„Fényerő fel, kontraszt le, itt legyen kicsit fehérebb, ott inkább simítsuk ki azt a pici szarkalábat. Kis retus a homlokon? Mehet! Hashtag bepötyögve, Share”. Blink-blink, jönnek is a lájkok. Kész is a valóságnak egy reprezentációja, ami talán szebb és tökéletesebb, mint amilyenek mi vagyunk. De legalább képviselik mindazt, amik lenni szeretnénk. Az már más kérdés, hova fajulhat mindez és kik lesznek ennek az orvoslói.
Sebtapaszok az Instagramon
A közösségi média platformjait sok szempontból lehet támadni, de semmiképp sem érdemes elfelejteni, hogy a valódi kódolói ennek a végeláthatatlan görgető felületnek mégiscsak mi vagyunk. Az Instagramra feltöltött képek mindössze csak tünetei egy a társadalom egészét érintő problémának, a másoknak való megfelelési kényszernek és egymáshoz való hasonlítgatásnak.
Ma már több mint 150 millióan használják az Instagramot. Naponta átlagosan 55 millió poszt születik, ezekre 24 óra leforgása alatt 1,2 milliárd lájk érkezik. Ez percenként több mint 800 ezer szivecskézést jelent. (Jamie, 2018; Blystone, 2019). Az, hogy a közösségi médián megjelenő képünk a megítélésünkre hatással van, kétségtelen. De hova vezethet mindez?
Az utóbbi időben a tudatos tartalomfogyasztás kiemelt hangsúlyt kapott a közösségi platformokon. Az internetes tartalomfogyasztás épp annyira befolyásolja a mentális jóllétünket, mint a fizikai erőnket az, hogy mit veszünk ki a hűtőből és dobunk aztán a serpenyőbe.
(Pszinapszis Instagram: Gaál Bence, Csépke Bella)
Az Instagram azonban nem csak a kevés önbecsüléssel és óriási megfelelési vággyal küzdő felhasználók gyűjtőhelye. Az Instagramnak és a TikToknak is megszülettek már az orvosai, akik többek közt a pszichoedukációra támaszkova olyan témákat feszegetnek, amik nemcsak diskurzusokat indítanak el korábban tabuként kezelt jelenségekről, de segítenek az önelfogadásban és -fejlesztésben is. Ezek a vállalkozások gyógyítják azokat a sebeket, amiket a közösségi média ütött saját személyünk és mások megítélésén.
Eltitkolt mellékhatások
Amiről korábban nem mertünk beszélni, már természetessé vált egy olyan térben, ahol arc és név nélkül támaszkodhatunk segítő kezekre. És a képek között bizony feltűnnek azok a tartalmak is, amik témáját talán természetesnek veszünk, a gyakorlatban mégsem vagyunk rutinos gyakorlói a dolognak. A megfelelő kommunikáció, a mentális jóllét, a biztonságos kapcsolódás a társainkhoz mind-mind olyan témaköröket fednek le, amik elengedhetetlenek egy kiegyensúlyozott élet és egy egészséges önkép bebiztosításához – különösen egy világjárvány után.
A Pszinapszis csapata pont ilyen célokat tűzött ki az idén 25. alkalommal megrendezett esemény megszervezésekor. A pszichoedukáció, többek közt annak a közösségi oldalakon vállalt felelőssége és a koronavírus-járvány utáni kapcsolatfelvétel köré épül a július 9-11. között rendezett Életjel – ahol a korábban Instagramon lájkolt bejegyzések valóssággá válnak majd.
Az edukatív tartalmak, köztük a pszichológiai gyorstalpalók és segítő posztok kimozdultak a terápiás és intézményi térből. Manapság egyre több olyan kontenttel találkozhatunk, amik mélyebb betekintést nyújtanak a mentális zavarok világába, a pszichológusok nyújtotta segítség fontosságára és az ezekről folytatott tiszteletteljes diskurzusokra helyezik a hangsúlyt. Az önsegítő bejegyzések nemcsak önmagunk és társaink megismerésében, de a segítségnyújtásban és annak realizálásában is utat mutatnak, mikor érdemes szakemberhez fordulnunk.
(Pszinapszis Instagram: Juhász Edina, Mándli Krisztina)
És úgy látszik, a TikTokon tevékenykedő pszichológusok és a sajátos grafikák mögé bújt szervezetek – mint a Pszinapszis vagy a Mélylevegő csapata – elérik céljukat. Az óriási követőtáborral rendelkező oldalak nemcsak támogató üzenetekkel segítenek a követőiken, de a maguk módján nevelnek is. Hogy ne vesszünk el az internet éterében, a hamis képek és információk világában, hogy a valódi énünk az, aki a tükörből és nem a szelfi kamerából tekint vissza ránk. Hogy nemcsak kellemes érzések és tökéletes, irigylésre méltó élethelyzetek léteznek, hanem sokan küzdenek szorongással, depresszióval és imposztor-szindrómával is. Ezutóbbi akár kitüntetett helyen is szerepelhetne a közösségi média mellékhatásainak feltüntetésekor.
Online is jól
A közösségi médián folytatott pszichoedukáció olykor azonban a visszájára is fordulhat. Egyrészről jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a TikTokon zenére mutogató pszichológusok és a grafikák mögé bújt szakemberek hogyan tudnak egy ilyen komoly témát a mémek éterében érvényesíteni. Másrészről a pszichológia világában folyamatosan visszatérő kérdés, hogy érdemes-e felcímkézni azokat a mentális zavarokat, amik amúgy minden személynél egészen más tüneteket is produkálhatnak?
(Pszinapszis Instagram: Juhász Edina, Mándli Krisztina)
Az Instagram nem ér fel egy terápiás alkalommal, így a pszichoedukatív tartalmak sem jelentenek biztos diagnózist. Attól, hogy egy tárgyalt betegség tüneteit már megtapasztaltuk, nem jelenti azt, hogy súlyos patológiai eset a miénk. Fontos azonban megjegyezni, hogy ha visszatérően több tünetet is észlelünk magunkon, ha a pszichoedukatív tartalmak túlmutatnak az érdekes tabudöntögető diskurzusokon és ízig-vérig súlyos valóssággá válnak, mindenképp érdemes szakemberhez fordulnunk.
Az Instagram és más közösségi oldalak kiváló lehetőséget biztosítanak arra, hogy egy fontos üzenetet nagy tömegekhez jutassunk el. Ennek megvannak a maga eszközei, hogy ez maradéktalanul meg is történhessen. Szükség van egy megfogó feedre, a közönség aktivizálásra és bizonyos trendek követésére is. Ettől még maga a tartalom nem lesz kevesebb. Amíg a tartalomgyártók hiteles módon nyúlnak ezekhez az eszközökhöz, a mondanivaló aligha csorbulhat. És hogy miért van erre szükség? „Fényerő vissza, kontraszt vissza, a retus felesleges. Jól vagyunk így.”