A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Hogyan használható a kortárs képzőművészet a márkakommunikációban?

2021. május 14. - KomMédia BME

A 21. század pörgős világa tele van folyamatosan változó marketing és branding trendekkel. Nagyon fontos a CSR, a brand purpose kommunikációja, tarol környezetvédelem beemelése a marketingbe, és a fontos és aktuális társadalmi kérdésekre is reagálni kell. Mi az, ami mégis újdonság és könnyen kiemelhet egy brandet a tömegből? A kortárs képzőművészet és márka kollaboráció egy gyakran megjelenő, de mégsem nagyon elterjedt üzleti és támogatói eszköz, amiből mind a művész, mind a brand profitálhat. Lássuk milyen lehetőségeket rejt és milyen fajtái vannak.

“Art is sexy! Art is money-sexy! Art is money-sexy-social-climbing-fantastic!” (Thomas Hoving, a New-York-i Metropolitan Museum of Art volt igazgatója)

Elsőre úgy tűnhet, hogy a művészet és a brandek világa nagyon különböző értékeket képviselnek, mások a prioritások és a dinamikák, az egyik világ nem érti a másikat. Bár ebben van némi igazság, érdekes megvizsgálni, hogy az együttműködés nem egy óriási lehetőség-e inkább mindkét félnek.

A két világ különbözősége ellenére számtalanszor bebizonyosodott, hogy ahhoz, hogy az emberek és a márkák között szoros kötődés jöjjön létre, a művészet egy nagyon hatásos eszköz. A kortárs művészet mind értékrendben és jelentésben, mind vizualitásban olyan értékeket közvetít, hogy ütős branding eszköz lehet. Tökéletesen megalapozza ezt, hogy a művészet mindig is különleges helyet foglalt el a társadalomban. A kortárs művészetek világára a sokan úgy gondolnak, mint valamire, ami intelligens, exkluzív és különleges, ami kultúrát és presztízst sugároz.

A nagy márkák művészeti együttműködései felkeltik a sajtó és a nyilvánosság figyelmét és felpezsdítik a brand kreativitását - új, az adott művészt kedvelő csoportokhoz juttatva el a hírük. Ezek a kollaborációk megnyitják a lehetőséget arra is, hogy a márka kapcsolatba kerüljön a kortárs művészeti világ hírességeivel, a közönség számára bizonyítva ezzel a márka esztétikai érzékenységét.

A művész és brand együttműködések valószínűleg nem csak azt a közönséget tudják elérni, amelyik eddig is érdeklődött a márka, termék vagy szolgáltatás iránt, hanem olyan új csoportokat, akik a művész személye, a kezdeményezés témája vagy az új vizuális világ miatt figyelnek fel rájuk.

Nézzük, milyen formái vannak a kortárs képzőművészet és egy márka együttműködéseknek.

Limitált kiadású kollekciók

Az egyik legtipikusabb kollaborációs mód egy közös, limitált kiadású kollekció tervezése, ami az adott márka neve alatt és a művész vizuális világát tükrözve jön létre. Ez lehet egy táskakollekció például, de víz, kávé vagy kozmetikai termékek is új csomagolást kaphatnak. Így a műalkotások viselhetővé, hordozhatóvá, használhatóvá válnak, a tulajdonosok imázsának részei lesznek. A luxus divat és a művészet összeolvadásának érdekes hatása, hogy a luxus divattermék általában az együttműködés megfizethetőbb részévé válik a valódi híres és értékes műalkotásokhoz képest. Habár egy táskával, sállal vagy ruhával az emberek nem birtokolnak tényleges műalkotásokat, mégis így érezhetik, ami ezeket a termékeket még kívánatosabbá teszi. Az adott tárgy egy lehetőség arra, hogy egy művész autentikus darabját birtokolhassák, ezt megmutathassák, mégis relatíve alacsony áron.

Erre tökéletes példa a Louis Vuitton és Yayoi Kusama közös kollekciója 2012-ből, ami táskákból, kiegészítőkből és ruhadarabokból is állt. Az együttműködésnek akkora sikere volt, hogy tovább is lett fejlesztve concept store-rá. A concept store olyan márkaüzletet takar, ahol termékek mellett nagyon hangsúlyos a brand kultúra építése. Egy életérzést, életstílust közvetít és a márka termékeinek egy gondosan kiválogatott kis része található csak meg. Kiemelten fontos az üzlet által nyújtott élmény, amit a design-al, eseményekkel, együttműködésekkel, exkluzív kínálattal próbálnak elérni.

kep5_2.jpg

Yayoi Kusama kollaborációja a Louis Vuittonnal (via)

Egy másik példa a Rodin kozmetikai márka együttműködése Donald Robertson művésszel, ahol a Sellő névre hallgató limitált kiadású kozmetikum kollekciót alkották meg.

kep6.png

A Rodin együttműködése Donald Robertsonnal – „Mermaid” kozmetikum kollekció (via)

Ezek a kollekciók általában nagy figyelmet kapnak a médiában, megjelenéseket, eseményeket lehet rájuk felépíteni. Habár ebben a helyzetben a művésznek előre meghatározott szabályrendszer keretein belül kell alkotnia - amit az adott brand vizuális világa és a termék is meghatároz-, ezen kívül általában nagy szabadságot hagyhat a kreativitásának.

Független műtárgy

A következő kategória sokkal szabadabb, itt a műtárgy a termékektől függetlenül jelenik meg, de a márkához kapcsolódva, annak üzleteiben. Itt inkább azon van a hangsúly, hogy a márka presztízsét emeljék, indirekten kommunikáljanak művészettel a brand identitásáról, értékeiről, nem a konkrét termékeket akarják kívánatosabbá tenni. Itt is megvan a vizuális és értékrendi együttműködés a márka és a művész között, kölcsönösen emelik egymás értékét, de ez sokkal kevésbé direkt, mintha a terméken jelenne meg. Ide tartozik, amikor egy művész munkája megtalálható a márka zászlóshajó üzleteiben, a művész munkáinak felhasználása eseményeken vagy kampányokhoz. Itt a művész nincs olyan fix keretek közé szorítva mintha egy terméket kellene újraálmodnia, így sokkal szabadabb az alkotásban és kreatív ötletekben, bár természetesen itt is lehetnek megkötések és irányvonalak.     

Erre példa a Louis Vuitton 2006-os együttműködése, amikor a márka Olafur Eliasson dán-izlandi képzőművésszel dolgozott együtt. A művész „Eye see you” című művét karácsony környékén mutatták be, és három hónapon keresztül világszerte a Louis Vuitton üzletek kirakataiban volt látható. Ez az együttműködés azért is különleges, mivel a márka úgy döntött, hogy hónapokig nem mutat semmilyen saját terméket a kirakatokban, hanem csak ezzel az alkotással képviselik magukat az év egyik legnépszerűbb vásárló időszakában.

A műtárgy egy hatalmas, ragyogó szem, ami rávillan a mellette elsétáló emberekre, ezzel az ő kíváncsi tekintetüket imitálva. A napelemes lámpa egy pupillát formál, és kapcsolatot teremt a bolt és a közönség között.

kep7.png
Olafur Eliasson „Eye see you” című műve egy Louis Vuitton üzlet kirakatában (via)

kep8.png

Olafur Eliasson: „Eye see you”(via)

Múzeumok, művészeti központok

Ez a fajta együttműködés a brand szorosabb és hosszú távú kapcsolata a művészetekkel. Egyes márkák olyan elkötelezetten fektetnek a művészetbe, hogy teljes múzeumokat, galériákat vagy művészeti tereket álmodnak meg.

A Louis Vuitton például megnyitotta a Louis Vuitton Foundation-t Párizsban, amit egy új fejezetnek tartanak a cég művészeti pártfogásának történetében. Bernard Arnault, az LVMH Csoport elnöke a Louis Vuitton Foundation-t a következőképpen jellemezte:

"Ez egy olyan tér, amely párbeszédet kezdeményez a nyilvánossággal, egy intellektuális platform a művészeknek és a szakmának a vitára és gondolkodásra."

Ezek a művészeti központok tökéletesek a közönséggel való interakcióra, és javítják a márka elismertségét és hírnevét, miközben értéket nyújtanak a nyilvánosság és a szakma számára.

kep9.png

A Foundation Louis Vuitton épülete Párizsban (via)

kep10.png

Frank Gehry: „Fish Lamp” című műve (a Foundation Louis Vuitton-ban kiállítva) (via)

A művészetek szponzorálása

A művészetek szponzorálása is a gyakori művészeti együttműködések egyike. Bár azt gondolnánk, hogy ez kevésbé nyereséges a vállalatok számára, ezt a módszert is többek között a kompenzáció motiválja. Nem minden márka helyzete olyan könnyű, mint a divatmárkáké művészeti együttműködés tekintetében. Például a kőolaj-, fegyver- és dohányipari vállalatoknak is szükségük van imázsépítésre, és a fent említett együttműködések kevésbé illeszthetőek be a márkák profiljába, sőt talán kivitelezhetetlen is számukra. A művészetek szponzorálása mégis jó stratégia ezen cégek vállalati imázsának javítására is. Ezt mutatja, hogy Amerikában és Nagy-Britanniában ezen ágazatoknak brandjei a legnagyobbak művészeti szponzorációban.

A szponzorációból kiinduló együttműködés is megjelenést nyújt katalógusokban, plakátokban, promóciós anyagokban, és összekapcsolja a márkanevet a művészettel, pozitív dolgokkal és a jóakarattal. Az American New Museum of Contemporary Art-ot és a Metropolitan Museum of Art-ot egyaránt támogatta a Philip Morris az elmúlt évtizedekben.

Művészeti események és projektek

Végül, de nem utolsó sorban, fontos megemlíteni a különböző eseményeket, pályázatokat és projekteket, amiket egy brand és egy művész közösen hoz létre. Ebben a kategóriában sokféle lehetőség van, és általában mind a művész, mind a brand aktív részvételét igényli.

Itt kiemelném az Absolut vodka együttműködését Andy Warhollal (vagyis a The Andy Warhol Foundation-nel) 2014-től. Warhol és az Absolut közötti együttműködés 1986-ban kezdődött, amikor a művész még életben volt és sikeres címkét tervezett a vodka márkának, ami minden idők egyik legikonikusabb művész-márka együttműködésévé vált. Ennek a fontos kapcsolatnak az emlékére az Absolut egy összetett kampányt hozott létre 2014-ben az Andy Warhol Alapítvánnyal. Egyik egy fontos része egy buli volt, egy különleges éjszakai élmény. Egy fényművész és egy kísérleti EVP (electronic voice phenomenon) művész dolgozott együtt a kreatív élmény megalkotásában egy interaktív fényinstallációval, amely Warhol szavait keverte hanghullámokkal kiegészítve. A projekt egy műtárgycserét is tartalmazott. Célja az volt, hogy világ legnagyobb online művészeti csereberéje legyen, ahol a résztvevők beküldtek egy-egy digitális műalkotást, és mindenki cserébe is kapott egyet. Az legizgalmasabb talán mégis az volt, hogy Andy Warhol egyik eredeti alkotását is bevonták a cserébe.

A fent említett módszereken kívül is találkozhatunk művész és márka együttműködésekkel, de ezek a fő irányok. Ezek sokfélesége is mutatja, mennyi lehetőség rejlik egy ilyen együttműködésben, mennyit adhat egy brandhez, mennyit kaphat tőle egy művész, és mennyi kreatív lehetőség van személyre szabni a projekteket.  

A bejegyzés szerzője Kiss Dorottya Réka. 

konzerv_1.png

„Az egyik kedvenc dolgom abban, hogy ember vagyok, az az, hogy változok” – Afrebab rajzaival a felnőtté válás útján

Az Instagramon afrebab néven alkotó Balla Julcsi jelenleg kommunikáció- és médiatudományt hallgat a BME-n, ezzel párhuzamosan illusztrálni és animálni tanul. Az így megszerzett tudását ötvözi oldalán, amit ő úgy írna le, mint „egy felnőtté váló fiatal lány életének, útkeresésének és a saját sárkányaival való megküzdésének a naplójából aprócska, őszinte darabok”. Az érzéseiből alkot, és nem fél (vagy csak néha) megmutatni, hogy ő is ugyanazon megy keresztül, mint minden fiatal. Olykor ő a „fel kellene nőni, de nem akarok Julcsi; a szeretni kellene, de nehéz megtanulni Julcsi; a mindig mulatni akaró” vagy épp „nagyon elveszett, szomorú, fáradt Julcsi; az értetlen, büszke, figyeljetek rám Julcsi”. Olvassátok őszinte és baráti beszélgetésünk afrebabbal!

Mikor és hogyan hoztad létre az afrebabot?

Már gimi vége óta érett ez a dolog, hogy a sok mesélnivalót, ami van bennem, kiadjam magamból. Nagyon szeretek mesélni, csak szóban nehezebben megy. Amikor egyetemre kerültem, nem találtam a hangomat, minden és mindenki új volt, még nagyobb szükségem volt arra, hogy kifejezzem magam. Úgyhogy maradt a rajz és az írás.

Néhányak számára talán még mindig rejtély, hogy mit jelent a művészneved. Feltárod előttük a titkod?

Sokáig tanultam latint, nagyon szerettem, és mindig szépnek találtam, hogy a rómaiak babérkoszorút tettek azok fejére, akikre büszkék voltak. És azóta bennem volt, hogy én babérfa szeretnék lenni. A babérfa foglalt volt meg túl egyértelmű, ezért visszafelé lett afrebab, és igen, emögött az van, hogy valami olyat akartam és akarok alkotni, amire büszke lehetek.

Azt hiszem, hogy ezt el is érted.

Egyébként igen, nemrég sikerült elérnem, hogy határozottan büszke legyek erre. Sokáig például nem szerettem visszanézni a rajzaimat a nehezebb időszakokból, mert rossz volt a sok elveszettségre meg a katyvaszos fejemre emlékezni, vagyis arra, ami akkor volt bennem. De most már büszke vagyok rájuk, mert ha ránézek mondjuk az egy évvel ezelőtti képeimre, akkor tudom, hogy a mostani Julcsi tudna segíteni annak a Julcsinak. És ilyenkor képzeletben adok az akkori magamnak egy ölelést. A kisebb Julcsi büszke lenne a mostani magamra, a fejlődésemre, és én is büszke vagyok ám az akkori Julcsira! Ez megerősítés is magamtól magamnak, hogy haladok, fejlődök és tanulok. Sokszor elfelejtjük, miket éreztünk az úton, pedig szerintem fontos, hogy emlékezzünk rájuk. Jó, hogy az afrebab ezt emlékül őrzi nekem. Jó ezt látni és hálával ünnepelni.

És jó hallani, hogy ezt ki is mondod, és látom az arcodon is, hogy tényleg így van! Itt jegyezzük meg azoknak, akik olvassák: a szemed is másképp csillog, még képernyőn keresztül is. Az alkotásaidon meg egyértelműen látszik, hogy nagy szerepet játszanak az érzelmek az életedben. Sokan azonban nem képesek beazonosítani őket. Te hol tanultad ezt meg?

Szerintem ez a személyiségemből is fakad, hogy hajlamos vagyok nagyon sokat és nagyon mélyen érezi. Intenzíven élem meg az érzelmi oldalát annak, ami velem és körülöttem történik, szóval igazából a szükség is szülte, hogy foglalkozzak ezekkel. Szerintem maga az afrebab meg a rajzolás óriási szerepet játszottak ebben, mert a saját érzéseimből dolgozok, szóval egy idő után ráállt erre az agyam. A rajzok is segítettek rájönni, hogy mi is van bennem, mert amikor szabadon rajzolok, az mindig azt tükrözi, ami épp bennem van. Még akkor is, ha szóban nem mindig tudom megfogalmazni.

A rajznak vagy a szavaknak van számodra nagyobb jelentősége?

Változó, de a kettőt egyszerre használva találtam meg igazán a hangomat. Mindegyik fontos, hogy át tudjam adni azt, amit akarok.

Az alkotói válságról túl kevés szó esik. Nálad például mi váltja ki?

Amikor kiürül a lelkem, azt hiszem.

Amikor egy üres befőttesüveg vagy? Ezzel most az egyik posztodra utalok. 

Nem, még abból is tudok alkotni! Tök jó, hogy amikor katyvaszos vagy éppen teljesen üres a fejem, olyankor legalább azt meg tudom fogalmazni, hogy katyvaszos vagy üres a fejem. És amikor már ezt sem tudom megfogalmazni, na, akkor nem tudok alkotni. Ilyenkor úgy érzem, hogy tényleg nincs mondanivalóm, elfogyott. Ez nehéz, mert nyilván amikor gyakran rajzolsz, és megszoktad, hogy ez egy kis szelep, amin kiengeded a dolgokat, akkor az az életed részévé válik. Átáll az agyad, hogy észrevegye az apró dolgokat is, és megfogalmazza, hogy erről lehetne készíteni egy rajzot. De amikor kifogysz ezekből, olyan, mintha megnémulnál. És az no, hát nehéz.

Szóval ez nem csak szelep, hanem terápia is?

Igen-igen. Gimi végén, de főleg az egyetemen voltak mélypontjaim és depressziós epizódjaim, sokat szorongtam. Foglalkoznom kellett a mentális egészségemmel, jól akartam lenni. Na, és ezek nagyon jó inspirációforrásai voltak az alkotásaimnak! A rajz nagyon sokat segített abban, hogy ki tudjam adni magamból az érzéseket, hogy „kiterápiázzam” magamból a lelki folyamatokat. Amikor elkezdtem feldolgozni ezeket, akkor kezdett az afrebab is igazán növekedni.

Azt hiszem, ez is azt mutatja, hogy nagy igény van arra, hogy szó legyen az ilyen helyzetekről és érzésekről. Nagyon sok fiatal megy végig ezeken, és nagyon kevés a kommunikáció erről. Pedig jó tudni, hogy én se vagyok egyedül, és ők se. Rengetegszer kapok olyan visszajelzést, hogy hasonlóan éreznek, mint én, és hogy segítettem nekik megfogalmazni vagy tudatosítani az érzéseket. Nagyon fontos, hogy ha valaki rosszul van, tudjon segítséget kérni. Amikor elkezdtem rosszabbul lenni, én se igazán tudtam, mitévő legyek. Aztán az egyik tanárom látta rajtam, és azt mondta, hogy „Julcsi, ha a lábad fáj, akkor elmész orvoshoz, és hogyha a lelked fáj, akkor menj el azzal is szakemberhez!”

Segítséget kérni teljesen okés, szakemberhez fordulni teljesen okés, hiszen azért vannak! Én is jártam terápiára. És kicsit azért vicces is, mert amikor már elkezdtem jobban lenni, egészségesebb fejjel gondolkodni, még meg is ijedtem, hogy most akkor mi lesz velem, miből fogok dolgozni? Mert a negatív dolgokból könnyű volt inspirálódni, a pozitívakból nehezebb, de ezt is jó volt megtanulni, mert ilyen gondolkodással talán segíteni is könnyebb. Ezért is szeretem olyan nagyon ezt az oldalt, ez az én kisbabám. Kapcsolat a két évvel ezelőtti Julcsi meg a mostani Julcsi között. De próbálom könnyeden meg viccesen megfogalmazni ezeket, mert nevetni jó!

Ámen! És mondd csak, hogyan tud segíteni a művészet egy épp felnőtté váló fiatalt az útján?

Mikor felnőtté válik az ember, tele van kuszasággal a feje: dönteni arról, mi lesz, ha nagy lesz, megtanulni ezt az élet-dolgot és csetleni-botlani benne. Csomó mindennel meg kell küzdenie, és a művészet tök jó eszköz erre. Amikor azt mondom, művészet, most ne valami nagy dologra gondolj, csak valamire, amit alkotsz. Lehet bármilyen műfajban. Az, hogy kiadod, ami van benned, az mindig segít, és gyógyít. Segít haladni.

Én nem tudom, hogy bármilyen művészeti ágban ki tudom-e adni magamból, de amikor a te rajzaidat nézem, akkor úgy érzem, hogy te segítesz ezt megtenni, mert olyan érzéseket meg helyzeteket fogalmazol meg, amin szerintem mindenki keresztülmegy. Szóval minden nem művészkedő ember nevében is köszönöm, hogy megosztod ezeket!

Ezek olyan érzések, amik mindenkié. Olyan sárkányok is, amelyekkel sokan megküzdenek. Az egyik kedvenc dolgom abban, hogy ember vagyok, az az, hogy változok, és mindezt a változást nyomon követhetem, örülhetek neki, tanulhatok, fejlődhetek belőle. Folyamatos tanulás ez, nem lesz vége sose, és ez így jó. Az oldalon elég széles a skála az érzésekből, és lassan háromszáz rajz van fent, ami ezeket őrzi. Szerintem azért is szeretik ennyire, mert őszinte, és nem akar több lenni. De ez ijesztő is néha, hiszen sebezhető lesz az ember, ha ilyen őszinte érzésekből meg a lelkéből dolgozik, és ezt meg is mutatja a világnak.

Amikor alkotsz, magad elé képzelsz valakit?

Mivel az érzések az emberekkel való kapcsolataimból is jönnek, persze hogy van, hogy valakiről készül egy rajz, vagyis arról, amit ő váltott ki bennem. Ez mindig vicces és izgalmas, mert szerintem az emberek általában nem jönnek rá, hogy róluk szól. Szóval nem mondom, hogy nem volt olyan soha, hogy esetleg célozni akartam volna valakinek egy rajzzal… De ez titok!

Neked miben segített az afrebab?

Egy jobb verziómmá válni, sok mindent elengedni, fejlődni és jobban érteni magam. És használni a hangom!

Utolsó kérdésem: nemrég megosztottad, hogy kicsi Julcsi üzent mai Julcsinak. Mai Julcsi mit üzen magának későbbre?

Azt üzenem, hogy az élet szeret, és szeresse jól vissza. Jól szeresse vissza!

A bejegyzés szerzője Csizmadia Kinga, a BME KomMédia alapképzéses hallgatója. 

Képek: Balla Julcsi, a BME KomMédia alapképzéses hallgatója. 

konzerv_1.png

Frida Kahlo élete és munkássága a tömegkultúra tükrében

Frida Kahlo, a mexikóvárosi festőművésznő a 20. század egyik legemblematikusabb alkotója, akinek alkotásai már korában is rendkívüli népszerűségre tettek szert, a ’70-es évek feminista megmozdulásai során pedig valóságos ikonja lett a tüntetőknek. A 2002-ben jelent meg az életéről szóló film, a Frida, amely újra felizzította emlékét. Évekkel később pedig a festőnő kimozdulva a múzeumtérből táskákról, ruhadarabokról, füzetekről, kulcstartókról köszönt vissza lángra lobbantva ezzel egy új trendet, amely középpontjában egy autentikus mivoltáért harcoló, büszke, erős, fizikai és mentális nehézségeken magát túlküzdő hősnő áll. Kahlo emléke azonban nemcsak egy formaldehidbe mártott, hibátlan relikvia, hanem annál sokkal több. Életének számos aspektusa mellett megyünk el szó nélkül, a festőművésznő tömegkultúrává való meszesedése ugyanis nem egyenértékű teljes körű ismeretével. Hogyan lehet, hogy szemet hunyva életének sötétebb oldalai felett példaértékű alkotóként emeljük a művészet legnagyobbjai közzé? Minek a hatására válhatott trenddé, amikor életvitele, mentalitása és stílusa jelentősen eltér a mai víziószerű ideáljainktól? Mennyiben hasonlít a giccsnél megfigyelhető jelenséghez, ami olcsón kaphatóvá teszi a művészeti felsőbbrendűség irigyelt érzését? 

Kahlo a perspektívák keresztmetszetében

Frida Kahlo életét legalább három különböző perspektívából lehet megközelíteni, amelyek csupán felületes áttekintéssel is magyarázatot adhatnak arra, miként válhatott a festőnő a 21. századi fiatalok trendjeinek központjává és példaértékű bálványává. Kahlo a szemünkben lehet egy mindenkitől független, testi megpróbáltatásokon átesett, mégis magára találó kalandor; lehet egy autenticitásra törekvő, önmagáért és a kultúráért harcoló, női mivoltát kincsként őrző, megmásíthatatlan hős; de lehet egy hangját visszafojtani képtelen politikai élharcos, aki a közéleti témák mellett bátorkodik olyan társadalmi kérdéseket is a vászonra vinni, mint a “gyengébbik nem” szerepe, a szexualitás vagy a gyermeknélküliség.

frida_1.jpg

Vonalrajz Frida Kahlóról (ismeretlen szerző, forrás: Pinterest)

Kahlo 1907-ben született Mexikóvárosban, egy igen szegény családban. Az anyagi nehézségeket bonyolította, hogy a kis Frida hatévesen elkapta a poliovírust (járványos gyermekbénulás), melynek következményeképp bal lába deformálódott. Egyetemista korában egy közlekedési balesetben egy kapaszkodórúd keresztülszúrta Frida derekát, ezzel maradandó sérüléseket okozva a gerincében és a medencéjében. Életben maradásának komoly ára volt: három hónapig, teljes testét fedő gipszben volt kénytelen ágyban maradni, csavarok és drótok hálózták be a testét, és egész életén át végig kísérték a fizikai fájdalmak, amelyek a tragédia maradványaiként nyomasztották őt. A gyermekvállalásra képtelenné vált, tehát nemcsak a fizikai fittségét vesztette el, hanem a családalapítás lehetőségétől is megfosztotta a sors. Az orvosok tiltása ellenére nem egyszer próbálkozott a gyermekvállalásával, minden megpróbáltatás és sérülés ellenére hitte, hogy teste képes befogadni egy utódot. 1950-ben amputálták az egyik lábát, ami örökre ágyához kötözte őt, mely mellett a fájdalomcsillapító pirulák dobozai őrködtek a festőnő felett. Kahlo fájdalmait pontosan nem érezhetjük át, de a testképzavarok világában a tökéletes testtől való megfosztottság, olykor túlzó emóciója mégsem áll olyan messze tőlünk. A festőnőt elszenvedett tragédiái azonban aligha akadályozták meg bármiben is. A poliovírust követően előszeretettel öltözött férfinak, a hosszú nadrágok ugyanis eltakarták formáját vesztett lábát. Ez a játéknak induló jelmezesdi talán gyökere volt későbbi, nőkkel folytatott viszonyának, amit részben a férjétől való elválás okozta depresszió izzított fel. Súlyos balesete következtében az ágyban töltött időt festéssel ütötte el, ami végérvényesen is elsodorta őt a korábbi orvosi pályától a művészeti élet ecsetvonásai felé. Amputált alsó végtagja nem lehetett oka annak, hogy lemaradjon első kiállításáról, így ágyon érkezett a nyitóestre. 

Kahlo életének nehézségeit ismerve talán még inkább felértékelődik az autentikus életvitelre való törekvése. A nála 20 évvel idősebb Diego Riveraval folytatott házassága korántsem volt szokványos, leginkább a “se veled, se nélküled” kifejezés illette viharos kapcsolatukat. Rivera hétköznapjainak egyenletében a házasság szentsége nem volt egyenlő a testi örömök nyújtotta, változatos kalandokról való lemondással. Kahlo szemet hunyt társa valóban mindössze ösztönöktől, mintsem szerelmi emócióktól vezérelt félrelépései felett, de Rivera Frida húgával folytatott viszonya mellett már nem tudott elmenni szó nélkül. Egy éves elválásuk időszakában ő is belevetette magát a nemi élet hullámaiba, de végül mégis csak Rivera partszakaszán kötött ki egy újbóli házasságkötést követően. Kahlo mindenhova követte festőművész férjét, aki némiképp nagyobb elismerésre tett szert az állami megbízatások révén. A New York-ban tett látogatásuk népszerűséget és biztos anyagi jövedelmet vázolt a szemük elé, de Kahlo nehezen barátkozott meg a modern élet központjának mentalitásával. Szinte már-már törtető lendülettel viselte a mexikói ruhakölteményeket jelezve, a nagyvárosi lét nem csorbíthat valódi kultúráján, hazája hagyományán.

Kahlo kiállása önmagáért, a nemzeti értékekért és a tiszta szerelemért példaértékű, ám magánéletének pár aspektusa azonban mégis megkérdőjelezi, hogyan válhatott a nőiség ikonosztázává. Egy férje hűtlenségét feltétel nélkül elfogadó nő, aki társa elismertségéért követi őt a kontinens másik végére is – függetlenül attól, hogy ez az ő kedvére válik-e vagy sem – már kevésbé illik bele a ’70-es évek feminista mozgalmainak törekvéseibe. Kissé olyan, mintha Kahlo életének ballépéseit kitöröltük volna, és csak azt helyezzük előtérbe, amik az aktuális érdekeinknek megfelelnek. Arról nem is beszélve, hogy a “hangját visszafojtani képtelen politikai élharcos” tulajdonképpen a Kommunista Párt büszke támogatóját takarja, aki olyan sajátos lelkülettel osztotta a marx-i ideákat, hogy utolsó festményén saját magát Sztálin arcképének társaságában vitte vászonra. Továbbá a kommunista tisztogatások célpontjává vált, hasonló nézeteket való Trotzkij Kahlo otthonában kért menedéket az alkotótól, mi több, az ágyában is megfordult.

frida_3.jpg

Önarckép Sztálinnal (Frida Kahlo, 1955, forrás: Pinterest)

Mindezzel nem azt kívánom bizonyítani, hogy Kahlo elismertsége életének vakvágányai folytán kétségbevonható, sőt. Mindössze arra szeretnék rámutatni, hogy a már trenddé avanzsált festőnő múltjában aligha merítkezünk meg, inkább csak a lábujjainkat mártjuk bele sorsának zavaros vízébe, megfosztva magunkat ezzel az igazi “Frida-élménytől”. A festőnő továbbélése a művészeti élet ezen ágának virágzásának, újjáéledésének tudható be, ami ha felületesen is, de betekintést ad a fiatalok számára a történelem egy kiemelkedő személyiségének alkotásaiba. Kahlo 21. századi reneszánsza azonban szó nélkül siklik el olyan tények mellett, amik nemcsak árnyaltabbá tennék a Frida-jelenséget, de könnyebb és mélyebb megértést biztosítanának számunkra művészetének értékelése során. Kell, hogy oka legyen annak, hogy Kahlo tömegkultúrába való transzplantálódása csak részlegesen, mégis annál sikeresebben zajlott le, homályban hagyva életének számos részletét.

„Freeda” Kahlo szárnyalása

Ahhoz, hogy megértsük a Frida-trend kialakulásának okait, érdemes hátrébb lépnünk, és a jelenséget a design, valamint a tömegkultúra víztükrében megvizsgálnunk.

A Frida-trendet olyan termékek és az alkotó sajátos stílusából feltámasztott design teszi ki, amelyek kimozdulva a múzeumtérből közelebb hozzák a képzőművészetben kevésbé jártasak személyeket is a munkásságához. A mexikói minták, a virágözönök, az örömtelinek gondolt halál koponya motívumai, a hosszú, bő szoknyák (amik anno Kahlo sérült lábát voltak hivatottak takarni), az összenőtt, bozontos szemöldök természetes vonulatai, valamint a színes ecsetvonások kavalkádja mára már táskákon, kulcstartókon, ruhadarabokon, de még plüss figurákon is viszontláthatók. Kahlo stílusa beitta magát a tömegkultúrába és a 21. század legnagyobb trendjeinek magasságába emelkedett, csak úgy, ahogy Klimt szecessziós ismertetőjegyei is nyomokban továbbéltek a giccs lassú, örökéltű lépteiben.

frida_5.jpg

Eladásra szánt, falra akasztható, modern festmény (Devine Paintings, 2020, forrás: Pinterest)

Frida és a termékelmélet

Fontos azonban tisztázni, mit értünk pontosan a “termék” alatt. A Magyar értelmező kéziszótár szerint “az emberi munkának valamely szükséglet kielégítésére alkalmas eredményei”. Ebből feltételezhető, hogy csak úgy, ahogy a minket körülvevő termékek legjava, a Frida-trenddel felöltött tárgyak is hivatottak valamilyen célt szolgálni. Az említett termékek sorának is találhatunk ilyen hivatottságot: a táska értékeink hordázására, a kulcstartók kulcsaink egy helyen tartásárára alkalmazhatók, a ruhadarabok a megjelenésünket biztosítják, a plüss figurák pedig játékeszközök. Ami a Kahlo dizájnnal felruházott termékeket megkülönbözteti mondjuk a mosógéptől vagy a porszívótól (amiket ugyanúgy egy cél érdekében, termékként használunk napjaink során) az az érzelmi többlet, az emlék, ami hozzá köt, és az kódolt tartalom, amivel üzenni tudunk a világ felé, ezzel lehetőséget biztosítva magunk számára a kibontakozásra, az önbeteljesítésre.

Kétségtelen, hogy az utóbbi időszakban a termékek érzelmi és szociális hatásai kibontakozni látszottak, hiszen a piaci verseny szinte már-már kötelezővé tette, hogy a kivitelezők bizonyos termékkategóriák esetében az emberközeliségre alapozzanak. Ennek következtében sok termék olyan tulajdonságokat hordoz, amik önmagukban is motiválnak minket a megvételükre, a birtoklásukra függetlenül attól, hogy valóban szükségünk van-e a használatukra vagy sem (Bauer, Lissák és Horváth 2000). A tárgyak kivitelezésük, dizájnjuk folytán véleményt formálnak a befogadóban, megragadják a potenciális vásárlók tetszését, majd birtoklásuk folytán társadalmi és kulturális hovatartozásról tehetnek tanúságot, de korképként is kiválóan őrzik évtizedek idők múltán elporladó stílusát (Horváth, 2001). Értékek, miközben értékeket közvetítenek a világ felé is. Az erős dizájn jellemzőkkel felruházott termékek nemcsak az alapvető funkcióknak tesznek eleget, hanem kapcsolatot építenek ki a felhasználóikkal (Cova, 1993, 1996). Azok a termékek, amelyek nem rendelkeznek ilyen adottságokkal, a meg-megújulással tarthatják fent a piacon korábban elfoglalt pozíciójukat (Bloch, 1995).

A Frida-trend legtöbb esetben olyan termékekre alapoz, amikre ugyan nincsen feltétlenül szükség, emberközelisége folytán mégiscsak vásárlásra ösztönzi nemcsak a képzőművészet és a festőnő rajongóit, de azokat is, akiknek egyszerűen csak tetszik Kahlo egyedülálló stílusa. A Kahlo-dizájn ugyanis olyan kulturális értékeket magában őrző és közvetítő, jellegzetes vonásokkal kooperál, amik nemcsak az erős dizájn jellemzőket hivatottak szolgálni, de önmagukban is birtoklásuk vágyát ébresztik fel bennünk. Nemcsak egy ismert korszaknak állít emléktáblát, de a minimalizmus korában igazi felüdülés a burjánzó formák és minták kavalkádjában való kalandozás. A Kahlo-stílus tökéletes eszköz az emberek közül való kitűnésre, ami a közösségi oldalak “trendjeiben” búvárkodó, egyediségre, valamint figyelemre éhes, 21. századi fiatalok valódi kéjvágya. Annak ellenére, hogy a trend termékei erős dizájnjellemzőkkel rendelkeznek, a meg-megújulásra is hajlandóságot mutatnak. Az eredeti, vászonra vitt személyes életérzések, sorsbeli mérföldkövek és társadalmi kérdésekben való állásfoglalások a ’70-es években a nőjogi mozgalmak zászlaja lett. Majd később készült egy nagy sikerű életrajzi film, ami újra felelevenítette a festőnő emlékét, aki mára pedig trend lett. Kahlo neve az idők folyamán folyamatosan megújul, alkotásai színesebbnél színesebb célt hivatottak szolgálni.

frida_6.jpg

Rebekka Ruetz "Touch of Frida" tavaszi-nyári kollekció, Berlini MBFW divatbemutató (Fashion Fou, 2015, via

A Kahlo-termékek megkérdőjelezhető tulajdonsága némiképp egy sikert biztosító jellemző. A fentebbi elméletek szerint ezeknek a tárgyaknak a birtoklása társadalmi és kulturális hovatartozásról tehetnek tanúságot, ám pont ez az, ami olcsón megszerezhetővé teszi az intellektuális felsőbbrendűség irigyelt érzését. Kahlo ecsetvonásait magunkon viselni némiképp olyan, mintha nemcsak (szó szerint) magunkra rántottuk volna a példaértékű autenticitását, de mintha azt is üzennénk, “művelt vagyok, mert ismerem és magamon hordom Fridát”. A valóság azonban az, hogy Kahlo életét rendkívül kevesen ismerik igazán. Ahogy írásom elején is ismertettem, a köztudatban Kahlo egy erőből kimeríthetetlen, női mivoltáért bármivel szembeszálló, a társadalmi kérdések farvizén evező élharcos, akinek kiállása példaértékű egy olyan világban, ahol az imént felsorolt értékek felfedezésére igencsak méretes nagyítóra lenne szükség. A Frida-termékek ugyanis stílust, dizájnt és lehetőséget adnak az önkifejeződésre, valamint az érdekeink képviseletére, de képzőművészeti tudást nem biztosítanak. A művészek képkeretből való kiemelése ugyan nevük örökéletűségével, de életük és valódi személyiségük egy részének elvesztésével is jár. A művészeti élet szereplőinek tömegkultúrához való hozzárendelése tehát képes más képet kialakítani az adott személyről (Heller, 2014).

Élet eladva: az önéletrajz szerepe a tömegkultúrában

A Frida-trend nemcsak a piacgazdaság megközelítésében vagy társadalmi viszonylatokban feltérképezhető, hanem értelmezhető a tartalmi többlet perspektívájából is. Kahlo élete valóban olyan aspektusokkal rendelkezik, amelyek nemcsak irányt mutathatnak, hanem példát is statuálhatnak. Szükség van olyan emberekre, akikre lehet hivatkozni, akikben lehet hinni és akiből lehet erőt meríteni. Nem véletlen az sem, hogy az önéletrajzok és az azokból merítkező alkotások szerepe jelentősen megnőtt az utóbbi időben. Jürgen Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című művében azt írta, hogy a “nyilvánosság az egyéni élettörténetek közzétételének a szférájává válik” (1999:254.), ez ma pedig ezerszeresen igaz. 

Az önéletrajzok körülbelül az 1980-as évek környékén hódították meg a tömegkultúrát, az új technológiák által pedig nagyobb teret vívtak ki maguknak. Itt nemcsak irodalmi memoárokra kell gondolni, hanem többek között a különleges életutakból avanzsált trendekre és a közösségi oldalak platformjaira is, amik szintén saját “önéletrajzunk” megörökítésére, megosztására szolgálnak. A kutatók érdeklődését az önéletrajzi művek iránt két “típus” tarthatja tartósan fent: az adott személy a történelem “felkentje” vagy épp ellenkezőleg, egy olyan háttérbe szorult, marginális csoport tagja, aki a közösség előjárójaként a történelem által kiemelt személyekkel szemben a csoport jelentőségét bizonyítja (Gács, 2014). Hogy pontosan Kahlo melyik csoportba tartozik nehezen eldönthető, hiszen a képzőművészet felkent alakja, de talán pont azért, mert egy olyan (mai napig) elnyomott kultúra része, amely kibontakozásra aligha kapott szerepet a művészet világszínpadán, valamint azt a nemet képviseli, amit sokan bélyegeznek gyengébbnek, kiszolgáltatottabbnak és sikerre jogosulatlanabbnak. Az ellentmondások megelőzése érdekében azonban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ma már az “élettörténetek kollektív anarchizálása” jellemző (Gács, 2014), ami lehetőséget ad olyan életutak reflektorfénybe kerülésére is, amik nem rendelkeznek a fentebb említett tulajdonságokkal. Így nemcsak kiemelkedő személyiségekkel vagy az elnyomottak képviselőivel, hanem egészen hétköznapi egyéniségekkel is megismerkedhetünk.

Frida Kahlo önéletrajzának fókuszba kerülése tehát egyrészről magyarázható szakértői szemmel, a képzőművészeti felkentség és az elnyomott csoportok képviseletével, de általánosan kielégíti a közönség életutak megismerésével kapcsolatos vágyát. Kahlo önéletrajza azonban, ahogy már említettem, nem maradt fent maradéktalanul, sok részlete felett elsiklunk. Ez némiképp a tömegkultúrába való implantálódásával, saját érdekeink képviseletével, valamint az önéletrajzok általános népszerűsödésével magyarázható, mely folytán életének momentumai könnyedén vesznek el a számon tartott sorsok éterében.

Nem trendi trend: idill, szecesszió, giccs

A Frida-trend esetében megfigyelhető jelenségek azonban más művészekre, stílusokra is kiterjeszthetők. Úgy siklunk el Kahlo életének jelentőségteljes részletei felett, úgy alakul át újra és újra művészetének célja, valamint úgy teszi elérhetővé az intellektuális alapot, mint a szecesszió jegyeit nyomokban magán viselő giccs is.

Mit jelent az, hogy giccs? 

A “giccs” szó etimológiájának vizsgálata számos feltételezést tár szemünk elé a fogalommal kapcsolatban. Nevének eredete nem teljesen világos. A legvalószínűbb elképzelés szerint azonban a német „verkitschen”-ből ered, ami azt jelenti: olcsón eladni (Komlós, 1931). Ebből már könnyedén kikövetkeztethető, hogy egy olyan stílusról van szó, ami valamit igen könnyen elérhetővé tesz. A giccs a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni, a mélyreható bánatot vagy a magasságokba röpítő, mámoros szerelem érzetét. Ezeket azonban túlságosan könnyen, egyszerű eszközökkel tálalja, amitől a rangos emóciók egész sorának íze csap át az édesből a savanykás, kesernyés irányba. A giccs ugyanis minél nagyobbra, magasabbra törekszik, annál többet zuhan a mélybe. A valódi érzések pedig csak épphogy láttatják magukat, de megérinteni minket már nem képesek.

Az aranyba burkolt, csillámtól szikrázó szobrok, a színek kavalkádja, a víziószerű idillikus képek, háborítatlan, ember lábnyomától mentes tájak egyszerű eszközök ahhoz, hogy valami magasabb rendűt, valami méltóságteljesebbet közvetítsen. A művészet eszközeivel élve a giccs képes a felsőbbrendűség érzését megidézni és egyszerűen olvad bele a tömegkultúrába – szuveníreken, olcsón kapható termékeken vagy a reklámipar elcsépelt fogásain keresztül. És mit nyújt? Megidéz egy kort (a romantika, a realizmus és a szecesszió vonásaival élve), egy felsőbbrendűségi érzést (az aranyozott, díszes tárgyak a drága értékek hatásával játszadoznak), de mítoszteremtő tulajdonságokkal is rendelkezik.

frida_7.jpg

Portré Adele Bloch Bauerről (Klimt, 1907, forrás: Pinterest)

A giccs nem egy légből kapott, 21. századi, sáfárkodó piaci fogás. Vergilius idilli költeményei, majd később a 15. századi olasz festők tájképei még nem számítottak közhelynek, hiszen akkor még a béke és a harmónia érzetére törekvő alkotások egyediek és hiánypótlóak voltak egy olyan korban, amit kegyetlen emberi cselekedetek, egy római polgárháború harcai vagy épp keresztes hadjáratok kereteztek. Később az idill megteremtése visszaköszönt a klasszicizmus, a romantika, de némiképp a realizmus oltárán is, ám ezek többlet mondanivalóval ruházták fel az eredeti elképzelést. Egyik irányzat a szabályszerűségre, az élet tisztaságára, másik a szabadság, utóbbi pedig a valóság hangsúlyozásában kereste a békés élet válaszát. A szecesszió a “művészetből való kivonulásával” azonban lecsupaszította az alkotásokat ezektől a vonásoktól, és visszatért a szemet és lelket egyaránt melengető emóciók, olykor mögöttes tartalom nélküli ábrázolásához. Ez később a giccs forrásául szolgált. Babits szerint a történelem kézfogások sorozata, és nincs ez másképp a képzőművészettel sem. A kezdeti idill újra és újra átalakult, majd a tömegkultúrába olvadva vakvágányra futott. Ennek eredményeképp a szecesszió – ami önmagában nem bírálandó irányzat – valódi értékei, és alkotói kissé feledésbe merültek vagy épp a kritikus szemléletek kereszttüzébe kerültek.

Ijesztő a hasonlóság az idillikus ábrázolás giccsbe való fulladása és a Frida-trend között. Mindkettő eleinte magasztos értékeket való, egyedülálló alkotásokat őrző kincsesláda volt, amely formája nem egyszer átalakult, míg egyre inkább kihulltak abból a valódi mondanivalók és értelmezések kincsei. Ugyan a Frida-trend még nem fordult a giccs útjára, tehát még egyáltalán nem egy untig unt, főleg negatív megítélésekkel felruházott, elcsépelt fogás, amivel könnyen bekebelezhető az értelmiségre vágyó társadalmi osztályok legjava. De ki tudja, vajon a jelenleg a piaci rést kitöltő, önös érdekeinket szolgáló Frida nem kerül el hamarosan az alsó polcra?

„A legfontosabb, hogy ne legyenek illúzióink” (Frida Kahlo)

Frida Kahlo képzőművészeti jelentősége megkérdőjelezhetetlen, más-más perspektívából alkotott képe pedig érdekes értelmezéseket kínál. Kahlo a szemünkben lehet egy önmagáért és a kultúráért küzdő, a női jogok megmásíthatatlan élharcosa, lehet egy mindenkitől független, testi megpróbáltatásokon átesett, önbecsülését nagyra tartó hős, esetleg lehet egy hangját visszafojtani képtelen politikai aktivista, aki a legszentebb társadalmi kérdésekben kiált. Bárhogy is közelítsük meg, Kahlo a társadalom széles rétegeihez képes szólni, példát statuálni, utat mutatni és inspirálni, miközben alkotásai mélyreható kérdésekkel kooperálnak. Kalandos, olykor zűrös fordulatokba fúló életéből lehet értéket meríteni és tanulni egyaránt. Kahlo életének és művészetének pontos, feltáró értelmezéséhez azonban teljes körű ismeretekre van szükség. Igazi megértést, igazi többletet csak így nyerhetünk.

A Frida-trend azonban nem ennek a többletnek az elérésére és kínálására törekszik. A termékekben ugyan Kahlo továbbél, jelleme némiképp csorbul. A Frida-trend eszközei esélyt adnak számunkra a kibontakozásra, az értékközvetítésre és a műveltség jóleső emóciójának kisugárzására, miközben azonban naivan elfed előlünk olyan aspektusokat, amelyek mindenképp árnyaltabbá tennék a festőnőről kialakult képet. A képzőművészeti alkotók és alkotások tankönyvekből való kiemelése közelebb hozza az emberekhez a művészetet, de túlzott, olykor önös érdekekre alkalmazott felhasználásuk olyan mederbe sodorhatja a folyamatot, mint a szecesszióból kiinduló giccset is. A képzőművészeti tudás egy érték, amely megszerzéséhez őszinte kíváncsiságra, széles látókörre, tudásmorzsákra éhes nyitottságra van szükség. Minden más, ami mindezt könnyen megkapható termékekkel próbálja elérni, csupán csak hamisítvány.

A bejegyzés szerzője Kiss Anna, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

konzerv.png

 

Mesterséges intelligencia a zenészek szolgálatban, avagy fenyeget-e a mentális elhízás?

Manapság a mesterséges intelligenciát egészen könnyen integrálhatjuk mindennapi tevékenységeinkbe. Gondoljunk csak az Amazon által fejlesztett Alexára, a különböző online platformok ajánlórendszereire vagy az okostelefonokra letölthető számtalan applikációra. A csaknem tíz évvel ezelőtt megjelent Wall-E című animációs film egyik jelenete bizalmatlanul reflektált erre a tendenciára: az emberiség a haldokló Föld bolygóról menekülve egy MI által irányított űrhajón kezd új életet. Hétköznapjaik minden mozzanata automatizálttá válik, mely végül odáig fajul, hogy rettentően elhíznak és képtelenek lesznek lábra állni. Bár a filmben felbukkanó önhajtó fotelek és a mozgásmentes életmód érája még nem köszöntött be, az automatizáltság absztraktabb kérdéskörére talán mégis érdemes figyelmet fordítani. 

Vajon mi történik akkor, ha nem testünket, hanem kreativitásunkat bízzuk mesterséges intelligenciára?  Fenyeget-e a mentális elhízás?

(via)

A mesterséges intelligencia, mint komponista

Ha alkotásról és mesterséges intelligencia kapcsolatáról beszélünk, nem tekinthetünk el az MI zeneszerzésben betöltött szerepétől. Számtalan kísérletről tudunk, mely az emberi kreativitás algoritmikus leképezése mentén igyekszik a programokat egyedi darabok megírására serkenteni.

1957-ben bemutatták az első alkotást, Illiac Suite for String Quartet címen, melyet teljes mértékben a Lejaren Hiller és Leonard Issacson által megtervezett MI alapú program kreált. 1980-ban David Cope megalkotta az EMI-t (Experimence in Musical Intelligence), mely korábbi darabok analizálása mentén képes volt új, egyedi kompozíciók létrehozására. Ma már egyre több és több alkalmazás áll az alkotók rendelkezésére, amelyek igény szerint más-más területeken segíthetik munkájukat, legyen szó szövegírásról, mintázatok elemzéséről vagy új melódiák kreálásáról.

(via)

 

Örökös, utópisztikus vita, hogy vajon egy szoftver képes lehet-e autonóm, művészi értékekkel rendelkező darabokat komponálni, el tudja-e érni az emberi kreativitás fokát. A diskurzusok végére azonban lehetetlen pontot tenni, hiszen a művészet és kreativitás fogalmai önmagukban is definiálásra szorulnak, nem létezik olyan zárt szabályrendszer, amely alapján ítéletet mondhatnánk. Azt azonban, hogy egy MI alapú program használatakor az ember és gép kooperációjából hogyan születhet gyümölcsöző kapcsolat, milyen mértékben marad terepe az emberi kreativitásnak és feltalálásnak, már annál tanulságosabb lehet megvizsgálni.

Mentor vagy diktátor – Flow Machine, Amper és IBM Watson

A mesterséges intelligencia alapú zeneszerző szoftverek szinte mind hasonló logikával működnek. Az alkotó kiválaszthatja, milyen stílusú zenét szeretne létrehozni, majd a szoftver a különböző műfajú számokból álló adatbázisából táplálkozva felállít egy egyfajta statisztikát arra vonatkozóan, hogy a megadott műfajon belül milyen ritmust, harmóniát, szekvenciát mi követ. Ezután algoritmusok alapján új zenei mintázatokat hoz létre, majd felajánlja azokat a felhasználónak: ezeket később megvághatja, változtathat a tempón és szöveget írhat rá. Az egyes applikációk ugyanakkor mutathatnak némi eltérést.

A Sony Computer Science Laboratories által 2012 óta fejlesztett Flow Machine nevű szoftveren belül például lehetőség van konkrét számok kiválasztására is, melyeket az alkotó szeretné, hogy a mintázatok megírásakor az felhasználjon. 2016-ban debütált az első szám, melyet a Flow Machine használatával írtak, a Beatles ihlette Daddy’s car. 2018-ban egy egész album jelent meg Hello World címmel, melyet több zenész bevonásával hoztak létre.

A 2014-től fejlesztett Amper Music a kiválasztott műfaj mellett felajánlja különböző „mood”-ok kiválasztását is (ilyen lehet például a boldogság, a szomorúság, vagy akár a vezetés is). Taryn Southern az elsők között hozott létre egy egész albumot ennek az alkalmazásnak a használatával, I AM AI címmel.

Az IBM Watson pedig talán még az előző két alkalmazásnál is tovább megy, különböző blogokat, cikkeket és közösségi média bejegyzéseket analizál, annak érdekében, hogy körvonalazza napjaink legjelentősebb témáit, és összegezze azok érzelmi karakterét. Így jöhetett létre Alex Da Kid Not Easy című száma, mely az első helyet foglalhatta el a Billboard Top 40-es listáján.

A különböző szoftverek felsorolását még lehetne folytatni (Dadabots, Jukedeck, Melodrive...) azonban egy lényeges közös pont ez a három példa alapján is élesen kirajzolódik. A mesterséges intelligencia alapú zeneszerző szoftverek az alkotásnak egy alapvető mozzanatára épülnek: az új mű létrehozása előtt a szerző felállítja magában a korábban megismert zeneszámokból álló preferenciarendszerét. Teljesen új, „minden mentes” művek megalkotása talán nem is lehetséges. A fent említett programok az alkotó helyett építenek rendszereket és  összefüggéseket - lehet, hogy nem teljes egészében alkotják meg a végleges művet, de fontos kiindulópontot adnak hozzá. 

Legyünk technofóbok?

A teljes egészében mesterséges intelligencia által írt zeneművek talán megrémíthetik a hallgatókat, hiszen rámutatnak arra, hogy egy gép is képes lehet hangzásában olyan darabot összeállítani, amely nem különböztethető meg egy ember által írottól. Bár mindez felvillantja annak lehetőségét, hogy az emberi tényező talán a művészet terén is helyettesíthetővé válhat, a közönség egy része bizonyára még jó ideig (vagy talán soha) nem lesz hajlandó elfogadni, hogy amit hall vagy lát, emberi beavatkozás nélkül készült. Talán épp ezért érdemelhet több figyelmet az a metódus, ahogy az automatizáltság átveszi az irányítást az alkotás bizonyos fázisai felett. Olyan alkotási folyamatokba lép be, amelyek minőségében változtathatják meg a zene és a zeneszerző közötti kapcsolatot. Mindezt pedig olyan szlogenek mögött teszi, mint ami akár a Flow Machine oldalán olvasható: eszerint az alkalmazás célja „a művészek zenei kreativitásának kiterjesztése”.

A bejegyzés célja nem az, hogy technofób irányba terelje az olvasót. Az innovációk, a digitalizáció, az intelligens, akár emberi munkát helyettesítő rendszerek számos pozitív eredményét ismerhetjük. Elkerülhetetlennek tűnik, hogy szerepet vállaljanak az alkotói folyamatokban is, hiszen ha ez nem történne meg, akkor a művészet – legyen szó bármelyik ágáról – egy idő után eltávolodna a mindennapi élettől, elfelejtene szólni arról, ami körbevesz minket. Lesznek alkotók, akik képesek megfelelő tudatossággal nyúlni ezekhez az eszközökhöz.

David Bowie és az általa alkotott Verbatiser jó példa lehet erre, mely által Bowie korábban manuálisan végzett „cut-up” technikáját ültette át automatizált környezetbe. A  technika lényege, hogy különböző forrásokból származó szövegek (például újságcikkek, saját írások) alapján készített szómontázst: a leírt alapanyagot felvágta, kalapba szórta, majd a véletlenre hagyatkozva kihúzta és egymás mellé tette a szavakat. Az így kapott mondatokból később eltávolította az oda nem illő elemeket. Később a folyamat automatizálásával, a gép által generált véletleneken keresztül nyertek új értelmet az énekes szövegei. 

A mesterséges intelligencia használatával kapcsolatban érdemes tehát szem előtt tartani és kritikával kezelni a hogyan és milyen mértékben kérdéseket. 

A bejegyzés szerzője Koller Ágnes Hajnalka, a BME KomMédia képzés mesterszakos hallgatója. 

konzerv.png

 

Dívány helyett dráma: Egy fejlesztő módszer, amit a javítóintézetben is használnak

2019. szeptember 26. - KomMédia BME

A 21. századi gondolkodó ember különös figyelmet fordít a tudatos életmódra, az önfejlesztésre és a mentális egészségre. Társadalmilag elfogadott pszichológushoz járni és önismereti szolgáltatásokat igénybe venni. Míg a pszichodráma már bejáratott módszer, addig a szociodráma most kezd teret nyerni. És talán nem is lesz olyan nehéz dolga, hiszen az üzenete felszabadító az egyén számára: a probléma gyökerét nem az egyes emberekben keresi, hanem a csoportban, az intézményi működésben és a társadalomban.

Hogyan szólt bele egy művészeti forradalom a pszichoterápia alakulásába? Milyen út vezetett a pszichológia és a színház fúziójához? Mi is valójában a pszicho- és a szociodráma, és hol alkalmazzák ma őket? A következőkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Újhullámos pszichiáter

A négy és fél éves Jacob Levy Moreno Istent és angyalait játssza a barátaival. Egymásra halmozott székek tetejéről figyeli Isten szerepében a pajtásait, akik repkedő angyalokat utánoznak. A kis Jacob sem akar kimaradni a repülés élményéből. Leugrik a székhalomról, és a földetéréskor karját töri. Ez a jelentéktelennek tűnő baleset vált Moreno életének legmeghatározóbb élményévé: akkor tapasztalta meg először a különbséget a valóság és a képzelet között. Ő az a filozófus és pszichiáter, akinek a pszichodráma és a szociodráma megalapítását, valamint a szociometria kidolgozását köszönhetjük. 1889-ben született Bukarestben egy zsidó családban. Egyetemista éveit Bécsben töltötte, majd 1925-ben az Egyesült Államokba költözött, és ott folytatta munkásságát egészen az 1974-ben bekövetkezett haláláig.

De nézzük, mit is csinált ő valójában?

Kezdjük az elején

Felismered ezt a képet?

avantgarde.jpg

(via)

Biztosan dereng már egy-két szó a fejedben. Izmusok… Igen, a szó, amit keresel, az az avantgárd. Azt jelenti, előörs. A huszadik század elején a művészek és a gondolkodók új perspektívát nyitottak, a konzervativizmust és a konvenciókat félretéve akarták szemlélni és kifejezni az őket körülvevő világot. Különös értéknek tartották a spontaneitást és a formai előítéletektől mentes ösztönös magatartást. Ez a gondolat varázsolta el Morenot is, aki mindenáron meg akarta lelni azt a létformát, amikor az ember teljes mértékben önmagát adja mindenféle sablontól mentesen.

Eleinte Bécs parkjait rótta, és az ott játszó gyerekeknek mesélt történeteket, amiket utána együtt eljátszottak. Ilyenkor kitört a gyermekekből a képzelőerő, a kreativitás és spontaneitás. Moreno ezt a megtapasztalást akarta a felnőttek körében is alkalmazni. Önsegítő csoportokat szervezett prostituáltaknak, majd orvosként elszegődött egy menedékhelyre, ahova a Nagy Háború előszelétől menekülők érkeztek. Az ottani tapasztalatai körvonalazták ki a szociometriáról szóló elméletét.

jakob-levy-moreno-artemisz-onismereti-muhely-300x208.jpg

(via)

Moreno valódi áttörését a színház hozta. Azt az ideológiát képviselte, miszerint „a művészet mindenkié”. Ezzel a motivációval állt neki a Monarchia által több, mint 900 évig épített kulturális keret megbontásának. Az akkori osztrák társadalmat a tudatos kulturális konzervativizmus jellemezte. A konvenciók által vezérelt Monarchiabeli kultúra a múltat dicsőítette, és az újdonságot roppant nehezen fogadta. Mindezek a színház világába álarcot és hamisságot hoztak. Ezt a rendszert kritizálta Moreno, aki a megreformált színház tartóoszlopait expresszionista alapokra építette. A spontaneitás és az úgynevezett. „valódi találkozás” ötvözetét álmodta meg. Egyik versében így fogalmaz:

„Akkor majd rád nézek a szemeiddel,
Te pedig rám nézel az enyémekkel.”

Ez a mondat adta a Rögtönzések Színháza alapját. Az előadások egy tágas szobában folytak, nem volt sem díszlet, sem függöny. Nem volt előre megírt szöveg vagy forgatókönyv, sem gyakorlott színészek. A nézők részesei voltak a rögtönzött színdarabnak, ők alkották, ők formálták. A cselekménybe bárkit bevonhattak vagy bárki beléphetett egy szerepben. Moreno, mint játékmester vett részt a darabokban. Kiváló hozzáértéssel vonta be a nézőket, ötletesen bontotta ki és hangolta át a drámai cselekményt. Ebből dolgozta ki később a pszicho- és a szociodrámát.

Egy kincset érő részlet Moreno pszichodráma-vezetéséből: 

 És ebben a Xantus János által rendezett filmben követhető végig egy teljes pszichodráma folyamat: 

Freuddal szemben

A pszichodráma alapja a cselekvés, az „acting out”, ami sokkal eredményesebben segít előhívni a bennünk rejlő dolgokat, mint a visszaemlékezés. A színpad helyettesíti a pszichoanalitikus díványt, a színházi szerepjáték pedig az asszociációt. Így kritizálja Moreno a pszichoanalízis atyját, Freudot. Nem hitt abban, hogy csupán szavakkal feltárható a teljes psziché. Szerinte elsődlegesebb a cselekvés és a kapcsolat, az akció és az interakció szintje. Ráadásul, ha a beszéd az egyetlen kommunikációs eszköz, akkor miért van zene, festészet, tánc, szobrászat, pantomim, stb.? Talán ezek nem kommunikációs eszközök? De igen, azok!

Pszichodráma a TEDx színpadán

Miben különbözik a szociodráma a pszichodrámától?

A szociodráma társas, illetve társadalmi problémát célozza meg szemben a pszichodrámával, ami a problémák gyökerét az egyénben keresi. Amíg tehát a pszichodráma az egyéni felelősséget sugallja, addig a szociodráma a társas, illetve társadalmi konstellációban kialakuló (becsontosodó) szerepek közösségi átértelmezését célozza, tehát az átalakulást közös felelősséggé teszi.

Dramatikus konfliktuskezelés

A szociodráma mára széles körben elterjedt. Leggyakrabban előítéletek és kisebbségi feszültségek feldolgozására, történelmi, politikai és társadalmi kérdések feltárására használják. Azokban az országokban terjedt el leginkább, ahol gyakori társadalmi és politikai rendszerváltások voltak. A II. világháború és a Dél-szláv testvérháború után, valamint az izraeli nemzetiségi és vallási ellentétek traumái kapcsán alkalmazták és alkalmazzák a mai napig. A szociodráma segítségével a békétlenségek rendeződhetnek és a csoportok között kialakulhat együttműködés és párbeszéd. Világszerte használják szervezetfejlesztési célokra, de orvosok és rendőrök szakmai képzésein is megjelenik.

Szociodráma, javítóintézetben

A Magyar Pszichodráma Egyesület PERFORMERS nevű szociodráma projektje évek óta együttműködik a Budapesti Javítóintézettel, így az intézmény számára nem új, hogy szociodramatikus munkába kezdjen - ezúttal a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék kommunikáció-médiatudomány szakos hallgatóival közös kurzuson. A különleges együttműködésben a cél a fiatalok reintegrációja az egyik oldalról, a szociális érzékenyítése a mindkét fél részére. Szociodramatikus játékokkal segítik a bentlakók és az egyetemisták szociális és személyes fejlődését. A bentlakó fiúk többek között megtanulhatják, hogyan kommunikáljanak a világban, ha kilépnek a javítóintézet zárt rendszeréből, és ami még fontosabb, mintát kaphatnak arra, hogyan lehet tervezni. Víziót alkothatnak saját magukról és a lehetőségeikről, hogy a pozitív jövőkép ne elérhetetlen vágy legyen bennük, hanem megfogható valóság.

Akciókutatás, szociodráma, egyetem, javítóintézet

A “Tudás a rács mögött – egyetemi hallgatók és a Budapesti Javítóintézet fiataljainak közös kommunikációs készségfejlesztése” című Kutatók Éjszakája előadáson szociodramatikus módszerekkel például olyan kérdések tárulnak fel, hogy hol a javítóintézetek helye a társadalomban. Vajon mit tud egy egyetemista a mélyszegénységről, a bűnelkövetésről, és hogyan vélekednek az elzárt fiatalok a „privilegizált helyzetben” lévő egyetemi hallgatókról? 

A rendezvény ideje: 2019. szeptember 27. 17:30-19:00. Helyszín: BME OMIKK. Szervezők:

  • Juhász Péter, az EMMI Budapesti Javítóintézet igazgatója
  • Blaskó Ágnes, a BME Szociológia- és Kommunikáció Tanszék adjunktusa és a Csoportdinamika Műhely egyik vezetője, az MPE PERFORMERS szociodráma projekt módszertani fejlesztője
  • Pados Eszter, az EMMI Budapesti Javítóintézet munkatársa, ELTE Pszichológia Doktori Iskola hallgatója, a Csoportdinamika Műhely tagja, az MPE PERFORMERS szociodráma projekt terepspecifikus módszertani fejlesztője.

 A bejegyzés szerzője Nagy Abonyi Lúcia, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. konzerv.png

Hétköznapi Wonder Woman: Egy képregény a fiatal lányok életéről

Bár a klasszikus amerikai típusú képregények aranykora nagyjából az ötvenes években véget ért, az ipar az elmúlt évtizedben újra virágzásnak indult: rég voltak olyan magasak az eladási számok, mint napjainkban. De a klasszikus szuperhős-képregények felfutása mellett – mely leginkább a DC és Marvel grandiózus filmes univerzum építésének köszönhető –, a digitalizáció és a közösségi oldalak térhódításával megjelent egy új képregény irányzat is. 

Más világ – más képregények. Az új médiumok újfajta, leginkább a közösségi felületeken megjelenő és népszerűvé váló rajzolt történeteket, karaktereket hívtak életre - ezek közül a sikernek és érdeklődésnek köszönhetően mára nem egy igazi branddé vált. Az internetezők többsége valószínűleg találkozott már Pusheen macskával, a Sarah’s Scribbles kócos kis figurájával, vagy Liz Climo beszélő állataival (még akkor is, ha az alkotóik neve nem ismerős). Közös bennük, hogy független, szabadúszó művészek keze nyomán születtek – és általában nem is a tudatos karrierépítésnek, hanem csupán a rajzolás iránti szenvedélynek köszönhetően. 

Ilyen művész Cassandra Calin is – a rajongóknak csak C. Cassandra –, aki mini képregényeivel leginkább a fiatal nőket szeretné megszólítani. 

23130537_1682818988430637_2664571973720059962_n.jpg

A román származású 23 éves illusztrátor jelenleg Kanadában él és alkot. Saját bevallása szerint nem túloz, mikor azt állítja: „egész életében rajzolt”, sokféleképpen és sokfélét. Igazán híres és közkedvelt azonban a képregényei miatt lett: ezeknek köszönhetően valóságos social média sztárrá vált. 

Életérzés tollrajzokon keresztül

De mitől is különlegesek ezek a képregények, illetve az alkotó? Elsősorban pont a közöttük lévő kapcsolattól: habár természetes, hogy a művészek sokat merítenek saját életükből, Cassandra esetében kicsit többről van szó: rövid képregényeinek ő maga a főszereplője. Egy fiatal, bájos, sötét göndör hajú lány, aki próbál megbirkózni a mindennapok, és úgy összességében az élet kisebb-nagyobb problémáival. A napjainkban újra feléledő képregény-kultúra hősies és idealizált, sztereotíp termékei közül azzal tudott kiemelkedni, hogy mindennek pontosan az ellenkezőjét csinálja: valódi embereket rajzol, valóságos helyzetekben. És talán pont ezért szerethetőek ezek a képregények: a hitelességük miatt.

Merthogy valóban az alkotó mindennapjai tárulnak elénk: Cassandra lejegyzi élményeit, hangulatait és érzéseit, a hétköznapok ügyeit – gyakorlatilag mindent, amit tapasztal, és ezek közül a legviccesebbeket rajzban ábrázolja. Figurái megfeleltethetőek valódi élete szereplőinek. 

 comic1.jpg

Göndör haj és létbizonytalanság

A koncepció tehát adott: derűs rajzok egy átlagos, huszonéves lányról, aki igyekszik eligazodni a világban. A szellemes fekete-fehér skiccek mára mini-képregények sorozatává formálódtak - ezek megalkotása 2-4 órába kerül. A rajzoknak sajátos, könnyen azonosítható, “Cassandra-stílusa” van, és nem csak a főszereplő állandósága miatt: az alkotó ismertetőjegye lett a figurák hajának részletes kidolgozása, ezen belül is leginkább a hullámos-göndör frizurák használata (a haj kérdés egyébként visszatérő témája is). Színeket ezekben a munkáiban sosem használ, hiányukat pedig bőven pótolja a hihetetlen részletesség, a lenyűgözően kifejező arckifejezések, a szarkasztikus stílus és a vicces sztorik – melyek nem a hagyományos értelemben vett történetek, inkább csak kis valóság-részletek, rövid párbeszédek.

Mik is ezek pontosan? Igazából minden, amivel a legtöbb (ha nem mindegyik) fiatal nő szembesül manapság. Az olyan egyszerű dolgoktól kezdve, mint az időjárás, éhség vagy fáradtság, az olyan női témákon keresztül, mint a smink és öltözködés, az olyan nagy kérdésekig, mint a párkapcsolat (vagy épp annak hiánya), család, vagy karrier. És mindezek – akár a legapróbb és legfelszínesebb probléma megjelenítése mögött is – olyan, igencsak kortárs és lényegi kérdéskörök húzódnak, mint a megfelelési kényszer, az önbizalomhiány, az introvertáltság, az önállóság és felelősségvállalás hiánya, vagy az elköteleződéstől való félelem.

25152402_1717339641645238_5430564668371914443_n.jpgMajdnem mindegyik képregényt áthatja a korosztályára jellemző létbizonytalanság, és az, amit az angolszász kultúra szociológusai csak “kidult” néven emlegetnek (a kifejezés a kid és az adult szavak összevonásából áll össze). A jelenséghez tartozik például a tanulmányokkal töltött idő elhúzódása és az önálló egzisztenciateremtés nehézségei miatt egyre inkább kitolódik a kamaszkor - társadalmi és életmódbeli tekintetben mindenképp, de sokaknál lelki, sőt, akár biológiai szinten is. Nem véletlen, hogy Cassandra rajzolt “énje” is több korosztály számára szórakoztató; bár a legtöbb rajongója a tinédzser, a követők közt jócskán vannak harmincasok is - főleg nők, hiszen valószínűleg ők tudnak a legjobban azonosulni a képregények tartalmával.

 914be_mglsl.jpg

Egy nő a nőkről: nőknek

Cassandra sikerének egyik titka, hogy nem egy kiemelt státuszból, kívülállóként alkot véleményt egy csoportról, hanem saját magából kiindulva:

„A művészetem az eszközöm ahhoz, hogy kifejezzem magam: hogyan érzek, mik a nézeteim, ki vagyok én...vannak, akik írnak, mások verbális módon fejezik ki magukat. Én rajzolok.” [forrás]

Rajzaival azt az életérzést akarja visszaadni, ahogy egy 2018-ban élő, fiatal nő próbálja felvenni a tempót a világgal, a trendekkel, és elé tornyosuló elvárásokkal: legyen szép és csinos, ápolt és fitt, folytasson egészséges és aktív életmódot, legyen csodálatos párkapcsolata és pezsgő szociális élete, érjen el sikereket az élet lehetőleg minél több területén.

A főhős igyekszik mindezt átvészelni a maga ironikus, zsémbes, olykor lusta, de minden esetben őszinte módján. Megmutatja, hogy szőrös lábakkal, tökéletes tusvonal nélkül sem áll meg az élet. Hogy nem feltétlenül csak a trendeknek és konvencióknak megfelelően lehet élni és örömet lelni, és hogy igazából rajtunk múlik, mi az igazán fontos. Az olvasó, miközben jókat derül csetlés-botlásain, észre sem veszi, hogy mennyi mindent megtud a nők életéről, érzéseiről, társadalmi beilleszkedésükről és arról, hogy milyen a megítélésük az idősebbek, a férfiak, a családjuk és egymás körében. És ami talán a leglényegesebb: hogy mit gondolnak saját magukról.

comic3.jpg

A több, mint másfél millió követő Cassandra Instagram oldalán tehát nem véletlen: éppen ideje volt, hogy az önismeretet szórakoztató formákon keresztül is gyakoroljuk. Számomra pedig nem csak azt mutatják meg ezek a kis képregények, milyen vagyok én valójában, de egyúttal azt is üzenik: emiatt nem kell rosszul éreznem magamat.

cassandra-7.jpgkep.png

Képek: Instagram, Facebook, Tumblr. 

süti beállítások módosítása