A világjárvány okozta karantén-helyzet során az emberek egy része úgy döntött, hogy megnéz néhány filmet, vagy belevág egy-egy sorozatba, amivel enyhíteni tudja a bezártság okozta stresszt. Mindezt a streaming szolgáltatók nagy örömére – tavasszal az olyan több éves produkciók is újra a toplistára kerültek, mint például az ötéves Netflix széria, a Narcos.

Régi hagyománya van annak, hogy a kulturális iparágak évről-évre visszanyúlnak a „Narco-heritage”, azaz a „Drog-örökség” témájához. De mit is jelent ez? Nos a fogalom két dologra enged következtetni:

• az egyik, hogy a híres drogbárók halála után az utódok (esetleg a lojális üzlettársak) átveszik az üzletet,
• a másik az, hogy olyan – már-már – „üzletágról” beszélhetünk, amelyre világszerte a témát felhasználva egyéb üzletet is lehet építeni.

(A Netflix saját gyártású sorozata, via)

2015-ben a Netflix előállt a saját gyártású sorozatával, amely Pablo Escobar életéről szól. A széria többnyire hű marad a valós történtekhez, és próbál minél több megtörtént eseményt reprodukálni. Három évadot élt meg, az már azután játszódik, hogy Escobar meghalt. A korábbi két évad során izgalom tölti el a nézőt, hogy vajon mikor és hogyan fogják el a híres drogbárót. Felmerül az is, hogy  mi lesz a családjával, és azzal a sok emberrel, akiknek valaha is köze volt Pablohoz.

(Pablo Escobar 1989-ben, via)

Ha kicsit közelebb lépünk, ott találjuk magunkat az Escobar család mindennapjaiban, és felvetődhet a kérdés a nézőben – joggal –, hogy vajon hogyan lehet így élni? Természetesen itt nemcsak magáról Pabloról morfondírozhatunk el, hanem arról is, hogy a közeli hozzátartozói hogyan élték meg a számunkra elképzelhetetlen, filmbe illően veszélyes és félelmetes történéseket. A Narcost nézve az a morális dilemma is felvetődhet a közönségben, hogy Escobar felesége hogyan tudott ilyen sokáig Pablo mellett élni, saját magát és gyermekeit is alárendelve neki.

A sorozat előtt, 2014-ben Juan Pablo Escobar írt könyvet apjáról, rá négy évvel később, 2018-ban pedig maga Victoria Eugenia Henao Vallejo (’Tata’) – azaz Pablo Escobar felesége mesél életükről egy újabb könyvben.

(Victoria Eugenia Henaio hivatalos instagram oldalán volt férjének öltözködési szokásairól mesél, via)

Az interjúk és könyvek olvasása során kiderül, hogy Juan Pablo és anyja közel állnak egymáshoz, ugyanakkor Pablo lánya – Manuela – teljesen elhatárolódott családjától. Bár Pablo halála után a családnak sikerült álnéven új életet kezdeni Argentínában, Tata és Juan Pablo beleállt abba a konfliktust okozó ténybe, hogy ők Pablo Escobar családja. Felvállalták kilétüket és saját bevallásuk szerint próbálnak normális életet élni múltjukkal a hátuk mögött. Manuela továbbra is álnéven él és kerüli a reflektorfényt, továbbá mindent, aminek apjához és családjához köze lehet.

Tata és Juan Pablo is több interjút is adott, amelyekben reflektáltak a sorozatra is. Elmondásuk szerint nagyon sok benne a csúsztatás és a pontatlanság. Szerintük a Narcos túl egyszerűen írja le az életüket, néhány jelenetben túl gyengédnek ábrázolják a drogbárót. Bár mindketten azt állítják az interjúk során, hogy próbálnak elhatárolódni Pablo Escobar bűntetteitől és ezek következményeitől, anya és fiú kommunikációja a közönségük felé legtöbbször ellentmondásos. Álnevüket levetkőzve kiadtak egy-egy könyvet arról, hogy kik ők, hogyan éltek és a könyvből természetesen haszonra is szert tettek. Ezenfelül pedig mindkettőjük közösségimédiában fellelhető posztjai sűrűn szólnak Pablóról, illetve az akkori életükről.

(Victoria Eugenia Henaio hivatalos instagram oldalán volt férjének öltözködési szokásairól mesél, via)

Juan Pablo egyébként építészként dolgozik, mégis többször nekiszegezik a kérdést, hogy ha valóban próbál elhatárolódni apja tetteitől, akkor miért írt róla könyvet. Ami viszont a legnagyobb ellentmondás, hogy Juan Pablonak van egy cége, amelynek az a profilja, hogy apjának arcképét pólókra nyomva forgalmazza. Amikor néhány riporter megkérdezte Juan Pablot, hogy ezek (könyvírás és Pablo arcképével ellátott pólók eladása) hogyan férnek össze azzal a kijelentéssel, hogy ő próbál elhatárolódni apja múltjától, akkor azt válaszolta nemes egyszerűséggel, hogy az élete egy ellentmondás.

(Juan Pablo Escobar hivatalos instagram oldalán emlékszik vissza édesapjára, via)

Természetesen ez a tömérdek ellentmondás felveti a hitelesség kérdését. Vajon hiteles-e egy olyan személy, aki azt mondja, hogy próbál elhatárolódni apja/férje bűncselekményeitől, később viszont ezt a tényt felhasználva termel hasznot?

Amennyiben egy ilyen, vagy hasonló múlttal rendelkező személy családtagja arra használja fel a múltjának elmesélését, hogy utána valamilyen jó ügyet képviseljen vele, akkor az egy hatásos kommunikációs eszköz lehet. Ugyanakkor, amikor ellentmondásos tettek kísérik a kimondott szavakat, jogosan merül fel az emberben a kétely, vajon valóban tud-e hiteles is lenni például egy drogellenes kampány. Logikailag megkérdőjelezhetetlenül sok a csúsztatás mind az anya, mind fia kommunikációjában, így az erkölcsi dilemma eldöntetlenül marad sokak számára. Bár Victoria azt vallja, hogy az Escobar család életét elmesélve lehetséges olyan edukatív keretbe helyezni a történteket, amely a fiatalabb generációknak szóló drogellenes és felvilágosító előadások eszköze lehet, de emellett megfogalmazódik a kérdés, hogy az ilyen célzattal írt könyv valóban eléri-e a célját.

Az általam felvetett kérdés tehát továbbra is fennáll, vajon a sok paradoxon ellenére lehetséges-e hitelesen jóra használni Pablo Escobar bűntetteit, vagy a család pozitív megítélése a szavak és tettek inkoherenciája miatt lehetetlenné válik?

A bejegyzés szerzője Borbély Tamara, a BME KomMédia mesterképzéses hallgatója. 

Sorozatfalóként könnyű belefutni olyan - nem túl rég felvett - jelenetekbe, amiket a kétezres évek legtöbb ármányt és szenvedélyt felvonultató telenovellái is megirigyelnének. Nem véletlenül: az akár több száz részen át futó történetek kiapadhatatlan ötletforrások, egy amnéziából gyógyuló, halottnak hitt rokon mindig feldobja a cselekményt – bár ilyen csavaroknál gyanakodhatunk, hogy nem csak inspirálódásról van szó, hanem bizony igazi telenovellával van dolgunk. A húsz évvel ezelőtti kedvencek sok ponton megegyeznek a mai sorozatokkal. A jól bevált recepten nem érdemes változtatni?

A magyar tévénézők szemében valószínűleg a '90-es évek vége, 2000-es évek eleje tűnik a latin-amerikai telenovellák aranykorának. Mára a délutáni műsorsávban átvették a helyüket a különböző ázsiai sorozatok, amik egész más korszakokba és kultúrákba kalauzolják el a nézőket, mint tették azt a latin elődök, noha a magyar fotelekből Brazília vagy Argentína éppoly távoli, mint Törökország.

A latin-amerikai gyártású szériák kulturális hatása még ma is él: olyannyira, hogy számos példát találunk arra, hogy a kritikákban némileg lesajnált műfaj manapság is ihletforrás a sorozatkészítők számára. A képernyőkön jelenleg is találkozhatunk két telenovella adaptációval: a spanyol eredetű, magyar gyártású 200 első randival, aminek készül a második évada, és a Szeplőtelen Jane címen bemutatott Jane, the Virginnel, ami egy venezuelai telenovella amerikai átvétele.

Az Izaura TV jóvoltából a kilencvenes-kétezres évek legnagyobb izgalmait újra és újra átélhetjük, és az ismétléseknek köszönhetően nem csak arról bizonyosodhatunk meg, hogy ezek a sorozatok bizony ma is sokakat érdekelnek, hanem arról is, hogy számos ponton egyeznek a hőskori telenovellák a mai adaptációkkal. A két fenti példát összevetve a Vad angyallal (Muneca Brava), ami a kétezres évek egyik legnagyobb hazai sikerét érte el, máris kiderül, milyen hasonlóságokról van szó.

(via)

Nem minden szappanopera, ami annak látszik

Tisztázzuk először a fogalmakat:  a telenovella és szappanopera szavak tetszőleges alkalmazása gyakori félreértés, amire számos példát szolgáltat az online média ma is. Jelentős különbség, hogy míg a telenovellák rögzített epizódszámmal készülnek, a szappanoperák nyílt végűek – szinte bármeddig folytathatóak, ahogy azt a tavaly húsz éves Barátok Közt is példázza. A zavar azonban nem véletlen, mivel a telenovella műfaj ötvenes évekbeli születéséhez jelentősen hozzájárultak az amerikai rádiókban hallható szappanoperák. Érdekesség, hogy ma is sokszor a háttérben szólnak a sorozatok, így egyfajta rádióadásként működnek, amihez a telenovellákban gyakori erőteljes, már-már túlzó hangeffektek is hozzájárulnak.

A telenovellák középpontjában többnyire egy szerelem története áll, az ekörül sűrűsödő bonyodalmak általában csak a végére oldódnak meg. Elsődleges céljuk a szórakoztatás, de a történetekhez a nézők erősen kötődnek, érzelmileg is bevonódnak. Sokan azonosulnak egy-egy karakterrel, aminek következtében a telenovellák szociális, kulturális, de akár politikai funkciókat is elláthatnak az általuk közvetített üzeneteken keresztül.

Mindig csak a szerelem

A Magyarországon 1986-ban debütált Isaurától kezdve a kilencvenes évek olyan hazai kedvencein át, mint az Esmeralda, egészen az évtized végén sugárzott Rosalindáig egy sémára épültek a sorozatok. A női főszereplők, legalábbis kezdetben, valódi naivák voltak, kedvesek és bájosak, akik sodródtak az eseményekkel, néha a sarkukra álltak, de a végén minden sérelmet megbocsátva a gazdag és jóképű szerelmeik karjában értek révbe. Hasonló végkifejlettel, mégis más hangot megütve jelent meg a Vad angyal a magyar tévéképernyőkön az ezredfordulón, azóta a magyar Wikipédia szerint hetedik alkalommal ismétlik a sugárzását.

(via)

A Vad angyal főszereplője, a Natalia Oreiro által megformált Milagros nem a megszokott nőies ruhákba bújtatott álmodozó karakter volt, hanem egy önálló és talpraesett lány, aki szembement a sztereotipikus nőiséggel. A fő szál – Milagros és Ivo szerelme – nem sokban ütött el a telenovellák kliséitől, ahogy a 270 rész lezárása sem, mégis egy új nőtípust jelenített meg, aki közelebb áll a mai remake-ek főszereplőihez, mint elődei. Emiatt a hasonlóság miatt különösen alkalmas a mai sorozatokkal való összevetésre.

A két jelenleg futó sorozat főszereplői önálló, a szakmai előrehaladásukra koncentráló nők, de a szerelmi szálak így is fókuszba kerülnek már az első részekben, hiszen ezek a telenovellák központi elemei. A 200 első randiban Molnár Luca (Gáspár Kata), az önbizalomhiányos rádiós keresi a szerelmet egy fogadás miatt, míg a Jane, the Virgin Jane Gloria Villanueva-ja (Gina Rodriguez) életében már ott a szerelem, amikor a nőgyógyásza véletlenül mesterségesen megtermékenyíti a szűz lányt.

Kiszámítható csavarok, meglepő üzenetek

A telenovellák biztos alapjait jól bejáratott fordulatok, szerelmi drámák, és legfőképpen az ezeket a helyzeteket megteremtő karaktertípusok adják. Említést érdemel, hogy az egyes telenovellákban eltérően ugyan, de mindig megjelenik a társadalmi egyenlőtlenség kérdése. A szegények és gazdagok közötti ellentét a latin-amerikai történetekben fontos téma volt a 90-es években, így például a Vad angyalban nagy szerepet kaptak az árva gyerekek, valamint az ”urak és cselédség” viszonya. A Jane, the Virginben az átlagos és a fényűző élet közti kontraszt jelenik meg, és a bevándorlás kapcsán a latin kisebbségek problémája is. A 200 első randi a homoszexualitást és transzneműséget mutatja be meglehetős érzékenységgel.

                                        (via)                                                                                                    (via) 

”A féltestvérem féltestvére a férjem”

A szerelmi szál a konfliktusok alapja, izgalommal és érzelmi hullámvasúttal köti a képernyőhöz a nézőket. A kilencvenes években készült telenovellákban a gazdag férfi – szegény lány egymásra találása evidencia volt, ma már kevésbé. Jane karaktere a biztos párkapcsolatból kerül egy abszurd helyzetbe – a nőgyógyásza a bátyja felesége helyett Jane-t termékenyíti meg, így a lány pont attól a férfitól vár majd gyereket, aki a múltban tetszett neki. Ő Rafael, a környék gazdag szívtiprója, aki ráadásul Jane főnöke. A karakter tökéletes másolata lehetne akár a Vad angyal Ivójának is – valódi playboy, mindent megvásárolhat, de a felszín alatt mély vívódások jellemzik. A szituáció joggal nevezhető még a műfajhoz képest is túlzónak, a sorozat ugyanis egyszerre karikírozza a gyökereit, és hajt fejet előttük.

(via)

Jane a megtermékenyítés idején kapcsolatban van, az első percek narrációjának tartalmát a kapcsolatán keresztül bontják ki: Jane ugyanis megfogadta a nagymamájának, hogy a házasságig őrzi a szüzességét. A katolikus nézőpont évadról évadra megjelenik a sorozatban, ami a latin-amerikai telenovellákban nem ritka. Milagrost például apácák nevelik fel a Vad angyalban, ezzel összefüggésben az ő karakterén keresztül is megjelenik a szüzesség, mint érték. Mindkét lány tartja magát az elveihez, ugyanakkor egyik sorozat sem állítja, hogy ez az egyetlen elfogadható döntés, más példákkal is találkoznak bennük a nézők.

A 200 első randi ebben a tekintetben inkább a Betty, a csúnya lány sémájához illeszthető, a 2000-es évek sorozatában is egy önbizalomhiányos nő és munkahelyi viszonyai álltak a történet középpontjában, de ott a főhőst szándékosan elcsúfították. Molnár Luca életszerűbb, egy szép, minimális túlsúllyal rendelkező nő, aki nehezen érvényesíti az akaratát, és nem tudja szeretni önmagát. Plátói szerelme neki is van, aki a gazdag és szívtipró típusból kerül ki, de a sorozat fókuszában Luca személyiségfejlődése áll. A húga házasodni készül, az anyjával kötött fogadás értelmében az esküvőig kell neki is megtalálnia az igazit ahhoz, hogy megtarthassa a nagymamája házát. A hozzá illő férfi persze nincs tőle messze, de a felismerésig sok bonyodalom vezeti el őt is.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Molnár Luca (@lucakeresi) által megosztott bejegyzés, Okt 3., 2018, időpont: 12:30 (PDT időzóna szerint)

 Az első évad alatt a 200 első randi fiktív főszereplője, Molnár Luca Instagramon is aktív volt

Néhány klasszikus karakter

A szerelmi szálak kapcsán bemutatott főszereplők mellett több tipikus karakter köthető a műfajhoz.

• Az idős, bölcs jóakaró, lehetőség szerint egy nagymama, aki szemmel tartja az eseményeket. Luca esetében csak a visszaemlékezéseiben tűnik fel a már halott nagymamája, ragaszkodása hozzá indokolja a fogadást is.
• A kotnyeles barátnő, barát. Ezek a barátságok többnyire a gyerekkorba nyúlnak vissza, megjelenik bennük a tűzön-vízen át összetartás, és a megbocsátás fontossága is.
• A bajkeverő, akiből általában több is van, és mindig visszatér. A legtipikusabb példái ennek az ármánykodó féltékeny nők és férfiak, akik sokszor ugyanannyira vágynak a főszereplők szerelmére, mint a nézői szimpátiát inkább megnyerő hősnő és választottja. A cselekedeteik következményeinek felelősségét végül mindig viselniük kell, és az is gyakori, hogy megváltoznak, felismerik a hibáikat, így nem csak az derül ki, hogy a rossz elnyeri méltó büntetését, hanem az is, hogy van esély a változásra.

Azt, hogy meg lehet változni, a szívtipróként beskatulyázott férfiak is bizonyítani szokták, ez igaz Ivóra, Rafaelre, de Luca plátói szerelmére, Félixre is. Ezekben a fordulatokban azonban megjelenik az a gondolat is, hogy a hősnő az, aki eléri, hogy megváltozzon az addig nem sok mindennel törődő férfi, 2000-ben éppúgy, mint 2018-ban.

• Az eltitkolt gyerek szintén elmaradhatatlan szereplője a telenovelláknak, ahogy a megjátszott terhesség is. A semmiből feltűnő gyerekek, váratlanul felfedett rokoni szálak mindig elrendeződnek, a család összetartozása a végkifejletben tulajdonképpen megkérdőjelezhetetlen a műfajban. Milagros megbékél az apjával, ahogy az a mai sorozatok családi drámáiban is történik.
• A karakter, aki meghalt, de mégis él. Ő ritkán érkezik jó szándékkal, és néha csak egy ikertestvér, de az eseményeket mindenképp felbolygatja. A karakteren keresztül közvetített üzenet általában hasonló a családdal, vagy a bajkeverőkkel kapcsolatos tanulságokhoz.

(via)

A telenovellákban olyan elemek jelentek és jelennek meg, amik fordulatos, mégis megnyugtatóan kiszámítható történeteket eredményeznek. Együtt lehet izgulni a szereplőkkel, de a karakterek jól ismertek, évtizedek óta ugyanazok térnek vissza más-más névvel és arccal, a jól működő recepten keveset változtattak. Fontos, hogy az ármányok és szerelmek mellett a társadalom összetételére való reflexió is megmaradt, amikből egyrészt kiolvashatóak az aktualitások, másrészt véleményformáló hatásuk lehet. Ezeken felül vannak megkérdőjelezhető üzeneteik, de összességében arra az egyszerű, örökérvényű elképzelésre épülnek, hogy a jó és a szerelem mindig győz, így a készítők ennek az egy igazságnak a mentén alakítják a történeteket.

Benkő feleséget keres, Survivor – A sziget, Big Brother, Celeb vagyok, ments ki innen!, Való Világ, Éden Hotel, A rettegés foka és még sokáig lehetne folytatni a sort. A valóságshow-k (vagy reality-k) mára elkerülhetetlen részeivé váltak a televíziózásnak, témájukat és formájukat tekintve pedig széles palettán mozog a kínálat. Meghatározásuk azonban közel sem ilyen egyszerű és népszerűségükre is számtalan magyarázat létezik.

(via)

A valóságshow-k története majdhogynem egyidős a televíziózáséval. Az első ilyen típusú műsor az 1948-től adásba került Candid Camera volt, amelyben a résztvevők valamilyen előre megrendezett, általában bosszantó szituáció résztvevői lettek, miközben egy rejtett kamerás felvétel készült róluk.

A valóságshow-k ugyanakkor az 1990-2000-es kezdtek el igazán elterjedni – Magyarországra először A tégla (2000), majd a Big Brother (2002) hozta be a műfajt köztudatba –, és úgy tűnik azóta is töretlen a népszerűségük.

Mit hívhatunk valóságshow-nak?

A valóságshow (angolul reality television) kifejezés alatt egy általában nem előre megírt szituációkat tartalmazó műsort értünk, amelyben a résztvevők legtöbbször hírnév nélküli és nem színész végzettségű személyek. Ez a meghatározás ugyanakkor eléggé homályos, ráadásul számos televíziós műfajjal mutat rokonságot, ilyenek például a. talkshow-k és a táncos tehetségkutatók. Hasonlóan problémás a különböző alműfajok meghatározása is. Számos szakértő osztotta már eltérő kategóriákba a műsorokat, az egyik lehetséges csoportosítást a Primetime Emmy Díj kategóriái jelentik. A legjobb, főműsoridőben sugárzott amerikai televíziós műsoroknak járó díjat odaítélő bizottság összesen három nagyobb valóságshow csoportot különböztet meg, név szerint:

• strukturálatlan,
• strukturált,
• vetélkedő-valóságshow műsorok.

A strukturálatlan valóságshow-k közé azok a műsorok tartoznak, amelynél a szereplők mindennapi vagy szakmai életét követheti nyomon a néző, ám ezek a szituációk általában nem előre megírtak és a kamera nem minden pillanatban veszi a résztvevőket. A szappanopera-stílusú strukturálatlan reality-kben a szoros emberi kapcsolatok, barátságok és szerelmek kerülnek előtérbe, mint pl. a 2004-2006 között sugárzott Laguna Beach: The Orange Real Orange County című műsorban.

Másik nagyobb alcsoportot a nagyvilág számára ”láthatatlan” emberek és szubkultúrák mindennapi életét és problémáit bemutató show-k alkotják, mint például a kerekesszékes nőkről szóló Push Girls, vagy az alacsony növésű emberek és családtagjai életét bemutató Little People, Big World.

Ezektől különbözik a szakmai reality, amiben egy foglalkozás hétköznapjait követhetjük végig, aminek tipikus példája a bűnüldözők munkáját ábrázoló pl. Zsaruk műsor.

Az előbbihez szorosan kapcsolódó, de önálló alkategóriát képvisel egy egyedi vagy értékes tárgy eladásának és vételének bemutatása, beleértve a személyes és szakmai motivációk ábrázolását, és az alkudozás folyamatának megismerését is. Erre példa a Nagy-Britanniából, 1979-ben indult Antique Roadshow, amelynek azóta számos nemzetközi változata született.

Mesterséges valóságban

Míg az előző kategóriában az események között olyanok is vannak, amelyek nem a kamera előtt történnek, a strukturált reality show-kban már minden háttérinformáció a néző tudomására jut, a szereplők esetleges versengése mellett pedig a problémamegoldás is előtérbe kerül. A strukturált valóságshow-k egyik legismertebb formájában az egymást korábban nem ismerő szereplők egy kizárólag a műsor kedvéért létrehozott környezetben élik mindennapjaikat. A szituációk itt már részben előre tervezettek, mint amilyen a Való Világ és Big Brother is (ez utóbbi franchise-t 50 nemzetközi változatban adták le).

Másik alműfaj a bírósági drámákat imitáló reality, amelyben valódi vagy kitalált bírósági ügyek alakulását követheti végig a néző. Mivel ezek nem tényleges bírósági eljárások, a pereskedő feleket, az ügyvédeket és a szemtanúkat is sokszor színészek alakítják, a bírókat pl. legtöbbször nyugalmazott bírók vagy jogi tapasztalattal rendelkező személyek formálják meg (ld. The People's Court).

A túlélőshow-kban – ahogy a nevük is mutatja – általában egy természetes, vadonbeli környezetbe kerülnek a résztvevők, ahol különböző feladatok teljesítése a cél (pl. Survivor – A sziget).

Más alműfajt képviselnek az önfejlesztő/átalakító műsorok, amelyekben egy adott személy vagy csoport életének a javítása a cél, például a súlyvesztésről szóló, A nagy fogyás műsor. Hasonlóan a szereplők életének jobbá tétele jelenik meg a lakóhelyeket, munkahelyeket, járműveket renováló show-kban (pl. Nagy Házalakítás) vagy amikor egy műsor központi problémája egy-egy csődbe jutott vállalkozás megmentése (pl. Ramsey, a konyha ördöge). A strukturált valóságshow kategóriába tartoznak még az egyfajta társadalmi kísérleteket bemutató műsorok, amikor például valakik szerepet (családot és munkahelyet) cserélnek egy időre, vagy a nagy társadalmi vitákat generáló Shattered, amelyben egymással versengtek egymással a szereplők, hogy ki bírja tovább alvás nélkül. A strukturált valóságshow-k közé tartoznak a rejtett kamerákkal készített felvételek is, amikben hétköznapi személyek kerülnek vicces, kínos, bosszantó vagy éppen ijesztő szituációkba.

A harmadik nagyobb kategória a vetélkedő-valóságshow műsorok, amelyekben valamilyen díj elnyerésének reményében vesznek részt a szereplők, és általában a közönség, a zsűri vagy a résztvevők szavazatai döntik el a győztes személyét. Ide tartozik a Big Brother – amivel rögtön érthetővé válik a műfaj különböző kategóriái közötti különbségtétel nehézsége is – vagy a Got Talent tehetségkutató. 

(via)

A téma ugyanakkor lehet az ”igazi” megtalálása is, mint A Nagy Ő-ben, amikor egyetlen férfiért ment a harc. De valamilyen sportág köré is szerveződhetnek műsorok, amire példa a The Contender.

Kritikáktól övezve

A valóságshow műfaj, és annak népszerűsége ugyanakkor rengeteg kritikát vált ki. Egy tanulmány szerint a valóságshow-kat nézők egy jelentős szegmense kiskorú, ugyanis a 17 éves korosztály által nézett 10 legnépszerűbb műsor közül négy a valóságshow műfajába tartozik. Ez felveti annak a kérdését, hogy milyen hatással van a gyerekekre a reality-k követése. Az olyan szexuális tartalmú valóságshow-k, mint például a Hugh Hefner és három barátnője napjait végigkövető The Girls Next Door, esetleg negatív hatással lehetnek a fiatalok értékítéletére. Ugyanakkor a valóságshow-k a segíthetik a gyerekek számára a társadalmi folyamatok megismerését és megértését, majd az ezekben való helytállást és beilleszkedést.

(via)

Kritika éri a reality-ket arról az oldalról is, hogy a résztvevők számára egyes szituációk megalázóak és degradálóak, a nézőkben pedig kialakulhat egyfajta függőség is, ami azt is eredményezheti, hogy háttérbe szorulnak az adott személy valós társadalmi kapcsolatai. Más szakértő viszont úgy gondolja, az emberek tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a valóságshow-k – nevük ellenére – nem a tényleges valóságot mutatják be, szereplőik pedig sokszor túljátszák vagy eljátszák egyes érzelmeiket.

Miért olyan népszerűek ezek a műsorok?

Felmerülhet a kérdés, hogy miért is nézik olyan sokan ezeket a műsorokat. Szakértők szerint azért tudunk akár órákat tölteni a kanapén arra várva, hogy ki kapja meg a rózsaszálat a műsor végén, mert közelinek érezzük az adott szereplőt magunkhoz. Ennek oka, hogy élete minden pillanatáról informálódunk és már egyfajta barátként kezdünk tekinteni a képernyőn látott illetőre. Minden esetben viszont az egyensúly a legfontosabb. Dr. Carole Lieberman, média pszichiáter és reality TV tanácsadó szerint egyes személyek azért is találhatnak nagy élvezetet az ilyen műsorokban, mert az ott lejátszódó tragédiák és problémákkal nem a saját élethelyzetükben találkoznak, úgymond „nem kell kockáztatnia a nézőnek saját szívét vagy reputációját”.

(via)

A műsorok követésére további motivációt jelenthet, hogy pozitív érzéseket váltanak ki, például együttérzést és empátiát. Eltérő véleményen lévő szakértők viszont úgy vélik, a megalázó, kínos szituációkba kerülő résztvevők inkább a másokon való káröröm érzését generálják a nézőkben és ez okozza a műsorok népszerűségét. Ezt a kérdést hivatott eldönteni egy 2018-ban megjelent tanulmány. A kutatásban 12 különböző valóságshow-t vizsgáltak (pl. Big Brother, Americal Idol, Master Chef) és a kísérleti alanyoknak arról kellett nyilatkozniuk, hogy milyen gyakran nézték ezeket a műsorokat, mennyire élvezték azokat, illetve szeretnének-e részt venni az adott műsorban vagy örülnének-e neki, ha egy családtagjuk mutatna érdeklődést a reality-kbe való bekerülésre. Az eredmények azt mutatták, hogy minél jobban szerették a műsorokat, annál szívesebben vettek volna részt abban. (Érdekes megfigyelés volt, hogy a családtagok bekerülése a valóságshow-kba mindig preferáltabb volt, mint a saját részvétel). Ezek alapján, a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a televízió elé ülő személyeket sokkal inkább az empátia motiválja, semmint a megalázás és tragédia nyomon követése.

Ugyanakkor egy másik cikk arra világított rá, hogy a kukkolás élménye a másik vonzerő a reality show-k nézése mögött, vagyis – bármennyire is furcsának és ijesztőnek hat – az az élmény vonzza a nézőket a televíziók elé, hogy így belepillanthatnak más emberek magánéletébe. Ez felveti a kérdést, hogy a kukkolással egyenértékű-e a valóságshow-k nézése. A válasz természetes az, hogy nem. Az előbbi esetén már megjelenik a család és munkahely elhanyagolása, a reality-sztárokat érő kritikák személyesnek vétele, ez az állapot pedig kihathat az ember párkapcsolatára is: például úgy, hogy az imádott szereplőt kezdi el valaki keresi. Dr. Racine R. Henry, házasság és családterapeuta szerint viszont „amíg valaki el tudja választani egymástól a valóságshow-kat és a valóságot, addig a műsorok nézése egyszerű szórakozás.”

Néhány animációs sorozat első epizódja több mint tizenöt éve került először adásba, de azóta is készülnek belőlük új részek. És bár a japán animációk, azaz az anime sorozatok között ez nem példanélküli, a többi nemzetnél elvétve találunk ilyen alkotásokat. Ebben a posztban azokat a még ma is futó, nem japán gyártású, felnőtteknek készülő animációs sorozatokat vizsgáljuk meg, melyek a kezdetektől fogva azonos címen futnak. 

A négy leghosszabb ideje futó széria közül kivétel nélkül mindegyik amerikai – az egyiket a mai napig nem mutatták be magyar szinkronnal. Az egyes sorozatok rövid ismertetése után rátérünk arra, hogy milyen változtatások történtek az első évadok óta napjainkig. 

A Simpson család

Pilot epizódja 1987-ben mutatkozott be, 1989 óta van műsoron folyamatosan, és azóta több csúcsot is beállított: jelenleg ez a leghosszabb ideje futó animációs sorozat, impozáns, 600 feletti epizódszámával pedig már Guiness-rekorder egy ideje.  Hangvétele alapvetően nem változott az évek során, bár felnőtteknek készül, a négy széria közül ez mondható a leginkább gyerekbarátnak.

Az animációt annyiban módosították, hogy vékonyabbak lettek a körvonalak, ám a pilot epizódhoz képest ennél is nagyobb változás történt. Az egyik halloweeni epizódban Simpsonék találkoznak egykori énjükkel, afféle rémalakként: itt egyetlen képkockán tökéletesen megfigyelhető a karakterek megjelenésének változása, vagy – bátran mondhatjuk – fejlődése. A család ugyanis barátságosabb kinézetet kapott.

Bár lassan harminc éve fut a sorozat, úgy tűnik, az írók sem unják meg a készítését.

South Park

A vizsgált sorozatok közül a South Parknál telt el a legtöbb idő - összesen öt év – az első kísérleti rész és az első valódi, tévés epizód bemutatása között: az előbbi 1992-ben, míg az utóbbi 1997-ben debütált. 

A sorozat animációja hamar modernizálódott: a kezdeti papírkivágásos animációt felváltotta a 2D-s rajz, majd 2D-s számítógépes rajzanimáció, amely a mai napig a papírkivágásos módszert utánozza. A képi világ azonban más területeken is megújult, ilyenek például a robbanások, amelyeket kezdetben papírkivágással oldottak meg, ezek helyett ma már  realisztikus képsorokat láthatunk. A sorozat főcíme is többször változott, ám a dal végig ugyanaz maradt, az csak kisebb ráncfelvarrásokon esett át, ahogy a figyelmeztető felirat sem változott.

A South Park történetmesélése egészen a 18. évadig változatlan maradt, az epizodikus, külön-külön értelmezhető sztorik között csak nagyritkán bújt meg egy-egy összefüggő történetszál, de ezek is csak két-három epizódon át tartottak. A 19. évad azonban újítást hozott: mind a tíz rész a politikai korrektségről és a tartalomnak álcázott reklámokról szólt, egy összefüggő történetbe ágyazva. A  kommentek alapján ez a változás megosztotta a nézőket: volt, akinek tetszett, és olyan is, aki ragaszkodott a jól megszokott epizodikus felépítéshez. A 20. évad is az új szemléletre épült, ebben a 2016-os amerikai elnökválasztás és az internetes trollkodás volt a téma. A 21. évadra azonban ismét újítottak az alkotók, és ötvözték a két történetmesélési módot: az egy-egy epizódon át tartó cselekményeket egy-egy összefüggő szál fűszerezi.

Az alkotók néhány éve azt nyilatkozták, hogy addig szeretnék folytatni a sorozatot, ameddig a csatorna, a Comedy Central nem kaszálja el azt.

Family Guy

Kevesen tudják, hogy a FOX-on, Magyarországon pedig a Comedy Centralon nagy sikerrel futó sorozat előzményeként szolgáló rövidfilm, a Larry & Steve a Cartoon Networkön került adásba, a What-a-cartoon! műsor részeként, amely célul tűzte ki, hogy olyan rajzfilmötleteket karoljon fel, amelyekből később aztán sorozat is lehet.

Ahogy a fenti képen is látható, az 1998-ban bemutatott, hétperces pilothoz képest az első epizódra eszközöltek néhány változtatást, amelyek azóta is érvényben vannak. A fiúk nem igazán változtak, ám Lois szőke haja vörös lett és piros blúzát zöldre cserélték. A rajzolók Meg fiús megjelenésén is tompítottak: kék sapkáját és fehér pólóját rózsaszínre cserélték és vékonyabb keretű szemüveget kapott.

Az első évadok képkockái kidolgozatlanabbak voltak, mint a maiak. A szereplők ugyanakkor sokkal természetesebben mozogtak a mai epizódokra jellemző, kissé robothatású mozgással ellentétben.

Az egyetlen főszereplő, aki az 1999-ben bemutatott első évadhoz képest kinézetben és személyiségben is jelentősen megváltozott, Stewie, a kisbaba. Kezdetben rendszerint mérges arckifejezéssel ábrázolták, és fő célja volt anyja, Lois elpusztítása és a világuralomra törés. A Back to The Pilot című részben Stewie és Brian szembesülnek a sorozat korábbi animációjával, amire alaposan rá is csodálkoznak.

The Venture Bros.

Végül jöjjön az a sorozat, amelyet Magyarországon még mindig nem mutattak be, így ezt ismerik a legkevesebben. A 2003-ban a pilot epizódjával debütáló, majd ténylegesen 2004-ben bemutatott The Venture Bros. otthonaként szolgáló Adult Swim az amerikai Cartoon Network éjszakai sávjában működő, felnőtteknek szóló animációcsatorna, amely hagyományosan sokáig húzza lassan készülő sorozatait. Több olyan szériájuk is van, amely bő tíz éve fut, ezek közül a legidősebb a The Venture Bros: hiába fut másfél évtizede, még mindig csak hatodik évadjánál jár. A sorozat a Hanna-Barbera-féle Jonny Quest egyfajta paródiájának készült, a sztori a címszereplő testvérekről, apjukról, Dr. Venture-ről, valamint a szupererős Brock Samsonról szól. 

Az első évadhoz képest – a South Parkhoz hasonlóan – megváltozott a sorozat főcímjelenete. A The Venture Bros. esetében ez rövidülést jelentett. Az elhúzódó gyártás miatti viszonylag kevés, 71 epizód készült el eddig, ez lehet az oka annak, hogy az animáció és a hangvétel alapvetően nem változott.

Nem probléma a nézettség csökkenése

Bár az epizódlistákat böngészve láthatjuk, hogy a vizsgált sorozatok nézettsége jelentősen csökkent az első évadok óta, ez ne tévesszen meg minket: ezeket a mai napig sikeresnek tekintik. Az amerikai televíziópiac folyamatos fragmentálódása ugyanis maga után vonja a nézettség csökkenését, ám nemcsak a leghosszabb ideje futó rajzfilmsorozatok, hanem a többi televízióműsor esetében is, így a tévécsatornáknak továbbra is megéri berendelni animációs zászlóshajóikat évente egy-egy újabb évadra.

A bejegyzés szerzője Abonyi Ákos János, a BME KomMédia alapképzés hallgatója. 

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, és innen

A XXI. században a többség nem érti, csak használja a világot. Emberek milliárdjai küldenek napi rendszerességgel e-maileket, indítanak nemzetközi hívásokat és csetelnek földrészekkel odébb élő ismerőseikkel úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Tömegkommunikációs aranykorban élünk, de csak nagyon ritkán gondolunk bele, hogy milyen brutális infrastruktúra teszi lehetővé a rendszerszintű és zavartalan kommunikációt a glóbuszon.

Mindezek megvalósításához a Föld felszíne és légköre nem is elég: az emberiség már a víztakaró legmélyét és a világűrt birtokba vette - ahogy azt a listánk is mutatja -, hogy kényelmesen cseveghessünk bárhol, bármikor. Ha pedig tömegkommunikációról van szó, nem feledkezhetünk meg az adatközpontokról és a tartalomszolgáltatás infrastruktúráját biztosító objektumokról sem. 

Portugal Telecom Data Center - A zöld feketedoboz

Portugália egyik észak-keleti tartománya, Castelo Branco elsősorban a kiváló vörösborairól híres, de a régió végtelen szőlőültetvényi között megbújik Európa legnagyobb adatközpontja, a Portugal Telecom Data Center is. A gigantikus szerverparkban 75 ezer négyzetméteren dolgoznak a 33 petabyte összteljesítménnyel bíró szuperszámítógépek, és az azokat kiszolgáló 1500 fős személyzet. Ennél nagyobb területű adatközpontot már csak a tengeren túl, az Egyesült Államokban találni.

A 2013 óta üzemelő épület első ránézésre is érdekes látványt nyújt. A gyümölcsösök és szántók közül kiemelkedő hatalmas fekete kockatest pont úgy fest, mint egy futurisztikus laboratórium. A dizájn persze nem számított az adatközpont építése közben, mindent a funkcionalitásnak rendeltek alá. A szerverek hűtését például egy esővizet összegyűjtő és cirkuláltató rendszer látja el. A legkülönbözőbb mérnöki megoldásokkal pedig lényegében nullára redukálták az épület károsanyag-kibocsátását, ami hatalmas szó egy ekkora teljesítményű adatközpont esetében.

Long Lines Building - Soha ne ítélj külső alapján

Összeesküvés-elméletek százainak biztosított már táptalajt Manhattan egyik előkelő negyedében, Tribecában található Long Lines nevű felhőkarcoló. A Thomas és a Church Street sarkán található 170 méter magas brutalista épületet pont úgy néz ki, mint egy betonból kiöntött erődítmény. A 29 emeletes felhőkarcolón egyetlen ablak sem található, a tükörsima oldalainak egyhangúságát csak a négyesével elhelyezett szellőzőnyílások törik meg. A bizarr külső pedig rejthetne akár halálbiztos atombunkert, vagy szupertitkos rakétasilókat, a valóság viszont ennél prózaibb: a Long Lines building lényegében egy gigantikus telefonközpont.  

Az épületet az AT&T nevű amerikai telekommunikációs óriásvállalat építette 1979-ben, hogy a keleti partvidék telefonhívásainak zavartalan lebonyolítására alkalmas infrastruktúrát telepítsen bele. Az ablaktalanság a könnyű hűthetőséget garantálja, és egy esetleges természeti katasztrófával szemben teszik ellenállóbbá az épületet az egybefüggő, tömör gránitfalak.

Kalamár Tamás a hazai kereskedelmi televíziózás legnagyobb sikerét tudhatja magáénak, ugyanis az ő produceri hozzájárulásával születhetett meg az RTL Klubon futó Barátok közt című sikersorozat. A filmes szakember 17 év és több mint 7000 epizód után, 2015 januárjában meglepetésszerűen döntött úgy, hogy kiszáll a produkcióból. Azóta pihent, utazgatott, de ezt is elunta és egy szerelemtől fülledt, kalandokkal teli sorozattal, az Oltári csajokkal tért vissza a képernyőre.

Majdnem két évtizeden át vezetted a Barátok köztöt, majd mintha kivonultál volna a televíziós szcénából. Többször is mondtad, hogyha visszatérsz, akkor biztosan nem szappanoperával fogsz. Most mintha mégis ez történt volna, hogyhogy?

Szappanoperával tényleg soha többet nem szeretnék foglalkozni, ugyanis ebben a műfajban a műsorfolyamnak sosincs vége. A gyártók addig tartják életben a szappanoperákat, amíg pénzügyileg megéri, azaz van néző. A Barátok Közt is ilyen, és már lassan 20 éve van jelen a piacon töretlen sikerrel. Bőven elég volt az ott töltött 17 év. Az Oltári csajok viszont egy telenovella, aminek van eleje, közepe és – hál’ Isten – vége is. Épp ezért vállaltam el, mert tudtam, hogy a munkámnak lesz egy íve, és egyszer befejezem.

Egy laikus szemével nézve a Barátok közt és az Oltári csajok mégis két nagyon hasonló műsor. Egy hozzá nem értő valószínűleg érzi, hogy karakterisztikájában elüt a két sorozat, de megmondani már nem tudná, hogy miben. Az előbb említett véges-végtelen ellentéten kívül mik az alapvető különbségek?

Sok különbség valóban nincs a két műfaj között. A konfliktushelyzetek szinte ugyanazok. A történet mindkét esetben emberi kapcsolatokról szól, ahol a vonzalom és a szerelem a cselekmény fő mozgatórugója. A legnagyobb különbség talán a főszereplők számában van: a szappanoperákban akár 15-20 is lehet, a telenovellák esetében viszont általában kettővel - egy szerelmespárral –dolgoznak a rendezők. Az Oltári csajokban kicsit más a felállás, itt három lány és a hozzájuk tartozó három férfi partner állnak a történet középpontjában. A többiek mellékszereplők, akik támogatják a fő történetszálat.

Pontosan miről szól az Oltári Csajok?

Az Oltári Csajok egy romantikus, szenvedélyes és érzelmi alapokon álló sorozat, ami három fiatal lányról, az Erdész-testvérekről szól, akik felköltöznek Gödöllőről Budapestre, hogy megtalálják a szerelmet. A partnerkeresésük néha komoly vetélkedésbe csap át, melynek során sok akadályt kell leküzdeniük, időnként pedig egymást. Egyfajta 100 epizódos versenyfutást láthatnak majd a nézők, hogy melyik főszereplő találja meg elsőként a nagy Ő-t. Ez a verseny persze sok konfliktust fog hozni az életükben, melyek során meg kell találják önmagukat, és természetesen a testvéri szeretetet is.

Kalamár Tamás és 3 főszereplő az Oltári csajokból (Czerkl Gábor)

Lehet, hogy a tervezettekkel ellentétben mégis folytatjátok? Lesz második éved?

Kizárt dolog. Az Oltári Csajok egy klasszikus értelemben vett ’Happy End’ lezárást kapott. A nézőket pedig egyszerűen nem érdekli tovább egy sorozat, ha abban bekövetkezett a katarzis. Supermant sem a főellenségei, vagy a kryptonit ölte meg, hanem a történetírok, azzal, hogy ágyba küldték Lois Lane-nel. Onnantól kezdve, hogy kettőjük szexuális vonzalma és a közöttük zajló érzelmi hajsza megszűnt -miután egymáséi lettek-, már senkit sem nézte a sorozatot. Ez tényleg ilyen egyszerű, ezért sem lesz 2. évad az Oltári csajokból. Meghát pihenni is szeretnék valamikor.

Az Oltári csajokban rengeteg a fiatalos elem, már csak a szereplők életkorát nézve is. A cselekményben rendszeresen felbukkan a szexualitás, a bulizás és a drogok is. Ezek alapvetően a fiatalok megszólítása céljából kerültek a sorozatba?

Hülyén vette volna ki magát, ha egy csapat idős emberrel állunk neki legyártani egy olyan sorozatot, aminek a központi eleme a szerelem. Ilyen tematika mellett csak és kizárólag attraktív fiatal karakterek jöhettek szóba, akik nagy kanállal habzsolják az életet. Egy modern, lendületes sorozatba – amilyen az Oltári csajok is - kellenek extravagáns elemek, amik a mai ifjúság életéhez tartoznak: szex, buli és drogok. Ha ezzel meg tudjuk szólítani a fiatalokat, akkor elértük a célunkat.

Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy az Oltári csajok mindenkinek szól 1-től 99 éves korig. A 18 évesnél fiatalabbak viszont gyakorlatilag már nem néznek tévét, a tartalomfogyasztási szokások teljesen megváltoztak. Ilyen sorozatokkal le lehet még őket ültetni a képernyők elé?

Az egész történet a szeretetről és a szerelemről szól - egy olyan univerzális emberi érzésről, amivel mindenkit meg lehet szólítani 1-től 99 éves korig. Persze a mai fiatalokat nehéz direkt a televízió képernyője elé ültetni, ők már nem műsorújságból választanak tartalmat. De nekem, mint műsorgyártónak édes mindegy, hogy éppen milyen platformon nézik meg az Oltári csajokat. A nézőink majdnem negyede csak és kizárólag interneten keresi a sorozatot. A statisztikák alapján sokan például a telefonjukon, azon a kis monitoron követik a Kertész testvérek mindennapjait.

A műsor a kora esti műsorsávban fut, 12-es karikával. Korábban úgy fogalmaztál, hogy mindent beletesztek, amit ebbe a korhatáros csomagba belekerülhet. Nem lehetett volna egy még izgalmasabb sorozatot gyártani nagyobb korhatáros besorolással?

De lehetett volna, eleinte én is ebben gondolkodtam. Egy sokkal pikánsabb sorozat születhetett volna, jóval több szexualitással és szabad szájú párbeszédekkel, ha egy nagyobb, például 16-os karika besorolással készítjük el. A műsor megrendelőjének, az RTL-nek viszont fontos volt, hogy főműsoridőben kerüljön a képernyőre az Oltári csajok, még este 9 óra előtt. A magyar jogi szabályok értelmében ebben a kora esti műsorsávban csak olyasmit lehet leadni, aminek a besorolása a 12-es karikánál nem magasabb. Tehát az Oltári csajok esetében meg volt kötve a kezünk, de elmentünk a falig. A szabályokat meg nem szegve próbáltunk annyi pikáns elemet belecsempészni a sorozatba, amennyit csak lehetett.

Kalamár Tamás és kiskutyája, Dandy

A profi színészek, a kiváló stáb és a te személyed is garancia volt, hogy egy szakmailag tökéletes és sikeres produktum szülessen. De tud valami igazán sikeres lenni az RTL II-ön? Nem akadály, hogy potenciálisan kevesebb nézőt lehet elérni a RTL család másodszámú adóján?

Mint minden, ez is relatív. Nyilvánvaló, hogyha az anyacsatornához hasonlítjuk, akkor az abszolút számok jóval kisebbek. Viszont az Oltári csajokkal megdupláztuk az RTL II nézettséget, tehát innen nézve baromi sikeres műsort csináltunk. Biztos vagyok benne, hogyha az RTL Klubon sugároznák ezt a sorozatot, akkor mindet tarolna, vezetné a nézettségi listát. De így sincs okunk panaszkodni, sokszor bekerült már az Oltári csajok a 10 legnézettebb műsor közé, napi bontásban. Többször megelőztük a 16 éve futó Jóban Rosszbant, tehát igazán nem lehet azt mondani, hogy nem vagyunk sikeresek.

Mi lehet egy ilyen műsor esetében siker mérőszáma, a nézettségi adatokon túl?

Számomra és a megrendelőnek is a nézettségi adatok számítanak elsősorban. Ez egy komoly pénzügyi vállalkozás, nem egy hobbitevékenység. De arra rettentő büszke vagyok, hogy a magyar televíziózásban ismét meghonosítottam valamit! Én voltam, aki először napi drámai sorozatot csinált itthon, lásd Barátok közt. Az első, aki heti telenovellát készített, lásd Szeress most. Most pedig megcsináltam az első, napi telenovellát a hazai piacon, ráadásul egyórásat. Ezt én sikernek könyvelem el, de ugyanezt mondhatom az egész stáb nevében. Elképesztő energiákat mozgósítottunk, hogy ez a sorozat megszülethessen. Heti 230 percnyi vágott anyagot gyártottuk le. Ez hosszabb, mint egy átlagos nagyjátékfilm, amit akár évekig is forgathatnak. Nekünk egy hetünk volt ugyanerre. És a legszebb az egészben, hogy az Oltári csajok minőségében semmiben sem különbözik egy más drágább sorozattól. Bebizonyítottuk, hogy idő hiányában is meg lehet tartani ezt a színvonalat. Ez számomra nettó siker.

Mostani kiskutyádnak, Dandy-nek is megígérted, hogy sztárt csinálsz belőle. Igaz, hogy szerepelni fog az Oltári Csajokban?

(Nevet) Berci kutyámnak tényleg megígértem kölyökkorában, hogy sztárt csinálok belőle. És az is lett! Neki még saját Barátok köztös autogram lapja is volt, amire a tappancsának a lenyomatát tettük. Dandy-nek már nem teszek ilyen könnyelmű ígérteket, de nehogy megsértődjön. Ennek ellenére szerepelni fog a sorozatban, pár epizód erejéig.

Nem nehéz kutyákkal vagy más állattal forgatni? A munka nem hatványozottan nehezebb velük?

De nehezebb. Általában nem azt csinálják, amit a rendező eredetileg elképzelt. Pláne, hogy Dandy pár hónapos volt a forgatás alatt, sokszor vettünk fel miatta egy jelenetet többször. De ahogy Hollywoodban mondani szokás: egy gyerek és egy kutya már fél siker. Az Oltári csajokban pedig van mindkettőből.

Egy nyugati ember számára mindig is nehezen volt értelmezhető a japán szórakoztatóipar, azon belül is leginkább a televíziós vetélkedők világa. A japán tévés szcéna számtalan bizarr programjából most kiválasztottuk azt az ötöt, ami leginkább bemutatja, hogy mivel mosdatják az emberek agyát tőlünk 10 ezer kilométerre.

Japán a világtörténelem folyamán mindig is különcnek számított. A saját útját járta és rendre speciális válaszokat adott a társadalmi, politikai és pénzügyi kérdésekre. A fizikailag is elzárnak tekinthető szigetország soha nem kért a globális és fősodrású problémamegoldási receptekből. Mindig saját kútfőből főzte meg magának azt, amire éppen szüksége volt. Ez a tipikusan japánnak mondható mentalitás pedig az életvitelük számos szegmensében felfedezhető, de a televíziós programjaikban különös mód tetten érhető.

Végtelenül leegyszerűsítve kijelenthetjük, hogy adott ország televíziós kultúrája pont olyan, mint annak a társadalma. Így lehet létjogosultsága például feleségverő tanácsadásnak a szaúdi állami tévében, Nótáry Mary esti műsorának a Muzsikatévén és csótányokat viccből másik szájába fúvó vetélkedőnek Japánban. Ahány ország, annyi szokás, de az utóbbi nemzet egészen biztos a mozgóképes tartalomgyártás különutasa.

Például csak nagyon ritkán vásárolják meg az óriási médiakonglomerátumok sikerműsorainak a licenceit. Egészen egyszerűen nem hajlandóak tartalmat importálni, mindet maguk állítják elő, és ezeket specifikusan a japán tévénézők ízlésére szabják. A hazánkban például nagy népszerűségnek örvendő Áll az alku nevű vetélkedő Japánban kérész életűre sikerült, egyetlen adás ment le belőle.

A japán vetélkedőkből pár epizódot megnézve azonnal rá lehet jönni, hogy a műsorok legfőbb célja, hogy infantilizálják a játékosokat. A vicces ruhák, végtelenül primitív hangeffektek, a színes villogó írásjelek és a csili-vili stúdiódíszlet is azt a célt szolgálják, hogy előhozzák a gyereket az érett, felnőtt emberekből. A vetélkedőkben felfedezhető büntetésformákra is ugyanez jellemző. Itt a résztvevő nem elbukja a pénzét vagy kiesik a játékból, hanem mondjuk megszégyenítő helyzetbe hozzák és nemes egyszerűséggel tökön rúgják élő adásban. A műsorok egészére továbbá jellemző egy nárcisztikus műsorvezető, aki karakteres gesztikulációkkal, értelmezhetetlen mimikával és össze-vissza hullámzó hanglejtéssel narrálja az eseményeket.

Kép: Getty Images

Bizarr, furcsa, ijesztő, sokkoló, infantilis… E jelzők közül talán mind pontosan leírja a japán televíziós vetélkedők világát, amiből most bemutatunk öt igazán különleges produkciót:

1. AKBingo!

Az AKBingo! egy 2008 óta futó vetélkedő és már két különböző mutációja is megjelent a piacon NogiBingo és KeyaBingo néven. A műsor kilenc évada alatt összesen 462 epizódot gyártottak le belőle. A játékban két - csak és kizárólag dekoratív hölgyekből álló - csapat játszik egymás ellen a fél órás műsoridőben. A kékek és a pirosak egy speciális kidobóssal döntik el, ki vesz részt az egyéni feladatokban. Akit a labdával eltalálnak, annak kisebb kihívásokat kell teljesítenie - ezeken keresztül gyűjthet pontokat a csapatnak. A győzelemhez vezető úton olyan küldetéseken kell megmérkőznie a szereplőknek, mint a csótányos kihívás, ahol lényeg, hogy két lány egy átlátszó műanyag csőben egymás szájába próbálja fújni egy csótány szárított tetemét.