A DDB digitális stratégiai vezetője volt, és közben évekig szervezte az Ivan & The Parazol külföldi fellépéseit, jelenleg a Makrohang menedzsere, a Dope Calypso gitárosaként pedig Olaszországba jár lemezfelvételek készíteni. Kelemen Lászlóval a koncertezés és a kapcsolatépítési lehetőségek mellett a Nemzeti Kulturális Alapról és a hazai zeneipar helyzetéről beszélgettünk. 

Hogy találtátok meg egymást az Ivan & The Parazollal?

A Zeneipari Hivatalban elvégeztem egy egyéves zeneipari menedzser kurzust, itt kerültem kapcsolatba Vitáris Ivánnal. Egyszer elkezdtünk beszélgetni mindenféle webes dolgokról, mert honlapot szerettek volna készíteni, én pedig szakmám szerint digitális stratégiaalkotással, weboldalakkal foglalkozom. Így kezdődött az együttműködésünk. Nemsokára már én szerveztem a nemzetközi fellépéseiket, megjelenéseiket. Nem volt sem hivatalos felkérés, sem céges keretek, egyszerűen sokat beszélgettünk. Megvolt a közös hang, mindketten úgy éreztük, hogy a másik ért ahhoz, amit csinál. 

Tulajdonképpen belesodródtál ebbe az egészbe.

Gyakorlatilag igen. A menedzseri karrierem elég képlékenyen, főként ismeretségeken keresztül alakult.

Ez a Makrohanggal is így volt? 

A gitárosuk, Nagy Gergely nővére egy ideig a legjobb barátommal járt, és egyszer elhívtak egy koncertre. Azelőtt nem is ismertem a Makrohangot, csak hallottam róla, hogy alakulóban van a zenekar. Valamilyen KERET Blogos bulin játszottak a MÜSZI-ben, iszonyatos tömeg volt és elképesztően jól zenéltek a srácok. A koncert után kétszer-háromszor beszélgettem Gergővel, onnantól maguktól alakult a dolog. Valóban, itt sem volt olyan pont, hogy aláírtunk egy szerződést, hogy a mai naptól én vagyok a menedzser. Megállapodtunk abban, hogy ha van valami problémájuk, akkor szólnak. Néha engem keresnek meg koncertszervezők a fellépéseikkel kapcsolatban, illetve a lemezmegjelenésekben segítek nekik.

Akkor ez számodra inkább hobbi, mint munka?

Eredetileg azt gondoltam, hogy majd munka lesz belőle, de idővel beláttam, hogy ez itthon, az én szintemen csak hobbiként működhet. Ivánékkal már egyáltalán nem is foglalkozom, a Makrohangnál pedig most nem igazán van mit csinálni, a lemezüket kell felvenni, aztán lehet újra építkezni. Szerettem volna főállásban ezzel foglalkozni, csak úgy éreztem, hogy nem tudok ebből értelmes, biztos keretek között megélni Magyarországon. Például Ivánékkal a menedzsmentszerződésem úgy nézett volna ki, hogy csak a nemzetközi koncertek után kapok a bevételből, meg az ottani eladásokból, ami gyakorlatilag nem a nullához tendált, hanem inkább mínuszba. De persze egy nemzetközi karriernél az első öt év befektetés, és az első 3 évben nagyjából semmit nem kapsz koncertezésért. Ráadásul, ha el kell menni mondjuk Németországba, akkor a teljes crew és a technika utaztatása miatt erős mínuszból indulsz.

Hogyan építetted ki azt a kapcsolati rendszert, ami a külföldi fellépések szervezéséhez kell?

Erre remek lehetőségeket biztosítanak a showcase-ek, amik tulajdonképpen konferenciával egybekötött fesztiválok. Ezeken szakmai kerekasztalok, illetve koncertek vannak, ezeken ott szoktak lenni olyan emberek, akik meghatározóak, rajtuk keresztül el lehet kezdeni kapcsolatokat építeni. Persze ez nem úgy működik, hogy elmész és akkor rögtön világhírűek leszel. Tudni kell, hogy mit akarsz elérni, és annak megfelelően kell kapcsolatokat építeni, később pedig nyilván folyamatosan érdekeltté kell tenni ezeket az embereket abban, amit csinálsz. A másik jó lehetőséget az olyan nemzetközi szervezetek jelentik, mint például az International Music Managers Forum (IMMF). Minden országban, ahol ők jelen vannak, van egy helyi szervezet, ami zenei menedzsereket tömörít, akik tréningeket tartanak, meg van érdekképviseletük. Az ilyen szervezetekbe érdemes belépni, itt viszonylag erős szakmai kapcsolattartás van nemzetközi szinten. Ennek a felépítését én kezdtem el itthon az IMMF segítségével, csak aztán elhalt a dolog, de most Soltész Péter, a Punnany Massif menedzsere életre kelti a projektet.

Itthon milyenek a viszonyok, hogyan látod a zeneipar mostani helyzetét?

Ahogy én látom, a hazai zeneiparral az a legnagyobb baj, hogy nem létezik. Legalábbis a mi szintünkön. Az idei év elemzését már el sem olvastam, mert persze leírhatjuk, hogy a magát zenésznek valló hatezer ember jövedelme így meg így oszlik el, de közben kaotikus az egész. Van egy koncert iparág és vannak zenekarok, mint például az Ivan & The Parazol, akik megtöltik az Akvárium nagytermet ezerötszáz emberrel és a rádiós lejátszásuk körülbelül nulla. A TV szintén marginális, és ha közben megnézed a MAHASZ listákat, akkor az az érzésed, hogy megint egy teljesen más dimenzióban vagy.

Tehát akkor nem nagyon lehet megjelenni?

A nem teljesen mainstream zenének gyakorlatilag zéró felülete van, az interneten kívül körülbelül semmit nem tudunk csinálni sehol. Ehhez képest a jogdíjrendszer még mindig az öt-tíz évvel ezelőtti viszonyokat próbálja lekövetni. Egy normális országban, normális feltételek mellett, kellene működnie bizonyos szinergiáknak, amikor is egyik dolog támogatja a másikat. Például ha van a top40-es slágerlistában egy-két dalod, akkor persze, hogy megtöltöd az Arénát és fordítva. De simán lehet, hogy egyszerűen annak a közegnek, amiben én mozgok ekkora a piaca, mert ott van a Halott Pénz vagy a Wellhello, akiknél nagyjából működnek ezek az elemek. De nyilván ez egy komplex téma, óhatatlanul maga után vonja, hogy az egész iparág kialakulása és támogatottsága erősen kapcsolódik a kultúrpolitikához.

A Dope Calypsoval az előző három lemezeteket nem is itt vettétek fel, hanem Olaszországban. Mi ennek az oka?

Az első lemezünket itthon rögzítettük, de képtelenek voltunk megkevertetni, mert vagy nem találtunk embert, vagy nem dolgoztak időre. Elegünk lett az egészből. Az interneten, gyakorlatilag random keresgéléssel megtaláltuk a T.U.P. Studio-t Bresciában, Olaszországban. Kiküldtünk nekik egy dalt azzal, hogy ezt és ezt szeretnénk, mondták, hogy rendben, szerdára meglesz a mix. Szerdára tényleg ott volt, majdnem hibátlanul, úgyhogy odaadtuk az egész lemezt. Ez annyira jó élmény volt, hogy később az új lemezeket már itt vettük fel. Ennek már három éve. 

Ilyen rosszak az itthoni állapotok?

Elképzelhető, hogy lett volna itthon is ilyen lehetőség, csak nem kerestünk eleget, vagy nem volt elég pénzünk, nem tudom. Magyarországon az is probléma volt, hogy sokan nem értették, hogy mit szeretnénk, hogy mi ez az egész zeneileg. Az a durva az egészben, hogy a kinti stúdió sem egy kilencszáz négyzetméteres ultraprofi hely. Persze iszonyat jó cuccaik vannak, és a srácok a leghozzáértőbb emberek, akikkel valaha találkoztunk, de konkrétan Brescia külvárosában, egy vasútállomásnál vannak, egy albán autószerelő műhely mellett. Tehát a körítés pontosan ugyanolyan rossz, mint Budapest bármelyik külvárosában, viszont hangulatában és szakmailag verhetetlenek. Ráadásul árban útiköltséggel együtt körülbelül ugyanott vagyunk, mintha itthon egy top kategóriás stúdióba mennénk.

A legújabb korong, a Chaka Chaka felvételéhez kaptatok támogatást a Nemzetközi Kulturális Alaptól, ami körül elég sok botrány volt mostanában. Te, hogy látod az egész NKA ügyet?

Én szeretem az NKA-t, adnak nekünk pénzt, ha jó pályázatot írunk. Viccet félretéve, ez is egy rendkívül összetett kérdés, tulajdonképpen félinformációkból lehetne azt mondani, hogy mindenki mutyizik és hasonlók, erre nem látok rá. Eddig akárhány zenekarnak pályáztam, ha szakmai indokokkal rendesen alá volt támasztva, hogy mire kell a pénzt és utána az elszámolást is rendesen beadtuk, mindig elnyertük a támogatást. Amikor éreztem, hogy a pályázat nem 100%-os és aztán nem is kaptuk meg támogatást, azt a magam részéről mindig úgy éreztem, hogy rendben van. 

És a pénzügyi vitákról mi a véleményed?

Abszolút megértem, hogy van, vagy volt egy éles, szinte már filozófiai vita arról, hogy az NKA pénze kié volt, és hogy azt az Artisjustól vették el. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy tökéletes biztonsággal azt tudjam mondani, hogy bárkinek igaza van. Viszont azt a dolgot elegánsan elfelejtjük, hogy könnyű az NKA-t szidni politikai vagy más szempontból, de például Szlovákiában vagy Romániában egyáltalán nincs támogatási rendszer. Úgyhogy lehet úgy is nézni, hogy oké, nem mindenkinek a legmegfelelőbb módon, de el van különítve erre pénz. Enélkül a zenekarok nagy része lehúzhatná a rolót, mert piaci alapon nem lehetne megoldani a dolgokat. Egyébként most a szakmai kollégiumokkal, - és azzal, hogy ott gyakorló zenészek meg menedzserek vannak -, azt remélem és gondolom, hogy egyre jobb lesz a helyzet az NKA-n belül. 

Visszatérve a Dope Calypsora, mik a terveited a jövőre nézve?

Beválogattak bennünket az Eurosonic Festival-ra, úgyhogy január 19-én játszottunk Hollandiában. A tervek szerint lesz fellépésünk Szlovéniában, Csehországban, Lengyelországban és Horvátországban is, de ezekkel kapcsolatban még szinte minden képlékeny. Az a helyzet, hogy ez valahol szerelem, valahol pedig üzleti vállalkozás is, csak hát az utóbbit kicsit egyenesbe kell még hozni. A terv nagyjából most ez, illetve az ötödik évre szeretnénk kiadni egy ötödik korongot. Ezeken kívül megyünk Ivánékkal, pont az NKA-s előzenekari támogatás keretein belül hét vagy nyolc állomásra Magyarországon, és remélem, hogy fesztiválok is lesznek.

Képek:innen

A magyar rap valószínűleg legismertebb előadói, Mr. Busta és Essemm évekig hangoztatták, hogy jó barátok, nemrég azonban összevesztek. Rap előadóknál nem ritka, hogy a zenén keresztül „rendezik” konfliktusaikat, viszont ennek Magyarországon soha nem volt igazán hagyománya. Az utóbbi években pedig egyre kevésbé élnek ezzel a lehetőséggel az MC-k, pedig elég nagy népszerűséget és hírverést generálhat egy-egy ilyen produktum. A szóváltások színtere egyre inkább a közösségi média - de jót tesz ez a rapnek? 

A két rapper esete egy szomorú jelenséget jelez a magyar hiphop terén. Mielőtt belemennénk a részletekbe, tisztázzunk néhány fontos dolgot: a rapnak mindig is szerves része volt a társadalmi jelenségek és problémák feldolgozása, emellett pedig a konfliktusok is a műfaj sajátosságai közé tartoznak. Itt sokunknak beugorhat Tupac Shakur hírhedt esete, amikor 1996. szeptember 7-én Las Vegasban tüzet nyitottak rá egy kocsiból - hat nappal később belehalt a sérüléseibe. Ez az eset persze a szakmabeli feszültségek legradikálisabb megnyilvánulása, legtöbbször inkább csak egészséges ellenségeskedésről, rivalizálásról beszélhetünk két előadó között.

Ennek van egy kimondottan érdekes megnyilvánulási formája, mely a zenekedvelők számára szórakoztató lehet, és nem mellesleg zenei értéket is képvisel: ez az úgynevezett „beef” műfaj. Ezek azok a típusú zeneszámok, amikor az előadó egy zenén keresztül „oltja” a másikat frappáns szófordulatokkal, általában obszcén kifejezéssel, zenei alappal és persze rímekbe szedve

Részlet a 8 mérföld című filmből

Hasonló jeleneteket láthattuk Eminem híres, 8 mérföld című életrajzi filmjében is, annyiban megcsavarva a dolgot, hogy ott a „rapcsatáknál” improvizálni kellett, nem előre megírt szöveget vittek fel az alapra. Magyarországon is jelen volt a beef műfaj, bár kevésbé, mint például Amerikában, mára pedig csak elvétve találhatunk ilyet: részben kikopott, részben pedig átalakult a műfaj. 

A beef „testvére” az úgynevezett image-szám. Míg a beef-nek egy másik előadó a fő témája, addig az image zenéket az előadó magáról írja, rendszerint méltatva saját érdemeit. Itthon leginkább ezek a számok örvendenek nagy népszerűségnek mind az előadók, mind a hallgatók körében: olyannyira, hogy felváltják azokat a zenéket, amelyek valódi társadalmi problémát, jelenséget dolgoznak fel. Annyira elterjedtek a magyar rap szcénában az image zenék, hogy a leghíresebb előadók számai között már csak elvétve lehet találni mást. Ha egy zene alaptémája másról szól, egy-egy ponton még akkor is belecsempésznek néhány image-építő elemet. Persze a beef sem minden esetben tisztán jelent meg, volt, hogy egy zenében egy-két rím erejéig odapörköltek a másik előadónak, de azon túl nem tértek el az alap koncepciótól.

A közösségi média hip-hop harctere

Szomorú jelenség, hogy Magyarországon a hiphop műfaj beef-jei egyre gyakrabban alakulnak át Facebook-posztokká, ezáltal kezdenek átváltozni egy indirekt online Mónika show-vá.

A legnagyobb rajongótáborral rendelkező előadók közül két magyar rapper, akik egymással évekig nagyon jó barátságban voltak (legalábbis ezt állították), szeptember végén hivatalosan is összeveszett: Mr. Bustáról és Essemmről van szó. A szakítás akkor lett végleges, amikor Essemm a weboldalán egy írásban kitálalt a konfliktusról: állítása szerint Busta azért rágott be, mert olyan Essemm olyan előadókkal ápolt jó kapcsolatot, akikkel ő már összeveszett. Az elválásnak ugyanakkor voltak indikátorai: egy ideig sorra jelentek meg közös számaik, az utóbbi időben pedig egyáltalán nem: a legutóbbi zene, amiben mindketten szerepeltek, 2016 decemberében jött ki. A másik előjel pedig egy Essemm oldalán megjelent másik írás volt, amikor azzal hozakodott elő, hogy pénzért diszlájkokat vett valaki az új klipjére - ekkor a nevet még nem említett. Később viszont meg is nevezte Bustát, ezért is állt a bál a két előadó között. Amikor Busta számára is világos lett, hogy őt vádolta meg, több Facebook-posztot kidobott, amelyekben fenyegetőzött, de nevet egyiknél sem említett.

Essemm és Mr. Busta

Tény, hogy beefek helyett könnyebb írásban uszítani: kevesebb energia-befektetést, intellektust és munkát igényel, a Facebookos rajongótábor mégis könnyen megszólítható vele. Nem célom kritizálni az előadókat, pláne nem igazságot tenni az ügyben. Engem, mint független hallgatót csak az az egyre gyakoribb jelenség zavar, hogy a két legnagyobb Facebook táborral rendelkező MC a közösségi médiát kihasználva, írásban kezeli a nyilvánosság előtt a konfliktusát, pedig a "hagyományos módon" még zenei értéket is képviselne a produktum.

Alternatívaként felmerül még a fizikai erőszak, mint megoldás, az Essemm oldalán megjelent cikk végén a következő olvasható: 

ESSEMM pedig ebben a cikkben ismételten felkéri (ezúttal már a nagy nyilvánosság előtt) Mr.Bustat, hogy jelöljön meg egy időt és helyet ahol férfi a férfi ellen, kizárólag az ökölszabályok mentén hajlandó bizonyítani, hogy tényleg olyan tökös gyerek mint amilyennek nap mint nap előadja magát a facebookon.

Itthon csak nagyon ritkán fajulnak a rapen belüli konfliktusok tettlegességig, mégis sok rajongót késztetnek ellenségeskedésre a  rivális előadó táborával szemben, ami ismét csak egy elég szomorú jelenség. 

A beef a magyar rap műfajon belül egyre inkább arra korlátozódik, hogy az előadók kidobnak egy posztot, amiben fenyegetőzésbe, vagy magyarázkodásba kezdenek. Sokszor abszurd helyzeteket szül ez a jelenség: az Essemm weboldalán megjelent cikket nem is ő maga írta, hanem Cheat, aki a kiadójához köthető producer, beatmaker. Többes szám első személyben fogalmaz és előszeretettel hivatkozik az előadóra is. Essemm a következő szöveggel rakta ki a posztot Facebook-oldalára:Ebben benne van a lényeg. Csak azért nem írom, hogy "minden", mert nem lenne elég idő arra, hogy részletesen bemutassam az elmúlt években elkövetett gaztetteidet és ármánykodásaidat. Pont ezt, pont így érdemled.

Erre Busta reagált is pár nap múlva.

De kinek éri meg?

A socialbakers.com oldalon követni tudjuk a többi social media felület mellett a Facebook site-ok kedveléseinek alakulását is, egyébként a szervezet közösségi médiában végez elemzéseket, vezet statisztikákat, ezzel mankót biztosít például cégeknek vagy közszereplőknek a közösségi médiás kommunikációhoz.

Ez alapján össze tudjuk hasonlítani a két előadó táborának alakulását a konfliktus tetőzése, tehát Essemm oldalán megjelent cikk óta. Az október  3.-november 3. közötti statisztikák alapján elmondható, hogy egyik előadó karrierjének sem tesz jót az ellenségeskedés, mert mindkettő tábor csökkent az elmúlt hónapban. Busta rajongótábora 222 321-ről 221 881-re esett vissza, ez 440-nel kevesebb embernek van benyomva a lájk-gomb, mint egy hónapja. Ez a változás Essemmnél 368 861-ről 368 431-re: tehát 430 lájk vesztett el ez idő alatt. Egy ilyen időintervallumban ez nem sok, de ha számításba vesszük, hogy ha új zenével, klippel, promócióval jönnek ki az előadók, akkor ezeknek rajongókat kell hozniuk az oldalra. Tehát az újonnan érkezett rajongókkal együtt vannak az előadók ekkora mínuszban egy hónap leforgása alatt.

Interakciók terén sem teljesítenek túl jól a negatív hangvételű posztok. Busta esetében a fenyegetőző megnyilvánulások külön-külön 2 ezer alatti interakciót hoztak a Facebookon. A rajongók viszont nyitottabbak a bulvárra, a magánéletének pozitív mozzanataira: az elmúlt egy hónapban a legtöbb visszajelzés arra a képre jött, amivel az édesapjával és a lányával szerepel, szám szerint 4,5 ezer. Essemmnél nem volt negatív poszt, helyette előszeretettel dobja be a cukiság-kártyát: kutyás képei kaptak az átlagnál több interakciót, ezek 3,4 ezer körül mozogtak. A legkedveltebb posztja az elmúlt hónapban az, amelyben kiállt az állatkínzás ellen, 4,1 ezer lájkkal. Összességében tehát a Facebook-táboruk többsége nem vevő a negatív, indulatos posztokra, inkább a magánéletük pozitív jeleneteibe szeretnek bepillantást nyerni.

A két előadó rendelkezik Magyarországon a legtöbb követővel, ezért ennek az incidensnek elég sok rapkedvelő is a nem kívánt részese lett. A számok azt mutatják, hogy a negatív posztháború nem tesz jót a rajongótábornak. A kedvelések és a nézettségi mutatók esése a zenehallgatót nem érinti, így az pusztán az előadók problémája. Ami viszont a hallgató számára annál inkább zavaró, hogy a régen jelentős érdeklődésre számot tartó, zenealapra felmondott rímes szópárbajok helyett kapja a netes marakodást, ami semmiféle zenei értéket nem képvisel.

képek: innen, innen, innen,