A következőkban azt a kérdést járjuk körül, hogy a mesterséges intelligencia (MI) hogyan hat az ízlésünkre: a poszt középpontjában a külföldi és magyar piac jelenleg legnépszerűbb streaming szolgáltatója, a Netflix áll. Rendkívül érdekes, hogy hogyan tematizálja és alakítja át a streaming a televíziózást, és az, hogy a legnagyobb szolgáltató milyen eszközökhöz nyúl annak érdekében, hogy a nézők egyre jobb eszközökön, egyre inkább a nekik tetsző műsorokat nézhessenek. Ez a jelenség több tudományterületet is érint, ezért szociológiai, gazdasági és technológiai szemüvegen keresztül is vizsgáljuk majd Netflixet és a felhasználókra gyakorolt hatását. Célunk, hogy láthatóvá váljon az emberi döntéshozás „meghekkelése”, médiafogyasztásunk átalakulása, illetve az esztétikai érzetünk befolyásolásának képessége és lehetősége.

A „modern kor hatalma” maga az algoritmus. A biotechnológia és információs technológia összeolvadásából olyan algoritmusok születnek, amelyek szinte jobban megértik az érzéseinket, mint mi saját magunkat. A hatalmunk, vagyis a választásunk szabadsága pedig innentől kezdve már nem feltétlenül a mi kezünkben lesz. A MI-val kéz a kézben járó biometrikus szenzorok és a big data algoritmusok meghekkelhetik érzéseinket, vágyainkat, és pontosan tudni fogják mindazt, amit mi sem tudunk saját magunkról: hogy kik is vagyunk valójában, és hogy mit is akarunk. Egy algoritmus mindezek mellett abban is segíthet, hogy érdeklődési körünk alapján melyik filmet nézzük meg, de a szem és arcizmok mozgását követve képes lehet az emberek érzelmeit is felismerni, pont úgy, ahogy azt Kínában élő emberek tapasztalják a digitális diktatúrában. 

Egy kezdetben DVD árusításával foglalkozó amerikai cég az MI által használt technikákat gyűjtötte össze, és integrálta egy közös rendszerbe. Ez, a már-már tökélyre fejlesztett rendszer az, amit ma Netflix-ként ismerünk – és ami befolyásolja az esztétikai érzékünket, ha úgy tetszik, az ízlésünket.

Mert éhezzük az élményt

Az élmények és azok megélése életünk részei, alapvető igényünk van ezekre a kezdetektől fogva, és lesz a jövőben is. A szórakoztatás iparággá alakult, a nagy cégek pedig rájöttek, hogy óriási és kiaknázatlan lehetőség van abban, ha az élményvágy kielégítése mellett létrehozzák és táplálják is mindazt. Egyebek mellett a Netflix leghatalmasabb potenciálja pont ebben áll. Kapcsolatba lép velünk, kihasználja a kényelem iránti igényünket, majd tűélesen analizált preferenciáink alapján táplálja a vágyainkat: az algoritmusa segít, hogy azt a tartalmat nézzük, úgy, és leginkább akkor, ahogyan azt mi nézőként szeretnénk.

A következő ábra azt mutatja be, hogy az élmények sokkal fontosabbak a fogyasztóknak, mint egy adott termék, vagy szolgáltatás. Ha a termék, vagy szolgáltatás használata nem okoz élményt, akkor ezek legtöbbször feleslegessé válnak a felhsználók számára: 

A fogyasztók már nem csak árukat és szolgáltatásokat keresnek, hanem főként élményeket (via)

Az amerikai cég több területen is alkalmazza a mesterséges intelligenciát. Ilyen a streaming minőség meghatározása, a filmszerkesztési utómunkálatok, a filmgyártás helymeghatározása, a saját gyártású filmek létrehozása, vagy a tartalom ajánlások személyreszabása - itt mind MI által átszőtt megoldásokat találhatunk. Az utóbbi években ez az ajánlási- és személyre szabási rendszer lett a vállalat egyik legnagyobb értékesítési erőssége, ezért a következőkben ezt a megoldást vizsgáljuk. 

Személyre szabás: a Netflix fő versenyelőnye

Felmerült már benned, hogy miért ajánl minden egyes filmnézés előtt különböző filmeket a Netflix? Vagy az, hogy éppen hogyan profilozza a több mint 100 millió előfizetőjét? Az adat kardinális tényező, és a kérdés megválaszolásának kulcsa is az adatainkban keresendő. A Netlixnél ugyanis sosem tagadták, rengeteg információt gyűjtenek rólunk:

„Tudjuk, hogy a nap melyik órájában nézed a tartalmat, hogy mennyi ideig nézted, tudjuk, hogy mit néztél előtte, mit néztél utána, hogy a számítógépeden, az okostelefononodon vagy tableten nézted-e, illetve az is, hogy melyik profilból nézted. Nagyon sok információnk van.”– mondta Todd Yellin, a Netflix termékmenedzsment igazgatója.

Minden ilyen megoldás tulajdonképpen egy üzleti problémára vezethető vissza. A „probléma” az, hogy a Netflix hatalmas tartalomkönyvtárral rendelkezik, amely dinamikusan változik, és a felhasználó számára mindez túl bőséges kínálatot jelenthet. A felhasználó nem akar csalódni, előfizetéséért cserébe az érdeklődésének megfelelő tartalmat akarja megtalálni, azaz azt a személyes élményt keresi, amit a lineáris televíziózás során nem feltétlenül kaphat meg. A Netflix ajánlási rendszere pont erre a problémára ad megoldást, és ezt aknázza ki.

A Netflix már évekkel ezelőtt arra törekedett, hogy minden filmet adatokra lehessen bontani, a filmproducereknek pedig fizettek is, hogy minél pontosabban tudják az adott filmet bekategorizálni. Alexis Madrigal technológiai újságíró is alátámasztja azt, hogy a Netflix könyvtárában lévő összes terméket hatalmas címkék sorozatára bontják, amelyek nemcsak helyekre vagy a szereplőkre vonatkoznak, hanem sokkal szélesebb kategóriákra is, mint például "erkölcs" vagy "érzelmi hatás". A fő algoritmusuk tehát nagyon finoman meghatározott, több mint 27 000 (!) mikro-műfaj alapján működik. Ez a megoldás lehetővé teszi a cég számára, hogy nagy pontossággal testre szabhassák a javasolt filmeket vagy sorozatokat, és így nekünk tetsző ajánlásokat kaphassunk. A folyamatos fejlesztésre való igényt bizonyítja, hogy 2016-ig „csak” földrajzi, életkori és nemi adatok szerint szegmentáltak, mára pedig globálisan körülbelül 2000 preferencia- és ízlésközösséget, úgynevezett klasztert generáltak. Attól függően pedig, hogy milyen az ízlésünk, egyfajta virtuális közösséghez tartozunk, amelyben a tartalom is dinamikusan változik interakcióink hatására. A személyre szabhatóság alapja tehát a tartalom címkézése és a virtuális „közösségek” kialakítása.

  Vajon milyen hatással vannak az algoritmusok a választásunk szabadságára? (via)

Valójában a Netflix fő algoritmusa sokkal több, mint egy elektronikus „műszer”, amely korábbi döntések alapján minden előfizető számára külön címeket ajánl. Ez egy felfoghatatlanul komplex rendszer, ami a datascience és a gépi tanulás eszközeivel folyamatosan átalakítja a látszólag kaotikus viselkedésünket ismétlődő és ezért kiszámítható mintákká. A Netflix korántsem csak streaming filmeket és TV-műsorokat szolgáltat, hanem megpróbálja kielégíteni azokat a vágyainkat, amelyekről esetleg mi magunk sem tudunk.

A rendszer négy különféle módszerre épül:

1. a felhasználók személyes profiljára: tehát korábbi választásainkra, az ötcsillagos visszacsatolási és besorolási rendszerre, ahol értékelni tudjuk a filmeket, a görgetési tevékenységünkre és a megtekintési szokásainkra, azaz az interakcióinkra; 
2. az együttműködési szűrésre a „ügyfélklaszterek” révén: ez egy ajánlási technika, amely a felhasználói visszajelzéseken alapul
3. a címkéző rendszerre, amely szorosan összekapcsolódó filmek (pl. ugyanazon rendező által készített vagy ugyanazon műfajú filmek) csoportosítását célozza
4. a Netflix saját kereskedelmi prioritásaira.

Az algoritmus gyakorlati működése úgy elemezhető, hogy amikor például egy Netflix felhasználó a „Stranger Things” című sorozatot nézi, akkor az interakció során elemzett adatnyomok betáplálódnak a PRS-be (Personalization and Recommendation System röviden: PRS), amely meghatározza a felhasználó valószínű viselkedési és megfigyelési mintáját. Ez azt eredményezi, hogy a felhasználó a következő bejelentkezésekor ajánlásokat kap. Ez a folyamat mindig folytatódik, és a rendszer aszerint módosítja az ajánlásokat, ahogyan a felhasználó viselkedett a platformon. Minden egyes alkalommal, amikor a felhasználó bejelentkezik, ezen minták alapján talál egy újból generált és meghatározott tartalomkatalógust. A PRS rendkívül adaptív, folyamatosan alkalmazkodik az új interakciókhoz, éppen ezért a felhasználó számára mutatott tartalom egyre inkább egy olyan felhasználói profilt állít elő, amely sokkal inkább a PRS saját logikájára támaszkodik, mint a felhasználó valódi és autonóm nyílt interakcióira. Tehát az, amit mérnek, nem a felhasználó spontán és szándékos elkötelezettsége. Ez az algoritmikus determinizmus hozza létre azt, amit Cheney-Lippold algoritmikus identitásnak nevez.

„Ezt az identitást olyan cégek generálják, amelyek feltérképezik, összehasonlítják, majd algoritmikusan értelmezik a felhasználók adatait annak érdekében, hogy megértsék a felhasználók identitását, de nem a tényleges személyiségét, hanem digitális identitás vagy profil formájában.”

 A profilunk alapján mutatják be nekünk a filmeket reklámozó képeket (via)

Betekintő: a kép, amely többet mond minden szónál

Hiába egy mesterien kidolgozott ajánlási rendszer, ha végsősoron a felhasználó nem kattint. A Netflix erre is kidolgozott egy megoldást, mégpedig a filmeket bemutató miniatűrök (angolul: „thumbnail”-ek) generálása és személyre szabása révén.

 Egy sorozat megannyi thumbnail-je, ízlésünktől függően (via)

Minden egyes filmet vagy sorozatot ugyanis a tartalomkönyvtáron belül úgynevezett indexképekkel reklámoznak. A cél, hogy minden műsorhoz olyan képek társuljanak, amelyek kiemelik az egyes tagok szempontjából releváns vizuális tartalmat, és így biztosan elköteleződést, tehát kattintást vált ki. Minden esetben több száz fajta képet rendelnek a film bemutatására, amelyből az előfizetőknek mindig a legrelevánsabbat használják fel. Mindegyik képpel tehát másfajta személyiség típusokat, különböző ízléscsoportokat próbálnak megszólítani, vagy ahhoz hangolják a képet, hogy milyen más filmeket és sorozatokat néztünk meg korábban. 

Elég egyértelműnek látszik, hogy a Netflix adatainak kombinációja, algoritmikus személyre szabása és kormányzása, illetve hatalmas tartalomkönyvtára mind-mind olyan tényezők, amelyek a felhasználókat még inkább a képernyő elé fogják vonzani. Az igény adott a közönség részéről – és láthatóan a Netflix erre tökéletesen reagál.

Fontos azonban látnunk, hogy bármilyen kifinomult is a Netflix címkézési folyamata, az előzetes preferenciáinkból és interakcióinkból kiszűrt metaadatok és együttműködési szűrők nem képesek teljes mértékben utánozni az egyedi ízlést. Ehelyett tűélesen analizált és megalapozott döntéseket hoznak, amelyek az esetek többségében valóban személyre szabott ajánlást jelent. Ez persze a legtöbb esetben hűen tükrözi valódi igényünket, de mivel matematikai képleten működő rendszerekről beszélünk, a folyamaton belül mindig érdemes a végső emberi döntéshozással, mint elemmel számolni. Valódi és teljes személyre szabottságról akkor beszélhetnénk, ha MI a gondolatunkat is olvasná, és azokat a váratlan emberi döntéshozásból adódó fordulatokat is meg tudná fejteni, ami bennünk megy végbe. Ugyanis a gép sosem fogja tudni, hogy két hét teljes horror „filmmaraton” után mikor vágyunk egy kis romantikára, vagy netalántán vígjátékra. Az algoritmusok – jelenlegi fejlettségi szintükön – sosem lesznek képesek fontos döntéseket hozni helyettünk, mivel a számítógépes algoritmusoknak nincsennek érzelmeik, sem ösztöneik.

A bejegyzés szerzője Gyenes Donát, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

A világjárvány okozta karantén-helyzet során az emberek egy része úgy döntött, hogy megnéz néhány filmet, vagy belevág egy-egy sorozatba, amivel enyhíteni tudja a bezártság okozta stresszt. Mindezt a streaming szolgáltatók nagy örömére – tavasszal az olyan több éves produkciók is újra a toplistára kerültek, mint például az ötéves Netflix széria, a Narcos.

Régi hagyománya van annak, hogy a kulturális iparágak évről-évre visszanyúlnak a „Narco-heritage”, azaz a „Drog-örökség” témájához. De mit is jelent ez? Nos a fogalom két dologra enged következtetni:

• az egyik, hogy a híres drogbárók halála után az utódok (esetleg a lojális üzlettársak) átveszik az üzletet,
• a másik az, hogy olyan – már-már – „üzletágról” beszélhetünk, amelyre világszerte a témát felhasználva egyéb üzletet is lehet építeni.

(A Netflix saját gyártású sorozata, via)

2015-ben a Netflix előállt a saját gyártású sorozatával, amely Pablo Escobar életéről szól. A széria többnyire hű marad a valós történtekhez, és próbál minél több megtörtént eseményt reprodukálni. Három évadot élt meg, az már azután játszódik, hogy Escobar meghalt. A korábbi két évad során izgalom tölti el a nézőt, hogy vajon mikor és hogyan fogják el a híres drogbárót. Felmerül az is, hogy  mi lesz a családjával, és azzal a sok emberrel, akiknek valaha is köze volt Pablohoz.

(Pablo Escobar 1989-ben, via)

Ha kicsit közelebb lépünk, ott találjuk magunkat az Escobar család mindennapjaiban, és felvetődhet a kérdés a nézőben – joggal –, hogy vajon hogyan lehet így élni? Természetesen itt nemcsak magáról Pabloról morfondírozhatunk el, hanem arról is, hogy a közeli hozzátartozói hogyan élték meg a számunkra elképzelhetetlen, filmbe illően veszélyes és félelmetes történéseket. A Narcost nézve az a morális dilemma is felvetődhet a közönségben, hogy Escobar felesége hogyan tudott ilyen sokáig Pablo mellett élni, saját magát és gyermekeit is alárendelve neki.

A sorozat előtt, 2014-ben Juan Pablo Escobar írt könyvet apjáról, rá négy évvel később, 2018-ban pedig maga Victoria Eugenia Henao Vallejo (’Tata’) – azaz Pablo Escobar felesége mesél életükről egy újabb könyvben.

(Victoria Eugenia Henaio hivatalos instagram oldalán volt férjének öltözködési szokásairól mesél, via)

Az interjúk és könyvek olvasása során kiderül, hogy Juan Pablo és anyja közel állnak egymáshoz, ugyanakkor Pablo lánya – Manuela – teljesen elhatárolódott családjától. Bár Pablo halála után a családnak sikerült álnéven új életet kezdeni Argentínában, Tata és Juan Pablo beleállt abba a konfliktust okozó ténybe, hogy ők Pablo Escobar családja. Felvállalták kilétüket és saját bevallásuk szerint próbálnak normális életet élni múltjukkal a hátuk mögött. Manuela továbbra is álnéven él és kerüli a reflektorfényt, továbbá mindent, aminek apjához és családjához köze lehet.

Tata és Juan Pablo is több interjút is adott, amelyekben reflektáltak a sorozatra is. Elmondásuk szerint nagyon sok benne a csúsztatás és a pontatlanság. Szerintük a Narcos túl egyszerűen írja le az életüket, néhány jelenetben túl gyengédnek ábrázolják a drogbárót. Bár mindketten azt állítják az interjúk során, hogy próbálnak elhatárolódni Pablo Escobar bűntetteitől és ezek következményeitől, anya és fiú kommunikációja a közönségük felé legtöbbször ellentmondásos. Álnevüket levetkőzve kiadtak egy-egy könyvet arról, hogy kik ők, hogyan éltek és a könyvből természetesen haszonra is szert tettek. Ezenfelül pedig mindkettőjük közösségimédiában fellelhető posztjai sűrűn szólnak Pablóról, illetve az akkori életükről.

(Victoria Eugenia Henaio hivatalos instagram oldalán volt férjének öltözködési szokásairól mesél, via)

Juan Pablo egyébként építészként dolgozik, mégis többször nekiszegezik a kérdést, hogy ha valóban próbál elhatárolódni apja tetteitől, akkor miért írt róla könyvet. Ami viszont a legnagyobb ellentmondás, hogy Juan Pablonak van egy cége, amelynek az a profilja, hogy apjának arcképét pólókra nyomva forgalmazza. Amikor néhány riporter megkérdezte Juan Pablot, hogy ezek (könyvírás és Pablo arcképével ellátott pólók eladása) hogyan férnek össze azzal a kijelentéssel, hogy ő próbál elhatárolódni apja múltjától, akkor azt válaszolta nemes egyszerűséggel, hogy az élete egy ellentmondás.

(Juan Pablo Escobar hivatalos instagram oldalán emlékszik vissza édesapjára, via)

Természetesen ez a tömérdek ellentmondás felveti a hitelesség kérdését. Vajon hiteles-e egy olyan személy, aki azt mondja, hogy próbál elhatárolódni apja/férje bűncselekményeitől, később viszont ezt a tényt felhasználva termel hasznot?

Amennyiben egy ilyen, vagy hasonló múlttal rendelkező személy családtagja arra használja fel a múltjának elmesélését, hogy utána valamilyen jó ügyet képviseljen vele, akkor az egy hatásos kommunikációs eszköz lehet. Ugyanakkor, amikor ellentmondásos tettek kísérik a kimondott szavakat, jogosan merül fel az emberben a kétely, vajon valóban tud-e hiteles is lenni például egy drogellenes kampány. Logikailag megkérdőjelezhetetlenül sok a csúsztatás mind az anya, mind fia kommunikációjában, így az erkölcsi dilemma eldöntetlenül marad sokak számára. Bár Victoria azt vallja, hogy az Escobar család életét elmesélve lehetséges olyan edukatív keretbe helyezni a történteket, amely a fiatalabb generációknak szóló drogellenes és felvilágosító előadások eszköze lehet, de emellett megfogalmazódik a kérdés, hogy az ilyen célzattal írt könyv valóban eléri-e a célját.

Az általam felvetett kérdés tehát továbbra is fennáll, vajon a sok paradoxon ellenére lehetséges-e hitelesen jóra használni Pablo Escobar bűntetteit, vagy a család pozitív megítélése a szavak és tettek inkoherenciája miatt lehetetlenné válik?

A bejegyzés szerzője Borbély Tamara, a BME KomMédia mesterképzéses hallgatója. 

A többszörös Oscar-díj jelölt Netflixes alkotás nem rég lett elérhető egyes magyar mozik kínálatában is. A 130 perces munka egy házasság  lezárását mutatja be. Van, aki a művet „ez van” filmnek titulálta, mivel morálisan, saját életünk tapasztalatai alapján nem tudunk „oldalt választani”, azonban egy kicsit többről van szó a tehetetlen beletörődésnél.

Vigyázat, spoilerek következnek.

A történet szerint Nicole (Scarlett Johansson) és Charlie (Adam Driver) éppen válófélben vannak, amit eleinte a lehető legkíméletesebben akarnak elrendezni, leginkább 8 éves kisfiuk megóvása érdekében. Nicole tehetséges színpadi színész, akinek korábban egy emlékezetesebb filmes feltűnése volt, az is azért maradt meg sokakban, mert a szerepben megvillantotta a melleit. Charlie tehetséges színházi rendező, aki egészen mostanáig együtt dolgozott feleségével, és az évek alatt elismert tekintéllyé nőtte ki magát a színházi szcénában. A film egy formabontó, figyelem megragadó etűddel kezdődik, ahol főszereplőink narrálják el az okokat, ami miatt szeretik egymást - majd egy párterápián bezárva találjuk magunkat, ahol ezeket az érveket valójában nem mondják el egymásnak. Ennyit arról, hogy békésen, egymás között oldják meg gondjaikat.

(via)

A film végig ezzel az oldás és kötés történetvezető megoldással dolgozik, ami nem tekinthető hagyományos műfaji filmes narratív megoldásnak. Folyamatos hullámokban jönnek az egyes konfliktusok, amik az apró, szélcsendben partot mosó vízmozgásoktól hatalmas cunamikig evolválódnak a film végére. Olyan szökőárakra gondolok, aminek a néző nem is tudja elhinni létezését, mert olyat még a hírekben sem nagyon látott. Ilyen az utolsó, vízválasztó konfliktus, ahol a folyamatos feszültség fokozással a kis dobozból szívószálas gyümölcslé szürcsöléstől, a falat beverésén és a „bár megdöglenél” felkiáltáson keresztül egészen, a földön térdelve zokogásig jutnak, mindezt körülbelül 5 perc alatt. Az ilyen és ehhez hasonló megoldások sokat vesznek el a film realitásértékéből, ami azért tekinthető hiányosságnak, mert már a filmvászonnak is „ilyen az élet” szaga van, azonban vannak olyan témavezető eszközök is, amik viszont a teljes hitelesség érzetét kölcsönzik a látottaknak. Hogy mire lehet gondolni pontosan? Hogy a karakterek szemében sem teljesen kiélezett a vita, a másik fél számukra nem kap kizárólagos protagonista vagy antagonista szerepet. Amikor Charlie megérkezik Nicole anyósának Los Angeles-i otthonába, hogy rövid időt töltsön kisfiával, nem a teljes undort és megvetést kapja feleségétől – amit azért egy szokványosabb hollywoodi narratívánál szinte elvártnak tekinthetnénk – hanem a nyakába ugrik örömében, mikor megtudja, hogy darabját a Broadway színpadára viheti.

(via)

A feketét és fehéret felváltotta a szürke

Legalábbis, ami a szereplőket illeti. A karakterek komplexek: Nicole egy szerető anya és tehetséges színész, azonban sokszor igazságtalan és döntésképtelen, amit mások irányításmániájával magyaráz. Annak ellenére, hogy azt beszélték meg, hogy nem kevernek a válási procedúrába külső erőket, ügyvédeket, vagy akárkit, a vége még is az lett, hogy Nicole elment egy sztárügyvédhez, aminek hatására férje is kénytelen volt szerezni egyet. Nagyon jó meglátásai vannak és az igazságérzete is rendkívül érzékeny, ez sokszor a saját oldalát erősíti:  a pereskedés során például eléri, hogy Los Angeles-i családnak tekintsék őket, annak ellenére, hogy a gyerekük születésétől kezdve New York-ban éltek. Ezt azzal magyarázza értetlenkedő férjének, hogy ő mindig is itt akart élni és a házasságuk alatt sokszor beszéltek arról, hogy gyakrabban jönnek Kaliforniába. Ezt az indokot pedig férje csak értetlenkedve hallgatja.

Charlie hasonlóan összetett, neki is megvannak a hibái.  Megcsalta a feleségét, és sokszor ellentmondást nem tűrően ragaszkodik a saját igazához. Nem engedte, hogy gyakrabban látogassanak Los Angeles-be, illetve hatalmas törés volt számára, hogy a gyerek nem annak akar öltözni Halloweenkor, aminek megbeszélték. Gyakran nagyon indulatos és türelmetlen fiukkal, azonban, ha nem az apró megnyilvánulásait nézzük, hanem a jobb célért tett szándékait (vagyis, hogy a fiú a legkevesebb sérüléssel ússza meg a válást) ő egyértelmű morális fölényt képvisel. Az ügyvédekkel való beszédben ő az, aki a legtöbbet foglalkozik vele, aki végül alkalmazkodik, és inkább szerez egy albérletet Los Angelesben is, hogy láthassa őt. Ami a legmeghatározóbb az egész történet során, az az, hogy végig hajlandó volt beszélni. A kezdetektől nyitott volt a problémamegoldásra, de a felesége végig elutasította. Az egyik zárójelenetben a fiával együtt elolvassák azt a levelet, amiben Nicole leírta, hogy miért szereti, de persze ezeket a gondolatokat sem hallhatja közvetlenül feleségétől, ami jól mutatja Nicole esszenciális hiányosságát, miközben egy picit igazságot is szolgáltat.

(via)

A Házassági történet alapvetően okos film, ami valóban nagyon törekedett arra, hogy egy nézőkhöz közel álló „aha” érzést keltsen. Formanyelvileg nem különösebben újító, bár egy-egy érdekes megoldással él, mint például a nyitószekvencia, vagy a kissé elidegenítő tükrös szerkesztés, ahol a házaspár által megélt oda-vissza váltogatott eseményeket látjuk, vagy éppen az éneklős jelenetek, amik kifejezetten szokatlanok voltak, főleg, ami Charlie-ét illeti. A közönséggel való kapcsolatteremtése változó, hiszen a néző egyes képsoroknál, azon kaphatja magát, hogy már percek óta meg sem moccant, bizonyos jeleneteknél pedig kétségbeesetten kereshet egy másik tekintetet, biztosításként, mivel egészen szürreális eseményeket futtatott végig (ilyen például a gyámügyes nő esete, amikor Charlie-t ellenőrzi a válás után és igencsak furcsán viselkedik). Azonban a film nagy ereje, az a karakterek reális kiszámíthatatlanságában rejlik, mert valahol mi is ilyenek vagyunk, de talán hajlamosak azt hinni, hogy nem. És pontosan ezért nem beletörődés filmet nézünk, mert senki sem akarja elfogadni, hogy az egyáltalán lehetséges.

 A bejegyzés szerzője Papp Johanna, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

A streaming szolgáltatások törekednek a fogyasztói igények minél teljesebb megismerésére és kielégítésére, így tesz a filmek, sorozatok esetében a Netflix vagy a zenéknél a Spotify. Ezek a formátumok a hagyományos tévézés és zenefogyasztás reformját indították el. Üzletpolitikájuk hasonló: fix összeg rendszeres befizetése mellett korlátlanul hozzáférhetünk az összes általuk forgalmazott tartalomhoz. A szolgáltatások folyamatosan változnak, fejlődnek, a cégek rengeteg pénzt költenek az innovációra, amely a piaci pozíció megőrzése és javítása érdekében szinte kötelező. Milyen fogyasztói motiváció kapcsolódik a streaming sikeréhez és kínálhat-e alternatívát az a torrentezésre?

A digitalizációnak rengeteg innovációt köszönhetünk a szolgáltatások terén is, ezek sok esetben már a hétköznapi életünk legtermészetesebb részei. Egyre több tevékenység - amelyet korábban offline végeztünk-, tolódik át az internetre, így a tévézés és a zenehallgatás is. A streaming szolgáltatások változást hoztak a korábbi tartalomfogyasztási szokásokhoz képest pusztán azzal is, hogy az interneten futnak, így szinte bárhol hozzáférhető a repertoárjuk. Lépést tartottak a trendekkel, figyeltek a fogyasztók reakcióira, így a platformok közti átjárást is lehetővé tették: ugyanúgy hallgathatunk zenét vagy nézhetjük a sorozatainkat asztali számítógépen, mint telefonon, tableten vagy okostévén. Ez nemcsak a versenypozíciójuk megtartása miatt volt fontos, hanem a rugalmasság és innováció a vállalatok fennmaradásának és gyarapodásának fontos eleme. Fejlesztés és marketing terén a szolgáltatók kényelmesebb helyzetben vannak, mint az offline televíziók. A nézettségi és hallgatottsági adatokat pontosan tudják mérni, ez az információhalmaz a fogyasztókról pedig a tartalom targetálás szempontjából értékes lehet. 

(via)

A szolgáltató tartalmaihoz korlátlan hozzáférést kap az előfizető, így számtalan zene vagy film között kell eligazodnia, megtalálni azokat, amelyek érdeklik. Ez kétféleképpen történhet: kereséssel vagy a szolgáltatások egyre fejlettebb ajánlórendszerein keresztül. A hatalmas tartalommennyiségben bolyongó felhasználóknak igénye lett arra, hogy segítséget kapjanak az eligazodásban. A vállalatok ezt érzékelték, így máig rengeteg pénzt fordítanak az ajánlórendszerek fejlesztésére. Ehhez a felhasználókról gyűjtött óriási adatmennyiség miatt minden adott: a fogyasztási szokásokból következtetnek a felhasználók ízlésére, profilokba sorolják őket, ez alapján kínálnak fel számukra alternatívákat.

Hogyan kapjuk a tartalmat?

A Netflix kínálatában nem csak saját gyártású tartalmak szerepelnek, a cég külső gyártóktól is vásárol jogokat. A Spotify esete lényegesen eltér abból a szempontból, hogy ők csak külső - azaz zenészek által létrehozott -tartalmakat közvetítenek a felhasználók felé. Az előadóknak fizet a cég, de persze egyikőjüknek sem ez a fő bevételi forrása. Előfordul, hogy a kevésbé népszerű zenészek csak a hallgatói igények és a jelenlét kommunikációs értéke miatt szerepelnek a platformon.

A Netflix algoritmusa a megnézett filmek típusán felül vizsgálja, hogy milyen eszközön játszottuk le és melyik országból az adott tételt. Filmnézés közben is rögzíti a tevékenységünket: számít, hogy megállítottuk a lejátszást, beletekertünk az anyagba és ha igen, akkor melyik résznél. Az algoritmus az attitűdjeink minél teljesebb feltérképezéséhez az egérmozgást is figyelembe veszi. Ellenőrzi, hogy a borítón milyen elemek tehetik számunkra "kattintékonyabbá" a filmeket és a továbbiakban a preferált vizuális megjelenésekkel fémjelzi a tartalmakat. 

A Spotify ajánlórendszere három fő algoritmus mentén dolgozik: 

• egyrészt collaborative filteringet alkalmaz, amely a fogyasztókhoz preferenciáik alapján hozzárendel egy profilt - a hasonló preferenciákkal rendelkező profiloknak hasonló zenéket javasol
• a content based filtering esetében a zenék akusztikai jegyeit hasonlítja össze a korábban preferált, profilunkhoz rendelt számokkal
• a harmadik algoritmus semantic filtering pedig a zenék interneten fellelhető szövegein végez szemantikai összehasonlítást, hogy tartalmilag is megfeleljen a zene a felhasználó ízlésének.

Mindezek mellett a saját készítésű lejátszási listánk is az ízlésünk kitűnő indikátora lehet.

A versenyképesség megőrzése érdekében a Spotify számára is fontos az innováció, saját bevételeihez képest erre a területre hatalmas összegeket fordít: 2018 utolsó negyedévében a bruttó profitjának majdnem felét (40%-át) kutatásra és fejlesztésre költötte. Majdnem annyi pénzt forgatott a területbe, mint a marketingtevékenységbe: ez utóbbi a profit 43%-át jelentette.

(via)

Torrent helyett?

A streaming mellett a fogyasztók számára adott a régebb óta létező és ingyenes torrentezés: a jelenlegi magyarországi szabályozás szerint a fájlok letöltése már nem is számít bűncselekménynek. Fogyasztóként értékelve a helyzetet, akármennyire is nem büntethető a tevékenység, ugyanúgy jogosulatlanul fogyasztjuk az adott tartalmat, ami bűntudatot kelthet. Míg az ingyenesség az interneten a hírek esetében teljesen természetessé vált fogyasztói igény, a filmekhez és zenékhez sokan máshogy viszonyulnak. A streaming a korlátlan hozzáféréssel egy tiszta alternatívát kínál. Vannak persze filmek, amelyek nem érhetők el a Netflixen, továbbá, a többségében angol nyelvű tartalmakhoz pedig sok esetben nem volt megfelelő felirat - a kritikák hatására a cég igyekezett ezt orvosolni. A Pirate Bay nevű torrentoldal feltalálójának 2018 januárjában tett nyilatkozata szerint a torrentezés megérezte, hogy egyre többen választják a streaming adta lehetőségeket, viszont az még nagyon messze van attól, hogy teljes alternatívát kínáljon a letöltés helyett.

Egy, részben a torrenthasználók motivációira koncentráló 2011-ben publikált tanulmány konklúziójából is következtethetünk arra, hogy a streaming szolgáltatások a kalózkodók egy jelentős részét potenciálisan át tudják csábítani, ugyanis a kereslet elsősorban hiánypótlásra és nem a fizetés megúszására irányul. 

Számos bizonyítékát találtuk annak, hogy a p2p feketepiacok erősebb hiánypótló, mint (legális fogyasztást) helyettesítő szerepet töltenek be – legalábbis a mozis és az online kalózdisztribúció relációjában. 

– olvasható a tanulmányban.

(via)

Hova tovább?

Ami biztosan elmondható a streaming szolgáltatások jövőjét illetően, hogy változni és fejlődni fognak, nem ragadhatnak meg egy szinten. Az innováció közvetlen hatással van a termék versenyképességre, ezért a vállalatok jól felfogott érdekükben igyekeznek minél teljesebbé tenni a felhasználói élményt. Mindezek ellenére akármennyire is felhasználóbarát a szolgáltatás, a televíziózás a mai napig sokkal nagyobb piac, kevésbé érzi a változást. A Netflix célcsoportja korosztályban fiatalabb, mint a tévécsatornáké, az előbbiek általában az online audiovizuális tartalomfogyasztás felé nyitnak az offline-nal szemben. A torrentezést ugyan részben visszaszoríthatják a streaming szolgáltatások, de mint egyetlen alternatíva, megszüntetni nagy valószínűséggel nem lesznek képesek azt.

A streaminggel kapcsolatos utópiáknak lehetnek persze más buktatói is. A Netflix például rengeteg népszerű tartalmat vásárolt fel, többek között tévében futó sorozatokat és műsorokat, vagy olyan produkciókat, amelyeket korábban más cég forgalmazott – mindezek közvetítéséhez pedig kizárólagos joga lett. Egy kutatás szerint ez serkentő hatással volt a torrentezésre amiatt, hogy mindent azért ők sem tudtak vagy akartak beszerezni, így nem kevés felhasználónak több szolgáltatónál kellett volna előfizetnie ahhoz, hogy hozzáférjen a kedvenc produkciójához. Így már viszont sokan inkább a torrent letöltése mellett döntöttek. 

A Spotify esetében más a piaci helyzet, egy zenét ugyanis nem kizárólagosan ők közvetítenek, ezáltal a kínálat nem töredezik szét a szolgáltatók között. Egy tétel ugyanúgy jelen lehet több streaming platform kínálatában, így egyszerre Google play-en, Deezeren vagy Apple Musicon: a kulturális iparágaknak ez a szektora tehát biztatóbban áll a torrenttel folytatott "küzdelemben". 

Szépen gyarapodik a Netflix tinisorozat gyűjteménye, saját gyártású drámák és dokumentum paródia is van már a képzeletbeli polcon, így nem lehet elszíntelenedéssel vádolni a streaming szolgáltatót.  A változatos műfajokat és témákat ráadásul ez idáig úgy öntötték tizenéveseknek szóló formába, hogy közben a felnőtt nézőket is magukkal ragadták, elég csak a Stranger Things óriási sikerére gondolni. Októberben csatlakozott a listához a feltámasztott Sabrina, a tiniboszorkány, elhagyva a tini jelzőt Chilling Adventures of Sabrina címmel - az amúgy is borús hangulatú sorozat felett gyorsan megszaporodtak a felhők, mert a sátánista egyház átszámítva 14 milliárd forintra perelte a produkciót. 

A konfliktus részletei előtt ismerkedjünk meg az új feldolgozással és elődeivel. 

Az első rész alapján úgy tűnik, hogy a nézők közé ezúttal sem csak a kamaszokat várja a horror elemekkel fűszerezett fantasy. Az alaphelyzet szerint az árva Sabrina (Kiernan Shipka) két világ között őrlődik: a Sötét Urat (vagyis a Sátánt) szolgáló boszorkány családja, és a hol zombikról, hol a társadalmi egyenlőtlenségekről elmélkedő barátai között. A családja az Éjszaka Egyházának (Church of Night) tagja, emellett a két nagynénje, Hilda (Lucy Davis) és Zelda (Miranda Otto) egy temetkezési vállalatot vezetnek, ahol a boncasztal a házi őrizetben lévő unokatestvérének, Ambrosenak (Chance Perdomo) jutott. Sabrina mindezek mellett szerelmes is, ami különösebben nem könnyíti meg számára a boszorkány lét melletti elköteleződést. Napokon belül betölti a tizenhatot, amikor a „sötét keresztelő” jegyében felesküdhet a Sátánnak és beköltözhet a szuper exkluzív bentlakásos boszorkányképzőbe, hátrahagyva az emberi életét és Greendale-t, a mindig halloweeni hangulatú várost. 

(via)

A történet több szálon bonyolódik a még Netflixes sorozatokhoz képest is hosszúnak mondható egy órás játékidő alatt, hiszen egész évadra elegendő rejtélyt és konfliktusforrást vezetnek be. Sabrina keresztelőjét többen is meg akarják akadályozni, a legártalmatlanabbnak az elitképzős boszitanoncok tűnnek, akik egy lassan ölő átokkal demonstrálják, hogy megtanulták a varázsvilági rasszizmusról szóló leckét a Harry Potter Malfoyától (Sabrina édesanyja ugyanis halandó volt, így ő félvérnek számít).

Hatvanas évek, kortárs dilemmák

Az új verzióban főcímtől az utolsó képkockáig minden hangot és díszletet a borzongatás szándékával készítettek el (iparági információkból már tavaly is lehetett tudni, hogy az alkotók Az ördögűzőt tekintik ihletforrásnak), de minden éppen annyira ijesztő, hogy csak egy leheletnyi hideg futkosson a hátunkon a greendale-i szelektől. Valóban halloweeni a hangulat, a jelmezek és díszletek árasztják magukból a ’60-as éveket, ugyanakkor ott vannak a laptopok és az okostelefonok is. amik aláhúzzák a jelmezviselés tényét. Kiéleződik a kontraszt a (bonc)asztalra kerülő témák és a ’60-as évek hangulata között: első pillantásra furcsa, hogy ennyire 2018-as problémákkal és kérdésekkel lép vissza a látványvilág az időben. Második pillantásra már viszont kevésbé, hiszen a szexuális forradalom időszakának megidézése jó háttérnek tűnik azokhoz a témákhoz, amelyekről a valóságban éppen csak elkezdtek beszélni akkoriban. Időutazások

A sorozat rámutat arra, hogy embervilág sem egyszerűbb, mint a boszorkányság: Sabrina első ránézésre fiús barátnőjét, Susie-t a gimis focicsapat tagjai zaklatják, a karakteren keresztül több érzékeny és aktuális témát emeltek be a sorozatba. Susie-t a nem-bináris identitású (nem férfiként vagy nőként definiálja magát) Lachlan Watson játssza, ennek megfelelő hitelességgel. Elfogadásról, toleranciáról már az első részben szó esik, jó kérdés, hogy mi lesz ezzel a szállal a misztikus események sűrűsödése mellett. A lányok, részben a Susie-t érő támadások miatt létrehoznak egy nők a nőkért klubot, aminek kapcsán az egyenlőtlenségekről és az iskolai bántalmazásról (bullyinng) is beszélgethetnek.

A bullying a Tizenhárom okom volt óta biztosan téma a Netflixnél, láthatóan a #metoo mozgalom is elérte, ritkán látni ennyi explicit és implicit utalást egyenjogúsági törekvésekre tinisorozatokban. Az a kérdés, hogy mit tudnak majd közölni gender témában. Az egyik főgonosz szájából elhangzik, hogy a világnak rég meg kellett volna tanulnia, hogy mindent a nőknek kellene irányítaniuk. Az erős feminista tartalmak mellett nehéz lesz szétválasztani a komolyan gondolt üzeneteket a túlzásoktól. Egyelőre egy tettre kész, a nőtársaiért kiálló kamaszlány egész jó példa a jellemzően még mindig fiúk miatt marakodó sorozatszereplők mellett.

(via)

A szereplőválogatás első ránézésre jól sikerült, mindenki beleillik a mesei díszletbe. A Sabrinát játszó Kiernan Shipka minden helyzetben azonosul a szerepével, ami nem meglepő, hiszen a képernyőn nőtt fel. A Reklámőrültekben a főszereplő Don Draper lányaként elég tapasztalatot szerezhetett érzelmi hullámvasutazásban, és a hatvanas éveket modellező sorozatban testközelből figyelhette, hogyan alakultak az egyenjogúsági mozgalmak. Sabrina mellett a Michelle Gomez által megformált Mary Wardwell kapta a legtöbb képernyőidőt, akit legutóbb a Doctor Who-ban láthattunk. Ott remekül hozta a hasonlóan behízelgő bajkeverő szerepet, úgy tűnik, hogy itt sem lesz benne hiba.  

Az első rész jól keveri a mai tizenéveseket érintő problémákat a misztikummal, de az majd később derül ki, hogy érdemes-e érzékeny társadalmi kérdéseket beemelni egy elvarázsolt világba. Ha például a bullying megoldása az lesz, hogy békává változtatják a fiúkat, akkor nem sokat nyernek majd a kamasz nézők. Remélhetőleg elkerülik a mágia által könnyen megoldható problémák csapdáját, és ha elhagyják az értelmezhetetlen homályosításokat, amiktől a képi világ olyan, mintha egy varázsgömbből figyelnénk a jeleneteket, akkor meglepően értelmes mondanivalójú kikapcsolódást hozhatnak Sabrina kalandjai a téli napokra.

Sérelmek és követelések

Az elhomályosodó képernyőszéleknél sokkal komolyabb kritikát fogalmazott meg a sorozattal szemben a Sátán Egyháza: 50 millió dolláros kártérítési igényt nyújtottak be azért, mert a készítők engedély nélkül használták műalkotásukat, a Baphomet-szobrot. A Netflix azzal védekezett, hogy több helyen is módosítottak a szobron, ami igaz is, de a hasonlóság még mindig elég szembetűnő. A felek végül peren kívül egyeznek meg. 

A bejegyzés szerzője Kovács Bettina Karolina, a BME KomMédia alapszakos hallgatója.

A Tizenhárom okom volt (13 Reasons Why) a Netflix egy újabb lehengerlő sorozata, amely olyan társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet, mint az iskolákban történő szexuális erőszak, mások zaklatása (bullying) és kirekesztése, valamint az öngyilkosság. A sorozat második évadja idén májusban került fel a filmeket és sorozatokat gyártó-streamelő cég oldalára. A készítők mindkét évadra vegyes kritikákat kaptak: egyesek szerint szükség van efféle társadalmi kérdések feszegetésére, mások viszont az erőszak és az öngyilkosság indokolatlanul durva reprezentációjaként élték meg. Felmerül a kérdés, hogy szükséges-e valamiképpen korlátozni a sorozatot, ha ez öngyilkossági hullámhoz is vezethet.

A cikk spoilereket tartalmaz.

A történet ott kezdődik, hogy Hannah Baker (Katherine Langford), a nemrégiben új helyre költözött, jól nevelt tizenhét éves lány öngyilkosságot követ el, de előtte még 13 kazettára rögzíti tettének okait. Ezeket a kazettákat azoknak az embereknek készítette, akik elmondása szerint közrejátszottak a döntésében. Közöttük tudhatjuk az állítólagos legjobb barátait, a focicsapat több tagját, a perverz fotós srácot az iskolából, a leszbikus stréber lányt és még a gimnázium tanácsadóját is. Ezekről a kazettákról, melyek a későbbiekben bűnügyi bizonyítékká válnak, senki nem szerzett volna tudomást az érintettetek kívül, ha közülük egyvalaki, Clay Jensen (Dylan Minnette) - a visszahúzódó srác, Hannah barátja és mondhatni szerelme - nem jár végére a sztorinak, és nem próbálja beláttatni az érintettekkel, hogy milyen kegyetlenül bántak Hannah-val.

Érzékeny témák és durva vizualitás

Az első évad fő vonala a főszereplő lány öngyilkosságához vezető út, de a barátait és iskolatársait érintő problémákat is igyekszik bemutatni a 13 epizód. A sorozatban Hannah-n sokszor azt vesszük észre, milyen jól tűri a megaláztatásokat, a sok alaptalan pletyka ellenére is éli a boldognak látszó tinédzser életet: bulizik, társaságba jár, melót vállal délutánonként a moziban... Hannah mégis saját erőből próbál kikeveredni a depressziójából, feldolgozni az őt ért nehézségeket. Végül két visszafordíthatatlan esemény teszi tönkre felépülésének sikerességét: szemtanújává válik barátnője megerőszakolásának, később pedig ő is áldozatául esik az erőszaktevő fiúnak. Próbál beszélni a körülötte történt problémákról, azonban úgy érzi, nem talál hozzá hallgatóságot.

A sorozatot számos kritika érte. Ellenzői szerint mérgező üzenetet közvetít, mert az öngyilkosságot csábító gondolatként mutatja be, és a készítők romantizálják ezt a végzetes tettet. Az American Foundation for Suicide Prevention nevű szervezet szerint az öngyilkosságok száma sokszor emelkedik, miután a tettet részletekbe menően és nyers képi világgal mutatják be a nézőknek egy-egy filmben vagy sorozatban, ami a Tizenhárom okom volt esetében egyértelműen így történt. Kanadában több iskolában megtiltották, hogy az a széria a diákok beszédtémájává váljon. Arra hivatkoztak, hogy a szexuális erőszak, az alkohol, a különböző kábítószerek és drogok, a dohányzás bemutatása nem gyermek- és fiatalkorúaknak való. Sőt, mások egy lépéssel tovább mentek, és azt nyilatkozták, hogy a sorozat rosszt fényt vet a segíteni szándékozókra. Ráadásul nemcsak egyes oktatási intézmények fogalmaztak meg erős véleményeket, de egy iskolai tanácsokat segítő szervezet egyenesen arra szólította fel az iskolákat, hogy ne vetítsék le a sorozatot a fiataloknak. A sorozatot kritizálók álláspontja természetesen nem azt takarja, hogy az öngyilkosságról vagy az erőszakról ne beszéljünk, de szerintük ez a sorozat nem megfelelő a társadalmi párbeszéd elindítására.

A sorozat mellett kiállók, közöttük Selena Gomez szerint (aki a sorozat producere és aki maga is bevallottan mentális betegségekkel küzd), ez ilyen világ, ne tagadjuk meg a valóságot. Az érzésnek bizony kellemetlennek kell lennie. Nic Sheff, a hatodik epizód írója azt nyilatkozta, hogy személyes kötődése van a sztorihoz. A sorozatbeli öngyilkosság  részletes és pontos bemutatása mellett saját öngyilkossági kísérletének tapasztalataival érvelt:

Az anonim alkoholistáknál bevett szokás az alkoholizmusban függőket arra buzdítani, hogy a lehető legnagyobb részletességgel próbálják felidézni, mi hogyan zajlik miután visszaesnek. Ezt úgy nevezik, a felvételek lejátszása. Ugyanígy történik ez az öngyilkossági kísérlet esetében is.

#JusticeforHannah és még több erőszak

A második évad a korábbihoz hasonlóan megosztotta a közönséget. Megint szembekerült egymással a szenzációhajhász erőszakot kiáltók és a valóság kellemetlenségére hivatkozók tábora. A második évad sztorija öt hónappal az első vége után kezdődik, és ismételten a felelősök felkutatásáról szól. Hannah édasanyja pert indít az iskola ellen, ugyanis szerinte az oktatási intézmény nem kezeli megfelelően a diákok közötti erőszakot és a bullyingot, Hannah esetében pedig egyenesen elmulasztották kötelezettségüket. Mintha megint csak a kazettákat hallanánk, epizódonként látjuk a szereplőket tanúskodni a bíróságon - így tudunk meg még többet a Hannah-val való kapcsolatukról. Érdekes történetszál az is, hogy Jessica (Alisha Boe) miként dolgozza fel a vele történt szexuális erőszaktételt, miközben az erőszaktevő iskolatársát nap mint nap látnia kell, ráadásul az egész iskolában az a pletyka terjeng, hogy a szexet tulajdonképpen a lány akarta. 

Egy másik hangsúlyos pont a kirekesztett iskolai fotós srác, Tyler (Devin Druid) sztorija. Több arra utaló jelet látunk az évad során, hogy Tyler elképesztő dühöt és bosszúvágyat érez, ugyanakkor a sorozat vége felé megbékélni látszik. Azonban mikor a terápiával egybekötött felfüggesztése után visszatér a suliba, a focicsapat három játékosa a mosdóban megveri és egy felmosónyéllel megerőszakolja. A jelenet hasonlóképpen kiverte a biztosítékot a sorozatot kritizálóknál, mint az első évad esetében a lányokkal történt erőszak. Mégis különbséget lehet érezni, mert férfiak által férfiakon elkövetett erőszakot ritkábban mutatnak be a filmvásznon, arról nem is beszélve, hogy egy idegen testtel okozták az erőszaktételt. A producer és a sorozat mellett kiállók viszont azzal érveltek, hogy ez a típusú erőszak mondhatni járványként terjed az iskolákban, ezért indokolt bemutatni, és így beszélni a témáról. Továbbá a fájdalom, amit a jelenetet látván érzünk, meg sem közelíti a valós élményt.

Elsül vagy nem sül az a csehovi puska

A második évad nemcsak az erőszak és a bullying problémáját mutatja be, de Tyler karakterével az iskolai lövöldözés témája is előkerül. A fiú többször is fegyverekkel lövöldöz konzervdobozokra, aztán egy hollóra. Az őt ért erőszak hatására felszerelkezik fegyverekkel, és a bál estéjén célba veszi az iskolát - az utolsó pillanatban azonban Clay megpróbálja lebeszélni a támadásról.  A sorozatot kritizálók ezt a jelenetet sem hagyták szó nélkül, szerintük ez a történetszál szenzációhajhászás, melynek célja a minél magasabb nézettség elérése. Egy fegyveres erőszakkal foglalkozó szakértő szerint Clay kifejezetten rosszul cselekedett, ugyanis sosem szabad (pláne gyerekként, kiskorúként) egyedül szóba állni egy felfegyverkezett emberrel, ehelyett rögtön hozzáértő felnőttet kell hívni. Az évad vetítését mellesleg elhalasztották a texasi iskolai lövöldözés miatt, amelyben tíz ember vesztette életét.

Tilos lenne a suliban öngyilkosságról beszélni?

Az iskola megtiltotta diákjainak az öngyilkosságról való beszélgetést - derül ki a második évad első részéből. De valóban megtörténhet ez, vagy csak egy fiktív iskola falai között képzelhető el efféle tiltás? Az American Civil Liberties Union (hasonló, mint a magyar TASZ) egyik munkatársa szerint egy állami iskolában ez elképzelhetetlen. Amerikában az állami oktatási intézmények diákjai 1969-ben vívták ki maguknak a szólás szabadságát, mikor is egy 13 éves lány karszalagot viselt a vietnámi háború elleni tiltakozás jeleként. Az ő esete az amerikai Legfelsőbb Bíróság elé került, ahol kinyilvánították, hogy a diákokat az oktatási intézményeken belül is megilletik alkotmányos jogaik.

Habár az öngyilkosságról való beszélgetés önmagában nem tiltható, a szólásszabadság mégis korlátozható, amennyiben az bomlasztónak minősül, azaz zavarja a diákokat a tanulásban. Ezért is van, hogy egyes iskolák megtilthatják a vulgáris feliratú ruhákat arra hivatkozva, hogy a káromkodás bomlasztó. Ugyanakkor egy politikai szlogent (pl. Make America Great Again!) ábrázoló póló még akkor sem tiltható be, ha azt sokan sértőnek érzik. Visszatérve a sorozat fiktív gimijére, érdekes módon arról tudomást szerzünk, hogy tilos az öngyilkosságot elkövető Hannah és az azt megkísérlő másik diák, Alex (Miles Heizer) esetéről beszélni (csakúgy, mint általában véve erről a témáról) azonban mégsem látjuk a negatív következményeket, amikor Alex saját szuicid kísérletéről kérdezgeti társait.

 Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen.

Március huszonharmadika óta már a második évad is elérhető a Netfilx kínálatában Drew Barrymore legújabb sikersorozatából. A Santa Clarita Diet nem akármilyen diétát mutat be, hanem egy teljes életmódváltást, hiszen a főszereplő, az ingatlanügynökként dolgozó kertvárosi anya titokzatos körülmények között élőhalottá változik. A család embereket öl, hogy kielégítse az egyre vérszomjasabb anya étvágyát, közben pedig próbálják megtartani a tökéletesség illúzióját. De konkrétan milyen konfliktust is von maga után a szereplők életében az, hogy az új életmódjuk ellenére normálisnak akarnak tűnni? A társadalomtudomány egy horror komédia megértésében is sokat segíthet. A bejegyzés spoilereket tartalmaz. 

Először is elevenítsük fel, milyen abszurditások történtek eddig Santa Claritában. Az első évadot azzal zártuk, hogy Sheila (Drew Barrymore), a zombivá változott anyuka az alagsorban várja megbilincselve, hogy egyre romló állapota gyógyírjaként a családja beszerezzen némi epét egy szerb nemzetiségű embertől… Az epét ugyan gyorsan megkaparintják, de a feszültség egyre nő: a férj, Joel (Timothy Olyphant) segítségével megpróbálják kideríteni, hogy miképp kapta el Sheila az élőhalott kórt, olyasmiken rágódnak, hogy melyik náci softball játékost gyilkolják le vacsorára, vagy mi legyen a garázsban tárolt levágott fejjel (Nathan Filion), aki mellesleg „él és virul”, mert zombivá változott, amikor Sheila elnyammogta a testét még az első évadban.

Nem meglepő tehát, hogy a szereplőknek mély és változatos konfliktusokkal kell szembenézniük a második évad során. Különböző szerepeik eltérő elvárásokat támasztanak velük szemben, ami feszültséget okoz bennük. Ezt a feszültséget pedig mindegyikőjük másképp oldja fel: például leharapják saját ujjukat, képen vágják egy diáktársukat egy tálcával, vagy szimplán azzal hitegetik magukat, hogy végül minden rendben lesz.

Mik is azok a szerepek?

A szociológia szerepnek nevezi a személy viselkedésére vonatkozó elvárások összességét. Ezek az elvárások pedig kiszámíthatóvá teszik számunkra a többiek tetteit. Mintha csak különböző forgatókönyvek szerint cselekednénk a munkahelyen, az iskolában, az orvosnál és így tovább. Egy ember élete során számtalan különböző szerepet felvesz. Vannak olyan, úgynevezett pervazív szerepek, amelyek minden szituációban elkísérik a személyt, és az összes szerepének viselkedésére hatnak. Ilyenek például a nemi és generációs szerepek: nő vagyok, felnőttként is a szüleim gyereke maradok.

A foglalkozási szerepek a szervezetekben elfoglalt pozíciók szerint alakulnak. Egyes esetekben a foglalkozási szerepek hivatásokká válnak (pl. pap, orvos, tanító), és pervazív jelleget öltenek. A helyzet nem mindig ilyen egyszerű, hiszen a szerepeink konfliktusba kerülhetnek egymással. Erre most a népszerű horror komédia kisarkított helyzetein és konfliktusain keresztül mutatunk példákat - a helyzetelemzések végén az is kiderül majd, hogy a sorozatban felvázolt abszurditások milyen hétköznapi problémákra mutatnak rá. 

1. Zombi és ingatlanügynök

A kedves és barátságos kertvárosi családanya élete a feje tetejére áll, amikor egy nap látványosan rosszul lesz abban a házban, amit éppen ingatlanosként mutat be potenciális vevőknek. Kiderül, hogy nem egyszerű ételmérgezésről van szó: a kellemetlen epizód a nő új, pulzus nélküli életének kezdetét jelöli. Sheila élőhalottként energikussá, szókimondóvá és vagánnyá válik. A szomszédoknak rögtön feltűnik a változás, de nekik még be tudja magyarázni a „húsevő diéta” jótékony hatását.

Lekezelő főnöke beszólásait azonban már nehezen nyeli le: az új erős és határozott zombi Sheila egyéniségéhez már nem illik az arrogáns főnöknek való behódolás. Főszereplőnk annyira keményen küzd a személye és a foglalkozásából adódó szerepe közötti konfliktusban, hogy gyötrődésében leharapja az egyik ujját. Persze Sheila ujja könnyen rendbe hozható azzal, hogy sebtapasszal bekötözik, és pár napig kerüli a vízzel való érintkezést, de a morbid tettet kiváltó feszültség kezelése már nem ennyire egyszerű, sem a sorozatban, sem a valóságban. A mindennapi életben is súlyos problémát okoz az, ha egy alapvetően csendes és visszahúzódó embertől a munkája egy életen át határozott fellépést kíván az ügyfelek előtt, nem beszélve arról, hogy eközben felülről folyamatos megaláztatások érik. 

2. Szerető férj és pragmatikus védelmező

Bármennyire is komikus, amit a Santa Claritában látunk, a szereplők számára ez lesz a napi realitás: Sheila párja, Joel felfogja, hogy újdonsült élőhalott feleségét el kell zárnia a külvilágtól, ha nem akarnak mindannyian börtönbe kerülni, hiszen, hogy a nőt védje, ő is a kezdetektől fogva részt vesz a bűnnyomok eltüntetésében. A második évad elején Sheila megbilincselve várja az alagsorban végzetét, de a szerb epéből készült gyógymódnak köszönhetően megállítják a további állapotromlást. Joel azonban így is félti Sheilát, akivel eközben már az alagsor kicsinosítását tervezik, hogy az hosszú távon is kényelmes lakhelyként szolgáljon a zombinak. A szigor Joelnál egészen addig tart, amíg lefekvésnél hiányozni kezd neki a felesége. Ugyan férj szerepe azt is megkívánja tőle, hogy megvédje családját a lehetséges rettenetes következményektől, de nem bírja ki, hogy élete élőhalott szerelmét a még kicsinosítatlan alagsorban hagyja. Az egyéni és a közösségi érdek a valóságban is számtalan esetben konfliktusba kerülhet: mi az első, jó családtagnak, vagy decens állampolgárnak lenni? A válasz erre a kérdésre igencsak habitus és szocializáció függő lehet. Ráadásul ott van az a kérdés is, hogy a saját vágyainknak a különböző megfelelési kényszerektől függetlenül mennyire engedünk utat.  

3. Gimis diák és egy élőhalott gyereke

Sheila és Joel lánya, Abby sem marad ki az élőhalott akciókból. Bármennyire is próbálják a szülők megóvni a lányt, és arra ösztönözni, hogy koncentráljon gimis tanulmányaira, Abby előszeretettel veti bele magát veszélyes szituációkba. A szülei tudják, hogy elkötelezett ökoharcosként robbantásokat tervez, valamint kockázatos epe szerzési projektbe keveredik, hogy anyján segítsen, azt mégis elvárják tőle, hogy a suliban normálisan viselkedjen, és fogja vissza újdonsült lázadó természetét. Abbynek tehát egyszerre többféle szerepben kell helyt állnia (tanuló, anyját minden áron védelmező lány), amelynek viselkedésbeli elvárásai nem férnek meg egymással. Otthon extrém mértékű agresszió nyomaival szembesül - például megtalálja a feldarabolt softball játékos maradványait a hűtőben -, ennek hatására többek között arcon csapja diáktársát egy tálcával. Az ürügy persze teljesen más (a srác nem a legmegfelelőbben viselkedett a volt barátnőjével), csakúgy, mint a való életben: ha elvárják tőlünk a feszültség elfojtását, szerepet kell játszanunk, előfordulhat, hogy az elnyomott érzések valamilyen más esemény kapcsán, nem várt intenzitással törnek elő. 

Mi a tanulság?

A Santa Clarita Diet kisarkított alaphelyzettel ugyan, de tökéletesen rámutat arra, hogy mennyire általános reakció a valóságban is az, hogy eget rengető problémák esetén sem esünk ki a szerepeinkből. A szereplők körül hiába változik meg gyökeresen és megmagyarázhatatlanul minden, energiáik jelentős részét arra fordítják, hogy helytálljanak a munkahelyükön, vagy éppen az iskolában tegyenek úgy, mintha mi sem történt volna. Szerepelnek. Szó szerint. 

Egy szó, mint száz, Santa Claritában nem könnyű az élet. Különböző szerepeinknek amúgy sem egyszerű megfelelnünk, de még durvábbá válik a helyzet, ha szerettünk zombivá válik.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen.

“A világnak alig van már értelme, akárcsak a bűnözésnek” - mondja a Netflix legújabb, Mindhunter című sorozatának főszereplője. Holden Ford FBI ügynök forradalmasító munkáján keresztül megismerhetjük a modern kriminológia kialakulását az 1970-es években. A karaktert a profilozás úttörőjéről, John E. Douglas FBI ügynökről mintázták, akinek hasonló címmel megjelent könyve adja a sorozat alapját. Bejegyzésünkből kiderül, honnan ered a ma is használatos profilozási technika, hogy mi értelme van annak, amikor a főszereplő barátnője a "szociológia atyjáról" beszél, és persze adunk egy kis ízelítőt a sorozatból is.

Holden Ford (Jonathan Groff) túsztárgyalót egyre nagyobb aggodalommal tölti el az, amit a krízisszituációk megoldása során tapasztal: a bűnözők cselekedetei irracionálisnak tűnnek, és ebből kifolyólag észérvekkel sem lehet hatni rájuk. Ford az FBI akadémián megismerkedik egy professzorral, aki így foglalja össze a problémát: az FBI-t olyan sorozatgyilkosok elfogása céljából hozták létre a század elején, akiket saját érdekeik vezérelték, akik mást sem akartak, mint pénzt és hírnevet. Évtizedekkel később már azt látjuk, hogy idegen öl idegent - elkövető és áldozata sokszor nem ismerik egymást. Így felmerül a kérdés, hogy milyen irányba folytassuk a nyomozást, amikor a motiváció megfoghatatlannak tűnik? 

A sorozat bemutatja a "sorozatgyilkos" fogalom születését, és az FBI berögzült szemléletét ezekről a bűnözőkről: úgy gondolták, hogy ők születésüktől fogva őrültek. Ford azonban más állásponton van, és a többi ügynököt is szemléletváltásra ösztönzi: szerinte nem csak az elborult elme, vagy valamiféle állati ösztön vezérli a visszaeső gyilkosokat, hanem egy múltbéli trauma, mely tévútra vitte őket. Érdeklődés a pszichológia és a szociológia felé fordul, meg akarja érteni ezeket az embereket és a bűntetteik mögötti magyarázatokat. Fontos kérdést fogalmaz meg:

“Hogyan kerülhetünk lépéselőnybe az őrülttel szemben, ha nem tudjuk, hogy az őrült hogyan gondolkodik?”

A gondolkodásmód megfejtése viszont nem megy másként, mint beszélgetéssel. De pontosan honnan is ered a legveszélyesebb bűnözők meginterjúvolásának ötlete?

Interjú az ördöggel

A ma is használatos profilozási technika az elkövetők pszichológiai hátteréről gyűjtött információkon alapszik. A profilozók ezekből a statisztikákból és tendenciákból indulnak ki, amikor magyarázatot keresnek a látszólag megmagyarázhatatlan bűncselekményre, és kísérletet tesznek az elkövető kilétének felfedésére. Ez a technika csak az 1970-es években vált elfogadottá az FBI berkein belül, amikor is John E. Douglas, a Viselkedéskutató Egység (Behavioural Sciences Unit) ügynöke és mentora, Howard Teten elindították az ügynökség saját profilozó programját. Körbeutazták az Egyesült Államokat, hogy interjúkat készíthessenek a bebörtönzött sorozatgyilkosokkal, és megérthessék, hogyan is működik a bűnözői elme. Douglas a 25 éves FBI pályafutása alatt több mint 500 eseten dolgozott, és interjút készített az amerikai történelem leghíresebb sorozatgyilkosaival, többek között Charles Mansonnel és a bostoni fojtogatóval. Róla mintázták egyebek mellett a Gyilkos elmék című széria profilozó főszereplőit, és a Hannibal sorozat adaptációjának Will Graham nyomozóját is.

A sorozatban a karakterek első interjúalanya Edmund Kemper, aki “Co-ed killer” néven híresült el. Ford először titokban látogatja meg a rabot, főnöke csak hosszas meggyőzés után bólint rá Ford és ügynök társa magánakciójára. Kemper 1963-ban 15 évesen meggyilkolta a nagyszüleit, majd miután paranoid skizofréniát diagnosztizáltak nála, elmegyógyintézetbe utalták. Onnan 21 évesen szabadult, ugyanis sikerült meggyőznie orvosait, hogy teljesen meggyógyult és rehabilitálható. 1972-ben a 205 cm magas és 108 kg-os Kemper gyilkos ámokfutásba kezdett. Fiatal főiskolás lányokat szedett fel (innen a neve, co-ed, azaz diáklány koedukált iskolában), megcsonkította őket, majd maradványaikkal szexuális aktusokat hajtott végre, amiről a sorozatban kellő részletességgel be is számol. 1973-ban feladta magát, miután saját anyjával is elkövette ugyanazt, mint a főiskolás lányokkal. Kempert nyolc életfogytiglanra ítélték, jelenleg is büntetését tölti Kaliforniában.

Fordot lenyűgözi Kemper intelligenciája, kettejük kapcsolata szinte barátivá fajul, ahogyan az FBI ügynök nemcsak kérdéseket tesz fel, de magáról is megoszt dolgokat. Csak hogy érzékeltessük a sorozat hangvételét: Ford ügynök megkérdezi az udvarias és választékosan beszélő elítélttől, hogy milyen megoldást lát a magafajták büntetésére és rehabilitációjára. Kemper azt válaszolja, hogy kínhalált.

Miért fontosak a címkék?

“Szóval mit gondolsz Durkheim címkézés elméletéről és a devianciáról?” - kérdezi Holdentől egy szociológia mesterszakos lány (a leendő barátnője) egy rockkoncert alatt. 

A deviancia elmélete Émile Durkheim francia szociológus nevéhez fűződik. Szerinte nincs eredendően bűnös tett, a deviancia definícióját a hatalmon lévők határozzák meg, és foglalják törvényekbe. A deviancia tehát nemcsak úgy magától értetődően létezik, hanem egyes cselekedetek bizonyos kulturális kontextusokban deviánsnak minősülnek, míg másokban mondhatni “normálisnak”. A deviancia értelme nem más, mint a megszokottól való eltérés.

Az 1960-as években a kriminálpszichológiában meghatározó fordulatot jelentett a címkézési elmélet (labeling theory). A címkézés elmélete magába foglalja az elsődleges és a másodlagos devianciát. Az elsődleges deviancia arra utal, hogy az egyén elköveti magát a deviáns tettet, de az alig van hatással státuszára és elméjére, mert egyelőre mások nem tudnak róla. 

A másodlagos deviancia szerint valakiből akkor lesz deviáns, amikor nyilvánosan felcímkézik, és magáénak kezdi érezni a címkéjét. Gondolhatunk erre úgy is, mint egy önbeteljesítő jóslatra. Egy olyan negatív címke, mint az elítélt, számos lehetőségtől foszthatja meg a börtönből szabadult egyént, aminek következtében deviánsként fogja látni saját magát, így továbbra is hajlamos lesz deviáns cselekedetek elkövetésére. Következésképpen lehetséges, hogy a negatív címke eltűntetésének hatására az egyén inkább társadalmilag elfogadott cselekedeteket fog véghez vinni a jövőben.

De hogy kapcsolódik a deviancia elmélete és a címkézés a sorozathoz? Ford ügynök azt a nézetet képviseli, hogy nem minden bűnöző születik bünözőként, egyesek azzá válnak. Charles Manson példáját hozva felteszi a kérdést:

Tekintve, hogy Mansont gyermekkorában szeretet nélkül nevelték és erőszakkal kezelték, többször bebörtönözték, nem lehetséges, hogy mindez hatással volt rá?

Ford állítása szerint Manson ismételt börtönbe kerülése talán szerepet játszott abban, hogy mivé vált. Végtére is, ez egy ördögi kör: bebörtönöznek egy embert, mert bűncselekményt követett el, bűnözőként pedig nagy eséllyel újabb bűntetteket fog elkövetni.... Ezen a ponton ütközik össze Ford "újhullámos" gondolkodása a régiváságú FBI ügynökök elképzeléseivel. 

És hogy miért érdemes még megnézni a sorozatot azoknak, akik érdeklődnek a modern kriminológia iránt? Például azért, mert nem csupán Kemper története bontakozik ki belőle, hanem bepillantást  kapunk a BTK gyilkos (bind, torture, kill - megkötözni, megkínozni, megölni) életébe is.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen.

Összeállítottunk egy listát azoknak, akik már az összes érdekesnek tűnő filmet és sorozatot megnéztek a Netflixen. De olvass tovább akkor is, ha a mainstream popkultúra nem a te világod, mert itt biztos találsz majd kedvedre valót. 

A lehetséges igényeket négy kategóriára bontottuk: ezeken belül 2-2 ajánlatot kaptok. 

1. A független művészfilmek kedvelőinek

A Mubi olyan gyöngyszemeket kínál, amiket szinte már sehol sem lehet megtalálni. Szakértők által kiválasztott független, díjnyertes, különböző időszakokban készült filmek eredeti nyelven tekinthetőek meg az oldalon. Ha találsz valami érdekeset, ne halogasd a mozizást, mert a feltöltött művészfilmek megnézésére csak egy hónapod van. 

A Fandor koncepciója hasonló Mubiéhoz, főleg a független művészfilmek vannak túlsúlyban, de kínálatukban az egyéb kategóriák  közül is bőven válogathatunk, vannak például avant-garde, klasszikus, rövid és néma filmek is. 

2. Akik a fikciók helyett inkább a dokumentumfilmekre szavaznak

Néznivaló számukra is akad bőven: a Documentary Storm rengeteg ingyenes néznivalót kínál. A site célja az ismeretterjesztés és a szórakoztatás: szerintük a jó dokumentumfilm félig a hollywoodi lövöldözés és félig Ivy League Education között helyezkedik el.

Dokumentumfilmekből az ARTE kínálatában sincs hiány: műsoraik francia és német nyelven érhető el, spanyol, lengyel, angol és hamarosan olasz nyelvű feliratokkal. A kezdeményezést 2015 óta támogatja őket az Európai Unió, mert ahogy írják "azzal segítik elő az EU integrációját a kultúrán keresztül, hogy a kiválasztott televíziós műsorok új feliratos változatait kínálják Európa szerte".

3. Az ázsiai műsorok iránt érdeklődőknek

A Crunchyroll több mint 15 000 órányi hivatalosan engedélyezett tartalmat közvetít: ebben vannak vezető ázsiai médiatermékek, televízióműsorok és animék is, több nyelven is.

Az ázsiai filmek rajongóinak remek választás a Viki is, melynek neve a "video" és a "wiki" szavakból áll össze, és arra utal, hogy a feliratokat önkéntes rajongók készítik, és osztják meg a felhasználókkal. Nekik köszönhetően több mint 200 nyelven elérhetőek el műsorok az oldalon - a Viki arra törekszik, hogy a rajongókat ne akadályozza kedvenc műsoraik megtekintésében a nyelvi akadályok.

4. A klasszikusok szerelmeseinek

A Classic Cinema Online sok régi filmet kínál, bár ezek közül nem mindegyik olyan jó minőségű, mint a korábban felsorolt oldalak tartalmai, ezeknél a filmeknél talán nem is ez az elsődleges szempont. 

Aki még így sem tud betelni a régi idők műsoraival, azoknak a régi sorozatokat közzétevő Classic Television Online nyerő választás.  

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, és innen

A natív hirdetésekről sokan még a szakmai sajtóban is félve vagy borúlátóan beszélnek, pedig nem feltétlenül ez a reklámmegoldás hozza el az újságírás halálát, sőt. Rögtön mutatunk is pár példát arra, hogyan lehet a natív hirdetésekkel szó szerint és átvitt értelemben is értéket teremteni. A főszereplő: a Netflix.

Első ránézésre a Wall Street Journal (WSJ) kolumbiai Medellín-drogkartell történetét bemutató anyaga nem semmi újságírói teljesítmény: videókkal, infografikákkal rendesen megpakolt feature, ami az eleve izgalmas témából érdekes sztorit farag.

Aztán feltűnik, hogy pár videó forrása a Netflix “Narcos” című sorozata, ami pont az adott kartellről szól. A figyelmesek a cikk tetején és alján könnyen kiszúrják az apró bannert is: a profi anyag valójában szponzorált tartalom, melyet épp a Netflix támogatott.

Önmagában is magas színvonalú médiatermék, ami észrevétlenül egy másik minőségi produktumot reklámoz: az online műsorsugárzó megbízásából készül WSJ anyag egy pozitív bemutató az utóbbi években egyre népszerűbb, úgynevezett natív hirdetésekre*.

Nem az első rodeó

A “kokainökonómia” fantázianévvel ellátott anyag csak a legújabb példa arra, hogy a Netflix leiskolázza a natív hirdetések piacát.

Első kalandozásuk a szerkesztői anyagokat és reklámot összemosó territóriumba a Wired magazin hasábjain született 2014 májusában: a “TV Got Better” című interaktív televíziótörténelmet azóta egyesek egyenesen az New York Times korszakos szerkesztőségi anyagához, a “Snow Fall”-hoz hasonlították. 

Nem véletlen a párhuzam: akkoriban kezdett csak terjedni a mára az online újságírás magasiskolájának számító, fent már említett feature műfaj, ahol az olvasó, miközben lefelé görget a böngészőben, szövegen, nagyfelbontású képeken és videókon keresztül kap teljes, interaktív élményt az adott sztoriról.

Native is the new black

Időrendben a következő Netflixes natív hirdetés épp a New York Times-ban látott napvilágot, ahol a jól bevált receptet alkalmazva videóval, grafikonokkal és hanganyaggal kiegészített szöveggel mesélték el a nők helyzetét az amerikai börtönökben. Természetesen a szponzorált tartalom egyszer sem hívja fel az olvasó figyelmét, hogy tekintse meg a Netlix női börtönben játszódó sorozatát, az “Orange is the New Black”-et, csupán a New York Times-hoz méltó újságírói alapossággal járja körül a témát.

Született még Netlixes natív hirdetés a szolgáltató egyik leghíresebb saját gyártású sorozatához, az Emmy- és Golden Globe-díjas “House of Cards”-hoz is. Az anyag az itthon “Kártyavár” címmel sugárzott sorozat harmadik évadát vezeti fel az Egyesült Államok valós elnökeinek és first lady-jeinek kapcsolatát boncolgató elemzéssel. Claire és Francis Underwood nem, csak a Reagan- és Clinton-házaspár, továbbá Michelle és Barack Obama tűnik fel az Atlanticban megjelent cikkben.

A Netflixnek nagy bátorságra volt szüksége, hogy a mai napig vitatott natív hirdetések eszköztárával meséljen sztorikat, miközben magát reklámozza: az eredmény fent olvasható. A csatorna szponzorált tartalmai az elmúlt években sorra vizsgáznak jelesre, és adnak a többi hirdetőnek követendő példát. Egy amerikai blog által 2014-ben és 2015-ben is az év legjobb legjobb natív hirdetésének választott anyagaikból remélhetőleg pedig mások is tanulnak majd.

Képernyőmentések innen, innen, innen és innen.