálják a híreket és építik a márkát. A különböző médiumok így nem csak közvetítették a véleményét, hanem vitába is szálltak a kijelentésekkel, ezzel erősítették tovább ezeket. De Trump használt emellett egy másik régi marketing-alapvetést: ne vitatkozz a versenytársakkal. Abban a pillanatban, hogy vitába szállsz valamelyik ellenfeleddel, azt a benyomást kelted, hogy érvényesek, relevánsak az érvei. Clinton eközben elkövetett egy klasszikus hibát: nem koncentrált egy fajsúlyos, akár megosztó témára. Mindenkinek próbált csepegtetni valamit, ezzel figyelmen kívül hagyta azt a közhelyet, hogy ha mindenkinek próbálsz kedvezni, fennáll a veszély, hogy a végén senkinek sem tudsz igazán - írja a vezető amerikai reklámszakmai lap, az Advertising Age elemzése.

Clinton jelmondata sem sikerült különösebben ütősre ("Stronger together", azaz "Együtt erősek vagyunk"), hiszen nagyjából mindenki egyetét vele, nem generál vitát. Ezzel ellentétben Trump szlogenjével ("Make America great again", azaz "Tegyük Amerikát újra naggyá") könnyen vitába tudnak szállni mindazok, akik úgy látják, hogy most is jól megy Amerikának.

Így generált Trumpnak még nagyobb nyilvánosságot Obama is, amikor azt mondta, Amerika már most is nagy és erős, viszont úgy tűnik, mindössze a választók 30%-a ért egyet a mostani elnök kijelentésével. Egy elnökjelölt gyakran már a kampány első napján biztosíthatja a győzelmet egy erős jelmondattal, jó példa erre Obama, aki 2008-ban a "Change we can beleive in" (A változás, amiben hihetünk) mondattal az emberek fejébe verte a változás ideáját. Aztán végig erre fókuszált a kampányában, és meg is nyerte a választást. Clinton ebben is hibázott: legalább háromszor váltott szlogent, míg Trump végig következetesen képviselte sajátját.

Felmerül a kérdés: Trump akkor egy egyszerű, egyjelszavas jelölt lenne? Nem foglalt állást különböző kérdésekben? Dehogynem, de ez is a politikai kampányok egyik jellemzője. A média arra kényszeríti a jelölteket, hogy rengeteg kérdésben foglaljanak állást, ezért is fontos, hogy a kampány legelső napjától kezdve nagyon erős véleményeket képviseljenek, Trump ezért is csinálta jól, hogy sokak által vitatható kijelentéseket tett. Ez egy újabb párhuzam a reklámpiaccal: a reklámokkal gyakran a biztonságra játszanak, sok mostani kampány ezért inkább unalmas, ez is okozza, hogy több erős márka piacot veszít a feltörekvő cégekkel szemben.

A jobb termék nem feltétlenül nyer nagyobb piacot. A jobb ember pedig nem feltétlenül nyer a politikai küzdőtéren. De ami nyer, és gyakrabban, mint ahányszor nem, az a jó marketingstratégia.

forrás: AdAge, kép innen

Egy kisípolt káromkodás vagy egy trágár szóra való utalás a reklámok kiélezett versenyében hihetetlen előnyt hozhat a merészebb vállalatoknak. Kockázatos üzlet ugyan, mert megsértheti és így akár el is idegenítheti az érzékenyebb fogyasztókat, viszont azok, akik vevők a káromkodásra, vevők lehetnek a reklámozott termékre, márkára is. CUitNT, Phukit, F’n’L - színes válogatás pár betiltott és még játékban maradt reklámból.

Minden országban törvények és jogszabályok határozzák meg, hogy mi szerepelhet egy reklámban és mi nem. Szexuális utalások, kivillanó meztelen testrészek, bármilyen deviáns magatartás miatt a hirdetések fennakadhatnak a szabályozó testületek szűrőjén, ezek alól pedig a csúnya szavak sem képeznek kivételt. A vállalatoknak azonban nem feltétlenül jelent hátrányt, ha reklámjaikat betiltják, hiszen ez akár növelheti is vonzerejüket, és mint tudjuk, az internet sosem felejt, így a tiltott reklámok visszakereshetők. Legyen szó televíziós reklámokról, óriásplakátokról vagy magukról a márkanevekről, a külföldi reklámpiac időről-időre produkál nem kis felháborodást keltő hirdetéseket, amik kifejezetten a felnőtt korosztálynak szólnak. Bár érdemes megjegyezni, hogy ezeknek a reklámoknak az előnye sokszor éppen abban rejlik, hogy a gyereknek le sem esik a poén.

Az ausztrálok legújabb dobása az Északi Terület népszerűsítésére (ami az ország egyik territóriuma) a nem kicsit egyértelmű CUitNT szlogen, ami a „See You in the Northern Territory” rövidítése akart lenni. Ezzel a jelmondattal buzdítja az ausztrál turisztika központ az érdeklődőket, hogy látogassanak el az Északi Területre.

Úgy tűnik, a cunt szó az angol nyelvterületen elég népszerű, ugyanis a Newcastle University a 2013-as rebrandingje során, nem vicc,  a következő nevekkel szerette volna bejegyezni magát: Central University of Newcastle upon Tyne, valamint Civic University of Newcastle upon Tyne. És ki ne szeretné, ha a diplomája CUNT-ként lenne megnevezve?!

Klasszikusnak számít a káromkodó reklámok körében az Air Asia légitársaság plakátja, amivel a Phuket nevű thai város látogatására ösztönzik a turistákat. „Cheap enough to say, Phuket I’ll go! – ami nem véletlenül plakát formátumban jelent meg, ugyanis ha kimondjuk vagy mástól halljuk a mondatot, az bizony úgy hangzik, mint a „F*ck it” kedves angol felkiáltás. A csel benne az, hogy a helyes kiejtés Poo-ket, ezért nem is büntették a hirdetést. Az előzőhöz hasonlóan ez a reklám is ausztrál találmány.

A Garnier Fructis Full & Luscious nevű termékvonalával azonban már határsértőnek bizonyult, így a reklámot betiltották. Arra hivatkoztak, hogy az F’n’L szlogen úgy hangzik, mintha azt mondanák, „effin’ hell”. A reklámban a kérdéses káromkodást egy srác mondja ki, amikor meglátja az irodába (természetesen lassított felvételben) belépő (szélgépekkel feltunningolt) dús és érzéki hajú hölgyet.

„Our Prices are Sofa King Low!” – hangzik a kanapékat reklámozó cég hirdetése, ami nem meglepő  módon betiltásra került. Ezek a típusú reklámok, ugyan primitívnek tűnhetnek, mégis megadják az elégtételt a fogyasztónak, amikor rájön a poénra. Az ötletgazdák védelmében viszont fel lehetne hozni azt, hogy a szlogen káromkodássá alakítása ugyanannyira köszönhető a néző  képzelőerejének, mint magának a reklámnak.

A Bud Light-nak nem egyszer sikerült betiltott sörreklámot készítenie. A több videóban is megjelenő irodai társaság egyszer Bud Light-ért cserébe adományozta el ruháit, itt éppen a káromkodásért büntetésként fizetendő pénzből vesznek közösen sört, így nem meglepő, kicsit eldurvul az irodai hangulat.

A magyar terepen jóval szerényebb a felhozatal káromkodós reklámokból. A Szegedi Borfesztivált évről-évre promótáló Mucsi Zoltán viszont ebben a 2014-es videóban „mentálisan padlót fog”, ezért úgy dönt, hogy lemegy lazítani a Szegedi Borfesztiválra. Jóllehet, ebben a reklámban a csúnya szavak nem kapcsolódnak szervesen a termékhez vagy a márkához, mégis passzolnak a hangulathoz, és miközben a promóció egy alkohollal kapcsolatos rendezvénynek szól, a felelősségteljes üzenet sem marad el – „csak egy pohárkával”.

képek: innen, innen és innen.

A Trónok harca stábja együtt örül a női röplabda-válogatott sikerének, a Westworld főgonosza bekerül az alkotmánymódosítási tárgyalásokba, kiderül, hogy Putyin 30 évig akarata ellenére a szüleivel élt - kár, hogy mindezek a remek történetek csak egy alkalmazás, a Sony News Suite képzeletében történtek meg.

Az internetes életünket algoritmusok irányítják, ezt már megszoktuk. Ahogy azt is, hogy az algoritmusok elég gyakran hibáznak: vagy érdektelen posztokat válogat nekünk a Facebook a hírfolyamban, vagy hetekig üldöz minket egy olyan termék hirdetése, amire egyszer véletlenül rákattintottunk egy gyenge pilanatunkban.

De vannak a hibák között olyanok is, amik a bosszúság helyett felhőtlen szórakozást kínálnak. A Sony hírolvasó és -megosztó appja például úgy döntött, hogy szakít a konvenciókkal, és saját maga válogat neki tetsző képeket a hírekhez, bármi áron. Így születtek meg a News Suite világában ezek a gyöngyszemek az Oktoberfestet ünneplő Washingtontól kezdve az LGT-nek beállított Iszlám Államig.  

Ha találkoztál már te is hasonlóan szórakoztató kombóval, meséld el kommentben!