A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Techóriások vállán állva

2021. február 12. - KomMédia BME

Az utóbbi években parázs vita van arról az Egyesült Államokban, hogy az olyan nagy techcégek, mint a Microsoft, Google, Apple, Amazon és Facebook túl nagyra nőttek és így túl nagy hatalommal bírnak. A két fő kritika a demokráciára és a versenyre gyakorolt negatív hatásait szokta kiemelni.

A Facebook és a Google által üzemeltetett honlapok és szolgáltatások 2017-ben az internetes forgalom több mint 70%-át tették ki, ez 2014-ben még 50% környékén mozgott. “A Google többé már nem egy internetes cég, hanem a tudás internetes cégje. A Facebook nem egy internetes cég, hanem a közösségi internetes cég” - írta André Staltz programozó az “Így kezdett el a web 2014-ben haldokolni” című blogposztjában. A 2017-ben kirobbant Cambridge Analytica-botrány rámutatott a Facebook hanyag adatkezelésére, aminek következtében 87 millió ember adatát szerezhették meg, és tudták befolyásolni az amerikai elnökválasztást és a Brexit referendumot. Elizabeth Warren demokrata párti korábbi elnökjelölt-aspiráns a 2019-es kampányában ismertette tervét, hogyan darabolná fel az előbb említett tehchóriásokat, amely nagy port kavart, azonban nagyszámú támogatókra is talált. Ez egyértelműen rámutat arra az igényre, hogy ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit.

k14.jpg

(via)

Idén júliusban a legnagyobb amerikai techcégek vezetőinek kongresszusi meghallgatáson volt jelenésük. Itt a cégek potenciálisan versenyellenes gyakorlatainak felderítésére létrejött albizottság képviselői kérdezték ki őket. Olyan kérdésekre kellett válaszolniuk, amelyek azt próbálták kideríteni, hogy folytatnak-e versenyellenes tevékenységet és működésük nem lehetetleníti el a riválisokat. David Cicilline Rhode Island-i képviselő és az albizottság demokrata elnöke a meghallgatást azzal zárta, hogy fel kell darabolni ezeket a cégeket. Az Axiosnak kifejtette, hogy Mark Zuckerberg elismerte, hogy a WhatsApp és az Instagram felvásárlása annak a tervnek a része volt, hogy egyrészt megvegyék a versenytársukat, másrészt, hogy fenntartsák a nyereségüket, hatalmukat és a dominanciájukat, ez pedig klasszikus monopolisztikus magatartás.

k15.jpg

(via)

Egy monopolhelyzetben lévő cég feldarabolása egyáltalán nem példa nélküli az amerikai történelemben (lásd Standard Oil vagy az AT&T feltörése), azonban mégis radikális ötletnek tűnik a neoliberális kapitalizmusban. A politikai spektrum mindkét végében élénk vita folyik arról, hogy fel kellene-e darabolni ezeket a cégeket vagy sem, úgy, hogy a cégek monopolhelyzetbe kerülését már szinte mindenki elismeri, ideológiai elkötelezettségtől függetlenül.

Monopol-helyzet és a megfigyelési kapitalizmus

Tim Wu antitröszt szakértő, a Columbia Egyetem jogi professzora nem lát nagy különbséget a nagy techcégek és a Standard Oil között. Szerinte olyan mély változások történtek a tech iparban, amely az USA gazdaságára nagy veszélyt jelentenek. Hozzátette, hogy az innováció hiányát tapasztalhatjuk jelenleg. Erről a szektorról úgy gondolkodtunk, hogy az intenzív verseny fogja hajtani új startupok felbukkanásával, amelyek meg tudják előzni, hogy egy cég túl dominánssá váljon.

Robert Reich azzal érvel Warrennel egyetértő cikkében a The Guardianben, hogy ha feldaraboljuk ezeket a cégeket, több különböző csatornán keresztül lenne képes áramlani az információ ahelyett, hogy egy centralizált platform a legitimitás látszatát és rendkívüli elérhetőséget biztosítana, illetve több startup felvirágozhatna.

k16.png

(via)

Rizwan Virk a Venture Beat oldalán írta le, hogy miért kellene ennek a folyamatnak lezajlania. Virk kifejti, hogy azok, akik a Szilícium-völgyben szorosan együtt dolgoztak ezekkel a cégekkel, nem lepődtek meg azon, hogy de facto monopóliumokká váltak, de monopolhatalmukat felhasználják arra, hogy a versenyt ellehetetlenítsék, és monopóliumellenes törvényeket sértsenek meg. Szerinte az olyan nagy cégek feldarabolása, mint a Facebook vagy a Google nem csak demokratikusabb játékteret eredményezne a kisebb versenytársak számára, de lelassulhatna a “megfigyelési kapitalizmus”.

Hogy mi a megfigyelési kapitalizmus? Shoshana Zuboff fogalma azt a folyamatot jelenti, amikor a felhasználói viselkedésből kiszűrt adatok felhasználásával csinálnak pénzt. Merker Iván Zuboff jelenségét a Mércén úgy vette végig, hogy az a jelenség, ahogy ezek a (jellemzően) techvállalatok pénzt csinálnak a viselkedési többletünkből (behavioral surplus), vagyis abból az adatmennyiségből, amely a cégek rendelkezésére áll, és amelyre nincs szükségük a szolgáltatásaik javításához. Ezeket előrejelző termékekké (prediction products) alakítják, amelyeknek a lényege, hogy pontosan előre tudják jelezni a jövőbeli viselkedésünket, amelyeket a jövőbeli viselkedések piacán (behavioral future markets) árusítanak.

k17.png

(via)

Akik szerint a feldarabolás nem megoldás

Raghuram Rajan a Barron’s oldalán írt arról, hogy a nagy techcégek modern monopóliumok, de mégse daraboljuk fel őket. Szerinte hagyni kell, hogy nagy maradjon a Google és a Facebook, de úgy, hogy az embereknek legyen irányítása a személyes adataik fölött. Leírja, hogy ezeket az adatmonopóliumokat megszabályozni több okból is nehezebb, mint a hagyományosokat, és számos oka van, hogy az adatközpontú vállalatok méretükben gyarapodnak. Először is, a hatalmas mennyiségű adathoz való hozzáférés lehetővé teszi a platformok számára, hogy hatékonyabbá váljanak a termékeik. Másrészt, az olyan online platformokat, mint a Facebook, segítik a hálózati hatások, azaz a platform annál értékesebb lesz, minél többen használják. Ez a két dinamika szerinte is nehézzé teszi ezeknek a platformoknak a kihívását; de lehetővé teszik a platformok számára, hogy jobb terméket kínáljon. Rajan szerint a monopolhelyzetben lévő cégek feldarabolása ronthatják az ügyfélélmény minőségét, így más megoldásra van szükség. Felteszi azt a kérdést, hogy mi lenne, ha a felhasználóé lenne az általuk generált adat. Ha mi birtokoljuk az adatainkat, amelyeket egy semleges adatkezelő eszköz tárol, akkor a Facebook vagy a Google továbbra is hozzáférhetne az adatokhoz - saját egyéni adatvédelmi beállítások alapján -, de nem birtokolnák azokat.

Zachary Campbell a Wired-ben fejtette ki véleményét arról, hogy miért nem megoldás a feldarabolás. Az erre irányuló attitűdöt jogosnak gondolja, és korábban ő maga érvelt a Wired-ben, hogy a techvállalatok nagyon is valós aggályokat tagadnak, azonban akkor sem gondolja jó ötletnek azok szétszakítását. Campbell azt írja, hogy az AT&T 1984-es feldarabolása 8 cégre egy ideig felszabadította a versenyt, csökkentve az árakat és javítva a szolgáltatásokat. Azonban, amikor a vezetékes hálózatok helyére beléptek a vezeték nélküli hálózatok, az ipar újra konszolidálódott, a szabályozók pedig fellazultak.

k18.jpg

(via)

Korábban azt írta, hogy a technológiai helyzet még akkor is kevés adatvédelmet biztosít a fogyasztóknak, hogy adataikat hatalmas vállalati profittá alakítják. Az online szolgáltatások piacán nincs értelmes verseny, és potenciálisan sértheti a demokráciát. Szerinte egy mai kérdéseken alapuló új szabályozási keretre lenne szükség, amibe beleérti a magánélet védelmét; azt, hogy ki birtokolja és profitál az adatokból; illetve a versenyt és az innovációt. Kifejti, hogy olyan kérdéseket kell megvizsgálni, mint hogy milyen szabályok védenék a fogyasztókat, biztosítanák a folyamatos innovációt, és lehetővé tennék a versenyt anélkül, hogy további, nem szándékos problémákat okoznának. Úgy gondolja, hogy a válaszok nem úgy néznek ki, mint amelyeket 100 évvel ezelőtt fejlesztettek ki.

A kapitalizmus teremti meg a problémát

Az ügyet más szemszögből is lehet meg lehet vizsgálni, így tesz Ezra Klein, a Vox főszerkesztője, aki szerint a közösségi média szabályozása sokkal fontosabb, mint a Facebook feldarabolása.

A Facebook társalapítója, Chris Hughes a The New York Times-ban megjelent esszéjében a legnagyobb közösségi média platform feldarabolása mellett érvel. Egy olyan versenyképes piacot vizionál, ahol több hálózat közül válaszhatunk. Ezek között találhatnánk olyat, amely magas adatvédelmi normákat kínál; egy másikat, amelyhez csatlakozni pénzbe kerül, de cserébe kevés hirdetése van; és egy másikat, amely lehetővé teszi a felhasználók számára, hogy testre szabhassák és módosítsák hírcsatornáikat úgy, ahogy jónak látják.

Klein nem olyan optimista, mint Hughes, ugyanis erre az esszére reagálva kifejti, hogy a Facebook-probléma igazából kapitalizmus-probléma. A Facebook-problémát a kapitalizmus teremtette, így az nem is fogja megoldani.

Szerinte a vita kapcsán elhangzó kritikák más megoldások felé mutatnak. Ha a probléma az, hogy a Facebook blokkolja a versenyt a szektorában, akkor a feldarabolása a megoldás. Azonban, ha az a probléma, hogy a Facebookot (és a többi nagy techcéget) formáló versenyösztönzők veszélyes termékekhez vezetnek, akkor a még nagyobb verseny felszabadítása súlyosbíthatja a problémát. Szerinte Hughes beszámolója a Facebook felemelkedéséről alátámasztja azt az elképzelést, hogy a verseny a Facebook nem megfelelő viselkedésének fő mozgatórugója. Klein meglátása szerint Hughes írásának alapvető ellentmondása, hogy amikor megnevezi azokat a döntéseket, amelyek meghozatalára a verseny vezette rá Zuckerbergéket, akkor leírja a platform erkölcsi hanyatlását. Viszont amikor elképzeli azokat az alternatívákat, amelyeket a nagyobb verseny hozhat létre, kedvesebb és szelídebb platformokat képzel el kevesebb hirdetésekkel és több adatvédelemmel. Klein eljátszadozik azzal a gondolattal, hogy a közösségi média terében a nagyobb verseny jobb alternatívákhoz vezetne, de lehet az történne, ami most is: még hevesebb háborúkhoz vezetne a figyelmünkért és az adatainkért.

k19.jpg

(via)

Így jut Klein arra a következtetésre, hogy nem Mark Zuckerberg teremtette a Facebook-problémát, hanem maga a kapitalizmus, és ha nem ő, akkor egy másik ember vezetné, aki még nála is rosszabb lehetne. Szerinte nem az a kérdés, hogy hogyan szabadítsuk fel a versenyt a közösségi médiában, hanem az, hogy hogyan irányítsuk a versenyt a közösségi médiában.

“Mint társadalom, el kell döntenünk, hogy milyen versenyt támogatunk és milyen versenyt nem támogatunk. Lehet, hogy korlátokat szeretnénk azzal kapcsolatban, hogy a gyermekek mennyi időt tölthetnek el ezeken a honlapokon. Lehet, hogy azt akarjuk, hogy minden egyes olyan webhelynek, amelynek 100 milliónál több felhasználója van, azok nyissák meg algoritmusaikat a nyilvános ellenőrzés céljából. Lehet, hogy azt akarjuk, hogy minden egyes olyan webhelynek, amelynek egy milliárdnál több felhasználója van, vállaljon szerkesztői felelősséget a platformon lévő beszédért.

Klein persze nem állítja, hogy lenne egzakt válasza, mint ahogy másnak sincs. Azonban fontos, hogy a megfelelő kérdéssel kezdjünk a témában. Szerinte a közösségi média oldalak közötti verseny kapcsán meg kell győződnünk arról, hogy nem csak a piac érdekeit szolgálja, hanem a társadalomét is.

További kérdőjelek

Elmondható, hogy ez egy komplex téma, amit mindenki más motivációkkal közelít meg. Az óriásra nőtt techcégek monopol helyzetét és az abból származó problémákat azok sem vitatják, akik ellenzik azok feltörését. Az ezzel kapcsolatos igazi kérdések, hogy rövid és hosszú távon milyen hatással lenne az adatvédelemre, az innovációra, és a versenyhelyzetre, ha feldaraboljuk ezeket a techcégeket? Ha felszabadítjuk a versenyt, mi a garancia, hogy nem alakul ki idővel újabb monopolisztikus cég? Hogyan tudnánk irányítani a versenyt a közösségi médiában úgy, hogy a társadalom (és az emberiség) érdekeit szolgálja elsősorban? A politika már reagált erre a témára, ez pedig elővetíti, hogy előbb-utóbb vagy megvalósul egy szabályozás, vagy fel lesznek törve ezek a vállaltok, esetleg mindkettő meg fog történni.

A bejegyzés szerzője Horváth Zsolt, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

konzerv_1.png

„Te sem a 73-as Skodáddal jársz” – Segíthetnek az analógiák a technológiai és politikai döntések megértésében?

Az analógiák hasznosak, hiszen ismeretlen dolgokat úgy tesznek érthetővé számunkra, hogy azokat a már ismerős dolgokhoz társítják - legyen szó hosszú évtizedekre szóló politikai döntések felméréséről, vagy éppen műszaki kérdések megértéséről. A posztban néhány példán keresztül azt mutatjuk be, hogyan próbálják politikusok és szakértők analógiák segítségével megértetni a lakossággal, jó ötlet-e a paksi atomerőmű immáron 30-40 éves reaktorblokkjainak működtetése további 40 évig, valamint a beruházás az orosz technológiával épülő új blokkokba. 

Gondolkodásunknak és nyelvünknek fontos építőkockái az analógiák. Az analógiás érvelés egy hasonlóság kiemelése két dolog között, amiből egy további hasonló tulajdonságra következtetünk. Az analógiás érveléseknek fontos szerep jut abban, hogy a laikusok megértsék a technológiai innovációkat, továbbá, a politikai döntések szavazók felé való kommunikációjában, sőt, a jogban is, a precedens gyakorlata által. 

Példul, a számítógép is barátságos analógiák és metaforák (a két fogalom rokonítható egymással) együttesével lett része az életünknek – mappa, dokumentum, asztal, tálca stb. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket gond nélkül használatunk digitálissá válásukat megelőzően is. Obama a 2010-es időközi választások során az egyik beszédében az amerikai gazdaságot egy árokba futott autóhoz hasonlította, amit a demokraták izzadva próbáltak kihúzni a sárból, miközben a republikánusok jégkását szürcsölve utasították el a segítségnyújtást. Obama a republikánusok érvelését az időközi választásokban ahhoz hasonlította, mintha a demokraták kihúzták volna a lestrapált furgont a sárból, mire a republikánusok visszakérték volna a kulcsot. A jogalkotásban például a „három csapás” néven elhíresült intézkedés a baseballban az ütőjátékosok három dobására utal, melyek elhibázása után kispadra ülnek, ahogyan a visszaeső bűnözők három törvénysértés után börtönbe kerülnek (a magyarban a félrefordítás miatt a kifejezésnek inkább vallásos felhangja van).

paks1k.jpg

(via)

Az analógiák azonban félreértést okozhatnak, amennyiben komplex kérdéseket túlságosan leegyszerűsítenek általuk. Persze a leegyszerűsítés elkerülhetetlen, hiszen az analógiák az ismerthez kapcsolják a számunkra ismeretlen koncepciókat, mégis túlzásba lehet esni. A következőkben a paksi atomerőmű reaktorblokkjainak üzemidő-hosszabbítása, illetve az új reaktorok beszerzése kapcsán nézzük meg, mennyire helytállóak a politikusok és a szakértők által alkalmazott analógiák. Tényleg könnyebb lehet ezt a műszaki és egyben politikai döntést nekünk, laikusoknak értelmezni, ha a következő összehasonlításokat halljuk?

Öregapám kisbaltája és a ‘73-as Skoda

A paksi atomerőmű jelenleg is működő négy blokkja az 1980-as években került üzembe. A 2010-es évek elején már egyszer megkapták az engedélyt az üzemidejük meghosszabbítására, de a kérdés ismételten felmerült, amikor az amerikai hatóságok megállapították, a világon működő atomerőművek akár 80 évig is képesek futni. Vita alakult ki a szakértők és a politikusok között arról, hogy ez a paksi blokkok esetében is engedélyezhető lenne-e. 

Mártha Imre, az MVM egykori vezérigazgatója kiált az üzemidő-hosszabbítás mellet, mondván az erőmű “olyan, mint az öregapám kisbaltája - kétszer a nyelét, háromszor a fejét”. Kijelentésével arra utalt, hogy Pakson már egy csavar sem a régi, az évek során minden felújításra került (kivéve persze a reaktortartályokat), tehát gond nélkül elfutnak még pár évtizedig Paks 1 blokkjai. Csepreghy Nándor volt államtitkár a következővel kontrázott rá a volt MVM-vezér analógiájára: “Te sem a ‘73-as Skodáddal jársz!” Csepreghy az újdonság felsőbbrendűségére apellált, azzal érvelt, hogy az új dolgok minőségüket tekintve egyértelműen jobbak a régieknél. 

skoda.jpg

(via)

Mindkét analógiás érvelésre igaz, hogy könnyen felfogható a laikus számára, hiszen mindannyian ismerjük, milyen érzés az új dolgok vásárlása helyett a régiek felújítása, vagy éppen az öreg autónkkal járó műszaki problémák elszenvedése. A kérdés sokkal inkább az, a laikusok képesek-e felmérni az analógiákon keresztül az üzemidő-hosszabbítás előnyeit és vele járó kockázatokat. Ugyanis felmerül annak a veszélye, hogy ha az atomerőművet mint komplex berendezést és technológiai vívmányt összehasonlítunk egy kisbalta-jellegű egyszerű eszközzel vagy egy közel 40 éves cseh autóval, elvész az üzemidő-hosszabbítás kérdésének összetettsége és tétje.

Paks 2 egy mosógép?

A politikusokat és a szakértőket egyaránt megosztja, hogy Paks 2 műszaki vagy politikai kérdés, tehát milyen szempontokat fontos figyelembe venni a döntésnél. Ilinyi János, Gábor Dénes-díjas gépészmérnök egy szakértői vitában így nyilatkozott a projekt döntően orosz hitelből történő finanszírozásáról és oroszok általi kivitelezéséről:  

"Oroszoktól vagy nem az oroszoktól? Ez nem egy politikai kérdés, ez egy üzleti kérdés. Ha én akarok venni egy mosógépet, akkor elmegyek és megnézem, hol a legjobb a mosógép, kik gyártják a legjobb mosógépet. Ha megnézitek azokat a... nem egy mosógépről van szó, ez így igaz, de a stratégiája ugyanez."

Az új paksi blokkok kivitelezését egy mosógépvásárláshoz hasonlítani vélhetőleg megint csak azzal a céllal történt, hogy egy, a lakosság nagy része számára nehezen megérthető és felmérhető döntési szituációt a már meglévő tapasztalatainkkal kapcsoljuk össze. Kinek ne lenne ismerős az a helyzet, amikor különböző boltok kínálatai alapján választjuk ki a legjobb ár-érték arányú terméket? 

Sz. Bíró Zoltán, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa azonban nem értett egyet ezzel az egyszerűsítéssel. Szerinte a Paks 2 beruházás nem olyan, mint egy háztartási cikk megvásárlása, ugyanis annak nincsenek politikai következményei: “ennek olyan komoly és nyilvánvaló politikai vonatkozásai vannak, hogy naivitás ezt a kérdést…

putyin-pakson.png

(via)

Hét lakat alatt őrzött biciklitároló

Áder János így indokolta Paks 2 dokumentációjának harminc évre szóló  titkosítását:Egy atomerőmű nem biciklitároló, ezért terrorizmussal fenyegetett világunkban nemcsak indokolt, hanem egyenesen szükséges egy atomerőmű építésével és működésével kapcsolatos adatok védelme, titkosítása.

Az LMP a következőképpen reagált Kövér László megjegyzésére: "Magyarországon mostantól egy biciklitároló felépítésénél is komolyabb átláthatósági és ellenőrizhetőségi garanciák érvényesülnek". A bővítés kritikusai azzal cáfolták meg Kövér Lászlót, hogy az állampolgároknak igenis joguk van az adatokhoz való hozzáféréshez, hiszen  a projektet közpénzből finanszírozzák. Arról nem is beszélve, hogy kizárólag az információk birtokában lehetnek képesek megalapozottan döntést hozni a kérdésben - amire viszont nincs szükség, ha műszaki kérdésnek tekintjük Paks 2-t…

392725_paks.jpg

(via)

Melyik nagyhatalomnál tankolhatjuk meg a reaktorainkat?

A Paks 2-ről szóló vita egyik sarkalatos pontja Oroszország részvétele a projektben. Kiszolgáltatja-e Magyarországot az oroszoknak, hogy ők a kivitelezők? Csepreghy Nándor az energiafüggetlenséget megérvelve így fogalmazott: “ha vesz egy diesel autót, akkor mindenki, aki tud gázolajat szállítani, attól vehet gázolajat, értelemszerűen nem fog benzint tankolni a gázolajos autójába.”

A kritikusok szerint a diesel autó megtankolása és az atomerőmű fűtőanyagának beszerzése között azonban van egy releváns különbség: amíg a több helyen van lehetőségünk gázolajat tankolni, addig a reaktorspecifikus üzemanyagot kizárólag Oroszországból tudjuk beszállítani. Ha a diesel autó több helyen megtankolható, akkor nem vagyunk korlátozva a döntéshozatalban. Az orosz-magyar megállapodás is lehetővé teszi, hogy más országból érkezzen az üzemanyag, de mi történik, ha jelenleg mégis csak Oroszország tudja azt a rendelkezésünkre bocsátani? Benzinnel valóban nem tölthetők meg az atomreaktorok...

Szeretnénk vagy sem, mi is rendszeresen analógiás érveléseket használunk. Intuitív módon kiszűrünk minden különbséget a két tárgy között, hogy a releváns hasonlóságokra fókuszáljunk. Vajon megfelelőek ezek az analógiák, és tényleg képesek segíteni nekünk a döntéshozatalban?

konzerv.png

Mesterséges intelligencia: filmek és valóság

A mesterséges intelligencia (MI) fejlesztésére hatalmas összegeket fordítanak világszerte: az innovációs versenyben nagyhatalmak, egyetemek és tech óriások is részt vesznek, de a startup szférában is születnek igazi áttörések. A technikai lehetőségek bővülése azonban számtalan új etikai kérdést is felvet – ezek egy része Hollywoodot és a streaming szolgáltatókat sem hagyja hidegen. Mik a fő fejlesztési irányok, milyen dilemmák kapcsolódnak ezekhez, és hogyan reflektál minderre a popkultúra?

„Mérnöki szempontból a mesterséges intelligencia fejlesztésében két fő irányvonal van. Az egy-egy feladat megoldására kalibrált rendszerekhez (narrow artificial intelligence) tartoznak a keresőmotorok, ajánló algoritmusok, hangfelismerő alkalmazások, de akár az önvezető autók is. A másik csoportot az általános mesterséges intelligenciák (artificial general intelligence= AGI) alkotják, például a Turing teszten induló chatrobotok vagy több funkció ellátására alkalmas MI asszisztensek” – magyarázza Dr. Héder Mihály, a BME Filozófia és Tudománytörténet tanszékének docense, aki az MI körüli kérdésekkel fejlesztő mérnökként és technikafilozófusként is foglalkozik.

dreamstime_s_19139701.jpg

Robot woman sitting in futuristic hammock.
© Sarah Holmlund | Dreamstime.com

 

A technikai környezet folyamatos bővülése és a jövő technológiái bőven adnak gondolkodnivalót a tudósoknak: gyakran felmerül, hogy a robotok elveszik-e majd az emberek munkáját, vagy, hogy az önvezető autók mit fognak tenni egy-egy élet-halál kérdést jelentő közlekedési helyzetben. „Az MI-k egyre fontosabb döntéseket képesek meghozni helyettünk, de nem lehet őket úgy felelősségre vonni, mint az embereket. Előfordulhat, hogy olyan bonyolulttá válnak, hogy a megalkotóik sem fogják már átlátni a működésüket, ami váratlan, vagy akár veszélyes helyzeteket is eredményezhet. Egyes tudósok – például Stephen Hawking, Ray Kurzweil, Nick Bostrom – azt is el tudják képzelni, hogy ezek a gépek öntudatra ébrednek. Felmerül, hogy az MI-k egyre több területen lesznek az emberek társai, nem csak a munkában, hanem a magánéletben is. Milyen státuszt adunk majd nekik? Továbbra is gépekként kezeljük majd őket? Végül nem szabad megfeledkezni a sötét oldalról sem: egy elszabadult autonóm fegyver óriási pusztítást végezhet.” – mondja a szakértő.

Pusztítók és szeretők

A filmek és a sorozatok jól lekövetik a fejlesztések széles spektrumát, sőt, a jövőben játszódó történetek jól ráéreznek arra, hogy milyen technológiák lesznek elérhetőek a jövőben. Hangsúlyok azonban vannak, Dr. Héder Mihály három kategóriát különít el:

  1. Az MI mint ellenség: az öntudatra ébredt robotok kipusztítják az emberiséget – erre a narratívára példa a Terminátor sorozat, melynek első epizódja 1984-ben debütált.
  2. Az MI mint társ: a robotok az élet egyre több területén jelennek meg partnerként. Az Csillagok között (Interstellar, 2014) című filmben azt látjuk, hogy extrém körülmények között a gépek milyen jól ki tudják egészíteni az emberek képességeit. A nőben (Her, 2013) egy álombarátnőt személyesít meg egy beszélő chatrobot, a Robot&Frank (2012) pedig arra világít rá, hogy az idősek ellátásában milyen előnyei lehetnek egy robotnak.
  3. Az MI mint technológiai környezet: a film cselekményének hátteret adó ultramodern környezetben az önálló személyiséggel nem rendelkező, egy-egy feladatot ellátó MI rendszerek is hangsúlyosan megjelennek. Önállóan ritkábban szerepelnek filmekben, viszont az összetettebb, negatív vagy pozitív személyiséggel rendelkező MI-ket bemutató filmekben stabil a helyük.

interstellar.jpg

(via)

Vannak azonban nehezebben megfogható témák, amelyek a képernyőn is kevésbé vannak jelen: ilyen például az, hogy a mesterséges intelligenciával rendelkező rendszerek nem mindenki számára lesznek egyformán elérhetőek. „A technikai fejlődés és az MI használatának standarddá válása még szélesebbre nyithatja a társadalmi ollót. Azok a csoportok, akik nem férnek hozzá a technológiához, kiszolgáltatottabbá válhatnak és még jobban leszakadhatnak. Akik viszont értik és birtokolják ezeket a rendszereket, azok élvezhetik az előnyeit, még nagyobb hatalomra tehetnek szert. Ez már egy nehezebben dramaturgizálható téma, csakúgy, mint a munkahelyek sorsa.”


A ‘20-as évektől a Black Mirror-ig

Az MI fejlődése az elmúlt évtizedekben gyorsult fel, a téma azonban már sokkal régebb óta foglalkoztatja a filmkészítőket: a szélesvászonra már a húszas években betörtek a robotok. „1927-ben mutatták be a Metropolis című fekete-fehér, német némafilmet, mely 2026-ban játszódik: ez az első olyan film, amiben robot – egész pontosan egy robotnő szerepel.

metropolis.jpg

(via)

Klasszikussá vált ez a film is, csakúgy, mint a 2001: Űrodüsszeia rideg, beszélő mesterséges intelligenciája – az 1968-ban bemutatott mű kora MI vízióit tükrözi. Az 1977-es A komputer gyermeke (Demon Seed) története meglehetősen bizarr: egy Proteus IV nevű robot testet épít magának, domináns és erőszakos személyiségként uralkodik alkotója felesége felett, akit meg is termékenyít.

demonseed.jpg

(via)

A nyolcvanas években egy családi vígjáték, a Rövidzárlat (1986) különbséget tesz jó és rossz robotok között: a meghibásodás miatt öntudatra ébredő 5-ös robot szeretnivaló és jó szándékú. A vele egy szériában készült prototípusok viszont igazi gyilkoló automaták, akik mérlegelés nélkül teljesítik a parancsokat. A Rövidzárlat arra is rámutat, hogy az MI nem csak a sci-fi műfajban jelenik meg, hanem a vígjátékokban, családi filmekben, drámákban és animációs filmekben is. Az utóbbi kategóriába tartozik a Wall-E (2008) is, mely a robotok érzelmei és egymás közötti kapcsolata mellett jól reprezentálja azt is, hogy hova juthat az ellustulásban a társadalom, ha mindent a robotok végeznek az emberek helyett.

5osrobot.jpg

(via)

A filmek abban is változatosak, hogy fizikailag hogyan ábrázolják a mesterséges intelligenciát. „Ebben a kérdésben is három alapkategória van. Az első csoportot a test nélküli MI-k alkotják: például Samantha A nőben, akinek csak a hangját halljuk. A második csoportba az ember számára valamiért szimpatikus MI-k tartoznak. Közülük többen a szexuális vonzerejükkel tesznek jó benyomást: ilyen az Ex Machina Ava-ja, vagy az újabb Battlestar Galactica feldolgozások robotnői – vonzóak, ám életveszélyesek. Mások amiatt tetszenek az embereknek, mert aranyosak: ilyen az előbb említett Wall-E, vagy a 2001-es A.I. Mesterséges Értelem című film kisfiúja, aki igazi álomgyerek. A harmadik kategóriába tartozó MI-k viszont félelmetesek, gyakran gépszerűek, vizuálisan is egyértelmű, hogy veszélyt jelentenek az emberre: a Terminátor robotjait nézve efelől nincs kétségünk.”

exmachina.jpg

(via)

Az utóbbi években nem csak a filmipar alkotott nagyot MI témában, hanem a televíziós és a streaming szolgáltatók is. A Black Mirror (Netflix) például 2011 óta látja el elgondolkodtató és gyakran hátborzongató történetekkel a nézőket: Dr. Héder Mihály azt az epizódot emeli ki, amelyben egy özvegy nővel egy chatrobot beszélget az egykori férj nevében. A Westworld (HBO, 2016) szintén figyelemre méltó alkotás – bár a szakértő szerint kissé leegyszerűsített megközelítés az, hogy a robotok ugyanúgy gyűlölködnek benne, mint az emberek.

Az MI atyjai

A mesterséges intelligenciáról szóló filmek a tudósábrázolásuk miatt is érdekesek: Dr. Héder Mihály szerint ebben egyrészt a régi sztereotípiák jellemzőek, miszerint a tudósok férfiak, szemüvegesek, fehér köpenyesek és gyakran őrültek is. Ugyanakkor az újabb filmekben megjelentek az Elon Muskra emlékeztető gazdag tech vállalkozók is.

A megszokás hatalma

Fontos kérdés, hogy ezek a széles skálán mozgó reprezentációk hogyan alakítják a mesterséges intelligencia megítélését – ezzel például egy 2011-es és egy 2016-os kutatás is foglalkozott. Eredményeiket a technikafilozófus is megerősíti. „Az, hogy a képernyőn rendszeresen találkozhatunk ezekkel a rendszerekkel, megszokottabbá teheti a létezésüket, ezen keresztül pedig nőhet az elfogadottságuk.  A pusztító robotok ijesztők ugyan és félelmeket generálhatnak, de ezek a hatások inkább rövid távon működnek. Az MI rendszerek gyorsan terjednek, rengetegen használják ezeket már most is, annak ellenére, hogy sok rémisztő film készült már eddig is a témában. A technikatörténet azt mutatja, hogy ha egy-egy fejlesztés segítséget és kényelmet jelent, akkor az emberek használni fogják, nem beszélve arról, hogy az MI birtoklása divat és státuszszimbólum is lehet.”

Még több MI dilemma

Ha érdekelnek a mesterséges intelligencia műszaki, filozófiai-etikai, reprezentációs kérdései, gyere el Magyarország eddigi legnagyobb technikafilozófiai konferenciájára, ahol számos más izgalmas témával is találkozhatsz! Önvezető autókról, autonóm fegyverekről, agyi implantátumokról, gépi tanulásról éppúgy szó lesz majd, mint az atomenergiáról, a Big Data-ról és a közösségi média algoritmusairól.

A bejegyzés szerzője Nádasi Eszter, a BME KomMédia képzés oktatója. konzerv.png

Ólomszkafanderek és kétkedő elvtársak - Mitől rémisztő a Csernobil című sorozat?

Az HBO és a Sky koprodukciójában készült Csernobil című sorozatot a kritikusok és a nagyközönség egyaránt hatalmas dicsérettel illette. Az öt epizód a híres atomerőmű katasztrófát részben hitelesen és tényszerűen mutatja be, de persze a fiktív elemek és a dramatizálás sem hiányozhat a hollywoodi alkotásból. A sorozatban meghökkentő nyugalommal bontakozik ki a tragédia. Miért fontos a földön heverő szürke, kőszerű törmelék? Miért nem hiszik el, hogy a reaktor felrobbanhat? A Csernobil az ismeretlen és a hihetetlen fegyverével hozza ránk a frászt. Spoilerek következnek.

Valljuk be, nem sokan tudjuk, pontosan mi történt a Vlagyimir I. Lenin atomerőműben 1986. április 26-án hajnali 1 óra 23 perckor, annak is a 45. másodpercében (az első epizód címe - 1:23:45 - is erre az időpontra utal). Sőt, talán azt is beismerhetjük, hogy egy atomerőmű működésével sem vagyunk tisztában. Ez utóbbit, illetve a maghasadást és a reaktor felépítését a főszereplő, aki az Atomenergiakutató Intézet igazgatóhelyettese, kellően didaktikusan és felületesen felskicceli egy papírlapra a hozzá nem értő miniszterelnök-helyettesnek. Később azt is elmeséli neki, milyen lefolyása van a sugárbetegségnek, hogy a néző is tisztában legyen az alapvető információkkal.

cs2.jpg

(via)

Vannak azonban olyan elemek a sorozatban, melyeket a szereplők nem veséznek ki, bár ezek ugyanolyan rémisztőek lehetnek. Rosszat sejtet például a jódkapszula előkerülése és a készlet végessége: ugyanis ha a pajzsmirigyet nem telítik túl normál jódot tartalmazó kapszulákkal egy nukleáris baleseténél, a radioaktív jód bekerül az ember szervezetébe. Az ólomszkafanderben tevékenykedő elvtársakról pedig tudhatjuk, hogy a sugárbetegség őket sem kímélte, ahogyan Pripyat lakosságát sem, akik lassított felvételben nézik a távolban égő atomerőmű sugárzóan gyönyörű lángcsóváit, miközben költőien hullik rájuk a radioaktív pernye.

cs4.jpg

(via)

A horrorszerűen melankolikus látványvilág pedig abban a pillanatban kulminálódik, amikor végre szembenézhetünk a sugárzó reaktorral és annak vakító fényével. A sorozat alkotói persze ezekben az esetekben is segítik a megértést, de például a földre hulló grafitról talán kevesen tudják, hogy a reaktor felrobbanására és nem egy kisebb üzemzavarra utal.

graphite2.png

Nem látott grafitot a földön. Nem látott, mert az nincs ott.

És ezzel elérkeztünk a második ponthoz, amivel a Csernobilnak sikerül szorongást kiváltania a nézőből: a tagadás. A szovjet párttitkárok és magasabb pozícióban lévő mérnökök rendületlen hitetlenkednek és elutasítják a reaktor felrobbanását. A szakértők és nem szakértők technológiához való hozzáállását tökéletesen bemutatja a sorozat. Gyakran előfordul, hogy azok, akik magas pozícióban vannak, és döntéseket hoznak egy-egy technológia használatáról, nagyobb bizalommal fordulnak ezek felé, hiszen nem feltétlenül ismerik a tesztelés és a napi működés részleteit, így kevésbé vannak tisztában a kihívásokkal is. Jellemző, hogy bíznak az adott technológiában, támogatják használatát. Viszont akik közvetlenül részt vesznek a tesztekben és az üzemeltetésben, alacsonyabb magabiztosságot mutatnak és jobban tisztában vannak a veszélyekkel. Ezt szemlélteti az alábbi párbeszédrészlet is a sorozatból, mely egy politikus és egy mérnök között zajlott le:

- Biztosítottak róla, hogy nincs probléma. 

- De én állítom, hogy van.

- Az én álláspontomat jobban kedvelem, mint az Önét.

- Én atomfizikus vagyok. Mielőtt Ön helyettes párttitkár lett, egy cipőgyárban dolgozott.

A sorozat központi narratíváját ez a nyomasztó ellentét adja a szereplők között. Az erőműben dolgozó mérnökök közül is akadnak olyanok, akik egyszerűen nem hiszik el, hogy súlyosabb baleset történt, mint egy egyszerű üzemzavar - még azután sem, hogy kollégáik szemtanúik voltak a reaktor sérülésének. Vissza-visszatérő kérdés, hogy mégis hogyan robbanhat fel egy RBMK reaktor. Mármint nem az a konkrét reaktor, hanem elméletileg mi a magyarázat erre. Miután a választ még az atomfizikusok sem tudják, így valóban nehéz elképzelni, hogy ténylegesen mi történt Csernobilban.

A sorozat hosszan időzik az igazság tagadásán, ahogyan a mérnökök megpróbálják meggyőzni a politikusokat a történtekről, az evakuáció szükségességéről és a katasztrófa potenciális következményeiről. A téves információ azonban a Szovjetunió ellensége, és ahogy a Gorbacsovot megformáló karakter fogalmazott: “A hatalmunk a hatalmunkról alkotott benyomásból jön.” (Our power comes from the perception of our power.) És talán ez a sorozat fő üzenete, elkészítésének fő mozgatórugója, hogy bemutassa a szovjet elit és még inkább a szovjet rendszer okozta veszélyeket.

konzerv.png

A múzeumok kiterjesztik valóságukat – a digitális technológiák mindenhol ott vannak

Az elmúlt években a virtuális világ belökte a múzeumok kapuit is, a kiterjesztett valóság segítségével táguló tér és idő a kiállításokat új tartalommal és élménnyel tölti meg. Akár Mata Hari megelevenedő hastáncáról, akár a normandiai partokon menetelő katonákról van szó, a látogatók a történelem részeivé válhatnak egy-egy elvarázsolt pillanatra. A digitális trendek lassan Magyarországra is elérnek, a kihívásokkal együtt. Mindezekről és a hazai helyzetről Sz. Fejes Ildikóval, az Országos Muzeológiai Módszertani és Információs Központ (OMMIK) főosztályvezetőjével beszélgettem.

 Az OMMIK fontos szerepet tölt be a hazai múzeumi digitalizációban. Milyen feladatokat látnak el?

A Magyar Nemzeti Múzeum egy főosztályaként a szolgáltatásaink nagy része a különböző múzeumok munkatársainak szól. Ezeken kívül vannak kiemelt, országos feladataink, mint például a magyarországi múzeumokban, levéltárakban zajló digitalizálás koordinációja, és az ehhez kapcsolódó módszertani tevékenység.

A víziónk az, hogy egyrészről a külföldi szakmai jó gyakorlatokat és trendeket megosszuk a magyar múzeumokkal, másrészről a külföldi szakmai közönségnek információkat adjunk a magyarországi múzeumokról.

dsc3776.jpg

(via)

Több konkrét szolgáltatásuk is van, amelyek közül a MuseumDigit kiemelkedik. Mit kell tudni róla?

A MuseumDigit egy egyedülálló, éves konferencia, 2018-ban már a hatodik alkalommal rendeztük meg. Célja az informatikai újdonságok, új technológiák, jó gyakorlatok és aktuális trendek bemutatása, amelyhez minden évben hívunk külföldi előadókat is. A konferencián keresztül szeretnénk megmutatni a magyarországi közönség, illetve a kulturális terület képviselői számára, hogy világszerte melyek az aktuális trendek a múzeumokban az innovatív technológiák használatában. Bemutatjuk, hogy milyen új kérdéseket és kihívásokat jelent ma a digitális társadalom, a digitális világ a múzeumok mindennapjaiban.

Hogy látja, hol tartanak a hazai múzeumok ezeknek a technológiáknak a használatában?

Haladnak előre, de azt gondolom, hogy még le vagyunk maradva, ugyanakkor vannak nagyon jó példák. A Petőfi Irodalmi Múzeumban például sok olyan színvonalas és népszerű kiállítás született, amely jól és érdekesen használta ezeket a technológiákat, pedig a szövegeket nehéz vizuálisan megjeleníteni.

dsc3843.jpg

(via)

Mi volt a legizgalmasabb előadás, vagy téma a legutóbbi konferencián?

A magam nevében tudok beszélni, a visszajelzéseket most értékeljük. Új témaként hoztuk el a digitális kompetencia kérdését, amely arról szól, hogy a technológiák mellett mennyire fontos az, hogy a felhasználó hogyan tudja alkalmazni azokat, és milyen képességekre van ehhez szüksége. A témablokkhoz kapcsolódóan volt egy előadás a negyedik ipari forradalom hatásáról, elsősorban a gyerekekre vonatkozóan. Az előadó az oktatás területéről érkezett, és arról beszélt, hogy a mai gyerekek agyi fejlődése eltér a korábbi generációkétól.

Az alapok természetesen ugyanazok, de másfajta készségek és képességek fejlődnek jobban ma, amikor a vizualitás kerül előtérbe, a korábbi korszakok literalitását kiváltva. Tehát egy kulturális paradigmaváltásról van szó.

Volt egy nagyon érdekes projekt a Petőfi Irodalmi Múzeumban, készítettek egy új portált Tied a gyűjtemény! címmel, amely egy olyan felület, ahol a kortárs írók műveire alapozva a PIM-hez tartozó Digitális Irodalmi Akadémia tartalmait felhasználva tudnak a középiskolások, vagy akár a pedagógusok, múzeumpedagógusok saját tárlatokat létrehozni. A fejlesztésbe bevonták a célcsoportot, a középiskolásokat is, ami nagyon jó.

Még egyet említenék, egy francia cég Magyarországon szeretne terjeszkedni az augmented reality alkalmazásukkal, ezt mutatták be. Franciaországban már elég sok múzeumban működik a rendszer, amelynek keretében minden látogató kap egy tabletet. Ezen keresztül a kiterjesztett valóság technológiájával plusz információkhoz juthat hozzá a kiállítótérben, de akár játszhat is, élményszerűvé téve a múzeumlátogatást. Tehát nagyon sokrétűen lehet alkalmazni. Remélem, hogy minél hamarabb láthatjuk ezt az alkalmazást az egyik hazai múzeumban is.

 

(via)

Ezek nagyon változatos témák, és ha jól értem, mindegyik középpontjában a technológia áll, de nem kötelezően a múzeumi szférához kapcsolódnak.

Így van. Hiszen nagyon fontos, hogy ne csak a múzeumon, illetve a saját szakmai berkeinken belül gondolkodjunk a digitalizációról. Az életünk minden részét átszövi a technológia. A kihívás az az, hogy hogyan tudjuk ezeket használni, illetve hogyan tudunk alkalmazkodni ehhez a gyors ütemű változáshoz. Ezzel sokat küzdenek a múzeumi szakemberek is, akik sok esetben igen-igen konzervatívak és ódzkodnak ezeknek alkalmazásától, mert attól tartanak, hogy így a technológia elviszi a figyelmet a műtárgyak elől.

Meg kell találni azt a pontos egyensúlyt, hogy hogyan lehet a technológiát úgy használni például egy kiállítás esetében, hogy az segítse a történetmesélést, de ne vigye el a figyelmet.

A konferenciára eljött egy holland cég, amely több holland múzeumnak is fejlesztett már, például egy Mata Hari életéről szóló kiállításhoz. Sok esetben nem a csili-vili technológia volt az érdekes, hanem, hogy például különböző vetítésekkel tudtak olyan atmoszférát teremteni, amelynek segítségével a látogató érzelmileg is azonosult a kiállítással.

Az a fontos tehát, hogy gondolkodjunk a kiállítótéren túlmutató kérdéseken is, mint például, hogy a digitális világban hogyan tudják a múzeumok megőrizni ennek a világnak a lenyomatát.

mata-hari-01-1024x614.png

(via)

Más ennek a lenyomatnak a megőrzése?

A múzeumokban a műtárgyak őrzik meg az adott kultúrának, korszaknak a lenyomatát. Felmerül, hogy mindezt abban a digitális társadalomban, amely felé haladunk, hogyan tudjuk megőrizni. Nagyon fontos, hogy itt a kulturális örökség gyűjtéséről, megóvásáról van szó a jövő számára. Ennek az útnak még az elején vagyunk, és nem tudjuk, hogy mi lesz. Rengeteg információ elvész. Amikor egy jelenkori gyűjteményt vezető történész szakmuzeológus megy, és begyűjt bizonyos tárgyakat a jelenből, mert azt mondja, hogy a szakmai tudása szerint ezek reprezentálják korunkat a jövőben, az érthető. De mi a helyzet az online tartalmakkal? Ki gyűjti be, hogyan, milyen szempontok szerint, és hogyan őrzi meg? Ha így nézzük, akkor a digitális világ a múzeum működésének összes aspektusára kihat.

Talán ritkábban is gondolunk arra a jövőre, amelyben a műtárgy természete, vagy az alkotás maga megváltozik.

Igen. Volt egy érdekes előadás a Ludwig Múzeumból, ahol azon gondolkodnak, hogy hogyan próbálják meg egyáltalán kitalálni, hogy hogyan lehet megőrizni például a kortárs médiaművészeti alkotásokat, amelyek ugyanúgy műtárgyak vagy műalkotások. Ez egy borzasztó nehéz dolog. Ezek a műalkotások, amelyek sokszor csak videóinstallációk voltak, hogyan őrizhetőek meg hosszú távon? Nagyon jó a technológia, de rengeteg új kihívást állít elénk.

Visszakanyarodnék oda, hogy egyáltalán szükség van-e a kiterjesztett valóság, vagy az okos eszközök megjelenésére a múzeumokban? Érdemes-e minden esetben felhasználni a technológiát?

Minden esetben nem. Szerintem, amikor egy kiállítást készítünk, a legfontosabb a történet, amelyet elmesélünk, mert azon keresztül adunk valamit a látogatónak. Ma már azok a kiállítások kevésbé érdekesek, amikor egymás mellé raksz különböző műtárgyakat, és azt mondod, hogy ez a piros váza ekkor volt, ez a kék pedig akkor. Ez ma, én azt gondolom, teljesen érdektelen. Ma a kiállítások történeteket szeretnének elmesélni, és a különböző tárgyaknak is lehet saját történetük. A modern technológiákat arra kell használni, hogy egyrészt a műtárgyról érdekes információkat közöljenek, másrészt segítsék a történetmesélést.

A mai múzeumok egy kulturális piacon versenyeznek a látogatókért, ezt tudomásul kell venni. A látogató ugyanazokat az élményeket fogja keresni, mint amelyeket megkap sok más szolgáltatónál.

Ehhez kell alkalmazkodni úgy, hogy azok a jó kiállítások, amelyekre szívesen járnak a látogatók, ne menjenek el a cirkuszi látványosság felé, ne legyen öncélú a technológia. Legyen funkciója. Szerintem ez a kulcsszó.  Ehhez azonban kell egy gondolat, egy koncepció, és fontos, hogy rengeteg interaktivitás legyen benne, miközben a hangsúly mindig a műtárgyakon kell, hogy maradjon. Ez a legfontosabb. A műtárgy és az eredetiség varázsa mindig meglesz. Azt az élményt, hogy ott van előtted például a Sziklás Madonna a Louvre-ban, semmi más nem pótolja. Az emberek nem véletlenül járnak múzeumba. A Mona Lisa-t mindenhol látod, de mégis elmész megnézni, hogy eredetiben lásd, hogy meglegyen az az élményed. A technológiának ezt kell kiszolgálnia.

kep.png

Az nem hús, amit nem mészároltak le! - Élesedik a laborhús körüli vita

Az év eleje óta zajlik a vita az Egyesült Államokban a laborban előállított húskészítmények elnevezéséről, amikor is az egyik prominens marhatenyésztéssel foglalkozó szervezet petíciót indít azért, hogy ne lehessen húsnak nevezni azt, ami nem hús. Szerintük hús csak az lehet, ami a felnevelt, aztán lemészárolt állattól származik. De mire fel a definíciós háborúskodás? A laborhús is úgy végzi majd, mint a növényi tejek italok?

“Eh, mi a név?”

Ausztráliában hasonló viaskodásnak lehetünk tanúi, mint az Egyesült Államokban, ahol a jelenlegi jogszabály szerint hús nem lehet az, amit egy magzatból közvetlenül állítanak elő. Fontos tudni, hogy a laborhús márpedig így készül (egészen pontosan magzati borjúsavóból). Ennek ellenére szükségét érzik a definíciós határvonalak élesebbé tételének. A tiltakozók szerint a helyes elnevezés laborban előállított fehérje kellene, hogy legyen.

impossible-burger-01.jpgA Lehetetlen Burger: úgy "vérzik", mint az igazi

Nem meglepő, hogy a haszonállatok tenyésztésével foglalkozó embereket a címkézési háborúban a gazdasági hátrányok visszaszorítása vezérli, tudniillik a növényi étrend (és az ezen túlmutató veganizmus) előretörésével a laborhús gondolata egyre inkább foglalkoztatja az embereket. A laborhús mellett kampányolók úgy érvelnek, hogy élő változatával ellentétben az nem tartalmaz antibiotikumokat vagy különböző kórokozókat, amelyek negatív hatása egyre nagyobb egészségügyi és gazdasági problémává válik. A tiszta hús továbbá fenntarthatósági és környezetvédelmi szempontból is előnyösebb. Az elnevezés pedig azáltal válik jogossá, hogy a késztermékek molekuláris szinten azonosak. Nélküle viszont félő, hogy hamvába holt ötlet marad a tiszta hús koncepciója.

Franciaországban már lemeccselték a címkéket. Náluk nemcsak a laborban előállított készítmények húsnak nevezését tiltották be, már a növényi eredetű "tejtermékeket" sem lehet tejnek hívni, sőt tiltottnak minősül a bacon és a kolbász címkézés is a kizárólag növényi összetevőkből álló termékeken.

Meg kell hagyni, hogy a tiszta hús, ahogyan azt a legtöbbször előállítják, kizárólag izomsejtekből készül, nem pedig zsír- és vérsejtekből. A különböző húsféleségekhez pedig ezek kombinációjára van szükség, továbbá szín- és ízfokozókra, hogy az végül olyan legyen, mint a tradicionális körülmények között lemészárolt verziója (igen, tényleg a slaughtered szót használják). A kutatók reményei szerint a forgalomba kerülésig még inkább valósághű hússzerű készítményt fognak tudni előállítani.

Fehér ital és a kávédba teszed. Mi az? Hát, nem tej.

A harc természetesen nem áll meg a húsok háza táján. Az állati és növényi tejek különbsége egyértelműbbnek tűnik, de a háborúskodás ezen a téren is évtizedek óta zajlik. Végtére hogyan is fejnénk meg egy szójababot vagy egy kókuszt? Esetleg egy mandulát vagy egy kesudiót? A rizst meg a zabot aztán pláne hagyjuk! Az amerikai szabályozó szerveket eddig nem zavarta az elnevezés, ugyanis a használatbeli hasonlóságok magukért beszélnek. Aztán lecsapott a tejipar. A sokmilliárd dolláros tejipar arra hivatkozott, hogy a növényi tejek táplálkozási profilja eltérő, így ne profitáljanak már a tej “brandjéből”, és ne próbálják megtéveszteni a vásárlókat. Válaszul a növényitej-pártiak az állati tejek sokféleségével érveltek (pl. zsírszázalékot vagy ízesítést tekintve), tudniillik a táplálkozási profil egységessége már az állati eredetű termékek esetében sem állja meg a helyét. (Arról nem is beszélve, hogy a tej hivatalos definíciójában egészséges tehenek származékaként nevezik meg az italt…)

butter.jpg

Margarin reklám: "El sem hiszem, hogy nem vaj!"

A legmókásabb talán a karfiol steak esete. Kritika érte, mondván miért is akarnánk egy zöldséget húsfélének titulálni, amikor az a név nélkül is képes csábítóan finom lenni?!

karfiol.jpg

Hogy mennyiben sikerül-e kiszorítania a piacról a laborhúsnak tradicionális verzióját, a jövő zenéje - és talán inkább technológiai, mintsem etikai kérdése.

kep.png

 Képek: innen, innen, innen

A lesajnált SMS – Egy rég elfeledett technológia az aranykorát éli

Az SMS technológia civil felhasználói köre jócskán megkopott az utóbbi évtizedben. Az okostelefonok és a vezeték nélküli mobilinternet (3g, 4g, LTE) elterjedésével olyan alternatív szöveges üzenetküldési lehetőségek jelentek meg, melyek csorbát ejtettek az SMS régi nagy hírnevén. Ezt a folyamatot mindenki a saját bőrén érezheti: a Facebook Messenger-t, a Viber-t és a Whatsapp-ot napi rendszerességgel használjuk, SMS-t viszont valószínűleg a legtöbben már hetek, hónapok óta nem küldtünk. Az átállás ellenére a globális SMS forgalom évről évre történelmi rekordokat dönt. sms_2.jpg

Történelmi kisokos

1992-ben egy 22 éves programozó, Neil Papworth küldte el a világtörténelem első SMS-ét, amit nem egy mobilról, hanem egy számítógépről továbbított egy telefonra. Az üzenetet Papworth főnöke, a Vodafone akkori vezérigazgatója kapta, aki két szobával odébb ült az indítás helyszínétől. Mivel december elején került sor a történelmi pillanatra az üzenet nemes egyszerűséggel annyi volt: "Boldog Karácsonyt!".

A telekommunikációs szempontból korszakalkotó üzenetküldésekor már három éve dolgozott Papworth a Short Message Service, vagyis az SMS létrejöttén. Persze az üzenetküldő szabvány nem egyedül az ő nevéhez köthető, több neves mérnök zsenialitása is kellett az SMS kifejlesztéséhez. A rendszer ötletét például egy 2015-ben elhunyt finn informatikus-mérnök, Matti Makkonen nevéhez kötik. A 160 karakteres maximális terjedelmet pedig egy német telekommunikációs kutató, Friedham Hillebrand találta ki.

neil.jpg

Neil Papworth: az ember, aki az első SMS-t küldte

 

Miért pont 160 karakter?

Friedham Hillebrand először 128 karakter korlátozta az SMS terjedelmét, mert műszaki szempontból a szolgáltató számára a rövid üzenet az előnyös – a továbbítás költsége ugyanis függ az üzenet hosszától (ez 1992-es, korai mobilhálózatokra ez hatványozottan igaz volt). Viszont már a fejlesztések legelején nyilvánvalóvá vált, hogy ez kevés lesz, ezért eredeti elképzelését kibővítette még 32 darab írásjellel. Hillebrand saját – tudományosnak nem mondható – kísérletei és kutatásai alapján amellett foglalt állást, hogy ekkora terjedelemnek elégnek kell lenni a hétköznapokban. Meglátását két érvvel támasztotta alá: az egyik, hogy a postai levelezőlapokra általában 150 karakternyi szöveget írnak az emberek. A másik, hogy a terjedelmi korlátokkal nem rendelkező telexgépek lehetőségeit sem merítik ki a felhasználók és jellemzően rövid, körülbelül 150 karakter hosszúságú üzenetek továbbítására használják azt. 

Lassan felpörgő bővülés

1994 elejétől az SMS technológiai háttere lényegében már bárki számára elérhető volt – ha hajlandó volt eleget költeni rá -, az legmodernebbnek számító szöveges üzenetküldési szabvány elterjedése mégis lassan ment végbe. 1995-ben például a telefonelőfizetők átlagosan havi 0,4 darab SMS-t küldtek globális szinten. A lassú népszerűség növekedéshez a telefonszolgáltatók és a készülékgyártók korai bizalmatlansága is hozzájárult.

 

Az első kereskedelmi forgalomban kapható díjcsomagot, amely támogatta az SMS-szolgáltatást, a finn Radiolinja (ma Elisa) nevű telekommunikációs cég dobta piacra. Ez a húzás pénzügyi öngyilkosságnak tűnt, hisz ekkoriban a készülékek egyáltalán nem támogatták az SMS küldését/fogadását. Az az első erre képes mobilt 1994 vált civil felhasználók számára elérhetővé, a szintén finn Nokia jóvoltából. A korszakteremtő telefon a 2010 kódnevet kapta.

Ezzel párhuzamosan a nagy szolgáltatók nem tudták beárazni az SMS piaci értékét, tekintve, hogy infrastrukturálisan egy rendkívül olcsó technológiáról van szó. Ezért az SMS ingyenesen volt hozzáférhető egy ideig, de csak az ugyanahhoz a hálózathoz tartozó felhasználók tudtak egymással üzenetet váltani. Amikor fizetőssé vált a szolgáltatás, az SMS-küldések száma 40 százalékkal visszaesett, de ismét hamar növekedési pályára állt: 2000-re a korábbi havi ügyfelenkénti 35 üzenet 357-re nőtt. 2007 volt az első év, amikor az amerikaiak már több SMS-t küldtek, mint ahány telefonhívást indítottak.

SMS gyilkos technológia

 2010-ben összesen 6,1 trillió (6.1 × 1012) darab SMS-t küldtek el a világon. Ez másodpercre lebontva átlagosan 193 ezer üzenetet jelent. Az SMS forgalom egy 114 milliárd dolláros ($) piac volt ebben az évben, így érthetően sok fejfájást okozott a telekommunikációs óriásoknak az olyan applikációk megjelenése, mint a WhatsApp és a Viber, valamint az olyan alapból elérhető okostelefonos szolgáltatások, mint az iMessage. Ezeknek az alkalmazásoknak a lényege, hogy a felhasználók a mobilinternet előfizetésük segítségével, vagy wifi kapcsolaton keresztül küldhetnek szöveges üzeneteket és más digitális tartalmat egymásnak, megkerülve ezzel a szolgáltatóknak jól jövedelmező SMS üzenetek küldését. Éppen ezért a szolgáltatók kifejezetten fenyegetésnek tekintettek ezekre a szolgáltatásokra. 8 évvel ezelőtt a szakértők azt prognosztizálták, hogy SMS kimúló félben van. 

Mi tartja életben?

Azt minden okostelefontulajdonos tudja, hogy ma a telefonszámlájának már csak elhanyagolható részét teszi ki az adott hónapban elküldött SMS-einek az ára. Talán egyedül a nagyszülőkkel szokás használni ezt az múlt ezredbéli üzenetküldési technológiát, hisz az idősebb generáció egy része internet kapcsolattal nem rendelkező készülékekkel rendelkezik a mai napig. A 65-69 éves korcsoportnak csak a 41%-a használ okostelefont az Egyesült Államokban. Mindennek logikus következménye kellene, hogy legyen a globális SMS forgalom csökkenése, pedig a valóság pont ennek az ellenkezőjét mutatja. A világ SMS piaca – igaz csak tyúklépésben – folyamatosan bővül évről évre.  

579b6d0088e4a78c148bbb4a-750.jpg

Ennek a jelenségnek több oka is van, de mind más súlyozásban járul hozzá a világméretekben tapasztalható növekedéshez. Mind közül a legfontosabb a szolgáltatói SMS-ek (A2P, Application to Person, szoftvertől személynek) piacának folyamatos bővülése, ugyanis a nagyvállalatok csak és kizárólag SMS útján képesek elérni ügyfeleiket. 

Gondoljuk csak egy hatalmas bank SMS küldő szolgáltatására. Jóhiszeműen kijelenthetjük, hogy adott pénzintézet a kliensei 100 százalékának van telefonja, tehát hozzáfér az SMS szolgáltatáshoz. Az üzenetküldő applikációk (Facebook, Whatsapp vagy Viber) valamelyikét már biztos nem használja a teljes ügyfélkör, és ilyen értelemben nem lehet a szolgáltatói SMS-eket ilyen típusú lehetőségekkel helyettesíteni.

sms.jpg

Az A2P típusú SMS-ek számának folyamatos növekedése tehát kompenzálni tudja a P2P (person to person, személytől személynek), azaz a két személyes felhasználó között történő üzenetváltás általános csökkenését. Persze a világ szummázott SMS forgalmának a bővüléséhez hozzájárul még, hogy globális szinten rengeteg helyen (például Fekete-Afrikában, vagy a szubszaharai régióban) még a mai napig sincs kiépítve a mobilinternetes infrastruktúra, ezért az itt élők kénytelenek SMS nyújtotta lehetőségekkel élni.

Az SMS napjai nincsenek megszámlálva

Az SMS bő negyedévszázados történetében jelenleg éli a fénykorát, a globális forgalom méretét veszük alapul. Annak ellenére is népszerű a szolgáltatás, hogy a Facebook Messenger, a Viber, a Skype, a közösségi oldalak és egy sor más azonnali üzenetküldésre alkalmas, interneten elérhető szolgáltatást is piacra dobtak. Az SMS-gyilkos lehetőségek ellenére nagyon valószínű, hogy egy darabig még az SMS lesz az egyetlen olyan szövegesüzenet-küldő szolgáltatás, amely minden telefontulajdonos számára elérhető, és amellyel minden mobilkészülék kompatibilis, így biztosan nem kell még temetnünk a technológiát – még ha idejétmúltnak tűnik is.

Képek: Innen, innen, innen és innen.

 konzerv.png

 

A jövő szakmái nem csak a műszaki szakemberek előtt állnak nyitva

Szlovákiában már egyetemista volt, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve szakot váltott és átköltözött Budapestre. Kutatott, világot látott, egyre jobban elmélyült az új technológiák világában, majd összerakta az ország első Data Science képzését, mely nem az informatikusoknak szól. Sebényová Gabriela termékfejlesztési- és marketingmenedzser azóta is a jövő szakmáihoz épít oktatási programokat - de mik is ezek? Olvass tovább.

A Data Science (=adattudomány) világszerte felkapott szakmának számít: többféle tudományterület ér benne össze, ide tartozik a matematika, statisztika, programozás, adatvizualizáció, kommunikáció, sőt konfliktuskezelés, projektmenedzsment és vezetéselmélet is. Az adatok és a modern technológiák nyelvét beszélő specialisták a következő évek legkeresettebb szakemberei közé tartoznak: azok előtt, akik elsajátítják ezeket az ismereteket, szinte biztosan új perspektívák nyílnak majd meg. Sokan azonban úgy érzik, hogy a Data Science közelébe sem kerülhetnek: nem bíznak magukban, nem mernek belevágni a tanulásba – ezt már Sebényová Gabriela meséli, aki 2014-ben a KÜRT Akadémia marketing- és termékfejlesztési menedzsereként kezdett el hidat építeni az adattudomány és a terület iránt érdeklődők között.

data_science_meetup-05_1.jpg

Data Science Meetup, 2018

„Korábban csak a technológiai szakemberek számára volt Data Science oktatás Magyarországon, de mi belegondoltunk abba, hogy mi van akkor, ha valaki úgy szeretne ezzel foglalkozni, hogy nem végzett műszaki képzést. Elsősorban az üzleti oldal képviselőit szólítjuk meg, hiszen például egy marketing szakember tudását hatékonyan ki lehet egészíteni az adattudománnyal. A képzés hatására egyre többen érzik úgy, hogy nyugodtan megmártózhatnának a témában, és belevághatnak a modern technológiák használatába. Rálátást kapnak arra, hogy mennyi döntést hoznak meg intuícióból az adatok helyett, és ha ezen változtatnak, azzal izgalmasabbá és kreatívabbá tehetnék a szakmájukat, és ezzel a cégük működése is hatékonyabbá válna. Segítünk megtenni az első lépést.” – fejti ki Gabi, aki küldetésének érzi, hogy sokkal kevesebben féljenek az IT használatától. Úgy tűnik, jó úton jár célja megvalósításához: az általa felépített képzés évről évre hatalmas túljelentkezéssel indul. Ő maga egyébként az élő példa arra, hogy ezen a területen nem csak informatikus diplomával lehet érvényesülni: az alap és a mesterképzést is kommunikáció- és médiatudomány szakon végezte el. Hogyan került innen az IT és üzleti képzések fejlesztésébe?

Szlovákia, Budapest, Lisszabon

Egy random impulzus hatására adta be a jelentkezését erre a szakra: 2006-ban Budapesten járt egy barátnőjével, aki a kezébe adott egy corvinusos bögrét azzal, hogy jó lenne neki ez az egyetem, ki kellene próbálnia magát. Gabi korábban nem gondolkodott abban, hogy átköltözik Magyarországra: Szlovákiában élt, ott járt iskolába, és amikor ez a jelenet lejátszódott, már a Selye János Egyetem gazdálkodás-menedzsment szakos hallgatója volt.

A város- és szakváltással nem állt meg a változás: bekerült a Rajk László Szakkollégiumba. “Öt éven keresztül 100 közgazdásszal éltem együtt, ez sok mindent elültetett bennem. Itt szerettem meg a kutatást is: ráéreztem arra, hogy milyen elmélyülten, fókuszáltan foglalkozni egy-egy problémával, hetekig, hónapokig – számomra ez egy érdekfeszítő folyamat, többnek érzem magam a végén. Merek feltenni olyan kérdéseket is, melyek elsőre butának tűnhetnek, és nem elégszem meg a sablonos válaszokkal – így jutok el a mélyebb megoldásokig.” Bár hosszabb-rövidebb ideig foglalkozott migrációs, adatvédelmi és vállalkozásokkal kapcsolatos témákkal is, a hangsúly 2013 óta az informatikán, versenyképességen és a diszruptív technológiákon van.

Diszruptív technológia az, ami egy adott piacon megváltoztatja az erőviszonyokat: megújuló energia, önvezető autó, 3D nyomtatás, mesterséges intelligencia, blockchain stb.

A mesterképzés vége felé szeretett volna jobban elmélyülni a társadalomtudományokban, így került Lisszabonba, ahol fél évet töltött Erasmus ösztöndíjjal. Miután hazajött, egy logelemző eszközt fejlesztő cégnél lett marketinges, stratégiai és operatív feladatokat látott el. „A digitális környezetben bármilyen tevékenység (például egy tranzakció) log formájában rögzül. Ezeket a gépi adatokat, logokat gyakran nem gyűjtik és elemzik a cégek, pedig hasznos lenne a folyamataik hatékonyabbá tételéhez, automatizációjához, sőt védelméhez. Egy logelemző szoftvert vezettünk be a nemzetközi piacra, ehhez el kellett mélyülnöm az adattudomány fogalmaiban: utánajártam, hogy mi a big data, amiről annyit hallani, hogyan lehetne ezt vállalatok számára értékes információvá gyúrni, milyen szereplők és milyen eszközök vannak a piacon. Egy évet töltöttem itt, aztán megkeresett a KÜRT Akadémia akkori intézményvezetője, hogy az alapján, amit már értek ebből a területből, meg is csinálhatnék egy Data Science képzést náluk.”

ke_p4_4.png

Data Science Nyílt nap, 2016

Gólt rúgni nehezített pályán is

Gabriela mindig új kihívásokat keres: rendezvényeket szervez, kommunikációs kampányok stratégiai tervezésében és megvalósításában vesz részt, vállalati programok és szervezetfejlesztési projektek menedzsmentjében működik közre. Az elmélyülés és a pörgés egyszerre vannak jelen a mindennapjaiban. „Sokat profitálok abból, amit az egyetemi kutatásaimon keresztül megtanultam: a marketingnek fontos része a tartalom-, és versenytárselemzés, egy új oktatási termék fejlesztése pedig kifejezetten a tudományos kutatás eszközeire épít. Egy hipotézist fogalmazunk meg, megvizsgáljuk a validitását – például úgy, hogy interjúkat készítünk az ügyfelekkel – majd a tanulságok alapján fokozatosan építjük a koncepciót. A munkám sokszor az, hogy a különböző nézőpontokat értékeljem, szűrjem és egyszerűsítsem az információt, kiválogassam közülük azt, amire építeni lehet. Ez ugyanúgy kommunikációs feladat, mint eladni azt a terméket, amit a kutatási folyamat során kifejlesztettünk. Komolyan veszem, hogy képzéseinkkel valódi értéket adjunk át az ügyfeleknek.  Logikai koherenciára törekszem, legyen szó egy szervezetfejlesztési program árajánlatáról, egy komplex képzésről, vagy csak egy landing page megírásáról.”

ke_p3_5.png

Data Science Nyílt nap, 2015

A felnőttképzés témáiban is új, eddig kevésbé bejáratott fogalmakat próbál bevezetni – ebben nem kevés kihívás van. A Data Science kifejezés már sokaknak ismerősen cseng, de kevésbé elfogadott technológiák és módszerek lényegét átadni az embereknek nehezebb feladvány. Különösen akkor, ha valami ellen felháborodás van. “A blockchain alapú rendszerekben sokan csalódtak, elkönyvelték spekulatív technológiának. Valójában nem a valutaspekuláció miatt érdekes ez a technológia, hanem azért, mert egyedülálló szolgáltatásokat lehet rá építeni, az információbiztonság szempontjából nagy változásokat hozhat. Ez most egy nehéz pálya. Az IoT-val kapcsolatban pedig azt kell megértetni az emberekkel, hogy nem csak a viselhető okos eszközöket jelenti: egész gyárak működését, értékteremtési folyamatokat lehet vele optimalizálni. Ez ráadásul nemzetgazdasági kérdés is. A magyar gazdaság versenyképessége nem azért marad el, mert képzetlenek az emberek (bár bőven van mit fejleszteni az oktatáson). Ebben komoly tényező az infrastruktúra fejletlensége, ami miatt az emberek termelékenysége relatíve alacsonyabb.”

ke_p2_5.png

NET-WORKS Oklevélátadó, 2017

Technológia: veszély, vagy lehetőség?

A folyamatos tanulás nem csak munkája, hanem élete és szabadideje egyik fontos alkotóeleme is. Minden évben listát készít azokról a dolgokról, amiket véghez szeretne vinni. “Tavaly például a spanyol tanulást és a sportot írtam fel, idén jó lenne megtanulni snowboardozni. Szabadidőmben olvasni is nagyon szeretek, évente nagyjából 10-12 könyvet olvasok el, ebben mondjuk a sok BKV-zás is segít. Szakkönyveket angolul, szépirodalmat inkább magyarul olvasok.” 2017-ben Milánóban a Singularity University Summit keretein belül a diszruptív technológiákról és a globális társadalomra gyakorolt hatásáról hallgatott előadásokat, de inspirálóan hatnak rá a technológiai szakemberekkel folytatott beszélgetések, együtt gondolkodások is. „Átmeneti időszakban van a világ, ahol rengeteg dogmát fog felrúgni a technológia: gondoljunk bele abba, hogy a munkavégzésben és a szabadidő eltöltésében is mekkora szerepe van a digitális eszközöknek. Vannak, akik a változásban főleg veszélyt látnak, de annyival több benne a lehetőség! Akkor viszont miért ne tanuljuk meg jól használni ezeket az eszközöket?”

ke_p1_5.png

Névjegy: Sebényová Gabriela

A kommunikáció-média alapképzést a Budapesti Corvinus Egyetemen végezte el, a mesterképzést már a BME KomMédián. Közben a Rajk László Szakkollégium teljesen beszippantotta: a Felvételi bizottság és a Szakmai Munka Tanácsának tagjaként, a Közép-európai Konferencia szervezőjeként, az Internet and Democracy szekció vezetőjeként és az innovációs alap felelőseként dolgozott.

Kutatásai közben egyre nagyobbra nőttek:

  • „A vállalkozóképzés helyzete Magyarországon” című munkájával a Tudományos Diákköri Konferencián I. helyezést ért el
  • a TÁRKI-nál adatvédelmi és migrációkutatásban
  • a VOSZ-nál vállalkozásokkal kapcsolatos kutatásokban segédkezett

Egyetemi évei alatt egy ideig a NESsT-nél (Nonprofit Enterprise & Self-sustainability Team) kommunikációs feladatokat látott el.

A BME KomMédia képzését meghatározó állomásnak érzi. “Géniusz hely, az egyes kutatási területek ’rocksztárjai’ dolgoznak ott. Mind szenvedélyesen tanítanak, és komplex dolgokat akarnak kicsikarni a hallgatókból. Nincsenek a katedra mögé betonozva, hanem rajta tartják az ujjukat szakterületük ütőerén – ezek az emberek jól eltaláltak valamit a világból.” Eddigi legnagyobb szakmai sikeréhez, a Data Science képzéshez hozzátettek az itt tanultak: a kutatásmódszertan, kampánykommunikációs ismeretek, a kritikus szemlélet és érvelési készség, valamint a komplex rendszerek értelmezési készsége. 

kep.png

süti beállítások módosítása