Fényképezni ma már egy okostelefonnal sem jelent nehézséget, ám hosszú volt az út, míg idáig elért a fotográfia. Ki volt az első ember, akit megörökítettek? Mikor sikerült először lefotózni a Földet az űrből?

Bemutatjuk a fotózás történetének legfontosabb állomásait. 

1. Itt kezdődött minden

A kémia és optika több évszázadnyi fejlesztése és a camera obscura feltalálása biztosította a színpadot a világ első fényképének megalkotásához, amelyet 1826-ban a francia tudós, Joseph Nicéphore Niépce készített családja vidéki házának ablakából. Niépce állítólag nem volt kifejezetten tehetséges a kézi rajzolásban, de rendkívül elszánt volt, hogy képeket alkosson, ezért foglalkoztatta a képrögzítés kérdése. Elhivatottságát mi sem mutatja jobban, minthogy a művelet 8 órán át tartott. Egy fémlapot egy speciális, úgynevezett júdeai bitumennel vont be, amely azért volt jó alapanyag, mert fény és hő hatására megszilárdul. Niépce egy camera obscura segítségével exponált, vagyis fényt engedett a gép belsejébe, és ahol a napfény érte a felületet, az megkeményedett, a többi anyagot pedig egy levendulaolajos-petróleumos keverékkel le tudta mosni. És hogy mi lett az órákig tartó erőfeszítés eredménye? Egy nem túl impozáns, durva, szénszerű rajz, amin egy udvar és néhány tető látszik. De ez a kép és technológia nyitotta meg az utat a fényképezés fejlődéséhez. 

Látvány az ablakból a Le Gras-on (Joseph Nicéphore Niépce,Saint-Loup-de-Varennes, 1826) (via)

2. Az ott egy ember?

Minél gyorsabb exponálás - az 1800-as években ez volt a kulcsgondolat. Az első fényképet 8 órába került elkészíteni, de 1838-ban, amikor Louis Daguerre feltalálta a dagerrotípia folyamatát, még mindig 10 perc kellett egy kép rögzítéséhez. Márpedig az ember ennél jóval gyorsabban mozog, különösen a párizsi Boulevard du Temple utcáin. Ennyi idő alatt minden mozgó alak és tárgy eltűnik a képről, csak az utca látványa marad. Ám ezen a képen, mégis ott áll valaki. A megoldás? A férfi épp a cipőjét fényesíttette, így nagyjából ugyanabban a pozícióban maradt az exponálás percei alatt. Így lett a mozgalmas utcaképből egy magányos, lábát felemelő, furcsa, szoborszerű alak: az első ember, akiket megörökítettek.

A Boulevard de Temple (Louis Daguerre, Párizs, 1838) (az alakokat a kép bal alsó sarkában kell keresni) (via)

3. Selfie a múltból

2013-ban az Oxford Dictionaries az év szavának választott selfie szót, amit így definiált: “egy fénykép, amit valaki önmagáról készít, általában egy okostelefonnal vagy webkamerával és egy közösségi média oldalra tölt fel”. Ugyan a felhasznált technika meglehetősen új találmány, maga a selfie - vagyis egy önmagunkról készített fotó - messze nem mondható modern vívmánynak. Valójában a fényképezés hőskorában nagyon is általános volt, hogy tesztelés gyanánt a feltaláló maga ült modellt a képeihez. Sőt! Nagyon úgy tűnik, hogy a világ első emberi portréja is egy selfie volt. A kérdéses képet 1839-ben készítette egy amatőr kémikus és fotográfia-bolond, Robert Cornelius. A kép maga békésnek és nyugodtnak tűnik, a készítés körülményei már kevésbé voltak azok. Kameráját a családja boltjának hátsó részében állította fel és először eltávolította a lencsesapkát, fényt engedve ezzel a lemezre, majd gyorsan a fényképező elé rohant, ott ült egy percig, ezt követően visszarohant, letakarva a lencsét. Az elkészült fénykép hátuljára ezt írta: “The first light Picture ever taken. 1839.” (Az első fény kép, ami valaha készült. 1839.)

 Robert Cornelius önportréje (Robert Cornelius, 1839) (via)

4. Egy színes masni

James Clerk Maxwell nevét a legtöbben az elektromossághoz és mágnesességhez köthető egyenletei miatt ismerik, ám hozzá kapcsolódik az első színes kép elkészülése is 1861-ből. Ő jött rá ugyanis először arra, hogy bármely szín előállítható a vörös, zöld és kék fény különböző arányú keverésével. Fotográfus ismerősével, Thomas Suttonnal együtt felhasználták ezt az információt egy színes kép elkészüléséhez. “Alanynak” egy skót mintás szalagot választottak, amiről három felvételt készítettek különböző színszűrőkkel. Az elkészült alapokat aztán három vetítő segítségével újrakombinálta: így lett a három egyszínű képről egyet színes. A különleges fotót be is mutatták a londoni King’s College-ban, ám az eredmény közel sem volt tökéletes, ugyanis a felhasznált fotólemezek nem voltak elég érzékenyek. Az itt látható képet csak később, az 1930-as években készítették el. Bár a technikai alapok megvoltak, a színes fotózás széleskörű elterjedéséhez még 40 évet váratott magára.

A világ legelső színes fotója (James Clerk Maxwell felvételei alapján D. A. Spencer, 1937) (via)

A világ legelső színes fényképének bemutatója (Mark Jacobs gyűjtemény, 1861, illusztráció) (via)

5. Halványuló színek

Louis Ducos du Hauron, úttörő volt az első színes képek elkészítésében az 1870-es évek környékén. Módszere az ún. szubsztraktív (kivonó) színmodellt alkalmazta, amely a cián, magenta, sárga színekből áll, lényege, hogy a felületen található festékpöttyök által visszavert fény adja a szín érzetét (ez a CMYK, amit a mai nyomdászat is alkalmaz). Eljárása azonban nagyon összetett volt: először a három szín szűrőinek segítségével  elkészített egy fekete-fehér nyomatot, majd azokról produkált egy színes változatot, amiket aztán egyetlen rétegbe vetített. Ez volt a heliokrómia, ami egy halvány, ám színes kép készítését tette lehetővé. Éppen a bonyolult technológia miatt, Ducos du Hauron technikája sosem terjedt el széles körben. 

Louis Ducos du Hauron helikrómiás eljárása (via)

Tájkép a francia délvidékről (Louis Ducos du Hauron, Franciaország, 1877) (A kép szélén látszódnak az egymásra vetített színes képek nyomatai) (via)

6. Mozgásban

Vajon létezik-e olyan pillanat, amikor a vágtató ló mindegyik lába a levegőben van? Ezzel a kérdéssel kezdődött az első mozgást megörökítő képsorozat. Bármennyire is ostobaságnak is hangzik, de Leland Stanford - akit a versenylótenyésztés tudományos módszere érdekelte - megbízta Eadweard Muybridge-et, hogy derítse ki ezt. 1878-ban végül sikerrel is járt a kidolgozott technika, halhatatlanná téve a megbízó Occident (Nyugat) nevű lovát. Muybridge módszerében 24 egyforma kamerát állított fel, egymástól 1-2 méter távolságra, amelyeket az előttük elvágtató ló - fonalak átszakításával - aktivált. A még ma is lenyűgöző képsorozat pedig végleg eldöntötte a vitát: van olyan pillanat, hogy a ló lába nem érinti a földet. 

A ló mozgásban (Eadweard Muybridge, USA, 1878) (via)

Az első 11 képkockából készült animáció (via)

7. Víz alatt egy kisebb bombával

1890-es évekre már vízálló tok segítségével lehetőség nyílt a tenger felszíne alatt is felvételeket készíteni, ám ehhez még 30 percre volt szükség. A korlátozott fényviszonyok miatt szükséges volt egy vakut is a víz alá meríteni. De hogyan lehet ezt megoldani az akkor használatos száraz magnéziumporral? Louis Marie Auguste Boutan, tengerbiológus, búvár és fotós, nagyon is elkötelezett volt abban, hogy megoldja ezt a problémát. Ám a kezdeti kísérletekben a magnéziumtól felhevült fénykörte még sokszor szétrobbant. Ezt a hibát ugyan sikerült orvosolni, az első sikeresen működő villanólámpa egy bomba alapreceptjének is beillett volna: egy oxigénnel töltött hordó, rajta egy spirituszégő, amire egy gumiból készült gömb fújja a magnéziumot. Bár közel sem volt veszélytelen, vagy éppen könnyű a használata - nem is beszélve a nehézbúvár felszerelésről -, de működött, és ezzel elkészülhettek az első éles felvételek a tengervíz szintje alatt is. 

Louis Marie Auguste Boutan víz alatt működő villanófénye (illusztráció) (via)

Louis Boutan felvétele a vele merült társáról (1899) (A tábla felirata is kivehető: Photographie Sous Marine vagyis vízalatti fotográfia) (via)

8. Szivárvány színekbe borul a fotográfia

1903-ban a Lumiére testvérek szabadalmaztatták színes fényképek készítésére alkalmas technológiájukat. A módszerhez az ún. additív (összeadó) színmodellt használták, amelynél a vörös, zöld és kék színek különböző arányú keverékével érhető el a különböző színérzet kialakulása (ez az RGB, amit a mai színes kijelzők is használnak). Lumiére-k ötlete az volt, hogy a pozitív üveglapra alaposan összekevert, színezett szemcsékból álló réteget vittek fel. A megfelelő szemcsék csak a nekik megfelelő színű fényt engedték át, ezzel elfeketítve az alatta található fényérzékeny anyagot. Az elkészült lemezképről aztán speciális előhívási folyamattal sikerült egy színes képet nyerni. 1907-ban dobták piacra a technológiát, ami az 1930-as évekig maradt az elsődleges színeskép készítési eljárás, amikor is a du Hauron által is alkalmazott szubtraktív színmodell végül elhódította a terepet.

A Lumiére-testvérek technikájával készült kép (1907) (via)

9. Fentről nézve 

Az űrből 1946-ban sikerült először lefotózni a Földet. Eddig a pillanatig a legmagasabb pont 22 km volt egy magaslégköri ballonról, ám itt 105 km-ről sikerült felvételeket készíteni egy V2-es rakétába épített 35 mm-es mozgókép-kamera segítségével. A gép minden másfeledik másodpercben rögzített egy képet. Bár a kamera megsemmisült, amikor a rakéta belépett a légkörébe, a képeket egy acél kapszulában visszajuttatták a Földre. Míg a korábbi felvételeken a bolygó görbületét lehetett csak kivenni a horizonton, az új felvételek megannyi részlettel szolgáltak a felszínről is. Clyde Holliday, a kamera tervezőmérnöke, 1950-ben egy National Geographic-nek adott interjúban azt jósolta, hogy egy nap “a bolygó minden szeglete fel lesz majd térképezve ilyen módon”.

Az első kép a Földről az űrből nézve (White Sands Missile Range, Applied Physics Laboratory, 1946) (via)

10. Három hónaposan a hírnév felé 

Az első digitális fényképezőgépet csak 1975-ben alkották meg, de az első digitális fénykép szűk 20 évvel korábban, már 1957-ben elkészült. Russel Kirsch és kollégái ezt a kérdést tették fel maguknak: vajon lehetséges-e, hogy a számítógépek ugyanúgy lássák a világot, ahogy mi látjuk? Erre válaszul Kirsch megalkotott egy nyers képolvasót, amely a három hónapos kisfiáról készült filmes képet bináris alapú, digitális képpé alakította. A számítógép korlátai miatt, az 5 cm-es képből egy 176x176 pixeles, durva kép lett az eredmény. De ez volt az első lépés a digitális fényképezés történetében. 

Az eredeti kép, ami Russel Kirschet és kisfiát mutatja (via)

Az első digitális fénykép (Russel Kirsch, 1957) (via)

A fényképezés két véglete a mikroszkopikus és a teleszkopikus fotográfia - talán nem is sejtjük, hogy mennyi minden rejtőzik ebben a két műfajban. Mind a hazai, mind a nemzetközi szcénában születtek világhírű, illetve tudományos jelentőségű alkotások, ezek közül szedtünk össze párat.

A hétköznapi világ eseményeinek és tárgyainak lefotózása ma már rutinfeladatnak számít - számtalan technikai eszköz áll hozzá rendelkezésünkre, amelyek használata sok esetben nem is túl bonyolult (gondoljunk csak az automata fényképezőgépekre, vagy az okostelefonok kameráira). A mikroszkopikus és teleszkopikus fotográfia ennél összetettebbek: a két terület a tudományos és az alkalmazott fotográfia határán áll, ugyanis a fotósnak nemcsak a fotózás művészi, alkotói részét, hanem a mikroszkópot és a teleszkópot is alaposan ismernie kell. Emellett nem elhanyagolható a fényképezendô tárgy átható ismerete, a mikroszkópos preparátum elkészítése, vagy, a jártasság a csillagok, bolygók, holdak helyzetében.

A hologramsérüléstől a gyümölcsdenevér embrióig

A világ talán legnívósabb mikroszkopikus fotográfiai versenye, a Nikon Small World, amely 1975 óta minden évben kiválasztja az év legjobb mikroszkopikus felvételét - a megmérettetés mára mozgókép kategóriával is bővült). Ezen a versenyen olyan alkotások szerepelnek, amelyek azon túl, hogy tudományos szférában készültek, komoly művészeti értékkel is bírnak, fotográfiai képként értelmezhetőek. Magyarország szinte minden évben magát, 2013-ban a több mint 100 díjazott kép közül négy magyar alkotó műve volt.

 Nézd meg ezt a válogatást a Nikon's Small World fotóiból:

Sérülés a bankkártya hologramján, Steven Simon, Grand Prairie, Texas, USA, Oblique Illumination, 10-szeres nagyítás

Fiatal bükkfa keresztmetszete, Jean Rüegger-Deschenaux, Zurich, Svájc, 40-szeres nagyítás

Barbilophozia sp. és cyanobaktérium, Magdalena Turzańska, Wroclaw, Lengyelország, Epi-autofluorescence UV fény alatt, z-stack rekonstrukció.

Moha spóra kapszulája (Bryum sp.), Henri Koskinen, Helsinki, Finnország, Visszavert fény

Négy napos zebrahal embrió, Dr. Oscar Ruiz, Houston, Texas, USA, Confocal, 10-szeres nagyítás

Gyümölcsdenevér a harmadik trimeszterben, Dr. Rick AdamsGreeley, Colorado, USA, Darkfield, Sztereomikroszkópia, 18-szoros nagyítás

Biztonsági hologram, Dr. Haris Antonopoulos, Athén, Görögország, Darkfield Epi-illumination, 10-szeres nagyítás.

Egy Metapocyrtus subquadrulifer bogár szeme, Yousef Al Habshi Abu Dhabi, Egyesült Arab Emurátusok, Visszavert fény, 20-szoros nagyítás

A világegyetem fotósai

Az asztrofotózást legtöbbször a csillagos égbolt megörökítéseként szokták értelmezni, amit egy átlagos digitális tükörreflexes fényképezővel és egy hozzá illő optikával lehet kivitelezni. Míg a mikroszkopikus fotózásban számos technológia és lehetőség áll rendelkezésére a fotósok számára (akik általában természettudósok is) addig a csillagászati képeket legtöbbször obszervatóriumokban, űrállomásokon vagy az űrből műholdakkal készítik, ezekhez nem juthat hozzá bárki, és egész kutatócsoportok dolgoznak egy-egy felvétel elkészítésén.

A csillagászati fotózáshoz gyakran tudományos felfedezések is társulnak. A NASA galériájában, illetve a space.com oldalon heti, illetve napi rendszerességgel közlik a legjobb és legjelentősebb képeket, továbbá, a NASA a flickr.com képmegosztó oldalon is gyakran tesz közzé érdekes fotókat. Egy kis válogatás:

Ez a kép  53 önálló képből lett összeállítva és a „Puppis A” nevet viselő szupernova maradványt ábrázolja 

SNR0103-72.6 nevű szupernova maradvány a Chandra X-Ray Obszervatóriumból fényképezve. A földi mérések szerint a robbanás megközelítőleg 200’000 évvel ezelőtt történt. Ezen a szupernova robbanáson remekül tanulmányozható lesz az élethez szükséges elemek kialakulása

Egy 1987-es szupernováról készült kép 2007-ben, ami több képből áll (NASA Chandra X-ray Observatory és Hubble Űrteleszkóp képei) és megmutatja a szupernovából kitörő lökéshullámokat:

A magyar büszkeség

Az asztrofotózás területén is van hazai büszkeségünk: az idén 110 éve elhunyt Gothard Jenő, gépészmérnök, csillagász, az MTA levelező tagja, a nemzetközi tudományos életben is nagyot alkotott. Mentora és jó barátja volt Konkoly Thege Miklós csillagász, a modern magyar csillagászat megteremtője. Gothard életművének komoly részét tette ki az asztrofotózás, az észlelt jelenségek leírása mellett/helyett azok fotográfiai eszközökkel, fotóemulziós üveglemezeken történő megörökítése.

"A fotográfia egy tudományos ágban sem fontosabb, mint a csillagászatban" 

– vélekedett a fiatal tudós, aki asztrokamerák szerkesztésével is hozzájárult a műfaj kezdeti sikereihez. Gothard a kor fotótechnikai színvonalának megfelelően üveglemezekre készítette fényképeit, a lemezekre ráírta a felvételek adatait is. Az Index májusi cikkéből szemléztünk néhány képet:

 Fiastyúk csillaghalmaz, alul az Orion-köd, 1892

Balra: Triangulum-galaxis (1892). Középen: az E-köd (1894). Jobbra: Lyra-gyűrűsköd(1892).

Hold, 1888

Mit fotózzon a Hubble?

Természetesen a világűr fotózásának legjelentősebb szereplőjét is meg kell, hogy említsük, ez pedig nem más, mint a NASA Hubble űrtávcsöve, ami korunk űrtudományának legfontosabb képeit készíti el.

Az alábbi, drámai kép betekintést adhat abba a kavargó, gáz és por kamrába, ahol csillagok ezrei jönnek létre. Az Orion Nebula nevű térségről valaha készült legélesebb kép, amelyet az Advanced Camera for Surveys NASA Hubble űrteleszkóp készített. Több mint háromezer különböző méretű csillag tűnik fel ezen a képen, olyanok is, amelyeket a látható fényben még soha nem láthattunk: 

(via)

Az 1995-ös évek végén a Hubble földi személyzete a távcsövet a világűr látszólag üres területe irányában hagyta tíz napig működni. Sokan úgy gondolták, hogy a hosszú expozíciós időnek semmi haszna nem lesz. De az eredményül kapott, “Hubble Deep Field” néven ismert felvétel elképesztő volt. Rengeteg olyan galaxist mutatott, ami korábban ismeretlen volt a tudósok előtt. Ezek között voltak a legtávolabbi csillagrendszerek felfedezése is. A csillagászok megismételték a kísérletet 2004-ben (“Ultra Deep Field” néven), ami a világűr újabb mélységeibe engedett betekintést. Az új felvételek több mint 5000 galaxist tartalmaznak, közülük némelyik 13,2 milliárd fényév távolságra van. Ezekkel a felvételekkel a 13,7 milliárd évvel ezelőtti ősrobbanás is tanulmányozható:

(via)

Elvileg bárki tehet javaslatot a Hubble űrteleszkóp felhasználására, ehhez a Johns Hopkins University’s Space Telescope Science Institute évente közzétesz egy nyílt felhívást. Bárki próbálkozhat, de a verseny meglehetősen erős. Általában több száz csillagász tesz javaslatot, amik közül szakmai zsűri választja ki a megvalósítandókat: a beérkező ötletet 20%-a valósul meg nagyjából. 

Plusz egy érdekesség: a Hubble űrtávcsőnél alkalmazott képalkotó technológia segít a mellrák kimutatásában. Az úgynevezett „képalkotó spektrográf” (amit a Hubble a nagyon nagy tömegű fekete lyukak kutatására alkalmazott), alkalmas arra, hogy a női mellszöveteket vizsgálva különbséget tegyen a jóindulatú és rosszindulatú daganatok között.

Képek: Nikon' Small World, space.com, flickr, NASA Scientific Visualization Studio, Index.

A bejegyzés szerzője Varga Zsófia, a BME Kommédia alapképzés hallgatója. 

Beavatkozni vagy nem beavatkozni a természet működésébe? Örök dilemma a természetfilmesek és -fotósok életében. Számtalan eset hozható fel, amikor sem szakmai, sem emberi oldalról nem lehet egyértelmű választ adni erre a kérdésre. Ha pedig a felvételek készítői nem kommunikálnak megfelelően, az még rosszabbá teszi a helyzetet. 

A legtöbben elámulunk a természetfilmek és -fotók képi világán: legyen az egy délutáni pihenőjét töltő bagoly, egymást kergető éjjeli lepkék, az égbolton szálló madarak, egy éjszakai fényben álló kócsag, vagy éppen egy körbekeringő tengeri teknős. Csak néhány példa az utóbbi évek díjazott magyar természetfotói közül: ezeket látva sokan gondolhatják, hogy mennyire romantikus szakma a természetet megörökíteni. Arról már kevesebb szó esik, mennyire nehéz is mindez. Itt egyrészt beszélhetnénk a fizikai megterhelésről: cipelni az több kilogrammos fotóstáskát a szükséges felszereléssel, órákon át mozdulatlanul maradni egy leshelyen, fittyet hányni a mínusz fokokra, a szakadó esőre vagy éppen a rekkenő hőségre és szárazságra, ami még a legedzettebbeket is próbára teszi. Ezt nagyon találóan mutatta be 2009-ben a National Geographic Museum Lions and Leopards (Oroszlánok és leopárdok) kiállítását bemutató reklám:

„Hogyan lehet ilyen képet készíteni? Állj ezen a ponton egy kamerával 3 évig.” (via)

Azonban a természet filmezése érzelmileg sem hagyja érintetlenül a kamera mögött álló személyt. Látni egy fiatal zebracsikót az életéért küzdeni, filmre venni egy kiszáradás küszöbén álló madárfióka haláltusáját, vagy éppen csapdába esett állatot kamerázni. Vajon megmenthetik őket? Hívhatnak segítséget? Vagy csak nézzék végig?

Ezek mind olyan helyzetek, amiknél a legtöbbünk be akarna avatkozni az eseményekbe, ám a természetfilmezés egyik etikai alapszabálya ezt tiltja. Ugyanis ez a természet rendje ellen való, és beleszólás az élet körforgásába. Akárhogy is dönt a kamerába néző filmes, ha egy képsor berobban a köztudatba, akkor a szakember kaphat hideget és meleget is a nyakába: vagy a szakmától vagy éppen a laikusoktól.

Amikor tesznek valamit…

Ifj. Lőrincz Ferenc Nylon című alkotása egy műanyag zacskóval játszó delfint ábrázol. Bár a fotó akár lehetne egy ártatlan játék pillanatfelvétele is, mi tudjuk, hogy ez nem csak erről szól.

„Sajnos egyre több a szemét a tengereinkben, óceánjainkban, és emiatt sok állat pusztul el. A képen egy nylonzacskóval játszó palackorrú delfin látható. Ez a találkozás számára most nem volt végzetes, a delfin inkább játékként fogta fel, ahogy a fejére húzta a zacskót és a nap felé úszott benne...”

– írja képe mellé a fényképész. A 2018-as Év Természetfotósa díj, Kezünkben a Föld kategóriájában 3. helyet ért el a fotó, és a május közepéig megtekinthető 37. Magyar Sajtófotó Kiállításon. Itt a készítő le is írja: a kép után a felszínre hozta a zacskót.

(via)

Tavaly novemberben történt a BBC Dynasties (Dinasztiák) dokumentum-filmsorozat készítése közben, hogy az Antarktiszon forgató stáb egy csapatnyi csapdába esett császárpingvint vett észre. Az állatok egy vihar után vagy besodródtak, vagy beleestek egy árokba, és onnan nem volt menekvésük, minden bizonnyal éhen haltak volna. A filmkészítők döntöttek: ásót ragadtak, és – a pingvinek megzavarása nélkül – jégből és hóból vájtak számukra egy kijáratot, amin keresztül az állatok ki tudtak mászni. Bár a közönség éltette a ”hősöket” és örült a pingvinek megmentésének, a szakmát megosztotta az eset. Egyesek kötötték az ebet a karóhoz a nem-beavatkozás mellett, ám több szakmabeli is úgy nyilatkozott, hogy ők is ugyanígy cselekedtek volna. „Úgy gondolom ebben az esetben a tettük tökéletesen alátámasztható és érthető volt. Én is ugyanígy cselekedtem volna a helyükben.” (Doug Allan, természetfotós)

Ugyanebben a sorozatban, a Kenyában élő oroszlánok és emberek kapcsolatáról szóló harmadik részben történt egy hasonlónak mondható eset. A stáb tagjai észrevették, hogy a megfigyelt oroszlánok furcsán viselkednek, járásuk bizonytalan – különösen az egyik kölyöké. Értesítették a hatóságokat, akik végül jelentették az esetet a Masai Mara Reserve Managementnek. Ők döntöttek úgy, hogy egy állatorvosi egységet küldtek a helyszínre, akik megállapították, hogy az oroszlánok a közeli farmerek által kihelyezett mérgezett csaliktól betegedtek meg. Az állatok ellátása már belekerült a filmbe, ám az csak később derült ki, hogy a filmesek indították el az események láncolatát. Az eset ismételten megosztotta a szakmát. Egyesek úgy vélték, nem szabadott volna beavatkozni – még úgy sem, hogy emberek okozták a bajt, hiszen ezt akkor a stábtagok még nem tudhatták -, míg mások szerint helyesen jártak el. A készítők azzal védekeztek, hogy ők csak jelentették, amit láttak, az állatok életébe való beavatkozásról már nem ők döntöttek.

(via)

Amikor a leghelyesebb döntés végigfilmezni…

Sok esetben viszont a fotós nincs is abban a helyzetben, hogy bármit is tehetne a történések ellen. Ennek egyik oka a távolság, hiszen a kamerával felszerelkezett személy akár több 100 méterre is tartózkodhat az állatoktól, és az események sebessége miatt – még ha akarna is – nem tud beavatkozni. Ugyanakkor a másik ok a saját testi épségük kockáztatása. Ugyanis bármennyire is szelídnek tűnnek, a képek alanyai mégiscsak vadállatok, amik minden látható előjel nélkül megtámadhatják a túl közel merészkedőket. Ez különösen igaz, ha kiszolgáltatott vagy stresszes helyzetben vannak, vagy éppen a kölykeiket érzik veszélyben. Egy fotográfusnak például sikerült azt azelőtti pillanatot lekapnia, amikor egy oroszlán éppen nekiugrik.

(via)

És a sort sokáig lehetne még folytatni:

(via)

Természetesen a nem beavatkozás mellett szól az is, hogy bármennyire is nehéz tehetetlenül nézni egy állat szenvedését, meg akarják mutatni a világnak az adott tragédiát. Az egyik leghíresebb példa erre a 2017. decemberében közzétett National Geographic videó egy éhező, csontsovány jegesmedvéről.

A fényképész írta egy beszámolóban:

„[A jegesmedve] nem mozdult, majdnem egy óráig. Amikor végre felállt, vissza kellett tartanom a lélegzetemet. Paul [a filmes] már korábban figyelmeztetett a jegesmedve állapotára, de amit láttam, arra nem voltam felkészülve. Az állat egykor fehér kabátja, ritkulásnak indult és koszos volt. A bőrét és csontjait határozottan látni lehetett. Minden lépés számára fájdalmat okozott és csak lassan mozgott. Azt mondhattuk volna, hogy sérült volt vagy beteg, de biztosan éhezett. Azt is láttuk, hogy az utolsó napjait éli. Ahogy pedig megközelítette az egyik üres fémhordót étel után kutatva, hallottam a kollégáimat zokogni.”

A videós, Paul Nicklen először Instagram-on tette közzé a videót, „így néz ki az éhezés” felkiáltással. Hozzáfűzte, amikor a tudósok azt mondják az elkövetkezendő száz évben kihalnak a jegesmedvék, ő maga ilyennek képzelni el majd a halálukat. Posztjában arról is beszélt, hogy csökkentenünk kell a széndioxid lábnyomunkat, a környezetet kímélő ételeket kell fogyasztanunk és nem szabad kiirtani az erdőinket, és a Földet – mint otthonunkat – kell magunk elé helyezni.

Amint National Geographic felkarolta a videót, az szinte vírusként terjedni kezdett – de már azzal a felkiáltással, hogy „Így néz ki a klímaváltozás”. A készítők pedig sokkolódtak a reakcióktól. Sokan hálájukat fejezték ki hozzászólásaikban, hogy megmutatták nekik a globális felmelegedés hatásait, ám többet vádaskodni kezdtek, hogy miért nem etették meg, terítettek rá pokrócot vagy vitték állatorvoshoz a jegesmedvét. Ám – ahogy a készítők is írják – ezek egyike sem tudta volna megmenteni az állatot.

Egy másik példa a nemrég Netflixen megjelent új, David Attenborough természetfilm sorozat A mi bolygónk (Our planet):

A sorozat leginkább az ember természetre gyakorolt hatásáról szól, aminek egyik részében rozmárok gyülekeznek a Bering-szoros egyik partszakaszán. Viszont ez a terület csak kevés helyet biztosít a tömegével odagyűlő állatoknak, ami a filmesek szerint elsősorban a klímaváltozásnak és az amiatt vészes mértékben visszahúzódó jégtábláknak köszönhető. A készítőknek pedig egy sor jelenetet sikerült lekapniuk, ami szerintük jól leírja a globális felmelegedés hatásait: a meredek sziklákon esetlenül lefelé mozgó állatok a biztos halálba zuhannak. A Netflix által közzétett felvételeket jól látszik az emberek elborzadása, a tehetetlenség és valamelyest a düh is.

Mit kommunikáljanak?

Az utóbbi két eset viszont nemcsak a nem-beavatkozás szabály betartásának világított rá, hanem arra is, hogy mennyire komoly felelőssége van a természetfilmesnek a kommunikációt illetően. Ugyanis sem a jegesmedvés, sem a rozmáros esetben nem voltak egy véleményen a szakértők azzal kapcsolatban, hogy a jelenetsor a klímaváltozás egyértelmű hatását mutatja. Az első esetben  a National Geographic hibázott, és torzítva az eredeti üzenetet a globális felmelegedésre fogta a jegesmedve éhezését. Bár ez nem közvetlenül a filmesek hibája volt, ők is elismerik, hogy nem voltak egyértelműek az üzenet átadásakor és nem hangsúlyozták eléggé a lényeget. Azt is hozzátették, hogy nem tudják, mi lett a jegesmedvével, mert az később bemászott a vízbe – ahol a filmesek szerint már könnyedebben mozgott – majd elúszott. Így az sem kizárt, hogy végül valahogy túlélte.

A rozmárok esetén több szakértő azzal érvelt, hogy „a rozmárok helyet keresnek maguknak a tömegtől távol” narratíva nem helytálló, mivel ezek az állatok általában kisebb csoportokban gyülekeznek és normális körülmények között is hajlamosak a sziklákra felmászni. 1994 és 1997 közötti statisztikák szerint évente tucatnyi állat halt meg ilyen körülmények között. Ám a filmet készítő szakemberek ezt nem így látják. Az általuk készített felvételeken szerintük 100 elpusztult állat is lehet, amik még a köveken belehaltak az esés miatti belső vérzésbe vagy az óceánig eljutva, élettelen testüket később sodorta partra a víz.

Minden helyzet egyedi és mindegyikben sok tényezőt kell mérlegelni a természetfilmesnek vagy -fotósnak mielőtt döntést hoz. De az biztosnak tűnik, hogy ezekkel az esetekkel érdemes találkoznunk, hogy jobban megértsük, miként hatunk a körülöttünk lévő élővilágra.