November 3-án elnökválasztást tartanak az Amerikai Egyesült Államokban, körülbelül 250 millió választópolgár dönthet a hazája sorsáról. Az ő szavazataikért harcol a demokrata színekben induló Joe Biden és a regnáló republikánus elnök, Donald Trump. A kampányidőszak már javában zajlik, és jelöltek a legkülönfélébb eszközöket vetik be a szavazatmaximalizálás érdekében. Nehéz megmondani, milyen eredmény születik szűk négy hónap múlva, de az már látszik, hogy milyen politikai témák tematizálhatják a jelöltek kampánykommunikációját. Ezekből választottunk ki hatot, melyek szerintünk meghatározzák majd Amerika belpolitikáját a következő időszakban.

Az Egyesült Államok választási rendszerének egyik sajátossága, hogy voksolás követ voksolást, azért az ország szinte állandóan választási lázban ég. Négyévenként tartanak elnökválasztásokat, az elnöki ciklus félidejében pedig a kétkamarás szövetségi törvényhozásban ülő képviselők, és szenátorok személye miatt járulnak az urnák elé a választópolgárok. És akkor még nem is beszéltünk állami szintű törvényhozó testületek, a kormányzó, illetve az önkormányzati választásokról.

Ezek közül a legtöbb figyelmet természetesen az elnökválasztás kapja, hisz végsősoron ekkor dől el, hogy ki lesz a szabad világ leghatalmasabb embere. A 2016-os elnökválasztás során a demokrata színekben induló Hillary Clinton és a republikánus Donald Trump küzdelme teljesen leuralta a belföldi és a nemzetközi sajtót. Az egykori amerikai külügyminiszter, és a dollármilliárdos ingatlanmágnás csörtéjével foglalkozott mindenki, hisz napról napra olyan politikai tabuk dőltek meg a kampány során, melyekről az gondoltuk korábban, hogy nem történhet meg a XXI. században. Trump kommunikációjából például teljesen hiányzott a politikai korrektség, Clinton pedig a balliberális, identitás alapú politizálást emelte egy korábban soha nem látott szintre. Sokak szerint ez a kampány egy vízválasztónak számított, ahonnan a politika még inkább egy populista retorikával átitatott bulvárműfaj, sem mint a választók racionális érvelésen alapuló meggyőzése.

(Amerikaiak leadják voksaikat a 2016-os elnökválasztáson egy New York-i szavazóállomáson, via)

A jelenleg is zajló, 2020-as elnökválasztási kampányt mégsem lengi körül akkora médiafelhajtás, mint a négy évvel ezelőttit. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a magyar hírfogyasztókhoz alig jutnak el információk a demokrata elnökjelölt, Joe Biden és a republikánus Donald Trump küzdelméről. A koronavírus járvánnyal és a nyomában kialakult gazdasági világválsággal foglalkozik túlnyomórészt a média, ami azt a látszatot kelti, hogy jelenleg másodrangú kérdés, ki lesz Amerika következő kormányfője. Ennek ellenére a kampány javában zajlik, és az elnökjelöltek sokszor a legelvetemültebb kommunikációs módszerekkel támadják egymást, hogy a saját táborukat összekovácsolják, vagy épp szavazókat vonjanak el a másik féltől. Az elmúlt hetek belpolitikai csatározásából pedig már az is jól látszik, hogy melyek lehetnek azok a főbb témák az idei kampányban, melyek a következő négy hónapban tematizálhatják az amerikai közbeszédet. Íme:

1. Ukrajna, avagy ki avatkozott be jobban a szovjet utódállam belügyeibe?

Az Egyesült Államok külpolitikai tevékenysége azután erősödött fel Ukrajnában, hogy a Donyec-medencében 2014 márciusában kirobbant egy mai napig tartó fegyveres konfliktus, majd Oroszország annektálta a Krími-félszigetet. A háború kirobbanásának oka arra vezethető vissza, hogy a posztszovjet ország egyre inkább nyitott az euro-atlanti szövetségi rendszerek felé, ezt viszont nyilvánvaló geopolitikai okok (Ukrajna keleti határától Moszkva már csak egy ugrás) miatt Oroszország nem engedhette meg magának. Moszkva politikai befolyása viszont már nem volt önmagában elég ahhoz, hogy békés eszközökkel akadályozza meg Ukrajna nyugati nyitását, ezért egy szeparatista mozgalomnak álcázott háborút kezdeményezett az érdekei megvédésé érdekében. Ezt persze Amerika nem nézhette tétlenül, ezért a második Obama-kormány fegyvereladásokkal és a legkülönfélébb nemzetközi hitelekkel segítette az ukrán adminisztrációt abban, hogy felvegye a versenyt az orosz nyomulással szemben. Ebben az időszakban pedig olyan manővereket hajtott végre az amerikai kormányzat, melyek a mostani elnökválasztási kampány kommunikációját is tematizálhatják.

Ukrajna nevével a Trump ellen indított, majd megbukott alkotmányos vádeljárás (impechment) kapcsán találkozhattunk a legtöbbször az elmúlt időszakban. Az eljárást a demokrata többségű képviselőház kezdeményezte egy Donald Trump és az ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij július 25-i telefonbeszélgetése miatt, amely során az amerikai elnök elviekben a „hatalmával visszaélve megzsarolta” kelet-európai kollégáját. A feltételezés szerint Trump arra kérte Zelenszkijt, indítson nyomozást Joe Biden fia, Hunter Biden ellen, aki vélhetően édesapja segítségével lett egy ukrán gázipari óriásvállalat, a Burisma igazgatótanácsának tagja, amivel havi 50 ezer dollárt keresett.

(A Biden-család együtt golfozott az ukrán gázipari óriásvállalat, a Burisma elnökével, Devon Archerrel (bal szélen) 2014-ben. Biden többször állította, hogy nem ismeri a férfit, de a republikánusok szerint ez hazugság, via.)

Az alkotmányos vádeljárást a republikánus többségű szenátus leszavazta, így Trumpot lényegében felmentették az Ukrajnával kapcsolatos vádak alól, de a Biden család kétes ukrán ügyei viszont a mai napig is jobboldali kommunikáció egyik fő csapásirányát jelentik Amerikában. Nem valószínű, hogy a demokraták továbbra is Ukrajna fronton támadják majd Trumpot, fordítva viszont ez nagyon is elképzelhető. Már csak azért is, mert nemrég az ukrán sajtóban nyilvánosságra hoztak egy hangfelvétel, amin a feltételezések szerint az hallható, ahogy Joe Biden – alelnöki minőségben – 1 milliárd dollárt ajánl fel hitel formájában Petro Porosenko korábbi ukrán elnöknek, bizonyos szívességekért cserébe. Úgy tudni, ezt a pénzt az ukrán hadsereg fejlesztésére költötték, és jelentős része pedig Porosenkónál landolt az egykori elnök hadiipari érdekeltségein keresztül. A republikánus narratíva szerint, az előbb említett szívességek közül az egyik az volt, hogy juttassák Joe Biden fiát egy zsíros álláshoz Ukrajnában. Erre persze nincs semmilyen hiteltérdemlő bizonyíték, de a republikánus politikai aktorok vélhetően még számtalanszor elmondják majd november harmadikáig, hogy erre bizony megvan az esély.

2. Kína, támadni vagy együttműködni?

A Szovjetunió széthullásával megszűnt a kétpólusú világrend, és az elmúlt harminc évben az Amerikai Egyesült Államok volt az egyedüli katonai, politikai és pénzügyi nagyhatalom a földön. Az USA hegemóniája sokáig megkérdőjelezhetetlennek tűnt, de a gazdasági és katonai téren is rohamosan erősödő Kínai Népköztársaság ma már olyan fenyegetést jelent, amire valamilyen választ kell adni Amerikának, különben a hibrid kommunista diktatúra a fejükre nő, és elveszi tőlük a „világrendőr” szerepet.

Az amerikai bel- és külpolitikában persze nem az elmúlt években jelent meg az első Trump-kabinetet jellemző Kína-ellenesség, sőt, a két ország kapcsolata sose volt épp rózsás. Az 1949-ben kikiáltott Kínai Népköztársaságot például az USA egészen 1979-ig nem ismerte el a kommunista típusú államszervezete miatt. Az 1989-es Tienanmen téri vérengzések után pedig végleg elhidegült a két ország viszonya, ugyanis Amerika számára nyilvánvalóvá vált, hogy Kína belátható időn belül nem fog a demokratikus jogállamiság útjára lépni.

Az ezt követő időszakban hullámzó intenzitással merült fel Kína kérdésköre az Egyesült Államokban. Jellemzően az elnökválasztási kampány időszakában a jelöltek mindig hevesen kritizálták a távol-keleti szuperhatalmat (ez vélhetően most sem lesz másként), majd a Fehér Házba kerülve minden kormányfő rájött, hogy Washington valamilyen szinten kénytelen együttműködni Pekinggel a nyilvánvaló gazdasági egymásrautaltság miatt.

Donald Trump megjelenése a politikában azonban ezen a téren is fordulatot hozott, ugyanis republikánus politikus már a 2016-os választási kampány során is minden korábbi jelöltnél hevesebben támadta Kínát és annak kommunista vezetését. Trump azzal vádolta – és vádolja a mai napig – Kínát, hogy az olcsó, és szinte végtelen mennyiségben rendelkezésre munkaerejével átcsábította az amerikai vállalatok termelési egységeit magához, aminek következtében pedig az amerikai ipar leépült. Közgazdaságtani értelemben persze nem olyan egyértelmű, hogy az alacsony hozzáadott értékű termelést végző gyárak Kínába történt kiszervezése rosszat tett az Egyesült Államok gazdaságának, mindenesetre Trump álláspontja ezzel kapcsolatban egyértelmű és világos: Kína amerikai munkások milliót fosztotta meg az állásától. Az elnök ezzel kapcsolatos véleménye pedig az elmúlt négy évből jól ismert Amerika és Kína közötti gazdasági- és vámháborúhoz vezetett.

(Donald J. Trump amerikai elnök és Hszi Csin-ping kínai elnök, via. )

A novemberi választások közeledtével Trump valószínűleg tovább fokozza majd a Kínával szembeni kampányát, ami a koronavírus miatt vélhetően már nem csak gazdasági, hanem egészségügyi természetű is lesz. A Fehér Ház és az elnök szellemi holdudvara ugyanis azzal vádolja Kínát, hogy annak kommunista vezetése – a WHO-val karöltve – nem tett meg mindent járvány megfékezése érdekében, sőt, egyes feltételezések szerint egy vuhani víruslaboratóriumból szabadult ki vírus. Arról nem is beszélve, hogy a vírus felfoghatatlan gazdasági károkat okozott Amerikában, ahol több 40 millióan veszítették el munkahelyüket, amiért szintén Kínát teheti majd felelőssé Trump a kampánykommunikációjában.

Joe Biden ezzel szemben jóval kimértebb és visszafogottabb hangnemet üt meg Kínával szemben. A demokrata elnökjelölt részéről ugyan nem történ egyelőre hivatalos állásfoglalása az ázsiai szuperhatalom világban betöltött szerepéről, de talán azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy Biden az Obama-kormány alatt fennálló, jóval konfrontációmentesebb amerikai-kínai viszonyt szeretné újraéleszteni. A 2016-ot megelőző 8 évben ugyanis a két államvezetés megtalálta a közös hangot (pl.: párizsi klímaegyezmény, iráni atompaktum), ami a békés egymás mellett élés látszatát keltette, ez pedig a demokrata érzelmű választópolgárok szerint helyes irány.

3. Levélszavazás, aggályos vagy szabályos?

Amerikában egy szövetségi szintű választás (elnökválasztás, képviselőválasztás) lebonyolítása nem a központi kormány, hanem az egyes tagállamok hatásköre. Így fordulhat elő, hogy bizonyos államokban még létezik a jelölőgyűlés (caucus) intézménye, valahol csak szavazógépen, máshol pedig kizárólag papíralapon lehet voksolni, sok helyen fényképes igazolvány szükséges ahhoz, hogy a választópolgárok leadhassák a szavazatukat, megint máshol ez nem kötelező. Ahány állam, annyi szokás, nincs két egységes választási rendszer. Egy dolog azonban mind az 50 tagállamról elmondható: a választások tisztaságára és demokratikus mivoltára mindegyikben nagyon gondosan ügyelnek.

Többek között ezért merült fel annak a lehetősége az elmúlt hónapokban, hogy a koronavírus-járvány miatt el kellene halasztani a novemberi elnökválasztást, mert az egészségügyi válsághelyzet következtében drasztikusan visszaeshet a részvételi arány, így nem kapna legitim felhatalmazást az esetleges győztes. Ezt az ötletet azonban hamar elhessegették maguktól a Demokrata és a Republikánus párti döntéshozók, mert alkotmányos problémákat vetett volna fel az elnöki ciklus kitolása – igaz, nem lett volna példanélküli. Ma már lényegében kétpárti konszenzus van arról, hogy a szavazópolgároknak adott lesz a lehetőség november harmadikán, hogy az urnák elé járuljanak. Vagyis csak járulnának, ha nem létezne a levélszavazás intézménye, amikor az ezt igénylő választópolgárnak levélben küldik ki a szavazólapokat, amit otthon kitöltve postán adhatnak fel. Ez módszer nem ismeretlen Amerikában, sőt, kifejezetten népszerű: a 2018-as félidős kongresszusi választásokon például 42 millióan voksoltak így. Colorado, Hawaii, Oregon, Utah és Washington államokban pedig csak és kizárólag ebben a formában lehet szavazni az elnök- és képviselőválasztásokon.

(Egy láda levél formájában leadott szavazat a 2016-os elnökválasztáson Oregon államban, via.)

A koronavírus-járvány berobbanásával lényegében egy időben széleskörű társadalmi vita alakult ki arról, hogy a levélszavazás lehetőségének kiszélesítése hatékony eszköz lehet-e a vírus terjedésének lassításában. A Demokrata Párt prominens képviselői szerint a levélszavazás tömegessé tétele egy praktikus és logikus megoldás arra, hogy a szavazóhelyiségekben ne alakuljon ki tumultus. A republikánus döntéshozók viszont attól tartanak, hogy ez a módszer visszaélésekre adhat lehetőséget, és megkérdőjelezné a voksolás eredményének hitelességét. Emellett azt állítják, hogy a demokraták csak azért akarják kiterjeszteni a levélszavazás lehetőséget, hogy így növeljék meg a részvételi arányt, abban bízva, hogy ezzel a saját malmukra hajtják a vizet. Egyes republikánus párti szakértők szerint levél formájában könnyebb az olyan embereknek szavaznia, akik ugyan Amerikában élnek (legálisan zöldkártyával vagy illegálisan), de szavazati joguk nincs, mivel nem állampolgárok. Donald J. Trump szerint a törvénytelenül szavazók száma több millió fő is lehet, akik többségében mexikói és közép-amerikai bevándorlók, ennek megfelelően pedig a bevándorláspárti Demokrata Párt mellé húzzák be az ikszet.

Biztosak lehetünk abban, hogy a levélszavazás kérdése a kampány egyik kulcskérdése lesz, és komoly vitákat fog szítani a demokraták és republikánusok között. A küzdelem ezen fronton egyébként már hónapokkal ezelőtt elkezdődött a Kongresszusban, ahol a demokrata többségű képviselőház több, a levélszavazást kiterjesztő törvényjavaslatokat is elfogadott, ám a szenátust a kezükben tartó republikánusok ezeket rendre leszavazták. Ez az érdekellentét persze már Tisztelt Ház falain kívül is megjelent. Donald Trump számtalan nyilatkozatot tett közzé a levélszavazás jelentette viszontagságokról. A Twitter-oldalán megjelentetett egyik ilyen véleményét pedig félrevezető információnak nyilvánította a közösségi platform, amivel Trump szerint megsértették a szólásszabadsághoz fűződő alkotmányos jogát.

4. Szexuális zaklatás, mint politikai fegyver

A nyugati típusú társadalmakban a szexuális zaklatás és erőszak súlyos bűncselekmények: ma már össztársadalmi konszenzus van arról, hogy a jog teljes szigorával kell lesújtani az elkövetőkre, és minden segítséget meg kell adni az áldozatoknak. Sajnos ez felfogás azonban rettentő kevés ahhoz, hogy minden ilyen esetben igazságot lehessen szolgáltatni. A szexuális bűncselekmények ugyanis általában rejtve maradnak, és pár különleges kivételtől eltekintve mindig kétszereplősek: egy elkövetőn és egy áldozaton kívül nincs más résztvevő. Ezért, ha bírósági tárgyalásig jut egy ilyen ügy, akkor is rettentő nehéz jogi értelemben igazat adni egyik, vagy másik félnek – még akkor is, ha a külső szemlélők belső erkölcsi iránytűje pontosan megmutatja ki hazudik, és ki nem.

A szexuális bűncselekmények társadalmi szintű problémáját a 2017-ben indult #metoo-mozgalom tette közbeszéd tárgyává. Ekkor sok, korábban köztiszteletben álló személyről bizonyosodott be tényszerűen, hogy közönséges szexuális ragadozó. Például Bill Cosby színészt és Harvey Weinstein filmproducert is börtönbüntetésre ítélték visszaélésszerű szexuális bűncselekmények miatt. Ezzel párhuzamosan azonban kialakult egy káros gyakorlat, amikor nők minden valóságalapot nélkülözve állítják valakiről, hogy szexuálisan zaklatta őket, csak azért, hogy elhiteltelenítsék az illetőt. Ez típusú rágalmazás pedig egyfajta politikai fegyverré vált az elmúlt időszakban, és többször bevetették már közszereplők lejáratására céljából – itthon és Amerikában egyaránt. A tengeren túl például Brett Kavanaugh jogászprofesszort többen is szexuális zaklatással vádolták a 2018-as alkotmánybíróvá történő kinevezési eljárása során, majd ezen állítások egy részéről kiderült, hogy hazugság.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Donald Trump az egyik legnagyobb károsultja ennek a gyakorlatnak Amerikában. Eddig összesen 22 nő vádolta meg szexuális erőszakkal/zaklatással, amióta 2015 júniusában bejelentette, hogy elindul az amerikai elnökválasztáson. Ebből 12 nő a négy évvel ezelőtti kampány alatt, 10 pedig már a választási győzelme után állt elő a történetével. A vádak egyikéből sem lett bírósági tárgyalás, tehát az érintett nők állításai jogi értelemben a rágalmazás kategóriájába estek, mivel az elnök mindet letagadott. Legutoljára a Fox News hírcsatorna egykori riportere, Courtney Friell állt elő azzal, hogy Trump zaklatta őt. Saját elmondása szerint Trump – még mielőtt elnökké választották volna – többször azzal hívta föl, hogy „ugorjon fel hozzá csókolózni.” Ez már 6 hónapja volt, de naivitás lenne azt hinni, hogy a választás napjáig ne mesélnék el újabb nők az évekkel ezelőtti történetüket.

Ez a típusú jelenség Joe Bident is érinti, ugyanis a demokrata elnökjelöltet nemrég szexuális zaklatással vádolta meg a politikus korábbi asszisztense, Tara Reade. A jelenleg 56 éves nő állítása szerint 1992 decembere és 1993 augusztusa között dolgozott az akkor delawarei szenátorként politizáló Bidennek, aki többször zaklatta, sok esetben nem megfelelő módon közeledett felé, sőt, egy alkalommal elviekben meg is erőszakolt őt. Biden természetesen tagadja a vádakat, állítása szerint egy szó sem igaz az őt ért vádakból.

5. A republikánus aduász: Joe Biden szellemi állapota

Az Egyesült Államok alkotmányának értelmében csak olyasvalaki válhat elnökké, akinek az egészségi állapota lehetővé teszi a kormányfői feladatok ellátását. A leendő elnöknek több egészségügyi vizsgálaton is át kell esnie beiktatása előtt, majd ezt minden évben meg kell ismételni a ciklusa során. Ez egy olyan törvényi kitétel, ami talán sohasem kapott még akkora figyelmet, mint a mostani választási kampányban, ugyanis egyre erősebbek azok a hangok, miszerint a 77 éves Joe Biden már nincs a szellemi képességeinek teljes birtokában. Miranda Devine, a New York Post publicistája még márciusban írt egy hosszú véleménycikket arról, hogy Barack Obama egykori alelnöke politikai értelemben egy időzített bomba, ami bármelyik pillanatban rárobbanhat a Demokrata Pártra, és alapjaiban rengetheti meg az elnökválasztás szokásos menetét.

Se szeri, se száma azoknak a kínos eseteknek, amikor Joe Bidenről bebizonyosodott, hogy az időskori szellemi leépülés tünetei már előrehaladott állapotban jelentkeznek nála.  A Demokrata Párt előválasztásai során több alakalommal is kellemetlen helyzetbe hozta magát, amikor kihagyott a memóriája, és nem tudta értelmes szöveggé formálni a gondolatait. Többek között az is előfordult vele, hogy nem jutott eszébe, kinek volt korábban az alelnöke, többször nem tudta, hogy épp melyik államban kampányol, nem tudta a kínai elnök nevét, sőt, egy alkalommal kijelentette, hogy ő egy szenátusi mandátum megszerzéséért száll ringbe az idei választásokon.

Bidennel kapcsolatban a legnagyobb probléma, hogy nem lehet a végtelenségig leplezni a mentális állapotát. Elég egy kritikus pillanat, amikor olyasmit mond, amit nem kellene, vagy épp nem jut eszébe valami, ami életbevágó lenne. Az egyik ilyen nagy port kavart eset volt, amikor a közelmúltban egy televíziós interjúban kijelentette, hogy „nem is igazán fekete az az afroamerikai választó, aki Trumpra szavaz.” Az ilyen és ehhez hasonló kínos bakik ellenére a demokratákkal barátságos média (CNN, MSNBC, ABC, Washington Post, New York Times, stb.) minden bizonnyal kesztyűs kézzel fog bánni Bidennel a kampány során, de Donald Trump pontosan tudja, hogy kihívójának a szellemi állapota az egyik gyenge pontja – nem véletlenül csúfolja minden megnyilatkozásában Sleepy (álmos) Joe-nak.

Biden már többször maga is utalt arra, hogyha rohamosan romlana a szellemi állapota, akkor csak egy ciklusra, azaz négy évre vállalná az elnöki tisztséget. Az ilyen és ehhez hasonló kijelentései azonban már önmagában felvetik a kérdést: miért szavazzanak az amerikaiak egy olyan elnökjelöltre, aki úgy látja, hogy nem feltétlenül lenne képes két cikluson át, azaz nyolc évig kormányozni az országot?

6. A Demokrata aduász: Donald Trump adóbevallása

Donald Trump mindent megtesz azért, hogy ne kelljen nyilvánosságra hoznia az adóbevallását, pláne nem az első elnöki ciklusát megelőző időszakból. Hogy miért? Nos, lényegében nyílt titok, hogy Trump vállalkozói múltja hemzseg az adócsalásoktól és a pénzügyi visszaélésektől, de ezt eddig feketén fehéren senkinek sem sikerült bizonyítani. A teljesség igénye nélkül: a Trump Airlines, a Trump Vodka, a Trump Magazine, a Trump kaszinók, a Trump steak, a Trump Jelzálog Társaság és a Trump Egyetem is olyan Trump által alapított, majd rövid időn belül csődbe ment vállalatok voltak, melyeket vélhetően dollár százmilliók kiszivattyúzására használt a jelenlegi elnök.

A hatályos amerikai jogszabályok értelmében a mindenkori elnöknek nem kötelessége nyilvánosságra hozni az adóbevallását és a pénzügyeivel kapcsolatos iratokat. Az 1970-es évek óta azonban kialakult egy szokásjog, melynek értelmében ezt valamennyi kormányfő megtette, kivéve Trumpot. Igaz, az elmúlt ötven évben a jelenlegi elnök az egyetlen, aki több milliárd dolláros vagyont halmozott fel, mielőtt bekerült a Fehér Házba.

Trump adóbevallása egyébként azután vált belpolitikai témává Amerikában, hogy a 2018 őszén tartott kongresszusi (félidős) választásokon a demokrata párt többséget szerezett a képviselőházban, azaz hatalmat ahhoz a különböző pénzügyi bizottságokon keresztül bekérjék az elnök adóbevallását. A demokraták nem csupán az adóbevallási íveire kíváncsiak, hanem például Trump könyvelését végző cég (Mazars USA) munkájára vagy a Deutsche Bankhoz fűződő üzleti kapcsolataira is, 2010-től kezdődően. A demokraták szerint ugyanis Trump üzletemberként – 1985-től közel tíz éven át – közel 1,2 milliárd dollár veszteséget halmozott fel, és 8 évig nem is fizetett személyi jövedelemadót, pedig saját bevallása szerin a vagyona alsóhangon 3-4 milliárd dollárra rúgott ebben az időszakban.

(Karikatúra, ahogy Donald Trump menekül az adóbevallását látni akaró állami szervek elől, via.)

Az elnök adóügyeibe ráadásul nem csak a demokraták által irányított képviselőházi bizottságok, hanem egy demokratákhoz ezer szálon kötődő New York-i szövetségi ügyész, Cyrus Vance Jr. is szeretne betekintést nyerni a feltételezett visszaélések miatt. Az egyik manhattani kerületi fellebbviteli bíróság még tavaly novemberben küldött idézést  Trump cégének, a Trump Organization könyvelését is intéző Mazars nevű cégnek, hogy adják ki az elnök vállalati és személyes adóbevallását 2010-ig visszamenően. Trump jogi képviselői ezt arra hivatkozva tagadták meg, hogy a mindenkori elnök mentességet élvez az ilyen típusú vizsgálatok alól, sőt, az idézés a jelenlegi formájában alkotmánysértő. Emellett a kormányfő ügyvédi az alkotmánybíróság szerepét is betöltő legfelsőbb bírósághoz (Supreme Court) fordultak, hogy utasítsák el Cyrus Vance Jr. kérelmét és adjanak igazat Trumpnak.

Ha a legfelsőbb bíróság nem ad helyt Trumpék beadványának, akkor Trump adóbevallásának kiadásáról szóló határozat 2020 nyarára, körülbelül július második felére várható. A koronavírus-járvány miatt csökkentett üzemben működő bíróságok miatt ez a dátum azonban vélhetően csúszni fog. Ha pedig Trump korábbi adóügyei pont a választási kampány hajrájában kerülnének nyilvánosságra, akkor az lényegében megpecsételné az elnök újraválasztási esélyeit.

Milyen témák merülhetnek még fel november 3-ig?

Az előbb felsorolt témák nagy valószínűséggel tematizálni fogják az elnökjelöltek kampánykommunikációját, de ez persze nem azt jelenti, hogy más téma ne kerülhetne szóba: a koronavírus járvány, a nyomában kialakult gazdasági válság, a Balck Lives Matter mozgalom és az annak kapcsán kialakult erőszakos fosztogatási hullám, valamint a szobrok ledöntésével járó baloldali kulturális "forradalom" kérdése is muníciót adhat majd Joe Bidennek és Donald Trumpnak. 

1938-ban Halloween előestéjén a CBS rádió tudósítói meghökkentő eseményekről számoltak be: egy New Jersey államben fekvő farm területére cilinder alakú tárgy csapódott be. Hamarosan kiderült, hogy ez egy jármű, amivel marslakók érkeztek a Földre, akik landolásuk után nem sokkal mérges gázokkal és halálos sugarakat kibocsátó fegyverekkel kezdtek pusztításba. A hír hatására az USA-ban állítólag kitört a pánik.

"Hölgyeim és uraim, súlyos bejelentést kell tennem. Bármily hihetetlennek tűnhet is, de mind a tudomány megfigyeléseiből, mind saját szemünk tanúbizonyságából arra az elkerülhetetlen feltevésre kell jutnunk, hogy azok a furcsa lények, akik Jersey mezein leszálltak ma éjjel, egy, a Marsról kiinduló támadó hadsereg előőrse. A csata, amely ma éjjel zajlott le Grovers Millnél, olyan megdöbbentő vereséggel végződött, amilyet csak hadsereg valaha elszenvedett modern korunkban: hétezer karabéllyal és géppuskával felszerelt férfi mérte össze erejét a Marsról jött támadók egyetlen harci gépével. Százhúsz túlélőről tudunk. A többieket szétszórva a csatatéren, Grovers Milltől Plainsboróig, halálra zúzta és tiporta a szörny fémlába, vagy hamuvá égtek hősugár-fegyverétől. A szörny most ura New Jersey középső felének, és már átvágott az állam középpontján. [...]"

Az idézet egy rádióadás részlete, a valóságban persze szó sem volt földönkívüli invázióról. Csupán a kivételes drámai érzékkel megáldott Orson Welles rádiójátékát hallhatta a korabeli közönség, aki színész csapatával rendszeresen interpretált regényeket a CBS frekvenciáján. Welles Halloween alkalmából egy sci-fivel szerette volna ráhangolni a borzongásra a közönséget - ez azonban túl jól sikeredett. Legalábbis a sokak számára valószínűleg ismerős történet a következő: az amerikai hallgatók komolyan veszik az elhangzottakat (annak ellenére, hogy az egyórás műsor során háromszor is bemondják, hogy egy regényadaptációt hallgatnak), és a marsi lényektől rettegve pánikszerűen elmenekülnek otthonaikból. Azonban nem csupán az űrlények, hanem a tömeghisztéria története is pusztán fikció - ennek néztünk utána

A 30-as évek internete: a rádió

Ha a közösségi oldalak és a végtelen számú megosztások előtti korban bármire is rá lehetett volna húzni a “gone viral” kifejezést, akkor Orson Welles hajdani rádiójátékára, a Világok harcára, és az azzal kapcsolatos események híreire biztosan. Az H. G. Wells azonos című regényén alapuló műsor által kiváltott tömeghisztéria története, a modern popkultúra és az amerikai “néphagyomány” részévé vált - de hogyan?

A rádió hatalmas szerepet játszott a huszadik század történelmében, gondoljunk csak Hitler propagandájában betöltött sikeres szerepére, vagy Roosevelt elnök “kandalló előtti beszélgetéseire”. Az 1930-as évek volt a rádiózás aranykora: ebben az évtizedben az amerikai háztartásokban lévő készülékek száma több mint duplájára nőtt, 1939-ben már meghaladta a 28 milliót. Az egyre modernebbé (és olcsóbbá) váló készülékek a nappalik központi "bútordarabjává" váltak, és összehozták a családokat. A helyszínről beszélő tudósítók újdonsága az emberek aktuális hírekhez való viszonyát is megváltoztatta. És ami a legfontosabb: az új médium a kommunikáció egy eddig ismeretlen formáját  is biztosította: korlátlan számú embert lehetett közvetlenül megszólítani ezen keresztül.

Ilyen előzmények után vált a rádiózás legelhíresültebb átverésévé a 23 éves fiatalember által rendezett (és narrált) hangjáték, mely 1938. október 30-án, vasárnap este nyolc órakor került adásba. A marslakók inváziójának tudósításokon keresztül bemutatott, élethűen előadott sztoriját komolyan vevő, bepánikolt lakosság által okozott káosz a médiatörténet egyik sokat emlegetett mozzanatává vált. Sőt, az eset a mai napig a média hatalmának egyik tankönyvi példája - elemzése rendre feltűnik pszichológiai, szociológiai, valamint kommunikációs szakirodalmakban is. Pedig valójában meg sem történt.

Egy legenda születése

Az ügy olyannyira mélyen gyökerezett a kollektív tudatban, hogy 75 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a történteket, illetve az azokról közölt állításokat megkérdőjelezzék. A kutatások végül több olyan tényező megismeréséhez vezettek, melyek segítségével sikerült rekonstruálni az eseményeket. Történetesen azt, hogy a több ezres rémült tömeg meneküléséről és páni rettegéséről szóló mítoszt valójában a sajtó kreálta.

A médiakutatók szerint a nyomtatott lapok voltak elsődlegesen felelősek a legenda elterjesztésében. Merthogy a rádióadás másnapján megjelenő újságok néhány betelefonáló eltúlzott anekdotái, és egyéb ellenőrizetlen jelentések alapján írták meg cikkeiket. A szalagcímek nem finomkodtak; országos pánikról, terrorról, a városok tömeges elhagyásáról és sokkos állapotban lévő emberekről szóltak.

Ráadásul a Világok harca körüli botrány a rádió, mint konkurens médium lejáratásához is jól jött az újságoknak. A rádió a nagy gazdasági világválság idején egyre inkább elszívta a lapkiadók hirdetési bevételeit és közönségét, hatalmas károkat okozva ezzel a print médiának. A műsor hatásának szenzációvá tétele azonban kiváló lehetőséget adott arra, hogy hiteltelenítsék a rádiót, és bebizonyítsák a hirdetőknek, a befektetőknek és a szabályozó szerveknek afelelőtlenségét és megbízhatatlanságát: a The New York Times például egy Terror by Radio című publicisztikát mellékelt a hisztériáról szóló hírekhez. 

A kezdeti újsághírek után aztán nem volt megállás, és a sosem volt apokalipszis egyre nagyobb méreteket öltött a lapok hasábjain. Egy különös, ám nem meglepő jelenség ütötte fel a fejét: ahogy telt az idő és Welles show-ja egyre hírhedtebb/híresebb lett, egyre többen és többen állították, hogy hallgatták aznap este, sőt, hogy részesei voltak a (meg sem történt) eseményeknek. Ma már tudjuk hogy ez aligha volt így. Mindemellett ezen a ponton érdemes észrevennünk az ügy igazi érdekességét: annak ellenére, hogy a műsor nem váltott ki valódi káoszt, a hozzá kapcsolódó jelenségek mégis kiváló példamesék a média befolyásáról és hatalmáról. 

Abban, hogy a Világok harca rádiós adaptációja a médiatörténet részévé vált, egy egyébként elismert kutatónak is nagy szerepe volt: Hadley Cantril pszichológus egy egész könyvet szánt a jelenségnek, melyen keresztül a média (tömeg)manipulációs erejét vizsgálta, és ezzel érvényesítette a mítoszt a közös emlékezet számára, sőt tudományos referenciát is adott neki. Ennek köszönhetően pedig a sztori belekerült a tankönyvekbe - valószínűleg minden bölcsész és társadalomtudós hallgató belefut egy bizonyos ponton.

Cantril azonban hamis adatokra építette fel az elemzését, és a probléma az, hogy ez már csak utólag derült ki. Természetesen a legenda fennmaradásához a későbbi Világok harca adaptációk, illetve a hisztériáról szóló művek, tanulmányok, sőt az Orson Welles alakját övező érdeklődés is mind hozzájárultak, de az alapot nagymértékben Cantril műve szolgáltatta.

Welles karrierjére egyébként semmilyen negatív hatást nem gyakorolt az ügy, sőt, előrelendítette azt. A média hatásmechanizmusait ismerő alkotó Hollywoodban is remekelt: 1941-ben pedig megrendezte az Aranypolgárt, melyet máig a filmtörténet egyik mérföldköveként tartanak számon.

Hatalmi érdekek és szimbolika - a történelmet mi magunk írjuk

De miért volt annyira csábító ez a mítosz, és miért él még ma is? A válasz bonyolult, és sok mindent érinthet a kereskedelmi műsorszórás rendszerétől kezdve, a kultúránk szkepticizmusán át, a félelemmel vegyes izgatottságig, mely egy-egy új médiumot övez. A műsorszolgáltatóknak még ma is biztosítaniuk kell hirdetőiket arról, hogy megőrzik a hatalmat és nyomásgyakorlást közönségük felett, a rádióhullámokat birtokolása körüli időről-időre konfliktusok alakulnak ki, melyek arra mutatnak rá, hogy ez még ma is egy fontos médium. A Világok harca példája több érintett csoport számára is lehetővé teszi, hogy igazolják saját állításaikat a média hatalmára vonatkozóan.

Ezenkívül a történet tökéletesen ragadja meg azt a nyugtalanságot, mely a média életünk felett gyakorolt hatásával kapcsolatban él bennünk. Welles műsora és az ahhoz kötődő hoax szimbólumként is működhet: nem attól félünk, hogy az idegenek elfoglalják a Földet, sokkal inkább attól, hogy a média teljesen meghódítja a tudatunkat. Újramondjuk a történetet, mert szükségünk van egy figyelmeztető mesére a média hatalmáról. És az ez iránti igény nem csökken: ahogyan a rádió új, izgalmas kommunikációs csatornákat megnyitva az 1930-as évek vadonatúj médiumává vált, úgy ma az Internet, és főleg a közösségi oldalak biztosítják a dinamikus kommunikáció ígéretét. De ezzel együtt egy újfajta kontrolltól való félelmet is - például a személyes adataink elvesztésétől a titokzatos, ijesztő, ismeretlen erők támadásáig. Ez a szorongás táplálja a riadt embertömegek fantáziáját - akkor és ma is.

A Világok harca eredeti rádiójáték itt meghallgatható, az eredeti szövegkönyv pedig itt elérhető.

Képek innen, innen, innen, innen, és innen. 

A Halloween eredetileg angolszász ünnep, de nálunk is egyre elterjedtebb. Mit tudunk róla, és mit árul el a köré szőtt popkulturális pókháló az amerikaiakról? A kelta druidáktól az ikonikus filmekig összegyűjtöttük a Halloween-jelenség legjavát. 

A Halloween Magyarországon nagyjából hasonló megítélésű, mint a Valentin nap; vannak akik elutasítóak vele szemben, mások értetlenül állnak a töklámpások és ijesztő jelmezek előtt, mondván, ez nem a mi ünnepünk. Ugyanakkor évről évre egyre többen – nem meglepően főleg a fiatalabb korosztály tagjai közül – vetik bele magukat az angolszász Halloween hagyományaiba és hangulatába.

Egy kis történelem

Na de honnan is ered ez a borzongató ünnep? Október 31-e a kelta hagyományok szerint a szellemek, démonok, boszorkányok napja volt, hiszen ezek a sötét lények és a holtak lelkei ezen a napon kiszabadultak az alvilágból, hogy látogatást tegyenek az élőknél. Az emberek pedig félelmetes maszkokkal igyekeztek távol tartani őket – innen a beöltözés szokása.
Az sem véletlen, hogy a Halloween időpontja szinte egybeesik az általunk ismert Mindenszentekkel, illetve a Halottak napjával. A keresztény egyház ugyanis inkább a már meglévő, de pogány ünnephez igazította a saját ünnepét (mint tették azt a karácsonnyal is), lévén könnyebb átalakítani, mint betiltani az ősi hagyományokat.
A kereszténység elterjedésével a mélyen vallásos ír területeken jött létre végül a ma általunk ismert Halloween tényleges elődje: itt a Mindenszenteket megelőző éjszaka a All Hallow’s Eve nevet (Minden Szentek Estéje) kapta. A katolikus írek 19. század folyamán aztán nagy számban vándoroltak ki az USA-ba, és honosították meg az ünnepet az ottani területeken. Így vált hamisítatlan amerikai kultúr- és exportcikké a Halloween.

Halloween hava

Ma az USA-ban kétségkívül a Halloween az egyik legkedveltebb ünnep, népszerűsége simán vetekszik a karácsonyéval. Ez tetten érhető abban is, hogy valójában a teljes Október a tökfaragás, a minél ötletesebb kosztümök megtalálása és a kísérteties hangulat megteremtésének jegyében telik. A közösségi oldalokon már október elsején nem egy „Happy Halloween!” felirat jöhet velünk szembe, emlékeztetve minket, mi is vár ránk úgy egy hónap múlva, és az sem ritka hogy az októbert a „Halloween hónap” névvel illetik. A megszállottság okaira pszichológusok, kutatók is keresik a magyarázatot, egyelőre több-kevesebb sikerrel.

Az elvakultság ugyanis ténylegesen, számokban is megmutatkozik; az emberek félelmetesen sok pénzt költenek az ünnep alkalmából az Államokban. Felmérések szerint a fogyasztók idén rekordösszeget, 9,1 milliárd dollárt fognak összesen a Halloween-ra áldozni – ez a szám 2016-ban még csak 8,4 miliárd volt.

De mire is megy el ez a rengeteg pénz?

1. Dekorra:

Egy átlag amerikai számára nem csak az Instagram és Pinterest hangulatképei, de valami sokkal hétköznapibb és kézzel foghatóbb dolog is gondoskodik a korai ráhangolódásról. A (kert)városokban ugyanis szeptember végétől megkezdődik a karácsonykor is jellemző mértéktelen dekorálás, a házakat kívül-belül pókhálók, óriás pókok, denevérek, csontvázak és persze az elmaradhatatlan töklámpások díszítik. Legyen minél nagyobb, ötletesebb, ijesztőbb – kimondatlanul mindenki „Az utca legijesztőbb háza” címért vetekszik. Persze ez akár könnyen a visszájára fordulhat.

2. Finomságokra:

Természetesen a gasztronómia sem maradhatott ki a sorból: a Halloween-nak ugyanúgy megvannak a jellegzetes ételei, fogásai, mint a hálaadásnak vagy karácsonynak. A különbség annyi, hogy itt a hangsúly a harapnivalók megjelenésén, külsején van, mivel elsősorban azok is az ünnep rémséges hangulatának visszaadására szolgálnak. És persze ott van az a rengeteg bolti csokoládé, cukorka és egyéb édesség, amelyekkel – hacsak nem akarunk ünneprontóak lenni - kötelező a házakhoz bekopogtató gyereksereget várni.

3. És persze: jelmezekre

A már említett Halloween-I büdzséből ugyanis a mindenféle maskarára költik a legtöbbet. Míg a Halloween-t régebben inkább a gyerekek ünnepének tartották, ma már ez egyáltalán nem érvényes, így a beöltözés sem csak a gyerekek kiváltsága. Sőt, igen közkedvelt megoldás például ha az egész család egy határozott koncepció szerinti, összeillő jelmezekben feszít – akár a házikedvencekkel együtt. A Halloweeni kosztümöknek is saját divatja van, valóságos trendkek jöttek létre. A klasszikus vonal (szellem, boszorkány, csontváz, vámpír, zombi, stb.) mellett leginkább a (legújabb) horror és szuperhős filmek szereplőinek bőrébe bújni a legnépszerűbb, a tinédzser lányok körében pedig a szexis öltözékek a keresettek. De persze gyakorlatilag bárminek öltözhetünk, ha van elég kreativitásunk. 

 Hollywood az ünnep szolgálatában

A Halloween szelleme persze nem csak az átlagembereket, a művészekre is megérinti – különösen a filmeseket. Rengeteg olyan film készült, ami – elsősorban a hangulata miatt – egyszerűen hozzátartozik az ünnephez, gondoljunk csak a horrorfilmekre; az emberek ha máskor nem is, az év ezen időszakában azért szívesen üdvözlik a műfaj alkotásait. Nem véletlen tehát, hogy a Halloween-nek is megvannak a saját kultuszfilmjei, melyek az ünnepi hangulat előidézői és ihletői, ugyanakkor produktumai is egyben. És hogy melyek ezek? Íme 5 példa.

1. Addams family – A galád család (The Addams Family, 1991)

Az évek során Charles Adams a múlt század folyamán  publikált képregényeit számtalanszor feldolgozták, de semmi sem ragadta meg úgy a rémes és különc család lényegét mint Barry Sonnenfeld azóta már kultfilmmé érett műve.

2. Halloween – A rémület éjszakája (Halloween, 1978)

Egy klasszikus horror, aminek az ijeszgetésnél kicsit több köze van a Halloween-hoz: egy gyilkosról szól, aki gyermekkorában Halloween éjszakáján kiirtotta a teljes családját, ezért intézetbe zárják. Nem meglepő módon később, szintén Halloween idején megszökik, hogy folytassa vérfagyasztó tevékenységét. A filmet 21 nap alatt forgatták le és ez vált minden idők egyik legtöbb bevételt hozó független filmjévé.

3. Karácsonyi lidércnyomás (The Nightmare Before Christmas, 1993)

Ha valaki még a hátborzongató ünnep alkalmából sem szívesen néz horrort, annak sem kell aggódnia; A Karácsonyi lidércnyomással hangolódhat, amelynél aztán kevés “halloweenibb” film létezik. Tim Burton stop-motion technikával készült animációs klasszikusa megmutatja nekünk mi történik Halloweentown szerethetően rémséges lakóival, miután rábukkanak a karácsonyra.

4. Adsz vagy kapsz (Trick 'r Treat, 2007)

Egy kevésbé ismert és modernebb kedvenc négy Halloween-el kapcsolatos horror történet köré épül – a közös elem, ami összetartja őket, egy kisgyermek titokzatos alakja, aki kopott narancssárga pizsamát és fején zsákot visel. Valahányszor valaki vét az ünnep hagyományai ellen, ő megjelenik…

5. Sikoly (Scream, 1996)

A Sikoly franchise azóta négy filmet számlál, és bár ezek kedvelt forrásai voltak megszámlálhatatlan spinoff-nak és paródiáknak is, az eredeti alkotás igazi Halloween-i klasszikusnak számít. A későbbi filmekből – és nem mellesleg a jelmezes bulikból – már jól ismert maszkos alak egy kisváros tinédzsereit kezdi el gyilkolászni. Miközben az áldozatok száma egyre nő, egy lány a barátaival próbálja megállítani az elvetemült gyilkost.

+1: The Rocky Horror Picture Show (1975)

Ez a hetvenes évekbeli klasszikus a B-kategóris horrorfilmek és a science-fiction műfaj igazi szatírája. Egy jó horrorfilmhez méltóan a fiatal házaspár, Brad és Janet kocsija lerobban egy esős éjszakán, és Dr. Frank-N-Furter villájában lelnek menedéket. Azonban nem akármilyen éjszaka ez, a doktor és baráti köre éppen fergeteges ünneplésben vannak, ugyanis leleplezésre kerül a doktor legújabb kreálmánya, Rocky. Rocky az arany fehérneműjében a megtestesült Adonisz, aki a doktort hivatott kielégíteni. Az éjszaka folyamán Brad, Janet, Rocky és a doktor között egy perverz szerelmi négyszög alakul ki. És ha ez még nem lenne elég, a The Rocky Horror Picture Show egy rock n' roll musical, amelyben a transzvesztita doktor főszerepében nem más fakad dalra, mint a fiatal Tim Curry.

Még több babona és história itt. 

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen. Gifek innen.