„Fényerő fel, kontraszt le, itt legyen kicsit fehérebb, ott inkább simítsuk ki azt a pici szarkalábat. Kis retus a homlokon? Mehet! Hashtag bepötyögve, Share”. Blink-blink, jönnek is a lájkok. Kész is a valóságnak egy reprezentációja, ami talán szebb és tökéletesebb, mint amilyenek mi vagyunk. De legalább képviselik mindazt, amik lenni szeretnénk. Az már más kérdés, hova fajulhat mindez és kik lesznek ennek az orvoslói.

Sebtapaszok az Instagramon

A közösségi média platformjait sok szempontból lehet támadni, de semmiképp sem érdemes elfelejteni, hogy a valódi kódolói ennek a végeláthatatlan görgető felületnek mégiscsak mi vagyunk. Az Instagramra feltöltött képek mindössze csak tünetei egy a társadalom egészét érintő problémának, a másoknak való megfelelési kényszernek és egymáshoz való hasonlítgatásnak.

Ma már több mint 150 millióan használják az Instagramot. Naponta átlagosan 55 millió poszt születik, ezekre 24 óra leforgása alatt 1,2 milliárd lájk érkezik. Ez percenként több mint 800 ezer szivecskézést jelent. (Jamie, 2018; Blystone, 2019). Az, hogy a közösségi médián megjelenő képünk a megítélésünkre hatással van, kétségtelen. De hova vezethet mindez?

Az utóbbi időben a tudatos tartalomfogyasztás kiemelt hangsúlyt kapott a közösségi platformokon. Az internetes tartalomfogyasztás épp annyira befolyásolja a mentális jóllétünket, mint a fizikai erőnket az, hogy mit veszünk ki a hűtőből és dobunk aztán a serpenyőbe.

(Pszinapszis Instagram: Gaál Bence, Csépke Bella)

Az Instagram azonban nem csak a kevés önbecsüléssel és óriási megfelelési vággyal küzdő felhasználók gyűjtőhelye. Az Instagramnak és a TikToknak is megszülettek már az orvosai, akik többek közt a pszichoedukációra támaszkova olyan témákat feszegetnek, amik nemcsak diskurzusokat indítanak el korábban tabuként kezelt jelenségekről, de segítenek az önelfogadásban és -fejlesztésben is. Ezek a vállalkozások gyógyítják azokat a sebeket, amiket a közösségi média ütött saját személyünk és mások megítélésén.

Eltitkolt mellékhatások

Amiről korábban nem mertünk beszélni, már természetessé vált egy olyan térben, ahol arc és név nélkül támaszkodhatunk segítő kezekre. És a képek között bizony feltűnnek azok a tartalmak is, amik témáját talán természetesnek veszünk, a gyakorlatban mégsem vagyunk rutinos gyakorlói a dolognak. A megfelelő kommunikáció, a mentális jóllét, a biztonságos kapcsolódás a társainkhoz mind-mind olyan témaköröket fednek le, amik elengedhetetlenek egy kiegyensúlyozott élet és egy egészséges önkép bebiztosításához – különösen egy világjárvány után.

Az edukatív tartalmak, köztük a pszichológiai gyorstalpalók és segítő posztok kimozdultak a terápiás és intézményi térből. Manapság egyre több olyan kontenttel találkozhatunk, amik mélyebb betekintést nyújtanak a mentális zavarok világába, a pszichológusok nyújtotta segítség fontosságára és az ezekről folytatott tiszteletteljes diskurzusokra helyezik a hangsúlyt. Az önsegítő bejegyzések nemcsak önmagunk és társaink megismerésében, de a segítségnyújtásban és annak realizálásában is utat mutatnak, mikor érdemes szakemberhez fordulnunk.

(Pszinapszis Instagram: Juhász Edina, Mándli Krisztina)

És úgy látszik, a TikTokon tevékenykedő pszichológusok és a sajátos grafikák mögé bújt szervezetek – mint a Pszinapszis vagy a Mélylevegő csapata – elérik céljukat. Az óriási követőtáborral rendelkező oldalak nemcsak támogató üzenetekkel segítenek a követőiken, de a maguk módján nevelnek is. Hogy ne vesszünk el az internet éterében, a hamis képek és információk világában, hogy a valódi énünk az, aki a tükörből és nem a szelfi kamerából tekint vissza ránk. Hogy nemcsak kellemes érzések és tökéletes, irigylésre méltó élethelyzetek léteznek, hanem sokan küzdenek szorongással, depresszióval és imposztor-szindrómával is. Ezutóbbi akár kitüntetett helyen is szerepelhetne a közösségi média mellékhatásainak feltüntetésekor.

Online is jól

A közösségi médián folytatott pszichoedukáció olykor azonban a visszájára is fordulhat. Egyrészről jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a TikTokon zenére mutogató pszichológusok és a grafikák mögé bújt szakemberek hogyan tudnak egy ilyen komoly témát a mémek éterében érvényesíteni. Másrészről a pszichológia világában folyamatosan visszatérő kérdés, hogy érdemes-e felcímkézni azokat a mentális zavarokat, amik amúgy minden személynél egészen más tüneteket is produkálhatnak?

(Pszinapszis Instagram: Juhász Edina, Mándli Krisztina)

Az Instagram nem ér fel egy terápiás alkalommal, így a pszichoedukatív tartalmak sem jelentenek biztos diagnózist. Attól, hogy egy tárgyalt betegség tüneteit már megtapasztaltuk, nem jelenti azt, hogy súlyos patológiai eset a miénk. Fontos azonban megjegyezni, hogy ha visszatérően több tünetet is észlelünk magunkon, ha a pszichoedukatív tartalmak túlmutatnak az érdekes tabudöntögető diskurzusokon és ízig-vérig súlyos valóssággá válnak, mindenképp érdemes szakemberhez fordulnunk.

Az Instagram és más közösségi oldalak kiváló lehetőséget biztosítanak arra, hogy egy fontos üzenetet nagy tömegekhez jutassunk el. Ennek megvannak a maga eszközei, hogy ez maradéktalanul meg is történhessen. Szükség van egy megfogó feedre, a közönség aktivizálásra és bizonyos trendek követésére is. Ettől még maga a tartalom nem lesz kevesebb. Amíg a tartalomgyártók hiteles módon nyúlnak ezekhez az eszközökhöz, a mondanivaló aligha csorbulhat. És hogy miért van erre szükség? „Fényerő vissza, kontraszt vissza, a retus felesleges. Jól vagyunk így.”

Folyamatosan növekvő városainkban számos problémával találjuk szemben magunkat: nagy a légszennyezettség, zsúfoltak a metrók, órákig állhatunk a dugóban mire eljutunk valahova, ahol aztán nem találunk parkolóhelyet. Mégis, életünk fontos színteréről van szó, járunk-kelünk, sétálunk, autózunk, eltévedünk benne. Az utóbbi években a tágabb értelemben vett design egyre több területen kap teret, többek között a városok tervezésében is. Mit tehet egy grafikus vagy egy formatervező a városok fejlesztéséért? Hogyan járulhat hozzá egy város élhetőbbé tételéhez egy kommunikációs cég?

A városok építészek, várostervezők, mérnökök keze által fejlődnek, formálódnak, és elsősorban a politikai vezetők vannak abban a pozícióban, hogy döntéseket hozzanak a jövőjükről. Gyakran gondos tervezés által, máskor csak organikusan, „maguktól” változnak a városok, és sok folyamatot nem is tudunk kontrollálni: ilyen például a robbanásszerű népességnövekedést – ebben az esetben már csak a problémát tudjuk orvosolni. A design szó szerinti fordításban tervezést, formatervezést jelent, de mára ennél egy sokkal tágabb értelemben alkalmazzák. A design központú gondolkozás már az élet szinte minden területén jelen van: a grafikai tervezéstől kezdve, a felhasználói élmény tervezésen át a service, azaz szolgáltatás designig.

A designerek számos olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amelyekkel a városokkal foglalkozó mérnökök vagy politikusok nem minden esetben – gyakran több területen is dolgoznak karrierjük során, így hamar alkalmazkodnak új helyzetekhez és rendkívül jók az emberek megértésében. Hiszen a design az emberről szól. A város egy érdekes szint, mert nagyobb, mint az egyén közvetlen környezete, de kisebb, mint az állami szint – más, mint egy vállalkozás, hiszen sok különféle szereplő formálja. Akármilyen sok kis részből áll össze, a város mégis egységet alkot, amely nem túl nagy ahhoz, hogy akár egy designer vagy egy alulról induló kezdeményezés valóban nagy hatással lehessen rá.

A továbbiakban lássunk két példát külföldről és egyet itthonról arra, hogy milyen sokféleképpen tudnak a designerek hozzájárulni egy város fejlődéséhez.

1. Egy példa külföldről, melyet a városvezetés kezdeményezett

A Brazíliában található Curitiba városában a polgármester létrehozott egy városfejlesztésért felelős kutatóintézetet azzal a céllal, hogy a különböző területeken dolgozó designerek megoldásokat találhassanak a város problémaira. A város zsúfolt és hektikus forgalmára megoldásként innovatív buszmegállókat és egy új buszközlekedési rendszert fejlesztettek ki. A buszmegállókat cső alakúra tervezték és úgy alakították ki őket, hogy kellemetlen időjárásban is megvédje a várakozókat, abba beszállva már megváltsák jegyüket és ezzel egyenesen a csőből, egyszerűen tudjanak az utasok felszállni a buszra.

Curitiba város innovatív buszmegállói és buszrendszere (via)

A buszok különböző típusait színkódokkal látták el, de nem csak a térképen, hanem magukat a buszokat is átfestették– így egy könnyen értelmezhető és hatékony szisztéma alakult ki. Elkülönített sávokat kaptak egyes buszok, extra hosszú buszokat indítottak a hosszabb, forgalmasabb vonalakon. Színekkel kódolt vonalakkal tették egyszerűen értelmezhetővé a rendszert: például a zöld buszok az agglomerációba szállítják az utasokat míg a kicsi fehérek csak a városközpontban köröznek.

A cső alakú buszmegállóba már a belépésnél szükséges a jegy, így felszállásnál nem kell már ellenőrizni (via)

2. Egy kisebb léptékű kezdeményezés Dániából

A Copenhagenize csapatának célja, hogy Koppenhágához hasonlóan a többi városban is népszerű és széles körben használt közlekedési forma legyen a bringázás. Ennek érdekében kommunikációs kampányokat indítottak a városi vezetéssel együttműködve. Ezzel összhangban többek között kis biciklifogantyúkat helyeztek el Koppenhága forgalmas biciklis csomópontjainál, ahol az oszlop helyett a fogantyúba tudnak megkapaszkodni a biciklisek, amíg várakoznak  a zöld lámpára. Céljuk a biciklizés, mint hétköznapi közlekedési forma népszerűsítése, ezzel pedig a város élhetőbbé tétele – hiszen a bringa semmilyen káros anyagot nem bocsájt ki, nem áll a dugóban, testmozgást biztosít és még a parkolással sem kell bajlódni.

A Copenhagenize kampánya a biciklizés népszerűsítésére (via)

3. És egy hazai példa

A Valyo egy önkéntesekből álló, különböző háttérrel rendelkező csapat. Céljuk a Duna közelebb hozása az emberhez, a folyó, mint helyszín jobb kihasználása. 2011-ben egy Duna menti sétára hívták a városlakókat, amelynek különböző állomásain egy-egy művész installációját tekinthették meg a résztvevők. De rendszeresen szerveznek kacsakő dobáló bajnokságokat, és elintézték, hogy nyaranta le legyen zárva a Szabadság híd és legújabban a rakpart egy része is – ezzel hozva közelebb az egyént a folyóhoz. A projektjeik nem csupán arról szólnak, hogy például szabadon biciklizhetünk, futhatunk, sétálhatunk vagy rajzolhatunk krétával hétvégenként a rakparton, hanem egyben figyelemfelhívás is arra, hogy a város a városlakóké, hogy a Duna partja másképpen is kinézhetne egy élhetőbb város részeként. 

A lezárt rakpartot magukévá tették a budapestiek (via)

A fenti három példából láthatjuk, hogy a világ különböző részein, különböző léptékben a design, az ötletek és az emberi tényező komoly elem, alakító erő tud lenni egy város életében. Hatása már egy ötletnek, kommunikációs kampánynak, programsorozatnak is lehet, mert ezek közelebb hozhatják a városlakókat ahhoz a térhez, amelyben élnek.  

A bejegyzés szerzője Sebes Lilla, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

Az Instagramon afrebab néven alkotó Balla Julcsi jelenleg kommunikáció- és médiatudományt hallgat a BME-n, ezzel párhuzamosan illusztrálni és animálni tanul. Az így megszerzett tudását ötvözi oldalán, amit ő úgy írna le, mint „egy felnőtté váló fiatal lány életének, útkeresésének és a saját sárkányaival való megküzdésének a naplójából aprócska, őszinte darabok”. Az érzéseiből alkot, és nem fél (vagy csak néha) megmutatni, hogy ő is ugyanazon megy keresztül, mint minden fiatal. Olykor ő a „fel kellene nőni, de nem akarok Julcsi; a szeretni kellene, de nehéz megtanulni Julcsi; a mindig mulatni akaró” vagy épp „nagyon elveszett, szomorú, fáradt Julcsi; az értetlen, büszke, figyeljetek rám Julcsi”. Olvassátok őszinte és baráti beszélgetésünk afrebabbal!

Mikor és hogyan hoztad létre az afrebabot?

Már gimi vége óta érett ez a dolog, hogy a sok mesélnivalót, ami van bennem, kiadjam magamból. Nagyon szeretek mesélni, csak szóban nehezebben megy. Amikor egyetemre kerültem, nem találtam a hangomat, minden és mindenki új volt, még nagyobb szükségem volt arra, hogy kifejezzem magam. Úgyhogy maradt a rajz és az írás.

Néhányak számára talán még mindig rejtély, hogy mit jelent a művészneved. Feltárod előttük a titkod?

Sokáig tanultam latint, nagyon szerettem, és mindig szépnek találtam, hogy a rómaiak babérkoszorút tettek azok fejére, akikre büszkék voltak. És azóta bennem volt, hogy én babérfa szeretnék lenni. A babérfa foglalt volt meg túl egyértelmű, ezért visszafelé lett afrebab, és igen, emögött az van, hogy valami olyat akartam és akarok alkotni, amire büszke lehetek.

Azt hiszem, hogy ezt el is érted.

Egyébként igen, nemrég sikerült elérnem, hogy határozottan büszke legyek erre. Sokáig például nem szerettem visszanézni a rajzaimat a nehezebb időszakokból, mert rossz volt a sok elveszettségre meg a katyvaszos fejemre emlékezni, vagyis arra, ami akkor volt bennem. De most már büszke vagyok rájuk, mert ha ránézek mondjuk az egy évvel ezelőtti képeimre, akkor tudom, hogy a mostani Julcsi tudna segíteni annak a Julcsinak. És ilyenkor képzeletben adok az akkori magamnak egy ölelést. A kisebb Julcsi büszke lenne a mostani magamra, a fejlődésemre, és én is büszke vagyok ám az akkori Julcsira! Ez megerősítés is magamtól magamnak, hogy haladok, fejlődök és tanulok. Sokszor elfelejtjük, miket éreztünk az úton, pedig szerintem fontos, hogy emlékezzünk rájuk. Jó, hogy az afrebab ezt emlékül őrzi nekem. Jó ezt látni és hálával ünnepelni.

És jó hallani, hogy ezt ki is mondod, és látom az arcodon is, hogy tényleg így van! Itt jegyezzük meg azoknak, akik olvassák: a szemed is másképp csillog, még képernyőn keresztül is. Az alkotásaidon meg egyértelműen látszik, hogy nagy szerepet játszanak az érzelmek az életedben. Sokan azonban nem képesek beazonosítani őket. Te hol tanultad ezt meg?

Szerintem ez a személyiségemből is fakad, hogy hajlamos vagyok nagyon sokat és nagyon mélyen érezi. Intenzíven élem meg az érzelmi oldalát annak, ami velem és körülöttem történik, szóval igazából a szükség is szülte, hogy foglalkozzak ezekkel. Szerintem maga az afrebab meg a rajzolás óriási szerepet játszottak ebben, mert a saját érzéseimből dolgozok, szóval egy idő után ráállt erre az agyam. A rajzok is segítettek rájönni, hogy mi is van bennem, mert amikor szabadon rajzolok, az mindig azt tükrözi, ami épp bennem van. Még akkor is, ha szóban nem mindig tudom megfogalmazni.

A rajznak vagy a szavaknak van számodra nagyobb jelentősége?

Változó, de a kettőt egyszerre használva találtam meg igazán a hangomat. Mindegyik fontos, hogy át tudjam adni azt, amit akarok.

Az alkotói válságról túl kevés szó esik. Nálad például mi váltja ki?

Amikor kiürül a lelkem, azt hiszem.

Amikor egy üres befőttesüveg vagy? Ezzel most az egyik posztodra utalok. 

Nem, még abból is tudok alkotni! Tök jó, hogy amikor katyvaszos vagy éppen teljesen üres a fejem, olyankor legalább azt meg tudom fogalmazni, hogy katyvaszos vagy üres a fejem. És amikor már ezt sem tudom megfogalmazni, na, akkor nem tudok alkotni. Ilyenkor úgy érzem, hogy tényleg nincs mondanivalóm, elfogyott. Ez nehéz, mert nyilván amikor gyakran rajzolsz, és megszoktad, hogy ez egy kis szelep, amin kiengeded a dolgokat, akkor az az életed részévé válik. Átáll az agyad, hogy észrevegye az apró dolgokat is, és megfogalmazza, hogy erről lehetne készíteni egy rajzot. De amikor kifogysz ezekből, olyan, mintha megnémulnál. És az no, hát nehéz.

Szóval ez nem csak szelep, hanem terápia is?

Igen-igen. Gimi végén, de főleg az egyetemen voltak mélypontjaim és depressziós epizódjaim, sokat szorongtam. Foglalkoznom kellett a mentális egészségemmel, jól akartam lenni. Na, és ezek nagyon jó inspirációforrásai voltak az alkotásaimnak! A rajz nagyon sokat segített abban, hogy ki tudjam adni magamból az érzéseket, hogy „kiterápiázzam” magamból a lelki folyamatokat. Amikor elkezdtem feldolgozni ezeket, akkor kezdett az afrebab is igazán növekedni.

Azt hiszem, ez is azt mutatja, hogy nagy igény van arra, hogy szó legyen az ilyen helyzetekről és érzésekről. Nagyon sok fiatal megy végig ezeken, és nagyon kevés a kommunikáció erről. Pedig jó tudni, hogy én se vagyok egyedül, és ők se. Rengetegszer kapok olyan visszajelzést, hogy hasonlóan éreznek, mint én, és hogy segítettem nekik megfogalmazni vagy tudatosítani az érzéseket. Nagyon fontos, hogy ha valaki rosszul van, tudjon segítséget kérni. Amikor elkezdtem rosszabbul lenni, én se igazán tudtam, mitévő legyek. Aztán az egyik tanárom látta rajtam, és azt mondta, hogy „Julcsi, ha a lábad fáj, akkor elmész orvoshoz, és hogyha a lelked fáj, akkor menj el azzal is szakemberhez!”

Segítséget kérni teljesen okés, szakemberhez fordulni teljesen okés, hiszen azért vannak! Én is jártam terápiára. És kicsit azért vicces is, mert amikor már elkezdtem jobban lenni, egészségesebb fejjel gondolkodni, még meg is ijedtem, hogy most akkor mi lesz velem, miből fogok dolgozni? Mert a negatív dolgokból könnyű volt inspirálódni, a pozitívakból nehezebb, de ezt is jó volt megtanulni, mert ilyen gondolkodással talán segíteni is könnyebb. Ezért is szeretem olyan nagyon ezt az oldalt, ez az én kisbabám. Kapcsolat a két évvel ezelőtti Julcsi meg a mostani Julcsi között. De próbálom könnyeden meg viccesen megfogalmazni ezeket, mert nevetni jó!

Ámen! És mondd csak, hogyan tud segíteni a művészet egy épp felnőtté váló fiatalt az útján?

Mikor felnőtté válik az ember, tele van kuszasággal a feje: dönteni arról, mi lesz, ha nagy lesz, megtanulni ezt az élet-dolgot és csetleni-botlani benne. Csomó mindennel meg kell küzdenie, és a művészet tök jó eszköz erre. Amikor azt mondom, művészet, most ne valami nagy dologra gondolj, csak valamire, amit alkotsz. Lehet bármilyen műfajban. Az, hogy kiadod, ami van benned, az mindig segít, és gyógyít. Segít haladni.

Én nem tudom, hogy bármilyen művészeti ágban ki tudom-e adni magamból, de amikor a te rajzaidat nézem, akkor úgy érzem, hogy te segítesz ezt megtenni, mert olyan érzéseket meg helyzeteket fogalmazol meg, amin szerintem mindenki keresztülmegy. Szóval minden nem művészkedő ember nevében is köszönöm, hogy megosztod ezeket!

Ezek olyan érzések, amik mindenkié. Olyan sárkányok is, amelyekkel sokan megküzdenek. Az egyik kedvenc dolgom abban, hogy ember vagyok, az az, hogy változok, és mindezt a változást nyomon követhetem, örülhetek neki, tanulhatok, fejlődhetek belőle. Folyamatos tanulás ez, nem lesz vége sose, és ez így jó. Az oldalon elég széles a skála az érzésekből, és lassan háromszáz rajz van fent, ami ezeket őrzi. Szerintem azért is szeretik ennyire, mert őszinte, és nem akar több lenni. De ez ijesztő is néha, hiszen sebezhető lesz az ember, ha ilyen őszinte érzésekből meg a lelkéből dolgozik, és ezt meg is mutatja a világnak.

Amikor alkotsz, magad elé képzelsz valakit?

Mivel az érzések az emberekkel való kapcsolataimból is jönnek, persze hogy van, hogy valakiről készül egy rajz, vagyis arról, amit ő váltott ki bennem. Ez mindig vicces és izgalmas, mert szerintem az emberek általában nem jönnek rá, hogy róluk szól. Szóval nem mondom, hogy nem volt olyan soha, hogy esetleg célozni akartam volna valakinek egy rajzzal… De ez titok!

Neked miben segített az afrebab?

Egy jobb verziómmá válni, sok mindent elengedni, fejlődni és jobban érteni magam. És használni a hangom!

Utolsó kérdésem: nemrég megosztottad, hogy kicsi Julcsi üzent mai Julcsinak. Mai Julcsi mit üzen magának későbbre?

Azt üzenem, hogy az élet szeret, és szeresse jól vissza. Jól szeresse vissza!

A bejegyzés szerzője Csizmadia Kinga, a BME KomMédia alapképzéses hallgatója. 

Képek: Balla Julcsi, a BME KomMédia alapképzéses hallgatója. 

A közösségi média berobbanásával új értelmet nyert a „stalking” ige (magyarul: titokban követ, kukkol). De mit is jelent ez a Facebook és az Instagram világában? 

Az olyan népszerű közösségi média oldalak megjelenésével, mint a MySpace, IWIW, később pedig a Facebook vagy az Instagram, a felhasználók rengeteg személyes információt tettek elérhetővé magukról az interneten. Ha valakit követünk valamelyik platformon, könnyen megtudhatjuk, hogy kivel töltötte az idejét, hol nyaralt a családjával/barátaival, mit evett, vagy milyen filmet nézett meg – a lista végtelen. A közösségi oldalakkal a kapcsolattartás is átalakult a 2000-es évek elejétől. Ma már nem kell felhívni valakit, vagy véletlenül összefutni vele a metrón ahhoz, hogy megtudjuk, hol tart éppen az életében. De ezzel könnyű visszaélni.

(via)

Mit jelent a stalking?

Az online stalking vagy cyberstalking az internet szerint két különböző dolgot jelenthet. Az egyik megközelítés a zaklatás oldaláról fogja meg a fogalmat, azaz a „cyberstalking zaklatás, ami az interneten keresztül történik. Célpontjai lehetnek egyének, csoportok vagy akár szervezetek, és megnyilvánulhat rágalmazás vagy fenyegetés formájában.”

Ugyanakkor egy „könnyedebb” hétköznapi jelentése is kering a világhálón, ami sok mindenkinek lehet ismerős tevékenység. Az Urban Dictionary szerint a stalking nem más, mint a

„kényszer, hogy minden lehetséges tudást megszerezzünk egy emberről a Facebook, Instagram, Twitter, Tumblr, és néha akár Pinterest oldalain keresztül”.

Manapság sokan az internetet hívjuk segítségül, ha érdeklődünk valaki iránt. Igyekszünk minél többet megtudni róla, keresni a közös pontokat az internetes profilok alapján. Kíváncsiak vagyunk, vajon ő is tagja-e a Harry Potter fanclubnak Facebookon, vagy esetleg ő is követi a kedvenceinket Instagramon vagy Youtube-on. De az is ismert jelenség, amikor azért keressük fel a közösségi oldalakat, hogy megtudjuk, hogyan boldogul az exünk a szakításunk óta. A Mindset Pszichológia cikke szerint minden harmadik ember volt már abban a helyzetben, hogy korábbi partnerének az online profilját rendszeresen ellenőrizte a szakítás után. A cikk azt is kiemeli, hogy az online stalking negatívabb hatást gyakorolhat az emberekre, mint az offline találkozás, hiszen a közösségi oldalakon olyan információval szembesülhetnek, ami egy találkozás során nem merül fel (például új kapcsolat). Ezen kívül a stalking izgalma a vágyódást is növelheti az expartner iránt, így is megnehezítve a továbblépést.

Mikor lehet veszélyes?

A stalking lehet teljesen ártalmatlan cselekedet, de veszélyes eszközzé is válhat. Nézhetjük ezt a stalking művelőjének és az elszenvedőjének is a szemszögéből, lehet a kérdést jogilag és érzelmileg is megközelíteni. Hiszen nagyon más érzelmeket vált ki belőlünk, ha arra gondolunk, ahogyan a nagymamánk mindent lenyomoz rólunk és a barátainkról a Facebook-on, vagy ha azt latolgatjuk, hogy hány adatbányászattal foglalkozó cég és ember mennyi információt tud kideríteni rólunk az online profiljaink alapján.

(via)

Dr. Emma Short, a University of Bedfordshire pszichológusa a BBC Newsbeat oldalának adott nyilatkozatában arról beszélt, hogy az egyén online aktivitása akkor lép át egy határt mások online megfigyelésével, ha az félelmet és szorongást idéz elő a másik személyben. Sokszor ott dől el, hogy zaklatásnak lehet-e minősíteni az online stalkolást, hogy az áldozat hogyan éli meg a helyzetet. Dr. Short szerint ugyanakkor a mások életéről való kényszeres információszerzés kontaktus nélkül is lehet káros és veszélyes – a külső világra és önmagára – hiszen a távolból való megfigyelés az első vészjósló jele lehet egy későbbi ragadozó viselkedésmintázatnak, ahol már több határt is átléphet az illető.  Illetve, Dr. Short kiemeli, hogy nemcsak a megfigyeltekre, hanem a megfigyelőre saját magára és az életminőségére is veszélyes lehet az, ha online stalkolással tölti az idejét. Abban a pillanatban problémává válhat, amikor az ember elkezd hazudni azzal kapcsolatban, hogy mivel foglalkozik. Ugyanis, ami el van rejtve mások elől, azt sokkal nehezebb kontrollálni.

A stalkingról érdemes a mentális egészség és a közösségimédia-függőség kontextusában is beszélni. A témában végzett kutatás eredménye szerint a passzív közösségi média fogyasztás, azaz a feltöltött tartalmak közötti böngészés, a negatív mentális egészséggel függ össze, míg az irányított kommunikáció (például a posztok kedvelése) és a tartalomfeltöltés a közösségi média oldalakon, pozitív hatáshoz vezethetnek. Tehát, ha valaki arra a használja az Instagramját, hogy modellek és influencerek tökéletesre retusált képeit vagy az exe által posztolt fotókat stalkolja, annak valószínűleg nagyobb eséllyel lesz negatív hatása a mentális egészségére, mintha arra használná a platformot, hogy kommunikáljon, és/vagy saját tartalmat, képeket, bejegyzéseket töltsön fel.

Ha valaki stalkolással és az online világban tölti el az ideje nagy részét, akkor nagy valószínűséggel annak a kárát az offline, „valódi” kapcsolatai is meg fogják sínyleni. És mivel így az egyén támogatói hálója szépen lassan elhervad, ismét az internetes tartalmak felé fog fordulni, így megteremtve egy ördögi kört.

Beteges, ha minden nap megnézem a profilját?

A stalkolással kapcsolatban mindenképp felmerül az, hogy mennyire „egészséges” vagy „normális” viselkedés, akármelyik formájáról beszélünk. Ha tényleges online zaklatás történik, akkor az áldozat negatív érzelmei alapján egyértelmű, hogy a tett problémás, és tenni kell ellene. Ugyanakkor az, ha valaki egyedül otthon, kontaktus keresése nélkül merül el újra és újra más emberek internetes profiljaiban, az kevésbé tűnik negatívnak kívülről. Azonban sokszor ilyenkor maga a stalker az, aki szenved, kívülállóként betekintve mások tökéletesnek beállított online életébe. Sőt, az is lehet, hogy ez a viselkedés valami nagyobb problémát takar. Ezért fontos, hogy felismerjük magunkon és a körülöttünk lévőkön, családtagjainkon, barátainkon, ha valami nincs rendben.

(via)

A közösségi média rengeteg előnyt hozott az életünkbe, ugyanakkor meg kell tanulnunk tudatosan használni. Vigyáznunk kell, hogy a sok pozitívum ne tántorítson el minket a negatívumok észrevételétől. Magyarországon jelenleg több mint 6 millióan használják a Facebookot és több mint 2 millióan az Instagramot. Ezeknek az embereknek ma már szinte elképzelhetetlenek a mindennapjaik a közösségi oldalak nélkül, ezért is nehéz észrevenni, ha problémássá válik a kapcsolatuk ezekkel az platformokkal. Függőnek az számít, aki szabadidejének nagy részét ezeken az oldalakon tölti, arra használja fel a közösségi platformokat, hogy elfeledkezzen a problémáiról, feszültséget érez, amikor nem éri el a közösségi oldalakat, illetve akinek személyes kapcsolatai romlottak meg a túlzott használat miatt – írja a Mindsetpszichologia.hu.

A bejegyzés szerzője Murvai Katalin, a BME KomMédia alapszakos hallgatója. 

A 21. századi gondolkodó ember különös figyelmet fordít a tudatos életmódra, az önfejlesztésre és a mentális egészségre. Társadalmilag elfogadott pszichológushoz járni és önismereti szolgáltatásokat igénybe venni. Míg a pszichodráma már bejáratott módszer, addig a szociodráma most kezd teret nyerni. És talán nem is lesz olyan nehéz dolga, hiszen az üzenete felszabadító az egyén számára: a probléma gyökerét nem az egyes emberekben keresi, hanem a csoportban, az intézményi működésben és a társadalomban.

Hogyan szólt bele egy művészeti forradalom a pszichoterápia alakulásába? Milyen út vezetett a pszichológia és a színház fúziójához? Mi is valójában a pszicho- és a szociodráma, és hol alkalmazzák ma őket? A következőkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Újhullámos pszichiáter

A négy és fél éves Jacob Levy Moreno Istent és angyalait játssza a barátaival. Egymásra halmozott székek tetejéről figyeli Isten szerepében a pajtásait, akik repkedő angyalokat utánoznak. A kis Jacob sem akar kimaradni a repülés élményéből. Leugrik a székhalomról, és a földetéréskor karját töri. Ez a jelentéktelennek tűnő baleset vált Moreno életének legmeghatározóbb élményévé: akkor tapasztalta meg először a különbséget a valóság és a képzelet között. Ő az a filozófus és pszichiáter, akinek a pszichodráma és a szociodráma megalapítását, valamint a szociometria kidolgozását köszönhetjük. 1889-ben született Bukarestben egy zsidó családban. Egyetemista éveit Bécsben töltötte, majd 1925-ben az Egyesült Államokba költözött, és ott folytatta munkásságát egészen az 1974-ben bekövetkezett haláláig.

De nézzük, mit is csinált ő valójában?

Kezdjük az elején

Felismered ezt a képet?

(via)

Biztosan dereng már egy-két szó a fejedben. Izmusok… Igen, a szó, amit keresel, az az avantgárd. Azt jelenti, előörs. A huszadik század elején a művészek és a gondolkodók új perspektívát nyitottak, a konzervativizmust és a konvenciókat félretéve akarták szemlélni és kifejezni az őket körülvevő világot. Különös értéknek tartották a spontaneitást és a formai előítéletektől mentes ösztönös magatartást. Ez a gondolat varázsolta el Morenot is, aki mindenáron meg akarta lelni azt a létformát, amikor az ember teljes mértékben önmagát adja mindenféle sablontól mentesen.

Eleinte Bécs parkjait rótta, és az ott játszó gyerekeknek mesélt történeteket, amiket utána együtt eljátszottak. Ilyenkor kitört a gyermekekből a képzelőerő, a kreativitás és spontaneitás. Moreno ezt a megtapasztalást akarta a felnőttek körében is alkalmazni. Önsegítő csoportokat szervezett prostituáltaknak, majd orvosként elszegődött egy menedékhelyre, ahova a Nagy Háború előszelétől menekülők érkeztek. Az ottani tapasztalatai körvonalazták ki a szociometriáról szóló elméletét.

(via)

Moreno valódi áttörését a színház hozta. Azt az ideológiát képviselte, miszerint „a művészet mindenkié”. Ezzel a motivációval állt neki a Monarchia által több, mint 900 évig épített kulturális keret megbontásának. Az akkori osztrák társadalmat a tudatos kulturális konzervativizmus jellemezte. A konvenciók által vezérelt Monarchiabeli kultúra a múltat dicsőítette, és az újdonságot roppant nehezen fogadta. Mindezek a színház világába álarcot és hamisságot hoztak. Ezt a rendszert kritizálta Moreno, aki a megreformált színház tartóoszlopait expresszionista alapokra építette. A spontaneitás és az úgynevezett. „valódi találkozás” ötvözetét álmodta meg. Egyik versében így fogalmaz:

„Akkor majd rád nézek a szemeiddel,
Te pedig rám nézel az enyémekkel.”

Ez a mondat adta a Rögtönzések Színháza alapját. Az előadások egy tágas szobában folytak, nem volt sem díszlet, sem függöny. Nem volt előre megírt szöveg vagy forgatókönyv, sem gyakorlott színészek. A nézők részesei voltak a rögtönzött színdarabnak, ők alkották, ők formálták. A cselekménybe bárkit bevonhattak vagy bárki beléphetett egy szerepben. Moreno, mint játékmester vett részt a darabokban. Kiváló hozzáértéssel vonta be a nézőket, ötletesen bontotta ki és hangolta át a drámai cselekményt. Ebből dolgozta ki később a pszicho- és a szociodrámát.

Egy kincset érő részlet Moreno pszichodráma-vezetéséből: 

 És ebben a Xantus János által rendezett filmben követhető végig egy teljes pszichodráma folyamat: 

Freuddal szemben

A pszichodráma alapja a cselekvés, az „acting out”, ami sokkal eredményesebben segít előhívni a bennünk rejlő dolgokat, mint a visszaemlékezés. A színpad helyettesíti a pszichoanalitikus díványt, a színházi szerepjáték pedig az asszociációt. Így kritizálja Moreno a pszichoanalízis atyját, Freudot. Nem hitt abban, hogy csupán szavakkal feltárható a teljes psziché. Szerinte elsődlegesebb a cselekvés és a kapcsolat, az akció és az interakció szintje. Ráadásul, ha a beszéd az egyetlen kommunikációs eszköz, akkor miért van zene, festészet, tánc, szobrászat, pantomim, stb.? Talán ezek nem kommunikációs eszközök? De igen, azok!

Pszichodráma a TEDx színpadán

Dramatikus konfliktuskezelés

A szociodráma mára széles körben elterjedt. Leggyakrabban előítéletek és kisebbségi feszültségek feldolgozására, történelmi, politikai és társadalmi kérdések feltárására használják. Azokban az országokban terjedt el leginkább, ahol gyakori társadalmi és politikai rendszerváltások voltak. A II. világháború és a Dél-szláv testvérháború után, valamint az izraeli nemzetiségi és vallási ellentétek traumái kapcsán alkalmazták és alkalmazzák a mai napig. A szociodráma segítségével a békétlenségek rendeződhetnek és a csoportok között kialakulhat együttműködés és párbeszéd. Világszerte használják szervezetfejlesztési célokra, de orvosok és rendőrök szakmai képzésein is megjelenik.

Szociodráma, javítóintézetben

A Magyar Pszichodráma Egyesület PERFORMERS nevű szociodráma projektje évek óta együttműködik a Budapesti Javítóintézettel, így az intézmény számára nem új, hogy szociodramatikus munkába kezdjen - ezúttal a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék kommunikáció-médiatudomány szakos hallgatóival közös kurzuson. A különleges együttműködésben a cél a fiatalok reintegrációja az egyik oldalról, a szociális érzékenyítése a mindkét fél részére. Szociodramatikus játékokkal segítik a bentlakók és az egyetemisták szociális és személyes fejlődését. A bentlakó fiúk többek között megtanulhatják, hogyan kommunikáljanak a világban, ha kilépnek a javítóintézet zárt rendszeréből, és ami még fontosabb, mintát kaphatnak arra, hogyan lehet tervezni. Víziót alkothatnak saját magukról és a lehetőségeikről, hogy a pozitív jövőkép ne elérhetetlen vágy legyen bennük, hanem megfogható valóság.

 A bejegyzés szerzője Nagy Abonyi Lúcia, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

Március huszonharmadika óta már a második évad is elérhető a Netfilx kínálatában Drew Barrymore legújabb sikersorozatából. A Santa Clarita Diet nem akármilyen diétát mutat be, hanem egy teljes életmódváltást, hiszen a főszereplő, az ingatlanügynökként dolgozó kertvárosi anya titokzatos körülmények között élőhalottá változik. A család embereket öl, hogy kielégítse az egyre vérszomjasabb anya étvágyát, közben pedig próbálják megtartani a tökéletesség illúzióját. De konkrétan milyen konfliktust is von maga után a szereplők életében az, hogy az új életmódjuk ellenére normálisnak akarnak tűnni? A társadalomtudomány egy horror komédia megértésében is sokat segíthet. A bejegyzés spoilereket tartalmaz. 

Először is elevenítsük fel, milyen abszurditások történtek eddig Santa Claritában. Az első évadot azzal zártuk, hogy Sheila (Drew Barrymore), a zombivá változott anyuka az alagsorban várja megbilincselve, hogy egyre romló állapota gyógyírjaként a családja beszerezzen némi epét egy szerb nemzetiségű embertől… Az epét ugyan gyorsan megkaparintják, de a feszültség egyre nő: a férj, Joel (Timothy Olyphant) segítségével megpróbálják kideríteni, hogy miképp kapta el Sheila az élőhalott kórt, olyasmiken rágódnak, hogy melyik náci softball játékost gyilkolják le vacsorára, vagy mi legyen a garázsban tárolt levágott fejjel (Nathan Filion), aki mellesleg „él és virul”, mert zombivá változott, amikor Sheila elnyammogta a testét még az első évadban.

Nem meglepő tehát, hogy a szereplőknek mély és változatos konfliktusokkal kell szembenézniük a második évad során. Különböző szerepeik eltérő elvárásokat támasztanak velük szemben, ami feszültséget okoz bennük. Ezt a feszültséget pedig mindegyikőjük másképp oldja fel: például leharapják saját ujjukat, képen vágják egy diáktársukat egy tálcával, vagy szimplán azzal hitegetik magukat, hogy végül minden rendben lesz.

Mik is azok a szerepek?

A szociológia szerepnek nevezi a személy viselkedésére vonatkozó elvárások összességét. Ezek az elvárások pedig kiszámíthatóvá teszik számunkra a többiek tetteit. Mintha csak különböző forgatókönyvek szerint cselekednénk a munkahelyen, az iskolában, az orvosnál és így tovább. Egy ember élete során számtalan különböző szerepet felvesz. Vannak olyan, úgynevezett pervazív szerepek, amelyek minden szituációban elkísérik a személyt, és az összes szerepének viselkedésére hatnak. Ilyenek például a nemi és generációs szerepek: nő vagyok, felnőttként is a szüleim gyereke maradok.

A foglalkozási szerepek a szervezetekben elfoglalt pozíciók szerint alakulnak. Egyes esetekben a foglalkozási szerepek hivatásokká válnak (pl. pap, orvos, tanító), és pervazív jelleget öltenek. A helyzet nem mindig ilyen egyszerű, hiszen a szerepeink konfliktusba kerülhetnek egymással. Erre most a népszerű horror komédia kisarkított helyzetein és konfliktusain keresztül mutatunk példákat - a helyzetelemzések végén az is kiderül majd, hogy a sorozatban felvázolt abszurditások milyen hétköznapi problémákra mutatnak rá. 

1. Zombi és ingatlanügynök

A kedves és barátságos kertvárosi családanya élete a feje tetejére áll, amikor egy nap látványosan rosszul lesz abban a házban, amit éppen ingatlanosként mutat be potenciális vevőknek. Kiderül, hogy nem egyszerű ételmérgezésről van szó: a kellemetlen epizód a nő új, pulzus nélküli életének kezdetét jelöli. Sheila élőhalottként energikussá, szókimondóvá és vagánnyá válik. A szomszédoknak rögtön feltűnik a változás, de nekik még be tudja magyarázni a „húsevő diéta” jótékony hatását.

Lekezelő főnöke beszólásait azonban már nehezen nyeli le: az új erős és határozott zombi Sheila egyéniségéhez már nem illik az arrogáns főnöknek való behódolás. Főszereplőnk annyira keményen küzd a személye és a foglalkozásából adódó szerepe közötti konfliktusban, hogy gyötrődésében leharapja az egyik ujját. Persze Sheila ujja könnyen rendbe hozható azzal, hogy sebtapasszal bekötözik, és pár napig kerüli a vízzel való érintkezést, de a morbid tettet kiváltó feszültség kezelése már nem ennyire egyszerű, sem a sorozatban, sem a valóságban. A mindennapi életben is súlyos problémát okoz az, ha egy alapvetően csendes és visszahúzódó embertől a munkája egy életen át határozott fellépést kíván az ügyfelek előtt, nem beszélve arról, hogy eközben felülről folyamatos megaláztatások érik. 

2. Szerető férj és pragmatikus védelmező

Bármennyire is komikus, amit a Santa Claritában látunk, a szereplők számára ez lesz a napi realitás: Sheila párja, Joel felfogja, hogy újdonsült élőhalott feleségét el kell zárnia a külvilágtól, ha nem akarnak mindannyian börtönbe kerülni, hiszen, hogy a nőt védje, ő is a kezdetektől fogva részt vesz a bűnnyomok eltüntetésében. A második évad elején Sheila megbilincselve várja az alagsorban végzetét, de a szerb epéből készült gyógymódnak köszönhetően megállítják a további állapotromlást. Joel azonban így is félti Sheilát, akivel eközben már az alagsor kicsinosítását tervezik, hogy az hosszú távon is kényelmes lakhelyként szolgáljon a zombinak. A szigor Joelnál egészen addig tart, amíg lefekvésnél hiányozni kezd neki a felesége. Ugyan férj szerepe azt is megkívánja tőle, hogy megvédje családját a lehetséges rettenetes következményektől, de nem bírja ki, hogy élete élőhalott szerelmét a még kicsinosítatlan alagsorban hagyja. Az egyéni és a közösségi érdek a valóságban is számtalan esetben konfliktusba kerülhet: mi az első, jó családtagnak, vagy decens állampolgárnak lenni? A válasz erre a kérdésre igencsak habitus és szocializáció függő lehet. Ráadásul ott van az a kérdés is, hogy a saját vágyainknak a különböző megfelelési kényszerektől függetlenül mennyire engedünk utat.  

3. Gimis diák és egy élőhalott gyereke

Sheila és Joel lánya, Abby sem marad ki az élőhalott akciókból. Bármennyire is próbálják a szülők megóvni a lányt, és arra ösztönözni, hogy koncentráljon gimis tanulmányaira, Abby előszeretettel veti bele magát veszélyes szituációkba. A szülei tudják, hogy elkötelezett ökoharcosként robbantásokat tervez, valamint kockázatos epe szerzési projektbe keveredik, hogy anyján segítsen, azt mégis elvárják tőle, hogy a suliban normálisan viselkedjen, és fogja vissza újdonsült lázadó természetét. Abbynek tehát egyszerre többféle szerepben kell helyt állnia (tanuló, anyját minden áron védelmező lány), amelynek viselkedésbeli elvárásai nem férnek meg egymással. Otthon extrém mértékű agresszió nyomaival szembesül - például megtalálja a feldarabolt softball játékos maradványait a hűtőben -, ennek hatására többek között arcon csapja diáktársát egy tálcával. Az ürügy persze teljesen más (a srác nem a legmegfelelőbben viselkedett a volt barátnőjével), csakúgy, mint a való életben: ha elvárják tőlünk a feszültség elfojtását, szerepet kell játszanunk, előfordulhat, hogy az elnyomott érzések valamilyen más esemény kapcsán, nem várt intenzitással törnek elő. 

Mi a tanulság?

A Santa Clarita Diet kisarkított alaphelyzettel ugyan, de tökéletesen rámutat arra, hogy mennyire általános reakció a valóságban is az, hogy eget rengető problémák esetén sem esünk ki a szerepeinkből. A szereplők körül hiába változik meg gyökeresen és megmagyarázhatatlanul minden, energiáik jelentős részét arra fordítják, hogy helytálljanak a munkahelyükön, vagy éppen az iskolában tegyenek úgy, mintha mi sem történt volna. Szerepelnek. Szó szerint. 

Egy szó, mint száz, Santa Claritában nem könnyű az élet. Különböző szerepeinknek amúgy sem egyszerű megfelelnünk, de még durvábbá válik a helyzet, ha szerettünk zombivá válik.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen.

1938-ban Halloween előestéjén a CBS rádió tudósítói meghökkentő eseményekről számoltak be: egy New Jersey államben fekvő farm területére cilinder alakú tárgy csapódott be. Hamarosan kiderült, hogy ez egy jármű, amivel marslakók érkeztek a Földre, akik landolásuk után nem sokkal mérges gázokkal és halálos sugarakat kibocsátó fegyverekkel kezdtek pusztításba. A hír hatására az USA-ban állítólag kitört a pánik.

"Hölgyeim és uraim, súlyos bejelentést kell tennem. Bármily hihetetlennek tűnhet is, de mind a tudomány megfigyeléseiből, mind saját szemünk tanúbizonyságából arra az elkerülhetetlen feltevésre kell jutnunk, hogy azok a furcsa lények, akik Jersey mezein leszálltak ma éjjel, egy, a Marsról kiinduló támadó hadsereg előőrse. A csata, amely ma éjjel zajlott le Grovers Millnél, olyan megdöbbentő vereséggel végződött, amilyet csak hadsereg valaha elszenvedett modern korunkban: hétezer karabéllyal és géppuskával felszerelt férfi mérte össze erejét a Marsról jött támadók egyetlen harci gépével. Százhúsz túlélőről tudunk. A többieket szétszórva a csatatéren, Grovers Milltől Plainsboróig, halálra zúzta és tiporta a szörny fémlába, vagy hamuvá égtek hősugár-fegyverétől. A szörny most ura New Jersey középső felének, és már átvágott az állam középpontján. [...]"

Az idézet egy rádióadás részlete, a valóságban persze szó sem volt földönkívüli invázióról. Csupán a kivételes drámai érzékkel megáldott Orson Welles rádiójátékát hallhatta a korabeli közönség, aki színész csapatával rendszeresen interpretált regényeket a CBS frekvenciáján. Welles Halloween alkalmából egy sci-fivel szerette volna ráhangolni a borzongásra a közönséget - ez azonban túl jól sikeredett. Legalábbis a sokak számára valószínűleg ismerős történet a következő: az amerikai hallgatók komolyan veszik az elhangzottakat (annak ellenére, hogy az egyórás műsor során háromszor is bemondják, hogy egy regényadaptációt hallgatnak), és a marsi lényektől rettegve pánikszerűen elmenekülnek otthonaikból. Azonban nem csupán az űrlények, hanem a tömeghisztéria története is pusztán fikció - ennek néztünk utána

A 30-as évek internete: a rádió

Ha a közösségi oldalak és a végtelen számú megosztások előtti korban bármire is rá lehetett volna húzni a “gone viral” kifejezést, akkor Orson Welles hajdani rádiójátékára, a Világok harcára, és az azzal kapcsolatos események híreire biztosan. Az H. G. Wells azonos című regényén alapuló műsor által kiváltott tömeghisztéria története, a modern popkultúra és az amerikai “néphagyomány” részévé vált - de hogyan?

A rádió hatalmas szerepet játszott a huszadik század történelmében, gondoljunk csak Hitler propagandájában betöltött sikeres szerepére, vagy Roosevelt elnök “kandalló előtti beszélgetéseire”. Az 1930-as évek volt a rádiózás aranykora: ebben az évtizedben az amerikai háztartásokban lévő készülékek száma több mint duplájára nőtt, 1939-ben már meghaladta a 28 milliót. Az egyre modernebbé (és olcsóbbá) váló készülékek a nappalik központi "bútordarabjává" váltak, és összehozták a családokat. A helyszínről beszélő tudósítók újdonsága az emberek aktuális hírekhez való viszonyát is megváltoztatta. És ami a legfontosabb: az új médium a kommunikáció egy eddig ismeretlen formáját  is biztosította: korlátlan számú embert lehetett közvetlenül megszólítani ezen keresztül.

Ilyen előzmények után vált a rádiózás legelhíresültebb átverésévé a 23 éves fiatalember által rendezett (és narrált) hangjáték, mely 1938. október 30-án, vasárnap este nyolc órakor került adásba. A marslakók inváziójának tudósításokon keresztül bemutatott, élethűen előadott sztoriját komolyan vevő, bepánikolt lakosság által okozott káosz a médiatörténet egyik sokat emlegetett mozzanatává vált. Sőt, az eset a mai napig a média hatalmának egyik tankönyvi példája - elemzése rendre feltűnik pszichológiai, szociológiai, valamint kommunikációs szakirodalmakban is. Pedig valójában meg sem történt.

Egy legenda születése

Az ügy olyannyira mélyen gyökerezett a kollektív tudatban, hogy 75 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a történteket, illetve az azokról közölt állításokat megkérdőjelezzék. A kutatások végül több olyan tényező megismeréséhez vezettek, melyek segítségével sikerült rekonstruálni az eseményeket. Történetesen azt, hogy a több ezres rémült tömeg meneküléséről és páni rettegéséről szóló mítoszt valójában a sajtó kreálta.

A médiakutatók szerint a nyomtatott lapok voltak elsődlegesen felelősek a legenda elterjesztésében. Merthogy a rádióadás másnapján megjelenő újságok néhány betelefonáló eltúlzott anekdotái, és egyéb ellenőrizetlen jelentések alapján írták meg cikkeiket. A szalagcímek nem finomkodtak; országos pánikról, terrorról, a városok tömeges elhagyásáról és sokkos állapotban lévő emberekről szóltak.

Ráadásul a Világok harca körüli botrány a rádió, mint konkurens médium lejáratásához is jól jött az újságoknak. A rádió a nagy gazdasági világválság idején egyre inkább elszívta a lapkiadók hirdetési bevételeit és közönségét, hatalmas károkat okozva ezzel a print médiának. A műsor hatásának szenzációvá tétele azonban kiváló lehetőséget adott arra, hogy hiteltelenítsék a rádiót, és bebizonyítsák a hirdetőknek, a befektetőknek és a szabályozó szerveknek afelelőtlenségét és megbízhatatlanságát: a The New York Times például egy Terror by Radio című publicisztikát mellékelt a hisztériáról szóló hírekhez. 

A kezdeti újsághírek után aztán nem volt megállás, és a sosem volt apokalipszis egyre nagyobb méreteket öltött a lapok hasábjain. Egy különös, ám nem meglepő jelenség ütötte fel a fejét: ahogy telt az idő és Welles show-ja egyre hírhedtebb/híresebb lett, egyre többen és többen állították, hogy hallgatták aznap este, sőt, hogy részesei voltak a (meg sem történt) eseményeknek. Ma már tudjuk hogy ez aligha volt így. Mindemellett ezen a ponton érdemes észrevennünk az ügy igazi érdekességét: annak ellenére, hogy a műsor nem váltott ki valódi káoszt, a hozzá kapcsolódó jelenségek mégis kiváló példamesék a média befolyásáról és hatalmáról. 

Abban, hogy a Világok harca rádiós adaptációja a médiatörténet részévé vált, egy egyébként elismert kutatónak is nagy szerepe volt: Hadley Cantril pszichológus egy egész könyvet szánt a jelenségnek, melyen keresztül a média (tömeg)manipulációs erejét vizsgálta, és ezzel érvényesítette a mítoszt a közös emlékezet számára, sőt tudományos referenciát is adott neki. Ennek köszönhetően pedig a sztori belekerült a tankönyvekbe - valószínűleg minden bölcsész és társadalomtudós hallgató belefut egy bizonyos ponton.

Cantril azonban hamis adatokra építette fel az elemzését, és a probléma az, hogy ez már csak utólag derült ki. Természetesen a legenda fennmaradásához a későbbi Világok harca adaptációk, illetve a hisztériáról szóló művek, tanulmányok, sőt az Orson Welles alakját övező érdeklődés is mind hozzájárultak, de az alapot nagymértékben Cantril műve szolgáltatta.

Welles karrierjére egyébként semmilyen negatív hatást nem gyakorolt az ügy, sőt, előrelendítette azt. A média hatásmechanizmusait ismerő alkotó Hollywoodban is remekelt: 1941-ben pedig megrendezte az Aranypolgárt, melyet máig a filmtörténet egyik mérföldköveként tartanak számon.

Hatalmi érdekek és szimbolika - a történelmet mi magunk írjuk

De miért volt annyira csábító ez a mítosz, és miért él még ma is? A válasz bonyolult, és sok mindent érinthet a kereskedelmi műsorszórás rendszerétől kezdve, a kultúránk szkepticizmusán át, a félelemmel vegyes izgatottságig, mely egy-egy új médiumot övez. A műsorszolgáltatóknak még ma is biztosítaniuk kell hirdetőiket arról, hogy megőrzik a hatalmat és nyomásgyakorlást közönségük felett, a rádióhullámokat birtokolása körüli időről-időre konfliktusok alakulnak ki, melyek arra mutatnak rá, hogy ez még ma is egy fontos médium. A Világok harca példája több érintett csoport számára is lehetővé teszi, hogy igazolják saját állításaikat a média hatalmára vonatkozóan.

Ezenkívül a történet tökéletesen ragadja meg azt a nyugtalanságot, mely a média életünk felett gyakorolt hatásával kapcsolatban él bennünk. Welles műsora és az ahhoz kötődő hoax szimbólumként is működhet: nem attól félünk, hogy az idegenek elfoglalják a Földet, sokkal inkább attól, hogy a média teljesen meghódítja a tudatunkat. Újramondjuk a történetet, mert szükségünk van egy figyelmeztető mesére a média hatalmáról. És az ez iránti igény nem csökken: ahogyan a rádió új, izgalmas kommunikációs csatornákat megnyitva az 1930-as évek vadonatúj médiumává vált, úgy ma az Internet, és főleg a közösségi oldalak biztosítják a dinamikus kommunikáció ígéretét. De ezzel együtt egy újfajta kontrolltól való félelmet is - például a személyes adataink elvesztésétől a titokzatos, ijesztő, ismeretlen erők támadásáig. Ez a szorongás táplálja a riadt embertömegek fantáziáját - akkor és ma is.

A Világok harca eredeti rádiójáték itt meghallgatható, az eredeti szövegkönyv pedig itt elérhető.

Képek innen, innen, innen, innen, és innen.