A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


A digitális identitás útvesztőjében, avagy hogyan befolyásolja a mesterséges intelligencia a személyes ízlésünket?

2021. május 07. - KomMédia BME

A következőkban azt a kérdést járjuk körül, hogy a mesterséges intelligencia (MI) hogyan hat az ízlésünkre: a poszt középpontjában a külföldi és magyar piac jelenleg legnépszerűbb streaming szolgáltatója, a Netflix áll. Rendkívül érdekes, hogy hogyan tematizálja és alakítja át a streaming a televíziózást, és az, hogy a legnagyobb szolgáltató milyen eszközökhöz nyúl annak érdekében, hogy a nézők egyre jobb eszközökön, egyre inkább a nekik tetsző műsorokat nézhessenek. Ez a jelenség több tudományterületet is érint, ezért szociológiai, gazdasági és technológiai szemüvegen keresztül is vizsgáljuk majd Netflixet és a felhasználókra gyakorolt hatását. Célunk, hogy láthatóvá váljon az emberi döntéshozás „meghekkelése”, médiafogyasztásunk átalakulása, illetve az esztétikai érzetünk befolyásolásának képessége és lehetősége.

A „modern kor hatalma” maga az algoritmus. A biotechnológia és információs technológia összeolvadásából olyan algoritmusok születnek, amelyek szinte jobban megértik az érzéseinket, mint mi saját magunkat. A hatalmunk, vagyis a választásunk szabadsága pedig innentől kezdve már nem feltétlenül a mi kezünkben lesz. A MI-val kéz a kézben járó biometrikus szenzorok és a big data algoritmusok meghekkelhetik érzéseinket, vágyainkat, és pontosan tudni fogják mindazt, amit mi sem tudunk saját magunkról: hogy kik is vagyunk valójában, és hogy mit is akarunk. Egy algoritmus mindezek mellett abban is segíthet, hogy érdeklődési körünk alapján melyik filmet nézzük meg, de a szem és arcizmok mozgását követve képes lehet az emberek érzelmeit is felismerni, pont úgy, ahogy azt Kínában élő emberek tapasztalják a digitális diktatúrában. 

Egy kezdetben DVD árusításával foglalkozó amerikai cég az MI által használt technikákat gyűjtötte össze, és integrálta egy közös rendszerbe. Ez, a már-már tökélyre fejlesztett rendszer az, amit ma Netflix-ként ismerünk – és ami befolyásolja az esztétikai érzékünket, ha úgy tetszik, az ízlésünket.

Mert éhezzük az élményt

Az élmények és azok megélése életünk részei, alapvető igényünk van ezekre a kezdetektől fogva, és lesz a jövőben is. A szórakoztatás iparággá alakult, a nagy cégek pedig rájöttek, hogy óriási és kiaknázatlan lehetőség van abban, ha az élményvágy kielégítése mellett létrehozzák és táplálják is mindazt. Egyebek mellett a Netflix leghatalmasabb potenciálja pont ebben áll. Kapcsolatba lép velünk, kihasználja a kényelem iránti igényünket, majd tűélesen analizált preferenciáink alapján táplálja a vágyainkat: az algoritmusa segít, hogy azt a tartalmat nézzük, úgy, és leginkább akkor, ahogyan azt mi nézőként szeretnénk.

A következő ábra azt mutatja be, hogy az élmények sokkal fontosabbak a fogyasztóknak, mint egy adott termék, vagy szolgáltatás. Ha a termék, vagy szolgáltatás használata nem okoz élményt, akkor ezek legtöbbször feleslegessé válnak a felhsználók számára: 

kep1.png

A fogyasztók már nem csak árukat és szolgáltatásokat keresnek, hanem főként élményeket (via)

Az amerikai cég több területen is alkalmazza a mesterséges intelligenciát. Ilyen a streaming minőség meghatározása, a filmszerkesztési utómunkálatok, a filmgyártás helymeghatározása, a saját gyártású filmek létrehozása, vagy a tartalom ajánlások személyreszabása - itt mind MI által átszőtt megoldásokat találhatunk. Az utóbbi években ez az ajánlási- és személyre szabási rendszer lett a vállalat egyik legnagyobb értékesítési erőssége, ezért a következőkben ezt a megoldást vizsgáljuk. 

Személyre szabás: a Netflix fő versenyelőnye

Felmerült már benned, hogy miért ajánl minden egyes filmnézés előtt különböző filmeket a Netflix? Vagy az, hogy éppen hogyan profilozza a több mint 100 millió előfizetőjét? Az adat kardinális tényező, és a kérdés megválaszolásának kulcsa is az adatainkban keresendő. A Netlixnél ugyanis sosem tagadták, rengeteg információt gyűjtenek rólunk:

Tudjuk, hogy a nap melyik órájában nézed a tartalmat, hogy mennyi ideig nézted, tudjuk, hogy mit néztél előtte, mit néztél utána, hogy a számítógépeden, az okostelefononodon vagy tableten nézted-e, illetve az is, hogy melyik profilból nézted. Nagyon sok információnk van.”– mondta Todd Yellin, a Netflix termékmenedzsment igazgatója.

Minden ilyen megoldás tulajdonképpen egy üzleti problémára vezethető vissza. A „probléma” az, hogy a Netflix hatalmas tartalomkönyvtárral rendelkezik, amely dinamikusan változik, és a felhasználó számára mindez túl bőséges kínálatot jelenthet. A felhasználó nem akar csalódni, előfizetéséért cserébe az érdeklődésének megfelelő tartalmat akarja megtalálni, azaz azt a személyes élményt keresi, amit a lineáris televíziózás során nem feltétlenül kaphat meg. A Netflix ajánlási rendszere pont erre a problémára ad megoldást, és ezt aknázza ki.

A Netflix már évekkel ezelőtt arra törekedett, hogy minden filmet adatokra lehessen bontani, a filmproducereknek pedig fizettek is, hogy minél pontosabban tudják az adott filmet bekategorizálni. Alexis Madrigal technológiai újságíró is alátámasztja azt, hogy a Netflix könyvtárában lévő összes terméket hatalmas címkék sorozatára bontják, amelyek nemcsak helyekre vagy a szereplőkre vonatkoznak, hanem sokkal szélesebb kategóriákra is, mint például "erkölcs" vagy "érzelmi hatás". A fő algoritmusuk tehát nagyon finoman meghatározott, több mint 27 000 (!) mikro-műfaj alapján működik. Ez a megoldás lehetővé teszi a cég számára, hogy nagy pontossággal testre szabhassák a javasolt filmeket vagy sorozatokat, és így nekünk tetsző ajánlásokat kaphassunk. A folyamatos fejlesztésre való igényt bizonyítja, hogy 2016-ig „csak” földrajzi, életkori és nemi adatok szerint szegmentáltak, mára pedig globálisan körülbelül 2000 preferencia- és ízlésközösséget, úgynevezett klasztert generáltak. Attól függően pedig, hogy milyen az ízlésünk, egyfajta virtuális közösséghez tartozunk, amelyben a tartalom is dinamikusan változik interakcióink hatására. A személyre szabhatóság alapja tehát a tartalom címkézése és a virtuális „közösségek” kialakítása.

 kep2_2.jpg Vajon milyen hatással vannak az algoritmusok a választásunk szabadságára? (via)

Valójában a Netflix fő algoritmusa sokkal több, mint egy elektronikus „műszer”, amely korábbi döntések alapján minden előfizető számára külön címeket ajánl. Ez egy felfoghatatlanul komplex rendszer, ami a datascience és a gépi tanulás eszközeivel folyamatosan átalakítja a látszólag kaotikus viselkedésünket ismétlődő és ezért kiszámítható mintákká. A Netflix korántsem csak streaming filmeket és TV-műsorokat szolgáltat, hanem megpróbálja kielégíteni azokat a vágyainkat, amelyekről esetleg mi magunk sem tudunk.

A rendszer négy különféle módszerre épül:

  1. a felhasználók személyes profiljára: tehát korábbi választásainkra, az ötcsillagos visszacsatolási és besorolási rendszerre, ahol értékelni tudjuk a filmeket, a görgetési tevékenységünkre és a megtekintési szokásainkra, azaz az interakcióinkra; 
  2. az együttműködési szűrésre a „ügyfélklaszterek” révén: ez egy ajánlási technika, amely a felhasználói visszajelzéseken alapul
  3. a címkéző rendszerre, amely szorosan összekapcsolódó filmek (pl. ugyanazon rendező által készített vagy ugyanazon műfajú filmek) csoportosítását célozza
  4. a Netflix saját kereskedelmi prioritásaira.

Az algoritmus gyakorlati működése úgy elemezhető, hogy amikor például egy Netflix felhasználó a „Stranger Things” című sorozatot nézi, akkor az interakció során elemzett adatnyomok betáplálódnak a PRS-be (Personalization and Recommendation System röviden: PRS), amely meghatározza a felhasználó valószínű viselkedési és megfigyelési mintáját. Ez azt eredményezi, hogy a felhasználó a következő bejelentkezésekor ajánlásokat kap. Ez a folyamat mindig folytatódik, és a rendszer aszerint módosítja az ajánlásokat, ahogyan a felhasználó viselkedett a platformon. Minden egyes alkalommal, amikor a felhasználó bejelentkezik, ezen minták alapján talál egy újból generált és meghatározott tartalomkatalógust. A PRS rendkívül adaptív, folyamatosan alkalmazkodik az új interakciókhoz, éppen ezért a felhasználó számára mutatott tartalom egyre inkább egy olyan felhasználói profilt állít elő, amely sokkal inkább a PRS saját logikájára támaszkodik, mint a felhasználó valódi és autonóm nyílt interakcióira. Tehát az, amit mérnek, nem a felhasználó spontán és szándékos elkötelezettsége. Ez az algoritmikus determinizmus hozza létre azt, amit Cheney-Lippold algoritmikus identitásnak nevez.

„Ezt az identitást olyan cégek generálják, amelyek feltérképezik, összehasonlítják, majd algoritmikusan értelmezik a felhasználók adatait annak érdekében, hogy megértsék a felhasználók identitását, de nem a tényleges személyiségét, hanem digitális identitás vagy profil formájában.”

 kep3_1.pngA profilunk alapján mutatják be nekünk a filmeket reklámozó képeket (via)

Betekintő: a kép, amely többet mond minden szónál

Hiába egy mesterien kidolgozott ajánlási rendszer, ha végsősoron a felhasználó nem kattint. A Netflix erre is kidolgozott egy megoldást, mégpedig a filmeket bemutató miniatűrök (angolul: „thumbnail”-ek) generálása és személyre szabása révén.

kep4_1.png

 Egy sorozat megannyi thumbnail-je, ízlésünktől függően (via)

Minden egyes filmet vagy sorozatot ugyanis a tartalomkönyvtáron belül úgynevezett indexképekkel reklámoznak. A cél, hogy minden műsorhoz olyan képek társuljanak, amelyek kiemelik az egyes tagok szempontjából releváns vizuális tartalmat, és így biztosan elköteleződést, tehát kattintást vált ki. Minden esetben több száz fajta képet rendelnek a film bemutatására, amelyből az előfizetőknek mindig a legrelevánsabbat használják fel. Mindegyik képpel tehát másfajta személyiség típusokat, különböző ízléscsoportokat próbálnak megszólítani, vagy ahhoz hangolják a képet, hogy milyen más filmeket és sorozatokat néztünk meg korábban. 

Elég egyértelműnek látszik, hogy a Netflix adatainak kombinációja, algoritmikus személyre szabása és kormányzása, illetve hatalmas tartalomkönyvtára mind-mind olyan tényezők, amelyek a felhasználókat még inkább a képernyő elé fogják vonzani. Az igény adott a közönség részéről – és láthatóan a Netflix erre tökéletesen reagál.

Fontos azonban látnunk, hogy bármilyen kifinomult is a Netflix címkézési folyamata, az előzetes preferenciáinkból és interakcióinkból kiszűrt metaadatok és együttműködési szűrők nem képesek teljes mértékben utánozni az egyedi ízlést. Ehelyett tűélesen analizált és megalapozott döntéseket hoznak, amelyek az esetek többségében valóban személyre szabott ajánlást jelent. Ez persze a legtöbb esetben hűen tükrözi valódi igényünket, de mivel matematikai képleten működő rendszerekről beszélünk, a folyamaton belül mindig érdemes a végső emberi döntéshozással, mint elemmel számolni. Valódi és teljes személyre szabottságról akkor beszélhetnénk, ha MI a gondolatunkat is olvasná, és azokat a váratlan emberi döntéshozásból adódó fordulatokat is meg tudná fejteni, ami bennünk megy végbe. Ugyanis a gép sosem fogja tudni, hogy két hét teljes horror „filmmaraton” után mikor vágyunk egy kis romantikára, vagy netalántán vígjátékra. Az algoritmusok – jelenlegi fejlettségi szintükön – sosem lesznek képesek fontos döntéseket hozni helyettünk, mivel a számítógépes algoritmusoknak nincsennek érzelmeik, sem ösztöneik.

További olvasmány: Kevin McDonald & Daniel Smith-Rowsey (2016): The Netflix Effect: Technology and Entertainment in the 21st Century.

A bejegyzés szerzője Gyenes Donát, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

konzerv_1.png

Előadások, zárt kapuk mögött: A vírus alakíthatja a színházak jövőjét?

A színház egy olyan művészeti ág, amely végigkísérte az emberiség történetét. Úgy, mint az emberek életében, a színházban is komoly változások következtek be a digitalizációnak köszönhetően. Azonban Magyarországon az online terjesztett színházi előadásoknak még nem jött el a forradalma. Mit változtatott ezen a koronavírus-járvány?

A járványügyi korlátozások 2020 tavaszán nehéz helyzetbe hozták a színházakat. Sorra kellett elhalasztaniuk, később lemondaniuk a tervezett előadásokat, így súlyos bevételektől estek el. Az újranyitás lehetőségét is bizonytalanság övezte, így a helyzet orvoslására olyan megoldásokat kellett találni, melyek egyrészt kielégíthetik a nézői igényeket, másrészt bevételi forrást biztosíthatnak a színházi szakma szereplőinek - bármilyen csekély is ez a bevétel. Így alakultak meg a karanténszínházak, egyre több lett az interneten közvetített felolvasóest és nyílt próba, valamint sok intézmény megosztotta archív előadásainak felvételeit. A kultúrafogyasztás hirtelen áttevődött az online térbe, amelyhez átmenet nélkül, minél hamarabb kellett alkalmazkodni fogyasztói és előállítói oldalról is. Bár a felvételről visszanézhető színdarabok nem számítottak teljesen újdonságnak, hiszen a járvány előtt is elérhető volt néhány felvétel az interneten, DVD-n vagy esetleg a moziban, de a kialakult helyzet miatt nagyobb hangsúly került ezekre az előadásokra.

szinhaz1.jpg

 (via)

Színházi darab a kanapéról

Amellett, hogy kárpótolják a nézőket az elmaradt előadásokért, az otthonról megtekinthető darabok élvezeti értéke csökken azáltal, hogy elveszik a közeg, az itt és most hatás. Egy előadásnak a nézők nem csak passzív élvezői, hanem aktív résztvevői is, reakcióik beleépülnek a darabba, ezzel tud minden előadás sajátos élményt nyújtani közönsége számára. A nézőtéren ülők könnyebben átélhetik az előadást, ha tömegben vannak, ahol a belőlük kiváltott érzelmek a körülöttük lévőkre is hatnak. Így válik egy-egy előadás megismételhetetlenné, hiszen az, ami a következő alaklommal létrejön, mozzanataiban valami más lesz, még ha tartalom nem is változik. A közönség és a színjáték kapcsolata elengedhetetlen: nincs előadás közönség nélkül. Ezt erősíti a színházi tér, ahol a színjáték tere sokszor egybeolvad a közönség helyével. 

Otthon megszűnik a közösség élménye: a néző már nem közvetlen tanúja a történéseknek, reakciói nem lépnek kapcsolatba az előadással, így ez a fajta sajátos élmény elveszik. Az elé táruló látványt az operatőr szemén keresztül élheti meg, az ő fókuszát kell követnie. A színészi játékot kiegészíti a színpadi kép, viszont attól függetlenül, hogy a díszlet nem látszik teljes egészében, a drámai élmény megmarad, mert játék önmagában is megállja a helyét. A színjátékot otthonról szemlélő néző pedig ugyanúgy részesülhet a színdarabból származó érzelmi- és gondolatvilágból, amelyet feldolgozhat és a saját gondolatvilágához adhat, így a színjáték befogadójává válhat.A színházi élmény helyébe nem léphet az előadások filmfelvétele, azonban más szempontból hasznos lehet, ha a színházak elkezdik az ilyen típusú tartalmaik megosztását és népszerűsítését. 

szinhaz2.jpg

 (via)

Csak karantén idején van értelme otthon színdarabot nézni?

Az online elérhetővé tett előadások megnyithatnak egy újfajta kultúrafogyasztási módot, ami a járványhelyzet nélkül lehet, hogy csak évekkel később alakult volna ki Magyarországon. Egy 2016-ban készített angliai tanulmány a digitálisan elérhető darabokhoz fűződő magatartási mintákat vizsgálta: a válaszadók szerint a színházi élmény egy új  formája jön létre, amely nem helyettesíti, hanem sokkal inkább kiegészíti a színházakhoz fűződő kapcsolatukat. Az online elérhető és az élőben közvetített előadások sokszor olcsóbbak, ráadásul akkor is lesz rá "helye" a nézőnek, ha a színházteremben teltház van. Azzal, hogy otthonról elérhető a színdarab, a fogyasztó időbeosztása is rugalmasabbá válhat, nem beszélve arról, hogy a színház megközelítése nem okoz problémát, így a földrajzi távolság sem akadály. Technikai szempontból viszont az előadás élvezetéhez elengedhetetlen a jó internetkapcsolat. 

radnoti_stream_1200_600-768x384.jpg

 (via)

Joggal merülhet fel az aggodalom, hogyha elérhetővé válnak a színdarabok, akkor a teátrumokba egyre kevesebben fognak ellátogatni. A már említett tanulmány ezzel a kérdéssel is foglalkozott, és a megkérdezett színházak közül csupán a kisebb intézmények tapasztalták ezt a negatív hatást. A nagyobb színházak vagy nem érzékeltek változást, vagy növekvő érdeklődésről számoltak be, ami a jegyértékesítésben is mérhető volt.

Hogyan tovább?

A magyarországi színházak november óta nem tarthatnak előadásokat közönség előtt. Olyan digitális újítások jelentek meg és lettek népszerűek, amelyek ezt a nehéz helyzetet próbálták áthidalni. Bizonyos színházakban lehetőség nyílt online jegyeket vásárolni, a nézők otthonukból követhetik a streamelt előadásokat. Az élő előadások mellett folyamatosan váltak elérhetővé archív felvételek is: a lehetőségekről egy, a teátrumok által közösen létrehozott eSzinház nevű platformon átfogó képet kaphattak az érdeklődők - az előadások jegyvásárlás után megtekinthetők innen. Még az első hullám alatt készültek cikkek, amelyek az online elérhető darabokat szemlézték, illetve beszámoltak az Élő közvetítések a koronavírus idején nevű Facebook csoport létrejöttéről és működéséről, amely még most is szervezetten, aktívan működik. 

A kezdeti élénk érdeklődés a digitálisan elérhető darabok iránt remélhetőleg nem kezd el fogyatkozni, és így szélesebb körben is elterjedhet majd a színház fogyasztásának és értelmezésének ez az új módja. 

A bejegyzés szerzője Kovácsy Mara, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

konzerv.png

 

Techóriások vállán állva

Az utóbbi években parázs vita van arról az Egyesült Államokban, hogy az olyan nagy techcégek, mint a Microsoft, Google, Apple, Amazon és Facebook túl nagyra nőttek és így túl nagy hatalommal bírnak. A két fő kritika a demokráciára és a versenyre gyakorolt negatív hatásait szokta kiemelni.

A Facebook és a Google által üzemeltetett honlapok és szolgáltatások 2017-ben az internetes forgalom több mint 70%-át tették ki, ez 2014-ben még 50% környékén mozgott. “A Google többé már nem egy internetes cég, hanem a tudás internetes cégje. A Facebook nem egy internetes cég, hanem a közösségi internetes cég” - írta André Staltz programozó az “Így kezdett el a web 2014-ben haldokolni” című blogposztjában. A 2017-ben kirobbant Cambridge Analytica-botrány rámutatott a Facebook hanyag adatkezelésére, aminek következtében 87 millió ember adatát szerezhették meg, és tudták befolyásolni az amerikai elnökválasztást és a Brexit referendumot. Elizabeth Warren demokrata párti korábbi elnökjelölt-aspiráns a 2019-es kampányában ismertette tervét, hogyan darabolná fel az előbb említett tehchóriásokat, amely nagy port kavart, azonban nagyszámú támogatókra is talált. Ez egyértelműen rámutat arra az igényre, hogy ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit.

k14.jpg

(via)

Idén júliusban a legnagyobb amerikai techcégek vezetőinek kongresszusi meghallgatáson volt jelenésük. Itt a cégek potenciálisan versenyellenes gyakorlatainak felderítésére létrejött albizottság képviselői kérdezték ki őket. Olyan kérdésekre kellett válaszolniuk, amelyek azt próbálták kideríteni, hogy folytatnak-e versenyellenes tevékenységet és működésük nem lehetetleníti el a riválisokat. David Cicilline Rhode Island-i képviselő és az albizottság demokrata elnöke a meghallgatást azzal zárta, hogy fel kell darabolni ezeket a cégeket. Az Axiosnak kifejtette, hogy Mark Zuckerberg elismerte, hogy a WhatsApp és az Instagram felvásárlása annak a tervnek a része volt, hogy egyrészt megvegyék a versenytársukat, másrészt, hogy fenntartsák a nyereségüket, hatalmukat és a dominanciájukat, ez pedig klasszikus monopolisztikus magatartás.

k15.jpg

(via)

Egy monopolhelyzetben lévő cég feldarabolása egyáltalán nem példa nélküli az amerikai történelemben (lásd Standard Oil vagy az AT&T feltörése), azonban mégis radikális ötletnek tűnik a neoliberális kapitalizmusban. A politikai spektrum mindkét végében élénk vita folyik arról, hogy fel kellene-e darabolni ezeket a cégeket vagy sem, úgy, hogy a cégek monopolhelyzetbe kerülését már szinte mindenki elismeri, ideológiai elkötelezettségtől függetlenül.

Monopol-helyzet és a megfigyelési kapitalizmus

Tim Wu antitröszt szakértő, a Columbia Egyetem jogi professzora nem lát nagy különbséget a nagy techcégek és a Standard Oil között. Szerinte olyan mély változások történtek a tech iparban, amely az USA gazdaságára nagy veszélyt jelentenek. Hozzátette, hogy az innováció hiányát tapasztalhatjuk jelenleg. Erről a szektorról úgy gondolkodtunk, hogy az intenzív verseny fogja hajtani új startupok felbukkanásával, amelyek meg tudják előzni, hogy egy cég túl dominánssá váljon.

Robert Reich azzal érvel Warrennel egyetértő cikkében a The Guardianben, hogy ha feldaraboljuk ezeket a cégeket, több különböző csatornán keresztül lenne képes áramlani az információ ahelyett, hogy egy centralizált platform a legitimitás látszatát és rendkívüli elérhetőséget biztosítana, illetve több startup felvirágozhatna.

k16.png

(via)

Rizwan Virk a Venture Beat oldalán írta le, hogy miért kellene ennek a folyamatnak lezajlania. Virk kifejti, hogy azok, akik a Szilícium-völgyben szorosan együtt dolgoztak ezekkel a cégekkel, nem lepődtek meg azon, hogy de facto monopóliumokká váltak, de monopolhatalmukat felhasználják arra, hogy a versenyt ellehetetlenítsék, és monopóliumellenes törvényeket sértsenek meg. Szerinte az olyan nagy cégek feldarabolása, mint a Facebook vagy a Google nem csak demokratikusabb játékteret eredményezne a kisebb versenytársak számára, de lelassulhatna a “megfigyelési kapitalizmus”.

Hogy mi a megfigyelési kapitalizmus? Shoshana Zuboff fogalma azt a folyamatot jelenti, amikor a felhasználói viselkedésből kiszűrt adatok felhasználásával csinálnak pénzt. Merker Iván Zuboff jelenségét a Mércén úgy vette végig, hogy az a jelenség, ahogy ezek a (jellemzően) techvállalatok pénzt csinálnak a viselkedési többletünkből (behavioral surplus), vagyis abból az adatmennyiségből, amely a cégek rendelkezésére áll, és amelyre nincs szükségük a szolgáltatásaik javításához. Ezeket előrejelző termékekké (prediction products) alakítják, amelyeknek a lényege, hogy pontosan előre tudják jelezni a jövőbeli viselkedésünket, amelyeket a jövőbeli viselkedések piacán (behavioral future markets) árusítanak.

k17.png

(via)

Akik szerint a feldarabolás nem megoldás

Raghuram Rajan a Barron’s oldalán írt arról, hogy a nagy techcégek modern monopóliumok, de mégse daraboljuk fel őket. Szerinte hagyni kell, hogy nagy maradjon a Google és a Facebook, de úgy, hogy az embereknek legyen irányítása a személyes adataik fölött. Leírja, hogy ezeket az adatmonopóliumokat megszabályozni több okból is nehezebb, mint a hagyományosokat, és számos oka van, hogy az adatközpontú vállalatok méretükben gyarapodnak. Először is, a hatalmas mennyiségű adathoz való hozzáférés lehetővé teszi a platformok számára, hogy hatékonyabbá váljanak a termékeik. Másrészt, az olyan online platformokat, mint a Facebook, segítik a hálózati hatások, azaz a platform annál értékesebb lesz, minél többen használják. Ez a két dinamika szerinte is nehézzé teszi ezeknek a platformoknak a kihívását; de lehetővé teszik a platformok számára, hogy jobb terméket kínáljon. Rajan szerint a monopolhelyzetben lévő cégek feldarabolása ronthatják az ügyfélélmény minőségét, így más megoldásra van szükség. Felteszi azt a kérdést, hogy mi lenne, ha a felhasználóé lenne az általuk generált adat. Ha mi birtokoljuk az adatainkat, amelyeket egy semleges adatkezelő eszköz tárol, akkor a Facebook vagy a Google továbbra is hozzáférhetne az adatokhoz - saját egyéni adatvédelmi beállítások alapján -, de nem birtokolnák azokat.

Zachary Campbell a Wired-ben fejtette ki véleményét arról, hogy miért nem megoldás a feldarabolás. Az erre irányuló attitűdöt jogosnak gondolja, és korábban ő maga érvelt a Wired-ben, hogy a techvállalatok nagyon is valós aggályokat tagadnak, azonban akkor sem gondolja jó ötletnek azok szétszakítását. Campbell azt írja, hogy az AT&T 1984-es feldarabolása 8 cégre egy ideig felszabadította a versenyt, csökkentve az árakat és javítva a szolgáltatásokat. Azonban, amikor a vezetékes hálózatok helyére beléptek a vezeték nélküli hálózatok, az ipar újra konszolidálódott, a szabályozók pedig fellazultak.

k18.jpg

(via)

Korábban azt írta, hogy a technológiai helyzet még akkor is kevés adatvédelmet biztosít a fogyasztóknak, hogy adataikat hatalmas vállalati profittá alakítják. Az online szolgáltatások piacán nincs értelmes verseny, és potenciálisan sértheti a demokráciát. Szerinte egy mai kérdéseken alapuló új szabályozási keretre lenne szükség, amibe beleérti a magánélet védelmét; azt, hogy ki birtokolja és profitál az adatokból; illetve a versenyt és az innovációt. Kifejti, hogy olyan kérdéseket kell megvizsgálni, mint hogy milyen szabályok védenék a fogyasztókat, biztosítanák a folyamatos innovációt, és lehetővé tennék a versenyt anélkül, hogy további, nem szándékos problémákat okoznának. Úgy gondolja, hogy a válaszok nem úgy néznek ki, mint amelyeket 100 évvel ezelőtt fejlesztettek ki.

A kapitalizmus teremti meg a problémát

Az ügyet más szemszögből is lehet meg lehet vizsgálni, így tesz Ezra Klein, a Vox főszerkesztője, aki szerint a közösségi média szabályozása sokkal fontosabb, mint a Facebook feldarabolása.

A Facebook társalapítója, Chris Hughes a The New York Times-ban megjelent esszéjében a legnagyobb közösségi média platform feldarabolása mellett érvel. Egy olyan versenyképes piacot vizionál, ahol több hálózat közül válaszhatunk. Ezek között találhatnánk olyat, amely magas adatvédelmi normákat kínál; egy másikat, amelyhez csatlakozni pénzbe kerül, de cserébe kevés hirdetése van; és egy másikat, amely lehetővé teszi a felhasználók számára, hogy testre szabhassák és módosítsák hírcsatornáikat úgy, ahogy jónak látják.

Klein nem olyan optimista, mint Hughes, ugyanis erre az esszére reagálva kifejti, hogy a Facebook-probléma igazából kapitalizmus-probléma. A Facebook-problémát a kapitalizmus teremtette, így az nem is fogja megoldani.

Szerinte a vita kapcsán elhangzó kritikák más megoldások felé mutatnak. Ha a probléma az, hogy a Facebook blokkolja a versenyt a szektorában, akkor a feldarabolása a megoldás. Azonban, ha az a probléma, hogy a Facebookot (és a többi nagy techcéget) formáló versenyösztönzők veszélyes termékekhez vezetnek, akkor a még nagyobb verseny felszabadítása súlyosbíthatja a problémát. Szerinte Hughes beszámolója a Facebook felemelkedéséről alátámasztja azt az elképzelést, hogy a verseny a Facebook nem megfelelő viselkedésének fő mozgatórugója. Klein meglátása szerint Hughes írásának alapvető ellentmondása, hogy amikor megnevezi azokat a döntéseket, amelyek meghozatalára a verseny vezette rá Zuckerbergéket, akkor leírja a platform erkölcsi hanyatlását. Viszont amikor elképzeli azokat az alternatívákat, amelyeket a nagyobb verseny hozhat létre, kedvesebb és szelídebb platformokat képzel el kevesebb hirdetésekkel és több adatvédelemmel. Klein eljátszadozik azzal a gondolattal, hogy a közösségi média terében a nagyobb verseny jobb alternatívákhoz vezetne, de lehet az történne, ami most is: még hevesebb háborúkhoz vezetne a figyelmünkért és az adatainkért.

k19.jpg

(via)

Így jut Klein arra a következtetésre, hogy nem Mark Zuckerberg teremtette a Facebook-problémát, hanem maga a kapitalizmus, és ha nem ő, akkor egy másik ember vezetné, aki még nála is rosszabb lehetne. Szerinte nem az a kérdés, hogy hogyan szabadítsuk fel a versenyt a közösségi médiában, hanem az, hogy hogyan irányítsuk a versenyt a közösségi médiában.

“Mint társadalom, el kell döntenünk, hogy milyen versenyt támogatunk és milyen versenyt nem támogatunk. Lehet, hogy korlátokat szeretnénk azzal kapcsolatban, hogy a gyermekek mennyi időt tölthetnek el ezeken a honlapokon. Lehet, hogy azt akarjuk, hogy minden egyes olyan webhelynek, amelynek 100 milliónál több felhasználója van, azok nyissák meg algoritmusaikat a nyilvános ellenőrzés céljából. Lehet, hogy azt akarjuk, hogy minden egyes olyan webhelynek, amelynek egy milliárdnál több felhasználója van, vállaljon szerkesztői felelősséget a platformon lévő beszédért.

Klein persze nem állítja, hogy lenne egzakt válasza, mint ahogy másnak sincs. Azonban fontos, hogy a megfelelő kérdéssel kezdjünk a témában. Szerinte a közösségi média oldalak közötti verseny kapcsán meg kell győződnünk arról, hogy nem csak a piac érdekeit szolgálja, hanem a társadalomét is.

További kérdőjelek

Elmondható, hogy ez egy komplex téma, amit mindenki más motivációkkal közelít meg. Az óriásra nőtt techcégek monopol helyzetét és az abból származó problémákat azok sem vitatják, akik ellenzik azok feltörését. Az ezzel kapcsolatos igazi kérdések, hogy rövid és hosszú távon milyen hatással lenne az adatvédelemre, az innovációra, és a versenyhelyzetre, ha feldaraboljuk ezeket a techcégeket? Ha felszabadítjuk a versenyt, mi a garancia, hogy nem alakul ki idővel újabb monopolisztikus cég? Hogyan tudnánk irányítani a versenyt a közösségi médiában úgy, hogy a társadalom (és az emberiség) érdekeit szolgálja elsősorban? A politika már reagált erre a témára, ez pedig elővetíti, hogy előbb-utóbb vagy megvalósul egy szabályozás, vagy fel lesznek törve ezek a vállaltok, esetleg mindkettő meg fog történni.

A bejegyzés szerzője Horváth Zsolt, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

konzerv_1.png

A történet, amely saját életre kel: mégis mi az a fanfiction?

Gondolkodtál valaha azon, hogy mi lett volna, ha Harry Potternek végül mégsem sikerül legyőznie Voldemortot? Elmerengtél már valaha azon, hogy milyen lett volna, ha a világ legismertebb detektívje, Sherlock Holmes feltárja Hasfelmetsző Jack rejtélyét? Na és azon, hogy megváltozott volna-e a világ sorsa, ha Amerika Kapitány nem Peggy Carterbe, hanem Bucky Barnesba szeret bele?

Egy könyv olvasása vagy film nézése közben az ember fejében újra és újra felvetődik az a kérdés: mi lett volna, ha? Mi lett volna a sorsa kedvenc hőseinknek, ha Ned Stark már a kezdetekkor megússza a lefejezést? Mi minden történt volna másképp?

A rajongók – mármint a legelvetemültebbek – nem csak elmerengenek ezeken a kérdéseken, hanem papírra is vetik gondolataikat. Manapság a technika és az internet fénykorát éljük, a fanfiction műfaja egyre nagyobb babérokra tör. Kétségkívül jót tett neki az internet széles körű elterjedése; lassan nincs olyan ember, aki ne futott volna bele legalább egyszer a fanfiction kifejezésbe. Még rosszabb: alig találunk olyan embert, akinek ne lenne már meg a véleménye a műfajról – legyen ez nagyon jó, vagy borzalmasan rossz.

fanfiction.png

(via)

De álljunk meg csak egy pillanatra: miről is beszélünk tulajdonképpen? A fanfiction – avagy fanfic, fic – olyan írások összessége, mely a rajongók munkája. E történetek írója tehát mások karaktereit, világát és cselekményszálait felhasználva alkotja meg saját történetét. Általában könyvekből, filmekből vagy sorozatokból „vesz kölcsön”, ám az sem ritka, hogy hús-vér emberek jelennek meg az alkotásokban. A határ a csillagos ég, a könnyed, rajongói történet folytatások mellett egészen abszurd fanfictionökbe is botolhatunk (ilyen Putyin és Trump szerelmi kalandja).

„Többet vissza nem adom”

Az a szokás, hogy az írók mások történeteit saját munkájukban felhasználják, messzire nyúlik vissza a történelemben. Gondoljunk csak például Shakespeare igencsak ismert Rómeó és Júliájára: a szerelmesek története eredetileg Arthur Brooke 1562-es The Tragical History of Romeus and Juliet című versében jelent meg. A gyermekek kedvence, a Disney filmek sokasága is többnyire feldolgozás: ugye nem gondolta senki sem azt, hogy Csipkerózsika vagy Hófehérke története Walt Disney fejéből pattant ki? Sőt, kis túlzással ugyan, de az Oroszlánkirály is csak a Hamlet újramesélése – állatokkal.

Tehát, ugyan a mások írásaiból való merítés egy régi hagyománynak számít, a fanfiction fogalma csupán az 1960-as években jelent meg. A legtöbb tősgyökeres fanfiction rajongó legalábbis ezt az időszakot jelöli meg kezdetként: ekkor bukkantak fel az első rajongói történetek. Főként a Star Trek mozgatta meg az olvasók fantáziáját: több írás is előkerült, amelyek Spock és Kirk kapitány kalandjait taglalták.

Fanfiction kisokos – avagy fontos kifejezések a teljesség igénye nélkül

  • A/A (Action/Adventure) – Akció és kaland történetek.
  • Angst – Sötét hangulatú történetek, gyakori eleme a depresszió, a kínzás és az erőszak.
  • AU (Alternate Universe) – Alternatív univerzum. Minden olyan történet, melyben a karaktereken kívül minden eltér az eredeti műtől. (pl.: Harry Potter élete egy nem mágikus világban)
  • Canon – Minden olyan információ, ami szerepel a forrásanyagban.
  • Crack - Humoros, már-már nevetségesen abszurd történetek.
  • Crossover – Kettő vagy több univerzum találkozása. (pl.: Harry Potter és barátai a Bosszúállókkal együtt száll szembe Thanossal.)
  • Drabble – 100 szavas történetek.
  • Fandom – Rajongótábor.
  • Fanon – Minden olyan információ, mely általánosságban elfogadott a rajongók körében, de nincs megerősítve az eredeti szerző által. (pl.: Egy olyan szereplőnek a vezetékneve, akinek csak a keresztnevét ismerjük meg a filmben.)
  • Fluff – Rövid, könnyed és cukormázas történetek.
  • Slash / Femslash – Homoszexuális kapcsolat ábrázolása.
  • OC (Original Character) – Eredeti karakter.
  • Oneshot – Novella.
  • OOC (Out Of Character) – Karakteren kívüli ábrázolás. Az író a karaktert az eredeti személyiségétől eltérően ábrázolja.
  • Pairing / Ship – Minden olyan történet, melyben két karaktert romantikus kapcsolatban ábrázol az író.
  • PWP (Plot, What Plot?/Porn Without Plot) – Pornó cselekmény nélkül, vagy másnéven cselekmény, milyen cselekmény?  Erotikus tartalmú történetek, melyek – ahogyan a név is mutatja – szinte teljesen figyelmen kívül hagyják a cselekményt. Fókuszukban a lepedőakrobatika minél zavarba ejtően részletes, minél behatóbb leírása.
  • RPF (Real Person Fiction) – Valódi személyeket ábrázoló történetek.
  • Smut – A PWP-vel ellentétben – bár központjában a szex áll – a cselekményre is helyez figyelmet.
  • WIP (Work In Progress) – Folyamatban lévő írás.

Az internet elterjedésével a fanfiction business is felvirágzott: a századforduló környékén már egyre több fanfic oldal tűnt fel. Ezek először csak amatőr, saját készítésű blogok voltak, ám az évek során hivatalos oldalak is megjelentek. Ma a két legismertebb fanfiction lelőhely a fanfiction.net és az Archive of Our Own (Ao3)– míg az előbbi közel 12 millió felhasználóval rendelkezik, addig az utóbbi több mint 2 millió regisztrált olvasóval büszkélkedhet. 

„Nerd” hobbi?

Habár már évtizedek óta jelen van a fanfiction műfaja, megítélése nem sokat változott az idők során. Lehet imádni, lehet utálni – középút általában nincsen. Sokan megvető szemmel néznek ezekre az alkotásokra, főként azért, mert úgy gondolják, hogy a fanfictionök nem más, mint rosszul megírt, töméntelen erotikát tartalmazó írások (Malfoy és Harry? Egy almával?! Végül is…ahány ház, annyi szokás.). Az összképen persze az a tény sem javít, hogy az írók 80%-a nő, s a legtöbb ember ezt meghallva egy nagy sóhajjal be is zárja a böngészőt, és el is könyveli a fanfictiont amolyan női szoftpornónak.

46580f3000000578-5081705-image-m-2_1510682471847.jpg

(via)

Az igazságtól persze messzebb nem is állhatnának: bár való igaz, hogy léteznek igénytelenül megírt történetek, ezek csupán a fanficek kis százalékát teszik ki. Az írások minőségét tekintve az olvashatatlantól kezdve az áll-leejtően fantasztikus alkotásokig tartó skálán mindent megtalálhatunk – ha elég türelemmel rendelkezünk. Az utóbbi kategóriába tartozik például a rajongók által írt Tűz és Jég dala folytatások: az egyik legismertebb ezek közül a The North Remembers, mely 113 fejezeten át követi az utolsó megjelent könyv, a Sárkányok tánca után a Stark ház tagjainak sorsát. A 2010-es évek végén íródott James Potter széria is hasonlóan felkapott: a Harry Potter széria nem hivatalos folytatásának is tartják.

Terjedelmüket tekintve is több fajtából válogathatunk – egyaránt megtalálhatóak a gyors, pár perces kis szösszenetek, mint a 800 ezer szavas művek. (A leghíresebb magyar Harry Potter folytatás, Juhász Roland: Nurmengard trilógiája 931,674 szóra rúg.)

Összehasonlításképp:

  • A leghosszabb Harry Potter kötet, a Főnix rendje kb. 260 ezer szavas.
  • A leghosszabb Trónok harca könyv, a Sárkányok tánca kb. 420 ezer szavas.
  • Tolsztoj hírhedten hosszú Háború és békéje is „csak” mindössze 580 ezer szót tartalmaz.

Az utóbbi években azonban meglepő módon csökkent a negatív vélemények aránya. Az egyre híresebbé és ismertebbé váló fanfictionöknek hála a műfaj népszerűbb, mint valaha, és naponta több ezer alkotás keletkezik. Több platformon is elérhetőek ezek – az Ao3 és a fanfiction.neten kívül még a Wattpad, Tumblr, vagy deviantArt is ismert felületek. Magyarországon a Merengő rendelkezik a legnagyobb fanfiction gyűjteménnyel.

batman-joker-start-new-friendship-24-960x540.jpg

(via)

Az egyik legismertebb – és talán legmegosztóbb – ma ismert fanfiction E.L. James hírhedt Szürke 50 Árnyalata trilógiája, mely köztudottan egy Twilight fanfiction. Hasonló a helyzet Anna Todd Miután szériájával, mely 2019-ben saját filmet is kapott: az öt részes alkotás eredetileg Harry Styles fanfictionként vált híressé, ám kiadása után az írónő a szerzői jogok miatt a főszereplő nevét – nem túl kreatívan – Hardin Scottra változtatta.

A fanfiction tehát bár nem a szépirodalom magasiskolája, nem írható le igénytelen alkotások halmazaként. Ezek a történetek kielégíthetik kíváncsiságunkat és betekintést nyújthat olyan történetekbe, melyek eredetileg meg sem íródtak volna. Választ ad „mi lett volna, ha?” kérdéseinkre, s nem ismer lehetetlent. A fanfictionök világában tehát Joker és Batman ugyanúgy lehetnek világra szóló barátok, mint ahogyan Hagrid és Charlie Weasley beülhet a moziba megnézni az Így neveld a sárkányod utolsó részét. 

A bejegyzés szerzője Bui Adri, a BME KomMédia alapszakos hallgatója. 

konzerv.png

Elektronikus szavazás – a legnagyobb bukási lehetőség nem a technikai vagy anyagi tényezőkben van, hanem a választópolgárokban

Az elektronikus szavazás bevezetésének gondolata habár néha megjelenik egy-egy párt, politikus kommunikációjában, de valahogy sosem válik annyira a közbeszéd részévé, hogy arról tényleges politikai vita legyen. A legközelebb ehhez a 2019-es főpolgármester választáson, Puzsér Róbert Sétáló Budapest programjának részeként került az e-szavazás, valamint később az előválasztásokon már lehetőség is volt arra, hogy elektronikus úton adjuk le szavazatunkat. Azóta azonban ismét megfeledkeztünk erről a lehetőségről, pedig a koronavírus megjelenésével ismét fontos téma lett a digitalizáció és az online megoldások keresése.

De mi is az az elektronikus szavazás?

Elektronikus szavazás alatt általában az internetes szavazásra gondolunk, pedig ez csak egy típusa ennek a választási rendszernek. Egyszerűen fogalmazva az elektronikus szavazásoknak két nagy típusa van:

  • az egyik helyhez van kötve, tehát nem egy szavazó lapon kell leadnunk a voksunkat, hanem az erre a célra a szavazófülkébe telepített számítógépen,
  • a másik pedig a köztudatban már eléggé ismert távolsági online szavazás, aminek köszönhetően bármilyen internetes eléréssel rendelkező eszközről részt vehetünk a választásokon.

Hazánkban először 2016-ban a Magyar Liberális Párt javasolta az elektronikus szavazás bevezetését, már akkor az észtországi, vagyis az internetes mintát előtérbe helyezve, majd a 2018-as országgyűlési választások kampánya során a Jobbik részéről már választási ígéret is lett a rendszer bevezetése. Mindezek ellenére azonban nem sikerült a témának a közbeszédbe kerülnie, így egészen a 2019-es főpolgármesteri választásokig feledésbe merült a javaslat.

(via)

A nulladik lépés

Mielőtt egy ország bevezetné országos szinten az elektronikus választási rendszert, megfelelő infrastruktúrára és tesztkörök lefuttatására van szükség. Előbbinél előnybe vannak azok az államok, ahol már van kiépített e-közigazgatás (tehát ahol az állampolgárok már online is tudják ügyeiket intézni), utóbbinál pedig azok, ahol már kicsiben, tehát mondjuk önkormányzati választásokon egy-egy városban kipróbálták ezt a rendszert.

Egy elektronikus rendszernek a belépő költsége nyilvánvalóan magas mindkét típusnál, és számos egyéb kockázattal is járnak, hazánkban azonban a legnagyobb bukási lehetőség nem a technikai vagy anyagi tényezőkben található meg, hanem magukban a választópolgárokban. Egy 2018-as Európai Bizottsági jelentés szerint ugyanis nem csak internethasználatban, de digitális kompetenciáinkban is elmaradunk az átlagtól, ami szükséges feltétele lenne az internetes szavazás országos szintű bevezetésének. Ahhoz tehát, hogy egy elektronikus rendszer nálunk erős talpakon meg tudjon állni, nagy szükség lenne a választópolgárok digitális oktatására.

Miért kellene nekünk az e-szavazás?

Számos pro és kontra érv található meg az elektronikus választási rendszerek szakirodalmában. Egyik nagy előnye ezeknek a rendszereknek, hogy a kezdeti költség hamar megtérül azáltal, hogy nincs nyomdai költség, nem kell papírurnákat előállítani, valamint számlálószemélyzetet sem kell alkalmazni.

A legfontosabb érvek azonban a kényelmi szempontok, hiszen a komfortos körülmények fontos tényezői a választók mozgósításának. A gépek segítségével (akár szavazófülkében, akár otthon) a választópolgárok könnyebben és gyorsabban tudják leadni a szavazataikat, ráadásul a kézírás elhagyása nagy segítség lehet a fogyatékkal élők számára is. A szavazás felgyorsulása miatt a szavazóhelyiségek előtti sorok is gyorsabban haladnak, és megrövidül a várakozási idő, aminek köszönhetően elkerülhető lenne a 2018-as országgyűlési választás átjelentkező választóinak esete.

Ezen kívül az elektronikus választás nem csak a szavazatok leadásának folyamatát, hanem azok összesítését is felgyorsítaná. A pontos és gyors eredményeknek köszönhetően a választási bizottságok munkaideje is csökkenne.

(via)

Míg az eddig felsorolt érvek a választók szempontjából is lényegesek, addig hatalmi pozícióból mindenképp érdemes megfontolni a részvételi arány növekedésének érvét. Az online szavazás részvételi lehetőséget biztosít a hagyományos voksolásból kizárt személyek számára. Ebbe a csoportba tartoznak a fogyatékkal élők, az idősek, a külföldön élők és a választás ideje alatt külföldön tartózkodók. Afelett sem szabad szemet hunyni, hogy a módszer modernsége miatt a fiatalabb generációk számára egy szimpatikusabb lehetőséget kínál a demokráciában való részvételre. Ezek az érvek magyar tekintetben kifejezetten lehetnek nyomósak. Az Aktív Fiatalok kutatás negyedik hullámának eredményei alapján, habár az előző évekhez képest jelentősen csökkent azoknak a fiataloknak a száma, akik a politikától távol tartják magukat (26%), de ez idő alatt politikai aktivitásuk is átkerült az online térbe. Ezen kívül Magyarország helyzetében nem szabad elfeledkeznünk a határon túli, valamint külföldön tartózkodó magyarokról sem, akik száma messze meghaladja más országok hasonló helyzetben élő állampolgárainak számát. Nekik jelenleg konzulátuson vagy postán van lehetőségük leadni szavazataikat, ami nagyon körülményes. Elektronikus úton esetükben nem csak az érvénytelen szavazatok száma, de a részvételi arány is növelhető lehetne.

A buktatók

Ahogy azt említettem, az elektronikus választási rendszer érzékeli a hibákat a szavazás folyamán, így nem enged érvénytelen szavazatot leadni. Ebben az esetben kérdés az, hogy a szavazat véletlenül lett érvénytelen, vagy pedig a választópolgár szándékosan szavazott így véleménye kinyilvánításaként, ahogy azt sokan tették hazánkban a 2016-os kvótanépszavazáson. Ezen szempontok alapján a rendszer megvonja ezt a lehetőséget a választóktól, így abban az esetben, ha senkire/semmire se szeretnének szavazni, akkor nem tudnak részt venni a szavazásokon.

(via)

Fontos szempont még az adatbiztonság kérdése, hiszen a választási rendszerek érzékeny információkat tárolnak és továbbítanak a választókról, ezen adatok helytelen kezelése és védelme pedig jelentős problémákat okozhat. A választók digitális azonosítása miatt előfordulhat, hogy a választó személye és szavazata egyben kerül a központi rendszerhez, ezáltal pedig felmerülhet a kérdés, hogy anonim marad- a választó, teljesül-e a titkosság alapelve a szavazás alatt. Ezt általában úgy küszöbölik ki, hogy a választó azonosítását, valamint magát a szavazatot két külön rendszerben tárolják, szigorúan elválasztva egymástól.  Kritikája azonban ezeknek a rendszereknek egy másik alapelv sérülése is – a számítógépekben ugyanis a számolási folyamatok úgynevezett „backend” zajlanak, tehát a számítógép hátsó rendszerében, ami szembe megy az átláthatóság alapelvével.

A kényelmi szempontok pozitívumai mellett fontos azt is figyelembe venni, hogy míg bizonyos rétegeket mozgósítani lehet egy elektronikus rendszerrel, addig azok a választópolgárok, akik nem kezelik jól a szükséges eszközöket, esetleg technofóbok, kényelmetlen helyzetbe kerülhetnek, rosszabb esetben a szavazásból kizárt személyekké válhatnak.

Elkerülhetetlen aggodalom ilyen rendszereknél a hackertámadások, választási csalások veszélye. Erre jó megoldások azok a módszerek, ahol a szavazatról bizonylat érkezik a választópolgár számára – szavazógépes szavazásnál ezt egyből kinyomtatja a gép, interneten pedig az online vásárlásokhoz hasonló igazolást kap róla. Ezekkel a bizonylatokkal csalás esetén ellenőrizhető, megismételhető a szavazás, valamint a bizonylat jelenléte növeli a választók rendszerbe vetett bizalmát is, hiszen látni fogják, hogy nem tűnt el és nem másították meg a szavazatát.

Jövőbetekintés

Valószínűleg országunk még nem áll készen egy ilyen rendszer bevezetésére. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne kellene beszélnünk róla, illetve próbálkoznunk a szavazás ilyen módszereivel, vagy ne lenne aktuális kérdés maga az, hogy szükséges-e számunkra ez a rendszer. Ahhoz azonban, hogy a jövőben tényleg beváltsa a hozzáfűzött reményeket, és kikerülje az aggodalmat okozó tényezőket, még meg kell teremtenünk a rendszer számára mind a technikai infrastruktúrát, mind pedig a választók digitális kompetenciáit és az elektronikus eszközökbe vetett bizalmát.

A bejegyzés szerzője Baráth Krisztina, a BME KomMédia képzés mesterszakos hallgatója. 

konzerv.png

Személyre szabott igazságok a tartalomfogyasztásban - kényelmes kiszolgáltatottság

Kényelem és hatékonyság mellé kiszolgáltatottságot is szállítanak a mai internet nagy része mögött futó algoritmusok. Könnyen a saját buborékunkba szorulunk és beszűkül a világunk egy olyan korban, ami az információ univerzális elérhetőségét és sokszínűségét hirdeti. Hogyan jutottunk ide, mik a tartalomfogyasztás gyenge pontjai és hogyan tovább? 

Tíz éve, 2009 december 4-én vette kezdetét a perszonalizáció, vagyis a személyre szabott tartalomkeresés és fogyasztás kora. Eli Pariser erre a napra datálja Filter Bubble: What the Internet is Hiding from You című könyvében azt a fordulópontot, ami egy szinte láthatatlan, de annál jelentősebb változás kezdetét jelenti. Egy olyan forradalom indult útjára, ami egy évtized alatt gyökeresen átalakította az információ elérésének módját.

 filter-bubble.jpg

(via)

A Google ugyanis ezen a napon jelentette be, hogy megreformálja a keresőmotor találati listája mögött futó algoritmust, ami innentől kezdve a felhasználó egyedi érdeklődésének megfelelő eredményt szállítja majd házhoz személyes adatok alapján. Az elmúlt tíz évben a keresőmotorok, közösségi platformok, tartalomszolgáltató és listing felületek mind egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a perszonalizált ajánlásokra. Az algoritmusok egyre finomodnak, mi pedig egyre több adatot bocsátunk rendelkezésre. 

Sergey Brin és Larry Page, a Google alapítói, a bejelentéskor még azt vallották, a hirdetésmentes kereső szolgálja leginkább a felhasználó javát, de ez hamar megváltozott. Üzleti érdekek kerültek az információhoz való hozzáférés folyamatába, így növelve a hirdetők forgalmát vagy népszerűségét. Ha pedig a személyre szabott tartalmon keresztül lehetséges a felhasználót célzottan befolyásolni, akkor miért ne állhatna egy-egy megbízás mögött politikai érdek?

Tartalomszolgáltatás új alapokra helyezve

Az emberek szeretnek olyan körökben mozogni, ahol a saját gondolataik, értékeik visszhangoznak, hiszen ez nem csak kényelmes, de egyfajta megerősítés is. Ez az echo chamber jelenség. Persze ez korántsem újkeletű: a hagyományos médiában is jellemző, hiszen mindenki maga dönti el, milyen lapot vásárol és olvas. Mindez önmagában nem feltétlenül probléma., viszont a digitális tér egészen elrugaszkodott lehetőségeket biztosít az ismerős vélemény visszhangjának az idegen, megszokottól eltérő gondolatok kárára.

Vegyünk példaként egy hagyományos online lapot, a Népszabadság 2016 október 1-i számát. A baloldali lap egyik utolsó publikált kiadása egyébként ma is releváns témákat feszeget. Szó van benne az egészségügyről, megjelenik benne egy cikknyi Soros-védelem, helyzetjelentés a Magyar Kormány vs. EU-csatáról, de téma még a bevándorlás és a klímavédelem is. Odébb lapozva kultúra, sport és szolgáltatás rovat is helyet kap. Ezeket a híreket, véleményeket a Népszabadságot olvasók csomagban kapták kézhez, és ha valamit nem akartak elolvasni mondjuk a cím és a kép alapján, akkor azon átlapoztak. A lap ettől függetlenül a következő számban is hasonló hírcsokrot állított össze.

Ehhez képest mivel állunk szemben ma?  Amerika lakosságának 68%-a fogyaszt tartalmat közösségi média csatornákon keresztül, ahol az egyes bejegyzések egyenként megosztva, posztok formájában jelennek meg a képernyőn. Míg a hagyományos média termékeinél a saját beállítottságunkkal összeegyeztethető, de mégis tartalmilag idegen információt pár mondat után ugortuk át, úgy ma ezeket egyáltalán nem látjuk, az ellentétes véleményt képviselő bejegyzésekről nem is beszélve. Ha valami nem tetszik vagy nem érdekel, az előbb-utóbb kikopik a képernyőnkről, vagyis a tartalomfogyasztási szokásaink meghatározzák, hogy milyen bejegyzésekkel találkozunk. Ez a folyamat arra hivatott, hogy egyre pontosabban és szűkebben célozza az olvasót.

Filter bubble a való életben

Adam Greenwood, a Greenwood Campbell tech vállalat alapítója idén áprilisban tartott TEDx előadásában érdekes analógiával élt. Felvázolt egy Black Mirrorhoz méltó képet egy olyan – nem is olyan távoli – jövőről, amiben valamennyien okosszemüvegeken vagy kontaktlencséken keresztül szemléljük a világot. Ezek a kütyük ugyanúgy algoritmusokra építenek, mint a ma megszokott digitális csatornák és a felhasználói fiókok között kialakult hálózatba illesztenek minden érzékelt képet. Beszéde során Greenwood megkísérli lenyűgözni a közönséget egy egyszerű példával. Ha egy ilyen algoritmizált szűrőn keresztül élnék az életüket, elképzelhető, hogy sosem ismerték volna meg a mellettük ülő társukat, mert az algoritmus nem ajánlotta volna nekik az illetőt, vagy az is lehet, hogy egyenesen blokkolta volna a képből. A nem-is-annyira-szürreális disztópia még nagyobbat üt, ha belegondolunk, hogy valójában pontosan ugyanez történik a képernyőkön percről percre. Greenwood analógiája arra épít, hogy ami most még csak a digitális világ sajátossága, az hamarosan teljes, atomokból álló létünk elemévé válik. Van azonban egy másik megközelítés, egy sokkal zordabb kép, amiben a 3D-s életünk egyre növekvő arányban bitekké alakul. Ez a világ viszont már jópár éve tart.

Természetesen nem arról van szó, hogy ha valaki kifejezetten szeretne a profiljába nem illő tartalmat olvasni, akkor azt ne tehetné meg. A szemüveget is le lehet venni, ahogy az algoritmusokon túl is van élet, de ez utóbbi sokkal nehezebb, mint volt: aligha valósulhat meg az olvasó aktív kezdeményezése nélkül. 

Az átlagfelhasználó azonban ritkán tekint ki a saját maga köré fújt buborékjából. Miért is tenné? Kényelmes, hogy a Facebook és más oldalak tálcán kínálják az olyan tartalmat, ami egytől egyig nekünk van címezve, épp csak az aranypecsét marad le róla. Nem kell keresni, kutatni, oldalak közt váltogatni ahhoz, hogy ingerküszöbünknek megfelelő szórakoztató videók, étkezési szokásainkhoz igazodó receptötletek, és beállítottságunkhoz illeszkedő politikai vélemények (és tények) kerüljenek a hírfolyamba. 

Hiába vagyunk tisztában azzal, hogy amit a közösségi médián keresztül látunk, az nem a teljes valóság, mégis ez képezi mindennapi digitális környezetünket és így élünk egymás mellett Pariser szavaival élve párhuzamos, de különböző valóságokban.

Az a bizonyos propaganda

 Csakhogy amivel naponta szemben találjuk magunkat, az messze nem korlátozódik a megválasztott (követett, kedvelt) oldalak személyre szabottan szűrt tartalmára és ismerőseink vagy az ő ismerőseik népszerű posztjaira. Szponzorált tartalomként és a hirdetési blokkokba gyakorlatilag bármilyen nekünk címzett reklám vagy tartalom is bekúszik, szinte észrevétlenül. Számos módon élhet ezzel vissza bármilyen entitás, ami az adott poszt mögött áll: a szenzációhajhász, kattintásgeneráló blogposzt vagy bulvárcikk egészen ártalmatlan az ál-webshophoz képest, ahol már anyagi kárról is beszélhetünk, ha valaki nem elég körültekintő. De talán ennél is veszélyesebb a gyakran álhíreket, ferdített tényeket terjesztő propaganda.

 Lassan kezd kihűlni a Cambridge Analytica-botrány, de hiba lenne elsiklani az eset jelentősége felett. 2018 márciusában látott napvilágot a hír, miszerint az adatelemző vállalat 50 millió Facebook felhasználó adatát jogosulatlanul felhasználta, hogy profil alapján célozza perszonalizált politikai reklámmal az amerikai választópolgárokat a Trump-kampány megbízásából. Az elképzelés működött, aztán fény derült az illegális adatfelhasználásra, ami rövidesen a cég végét jelentette, de hiba lenne itt pontot tenni a történet végére.

 A kattintás központú hírszolgáltatás és a politikai propaganda is ugyanarra a pszichológiai megfigyelésre épít. A negatív tartalom jobban leköti az olvasó figyelmét, több ingert vált ki belőlünk, így összességében hatásosabb a semleges vagy pozitív tónusú sztoriknál. A propaganda ráadásul gyakran ellenséget generál, amit sztereotíp módon fest le. Ezáltal a társadalom polarizálódik, az előítéletek pedig erősödnek.

 “Ha az 1930-as években lett volna Facebook, akkor Adolf Hitler megoszthatott volna rajta 30 másodperces reklámokat a zsidó-probléma megoldására való elképzeléséről”

- vetette fel Sacha Baron Cohen az Anti-Defamation League (ADL) fórumán, majd a beszéd tartalmát a The Washington Post is megosztotta. Az ADL egy 1913-mas alapítású gyűlöletellenes liga, ami eredetileg antiszemitizmus ellen lépett fel, de mára minden kisebbséget a védelmébe vesz. “A hazugságok terjesztésén alapuló autokrácia hatalomra tör”, figyelmeztet a színész-humorista, majd rávilágít a közösségi média legsötétebb oldalára: az ilyen platformok algoritmusai olyan tartalmak megosztását erősítik fel, amik a legalapvetőbb ösztöneinkre hatnak, hogy így felháborodást és félelmet keltsenek bennünk. Ezért teljesítenek kimutathatóan jobban az álhírek a közösségi médiában, ezért terjed jobban a hazugság a valóságnál. A Facebook mint eszköz tehát gyűlöletkeltésből jelesre vizsgázik, gyakran kisebbségek kárára.

sbc.jpg (via)

 Szólásszabadság 2.0

 Valahogy érezzük, hogy nincs rendben az, hogy a szakszerű újságírás terméke ugyanazon a felületen és ugyanolyan, uniformizált módon jelenik meg, mint egy zsé kategóriás blogger szélsőséges, gyalázó fröcsögése, nem is beszélve a szponzorált tartalmakról és hirdetésekről. 

Mit lehet tenni? Zuckerberg szerint a Facebookon való véleménymegosztás korlátozása alkotmánysértő lenne, utalva ezzel az USA alkotmányának első kiegészítésben álló szólás- és véleményszabadságra. Technikailag ez vitatható, mivel a Facebook egy bejegyzett cég, aminek joga van a saját belátása, véleménye szerint szabadon korlátozni, hogy milyen tartalmat, üzenetet támogat. Tehát (nagyon kisarkítva) ha Zuckerberg úgy döntene, hogy szerinte a kék szemű emberek valójában mind robotok, akkor ezt a véleményt az általa irányított vállalat nyilvánosan képviselhetné (és törekedhetne az elmélet terjesztésére.) A probléma az, hogy a Facebook túlnőtt a “vállalat” kategórián, mivel kiterjeszti az internetre valamennyi természetes és jogi személy kommunikációját, de ezt mindvégig a Facebook fejléce alatt teszi. Nem a Facebook valódi súlyának megfelelően korlátozzák a közösségi felületek tevékenységét azok a rendelkezések, amik a hagyományos médiára vonatkoznak. Így ad hangot a Facebook gyakorlatilag bárkinek, bármilyen üzenetnek és teszi mindezt következmények nélkül, hiszen a tartalom a felhasználóé, a Facebook csak egy szócső.

 Hogyan tovább?

 Bár nehéz a Cambridge Analyticát övező bortányról politikailag semleges forrást találni, fontos kiemelni, hogy a valódi kérdés egyáltalán nem az, hogy a Trump-kampány sikeressége vagy épp a Brexit mennyiben az adatelemző cég érdeme és nem is az, hogy mennyire etikus egy ilyen politikai győzelem. Sokkal inkább azzal kellene foglalkozni, hogy mindez mit jelent. Hiába fellegzett be a Cambridge Analyticának és hiába tett Mark Zuckerberg megannyi ígéretet a Facebook adatkezelésére vonatkozóan. Az adathalászat mint eszköz adott, mi pedig önként szolgáltatunk adatot. Minden. Egyes. Kattintással.

20181204_fb-journalism_2000.jpg (via)

Lehet, hogy a közösségi média platformok nem adják majd ki ezeket senkinek, semmilyen formában, lehet, hogy szigorítanak az adatkezelési szabályzatukon, de szivárogtak már ki a történelem során nemkívánatos dokumentumok és adatok állambiztonsági szempontból is kulcsfontosságú szerverekről. Arról nem is beszélve, hogy nehezen ellenőrizhető egy olyan, színfalak mögötti tevékenység, amiről a minimálisnál is kevesebbet tud a felhasználó. A képlet persze igen egyszerű. Bármilyen oldal látogatása során kénytelenek vagyunk elfogadni az adathasználati feltételeket, ha szeretnénk hozzáférni a tartalomhoz. Ugyanez igaz a Facebookkal történő bejelentkezésre is. Nehéz tehát azt mondani, hogy nem lettünk mára teljes mértékig kiszolgáltatottak azoknak a felületeknek, amik egyébként kényelmünk kiszolgálására és az információhoz való hozzáférés demokratizálásra rendeltettek.

Adam Greenwood sötét jövőképe mellett azért pár tanács is elhangzik, amit mindenképp érdemes megszívlelni. Ezek egyszerűnek tűnő, de annál nehezebben kivitelezhető célok, de első körben nagyjából ennyit tehetünk, hacsak nem vagyunk hajlandóak lemondani a digitalizáció előnyeiről. Jelenleg úgy tudunk enyhíteni a filter bubble effektuson, ha a Facebook hírfolyamot nem népszerűségi, hanem időrendi sorrendre állítjuk minden alkalommal, amikor görgetni kezdünk. Ha nem azt osztjuk meg a világgal, amire szerintünk sokan kattintanak majd, hanem amit mi érdekesnek tartunk. Ha tudatosan rákeresünk olyan tartalomra, vagy olyan forrásból olvasunk híreket, ami egyébként nem jellemző ránk. Ha minél több olyan emberrel igyekszünk kapcsolatot teremteni és fenntartani, aki sok különböző ellentétes véleményt képvisel akár politikai, vallási vagy más ideológiai szempontból.

Egy szó mint száz, legyünk proaktívan nyitottak és merjünk kilépni a komfortzónánkból még akkor is, ha így olyat is hallhatunk, amivel nem értünk egyet.

konzerv.png

Facebook: Önkényes cenzor, vagy a szólásszabadság fellegvára?

A szólás- és véleményszabadság rendkívül nehezen definiálható jogfilozófiai fogalmak. Ahány ország, annyiféle értelmezés: minden jogrendszer máshol húzza meg a kimondható és tiltott megnyilatkozások közötti határvonalat. Ráadásul döntést hozni erről ma már nem kizárólagosan állami hatáskör, a közösségi médiumok is megszabhatják, milyen véleményeknek adnak felületet, és melyeket hallgattatják el. Facebook a maga 2,5 milliárd aktív felhasználójával sok esetben már úgy működik, mint egy szuperállam: megfigyel, szabályoz, figyelmeztet, letilt és jutalmaz – annak függvényében, hogyan viselkedik a felhasználó. De milyen szabályrendszer szerint teszi ezt, ki hatalmazta föl erre, előnybe részesít-e bárkit ezzel, és milyen logikai szervezőerő sejlik fel a cenzúrázási gyakorlata mögött?

A világ népességének harmada, azaz közel 2,5 milliárd ember aktív Facebook felhasználó – a számuk pedig folyamatosan növekszik. Minden egyes percben nagyjából 510 ezer hozzászólás, 4 millió kedvelés, 293 ezer státuszfrissítés és 136 ezer új fénykép feltöltése történik a platformon. Ekkora forgalom mellett megközelítőleg 4 petabyte (4 milliárd gigabyte) új adat generálódik naponta. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy ekkora információhalmazt valamilyen formában szabályozni és szűrni kell, különben a jogsértésekre fogékony felhasználók pillanatok alatt digitális vadnyugattá változtatják a felületet, ahol kontroll nélkül történik a rabszolga-, fegyver- és drogkereskedelem.

facebook_jog.jpg

(via)

Köztörvényes bűncselekmények elkövetéséhez nem platformot biztosítani persze magától értetődő elvárás. Valószínűleg a többség egyetért azzal, hogy a Facebooknak kötelessége üldöznie és szankcionálnia az ilyesmire hajlamos felhasználókat. A jogfilozófiailag nehezebben értelmezhető egyetemes emberi jogok adaptálása a Facebook szabályrendszerébe viszont már sokkal nehezebb feladat, és egyáltalán nem magától értetődő. A szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága például sok esetben nem olyan formában érvényesül a Facebook-birodalom határain belül, mint ahogy azt józan paraszti ésszel elképzelné az ember. A kimondható és a tiltott tartalmak közötti választóvonal egyáltalán nem ott húzza meg a cég (és a legtöbb közösségi médium), mint azok az országok, ahol éppen működnek. Ez azért fordulhat elő, mert a Facebook egy felhő alapú szolgáltatás, a nemzetállamok törvénykezései pedig terület alapúak. A nagy technológiai óriásvállalatoknak nincs hazájuk, mindenhol ott vannak, így nem esnek a hagyományos törvényi szabályozások alá.

A közösségi médiumok és a különböző nemzetek jogértelmezésének egymáshoz való közelítése az internet jövőjének egyik legnagyobb kihívása, de abban mindenki egyetért, hogy ennek előbb utóbb mindenképp meg kell történnie. Mark Zuckerberg például márciusban egy Washington Postba publikált nyílt levélben arra kérte a világ kormányait, hogy a lehető leghamarabb regulázzák meg törvényi erővel a Facebookot, mivel szerinte a kártékony tartalmak ellenőrzése és kiszűrése túlságosan is nagy feladat ahhoz, hogy ezt egyedül a vállalat munkatársai végezzék el. A Facebook szankcionálásra viszont egyelőre semmilyen kiforrott joggyakorlat sincs. Mindenki a sötétben tapogatózik, és ódzkodik belekezdeni a törvényalkotói munkába, mivel senki sem tudja, hogyan kellene megrendszabályozni a technológiai óriásvállalatokat. Nemzetállami szinten a szándék már szinte mindenhol megfogalmazódott, többek közt a magyar kormány és annak szellemi holdudvara is felvetette már ennek a lehetőségét. Egyes vélemények szerint azonban a Facebooknak, mint magáncégnek minden joga megvan ahhoz, hogy a szabályrendszerét úgy alakítsa ki és úgy értelmezze azt, ahogy éppen kedve tartja. Jelen állás szerint pedig pontosan ez a helyzet: A Facebook egy saját maga által megírt szabályrendszer szerint hallgattatja el, tűri meg, vagy ad teret a különböző tartalmaknak és véleményeknek a felületén.

Facebook elképzelése a szólásszabadság határairól

Az egyszeri Facebook felhasználó azt gondolná, hogy a legnagyobb közösségi médium egy teljesen egzakt keretrendszert ad a posztolható, valamint tiltott tartalmak minőségéről, és pontosan lehet tudni milyen szankciókra számíthat, aki túllépi a mértani pontossággal meghúzott határokat. A valóságban viszont nem is tévedhetne nagyobbat, akinek ilyen, vagy ehhez hasonló elképzelés él a fejében a Facebook a szólás- és véleményszabadság értelmezéséről. Ehhez elég csak egy pillantást vetni Facebook alapszabályzatára, valamint felhasználási feltételeire.

facebook_szabaly.gif

(via)

 

„Közösségi alapelveinknek mindig is az volt a célja, hogy teret biztosítsanak az embereknek az önkifejezésre és a véleménynyilvánításra. Ez nem változott, és ezután sem fog. Az, hogy sikerül-e közösséget építeni, és közelebb hozni egymáshoz a világ lakóit, attól függ, hogy az emberek meg tudják-e osztani különböző nézeteiket, tapasztalataikat, ötleteiket és információikat. Szeretnénk, hogy az emberek nyíltan beszélhessenek a számukra fontos kérdésekről, még akkor is, ha vannak, akik nem értenek egyet velük, vagy kifogásolhatónak tartják őket. Egyes esetekben engedélyezzük az egyébként közösségi alapelveinkkel ellentétes tartalmak közzétételét – ha hírértékkel bírnak és közérdeket szolgálnak. Ezt csak azt követően tesszük, hogy mérlegeltük a közérdek által képviselt értéket és a károkozás kockázatát, és a nemzetközi emberi jogi szabályokat is tanulmányozzuk az ilyen döntések előtt.

(…)

„Közösségi alapelveink világszerte mindenkire és minden tartalomtípusra vonatkoznak. Az alapelvek kidolgozásakor átfogóságra törekedtünk – előfordulhat például, hogy olyan tartalmat is eltávolítunk valamely más szabályunk megsértéséért, amely egyébként nem minősül gyűlöletkeltőnek. Tisztában vagyunk azzal, hogy a szavak eltérő dolgokat jelenthetnek, és a helyi közösségtől, nyelvtől vagy háttértől függően máshogy hatnak az emberekre. Keményen dolgozunk azon, hogy figyelembe tudjuk venni ezeket a részleteket, ugyanakkor egységesen és méltányosan alkalmazzuk a szabályokat az emberekre és önkifejezésükre.

 (…)

Véleménynyilvánítás: Küldetésünk, hogy megmutassuk a vélemények sokszínűségét. Hajlunk rá, hogy még akkor is megengedjünk bizonyos tartalmakat, ha azokat egyesek kifogásolhatónak találhatnak, hacsak a tartalom eltávolításának nincs konkrét kármegelőző hatása. Ezen túlmenően, bizonyos esetekben megengedjük az alapelveinket egyébként sértő tartalom megjelenítését, ha az kifejezetten hírértékű, jelentős vagy a közvélemény számára kimondottan fontos. Ezt csak annak mérlegelése után tesszük, hogy mekkora közérdekű értéket képvisel a tartalom a valós kár kockázatához képest.”

A fentebb idézett három bekezdés a Facebook alapszabályzatának a szólás- és véleménynyilvánításra vonatkozó részletei. A szövegezésükből félreérthetetlenül kiolvasható, hogy a közösségi oldal meglehetősen tág teret enged magának a saját szabályai értelmezésére. Lényegében olyan gumiszabályokat hoztak, amelyek hemzsegnek a különböző szubjektív tényezőktől, ami lehetővé teszi bármilyen típusú tartalom cenzúrázását, vagy közzétételét. Ilyen nehezen megfogható és szubjektíven alkalmazható kitételek például a fentiekben szereplő „hírértékű”, „jelentős” vagy a „közvélemény számára kimondottan fontos” kritériumok, amikre hivatkozva akár olyan tartalmak is visszakerülhetnek az oldalra, amelyek sértik az alapszabályzatban foglaltakat. Arról nem is beszélve, hogy a végső döntést a legtöbb esetben egy érzelmek által is vezérelt emberi lény hozza meg, ami csak tovább növeli a szubjektív faktort abban, hogy milyen tartalmakat törölnek végül.  

A Facebook kilométeres szabályzata egyébként tartalmaz úgynevezett részletszabályokat is, melyekben pontosan meghatározzák a vegytisztán tiltott tartalmak minőségét. A közösségi oldal öt, egymástól jól elhatárolható tartalomcsoportot nevez meg, melyeket minden körülmény között üldöz és töröl:

  1. gyűlöletbeszéd
  2. erőszakos durva tartalom
  3. felnőtt meztelenség és szexuális tevékenység
  4. szexuális jellegű felhívás
  5. kíméletlen és érzéketlen tartalom.

A gyerek meztelenségre egyébként  lazább szabályokat alkalmaz a Facebook, mint a felnőttek esetében, de ez a kitétel megérne egy külön posztot. 

Erre számíthat, aki megszegi a játékszabályokat

A Facebook többféleképpen is szankcionálhatja a szabályzatával ellentétes posztokat, felhasználókat. A szabálysértő tartalmakat eltüntethetik a hírfolyamból, alkalmazhatják a „shadow ban“ módszerét (ez esetben a felhasználó tud tartalmakat közzétenni, ám azokat csak ő látja, más nem), tilthatják a felhasználó hozzáférését meghatározott ideig, és törölhetik véglegesen a fiókját vagy oldalát.

Persze azzal valószínűleg szinte mindenki egyetért, hogy a részletszabályokba foglalt tartalomtípusok üldözendőek. Az viszont már sokakban ellenérzést vált ki, hogy az alapszabályzatra hivatkozva lényegében bármilyen tartalmat törölhet - illetve visszatehet - és bárkit elhallgattathat a Facebook. Ezzel a lehetőséggel pedig rendszeresen él is a közösségi oldal: a Facebook idén április és szeptember között 5,4 milliárd hamis felhasználói fiókot, és több 10 millió alapszabályzattal ellentétes posztot törölt az oldalról – persze ennek a döntő többségét nem a fentebb idézett gumiszabályokra hivatkozva, hanem jól regisztrálható, a részletszabályzattal ellentétes szabálysértése, és kamuprofilok miatt.

facebook-censorship.jpeg

(via)

Mindazonáltal megszámlálhatatlan karcos gondolat, és rengeteg közéleti véleményformáló – a teljesség igénye nélkül például Paul Nehlen, Milo Yiannopoulos, Paul Joseph Watson, Alex Jones, Laura Loomeris érintettje volt már ennek a gyakorlatnak, ami rendre széleskörű társadalmi felháborodást váltott ki.

Az index tavalyi augusztusi elemző cikke ráadásul rávilágított arra, hogy Facebooknak tényleg nem minden esetben érdeke az, hogy cenzúrázza az alapszabályzatába ütköző tartalmakat. Nettó naivitás lenne ugyanis azt hinni, hogy a legnagyobb közösségi oldalnak van valamiféle belső erkölcsi irányzéka, ami mentén szelektálja a káros tartalmakat. Az Index szerzője szerint a Facebookot – mint gazdasági szereplőt – sok esetben kizárólag a pénz motiválja, amikor cenzúráz. A közösségi médiában ugyanis mindenki éppen csak annyira akar takarítani, hogy azzal a legnagyobb profitot realizálja.

Ezt az elképzelését egy logikus matematikai egyenlőtlenséggel és a Facebookról kitiltott jobboldali politikai kommentátor, Alex Jones esetével mutatta be a szerző:

  1. Alex Jones hívei a törlés után lelépnek a Facebookról, vagy legalábbis rosszabbul fogják magukat érezni, és kevesebb időt töltenek ott. (A)
  2. Azok a felhasználók, akiket idegesítettek Alex Jones, jobban fogják érezni magukat. (B)
  3. A hirdetők, akiket zavartak Alex Jones tartalmai, jobban fogják érezni magukat. (C)

Amíg a három hatás aránya úgy néz ki, hogy A < (B + C), addig az Alex Jonesnak mennie kell, ugyanis ezt diktálja a matek, meg az üzleti logika. Ha viszont a relációs jel fordítva áll, akkor a Facebooknak minimum meg kell fontolnia, hogy töröljön-e bármit is.

Előnyben részesít-e bárkit a cenzúrázási gyakorlatával a Facebook?

A Facebook cenzúrázási gyakorlatával az egyik legnagyobb gond, hogy egy kényes tartalom sorsáról a legtöbb esetben egy hús-vér, érzelmek által is vezérelt ember dönt – ahogy ezt már korábban is említettük. A Facebook szólásszabadság értelmezésének határán táncoló posztok, kommentek, fotók, beszélgetések, csoportok, oldalak vagy események – szóval bármi, ami a regisztrált tagok által létrehozható – bejelentés nyomán jutnak el legtöbbször a moderátorokhoz. Lényegében minden Facebook-felhasználó egyfajta „besúgóként” is működik. Bárki jelenthet bármilyen tartalmat, ha úgy ítéli meg, hogy az az alapszabályzatban foglaltakkal ellentétes. A bejelentések okát minden esetben meg kell indokolni, és ha valamit kellően sokan jelentenek, akkor az a „pallosjoggal’ felruházott moderátorok elé kerül.

A Facebook moderátorok kilétéről és pontos munkavégzési metodikájáról nem sokat tudni. Ha megjelenik egy-egy hír velük kapcsolatba, akkor az rendre arról számol be, hogy csupa szorongás és kizsákmányolás az életük – egyszóval nem egy álom meló az övék. (Fontos megjegyezni a magyar nyelvű Facebook moderálása egy berlini központban történik, ám a moderátorok számáról és tevékenységéről nem sokat tudni – legalábbis a 444 egy 2018 augusztusi cikke szerint.) A Facebook azt állítja, szigorúak és objektívek a moderálási elveik, azaz a moderátorok munkájára nincs ráhatása a személy világnézetüknek, ugyanis egy részletes útmutató alapján cenzúráznak, amit minden egyes esetben pontról pontra követniük kell. Viszont már többször kiderült a múltban, hogy a moderátorok személyes preferenciája nagyon is befolyásolják a munkájukat. A Facebook háza táján például hatalmas földrengést okozott, amikor egy informatikai hírportál 2016 májusában olyan Facebook-moderátorok nyilatkozatait hozta le, akik nyíltan bevallották, hogy a konzervatív politikai véleményformálók gondolatainak és a jobboldali hírportálok posztjainak szándékosan csökkentették az organikus elérését, azaz tudatosan kevesebbszer szerepeltették a felhasználók hírfolyamában azokat.

Ilyen és ehhez hasonló botrányok miatt Mark Zuckerbergnek már többször is személyesen felelnie kellett az amerikai törvényhozás különböző szakbizottságaiban helyet foglaló képviselők és a szenátorok kényes kérdéseire. 2018 április 10-11-én például két teljes napon keresztül folyt a Facebook alapító-vezérigazgató kongresszusi meghallgatása, ahol finoman fogalmazva is cafatokra szedték a dollármilliárdos ifjú titánt. A Wired összeállítása szerint Zuckerberg 43 kérdésre például nem is tudott direkt válaszolni és csak annyit felelt: "ennek majd kollégáim utánanéznek". A több, mint másféléves kihallgatásdömping talán legikonikusabb 5 perce az volt, amikor Republikánus párt egyik prominens tagja, Ted Cruze texasi szenátor a konzervatív hangok elnémításával kapcsolatban kérdezősködött. Zuckerberg a politikusnak azt felelte, hogy

„pontosan megérti, hogy a politikai jobboldalnak azért vannak ilyesfajta aggályai, mert a nagy techcégek mind a Szilícium-völgyben találhatóak, ami történelmileg egy demokrata fellegvár. De a Facebook szabályzata kategorikusan tiltja, hogy a moderátorok személyes politikai preferenciái hatással legyenek arra, hogy mint cenzúráznak és, mint nem.”

ted_cruz_zuckerberg.jpg

(Ted Cruz texasi szenátor és Mark Zuckerberg, a Facebook alapító-vezérigazgatója a kongresszusi meghallgatáson, via)

Ezzel párhuzamosan persze az amerikai baloldal, azaz a Demokrata párt sem maradéktalanul elégedett a Facebook szólásszabadság értelmezésével. Zuckerberg idén októberben ismét kongresszusi meghallgatáson járt az amerikai fővárosban a Facebook tervezett digitális kriptovalutája, a Libra miatt. A téma fő csapásirányától azonban néha eltértek a szakbizottsági tagok és a szólásszabadság kényes témájáról faggatták Zuckerberget. A szocialista elveket valló amerikai újbaloldal egyik tagja, Alexandria Ocasio-Cortez képviselőasszony például azt kérdezte, hogy mekkora hazugságot kell fizetett politikai hirdetésben reklámozni ahhoz, hogy töröljék a posztot. (A képviselő ezzel arra reflektált, hogy a közelmúltban a Facebook engedélyezte Donald J. Trump amerikai elnöknek, hogy egy összevágott, féligazságokat tartalmazó videót fizetett hirdetésként reklámozzon az oldalán.) Zuckerberg erre azt felelte, hogy hazudni csúnya dolog, de nem az ő, vagy a Facebook feladata választókat elzárni attól a szomorú igazságtól, hogy egy demokratikus megválasztott politikai döntéshozó néhanapján hazudik.

A Facebook a jövőben ráadásul a mostaninál jóval nagyobb teret biztosít a Trump által posztolt videóhoz hasonló politikai demagógiának. A közösségi oldal ugyanis szeptemberben bejelentette, hogy a politikusok esetében engedékenyebbek lesznek a szólásszabadság gyakorlása tekintetében. A techcég ezt azzal indokolta, hogy nem az ő dolguk közbeavatkozni, amikor a politikusok megszólalnak, még akkor sem, ha az állítás igazságtartalma vitatható. A vállalat ezzel az intézkedésével szeretne szabad utat biztosítani a korlátok nélküli politikai vitához.  

Leléphet a Facebookról, akinek nem tetszik az oldal cenzúrázási gyakorlata

A rendelkezésre álló információkból és hírekből egészen egyszerűen lehetetlen megítélni, hogy a Facebook bármelyik politikai közösséggel szemben elfogult lenne-e. A politikai jobb és baloldal egyaránt sértetten, és a saját igazába vetett hitétől megrészegülten támadja a Facebookot a cég szólásszabadság értelmezése miatt - külföldön és itthon egyaránt. Mivel leggyakrabban gumiszabályokra hivatkozó emberek hozzák meg a cenzúrázásról szóló végső döntést, ezért biztosan lesznek szubjektív részlehajlások, amikor egy tartalom eltüntetéséről döntenek. A rendszer sose volt hibátlan, és valószínűleg soha nem is lesz az.

Az átlagfelhasználó lényegében tehetetlen, és kénytelen a Facebook cenzúrázási gyakorlatát elviselnie, ha részesülni szeretne a közösségi oldal megszámlálhatatlan előnyéből. Aki viszont képtelen ezzel együtt élni, annak rengeteg olyan Facebookhoz hasonló közösségi oldalra van lehetősége regisztrálni, ahol a szólásszabadságot tágabban értelmezik, és akár olyan tartalmakat is közzé tehet, melyeket a Facebookon tilos lenne. A Bitchute, a MeWe, a Gab, vagy a Minds nevű oldalakon például bárki kidühöngheti magát, és a legalávalóbb tartalmakat is megoszthatja, ha épp ahhoz van kedve.

konzerv_1.png

5+1 dolog, amiről felismerheted az álhíreket

2019. szeptember 20. - KomMédia BME

Rég túlvagyunk azon a korszakon, amikor csak az április elsején kell tartanunk a szándékos átverésektől. És te tudod, mit kell tenned, hogy ne az álhírhívők és -terjesztők csapatát erősítsd?

Íme egy lista, ami a segítségünkre lehet ebben.

1. Ellenőrizd a domain nevet

Biztos azt az oldalt olvasod, amire gondolsz? Nem lehet, hogy az NLC helyett az nlcafe.me oldalon kalandozol, vagy esetleg az rtl-klub.me virtuális hasábjain keresed az RTL Klubos tartalmakat? Több kamuoldal direkt arra épít, hogy összekeverd az eredetivel: figyelj a pár betűs eltérésekre, kötőjelekre és más hasonlóságokra, de a domain név vége is árulkodó lehet (például a .me is ilyen).  A hvg.hu gyűjtését itt találod. A kamuoldalak néhány éve aranykorukat élték a Facebookon: nyereményjátékokkal csábították az olvasókat, lájkokért, megosztásokért cserébe például tévét vagy autót ígértek – az egyik legnagyobb dobás a Tesla Hungary volt.

(via)

2. Nézz utána a kiadó cégnek

Keresd ki az impresszumot: vagy ezen a néven, vagy gyakran a „rólunk”, „információ”, „elérhetőség” fül alatt szerepel a honlapon. Nézd meg, hogy van-e ott egyáltalán valaki, és ha igen, akkor ellenőrizheted a cégnevet az Igazságügyi Minisztérium nyilvántartásában.

3. Keress rá a szerzőre

Lehet tudni valamit a felület munkatársairól? Az adott bejegyzés szerzőjéről kiderül valami? Van róla információ itt, vagy bárhol máshol a neten? Elérhetőek más cikkei is?

Még több álhír

Szeretnél többet megtudni az álhírekről? Akkor gyere el a Kutatók éjszakáján a Megdöbbentő! Tíz nyelvet is megtanulhatsz akár fél óra alatt a szerrel, amivel a gyíkemberek permeteznek minket” című előadásra, amit Tófalvy Tamás, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense fog tartani. 

  • A rendezvény ideje: 2019. szeptember 27. péntek, 16:00
  • Helyszíne: BME OMIKK

4. Figyeld, hogy mikori a poszt

Attól, hogy ma látsz egy hírt, még nem biztos, hogy másnak is újdonság, viszont a megosztásod félrevezetheti a szintén figyelmetlen olvasókat. Ha azt látod, hogy egy megtörtént eseményről fél év múlva megy ki egy hír, gyanakodj, hogy ezzel valamilyen aktuális eseményről szeretnék elterelni a figyelmet. Hasonló tévedésnek köszönhette az Index 2016 legmegosztottabb hírét. A „Magyarország megnyerte a női vízilabda-Eb-t” című cikket nyáron, a hazai focivébés sikerek közepette több százezren lájkolták és osztották meg; a cikk azonban januári volt, hiszen a női csapat valójában akkor nyert. (Az eredeti publikálás után nem sokan olvasták az írást.)

5. Használj hírkövető oldalt

A netes híreket például a Columbia Egyetem által létrehozott, Emergent nevű online hírkövető szolgáltatás által lehet ellenőrizni. Az oldal egy kutatási projekt részeként listázza az ellentmondásos, nem ellenőrzött, hamis és igaz híreket. A rendszerük ellenőrzi a forrásokat,  összegyűjti a hír valóságértékével kapcsolatos információkat, követhetővé teszik, hogy honnan indult ki egy hír, hányan osztották meg és hogy hogyan terjedt tovább.

Hogyan védekezhet a média az álhírek ellen?

A BBC, a Google, a Twitter és a Facebook egyesítette az erőiket a nyáron, hogy legyőzzék a dezinformációt. Négypontos tervük a következő elemekből áll:

  1. a szervezetek közötti korai figyelmeztetőrendszer kifejlesztése: amely a választások során segíti elő, hogy minél gyorsabban adják egymás tudatára, ha valamilyen demokráciát sértő információ kerül ki a világhálór
  2. a médiaoktatás népszerűsítése
  3. választói információbővítés: célja, hogy mindenki tudja, hogyan, és hol kell szavazni
  4. megosztott, közös tanulás

5+1 Töltsd ki az Álhírvadász tesztjét

Az Álhírvadász egy magyar projekt, ami Bátorfy Attila, az MTE és az Átlátszó közreműködésével készült el. Az oldalon különböző nehézségű teszteket tölthetsz ki (a gyakornoki szinttől az oknyomozói fokozatig): már a kérdésekből is sokat tanulhatsz az álhírszűrés szempontjából releváns kérdésekről.

A bejegyzés szerzője Petky Beatrix, a BME Kommédia alapképzés hallgatója. 

konzerv.png

Földi Paradicsom a 3. évezredben: ilyen az élet egy okos városban

Mosópor, víz, telefon, televízió, óra, autógumi és ruha. Lassan minden használati tárgyra és fogyasztási cikkre ráaggatják az okos jelzőt. Egyes termékek esetében csak jól hangzó marketingfogás, másoknál viszont valódi mögöttes tartalmat rejt a ’smart’ szócska. Igazából se törvényi, sem konvencionális szabályok nem vonatkoznak arra, hogy pontosan mit lehet így nevezni. Itt van például az okos város koncepciója, aminek nincs tankönyvi definíciója, mégis jól körülírható, mit is értünk alatta. Elviekben ez a modernkori településforma a technológia adta lehetőségekkel oldja meg majd a nagyvárosaink minden nyűgét. Az irány jó, a cél magasztos, arról viszont már kevés szó esik, hogy milyen lemondásokkal jár egy ilyen kiokosított településen élni.

A város fogalma több száz éve egyet jelent a lehetőséggel. Ezekbe a különleges jogállású településekbe lényegében a középkor óta előszeretettel költöznek fel a vidéki lakosok egy jobb élet reményében – akár nagy kockázatvállalás árán is. A ma ismert formájában az urbanizáció a XX. század elején robbant be a második ipari forradalom hatására. Globális szinten, és brutális léptékben kezdett el a városok népessége növekedni az 1900-as évek legelején. Az ENSZ Gazdasági és Szociális Ügyek Főosztályának (DESA) mérése szerint 2006 volt a fordulópont, ettől az évtől kezdve él több városlakó a Földön, mint vidéki – jelenleg körülbelül 58-42% ez az arány. Észak-Amerika és Európa viszont a globális átlagnál is jóval urbanizáltabb régiók. Az EuroStat mérései azt mutatják, hogy az öreg kontinens lakosságának kicsivel több mint kétharmada él városokban, ami zsúfoltsághoz, környezetszennyezéshez, zajhoz, közlekedési káoszhoz és hulladékhegyekhez vezetett. Egyszóval olyan kihívásokhoz, melyek komolyan érintik az életminőséget. A probléma tehát adott, a leghatékonyabb megoldást pedig az úgynevezett okos város koncepciójában találták meg korunk vezető településmérnökei.

rajzocska.png

(via)

Az okos város ismérvei

Az okos város fogalmának jelenleg nincs sziklaszilárd tankönyvi definíciója. Nagy általánosságban azonban elmondható: egy okos város lényegét az adja, hogy a különféle infrastrukturális és kommunikációs hálózatok úgy állnak össze egy egymást erősítő rendszerré, hogy a város erőforrásait hatékonyan és koordináltan hasznosítsák a városlakók. E cél megvalósítása érdekében az okos város életének minden releváns információját gyűjteni és elemezni kell úgy, hogy a városlakok kommunális és hétköznapi kihívásaira komplex megoldásokat, válaszokat lehessen adni. Egy okos város tehát akkor nevezhető igazán okosnak, ha az információs és kommunikációs technológiák segítségével a város infrastrukturális hálózatait az életminőség javítására használja környezettudatosan, energiahatékonyan és gazdaságilag effektíven.

Ezeket a tudományos ismertetőjegyeket figyelembe véve tehát az ideális okos város valószínűleg egy olyan település, aminek digitális rendszereit egy hatalmas szuperszámítógép működteti az optimalizáció égisze alatt. Egyszóval a meteorológiai mérésektől kezdve, a közműszolgáltatásokon át, egészen a közlekedési hálózatokig mindent egyetlen komputer hangol össze, elemez és irányít. Ez a fiktív szuperszámítógép pedig úgy programozza be a hálózatok paramétereit, hogy a felhasználók, azaz a városlakók életminőségét kimaxolja.

giga_smart.jpg

(via)

Meglepő lehet, de a tudományos magyarázatokon túl, már a magyar végrehajtó hatalom is definiálta az okos város fogalmát. A 2017. március 20-i, 56/2017. (III. 20.) számú kormányrendelet ugyanis kimondja:

„Az okos város olyan település vagy település csoport, amely természeti és épített környezetét, digitális infrastruktúráját, valamint a területén elérhető szolgáltatások minőségét és gazdasági hatékonyságát korszerű és innovatív információtechnológiák alkalmazásával, fenntartható módon, lakosainak fokozott bevonásával fejleszti.”

A valóságban természetesen nem létezik 100 százalékosan okos város. Egyelőre mindösszesen pár olyan nulláról felépített település létezik a világban, melyet de facto okos városnak lehetne tekinteni. Jelenleg a  az az elsődleges gyakorlat, hogy a meglévő infrastrukturális hálózatokat modernizálják úgy, hogy azok a digitális technológia segítségével választ adjanak a modernkori kihívásokra, azaz megfeleljenek az okos város koncepciójának.

Elavult régiből okos újat

Jelenleg a világ számos nagyvárosában találni olyan ’kiokosított’ infrastrukturális hálózatokat, melyek az okos város koncepcióját hivatottak megvalósítani. A kivitelezés alatt álló, illetve a tervben lévő projektek száma pedig fokozatosan nő (főleg Európában, Észak-Amerikában, az öbölmenti és a távol-keleti gazdag országokban). Ezek az újítások pedig pár különleges kivételtől eltekintve besorolhatóak hat jól regisztrálható terület (környezet, közlekedés, városigazgatás, infokommunikációs infrastruktúra, életvitel, energetika) valamelyikébe. A következőkben be is mutatunk minden területet egy-egy kiemelkedően fontos hazai fejlesztést, szemléltetve a magyar ’okos-városiasodás’ léptékét.

1) Környezet: A városok népességének robbanásszerű növekedésével egyre komplexebb megoldásokkal lehet csak megteremteni az emberek számára kívánatos életminőséget. A nagy tömeg több ivóvizet fogyaszt, több szemetet és szennyvizet termel, valamint több káros anyagot bocsájt a levegőbe. A növekvő igényeket pedig lehetőség szerint úgy kell kielégíteni, hogy a környezeti terhelés ezzel párhuzamosan ne egyenesen arányosan, hanem jóval kisebb léptékben nőjön. Az természeti erőforrások hatékony (okos) felhasználásának pedig számos színtere van, például úgynevezett okos épületek (főként irodaházak) formájában. Az okos épületekben az energetikailag fontos adatokat (fűtés, hűtés, árnyékolások, riasztások, megfigyelőrendszerek és vagyonvédelem, a közművek használata, az épület állaga és a ki-belépő forgalom) egy számítógép összegyűjti, kielemzi és energetikailag a leghatékonyabb megoldásokat választja. Magyarországon a legmodernebb okos épület talán a Kopaszi-gáton épülő MOL Campus lesz, ami például az energiaszükségletének a 25 százalékát megújuló energiaforrásokból fedezi majd. (További érdekes infók Mol Campusról az Indexen.)

2) Közlekedés: Ma már egyáltalán nem csak New Yorkra igaz a híres mondás: „A város, ami sohasem alszik”. Korunk nagyvárosaiban szó szerint egy percre sem áll le az élet. Emberek és árunk közlekednek keresztül-kasul a világvárosokon a nap 24 órájában. Az állandóan mozgásban lévő embermasszát pedig a lehető leghatékonyabb megoldásokkal kell eljuttatni egyik pontból a másikba, hogy ne alakuljon ki káosz. Itt lép színre az okosközlekedés, aminek két nagy területe van: a tömegközlekedés és az egyéni felhasználású közlekedési eszközök. Az utóbbi kategória egyik fő problémája a sok közül, hogy a személyautók döntő többsége csak pár óráig van használatban – akkor is leggyakrabban csak egy sofőr ül bennük. Az emberek többsége munkába menet, majd onnan hazafele használja személyautóját. Ez azt jelenti, hogy a kocsik kihasználatlanul állnak napközben valahol és csak a helyet foglalják az egyébként is zsúfolt városokban. Erre a problémára kínálnak megoldást az okosnak számító ’car sharing’ megoldások, melyek nagyon hasonlítanak a klasszikus autóbérlésre azzal a különbséggel, hogy itt csak párszor 10 percre történik az autók bérlése. Ezzel a megoldással egy autó kihasználtsága drasztikusan megnövekszik és felhasználóknak is olcsóbban hozzáférhetővé válik egy kocsi, mint egy magántulajdonban lévő autó fenntartása. Car sharinggel foglalkozó cég több is van Magyarországon. Pl.: Mol Limo és Green Go.

3) Városigazgatás: Egy település ’kiokosítása’ nem alulról szerveződő folyamat. Az infrastrukturális hálózatok fejlesztéseiről mindig egy önkormányzati (jobb esetben demokratikusan megválasztott) testület dönt. Egy hatékonyan működő okos város legfőbb döntéshozó szervének viszont merőben újfajta kihívásokra kell választ találnia, melyek modern vezetői attitűdöket, valamint tanulás- és innováció-centrikus nézőpontot igényelnek. Az okos városigazgatásnak persze elengedhetetlen előfeltétele a megfelelő információs és kommunikációs technológiai infrastruktúra, ami lehetővé teszi a közigazgatási folyamatok hatékony működését. Ezt az előfeltételt jelenleg Közigazgatás- Közszolgáltatás-Fejlesztési Operatív Program (KÖFOP) hivatott Magyarországon megteremteni. A 173 millió eurós keretösszeggel dolgozó EU-s program célja, hogy hazánkban létrejöjjön az úgynevezett „E-közigazgatás”.

4) Infokommunikációs infrastruktúra: Az infokommunikáció egy mozaikszó, az informatika és a kommunikáció (távközlés) összefonódását jelenti. Az infokommunikációs hálózatok és rendszerek pedig ma már megkerülhetetlenek, életünk mindennapi részei. A gazdasági prosperitás és az országos infrastruktúra elképzelhetetlen nélkülük. Az okos városokban pedig pár különleges kivételtől eltekintve lényegében minden (okos) szolgáltatás (legyen az piaci, vagy állami) arra a magától értetődő előfeltevésre épít, hogy város lakói rendelkeznek legalább egy olyan okos eszközzel (okostelefon, táblagép, okosóra), amelynek segítségével bárhol és bármikor csatlakozni tudnak az internetre. Ennek következtében minden önkormányzati, állami, vagy nemzetközi szerveződésnek elemi érdeke, hogy olyan infokommunikációs infrastruktúrát építsen ki a területén, amely a lakosainak a számára a lehető legkönnyebb hozzáférést biztosítja ezekhez a szolgáltatásokhoz. Az Európai Unió WiFi4EU nevű programjának célja, hogy szerte Európában ingyenes wifi-hozzáférést biztosítson a polgárok számára nyilvános helyeken. A többlépcsős programban, májusban 63 magyar településen létesítettek ingyenes vezeték nélküli internetes pontokat. Az okos városban természetesen a wifi-hez és más infokommunikációs infrastruktúrákhoz a hozzáférhetőség teljes körű és kompromisszumoktól mentes.

5) Életvitel: Az okos életvitel kétség kívül a legtágabb fogalomkör a 6 fő okos-terület közül, sőt határai gyakran összemosódnak a többi nagy halmazéval. Az okos életvitel megértéséhez először is tisztázni kell pontosan mit is értünk az életvitel fogalma alatt, az okos városok vonatkozásában. Ez esetben az életvitel szinonima az életmóddal, azaz a szükségletek kielégítése érdekében végzett tevékenységek összességét jelenti. Az okos életvitelnek pedig, összhangban az okos város tematikával, az információs és kommunikációs technológiai alkalmazásokkal segített életvitelt nevezzük. Ergo minden olyan technológiai kütyüt és fejlesztést be lehet sorolni az okos életvitel alá, ami a hétköznapokat könnyebbé teszik. Hazánkban az egyik ilyen sokak által használt fejlesztésre jó példa a BKK Futár, a Budapesti Közlekedési Központ hivatalos utazástervező alkalmazása. Az európai szinten is a közlekedési applikációk élvonalába tartozó BKK Futár térképén megjelenik a forgalomban lévő összes busz, villamos és trolibusz, a járatok valós idejű indulási információi, a megállói menetrendek, valamint a környező MOL Bubi állomások és jegyárusító helyek is.

6) Energetika: Az egyre nagyobb lélekszámú városoknak stratégiailag vált fontossá az energiafogyasztás – lemondásokkal nem járó – csökkentése és az energetikai erőforrások hatékony felhasználása. Ezen cél megvalósításának legfontosabb letéteményese az úgynevezett okos elektromos hálózat (angolul smart grid) kiépítése. Az első hivatalos definícióját a smart grid hálózatoknak az Egyesült Államok kongresszusa fogadta el 2007-ben az EISA 2007 nevű törvény részeként. A jogszabály értelmében a smart grid olyan okos elektromos hálózat, amely az információs és kommunikációs technológiák segítségével gyűjt információkat a szolgáltatók és a fogyasztók felhasználási szokásairól, majd ezeket állandó elemzésnek alávetve automatikusan képes döntést hozni, növelve ezzel a hálózat hatékonyságát, megbízhatóságát, gazdaságosságát és fenntarthatóságát. Magyarországon egyelőre állami szinten nem fogalmazódott meg szabályozás az okos hálózatok fejlesztésére, bevezetésére és üzemeltetésére.

Okos városok a nulláról

Városok nem egyik pillanatról a másikra születnek. Egy több milliós összlakosságú település kialakulása évszázadokon átívelő, történelmi folyamat. Ezért az esetek döntő többségében az okos városok koncepcióját nem a városok ’alapkőletételénél’ kezdik megvalósítani, hanem a városok már létező infrastruktúrális hálózatait modernizálják – ahogy korábban is olvashattuk. Ennek ellenére pár olyan egyedi példával is találkozni a nagyvilágban, ahol úgy húztak fel a nulláról egy közigazgatásilag is városnak minősülő települést, hogy már a munkálatok megkezdése előtt az volt a cél, hogy egy lexikális értelemben vett okos várost építsenek. Ilyen település nincs sok, az egyik iskolapéldája viszont a Dél-Korea nyugati partján fekvő Sondgo nevű okos város.

songdo.jpg

(via)

Songdot egy Sárga-tengertől elhódított, 600 hektáros mesterséges szigetre építették fel. A terület kiválasztásánál főleg a jó jövőbeni közlekedés volt az elsődleges szempont, ezért a települést 65 kilométerre Szöultól és pár kilométerre az ország legnagyobb repterétől, az Incshoni Nemzetközi Repülőtértől húzták föl. A projekt során 80 000 lakást, 5 millió m2 irodát és 900 000 m2 –en építettek föl kereskedelmi célú épületeket. Emellett iskolák, kórházak, szállodák, sport- és kulturális létesítmények, utak, illetve számos park is helyet kapott a mesterséges földdarabon. Songdot úgy tervezték, hogy nullához közelítsen a károsanyag-kibocsátása, illetve lehetséges legyen 100%-ban megújuló energiaforrásokkal üzemeltetni az infrastruktúráját. A városban helyett kapott továbbá számos elektromosautó-töltőállomás, 26 km hosszú kerékpárút, és egy olyan zárt rendszerű hulladék feldolgozóüzem, amely Songdo összes kommunális szemetét képes újrahasznosítani. Ezen felül a város összterületének 40%-a zöld lesz. Mindezen infrastrukturális hálózatoknak köszönhetően, Dél-Koreában Songdo elsőként kapta meg település szinten az úgynevezett LEED (Leadership in Energy and Environmental Design) minősítést, amit a környezettudatos és gondos energiafelhasználású terveknek szokott odaítélni amerikai székhelyű U.S. Green Building Council nevű bizottság.

Egy Songdohoz hasonló okos városrészt tervezett Toronto egyik elhagyatott kikötőjébe a Google anyavállalata, az Alphabet. A Quayside névre keresztelt új városrész amiatt került nemrég a nemzetközi és a hazai sajtó érdeklődésének homlokterébe, mert egy rendkívül befolyásos techbefektető, Roger McNamee nekiment a projektnek. Az amerikai üzletember, egy nyílt levélben óva intett attól, hogy bárki megbízzon az olyan nagy technológiai gigavállalatokban, mint a Google, ha az személyes adataik kezeléséről van szó. Toronto városvezetésének címzett írásában McNamee kijelentette, hogy a Google arra fogja használni Quayside névre keresztelt okos város lakóinak adatait, hogy elemezze és befolyásolja a viselkedésüket és, hogy ennek segítségével új piacokat teremtsen a szolgáltatásainak és termékeinek. 

gooooogle.jpg

(Quayside tervezett látképe, via)

Veszélyben a magánélet?

A célkitűzéseket megvizsgálva nehéz bármilyen kivetnivalót találni az okos városok koncepciójában. Az energiatakarékosság, a fenntartható fejlődés, a környezettudatosság mind olyan jól hangzó, de nehezen értelmezhető pszeudokifejezés, mellyel könnyű eladni az okos várost megvalósítani kívánó fejlesztéseket. Az ilyen típusú korszerűsítések árnyoldalairól viszont általában elfelejtenek említést tenni a kivitelezők, nehogy csorba essen a mindent (is) megváltani képes okos város elképzelésén. Az előszeretettel elhallgatott negatívum közé sorolható például az adatbiztonság vagy a társadalmi igazságosság kérdésköre.

Bármennyire is egy álomváros látszatát keltik az olyan nulláról felhúzott okos városok, mint Sangdo, az ilyen csúcs modern infrastruktúrával felszerelt települések termékeny táptalajt biztosítanak a társadalmi egyenlőtlenségeknek - a szakértők szerint. Ezek az okos városok ugyanis nem alulról szerveződve születnek, hanem tervezőasztalnál kapják meg végső formájukat. Ilyen értelemben pedig ezen városok társadalma sem egy "természetes” folyamat révén jön létre, hanem egyfajta szelekciós procedúra következtében (ezt akár közvetett tudományos társadalomtervezésnek is nevezhetnénk). A Songdohoz hasonló okos városokba nyilvánvalóan olyan tanult emberek költöznek elsősorban, akik képesek fenntartani és működtetni a város infrastruktúráját (fejlesztők, kutatók, mérnökök stb.), illetve olyan felső-osztálybeliek, akik képesek megfizetni a csillagászati ingatlanárakat. Ennek következtében a Songdohoz hasonló okos városok agyelszívó hatással rendelkeznek az adott ország egészére nézve. Ez a folyamat pedig nemzeti szinten társadalmi egyenlőtlenséget generál, hiszen az alacsonyan iskolázott és a kevésbé tehetős polgároknak semmi esélye sincs hozzájutni az okos városok nyújtotta jólléti szolgáltatásokhoz és számítástechnikai rendszerekhez.

A társadalmi ollót szétnyitó hatás mellett az okos városok komoly adatbiztonsági kockázatokat is hordoznak, hiszen  hatékony működésükhöz elengedhetetlen a városlakók felhasználási szokásainak vizsgálata. Fontos tudni egyéni és tömegszinten is az emberek döntéshozatali mechanizmusait, hisz az infrastrukturális hálózatokat ezek mentén lehet a leghatékonyabban kalibrálni. Egy valóban okos városban az emberek minden mozgást és döntését egy összetett megfigyelőrendszernek kell nyomon követnie, a lehető legrészletesebben, ugyanis a lakosokról összegyűjtött adatokat segítségével lehet optimalizálni az energiahasználatot, az épületek működését, a közlekedést, vagy például a szemétszállítást. Egy minden téren automatizált és digitalizált okos város működéséhez elképesztő mennyiségű adat kell, ami számos adatkezelési veszélyt rejt. Elég csak a közelmúlt nagy botrányaira gondolni, például a Facebook Cambidge Analytica adatszivárogtatására, ami miatt rekordméretű 5 milliárd dolláros büntetést kapott a közösségi médium. Az okos városok által összegyűjtött adatok pedig jóval részletgazdagabbak lesznek, mint amit a nagy tech cégek valaha is a felhasználóikról készíteni fognak. Ezeket a rendkívül érzékeny és személyes adatokat pedig valahol tárolni és elemezni kell, potenciális célpontot kínálva ezzel minden adathalásznak.

big_data.jpg

(via)

A legpesszimistább elképzelések még ennél is tovább mennek, és azt veszik alapul, hogy az okos városok lakóiról összegyűjtött végeláthatatlan adathalmaz rossz kezekbe kerül. Erre az eshetőségre a szakirodalmakban előszeretettel hivatkoznak úgy, mint az orwelli modell, amely azt állítja, hogy a technológia eszközök segítségével megvalósulhat az emberek fölötti totális kontroll és az egyének csupán csak alárendelt szerepet töltenek be egy város életében.

Ez a disztópikus forgatókönyv pedig ma már egyáltalán nem csak az állandóan rettegő konteohívők agyszüleménye, a Nagy Testvér sok esetben már igenis kézzel fogható valóság. Például a 1,4 milliárd összlakosságú Kínai Népköztársaságban jövőre vezetik be a totális megfigyelésen alapuló, úgynevezett társadalmi kreditrendszert. A nyugati típusú, individualista társadalmi berendezkedés szemüvegén keresztül nézve hátborzongatónak tűnik a rendszer, amely minden kínai állampolgárhoz és nem természetes jogi személyhez rendel egy pontszámot: ez a rezsim által pozitívnak ítélt cselekedetek hatására nő, a negatív esetben pedig csökken. A pontszámok alapján a kínai államapparátus, valamint az azt kiszolgáló erőszakszervezetek pontosan tudni fogják, hogy mely állampolgárokat kell szigorúbb, illetve lazább megfigyelés alatt tartani.

kep.png

Szavak helyett pixelek? - A GIF-ek fordulatos története

Ha összeadnánk, hogy az emberek hány percet töltenek a legtökéletesebb GIF felkutatásával a mindennapi üzenetváltásaik során, biztosan egy váratlanul nagy szám jönne ki. Igen, sokaknak ez tényleg olyan fontos, muszáj a legkifejezőbb GIF-et választaniuk. Ismerős az érzés, hogy nem elég a majdnem jó, mert ott rejtőzik valahol az, amelyik a legkifejezőbben szemlélteti, amit és ahogyan válaszolnánk, ha szemtől szemben beszélgetnénk? Amikor sikerül ezt megtalálnunk elégedettség fog el bennünket, és arra gondolunk, hogy a GIF a 21. század legjobb találmánya. Vagy mégsem?

Emlékszünk még a kilencvenes évek számítástechnikai vívmányaira? Pentium I-es gépek, Windows XP operációs rendszer, floppy és persze a jó öreg betárcsázós internet, aminek a hangja mélyen beleégett sokunk fülébe és emlékezetébe. De ne feledkezzünk meg a színes, pixeles bélyegképekkel felturbózott e-mailekről sem, amelyekben ott lapultak a ma már mainstreamnek számító, ám akkor még igencsak kezdetleges GIF-ek. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

gif_cover2.jpg

Válasz a problémára

Egykor a modemek kínzó hosszúsággal kapcsolódtak az internetre. A miniatűr, színes képek letöltése egy örökkévalóságnak tűnt és arról ne is beszéljünk, hogy „rengeteg” helyet foglaltak. Adódott hát a kérdés: hogyan lehet egy színes képet megosztani anélkül, hogy túl sok helyet foglaljon a számítógépen?

A problémára Steve Wilhite, egy amerikai szoftveríró adott választ, aki a CompuServe színeiben megalkotott egy új formátumot, a GIF-et. A Graphics Interchange Format legfontosabb jellemzője, hogy a tömörítés nem jár információveszteséggel, így mint egyszerű és flexibilis fájlformátum kisebb felbontású képek esetében kiválóan alkalmazható. Bár kezdetben statikus állóképekhez használták, az ún. LZW (Lemepl – Ziw – Welh) algoritmus által képkockák sora vált animációvá. Az így keletkezett képsort egy ismétlődő, loop videóvá alakították. A GIF-ek mai jelentése alatt ezt a verziót értjük és ismerjük.

A webdesignforradalom

A mozgó képek elterjedésével a mozgó weboldalak is megjelentek. A jól ismert Comic Sans betűk mellett a virító hátterek, a pulzálva villogó „kattints rám” gombok és a szemeket kisütő „Under Construction” feliratok okoztak fejfájást az interneten szörfözőknek. 

uc.gif

(via)

Kérdezheted, hogy akkoriban nem létezett a jó ízlés, mint fogalom? Nem, ez nem egészen így van. A webfejlesztés a csecsemőkorát élte. Nem léteztek még előre megírt sablonok, sem drag and drop weboldalkészítő szoftverek, ezért nagy kihívás volt igényes és szép blogokat készíteni.

 popular-90s-websites-007.gif

 (via)

Az olyan tartalomkezelő rendszerek megjelenésével, mint a ma már széleskörben ismert és alkalmazott WordPress háttérbe kiszorították a GIF-alapú webdesignt, így a formátum is feledésbe esett.

A legelső mém – a Dancing Baby meghódítja az internetet

A Dancing Baby vagy másnéven Baby Cha-Cha egy videó egy 3D modellezett babáról, aki a svéd Blue Swede rock együttes Hooked on a Feeling intro dalára táncol. Az animáció e-mail folyamokon keresztül vált híressé világszerte 1996-ban.

Michael Girard és Robert Lurye készítette termékminta gyanánt a Character Studio 3D-s karakter animáló szoftverhez. Ron Lussier, aki a LucasArts-nál dolgozott, lerövidítette az eredeti fájlt, majd e-mailben tovább küldte kollégáinak.

db.gif

(via)

„Megmutattam néhány kollégámnak, és az egyikük megkért, hogy továbbítsam neki e-mailben. Körülbelül egy hét múlva hallottam a munkatársaimtól, hogy az animáció körbejárt az egész cégen belül e-mailben… aztán egy kicsivel később hallottam, hogy emberekhez visszajutott a cégen kívülről az egész országot átszelve. Onnantól gyorsan bejárta az internetet és furcsa jelenséggé vált.”

1996 végén, John Woodell webfejlesztő egy GIF fájlba tömörítette a videórészletet, és a Dancing Baby virális tartalommá vált.

Ez egy videó?!

A 2000-es évek végén a szerkesztőprogramok rohamos fejlődése egy új korszakot nyitott meg a GIF számára. Egyre többen kezdtek el ikonikus film- és más videórészletek kivágni és GIF-ekké konvertálni. A technológia fejlődésével már elérhetővé váltak olyan videóformátumok, amik a GIF-et helyettesítik. Igen, ma már általában nem valódi GIF-eket, hanem GIF-szerű loop videókat küldünk és fogadunk. De miért nem hívjuk videónak ezeket? Egyrészt, továbbra is néma animációkat vagy jeleneteket tartalmaznak a fájlok. Másrészt pedig úgy vágják össze őket, mintha eredetileg is statikus állókép sorokat tömörítettek volna össze egy animációba.

Ezek a loop videók általában reakciókat jelenítenek meg, különböző szituációkat, érzelmi megnyilvánulásokat és gyakran abszurd cselekedeteket tartalmaznak. A reakció GIF-ek virálisan terjednek, egyes képsorokat a világ szinte bármely pontján ismerik és használják. A reggelek egyik legnépszerűbb GIF-e a teljes kancsó kávét magára öntő álmos férfi, ami túlzó és indokolatlan, de mégis ordítva fejezi ki azt a fáradtságot, amit a küldő személy érez.

giphy_3.gif

(via)

Az újhullámos GIF-ek elárasztották a közösségi médiás felületeket, tömegével gyártanak és használnak reakció GIF-eket. A Giphy, Tenor és egyéb GIF-gyűjtő oldalak bővítményeket fejlesztettek a legnépszerűbb applikációkhoz, többek között a Messengerhez, a WhatsApphoz és a Gmailhez. Ezek a pluginek még egyszerűbbé teszik a GIF-kommunikációt, hiszen egy kattintással elérhetjük a hatalmas számú gyűjteményt, és kulcsszavak alapján a keresőmotorok feldobják számunkra a legjobb találatokat, melyek közül egészen biztosan megtaláljuk az adott szituációhoz a legmegfelelőbb reakciót.

A virtuális lingua franca

A San Franciscó-i kultúraszociológus, Dr. Sarah Thornton szerint ez az egész:

nem a technológiai fejlődésről szól, hanem az emberi alkalmazkodásról. A felhasználói élmény megtervezése került a technológiai vállalatok fókuszába. A felhasználói felület a kulcs, hogy csak néhány ujjmozdulatra legyen tőlünk…”

A siker egy részét valóban a könnyű hozzáférés biztosítja, azonban más tényezők is kulcsszerepet játszottak a GIF-ek felemelkedésében. A reakció GIF-ek lehetővé teszik, hogy az írásban meg nem jeleníthető nonverbális kommunikáció is teret nyerjen a virtuális beszélgetésekben. Korábbi cikkünkben írtunk arról, hogy az emojik nagy mértékben előmozdították az online kommunikáció fejlődését, de a face-to-face beszélgetésekben működő kommunikációs eszközök továbbra sem alkalmazhatók csupán a leírt szavak és emotikonok segítségével. A GIF-ek ezt a rést fedik le, hiszen a humor és az érzelmek széles spektruma is kifejezhető a reakciókon keresztül. És bár a hangélmény elmarad, mégis sejtjük, hogy az adott képsoron milyen hangmagassággal és hanglejtéssel adták át az üzenetet vagy, hogy milyen zenére táncolt a képsoron mozgó személy (vagy macska).

 giphy_1_2.gif

(via)

„A GIF-ek lingua franca, … Nincsenek nyelvi határokkal körbefogva, annyira egyszerűek, hogy még egy gyerek is megérti őket” mondja Sarah Thornton. És nem csak a gyerekek, az idősebb korosztály is ugyanúgy érti és tudja, miről szólhat a GIF, hogy mit lehet az üzenet és a mögöttes tartalom.

Indokolatlan művészet

A GIF-ben rejlő lehetőségeket a művészek is kiaknázzák. Lenyűgöző alkotások születnek nap, mint nap izgalmasabbnál izgalmasabb témákban és stílusokban. Azonban nem csak a kifinomult Ízlés kedvelői alkotnak a jellegzetes formátumban, a GIF műfaja rejt magában egy nagy fokú abszurditást is. A legindokolatlanabb jelenetek, formák, tárgyak és kompozíciók is gyakorta GIF-ekben öltenek alakot. Hogy mi a motivációjuk, mi a mögöttes tartalom, azt sokszor megfejteni is nehéz, egy biztos, sosem okoz csalódást.

A végére ezt pedig csak így itt hagyom:

giphy_1_3.gif

(via)

A bejegyzés szerzője Nagy Abonyi Lúcia, a BME Kommédia alapképzés hallgatója. 

kep.png

süti beállítások módosítása