A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Miért nehéz egy természetfilmes élete?

2019. április 14. - Petschner Anna

Beavatkozni vagy nem beavatkozni a természet működésébe? Örök dilemma a természetfilmesek és -fotósok életében. Számtalan eset hozható fel, amikor sem szakmai, sem emberi oldalról nem lehet egyértelmű választ adni erre a kérdésre. Ha pedig a felvételek készítői nem kommunikálnak megfelelően, az még rosszabbá teszi a helyzetet. 

A legtöbben elámulunk a természetfilmek és -fotók képi világán: legyen az egy délutáni pihenőjét töltő bagoly, egymást kergető éjjeli lepkék, az égbolton szálló madarak, egy éjszakai fényben álló kócsag, vagy éppen egy körbekeringő tengeri teknős. Csak néhány példa az utóbbi évek díjazott magyar természetfotói közül: ezeket látva sokan gondolhatják, hogy mennyire romantikus szakma a természetet megörökíteni. Arról már kevesebb szó esik, mennyire nehéz is mindez. Itt egyrészt beszélhetnénk a fizikai megterhelésről: cipelni az több kilogrammos fotóstáskát a szükséges felszereléssel, órákon át mozdulatlanul maradni egy leshelyen, fittyet hányni a mínusz fokokra, a szakadó esőre vagy éppen a rekkenő hőségre és szárazságra, ami még a legedzettebbeket is próbára teszi. Ezt nagyon találóan mutatta be 2009-ben a National Geographic Museum Lions and Leopards (Oroszlánok és leopárdok) kiállítását bemutató reklám:

National Geographic:  Leopard  National Geographic:  Lion

„Hogyan lehet ilyen képet készíteni? Állj ezen a ponton egy kamerával 3 évig.” (via)

Azonban a természet filmezése érzelmileg sem hagyja érintetlenül a kamera mögött álló személyt. Látni egy fiatal zebracsikót az életéért küzdeni, filmre venni egy kiszáradás küszöbén álló madárfióka haláltusáját, vagy éppen csapdába esett állatot kamerázni. Vajon megmenthetik őket? Hívhatnak segítséget? Vagy csak nézzék végig?

Ezek mind olyan helyzetek, amiknél a legtöbbünk be akarna avatkozni az eseményekbe, ám a természetfilmezés egyik etikai alapszabálya ezt tiltja. Ugyanis ez a természet rendje ellen való, és beleszólás az élet körforgásába. Akárhogy is dönt a kamerába néző filmes, ha egy képsor berobban a köztudatba, akkor a szakember kaphat hideget és meleget is a nyakába: vagy a szakmától vagy éppen a laikusoktól.

Amikor tesznek valamit…

Ifj. Lőrincz Ferenc Nylon című alkotása egy műanyag zacskóval játszó delfint ábrázol. Bár a fotó akár lehetne egy ártatlan játék pillanatfelvétele is, mi tudjuk, hogy ez nem csak erről szól.

„Sajnos egyre több a szemét a tengereinkben, óceánjainkban, és emiatt sok állat pusztul el. A képen egy nylonzacskóval játszó palackorrú delfin látható. Ez a találkozás számára most nem volt végzetes, a delfin inkább játékként fogta fel, ahogy a fejére húzta a zacskót és a nap felé úszott benne...”

írja képe mellé a fényképész. A 2018-as Év Természetfotósa díj, Kezünkben a Föld kategóriájában 3. helyet ért el a fotó, és a május közepéig megtekinthető 37. Magyar Sajtófotó Kiállításon. Itt a készítő le is írja: a kép után a felszínre hozta a zacskót.

Kezünkben a Föld - 3. díj - Ifj. Lőrincz Ferenc: Nylon - Sajnos egyre több a szemét a tengereinkben, óceánjainkban, és emiatt sok állat pusztul el. A képen egy nylonzacskóval játszó palackorrú delfin látható. Ez a találkozás számára most nem volt végzetes, a delfin inkább játékkén fogta fel, ahogy a fejére húzta a zacskót és a nap felé úszott benne... A kép a Shaab Abu Nuhas Zátonyon, Egyiptomban, a Vörös-tengeren készült.

(via)

Tavaly novemberben történt a BBC Dynasties (Dinasztiák) dokumentum-filmsorozat készítése közben, hogy az Antarktiszon forgató stáb egy csapatnyi csapdába esett császárpingvint vett észre. Az állatok egy vihar után vagy besodródtak, vagy beleestek egy árokba, és onnan nem volt menekvésük, minden bizonnyal éhen haltak volna. A filmkészítők döntöttek: ásót ragadtak, és – a pingvinek megzavarása nélkül – jégből és hóból vájtak számukra egy kijáratot, amin keresztül az állatok ki tudtak mászni. Bár a közönség éltette a ”hősöket” és örült a pingvinek megmentésének, a szakmát megosztotta az eset. Egyesek kötötték az ebet a karóhoz a nem-beavatkozás mellett, ám több szakmabeli is úgy nyilatkozott, hogy ők is ugyanígy cselekedtek volna. „Úgy gondolom ebben az esetben a tettük tökéletesen alátámasztható és érthető volt. Én is ugyanígy cselekedtem volna a helyükben.” (Doug Allan, természetfotós)

Ugyanebben a sorozatban, a Kenyában élő oroszlánok és emberek kapcsolatáról szóló harmadik részben történt egy hasonlónak mondható eset. A stáb tagjai észrevették, hogy a megfigyelt oroszlánok furcsán viselkednek, járásuk bizonytalan – különösen az egyik kölyöké. Értesítették a hatóságokat, akik végül jelentették az esetet a Masai Mara Reserve Managementnek. Ők döntöttek úgy, hogy egy állatorvosi egységet küldtek a helyszínre, akik megállapították, hogy az oroszlánok a közeli farmerek által kihelyezett mérgezett csaliktól betegedtek meg. Az állatok ellátása már belekerült a filmbe, ám az csak később derült ki, hogy a filmesek indították el az események láncolatát. Az eset ismételten megosztotta a szakmát. Egyesek úgy vélték, nem szabadott volna beavatkozni – még úgy sem, hogy emberek okozták a bajt, hiszen ezt akkor a stábtagok még nem tudhatták -, míg mások szerint helyesen jártak el. A készítők azzal védekeztek, hogy ők csak jelentették, amit láttak, az állatok életébe való beavatkozásról már nem ők döntöttek.

As a poisoned lion cub lies close to death, a team of vets rush to the spot in a dramatic effort to save it on the latest episode of Sir David Attenborough’s new series Dynasties

(via)

Amikor a leghelyesebb döntés végigfilmezni…

Sok esetben viszont a fotós nincs is abban a helyzetben, hogy bármit is tehetne a történések ellen. Ennek egyik oka a távolság, hiszen a kamerával felszerelkezett személy akár több 100 méterre is tartózkodhat az állatoktól, és az események sebessége miatt – még ha akarna is – nem tud beavatkozni. Ugyanakkor a másik ok a saját testi épségük kockáztatása. Ugyanis bármennyire is szelídnek tűnnek, a képek alanyai mégiscsak vadállatok, amik minden látható előjel nélkül megtámadhatják a túl közel merészkedőket. Ez különösen igaz, ha kiszolgáltatott vagy stresszes helyzetben vannak, vagy éppen a kölykeiket érzik veszélyben. Egy fotográfusnak például sikerült azt azelőtti pillanatot lekapnia, amikor egy oroszlán éppen nekiugrik.

animal-photography-angry-charging-lion-atif-saeed-pakistan-3

(via)

És a sort sokáig lehetne még folytatni:

(via)

Természetesen a nem beavatkozás mellett szól az is, hogy bármennyire is nehéz tehetetlenül nézni egy állat szenvedését, meg akarják mutatni a világnak az adott tragédiát. Az egyik leghíresebb példa erre a 2017. decemberében közzétett National Geographic videó egy éhező, csontsovány jegesmedvéről.

A fényképész írta egy beszámolóban:

„[A jegesmedve] nem mozdult, majdnem egy óráig. Amikor végre felállt, vissza kellett tartanom a lélegzetemet. Paul [a filmes] már korábban figyelmeztetett a jegesmedve állapotára, de amit láttam, arra nem voltam felkészülve. Az állat egykor fehér kabátja, ritkulásnak indult és koszos volt. A bőrét és csontjait határozottan látni lehetett. Minden lépés számára fájdalmat okozott és csak lassan mozgott. Azt mondhattuk volna, hogy sérült volt vagy beteg, de biztosan éhezett. Azt is láttuk, hogy az utolsó napjait éli. Ahogy pedig megközelítette az egyik üres fémhordót étel után kutatva, hallottam a kollégáimat zokogni.”

A videós, Paul Nicklen először Instagram-on tette közzé a videót, „így néz ki az éhezés” felkiáltással. Hozzáfűzte, amikor a tudósok azt mondják az elkövetkezendő száz évben kihalnak a jegesmedvék, ő maga ilyennek képzelni el majd a halálukat. Posztjában arról is beszélt, hogy csökkentenünk kell a széndioxid lábnyomunkat, a környezetet kímélő ételeket kell fogyasztanunk és nem szabad kiirtani az erdőinket, és a Földet – mint otthonunkat – kell magunk elé helyezni.

Amint National Geographic felkarolta a videót, az szinte vírusként terjedni kezdett – de már azzal a felkiáltással, hogy „Így néz ki a klímaváltozás”. A készítők pedig sokkolódtak a reakcióktól. Sokan hálájukat fejezték ki hozzászólásaikban, hogy megmutatták nekik a globális felmelegedés hatásait, ám többet vádaskodni kezdtek, hogy miért nem etették meg, terítettek rá pokrócot vagy vitték állatorvoshoz a jegesmedvét. Ám – ahogy a készítők is írják – ezek egyike sem tudta volna megmenteni az állatot.

Egy másik példa a nemrég Netflixen megjelent új, David Attenborough természetfilm sorozat A mi bolygónk (Our planet):

A sorozat leginkább az ember természetre gyakorolt hatásáról szól, aminek egyik részében rozmárok gyülekeznek a Bering-szoros egyik partszakaszán. Viszont ez a terület csak kevés helyet biztosít a tömegével odagyűlő állatoknak, ami a filmesek szerint elsősorban a klímaváltozásnak és az amiatt vészes mértékben visszahúzódó jégtábláknak köszönhető. A készítőknek pedig egy sor jelenetet sikerült lekapniuk, ami szerintük jól leírja a globális felmelegedés hatásait: a meredek sziklákon esetlenül lefelé mozgó állatok a biztos halálba zuhannak. A Netflix által közzétett felvételeket jól látszik az emberek elborzadása, a tehetetlenség és valamelyest a düh is.

Mit kommunikáljanak?

Az utóbbi két eset viszont nemcsak a nem-beavatkozás szabály betartásának világított rá, hanem arra is, hogy mennyire komoly felelőssége van a természetfilmesnek a kommunikációt illetően. Ugyanis sem a jegesmedvés, sem a rozmáros esetben nem voltak egy véleményen a szakértők azzal kapcsolatban, hogy a jelenetsor a klímaváltozás egyértelmű hatását mutatja. Az első esetben  a National Geographic hibázott, és torzítva az eredeti üzenetet a globális felmelegedésre fogta a jegesmedve éhezését. Bár ez nem közvetlenül a filmesek hibája volt, ők is elismerik, hogy nem voltak egyértelműek az üzenet átadásakor és nem hangsúlyozták eléggé a lényeget. Azt is hozzátették, hogy nem tudják, mi lett a jegesmedvével, mert az később bemászott a vízbe – ahol a filmesek szerint már könnyedebben mozgott – majd elúszott. Így az sem kizárt, hogy végül valahogy túlélte.

A rozmárok esetén több szakértő azzal érvelt, hogy „a rozmárok helyet keresnek maguknak a tömegtől távol” narratíva nem helytálló, mivel ezek az állatok általában kisebb csoportokban gyülekeznek és normális körülmények között is hajlamosak a sziklákra felmászni. 1994 és 1997 közötti statisztikák szerint évente tucatnyi állat halt meg ilyen körülmények között. Ám a filmet készítő szakemberek ezt nem így látják. Az általuk készített felvételeken szerintük 100 elpusztult állat is lehet, amik még a köveken belehaltak az esés miatti belső vérzésbe vagy az óceánig eljutva, élettelen testüket később sodorta partra a víz.

Minden helyzet egyedi és mindegyikben sok tényezőt kell mérlegelni a természetfilmesnek vagy -fotósnak mielőtt döntést hoz. De az biztosnak tűnik, hogy ezekkel az esetekkel érdemes találkoznunk, hogy jobban megértsük, miként hatunk a körülöttünk lévő élővilágra.

 

kep.png

A medve vagy az orrszarvú az ütősebb kampányállat? - A WWF Magyarországot kérdeztük

2018. szeptember 21. - KomMédia BME

A WWF a világ legnagyobb természetvédelmi szervezete, az ikonikus panda logót rengetegen ismerik. Az élővilág megmentéséért folytatott küzdelmükben a nyilvánosság nagy szerepet kap: a célközönség megszólításának eszközeiről és ezek hatékonyságáról Antal Alexát, a WWF Magyarország kommunikációs vezetőjét és Joó Zsófiát, a szervezet digitális kommunikációs munkatársát kérdeztem.

Hogy látjátok a kommunikáció szerepét a természetvédelemben?

A: Egy nagy és egyre növekvő, többirányú területnek. Egyfelől azt gondolom, hogy a civil szervezeteknek itthon is sokkal profibb kommunikációra van szükségük azért, mert részben adománygyűjtésből élnek. Nyilván vannak pályázati forrásaik is, de az olyan nyugati országokban, mint Németország vagy Hollandia, a magánadományozók tartják fenn a legértékesebb programokat. Itthon is ez lenne a cél, mert ez viszonylag hatékony működést enged a szervezetnek. A projekt pályázatokból befolyó összegeket ugyanis csak az adott projektre lehet elkölteni, de ha közben felmerül egy új helyzet, melyet szeretnénk kivizsgálni, azt a felajánlásokból tudjuk finanszírozni. Ezért fontos, hogy az adományozás trendi legyen. A szervezet brand ismertsége és pozícionálása ezért is lényeges kérdés. A kommunikáció másik feladata a viselkedésváltozás elérése: ezen a területen az egyik fontos célkitűzésünk a fenntartható életmód elterjesztése.

antal_alexa.jpg

Antal Alexa, a WWF Magyarország kommunikációs vezetője

Milyen típusú kampányaitok vannak?

A: Kétféle nagy kampánytípusunk van. Az egyik az előbb említett viselkedésváltoztatást célozza, ebben benne van az adományozás, a figyelemfelkeltés és a tudatosság növelése. A másik valamilyen policy megváltoztatását célozza, például amikor egy adott törvény vagy intézkedési terv nem megfelelő. Ezek célzott természetvédelmi kampányok, de a széleskörű kommunikáció is szerepet kap bennük. Azt látom, hogy főleg a kelet-európai országokban fontos a médiához és az emberekhez fordulni, nélkülük a legtöbb ilyen kezdeményezést elveszítenénk, mert a gazdasági érdek rövidtávon esetleg mást diktál.

Mi határozza meg a kommunikációs stratégiátokat?

A: Az arculatot nagyjából meghatározza a nemzetközi szervezet, de ahogy a természetvédelmi stratégia is helyi viszonyokra épül, úgy a kommunikációs is. Éppen ezért az arculat és a brand perception is országonként eltérő lehet. Azt gondolom, hogy az alapértékeket fontos lenne megtartani. Van olyan ország, ahol ezeket csak ímmel-ámmal követik, és mondjuk kicsit radikálisabb irányba viszik a szervezetet, de ott erre van szükség. Ki kell mondani, hogy minden szervezetnek megvan a maga stílusa, minden közeg más, ezekhez mérten tud transzformálódni az arculat.

Van kedvenc kommunikációs kampányotok?

A: Bár ez inkább film, de nagyon tetszett a We are all connected, amiben osztott képernyővel látjuk az emberek otthonait és az állatokat, a párhuzamot az emberi és az állati viselkedés között. Illetve a Paperworld videónkból vágott, szintén We are all connected névre hallgató verziót is szeretem, ami Cannes-ban Bronz Oroszlán-díjat is nyert.

Zs: Számomra minden idők kedvenc kampánya a Designed by Nature volt. Ezt a kreatív partnerünkkel együtt hoztuk össze, miután a gördeszkás srácok megkerestek bennünket azzal, hogy támogatni szeretnének. Majdnem nulla  költsége volt, és ahhoz képest körülbelül 16 milliós elérése, ami elég jó. Tíz kezeletlen falapot beadtunk a Budakeszi Vadaspark medvéinek, három apró darabokban jött ki, a többit sikerült visszaszereznünk, és azokból a partnerünk elkészítette a gördeszkákat. Nagyon látványosak lettek. Online aukción lehetett rájuk licitálni, a médiában és Facebookon is jól futott a kampány. A befolyt összegből természetesen a közreműködő medve "művészek" is kaptak. 

Együttműködtök más, országos szervezetekkel?

A: Igen, mivel a természetvédelmi programjaink között is sok a határon átívelő, így a kommunikációban is van együttműködés. Éppen most van előkészítés alatt egy regionális, fenntartható életmódot népszerűsítő projekt, amit több országgal közösen csinálunk.

Hogy döntitek el, hogy a nemzetközi kreatív tartalmak közül mi jelenjen meg itthon?

Zs: Ezek között válogathatunk. A globális networknek pont az a lényege, hogy az anyagok kb. 98%-át félszabad felhasználásra mi is megkapjuk szerkeszthető fájlok formájában, ezekhez teszünk magyar feliratot és kész. Ha valami megtetszik, és illeszkedik a céljainkhoz, akkor azt átvesszük: a We are all connected például nálunk is népszerű lett. A fajok is válogatási szempontot jelentenek: a nemzetközi szinten "ikonikus" WWF védelem alatt álló állatokkal - például a tigrissel, elefánttal, orrszarvúval - itthon kicsit nehezebb kampányolni. De panda nélkül nálunk sincs élet. Szerintem Magyarországon sokkal szexibb fajok vannak, de a barna medve, hiúz és farkas trió megmentésére annyira sokan még nem ugranak. 

Tovább