A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Techóriások vállán állva

2021. február 12. - KomMédia BME

Az utóbbi években parázs vita van arról az Egyesült Államokban, hogy az olyan nagy techcégek, mint a Microsoft, Google, Apple, Amazon és Facebook túl nagyra nőttek és így túl nagy hatalommal bírnak. A két fő kritika a demokráciára és a versenyre gyakorolt negatív hatásait szokta kiemelni.

A Facebook és a Google által üzemeltetett honlapok és szolgáltatások 2017-ben az internetes forgalom több mint 70%-át tették ki, ez 2014-ben még 50% környékén mozgott. “A Google többé már nem egy internetes cég, hanem a tudás internetes cégje. A Facebook nem egy internetes cég, hanem a közösségi internetes cég” - írta André Staltz programozó az “Így kezdett el a web 2014-ben haldokolni” című blogposztjában. A 2017-ben kirobbant Cambridge Analytica-botrány rámutatott a Facebook hanyag adatkezelésére, aminek következtében 87 millió ember adatát szerezhették meg, és tudták befolyásolni az amerikai elnökválasztást és a Brexit referendumot. Elizabeth Warren demokrata párti korábbi elnökjelölt-aspiráns a 2019-es kampányában ismertette tervét, hogyan darabolná fel az előbb említett tehchóriásokat, amely nagy port kavart, azonban nagyszámú támogatókra is talált. Ez egyértelműen rámutat arra az igényre, hogy ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit.

k14.jpg

(via)

Idén júliusban a legnagyobb amerikai techcégek vezetőinek kongresszusi meghallgatáson volt jelenésük. Itt a cégek potenciálisan versenyellenes gyakorlatainak felderítésére létrejött albizottság képviselői kérdezték ki őket. Olyan kérdésekre kellett válaszolniuk, amelyek azt próbálták kideríteni, hogy folytatnak-e versenyellenes tevékenységet és működésük nem lehetetleníti el a riválisokat. David Cicilline Rhode Island-i képviselő és az albizottság demokrata elnöke a meghallgatást azzal zárta, hogy fel kell darabolni ezeket a cégeket. Az Axiosnak kifejtette, hogy Mark Zuckerberg elismerte, hogy a WhatsApp és az Instagram felvásárlása annak a tervnek a része volt, hogy egyrészt megvegyék a versenytársukat, másrészt, hogy fenntartsák a nyereségüket, hatalmukat és a dominanciájukat, ez pedig klasszikus monopolisztikus magatartás.

k15.jpg

(via)

Egy monopolhelyzetben lévő cég feldarabolása egyáltalán nem példa nélküli az amerikai történelemben (lásd Standard Oil vagy az AT&T feltörése), azonban mégis radikális ötletnek tűnik a neoliberális kapitalizmusban. A politikai spektrum mindkét végében élénk vita folyik arról, hogy fel kellene-e darabolni ezeket a cégeket vagy sem, úgy, hogy a cégek monopolhelyzetbe kerülését már szinte mindenki elismeri, ideológiai elkötelezettségtől függetlenül.

Monopol-helyzet és a megfigyelési kapitalizmus

Tim Wu antitröszt szakértő, a Columbia Egyetem jogi professzora nem lát nagy különbséget a nagy techcégek és a Standard Oil között. Szerinte olyan mély változások történtek a tech iparban, amely az USA gazdaságára nagy veszélyt jelentenek. Hozzátette, hogy az innováció hiányát tapasztalhatjuk jelenleg. Erről a szektorról úgy gondolkodtunk, hogy az intenzív verseny fogja hajtani új startupok felbukkanásával, amelyek meg tudják előzni, hogy egy cég túl dominánssá váljon.

Robert Reich azzal érvel Warrennel egyetértő cikkében a The Guardianben, hogy ha feldaraboljuk ezeket a cégeket, több különböző csatornán keresztül lenne képes áramlani az információ ahelyett, hogy egy centralizált platform a legitimitás látszatát és rendkívüli elérhetőséget biztosítana, illetve több startup felvirágozhatna.

k16.png

(via)

Rizwan Virk a Venture Beat oldalán írta le, hogy miért kellene ennek a folyamatnak lezajlania. Virk kifejti, hogy azok, akik a Szilícium-völgyben szorosan együtt dolgoztak ezekkel a cégekkel, nem lepődtek meg azon, hogy de facto monopóliumokká váltak, de monopolhatalmukat felhasználják arra, hogy a versenyt ellehetetlenítsék, és monopóliumellenes törvényeket sértsenek meg. Szerinte az olyan nagy cégek feldarabolása, mint a Facebook vagy a Google nem csak demokratikusabb játékteret eredményezne a kisebb versenytársak számára, de lelassulhatna a “megfigyelési kapitalizmus”.

Hogy mi a megfigyelési kapitalizmus? Shoshana Zuboff fogalma azt a folyamatot jelenti, amikor a felhasználói viselkedésből kiszűrt adatok felhasználásával csinálnak pénzt. Merker Iván Zuboff jelenségét a Mércén úgy vette végig, hogy az a jelenség, ahogy ezek a (jellemzően) techvállalatok pénzt csinálnak a viselkedési többletünkből (behavioral surplus), vagyis abból az adatmennyiségből, amely a cégek rendelkezésére áll, és amelyre nincs szükségük a szolgáltatásaik javításához. Ezeket előrejelző termékekké (prediction products) alakítják, amelyeknek a lényege, hogy pontosan előre tudják jelezni a jövőbeli viselkedésünket, amelyeket a jövőbeli viselkedések piacán (behavioral future markets) árusítanak.

k17.png

(via)

Akik szerint a feldarabolás nem megoldás

Raghuram Rajan a Barron’s oldalán írt arról, hogy a nagy techcégek modern monopóliumok, de mégse daraboljuk fel őket. Szerinte hagyni kell, hogy nagy maradjon a Google és a Facebook, de úgy, hogy az embereknek legyen irányítása a személyes adataik fölött. Leírja, hogy ezeket az adatmonopóliumokat megszabályozni több okból is nehezebb, mint a hagyományosokat, és számos oka van, hogy az adatközpontú vállalatok méretükben gyarapodnak. Először is, a hatalmas mennyiségű adathoz való hozzáférés lehetővé teszi a platformok számára, hogy hatékonyabbá váljanak a termékeik. Másrészt, az olyan online platformokat, mint a Facebook, segítik a hálózati hatások, azaz a platform annál értékesebb lesz, minél többen használják. Ez a két dinamika szerinte is nehézzé teszi ezeknek a platformoknak a kihívását; de lehetővé teszik a platformok számára, hogy jobb terméket kínáljon. Rajan szerint a monopolhelyzetben lévő cégek feldarabolása ronthatják az ügyfélélmény minőségét, így más megoldásra van szükség. Felteszi azt a kérdést, hogy mi lenne, ha a felhasználóé lenne az általuk generált adat. Ha mi birtokoljuk az adatainkat, amelyeket egy semleges adatkezelő eszköz tárol, akkor a Facebook vagy a Google továbbra is hozzáférhetne az adatokhoz - saját egyéni adatvédelmi beállítások alapján -, de nem birtokolnák azokat.

Zachary Campbell a Wired-ben fejtette ki véleményét arról, hogy miért nem megoldás a feldarabolás. Az erre irányuló attitűdöt jogosnak gondolja, és korábban ő maga érvelt a Wired-ben, hogy a techvállalatok nagyon is valós aggályokat tagadnak, azonban akkor sem gondolja jó ötletnek azok szétszakítását. Campbell azt írja, hogy az AT&T 1984-es feldarabolása 8 cégre egy ideig felszabadította a versenyt, csökkentve az árakat és javítva a szolgáltatásokat. Azonban, amikor a vezetékes hálózatok helyére beléptek a vezeték nélküli hálózatok, az ipar újra konszolidálódott, a szabályozók pedig fellazultak.

k18.jpg

(via)

Korábban azt írta, hogy a technológiai helyzet még akkor is kevés adatvédelmet biztosít a fogyasztóknak, hogy adataikat hatalmas vállalati profittá alakítják. Az online szolgáltatások piacán nincs értelmes verseny, és potenciálisan sértheti a demokráciát. Szerinte egy mai kérdéseken alapuló új szabályozási keretre lenne szükség, amibe beleérti a magánélet védelmét; azt, hogy ki birtokolja és profitál az adatokból; illetve a versenyt és az innovációt. Kifejti, hogy olyan kérdéseket kell megvizsgálni, mint hogy milyen szabályok védenék a fogyasztókat, biztosítanák a folyamatos innovációt, és lehetővé tennék a versenyt anélkül, hogy további, nem szándékos problémákat okoznának. Úgy gondolja, hogy a válaszok nem úgy néznek ki, mint amelyeket 100 évvel ezelőtt fejlesztettek ki.

A kapitalizmus teremti meg a problémát

Az ügyet más szemszögből is lehet meg lehet vizsgálni, így tesz Ezra Klein, a Vox főszerkesztője, aki szerint a közösségi média szabályozása sokkal fontosabb, mint a Facebook feldarabolása.

A Facebook társalapítója, Chris Hughes a The New York Times-ban megjelent esszéjében a legnagyobb közösségi média platform feldarabolása mellett érvel. Egy olyan versenyképes piacot vizionál, ahol több hálózat közül válaszhatunk. Ezek között találhatnánk olyat, amely magas adatvédelmi normákat kínál; egy másikat, amelyhez csatlakozni pénzbe kerül, de cserébe kevés hirdetése van; és egy másikat, amely lehetővé teszi a felhasználók számára, hogy testre szabhassák és módosítsák hírcsatornáikat úgy, ahogy jónak látják.

Klein nem olyan optimista, mint Hughes, ugyanis erre az esszére reagálva kifejti, hogy a Facebook-probléma igazából kapitalizmus-probléma. A Facebook-problémát a kapitalizmus teremtette, így az nem is fogja megoldani.

Szerinte a vita kapcsán elhangzó kritikák más megoldások felé mutatnak. Ha a probléma az, hogy a Facebook blokkolja a versenyt a szektorában, akkor a feldarabolása a megoldás. Azonban, ha az a probléma, hogy a Facebookot (és a többi nagy techcéget) formáló versenyösztönzők veszélyes termékekhez vezetnek, akkor a még nagyobb verseny felszabadítása súlyosbíthatja a problémát. Szerinte Hughes beszámolója a Facebook felemelkedéséről alátámasztja azt az elképzelést, hogy a verseny a Facebook nem megfelelő viselkedésének fő mozgatórugója. Klein meglátása szerint Hughes írásának alapvető ellentmondása, hogy amikor megnevezi azokat a döntéseket, amelyek meghozatalára a verseny vezette rá Zuckerbergéket, akkor leírja a platform erkölcsi hanyatlását. Viszont amikor elképzeli azokat az alternatívákat, amelyeket a nagyobb verseny hozhat létre, kedvesebb és szelídebb platformokat képzel el kevesebb hirdetésekkel és több adatvédelemmel. Klein eljátszadozik azzal a gondolattal, hogy a közösségi média terében a nagyobb verseny jobb alternatívákhoz vezetne, de lehet az történne, ami most is: még hevesebb háborúkhoz vezetne a figyelmünkért és az adatainkért.

k19.jpg

(via)

Így jut Klein arra a következtetésre, hogy nem Mark Zuckerberg teremtette a Facebook-problémát, hanem maga a kapitalizmus, és ha nem ő, akkor egy másik ember vezetné, aki még nála is rosszabb lehetne. Szerinte nem az a kérdés, hogy hogyan szabadítsuk fel a versenyt a közösségi médiában, hanem az, hogy hogyan irányítsuk a versenyt a közösségi médiában.

“Mint társadalom, el kell döntenünk, hogy milyen versenyt támogatunk és milyen versenyt nem támogatunk. Lehet, hogy korlátokat szeretnénk azzal kapcsolatban, hogy a gyermekek mennyi időt tölthetnek el ezeken a honlapokon. Lehet, hogy azt akarjuk, hogy minden egyes olyan webhelynek, amelynek 100 milliónál több felhasználója van, azok nyissák meg algoritmusaikat a nyilvános ellenőrzés céljából. Lehet, hogy azt akarjuk, hogy minden egyes olyan webhelynek, amelynek egy milliárdnál több felhasználója van, vállaljon szerkesztői felelősséget a platformon lévő beszédért.

Klein persze nem állítja, hogy lenne egzakt válasza, mint ahogy másnak sincs. Azonban fontos, hogy a megfelelő kérdéssel kezdjünk a témában. Szerinte a közösségi média oldalak közötti verseny kapcsán meg kell győződnünk arról, hogy nem csak a piac érdekeit szolgálja, hanem a társadalomét is.

További kérdőjelek

Elmondható, hogy ez egy komplex téma, amit mindenki más motivációkkal közelít meg. Az óriásra nőtt techcégek monopol helyzetét és az abból származó problémákat azok sem vitatják, akik ellenzik azok feltörését. Az ezzel kapcsolatos igazi kérdések, hogy rövid és hosszú távon milyen hatással lenne az adatvédelemre, az innovációra, és a versenyhelyzetre, ha feldaraboljuk ezeket a techcégeket? Ha felszabadítjuk a versenyt, mi a garancia, hogy nem alakul ki idővel újabb monopolisztikus cég? Hogyan tudnánk irányítani a versenyt a közösségi médiában úgy, hogy a társadalom (és az emberiség) érdekeit szolgálja elsősorban? A politika már reagált erre a témára, ez pedig elővetíti, hogy előbb-utóbb vagy megvalósul egy szabályozás, vagy fel lesznek törve ezek a vállaltok, esetleg mindkettő meg fog történni.

A bejegyzés szerzője Horváth Zsolt, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

konzerv_1.png

Elhunytak a Facebookon: Közösségi hálóból digitális temető

Életünk egyre nagyobb részét online éljük. A közösségi média profiljainkra is kiterjesztjük mindazt, akik és amik életünk során vagyunk – és akarva-akaratlanul ez halálunk után is így maradhat. Ahogy egyre több felhasználója van a Facebooknak és egyre idősödnek az online is aktív generációk, növekszik azoknak a profiloknak a száma, amik tulajdonosa már nincs köztünk. Miért van ez, milyen lehetőségek vannak és mit jelent mindez hosszútávon?

Akár már 2060-ra, de 2100 körülre minden bizonnyal több hátrahagyott profil kering majd a Facebookon, mint ahány élő felhasználó lesz a közösségi platformon, jósolja az Oxford Internet Institute két kutatója. A tavaly publikált tanulmány szerint, ha nem növekszik tovább a Facebook felhasználóinak száma, akkor már 50 év múlva bekövetkezik, hogy minden második fiók egy elhunyt felhasználóhoz tartozik majd. A jelenlegi, a kutatás óta is beigazolódott növekedési trendet figyelembe véve azonban nyerünk egy kis időt, és a mérleg csak a következő évszázadban billen a holtak felé.

A közösségi oligopólium 2020 első negyedéves jelentése alapján 2,6 milliárd havi szinten aktív felhasználó van jelen az oldalon, szemben a fenti kutatás idejében aktuális, 2018 eleji 2,2 milliárddal. A két év alatti 18%-os növekedés mutatja, hogy a kutatás jósolta éves 13%-os növekedés nem is olyan elrugaszkodott, a valós adatok pedig alátámasztják, hogy a mostani trendek mellett valóban valahova az évszázad második felére tehető az a pont, amikor több hátrahagyott profil lesz a közösségi oldalon, mint ahány aktív felhasználó, és inkább nevezhető majd digitális temetőnek a platform, mint élő közösségi hálónak.

w1240-p16x9-facebook_cemetery.jpg

via France24

Mindez sokkolóan hangzik, de az esemény közelsége mellett mindezek jelentősége sem elhanyagolható. Látszólag ártalmatlannak tűnhet, ha már nem élő személyek Facebook profiljába botlunk, de a teljes kép itt is összetett, már-már kiismerhetetlen.

Inaktív profiloktól az emlékoldalakig

De tekintsünk el a következményektől egy kicsit. Tény, hogy sokakat jó érzéssel tölt el, ha ellátogathat egy emlékoldalra, hogy ott megemlékezzen az elhunyt ismerőséről, rokonáról, ezért jött létre az emlékoldallá alakítás lehetősége. Egy, a Fast Company tech rovatában egy évvel ezelőtt megjelent cikk alapján akkor egy 20 fős csapat dolgozott a Facebook Emlékoldal divíziójában. 2007 óta létezik az elmékoldallá alakítás opció, korábban csak a profil töröltetése volt lehetséges, akkor még kizárólag kérvény benyújtása alapján, igazolások mellett. Ma is számos oldal halotti anyakönyvi kivonat és rokoni kapcsolat igazolása mellett töröl csak kérésre felhasználói fiókot halál esetén.

Az emlékoldal lényege, hogy érintetlenül hagyja a profilt, beleértve a megosztott képeket, megjelölt fotókat, az idővonal bejegyzéseit. Az elhunyt neve mellett megjelenik az emlékoldal, angolul remembering felirat. Így az elhunyt már nem jelenik meg az ismerősnek ajánlás alatt, az ismerősök nem kapnak értesítést a születésnapjáról. Ezek az intézkedések azt segítik elő, hogy a gyászolókat ne érje hidegzuhanyként egy-egy olyan értesítés, ami azt sugallja, az ismerősük még ott ül a képernyő másik oldalán, miközben épp próbálják túltenni magukat szerettük elvesztésén.

adrian-swancar-jxxds4gbcti-unsplash.jpg

via Adrian Swancar

Digitális végrendelkezés

2015-ben került be a hagyatéki kapcsolattartó funkció. Azóta bármelyik felhasználó kiválaszthatja, kinek ad felhatalmazást arra, hogy a profilja ügyében lépéseket tegyen a halála után. A kapcsolattartó megváltoztathatja az elhunyt profil- és borítóképét, közleményt adhat ki az oldalon a saját neve alatt. A Facebook friss újítása a témában, hogy a megemlékezési bejegyzések a korábbi, aktív oldal egy külön fülén jelennek meg, így biztosítva helyet az emlékeknek, gondolatoknak. A kapcsolattartó dönthet a megemlékező bejegyzések megjelentetéséről és ismerősnek jelöléseket fogadhat el. A profil végleges törlését is kérheti, ami így lényegesen egyszerűbb, mint a halál tényének körülményes igazolásán keresztül. Ha nem jelölünk ki senkit a fiókunk kezelésére, akkor ehelyett kérhetjük, hogy halálunk után a Facebook oldalunk törlésre kerüljön. Amennyiben azonban nem jelölünk ki senkit, és a törlést sem kérjük, akkor a profilunk emlékoldallá alakul, de nem lesz felhatalmazott kezelője. Mindenképpen érdemes tehát időt szánni a döntésre, és arra, hogy azt pár kattintáson keresztül beállítsuk.

A hagyatéki kapcsolattartó megbízása érzékeny téma lehet sokak számára. A Facebook is javasolja, hogy személyesen beszéljük meg a kiválasztott ismerőssel, hogy mik a szándékaink. Fontos szem előtt tartani, hogy még a hagyatéki kapcsolattartó sem jelentkezhet be a profilunkba, a privát üzenetekhez nem férhet hozzá, csak azokhoz a bejegyzésekhez, amiket korlátozott nyilvánosság számára tettünk közzé – így viszont azokhoz is, amiket korábban a megosztási beállítások miatt nem láthatott.

Dönthetünk persze úgy, hogy valamennyi bejelentkezési adatunkat, jelszavainkat megosztjuk egy baráttal, vagy akár végrendelkezési szolgáltatóval, hogy részletes utasításaink alapján járjanak el digitális létünk kérdéseiben, ami túlmutat a közösségi média fiókok kezelésén. Ez alapos átgondolást igényel, de ha figyelembe vesszük, hogy mennyi időt töltünk a különböző online felületeken, szolgáltatásokon, akkor érdemes lehet ezt az opciót is mérlegelni, hiszen lassan nagyobb digitális lábnyom marad utánunk, mint kézzel fogható hagyaték.

Mindenesetre segítséget jelent a döntésbe, hogy a Facebook például többféle lehetőség közül enged választani.

 

androiddevice_pair_en_us-2.png

via Facebook

Akkor ez így jó, nem?

A rövid válasz: nem, vagy nem biztos. Számos kérdést felvet, hogy mégis hogyan, miért érdemes ennyi inaktív fiókot őrizgetni, hiszen még digitális adatok esetében is jelentős tárolási költségek merülnek fel. Bizonyos platformok, például a Twitter és a LinkedIn csak a profil törlésére adnak lehetőséget, emlékoldal funkció nincs. A Facebook a hozzá tartozó Instagrammal együtt felajánlja ezt az opciót, miközben az emlékoldalon már nem jelenítenek meg hirdetést etikai megfontolásból – és ezt nagyon jól teszik. Mégis, a szempontjukból megéri fenntartani az oldalakat, amiket a magunk mögött hagyott szeretteink időről-időre felkeresnek, ezzel is növelve az oldalon eltöltött időt, a megosztott tartalom mennyiségét. Ez nem elhanyagolható, mert a Facebook szerint havi 30 millió felhasználó látogat el valamelyik emlékoldalra.

Ugyanezen az alapon megéri tárolni a képeket, legfőképpen az adatokat. Az online tevékenységünk megosztásaink, de akár magánbeszélgetésink is rengeteg információt rejtenek, és ez nem csak életünk során lehet hasznos a hirdetők, politikai résztvevők, egyéb szereplők számára, hanem halálunk után is. Bár még a hagyatéki kapcsolattartó sem olvashat bele privát üzeneteinkbe, a háttérben futó algoritmusok finomításához megfizethetetlen értéke van az ilyesfajta adatoknak. Az adatvédelmi nyilatkozatok jelentős része pedig nem tér ki a személyes adatok halálunk utáni kezelésére.

Arról nem is beszélve, hogy hosszútávon egyre nagyobb és nagyobb adathalmaz birtokába kerül a Facebook. Az adatok összessége pedig rengeteg információval szolgálhat a társadalmunkról most és a jövőben is. Ahogy az Oxford Internet Institute kutatásának szerzői a helyzet súlyát érzékeltetve egy Orwell idézetet választottak a tanulmány felütésének: „Mi, a Párt uralunk minden feljegyzést, s mi uraljuk az emberek emlékezetét is. Tehát uraljuk a múltat. Igaz?”. A sötét jövőképet valamennyire árnyalja, hogy a jelenlegi szabályozások még alakulhatnak, egy nyílt, többszereplős párbeszéd még bőven alakíthatja a kimeneteleket.

konzerv.png

Adatvédelem: Amikor a kávéfőződ többet tud rólad, mint a párod

Amikor mesterséges intelligenciáról beszélünk, sokan a gyilkos robotokra asszociálunk, akik át akarják venni az uralmat az emberiség fölött. De mi van, ha azt mondom, hogy okos kávégépek, okos hangszórók,  vagy okos fogkefék? Ártatlannak tűnő eszközök, amelyek akár kémkedhetnek is utánunk, a saját otthonunkban. 

Elfogadjuk! De mégis mit? 

Nemrég jött ki a telefonomhoz a legújabb frissítés, és már majdnem automatikusan elfogadtam hozzá az adatvédelmi feltételeket, amikor belém hasított a gondolat, hogy ezeket a szerződéseket vajon elolvassa-e egyáltalán valaki? Tudjuk egyáltalán, hogy mire mondunk igent? Alig ismertem magamra, hiszen arra tanítottak, hogy mielőtt bármit elfogadok/aláírok, azt alaposan olvassam át. A legtöbb esetben ez nálam a protokoll, kivéve ilyenkor. Lehet, hogy most sokan magatokra ismertetek, éppen ezért tanulságként olyan eseteket mutatunk be, amelyekben a felhasználóknak bizony jobb lett volna előbb olvasni.

Jössz velem játszani ?

Kezdjük egy ijesztő esettel, amikor egy cég csúnyán visszaélt a vásárlók személyes adataival. Le kell szögeznünk, hogy ezt csak úgy tudták megtenni, hogy a fogyasztók nem néztek utána annak, hogy milyen szerződést fogadtak el - így elméletileg a cég nem követett el vétséget, amikor egy harmadik félnek kiszivárogtatta az adataikat. Finn Lützow-Holm Myrstad egy TED Talk előadásban beszélt egy bizonyos Cayla nevű játékbabáról, aki akárcsak egy beépült titkos ügynök, kémkedett a gazdái otthonában. Myrstad közelről ismeri a történet, hiszen egy fogyasztói jogokért harcoló szervezetnél dolgozik (Norvég Fogyasztóvédelmi Tanács), ahol különböző, aggályos eseteket vizsgálnak, és ha kell, megteszik a szükséges jogi intézkedéseket. Így történt ez Cayla esetében is.

my-friend-cayla-doll.jpg

(via)

A játékbaba használata rendkívül egyszerű, csak le kell tölteni hozzá egy ártatlannak tűnő applikációt, így válik elérhetővé a babához tartozó összes funkció. Cayla az interneten és a hangfelismerő technológián keresztül könnyedén tud releváns válaszokat adni a gyerekek által feltett kérdésekre. Igen ám, de amikor a vásárlók letöltötték az alkalmazást és elfogadták a hozzátartozó felhasználási feltételeket, egyúttal hozzájárultak ahhoz is, hogy a baba által megszerzett adatokat a gyártó kiszolgáltathatja egy ismeretlen harmadik félnek. Egy marketinges cégnek aranyat érhetnek ilyen bizalmas és őszinte adatok a fogyasztókról az eladás növelése érdekében. 

A problémát az is fokozta, hogy Cayla-ra bárki gond nélkül rá tud kapcsolódni 18 méterről egy okostelefonnal bluetooth-on keresztül. Amikor Myrstad csapata ezt jelezte a babát gyártó cég felé, azt a választ kapták, hogy erre csak egy magasan képzett IT szakember lehet képes. Cáfolásképpen a TED előadás közben csatlakoztak rá a játékra, és a baba hangszóróin keresztül beszéltek. Mondani sem kell, hogy  mennyire veszélyes lehet, amikor egy kisgyerek egyedül játszik és egy idegen ember a játék nyelvén szól hozzá, beszélgetni kezd vele, a bizalmába férkőzik, majd elhívja magával játszani. Kezdetben ez a baba több országban is az év játékának lett megszavazva, de azóta többek között Németországban betiltották és már nem lehet megrendelni az Amazon-ról sem. Jelenleg Cayla egy berlini kém múzeumban pihen, kiállítási darabként. 

A szerelem ára

Hazákban is nagyon népszerűek a randi app-ok, hiszen mennyivel egyszerűbb valakit csak egy suhintással jobbra húzni a Tinderen, mint például egy szórakozóhelyen megszólítani a kiszemeltet egy meghívással vagy menőnek hitt táncmozdulatokkal. Ugyan már! Ez fáradtságos és az ital is drága, a randi oldalakkal viszont otthonról lehet ismerkedni, ráadásul ingyen. Ha nem is pénzért vesszük ezeket a lehetőségeket, de valamivel azért fizetünk értük,  ha nem vigyázunk - például rengeteg személyes adattal.

image.jpg

(via)

Finn Lützow-Holm Myrstad és csapata alaposan elolvasta az egyik legnépszerűbb randi app adatkezelési nyilatkozatát - ha mindenki ezt tenné, akkor valószínűleg nem lenne a vezető randialkalmazások között, mert sokan inkább nem regisztrálnának. A fő menünél például egy már előre kipipált nyilatkozat van arról, hogy az app a felhasználó összes Facebook képéhez hozzáférhet. Ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen a szerződés szövege lényegében azt mondja ki, hogy a regisztrálók teljes randi dokumentációját (beleértve az adatokat, beszélgetéseket, fotókat) szabadon használhatja a cég. Ez azt jelenti, hogy bármilyen platformon megjelenítheti azokat, sőt, el is adhatja az összegyűjtött információt, hiszen korlátlan jogokat gyakorol felettük.  

Kémkedő fogkefék

Az NPR és az Edison Research kutatása szerint minden 6. amerikainak van már okoshangszórója, mely tulajdonképpen egy otthoni asszisztens, aki csatlakozik a netre, így például hangutasításra zenét tud lejátszani, beszámol az időjárásról, de beszélgetni is lehet vele - derül ki Kashmir Hill és Surya Mattu TED előadásából. A tech óriások mind fejlesztettek saját okoshangszórókat, hogy az asszisztenseik már ne csak az okostelefonokon keresztül legyenek elérhetőek. A Siri beköltözött a HomePod-ba, a Google-Assistant a Google Home-ba és Alexa pedig az Echo nevű okoshangfalba. Magyarországon ez az őrület  még csak gyerekcipőben jár, de könnyen lehet, hogy hamarosan reggelente mi is Alexához szólunk majd elsőként, hiszen az okos otthon fogalma itthon is egyre népszerűbb, és valljuk be, eléggé jól hangzik. De fontos megnéznünk az érme mindkét oldalát. Jópofa és kényelmes tud lenni, ha csak az ágyból kikiabálunk Alexának, hogy főzze meg a kávénkat, de ha mindez a személyes adatainkba kerül, akkor már nem is tűnik annyira vonzónak, hogy egy mesterséges intelligencia csináljon helyettünk reggelit.

51p7mapzz3l_ac_sl1000.jpg

(via)

Kashmir Hill és Surya Mattu kíváncsi volt arra, hogy ezek az eszközök milyen adatokat tárolnak és küldenek tovább a felhasználókról. Ezért egy két hónapos kísérlet során Kashmir lakásában, amit csak lehetett kicseréltek okosra - ilyen volt az ágy, a fogkefe, a hangfal, az izzók, az óra, a vécé és még sorolhatnánk, hiszen összesen 18 készüléket telepítettek. Egy speciális router segítségével nyomon követték az összes eszköz hálózati tevékenységét. Kiderült, hogy ezek mindent rögzítettek, ami a házban történt: tudták Kashmirról az alvási szokásait, hogy naponta hányszor és mennyi ideig mos fogat, mikor van otthon, de tisztában voltak azzal is, hogy hány percig nézi a tv-t. Az Echo volt a legsunyibb, mivel minden 3. percben kapcsolatba lépett a szerverekkel, függetlenül attól, hogy használták-e vagy sem. Ezért felmerül a kérdés, kinek éri meg jobban az okoseszköz? Nekünk, vagy a gyártónak, aki rengeteg személyes adathoz fér hozzá, amiket később eladhat reklámügynökségeknek vagy kutatócégeknek? Valószínűleg vannak, akiket nem zavar, hogy a cégek nem tisztelik a magánéletünket, de sokan nem szeretnének a tudtunk nélkül piackutatásokban részt venni.

1_5.jpg

(via)

A falnak is füle van: segít ezen a szabályozás?

Többek között az adatvédelmi fenyegetések ellen lépett hatályba 2018. május 25-én a GDPR (General Data Protection Regulation) törvény, amivel az EU egységesíteni szeretné az Unión belüli személyes adatok tárolására és felhasználására vonatkozó szabályokat. A szabályozás minden olyan EU-s vállalkozóra vonatkozik, aki valamilyen formában személyes adatokkal dolgozik, sőt azoknak is figyelniük kell a GDPR betartására, akik EU-s állampolgároknak biztosítanak szolgáltatásokat vagy termékeket, még akkor is, ha a cég nem az Európai Unión belül működik. Személyes adatnak tekinthető minden olyan információ a felhasználóról, amely alapján bárhogyan is, de beazonosítható a személy, például:

  • név
  • lakcím
  • telefonszám
  • e-mail cím
  • IP cím és cookie adatok - bár ezek alapján nem egyértelműen azonosítható be egy természetes személy, de mégis bekerültek a személyes adatok csoportjába.

A GDPR megosztó, sokan túlzásnak tartják, ugyanakkor egy technológiailag fejlett világban élünk, ahol ezek a virtuális veszélyek kezdenek elhatalmasodni, így nem ártanak az óvintézkedések. 

Végül, gondoljunk bele abba, hogy egyre több ember takarja le a laptopján a kamerát, mivel elterjedt hiedelem, hogy valakik, valahonnan rácsatlakozhatnak a számítógépeinkre és figyelhetnek minket. A kérdés az, hogy ha ennyire szeretnénk megóvni az adatainkat és személyazonosságunkat, akkor miért nem olvassuk el az adatvédelmi szerződéseket? Pedig, ha vakon elfogadjuk ezeket, az talán nagyobb veszéllyel járhat, mintha nem fedjük le a webkameránkat.

A bejegyzés szerzője Sőregi Kitti, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

Kapcsolódó:

konzerv.png

süti beállítások módosítása