Fényképezni ma már egy okostelefonnal sem jelent nehézséget, ám hosszú volt az út, míg idáig elért a fotográfia. Ki volt az első ember, akit megörökítettek? Mikor sikerült először lefotózni a Földet az űrből?

Bemutatjuk a fotózás történetének legfontosabb állomásait. 

1. Itt kezdődött minden

A kémia és optika több évszázadnyi fejlesztése és a camera obscura feltalálása biztosította a színpadot a világ első fényképének megalkotásához, amelyet 1826-ban a francia tudós, Joseph Nicéphore Niépce készített családja vidéki házának ablakából. Niépce állítólag nem volt kifejezetten tehetséges a kézi rajzolásban, de rendkívül elszánt volt, hogy képeket alkosson, ezért foglalkoztatta a képrögzítés kérdése. Elhivatottságát mi sem mutatja jobban, minthogy a művelet 8 órán át tartott. Egy fémlapot egy speciális, úgynevezett júdeai bitumennel vont be, amely azért volt jó alapanyag, mert fény és hő hatására megszilárdul. Niépce egy camera obscura segítségével exponált, vagyis fényt engedett a gép belsejébe, és ahol a napfény érte a felületet, az megkeményedett, a többi anyagot pedig egy levendulaolajos-petróleumos keverékkel le tudta mosni. És hogy mi lett az órákig tartó erőfeszítés eredménye? Egy nem túl impozáns, durva, szénszerű rajz, amin egy udvar és néhány tető látszik. De ez a kép és technológia nyitotta meg az utat a fényképezés fejlődéséhez. 

Látvány az ablakból a Le Gras-on (Joseph Nicéphore Niépce,Saint-Loup-de-Varennes, 1826) (via)

2. Az ott egy ember?

Minél gyorsabb exponálás - az 1800-as években ez volt a kulcsgondolat. Az első fényképet 8 órába került elkészíteni, de 1838-ban, amikor Louis Daguerre feltalálta a dagerrotípia folyamatát, még mindig 10 perc kellett egy kép rögzítéséhez. Márpedig az ember ennél jóval gyorsabban mozog, különösen a párizsi Boulevard du Temple utcáin. Ennyi idő alatt minden mozgó alak és tárgy eltűnik a képről, csak az utca látványa marad. Ám ezen a képen, mégis ott áll valaki. A megoldás? A férfi épp a cipőjét fényesíttette, így nagyjából ugyanabban a pozícióban maradt az exponálás percei alatt. Így lett a mozgalmas utcaképből egy magányos, lábát felemelő, furcsa, szoborszerű alak: az első ember, akiket megörökítettek.

A Boulevard de Temple (Louis Daguerre, Párizs, 1838) (az alakokat a kép bal alsó sarkában kell keresni) (via)

3. Selfie a múltból

2013-ban az Oxford Dictionaries az év szavának választott selfie szót, amit így definiált: “egy fénykép, amit valaki önmagáról készít, általában egy okostelefonnal vagy webkamerával és egy közösségi média oldalra tölt fel”. Ugyan a felhasznált technika meglehetősen új találmány, maga a selfie - vagyis egy önmagunkról készített fotó - messze nem mondható modern vívmánynak. Valójában a fényképezés hőskorában nagyon is általános volt, hogy tesztelés gyanánt a feltaláló maga ült modellt a képeihez. Sőt! Nagyon úgy tűnik, hogy a világ első emberi portréja is egy selfie volt. A kérdéses képet 1839-ben készítette egy amatőr kémikus és fotográfia-bolond, Robert Cornelius. A kép maga békésnek és nyugodtnak tűnik, a készítés körülményei már kevésbé voltak azok. Kameráját a családja boltjának hátsó részében állította fel és először eltávolította a lencsesapkát, fényt engedve ezzel a lemezre, majd gyorsan a fényképező elé rohant, ott ült egy percig, ezt követően visszarohant, letakarva a lencsét. Az elkészült fénykép hátuljára ezt írta: “The first light Picture ever taken. 1839.” (Az első fény kép, ami valaha készült. 1839.)

 Robert Cornelius önportréje (Robert Cornelius, 1839) (via)

4. Egy színes masni

James Clerk Maxwell nevét a legtöbben az elektromossághoz és mágnesességhez köthető egyenletei miatt ismerik, ám hozzá kapcsolódik az első színes kép elkészülése is 1861-ből. Ő jött rá ugyanis először arra, hogy bármely szín előállítható a vörös, zöld és kék fény különböző arányú keverésével. Fotográfus ismerősével, Thomas Suttonnal együtt felhasználták ezt az információt egy színes kép elkészüléséhez. “Alanynak” egy skót mintás szalagot választottak, amiről három felvételt készítettek különböző színszűrőkkel. Az elkészült alapokat aztán három vetítő segítségével újrakombinálta: így lett a három egyszínű képről egyet színes. A különleges fotót be is mutatták a londoni King’s College-ban, ám az eredmény közel sem volt tökéletes, ugyanis a felhasznált fotólemezek nem voltak elég érzékenyek. Az itt látható képet csak később, az 1930-as években készítették el. Bár a technikai alapok megvoltak, a színes fotózás széleskörű elterjedéséhez még 40 évet váratott magára.

A világ legelső színes fotója (James Clerk Maxwell felvételei alapján D. A. Spencer, 1937) (via)

A világ legelső színes fényképének bemutatója (Mark Jacobs gyűjtemény, 1861, illusztráció) (via)

5. Halványuló színek

Louis Ducos du Hauron, úttörő volt az első színes képek elkészítésében az 1870-es évek környékén. Módszere az ún. szubsztraktív (kivonó) színmodellt alkalmazta, amely a cián, magenta, sárga színekből áll, lényege, hogy a felületen található festékpöttyök által visszavert fény adja a szín érzetét (ez a CMYK, amit a mai nyomdászat is alkalmaz). Eljárása azonban nagyon összetett volt: először a három szín szűrőinek segítségével  elkészített egy fekete-fehér nyomatot, majd azokról produkált egy színes változatot, amiket aztán egyetlen rétegbe vetített. Ez volt a heliokrómia, ami egy halvány, ám színes kép készítését tette lehetővé. Éppen a bonyolult technológia miatt, Ducos du Hauron technikája sosem terjedt el széles körben. 

Louis Ducos du Hauron helikrómiás eljárása (via)

Tájkép a francia délvidékről (Louis Ducos du Hauron, Franciaország, 1877) (A kép szélén látszódnak az egymásra vetített színes képek nyomatai) (via)

6. Mozgásban

Vajon létezik-e olyan pillanat, amikor a vágtató ló mindegyik lába a levegőben van? Ezzel a kérdéssel kezdődött az első mozgást megörökítő képsorozat. Bármennyire is ostobaságnak is hangzik, de Leland Stanford - akit a versenylótenyésztés tudományos módszere érdekelte - megbízta Eadweard Muybridge-et, hogy derítse ki ezt. 1878-ban végül sikerrel is járt a kidolgozott technika, halhatatlanná téve a megbízó Occident (Nyugat) nevű lovát. Muybridge módszerében 24 egyforma kamerát állított fel, egymástól 1-2 méter távolságra, amelyeket az előttük elvágtató ló - fonalak átszakításával - aktivált. A még ma is lenyűgöző képsorozat pedig végleg eldöntötte a vitát: van olyan pillanat, hogy a ló lába nem érinti a földet. 

A ló mozgásban (Eadweard Muybridge, USA, 1878) (via)

Az első 11 képkockából készült animáció (via)

7. Víz alatt egy kisebb bombával

1890-es évekre már vízálló tok segítségével lehetőség nyílt a tenger felszíne alatt is felvételeket készíteni, ám ehhez még 30 percre volt szükség. A korlátozott fényviszonyok miatt szükséges volt egy vakut is a víz alá meríteni. De hogyan lehet ezt megoldani az akkor használatos száraz magnéziumporral? Louis Marie Auguste Boutan, tengerbiológus, búvár és fotós, nagyon is elkötelezett volt abban, hogy megoldja ezt a problémát. Ám a kezdeti kísérletekben a magnéziumtól felhevült fénykörte még sokszor szétrobbant. Ezt a hibát ugyan sikerült orvosolni, az első sikeresen működő villanólámpa egy bomba alapreceptjének is beillett volna: egy oxigénnel töltött hordó, rajta egy spirituszégő, amire egy gumiból készült gömb fújja a magnéziumot. Bár közel sem volt veszélytelen, vagy éppen könnyű a használata - nem is beszélve a nehézbúvár felszerelésről -, de működött, és ezzel elkészülhettek az első éles felvételek a tengervíz szintje alatt is. 

Louis Marie Auguste Boutan víz alatt működő villanófénye (illusztráció) (via)

Louis Boutan felvétele a vele merült társáról (1899) (A tábla felirata is kivehető: Photographie Sous Marine vagyis vízalatti fotográfia) (via)

8. Szivárvány színekbe borul a fotográfia

1903-ban a Lumiére testvérek szabadalmaztatták színes fényképek készítésére alkalmas technológiájukat. A módszerhez az ún. additív (összeadó) színmodellt használták, amelynél a vörös, zöld és kék színek különböző arányú keverékével érhető el a különböző színérzet kialakulása (ez az RGB, amit a mai színes kijelzők is használnak). Lumiére-k ötlete az volt, hogy a pozitív üveglapra alaposan összekevert, színezett szemcsékból álló réteget vittek fel. A megfelelő szemcsék csak a nekik megfelelő színű fényt engedték át, ezzel elfeketítve az alatta található fényérzékeny anyagot. Az elkészült lemezképről aztán speciális előhívási folyamattal sikerült egy színes képet nyerni. 1907-ban dobták piacra a technológiát, ami az 1930-as évekig maradt az elsődleges színeskép készítési eljárás, amikor is a du Hauron által is alkalmazott szubtraktív színmodell végül elhódította a terepet.

A Lumiére-testvérek technikájával készült kép (1907) (via)

9. Fentről nézve 

Az űrből 1946-ban sikerült először lefotózni a Földet. Eddig a pillanatig a legmagasabb pont 22 km volt egy magaslégköri ballonról, ám itt 105 km-ről sikerült felvételeket készíteni egy V2-es rakétába épített 35 mm-es mozgókép-kamera segítségével. A gép minden másfeledik másodpercben rögzített egy képet. Bár a kamera megsemmisült, amikor a rakéta belépett a légkörébe, a képeket egy acél kapszulában visszajuttatták a Földre. Míg a korábbi felvételeken a bolygó görbületét lehetett csak kivenni a horizonton, az új felvételek megannyi részlettel szolgáltak a felszínről is. Clyde Holliday, a kamera tervezőmérnöke, 1950-ben egy National Geographic-nek adott interjúban azt jósolta, hogy egy nap “a bolygó minden szeglete fel lesz majd térképezve ilyen módon”.

Az első kép a Földről az űrből nézve (White Sands Missile Range, Applied Physics Laboratory, 1946) (via)

10. Három hónaposan a hírnév felé 

Az első digitális fényképezőgépet csak 1975-ben alkották meg, de az első digitális fénykép szűk 20 évvel korábban, már 1957-ben elkészült. Russel Kirsch és kollégái ezt a kérdést tették fel maguknak: vajon lehetséges-e, hogy a számítógépek ugyanúgy lássák a világot, ahogy mi látjuk? Erre válaszul Kirsch megalkotott egy nyers képolvasót, amely a három hónapos kisfiáról készült filmes képet bináris alapú, digitális képpé alakította. A számítógép korlátai miatt, az 5 cm-es képből egy 176x176 pixeles, durva kép lett az eredmény. De ez volt az első lépés a digitális fényképezés történetében. 

Az eredeti kép, ami Russel Kirschet és kisfiát mutatja (via)

Az első digitális fénykép (Russel Kirsch, 1957) (via)

A fényképezés két véglete a mikroszkopikus és a teleszkopikus fotográfia - talán nem is sejtjük, hogy mennyi minden rejtőzik ebben a két műfajban. Mind a hazai, mind a nemzetközi szcénában születtek világhírű, illetve tudományos jelentőségű alkotások, ezek közül szedtünk össze párat.

A hétköznapi világ eseményeinek és tárgyainak lefotózása ma már rutinfeladatnak számít - számtalan technikai eszköz áll hozzá rendelkezésünkre, amelyek használata sok esetben nem is túl bonyolult (gondoljunk csak az automata fényképezőgépekre, vagy az okostelefonok kameráira). A mikroszkopikus és teleszkopikus fotográfia ennél összetettebbek: a két terület a tudományos és az alkalmazott fotográfia határán áll, ugyanis a fotósnak nemcsak a fotózás művészi, alkotói részét, hanem a mikroszkópot és a teleszkópot is alaposan ismernie kell. Emellett nem elhanyagolható a fényképezendô tárgy átható ismerete, a mikroszkópos preparátum elkészítése, vagy, a jártasság a csillagok, bolygók, holdak helyzetében.

A hologramsérüléstől a gyümölcsdenevér embrióig

A világ talán legnívósabb mikroszkopikus fotográfiai versenye, a Nikon Small World, amely 1975 óta minden évben kiválasztja az év legjobb mikroszkopikus felvételét - a megmérettetés mára mozgókép kategóriával is bővült). Ezen a versenyen olyan alkotások szerepelnek, amelyek azon túl, hogy tudományos szférában készültek, komoly művészeti értékkel is bírnak, fotográfiai képként értelmezhetőek. Magyarország szinte minden évben magát, 2013-ban a több mint 100 díjazott kép közül négy magyar alkotó műve volt.

 Nézd meg ezt a válogatást a Nikon's Small World fotóiból:

Sérülés a bankkártya hologramján, Steven Simon, Grand Prairie, Texas, USA, Oblique Illumination, 10-szeres nagyítás

Fiatal bükkfa keresztmetszete, Jean Rüegger-Deschenaux, Zurich, Svájc, 40-szeres nagyítás

Barbilophozia sp. és cyanobaktérium, Magdalena Turzańska, Wroclaw, Lengyelország, Epi-autofluorescence UV fény alatt, z-stack rekonstrukció.

Moha spóra kapszulája (Bryum sp.), Henri Koskinen, Helsinki, Finnország, Visszavert fény

Négy napos zebrahal embrió, Dr. Oscar Ruiz, Houston, Texas, USA, Confocal, 10-szeres nagyítás

Gyümölcsdenevér a harmadik trimeszterben, Dr. Rick AdamsGreeley, Colorado, USA, Darkfield, Sztereomikroszkópia, 18-szoros nagyítás

Biztonsági hologram, Dr. Haris Antonopoulos, Athén, Görögország, Darkfield Epi-illumination, 10-szeres nagyítás.

Egy Metapocyrtus subquadrulifer bogár szeme, Yousef Al Habshi Abu Dhabi, Egyesült Arab Emurátusok, Visszavert fény, 20-szoros nagyítás

A világegyetem fotósai

Az asztrofotózást legtöbbször a csillagos égbolt megörökítéseként szokták értelmezni, amit egy átlagos digitális tükörreflexes fényképezővel és egy hozzá illő optikával lehet kivitelezni. Míg a mikroszkopikus fotózásban számos technológia és lehetőség áll rendelkezésére a fotósok számára (akik általában természettudósok is) addig a csillagászati képeket legtöbbször obszervatóriumokban, űrállomásokon vagy az űrből műholdakkal készítik, ezekhez nem juthat hozzá bárki, és egész kutatócsoportok dolgoznak egy-egy felvétel elkészítésén.

A csillagászati fotózáshoz gyakran tudományos felfedezések is társulnak. A NASA galériájában, illetve a space.com oldalon heti, illetve napi rendszerességgel közlik a legjobb és legjelentősebb képeket, továbbá, a NASA a flickr.com képmegosztó oldalon is gyakran tesz közzé érdekes fotókat. Egy kis válogatás:

Ez a kép  53 önálló képből lett összeállítva és a „Puppis A” nevet viselő szupernova maradványt ábrázolja 

SNR0103-72.6 nevű szupernova maradvány a Chandra X-Ray Obszervatóriumból fényképezve. A földi mérések szerint a robbanás megközelítőleg 200’000 évvel ezelőtt történt. Ezen a szupernova robbanáson remekül tanulmányozható lesz az élethez szükséges elemek kialakulása

Egy 1987-es szupernováról készült kép 2007-ben, ami több képből áll (NASA Chandra X-ray Observatory és Hubble Űrteleszkóp képei) és megmutatja a szupernovából kitörő lökéshullámokat:

A magyar büszkeség

Az asztrofotózás területén is van hazai büszkeségünk: az idén 110 éve elhunyt Gothard Jenő, gépészmérnök, csillagász, az MTA levelező tagja, a nemzetközi tudományos életben is nagyot alkotott. Mentora és jó barátja volt Konkoly Thege Miklós csillagász, a modern magyar csillagászat megteremtője. Gothard életművének komoly részét tette ki az asztrofotózás, az észlelt jelenségek leírása mellett/helyett azok fotográfiai eszközökkel, fotóemulziós üveglemezeken történő megörökítése.

"A fotográfia egy tudományos ágban sem fontosabb, mint a csillagászatban" 

– vélekedett a fiatal tudós, aki asztrokamerák szerkesztésével is hozzájárult a műfaj kezdeti sikereihez. Gothard a kor fotótechnikai színvonalának megfelelően üveglemezekre készítette fényképeit, a lemezekre ráírta a felvételek adatait is. Az Index májusi cikkéből szemléztünk néhány képet:

 Fiastyúk csillaghalmaz, alul az Orion-köd, 1892

Balra: Triangulum-galaxis (1892). Középen: az E-köd (1894). Jobbra: Lyra-gyűrűsköd(1892).

Hold, 1888

Mit fotózzon a Hubble?

Természetesen a világűr fotózásának legjelentősebb szereplőjét is meg kell, hogy említsük, ez pedig nem más, mint a NASA Hubble űrtávcsöve, ami korunk űrtudományának legfontosabb képeit készíti el.

Az alábbi, drámai kép betekintést adhat abba a kavargó, gáz és por kamrába, ahol csillagok ezrei jönnek létre. Az Orion Nebula nevű térségről valaha készült legélesebb kép, amelyet az Advanced Camera for Surveys NASA Hubble űrteleszkóp készített. Több mint háromezer különböző méretű csillag tűnik fel ezen a képen, olyanok is, amelyeket a látható fényben még soha nem láthattunk: 

(via)

Az 1995-ös évek végén a Hubble földi személyzete a távcsövet a világűr látszólag üres területe irányában hagyta tíz napig működni. Sokan úgy gondolták, hogy a hosszú expozíciós időnek semmi haszna nem lesz. De az eredményül kapott, “Hubble Deep Field” néven ismert felvétel elképesztő volt. Rengeteg olyan galaxist mutatott, ami korábban ismeretlen volt a tudósok előtt. Ezek között voltak a legtávolabbi csillagrendszerek felfedezése is. A csillagászok megismételték a kísérletet 2004-ben (“Ultra Deep Field” néven), ami a világűr újabb mélységeibe engedett betekintést. Az új felvételek több mint 5000 galaxist tartalmaznak, közülük némelyik 13,2 milliárd fényév távolságra van. Ezekkel a felvételekkel a 13,7 milliárd évvel ezelőtti ősrobbanás is tanulmányozható:

(via)

Elvileg bárki tehet javaslatot a Hubble űrteleszkóp felhasználására, ehhez a Johns Hopkins University’s Space Telescope Science Institute évente közzétesz egy nyílt felhívást. Bárki próbálkozhat, de a verseny meglehetősen erős. Általában több száz csillagász tesz javaslatot, amik közül szakmai zsűri választja ki a megvalósítandókat: a beérkező ötletet 20%-a valósul meg nagyjából. 

Plusz egy érdekesség: a Hubble űrtávcsőnél alkalmazott képalkotó technológia segít a mellrák kimutatásában. Az úgynevezett „képalkotó spektrográf” (amit a Hubble a nagyon nagy tömegű fekete lyukak kutatására alkalmazott), alkalmas arra, hogy a női mellszöveteket vizsgálva különbséget tegyen a jóindulatú és rosszindulatú daganatok között.

Képek: Nikon' Small World, space.com, flickr, NASA Scientific Visualization Studio, Index.

A bejegyzés szerzője Varga Zsófia, a BME Kommédia alapképzés hallgatója. 

A világnak alig maradt olyan pontja, ahol ne találkozhatnánk smombie-kkal. Agyevő társaikhoz hasonlóan őket is egyetlen dolog érdekli: esetükben ez a telefonjuk. A digitális térfoglalás a városok minden szegletére kihat, a közterületek akár egy pillanat alatt arculatot váltanak, miközben olyan technológiák alakítják a szokásainkat és interakcióinkat, amelyek néhány éve még csak a sci-fikben léteztek. Mi lesz a közterekkel, ha a digitális világba feledkezett tömegek már csak zombikként bolyonganak keresztül rajtuk? Milyen kapcsolódási pontjai vannak az offline és online világnak? Átköltözik minden a virtuális terekbe, vagy egy minden eddiginél teljesebb közösségi és térélmény jön majd létre?

A közterek a különböző társadalmi rétegek fontos találkozási pontjai (így a demokrácia egyfajta bástyái), hiszen mindenki előtt nyitottak, így olyanok is érintkezésbe kerülhetnek ezeken a helyeken, akik egyébként sosem kereszteznék egymás útját. Kapcsolódási és kikapcsolódási helyszínek, ahol a közösségi, kulturális és sportélet is spontán virágozhat. Az internet, és különösen a közösségi média sok szempontból versenyhelyzetet teremtett a közterek számára, hiszen alapvető funkciókat vett át ezektől, gyorsabb és látványosabb eredményekkel - legyen szó közösségépítésről, információátadásról, vagy nyilvános vitáról. Néhány kattintással több ezres tüntetés szervezhető, amiknél már az is egyfajta lélekszám-mérő, hogy hányan érdeklődnek online az adott esemény iránt. Kevesebb a korlát (eddig legalábbis így volt), a távolságok bitekben mérhetőek, és a privát szféra könnyen kinyitható a közösség felé. Mindezek mellett a folyamatos információ- és impulzusszükségletet a zsebekben lapuló internet képes jobban kielégíti, mint egy hirdetőoszlop, vagy egy látványos szökőkút.

(via)

Több tér, több kihívás

A smombie (vagyis smartphone zombie) jelenség évek óta téma, és remekül látszik belőle, hogy milyen mértékű figyelem lekötéssel kellene a köztereknek versenyezniük. Problémák régóta vannak, de mostanra a halálesetekkel végződő balesetek száma néhol annyira megnőtt, hogy muszáj reagálni a kialakuló helyzetre. Dél-Koreában nemrég kísérleti jelleggel színes led fényekkel szerelték fel egy kisváros gyalogátkelőit (ahogy korábban Hollandiában is), de feltételezve, hogy ez sem lesz elég mindenkinek, a képernyőkre is figyelmeztető jelzést küldenek, amint zebrához ér a telefonjára tapadt delikvens, vagy a jó eséllyel szintén telefont nyomkodó sofőr. Néhány országban már pénzbírsággal sújtják a figyelmetlen gyalogosokat, amihez egy kanadai rendőr annyit fűzött hozzá, hogy „nem kellene a józan észhez is törvényt alkotni”.

(via)

Az okostelefonok lehetővé tették, hogy életünk minden pillanatában egyszerre több helyen lehessünk (a jelenlét minősége persze más kérdés), így a fizikai és szellemi létezésünk kettéválhat a térben. Ez a phygital (tér)élmény, a fizikai (physical) és a digitális (digital) világ kölcsönhatásából ered: a fogalom nem új, de igazán csak néhány éve kezdett elterjedni, leginkább a marketing területén. Az ismertsége még gyerekcipőben jár, urbanisztikai kontextusban azonban régebb óta létezik, mint digital placemaking, vagyis digitális helyteremtés.

Az utóbbi, marketinges megközelítés alapja, hogy az offline és online fogyasztás összemosódik, ezért ehhez igazodva kell megteremteni a vásárlói élményt, például releváns, személyre szabott ajánlatokkal. A "felhasználóbarát" közterek tervezésétől ez a gondolat offline sem idegen, a személyreszabhatóság alapvetően vonzó, például a padok és árnyékolás mobilitásával, de a technológia ezeknél grandiózusabb beavatkozásokra ad lehetőséget, amiknek segítségével az emberek figyelme is könnyebben megnyerhető.

Városi hibridek

A digitális technológiák fizikai környezetbe költöztetésével hibrid terek jönnek létre, amik olyan komplexitású élményt adhatnak, amire analóg ”üzemmódban” kevésbé van lehetőség. Egészen egyszerű lépésekkel elérhető a hibrid tér, mint amilyen egy beszélő pad, vagy egy kilátói látcső, utóbbi a kiterjesztett valóságot integrálva nem csak a város jelenét mutatja be, hanem a múltbéli változásait is. Egyik tervezője szerint: „az installációk megmutatják, hogy a hibrid tér milyen értékesen bővíti azokat a módokat, ahogy az emberek érzékelik és értékelik a körülöttük lévő fizikai teret”. Az ilyen emberközeli átalakítások segítenek, hogy a környezet több rétegét ismerhessük meg, párbeszéd alakuljon ki a tér és ember között, valamint ember és ember között is.

(via)

A művészeti megmozdulások megkerülhetetlen részei a fizikai környezet újraértelmezésének és élettel való megtöltésének. Egyre gyakrabban csempésznek valamilyen digitális pluszt a meglévő közterekre olyan alkotók, akik reflektálnak azok funkcióira és a figyelmet az emberek közti kapcsolódásra irányítják. Aktuális hazai példa a világhírű természetfotós, Máté Bence képeiből készült szabadtéri vándorkiállítás, aminek bár elsődleges célja a természeti értékek bemutatása, mégis úgy teremt kiállítóteret a városokban, hogy egyszerre hozza közel a természetet az épített környezethez és a nézőkhöz, kötetlen reakciókra adva lehetőséget. A LED-ekkel megvilágított óriási fotónyomatok verőfényben és sötétedés után egyaránt élvezhetőek, és ha magunkkal vinnénk belőlük, QR kódok segítségével minden kép azonnal, ingyenesen letölthető.

A technológia hatalmas előnye (és ezt a művészeti akciók ki is használják), hogy a segítségével a statikus környezetünk megváltoztatható: a digitális térhez hasonlóan elmoshatóak a valóság határai, valamint a szabadon alakíthatóság és korlátok nélküliség illúziója kelthető ott is, ahol a matériák ezeket egyébként nem teszik lehetővé. Angliában a hideg és sötét téli napok ellenszereként idén tizedik alkalommal fogják megrendezni a Lumiere Fesztivált. A látványosságok részeként öntötte már el ”víz” a londoni Kings Cross pályaudvar melletti teret, de uralta már az eget a közönség által telefonos applikációval irányítható hálós installáció is, amit a 2011-es japán földrengés és cunami ihletett, és az összekapcsoltságra hívta fel a figyelmet. Hasonló üzenettel született a charlotte-i reptéren látható Interconnected címet viselő digitális installáció, ami a reptér fennállása óta növekvő adathalmazból hoz létre milliónyi folyamatosan változó pixelként absztrakt képeket. 

Egy botrány tanulságai

Alig egy hónapja adták át New York egyik új látványosságát, a közösségi névválasztásra váró, átmenetileg Vessel névvel illetett közel 2500 lépcső alkotta 154 lépcsősort. Az impozáns, méhkaptár jellegű, ugyanakkor nehezen definiálható építmény önmagában is megérdemelné a figyelmet, de a városrész felhasználási feltételeiben elrejtett passzus megnövelte a ráeső rivaldafényt. Belefogalmazták ugyanis, hogy minden, a Vesselen készülő fotó joga kompenzáció nélkül a Vessel üzemeltetéséért felelős céget illeti. Azoknak, akik mostanában tervezik felkeresni, már nem kell azon aggódniuk, hogy csak a privát Insta fiókjukban oszthatják meg az ott készülő képeket, a felháborodott hangok eljutottak az illetékesekhez is, és eltávolították a szöveget. Az eset ugyanakkor tovább szélesíti a kihívások körét, amik a fizikai környezet és az új virtuális terek együttes használatával kapcsolatban felmerülnek.

(via)

A köztér attól is a ”közé”, hogy az emberek szabadon használhatják, nem csak abban az értelemben, hogy bármikor megmászhatják a 2500 lépcsőt, hanem abban is, hogy a saját igényeik, céljaik szerint vehetik igénybe (a normák betartása mellett). A Vesselt tervező építész, Thomas Heatherwick azt nyilatkozta, hogy olyan helyet szerettek volna létrehozni ezzel az alkotással, ami összehozza az embereket, akik így nem maradnak meg pusztán az építmény passzív csodálóinak. Ha a változtatások után is elég szigorú szabályokat tovább bővíti az üzemeltető, a tervezői idea igencsak háttérbe szorul majd. Persze önmagában a fotókorlátozásnak sem kellene kedvszegőnek lennie, de ma a köztér és interakciós funkciója abban a tekintetben biztosan a közösségi médián keresztül él legélénkebben, hogy bármi, ami offline izgalomra, lelkesedésre ad okot, megjelenik online is. A látványosságokat és élményeket meg akarjuk osztani, aminek csak egy része a jelenlévőkkel való közös ”megélés”, egy másik a virtuális közvetítés.

Nehéz ma már a digitalizációtól mentes teret elképzelni, és a rengeteg jó példa bizonyítja, hogy talán nem is érdemes. Az okostelefonok, a valóság virtuális kiterjesztése lassan a mindennapok megkerülhetetlen részévé váltak, és ez új módokon hat a fizikai környezetre. Egyelőre csupa kérdőjel, hogy hosszú távon hogy alakul át az analóg világ, elsiklanak-e fölötte az Insta kompatibilitást kutató szemek, vagy épp az élménykeresés által töltődhetnek meg egyébként üres utcák is. Az biztos, hogy továbbra is szükség van kötetlen közterekre, ahol az emberek új impulzusokkal gazdagodhatnak, ahol jó lenni, ahol az is jól érzi magát, aki a környezet aktív alakítója és az is, aki a megfigyelője szeret lenni.

Bár a klasszikus amerikai típusú képregények aranykora nagyjából az ötvenes években véget ért, az ipar az elmúlt évtizedben újra virágzásnak indult: rég voltak olyan magasak az eladási számok, mint napjainkban. De a klasszikus szuperhős-képregények felfutása mellett – mely leginkább a DC és Marvel grandiózus filmes univerzum építésének köszönhető –, a digitalizáció és a közösségi oldalak térhódításával megjelent egy új képregény irányzat is. 

Más világ – más képregények. Az új médiumok újfajta, leginkább a közösségi felületeken megjelenő és népszerűvé váló rajzolt történeteket, karaktereket hívtak életre - ezek közül a sikernek és érdeklődésnek köszönhetően mára nem egy igazi branddé vált. Az internetezők többsége valószínűleg találkozott már Pusheen macskával, a Sarah’s Scribbles kócos kis figurájával, vagy Liz Climo beszélő állataival (még akkor is, ha az alkotóik neve nem ismerős). Közös bennük, hogy független, szabadúszó művészek keze nyomán születtek – és általában nem is a tudatos karrierépítésnek, hanem csupán a rajzolás iránti szenvedélynek köszönhetően. 

Ilyen művész Cassandra Calin is – a rajongóknak csak C. Cassandra –, aki mini képregényeivel leginkább a fiatal nőket szeretné megszólítani. 

A román származású 23 éves illusztrátor jelenleg Kanadában él és alkot. Saját bevallása szerint nem túloz, mikor azt állítja: „egész életében rajzolt”, sokféleképpen és sokfélét. Igazán híres és közkedvelt azonban a képregényei miatt lett: ezeknek köszönhetően valóságos social média sztárrá vált. 

Életérzés tollrajzokon keresztül

De mitől is különlegesek ezek a képregények, illetve az alkotó? Elsősorban pont a közöttük lévő kapcsolattól: habár természetes, hogy a művészek sokat merítenek saját életükből, Cassandra esetében kicsit többről van szó: rövid képregényeinek ő maga a főszereplője. Egy fiatal, bájos, sötét göndör hajú lány, aki próbál megbirkózni a mindennapok, és úgy összességében az élet kisebb-nagyobb problémáival. A napjainkban újra feléledő képregény-kultúra hősies és idealizált, sztereotíp termékei közül azzal tudott kiemelkedni, hogy mindennek pontosan az ellenkezőjét csinálja: valódi embereket rajzol, valóságos helyzetekben. És talán pont ezért szerethetőek ezek a képregények: a hitelességük miatt.

Merthogy valóban az alkotó mindennapjai tárulnak elénk: Cassandra lejegyzi élményeit, hangulatait és érzéseit, a hétköznapok ügyeit – gyakorlatilag mindent, amit tapasztal, és ezek közül a legviccesebbeket rajzban ábrázolja. Figurái megfeleltethetőek valódi élete szereplőinek. 

Göndör haj és létbizonytalanság

A koncepció tehát adott: derűs rajzok egy átlagos, huszonéves lányról, aki igyekszik eligazodni a világban. A szellemes fekete-fehér skiccek mára mini-képregények sorozatává formálódtak - ezek megalkotása 2-4 órába kerül. A rajzoknak sajátos, könnyen azonosítható, “Cassandra-stílusa” van, és nem csak a főszereplő állandósága miatt: az alkotó ismertetőjegye lett a figurák hajának részletes kidolgozása, ezen belül is leginkább a hullámos-göndör frizurák használata (a haj kérdés egyébként visszatérő témája is). Színeket ezekben a munkáiban sosem használ, hiányukat pedig bőven pótolja a hihetetlen részletesség, a lenyűgözően kifejező arckifejezések, a szarkasztikus stílus és a vicces sztorik – melyek nem a hagyományos értelemben vett történetek, inkább csak kis valóság-részletek, rövid párbeszédek.

Mik is ezek pontosan? Igazából minden, amivel a legtöbb (ha nem mindegyik) fiatal nő szembesül manapság. Az olyan egyszerű dolgoktól kezdve, mint az időjárás, éhség vagy fáradtság, az olyan női témákon keresztül, mint a smink és öltözködés, az olyan nagy kérdésekig, mint a párkapcsolat (vagy épp annak hiánya), család, vagy karrier. És mindezek – akár a legapróbb és legfelszínesebb probléma megjelenítése mögött is – olyan, igencsak kortárs és lényegi kérdéskörök húzódnak, mint a megfelelési kényszer, az önbizalomhiány, az introvertáltság, az önállóság és felelősségvállalás hiánya, vagy az elköteleződéstől való félelem.

Majdnem mindegyik képregényt áthatja a korosztályára jellemző létbizonytalanság, és az, amit az angolszász kultúra szociológusai csak “kidult” néven emlegetnek (a kifejezés a kid és az adult szavak összevonásából áll össze). A jelenséghez tartozik például a tanulmányokkal töltött idő elhúzódása és az önálló egzisztenciateremtés nehézségei miatt egyre inkább kitolódik a kamaszkor - társadalmi és életmódbeli tekintetben mindenképp, de sokaknál lelki, sőt, akár biológiai szinten is. Nem véletlen, hogy Cassandra rajzolt “énje” is több korosztály számára szórakoztató; bár a legtöbb rajongója a tinédzser, a követők közt jócskán vannak harmincasok is - főleg nők, hiszen valószínűleg ők tudnak a legjobban azonosulni a képregények tartalmával.

Egy nő a nőkről: nőknek

Cassandra sikerének egyik titka, hogy nem egy kiemelt státuszból, kívülállóként alkot véleményt egy csoportról, hanem saját magából kiindulva:

„A művészetem az eszközöm ahhoz, hogy kifejezzem magam: hogyan érzek, mik a nézeteim, ki vagyok én...vannak, akik írnak, mások verbális módon fejezik ki magukat. Én rajzolok.” [forrás]

Rajzaival azt az életérzést akarja visszaadni, ahogy egy 2018-ban élő, fiatal nő próbálja felvenni a tempót a világgal, a trendekkel, és elé tornyosuló elvárásokkal: legyen szép és csinos, ápolt és fitt, folytasson egészséges és aktív életmódot, legyen csodálatos párkapcsolata és pezsgő szociális élete, érjen el sikereket az élet lehetőleg minél több területén.

A főhős igyekszik mindezt átvészelni a maga ironikus, zsémbes, olykor lusta, de minden esetben őszinte módján. Megmutatja, hogy szőrös lábakkal, tökéletes tusvonal nélkül sem áll meg az élet. Hogy nem feltétlenül csak a trendeknek és konvencióknak megfelelően lehet élni és örömet lelni, és hogy igazából rajtunk múlik, mi az igazán fontos. Az olvasó, miközben jókat derül csetlés-botlásain, észre sem veszi, hogy mennyi mindent megtud a nők életéről, érzéseiről, társadalmi beilleszkedésükről és arról, hogy milyen a megítélésük az idősebbek, a férfiak, a családjuk és egymás körében. És ami talán a leglényegesebb: hogy mit gondolnak saját magukról.

A több, mint másfél millió követő Cassandra Instagram oldalán tehát nem véletlen: éppen ideje volt, hogy az önismeretet szórakoztató formákon keresztül is gyakoroljuk. Számomra pedig nem csak azt mutatják meg ezek a kis képregények, milyen vagyok én valójában, de egyúttal azt is üzenik: emiatt nem kell rosszul éreznem magamat.

Képek: Instagram, Facebook, Tumblr. 

Jobbnál jobb képrögzítő és arcfelismerő technikák léteznek, ráadásul szinte mindenkinél van egy olyan telefon, amivel bűncselekmény esetén fotót tud készíteni az elkövetőről. Így felmerülhet a kérdés, hogy mi szükség van még a személyleírásra, és az ezen alapuló fantomrajz készítésre. Tarts velünk, ha érdekel a válasz, és közben megismerheted a profilozás és a rabfotózás történetét is!

Ha jobban belegondolunk, a személyleírás módszerét a  mindennapokban is gyakran használjuk akkor, amikor olyan jelzőket sorolunk, hogy "magas, barna hajú, csinos lány", vagy éppen "izmos, szőke, jóképű fiú". A célunk az, hogy a beszélgetőpartnerünk be tudja azonosítani a szóban forgó személyt. De mit is jelent ez a kifejezés bűnügyi szempontból? 

A fogalom kapcsán először a kriminalisztika juthat eszünkbe, mely a megfigyelés tudományának, a kriminológiának gyakorlati oldalát jelenti. A személyleírás a képzőművészet egy alkalmazott területének is nevezhető, mely 130 éves múltra tekint vissza. Kiemelt jelentőséggel bír a bűnügyi grafikusok munkájában: ők azok, akik a szemtanúk vallomásai alapján elkészítik a körözéshez felhasználandó fantomrajzot. Nézzük meg részletesebben is, hogy hogyan fejlődött és tökéletesedett ki a személyleírás módszere!

Innováció a nyomozásban: a Bertillon-féle rendszer

Alphonse Bertillon, a modern személyleírási rendszer megteremtője kettős újítást vezetett be az 1880-as években kidolgozott módszerével. Először is, a testmérés (vagyis antropometria) adatait kiegészítette a különös ismertetőjelekkel, és ezzel lehetővé tette a bűnözők személyazonosságának megállapítását. Másik újítása a ’portrait parlé’-nak nevezett személyleírás módszer megalkotása volt, mely nagy részletességgel mérte fel az illető külső jegyeit. Ezáltal már egy megszólalásig hű képet tudott leírni. Saját "emberméréstani" módszere elfogadtatásához szüksége volt a bűnözők képmásaira is: kifejlesztette a rabosító fotóhoz szükséges fényképező berendezést, melynek segítségével az elkövetőkről szemből és jobb oldali profiljukról készítettek egy-egy képet.

A súlyos, különösen vagyon elleni bűncselekményekben visszaeső, ismert letartóztatottak fényképezését 1896-ban rendelték el a büntető intézetekben. A cél az volt, hogy a portrék könnyen beszerezhetőek legyenek, ha például a közbiztonság fenntartása érdekében szükség van egy illető, vagy akár több személy beazonosítására.

Bertillon rendszerének gyenge pontjait egy, az Egyesült Államokban történt eset kapcsán hozták felszínre: az általa kidolgozott identifikáció ikrek esetében nem működött. Ezért a francia nyomozó gyakorlatát az USA-ban visszaszorította a dactyloscopia, vagyis az ujjlenyomat-vizsgálaton alapuló személyazonosítási módszer, de ennek ellenére a rabosító fotókat a mai napig használják a kriminalisztikában. 

Mire jó a személyleírás, amikor mindenkinél van fényképezésre alkalmas eszköz? 

Természetesen nem a személyleírás az egyetlen személyazonosítási módszer, számos egyéb biometriai és arcképelemző technológia létezik. A technológia fejlődése felveti azt a kérdést, hogy a korábban alkalmazott módszereknek van-e létjogosultságuk vagy kiválthatók, esetleg ’szerepváltozásra’ van szükségük. Amikor bevezetnek egy új azonosítási technológiát, a régieket általában negligálják, legalábbis egy ideig. Azonban bizonyos helyzetekben mégis csak a személyleírás módszere az adekvát.

 A fénykép és az egyéb képrögzítő eszközök, mint a legtöbb közterületen és üzlethelyiségben megtalálható biztonsági kamerák, ugyan a részleteket is tükrözik, de szintetikusan láttatják a személyt, míg a személyleírás analitikusan tárja elénk az illetőt. Ez azt jelenti, hogy ha például látunk egy fényképet egy körözött gyanúsítottról, és ez alapján megpróbáljuk beazonosítani az illetőt, ha találkozunk vele, nem biztos, hogy ezt sikerrel meg is tudjuk tenni, hiszen a fénykép nem emeli ki a megkülönböztető jegyeket. Ha emellett azonban egy személyleírást is olvasunk a személyről, az már felhívja a figyelmet olyan ismérvekre, amelyeket a szintetikus észlelés által könnyen figyelmen kívül hagyhatnánk. 

Mik a személyleírás elemei? 

• Az általános humánbiológiai jellemzők: kor, biológiai nem, testmagasság, testtömeg, testalkat, testtartás, színkomplexió (=pigmentáció)
• Az egyes testrészekre vonatkozó külső alaktani ismérvek: például a fej és a test egyes részeinek mérete, alakja, deformitása
• A különös ismertetőjelek: olyan sajátosságok, amelyek önmagukban vagy másokkal együtt csak kevés embert jellemeznek, pl. tetoválás, testékszer, sebek, hegek, anyajegyek stb.
• A funkcionális ismérvek: a személy tevékenységével és viselkedésével összefüggő tulajdonságok, így különösen járás, beszéd, viselkedésmód, szag
• Az öltözék leírása 

Továbbá, egy személy külsejének meghatározásához a felsoroltakon kívül hozzátartozik a járása, a beszédstílusa, valamint a nonverbális viselkedésének valamennyi leírható eleme.

Egységes-e a fogalomrendszer?

A hétköznapi személyleírásokban is megnehezítheti a beazonosítást, ha beszélgetőpartnerünk mást ért például a ’molett’ jelző alatt. Azonban a rendőrség munkájában kiemelten fontos szerepe van a jól megragadható fogalomhasználatnak, így igyekeznek jól behatárolható kategóriákat alkotni. Az új arcszőrzetviseletek, öltözködési stílusok, testékszerek vagy éppen tetoválási trendek elterjedése miatt időről időre elengedhetetlen az új terminológia bevezetése a személyleírások területén.

Hogyan segíthető a szemtanúk pontos és torzításoktól mentes emlékelőhívása?

A személyleírások módszerének eredményességi mutatója változó, az észlelő vonatkozásában sok mindentől függ, többek között a szemtanúk vizuális memóriájától. A kognitív interjútechnika segítségével a nyomozók viszont oly módon tudják serkenteni az emlékezetet a kihallgatás során, hogy azt nem befolyásolják, vagyis például semmiképpen sem tesznek fel túl sokat állító kérdést.

A kognitív interjú négy szakasza:

1. Az esemény során aktuálisan fennálló kontextus és személyes környezet mentális újrateremtése.
2. Minden lehetséges információ felidézése, tekintet nélkül arra, hogy a személy mennyire ítéli lényegesnek az adott információt.
3. A történések elmesélése fordított sorrendben.
4. Felidézés egy másik perspektíva használatával.

A személyleírások, ahogyan fentebb kifejtettük, a külső, vizuális módon rögzíthető jegyeket foglalja rendszerbe, meghatározott szempontok alapján. A gyanúsítottak személyiségével a profilozók foglalkoznak. A modern kriminológia és a profilozási technika történetéről egy korábbi bejegyzésünkből tudhatsz meg többet.

képek: innen, innen, innen, innen és innen