A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


„Az egyik kedvenc dolgom abban, hogy ember vagyok, az az, hogy változok” – Afrebab rajzaival a felnőtté válás útján

2021. március 26. - KomMédia BME

Az Instagramon afrebab néven alkotó Balla Julcsi jelenleg kommunikáció- és médiatudományt hallgat a BME-n, ezzel párhuzamosan illusztrálni és animálni tanul. Az így megszerzett tudását ötvözi oldalán, amit ő úgy írna le, mint „egy felnőtté váló fiatal lány életének, útkeresésének és a saját sárkányaival való megküzdésének a naplójából aprócska, őszinte darabok”. Az érzéseiből alkot, és nem fél (vagy csak néha) megmutatni, hogy ő is ugyanazon megy keresztül, mint minden fiatal. Olykor ő a „fel kellene nőni, de nem akarok Julcsi; a szeretni kellene, de nehéz megtanulni Julcsi; a mindig mulatni akaró” vagy épp „nagyon elveszett, szomorú, fáradt Julcsi; az értetlen, büszke, figyeljetek rám Julcsi”. Olvassátok őszinte és baráti beszélgetésünk afrebabbal!

Mikor és hogyan hoztad létre az afrebabot?

Már gimi vége óta érett ez a dolog, hogy a sok mesélnivalót, ami van bennem, kiadjam magamból. Nagyon szeretek mesélni, csak szóban nehezebben megy. Amikor egyetemre kerültem, nem találtam a hangomat, minden és mindenki új volt, még nagyobb szükségem volt arra, hogy kifejezzem magam. Úgyhogy maradt a rajz és az írás.

Néhányak számára talán még mindig rejtély, hogy mit jelent a művészneved. Feltárod előttük a titkod?

Sokáig tanultam latint, nagyon szerettem, és mindig szépnek találtam, hogy a rómaiak babérkoszorút tettek azok fejére, akikre büszkék voltak. És azóta bennem volt, hogy én babérfa szeretnék lenni. A babérfa foglalt volt meg túl egyértelmű, ezért visszafelé lett afrebab, és igen, emögött az van, hogy valami olyat akartam és akarok alkotni, amire büszke lehetek.

Azt hiszem, hogy ezt el is érted.

Egyébként igen, nemrég sikerült elérnem, hogy határozottan büszke legyek erre. Sokáig például nem szerettem visszanézni a rajzaimat a nehezebb időszakokból, mert rossz volt a sok elveszettségre meg a katyvaszos fejemre emlékezni, vagyis arra, ami akkor volt bennem. De most már büszke vagyok rájuk, mert ha ránézek mondjuk az egy évvel ezelőtti képeimre, akkor tudom, hogy a mostani Julcsi tudna segíteni annak a Julcsinak. És ilyenkor képzeletben adok az akkori magamnak egy ölelést. A kisebb Julcsi büszke lenne a mostani magamra, a fejlődésemre, és én is büszke vagyok ám az akkori Julcsira! Ez megerősítés is magamtól magamnak, hogy haladok, fejlődök és tanulok. Sokszor elfelejtjük, miket éreztünk az úton, pedig szerintem fontos, hogy emlékezzünk rájuk. Jó, hogy az afrebab ezt emlékül őrzi nekem. Jó ezt látni és hálával ünnepelni.

És jó hallani, hogy ezt ki is mondod, és látom az arcodon is, hogy tényleg így van! Itt jegyezzük meg azoknak, akik olvassák: a szemed is másképp csillog, még képernyőn keresztül is. Az alkotásaidon meg egyértelműen látszik, hogy nagy szerepet játszanak az érzelmek az életedben. Sokan azonban nem képesek beazonosítani őket. Te hol tanultad ezt meg?

Szerintem ez a személyiségemből is fakad, hogy hajlamos vagyok nagyon sokat és nagyon mélyen érezi. Intenzíven élem meg az érzelmi oldalát annak, ami velem és körülöttem történik, szóval igazából a szükség is szülte, hogy foglalkozzak ezekkel. Szerintem maga az afrebab meg a rajzolás óriási szerepet játszottak ebben, mert a saját érzéseimből dolgozok, szóval egy idő után ráállt erre az agyam. A rajzok is segítettek rájönni, hogy mi is van bennem, mert amikor szabadon rajzolok, az mindig azt tükrözi, ami épp bennem van. Még akkor is, ha szóban nem mindig tudom megfogalmazni.

A rajznak vagy a szavaknak van számodra nagyobb jelentősége?

Változó, de a kettőt egyszerre használva találtam meg igazán a hangomat. Mindegyik fontos, hogy át tudjam adni azt, amit akarok.

Az alkotói válságról túl kevés szó esik. Nálad például mi váltja ki?

Amikor kiürül a lelkem, azt hiszem.

Amikor egy üres befőttesüveg vagy? Ezzel most az egyik posztodra utalok. 

Nem, még abból is tudok alkotni! Tök jó, hogy amikor katyvaszos vagy éppen teljesen üres a fejem, olyankor legalább azt meg tudom fogalmazni, hogy katyvaszos vagy üres a fejem. És amikor már ezt sem tudom megfogalmazni, na, akkor nem tudok alkotni. Ilyenkor úgy érzem, hogy tényleg nincs mondanivalóm, elfogyott. Ez nehéz, mert nyilván amikor gyakran rajzolsz, és megszoktad, hogy ez egy kis szelep, amin kiengeded a dolgokat, akkor az az életed részévé válik. Átáll az agyad, hogy észrevegye az apró dolgokat is, és megfogalmazza, hogy erről lehetne készíteni egy rajzot. De amikor kifogysz ezekből, olyan, mintha megnémulnál. És az no, hát nehéz.

Szóval ez nem csak szelep, hanem terápia is?

Igen-igen. Gimi végén, de főleg az egyetemen voltak mélypontjaim és depressziós epizódjaim, sokat szorongtam. Foglalkoznom kellett a mentális egészségemmel, jól akartam lenni. Na, és ezek nagyon jó inspirációforrásai voltak az alkotásaimnak! A rajz nagyon sokat segített abban, hogy ki tudjam adni magamból az érzéseket, hogy „kiterápiázzam” magamból a lelki folyamatokat. Amikor elkezdtem feldolgozni ezeket, akkor kezdett az afrebab is igazán növekedni.

Azt hiszem, ez is azt mutatja, hogy nagy igény van arra, hogy szó legyen az ilyen helyzetekről és érzésekről. Nagyon sok fiatal megy végig ezeken, és nagyon kevés a kommunikáció erről. Pedig jó tudni, hogy én se vagyok egyedül, és ők se. Rengetegszer kapok olyan visszajelzést, hogy hasonlóan éreznek, mint én, és hogy segítettem nekik megfogalmazni vagy tudatosítani az érzéseket. Nagyon fontos, hogy ha valaki rosszul van, tudjon segítséget kérni. Amikor elkezdtem rosszabbul lenni, én se igazán tudtam, mitévő legyek. Aztán az egyik tanárom látta rajtam, és azt mondta, hogy „Julcsi, ha a lábad fáj, akkor elmész orvoshoz, és hogyha a lelked fáj, akkor menj el azzal is szakemberhez!”

Segítséget kérni teljesen okés, szakemberhez fordulni teljesen okés, hiszen azért vannak! Én is jártam terápiára. És kicsit azért vicces is, mert amikor már elkezdtem jobban lenni, egészségesebb fejjel gondolkodni, még meg is ijedtem, hogy most akkor mi lesz velem, miből fogok dolgozni? Mert a negatív dolgokból könnyű volt inspirálódni, a pozitívakból nehezebb, de ezt is jó volt megtanulni, mert ilyen gondolkodással talán segíteni is könnyebb. Ezért is szeretem olyan nagyon ezt az oldalt, ez az én kisbabám. Kapcsolat a két évvel ezelőtti Julcsi meg a mostani Julcsi között. De próbálom könnyeden meg viccesen megfogalmazni ezeket, mert nevetni jó!

Ámen! És mondd csak, hogyan tud segíteni a művészet egy épp felnőtté váló fiatalt az útján?

Mikor felnőtté válik az ember, tele van kuszasággal a feje: dönteni arról, mi lesz, ha nagy lesz, megtanulni ezt az élet-dolgot és csetleni-botlani benne. Csomó mindennel meg kell küzdenie, és a művészet tök jó eszköz erre. Amikor azt mondom, művészet, most ne valami nagy dologra gondolj, csak valamire, amit alkotsz. Lehet bármilyen műfajban. Az, hogy kiadod, ami van benned, az mindig segít, és gyógyít. Segít haladni.

Én nem tudom, hogy bármilyen művészeti ágban ki tudom-e adni magamból, de amikor a te rajzaidat nézem, akkor úgy érzem, hogy te segítesz ezt megtenni, mert olyan érzéseket meg helyzeteket fogalmazol meg, amin szerintem mindenki keresztülmegy. Szóval minden nem művészkedő ember nevében is köszönöm, hogy megosztod ezeket!

Ezek olyan érzések, amik mindenkié. Olyan sárkányok is, amelyekkel sokan megküzdenek. Az egyik kedvenc dolgom abban, hogy ember vagyok, az az, hogy változok, és mindezt a változást nyomon követhetem, örülhetek neki, tanulhatok, fejlődhetek belőle. Folyamatos tanulás ez, nem lesz vége sose, és ez így jó. Az oldalon elég széles a skála az érzésekből, és lassan háromszáz rajz van fent, ami ezeket őrzi. Szerintem azért is szeretik ennyire, mert őszinte, és nem akar több lenni. De ez ijesztő is néha, hiszen sebezhető lesz az ember, ha ilyen őszinte érzésekből meg a lelkéből dolgozik, és ezt meg is mutatja a világnak.

Amikor alkotsz, magad elé képzelsz valakit?

Mivel az érzések az emberekkel való kapcsolataimból is jönnek, persze hogy van, hogy valakiről készül egy rajz, vagyis arról, amit ő váltott ki bennem. Ez mindig vicces és izgalmas, mert szerintem az emberek általában nem jönnek rá, hogy róluk szól. Szóval nem mondom, hogy nem volt olyan soha, hogy esetleg célozni akartam volna valakinek egy rajzzal… De ez titok!

Neked miben segített az afrebab?

Egy jobb verziómmá válni, sok mindent elengedni, fejlődni és jobban érteni magam. És használni a hangom!

Utolsó kérdésem: nemrég megosztottad, hogy kicsi Julcsi üzent mai Julcsinak. Mai Julcsi mit üzen magának későbbre?

Azt üzenem, hogy az élet szeret, és szeresse jól vissza. Jól szeresse vissza!

A bejegyzés szerzője Csizmadia Kinga, a BME KomMédia alapképzéses hallgatója. 

Képek: Balla Julcsi, a BME KomMédia alapképzéses hallgatója. 

konzerv_1.png

Frida Kahlo élete és munkássága a tömegkultúra tükrében

Frida Kahlo, a mexikóvárosi festőművésznő a 20. század egyik legemblematikusabb alkotója, akinek alkotásai már korában is rendkívüli népszerűségre tettek szert, a ’70-es évek feminista megmozdulásai során pedig valóságos ikonja lett a tüntetőknek. A 2002-ben jelent meg az életéről szóló film, a Frida, amely újra felizzította emlékét. Évekkel később pedig a festőnő kimozdulva a múzeumtérből táskákról, ruhadarabokról, füzetekről, kulcstartókról köszönt vissza lángra lobbantva ezzel egy új trendet, amely középpontjában egy autentikus mivoltáért harcoló, büszke, erős, fizikai és mentális nehézségeken magát túlküzdő hősnő áll. Kahlo emléke azonban nemcsak egy formaldehidbe mártott, hibátlan relikvia, hanem annál sokkal több. Életének számos aspektusa mellett megyünk el szó nélkül, a festőművésznő tömegkultúrává való meszesedése ugyanis nem egyenértékű teljes körű ismeretével. Hogyan lehet, hogy szemet hunyva életének sötétebb oldalai felett példaértékű alkotóként emeljük a művészet legnagyobbjai közzé? Minek a hatására válhatott trenddé, amikor életvitele, mentalitása és stílusa jelentősen eltér a mai víziószerű ideáljainktól? Mennyiben hasonlít a giccsnél megfigyelhető jelenséghez, ami olcsón kaphatóvá teszi a művészeti felsőbbrendűség irigyelt érzését? 

Kahlo a perspektívák keresztmetszetében

Frida Kahlo életét legalább három különböző perspektívából lehet megközelíteni, amelyek csupán felületes áttekintéssel is magyarázatot adhatnak arra, miként válhatott a festőnő a 21. századi fiatalok trendjeinek központjává és példaértékű bálványává. Kahlo a szemünkben lehet egy mindenkitől független, testi megpróbáltatásokon átesett, mégis magára találó kalandor; lehet egy autenticitásra törekvő, önmagáért és a kultúráért harcoló, női mivoltát kincsként őrző, megmásíthatatlan hős; de lehet egy hangját visszafojtani képtelen politikai élharcos, aki a közéleti témák mellett bátorkodik olyan társadalmi kérdéseket is a vászonra vinni, mint a “gyengébbik nem” szerepe, a szexualitás vagy a gyermeknélküliség.

frida_1.jpg

Vonalrajz Frida Kahlóról (ismeretlen szerző, forrás: Pinterest)

Kahlo 1907-ben született Mexikóvárosban, egy igen szegény családban. Az anyagi nehézségeket bonyolította, hogy a kis Frida hatévesen elkapta a poliovírust (járványos gyermekbénulás), melynek következményeképp bal lába deformálódott. Egyetemista korában egy közlekedési balesetben egy kapaszkodórúd keresztülszúrta Frida derekát, ezzel maradandó sérüléseket okozva a gerincében és a medencéjében. Életben maradásának komoly ára volt: három hónapig, teljes testét fedő gipszben volt kénytelen ágyban maradni, csavarok és drótok hálózták be a testét, és egész életén át végig kísérték a fizikai fájdalmak, amelyek a tragédia maradványaiként nyomasztották őt. A gyermekvállalásra képtelenné vált, tehát nemcsak a fizikai fittségét vesztette el, hanem a családalapítás lehetőségétől is megfosztotta a sors. Az orvosok tiltása ellenére nem egyszer próbálkozott a gyermekvállalásával, minden megpróbáltatás és sérülés ellenére hitte, hogy teste képes befogadni egy utódot. 1950-ben amputálták az egyik lábát, ami örökre ágyához kötözte őt, mely mellett a fájdalomcsillapító pirulák dobozai őrködtek a festőnő felett. Kahlo fájdalmait pontosan nem érezhetjük át, de a testképzavarok világában a tökéletes testtől való megfosztottság, olykor túlzó emóciója mégsem áll olyan messze tőlünk. A festőnőt elszenvedett tragédiái azonban aligha akadályozták meg bármiben is. A poliovírust követően előszeretettel öltözött férfinak, a hosszú nadrágok ugyanis eltakarták formáját vesztett lábát. Ez a játéknak induló jelmezesdi talán gyökere volt későbbi, nőkkel folytatott viszonyának, amit részben a férjétől való elválás okozta depresszió izzított fel. Súlyos balesete következtében az ágyban töltött időt festéssel ütötte el, ami végérvényesen is elsodorta őt a korábbi orvosi pályától a művészeti élet ecsetvonásai felé. Amputált alsó végtagja nem lehetett oka annak, hogy lemaradjon első kiállításáról, így ágyon érkezett a nyitóestre. 

Kahlo életének nehézségeit ismerve talán még inkább felértékelődik az autentikus életvitelre való törekvése. A nála 20 évvel idősebb Diego Riveraval folytatott házassága korántsem volt szokványos, leginkább a “se veled, se nélküled” kifejezés illette viharos kapcsolatukat. Rivera hétköznapjainak egyenletében a házasság szentsége nem volt egyenlő a testi örömök nyújtotta, változatos kalandokról való lemondással. Kahlo szemet hunyt társa valóban mindössze ösztönöktől, mintsem szerelmi emócióktól vezérelt félrelépései felett, de Rivera Frida húgával folytatott viszonya mellett már nem tudott elmenni szó nélkül. Egy éves elválásuk időszakában ő is belevetette magát a nemi élet hullámaiba, de végül mégis csak Rivera partszakaszán kötött ki egy újbóli házasságkötést követően. Kahlo mindenhova követte festőművész férjét, aki némiképp nagyobb elismerésre tett szert az állami megbízatások révén. A New York-ban tett látogatásuk népszerűséget és biztos anyagi jövedelmet vázolt a szemük elé, de Kahlo nehezen barátkozott meg a modern élet központjának mentalitásával. Szinte már-már törtető lendülettel viselte a mexikói ruhakölteményeket jelezve, a nagyvárosi lét nem csorbíthat valódi kultúráján, hazája hagyományán.

Kahlo kiállása önmagáért, a nemzeti értékekért és a tiszta szerelemért példaértékű, ám magánéletének pár aspektusa azonban mégis megkérdőjelezi, hogyan válhatott a nőiség ikonosztázává. Egy férje hűtlenségét feltétel nélkül elfogadó nő, aki társa elismertségéért követi őt a kontinens másik végére is – függetlenül attól, hogy ez az ő kedvére válik-e vagy sem – már kevésbé illik bele a ’70-es évek feminista mozgalmainak törekvéseibe. Kissé olyan, mintha Kahlo életének ballépéseit kitöröltük volna, és csak azt helyezzük előtérbe, amik az aktuális érdekeinknek megfelelnek. Arról nem is beszélve, hogy a “hangját visszafojtani képtelen politikai élharcos” tulajdonképpen a Kommunista Párt büszke támogatóját takarja, aki olyan sajátos lelkülettel osztotta a marx-i ideákat, hogy utolsó festményén saját magát Sztálin arcképének társaságában vitte vászonra. Továbbá a kommunista tisztogatások célpontjává vált, hasonló nézeteket való Trotzkij Kahlo otthonában kért menedéket az alkotótól, mi több, az ágyában is megfordult.

frida_3.jpg

Önarckép Sztálinnal (Frida Kahlo, 1955, forrás: Pinterest)

Mindezzel nem azt kívánom bizonyítani, hogy Kahlo elismertsége életének vakvágányai folytán kétségbevonható, sőt. Mindössze arra szeretnék rámutatni, hogy a már trenddé avanzsált festőnő múltjában aligha merítkezünk meg, inkább csak a lábujjainkat mártjuk bele sorsának zavaros vízébe, megfosztva magunkat ezzel az igazi “Frida-élménytől”. A festőnő továbbélése a művészeti élet ezen ágának virágzásának, újjáéledésének tudható be, ami ha felületesen is, de betekintést ad a fiatalok számára a történelem egy kiemelkedő személyiségének alkotásaiba. Kahlo 21. századi reneszánsza azonban szó nélkül siklik el olyan tények mellett, amik nemcsak árnyaltabbá tennék a Frida-jelenséget, de könnyebb és mélyebb megértést biztosítanának számunkra művészetének értékelése során. Kell, hogy oka legyen annak, hogy Kahlo tömegkultúrába való transzplantálódása csak részlegesen, mégis annál sikeresebben zajlott le, homályban hagyva életének számos részletét.

„Freeda” Kahlo szárnyalása

Ahhoz, hogy megértsük a Frida-trend kialakulásának okait, érdemes hátrébb lépnünk, és a jelenséget a design, valamint a tömegkultúra víztükrében megvizsgálnunk.

A Frida-trendet olyan termékek és az alkotó sajátos stílusából feltámasztott design teszi ki, amelyek kimozdulva a múzeumtérből közelebb hozzák a képzőművészetben kevésbé jártasak személyeket is a munkásságához. A mexikói minták, a virágözönök, az örömtelinek gondolt halál koponya motívumai, a hosszú, bő szoknyák (amik anno Kahlo sérült lábát voltak hivatottak takarni), az összenőtt, bozontos szemöldök természetes vonulatai, valamint a színes ecsetvonások kavalkádja mára már táskákon, kulcstartókon, ruhadarabokon, de még plüss figurákon is viszontláthatók. Kahlo stílusa beitta magát a tömegkultúrába és a 21. század legnagyobb trendjeinek magasságába emelkedett, csak úgy, ahogy Klimt szecessziós ismertetőjegyei is nyomokban továbbéltek a giccs lassú, örökéltű lépteiben.

frida_5.jpg

Eladásra szánt, falra akasztható, modern festmény (Devine Paintings, 2020, forrás: Pinterest)

Frida és a termékelmélet

Fontos azonban tisztázni, mit értünk pontosan a “termék” alatt. A Magyar értelmező kéziszótár szerint “az emberi munkának valamely szükséglet kielégítésére alkalmas eredményei”. Ebből feltételezhető, hogy csak úgy, ahogy a minket körülvevő termékek legjava, a Frida-trenddel felöltött tárgyak is hivatottak valamilyen célt szolgálni. Az említett termékek sorának is találhatunk ilyen hivatottságot: a táska értékeink hordázására, a kulcstartók kulcsaink egy helyen tartásárára alkalmazhatók, a ruhadarabok a megjelenésünket biztosítják, a plüss figurák pedig játékeszközök. Ami a Kahlo dizájnnal felruházott termékeket megkülönbözteti mondjuk a mosógéptől vagy a porszívótól (amiket ugyanúgy egy cél érdekében, termékként használunk napjaink során) az az érzelmi többlet, az emlék, ami hozzá köt, és az kódolt tartalom, amivel üzenni tudunk a világ felé, ezzel lehetőséget biztosítva magunk számára a kibontakozásra, az önbeteljesítésre.

Kétségtelen, hogy az utóbbi időszakban a termékek érzelmi és szociális hatásai kibontakozni látszottak, hiszen a piaci verseny szinte már-már kötelezővé tette, hogy a kivitelezők bizonyos termékkategóriák esetében az emberközeliségre alapozzanak. Ennek következtében sok termék olyan tulajdonságokat hordoz, amik önmagukban is motiválnak minket a megvételükre, a birtoklásukra függetlenül attól, hogy valóban szükségünk van-e a használatukra vagy sem (Bauer, Lissák és Horváth 2000). A tárgyak kivitelezésük, dizájnjuk folytán véleményt formálnak a befogadóban, megragadják a potenciális vásárlók tetszését, majd birtoklásuk folytán társadalmi és kulturális hovatartozásról tehetnek tanúságot, de korképként is kiválóan őrzik évtizedek idők múltán elporladó stílusát (Horváth, 2001). Értékek, miközben értékeket közvetítenek a világ felé is. Az erős dizájn jellemzőkkel felruházott termékek nemcsak az alapvető funkcióknak tesznek eleget, hanem kapcsolatot építenek ki a felhasználóikkal (Cova, 1993, 1996). Azok a termékek, amelyek nem rendelkeznek ilyen adottságokkal, a meg-megújulással tarthatják fent a piacon korábban elfoglalt pozíciójukat (Bloch, 1995).

A Frida-trend legtöbb esetben olyan termékekre alapoz, amikre ugyan nincsen feltétlenül szükség, emberközelisége folytán mégiscsak vásárlásra ösztönzi nemcsak a képzőművészet és a festőnő rajongóit, de azokat is, akiknek egyszerűen csak tetszik Kahlo egyedülálló stílusa. A Kahlo-dizájn ugyanis olyan kulturális értékeket magában őrző és közvetítő, jellegzetes vonásokkal kooperál, amik nemcsak az erős dizájn jellemzőket hivatottak szolgálni, de önmagukban is birtoklásuk vágyát ébresztik fel bennünk. Nemcsak egy ismert korszaknak állít emléktáblát, de a minimalizmus korában igazi felüdülés a burjánzó formák és minták kavalkádjában való kalandozás. A Kahlo-stílus tökéletes eszköz az emberek közül való kitűnésre, ami a közösségi oldalak “trendjeiben” búvárkodó, egyediségre, valamint figyelemre éhes, 21. századi fiatalok valódi kéjvágya. Annak ellenére, hogy a trend termékei erős dizájnjellemzőkkel rendelkeznek, a meg-megújulásra is hajlandóságot mutatnak. Az eredeti, vászonra vitt személyes életérzések, sorsbeli mérföldkövek és társadalmi kérdésekben való állásfoglalások a ’70-es években a nőjogi mozgalmak zászlaja lett. Majd később készült egy nagy sikerű életrajzi film, ami újra felelevenítette a festőnő emlékét, aki mára pedig trend lett. Kahlo neve az idők folyamán folyamatosan megújul, alkotásai színesebbnél színesebb célt hivatottak szolgálni.

frida_6.jpg

Rebekka Ruetz "Touch of Frida" tavaszi-nyári kollekció, Berlini MBFW divatbemutató (Fashion Fou, 2015, via

A Kahlo-termékek megkérdőjelezhető tulajdonsága némiképp egy sikert biztosító jellemző. A fentebbi elméletek szerint ezeknek a tárgyaknak a birtoklása társadalmi és kulturális hovatartozásról tehetnek tanúságot, ám pont ez az, ami olcsón megszerezhetővé teszi az intellektuális felsőbbrendűség irigyelt érzését. Kahlo ecsetvonásait magunkon viselni némiképp olyan, mintha nemcsak (szó szerint) magunkra rántottuk volna a példaértékű autenticitását, de mintha azt is üzennénk, “művelt vagyok, mert ismerem és magamon hordom Fridát”. A valóság azonban az, hogy Kahlo életét rendkívül kevesen ismerik igazán. Ahogy írásom elején is ismertettem, a köztudatban Kahlo egy erőből kimeríthetetlen, női mivoltáért bármivel szembeszálló, a társadalmi kérdések farvizén evező élharcos, akinek kiállása példaértékű egy olyan világban, ahol az imént felsorolt értékek felfedezésére igencsak méretes nagyítóra lenne szükség. A Frida-termékek ugyanis stílust, dizájnt és lehetőséget adnak az önkifejeződésre, valamint az érdekeink képviseletére, de képzőművészeti tudást nem biztosítanak. A művészek képkeretből való kiemelése ugyan nevük örökéletűségével, de életük és valódi személyiségük egy részének elvesztésével is jár. A művészeti élet szereplőinek tömegkultúrához való hozzárendelése tehát képes más képet kialakítani az adott személyről (Heller, 2014).

Élet eladva: az önéletrajz szerepe a tömegkultúrában

A Frida-trend nemcsak a piacgazdaság megközelítésében vagy társadalmi viszonylatokban feltérképezhető, hanem értelmezhető a tartalmi többlet perspektívájából is. Kahlo élete valóban olyan aspektusokkal rendelkezik, amelyek nemcsak irányt mutathatnak, hanem példát is statuálhatnak. Szükség van olyan emberekre, akikre lehet hivatkozni, akikben lehet hinni és akiből lehet erőt meríteni. Nem véletlen az sem, hogy az önéletrajzok és az azokból merítkező alkotások szerepe jelentősen megnőtt az utóbbi időben. Jürgen Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című művében azt írta, hogy a “nyilvánosság az egyéni élettörténetek közzétételének a szférájává válik” (1999:254.), ez ma pedig ezerszeresen igaz. 

Az önéletrajzok körülbelül az 1980-as évek környékén hódították meg a tömegkultúrát, az új technológiák által pedig nagyobb teret vívtak ki maguknak. Itt nemcsak irodalmi memoárokra kell gondolni, hanem többek között a különleges életutakból avanzsált trendekre és a közösségi oldalak platformjaira is, amik szintén saját “önéletrajzunk” megörökítésére, megosztására szolgálnak. A kutatók érdeklődését az önéletrajzi művek iránt két “típus” tarthatja tartósan fent: az adott személy a történelem “felkentje” vagy épp ellenkezőleg, egy olyan háttérbe szorult, marginális csoport tagja, aki a közösség előjárójaként a történelem által kiemelt személyekkel szemben a csoport jelentőségét bizonyítja (Gács, 2014). Hogy pontosan Kahlo melyik csoportba tartozik nehezen eldönthető, hiszen a képzőművészet felkent alakja, de talán pont azért, mert egy olyan (mai napig) elnyomott kultúra része, amely kibontakozásra aligha kapott szerepet a művészet világszínpadán, valamint azt a nemet képviseli, amit sokan bélyegeznek gyengébbnek, kiszolgáltatottabbnak és sikerre jogosulatlanabbnak. Az ellentmondások megelőzése érdekében azonban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ma már az “élettörténetek kollektív anarchizálása” jellemző (Gács, 2014), ami lehetőséget ad olyan életutak reflektorfénybe kerülésére is, amik nem rendelkeznek a fentebb említett tulajdonságokkal. Így nemcsak kiemelkedő személyiségekkel vagy az elnyomottak képviselőivel, hanem egészen hétköznapi egyéniségekkel is megismerkedhetünk.

Frida Kahlo önéletrajzának fókuszba kerülése tehát egyrészről magyarázható szakértői szemmel, a képzőművészeti felkentség és az elnyomott csoportok képviseletével, de általánosan kielégíti a közönség életutak megismerésével kapcsolatos vágyát. Kahlo önéletrajza azonban, ahogy már említettem, nem maradt fent maradéktalanul, sok részlete felett elsiklunk. Ez némiképp a tömegkultúrába való implantálódásával, saját érdekeink képviseletével, valamint az önéletrajzok általános népszerűsödésével magyarázható, mely folytán életének momentumai könnyedén vesznek el a számon tartott sorsok éterében.

Nem trendi trend: idill, szecesszió, giccs

A Frida-trend esetében megfigyelhető jelenségek azonban más művészekre, stílusokra is kiterjeszthetők. Úgy siklunk el Kahlo életének jelentőségteljes részletei felett, úgy alakul át újra és újra művészetének célja, valamint úgy teszi elérhetővé az intellektuális alapot, mint a szecesszió jegyeit nyomokban magán viselő giccs is.

Mit jelent az, hogy giccs? 

A “giccs” szó etimológiájának vizsgálata számos feltételezést tár szemünk elé a fogalommal kapcsolatban. Nevének eredete nem teljesen világos. A legvalószínűbb elképzelés szerint azonban a német „verkitschen”-ből ered, ami azt jelenti: olcsón eladni (Komlós, 1931). Ebből már könnyedén kikövetkeztethető, hogy egy olyan stílusról van szó, ami valamit igen könnyen elérhetővé tesz. A giccs a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni, a mélyreható bánatot vagy a magasságokba röpítő, mámoros szerelem érzetét. Ezeket azonban túlságosan könnyen, egyszerű eszközökkel tálalja, amitől a rangos emóciók egész sorának íze csap át az édesből a savanykás, kesernyés irányba. A giccs ugyanis minél nagyobbra, magasabbra törekszik, annál többet zuhan a mélybe. A valódi érzések pedig csak épphogy láttatják magukat, de megérinteni minket már nem képesek.

Az aranyba burkolt, csillámtól szikrázó szobrok, a színek kavalkádja, a víziószerű idillikus képek, háborítatlan, ember lábnyomától mentes tájak egyszerű eszközök ahhoz, hogy valami magasabb rendűt, valami méltóságteljesebbet közvetítsen. A művészet eszközeivel élve a giccs képes a felsőbbrendűség érzését megidézni és egyszerűen olvad bele a tömegkultúrába – szuveníreken, olcsón kapható termékeken vagy a reklámipar elcsépelt fogásain keresztül. És mit nyújt? Megidéz egy kort (a romantika, a realizmus és a szecesszió vonásaival élve), egy felsőbbrendűségi érzést (az aranyozott, díszes tárgyak a drága értékek hatásával játszadoznak), de mítoszteremtő tulajdonságokkal is rendelkezik.

frida_7.jpg

Portré Adele Bloch Bauerről (Klimt, 1907, forrás: Pinterest)

A giccs nem egy légből kapott, 21. századi, sáfárkodó piaci fogás. Vergilius idilli költeményei, majd később a 15. századi olasz festők tájképei még nem számítottak közhelynek, hiszen akkor még a béke és a harmónia érzetére törekvő alkotások egyediek és hiánypótlóak voltak egy olyan korban, amit kegyetlen emberi cselekedetek, egy római polgárháború harcai vagy épp keresztes hadjáratok kereteztek. Később az idill megteremtése visszaköszönt a klasszicizmus, a romantika, de némiképp a realizmus oltárán is, ám ezek többlet mondanivalóval ruházták fel az eredeti elképzelést. Egyik irányzat a szabályszerűségre, az élet tisztaságára, másik a szabadság, utóbbi pedig a valóság hangsúlyozásában kereste a békés élet válaszát. A szecesszió a “művészetből való kivonulásával” azonban lecsupaszította az alkotásokat ezektől a vonásoktól, és visszatért a szemet és lelket egyaránt melengető emóciók, olykor mögöttes tartalom nélküli ábrázolásához. Ez később a giccs forrásául szolgált. Babits szerint a történelem kézfogások sorozata, és nincs ez másképp a képzőművészettel sem. A kezdeti idill újra és újra átalakult, majd a tömegkultúrába olvadva vakvágányra futott. Ennek eredményeképp a szecesszió – ami önmagában nem bírálandó irányzat – valódi értékei, és alkotói kissé feledésbe merültek vagy épp a kritikus szemléletek kereszttüzébe kerültek.

Ijesztő a hasonlóság az idillikus ábrázolás giccsbe való fulladása és a Frida-trend között. Mindkettő eleinte magasztos értékeket való, egyedülálló alkotásokat őrző kincsesláda volt, amely formája nem egyszer átalakult, míg egyre inkább kihulltak abból a valódi mondanivalók és értelmezések kincsei. Ugyan a Frida-trend még nem fordult a giccs útjára, tehát még egyáltalán nem egy untig unt, főleg negatív megítélésekkel felruházott, elcsépelt fogás, amivel könnyen bekebelezhető az értelmiségre vágyó társadalmi osztályok legjava. De ki tudja, vajon a jelenleg a piaci rést kitöltő, önös érdekeinket szolgáló Frida nem kerül el hamarosan az alsó polcra?

„A legfontosabb, hogy ne legyenek illúzióink” (Frida Kahlo)

Frida Kahlo képzőművészeti jelentősége megkérdőjelezhetetlen, más-más perspektívából alkotott képe pedig érdekes értelmezéseket kínál. Kahlo a szemünkben lehet egy önmagáért és a kultúráért küzdő, a női jogok megmásíthatatlan élharcosa, lehet egy mindenkitől független, testi megpróbáltatásokon átesett, önbecsülését nagyra tartó hős, esetleg lehet egy hangját visszafojtani képtelen politikai aktivista, aki a legszentebb társadalmi kérdésekben kiált. Bárhogy is közelítsük meg, Kahlo a társadalom széles rétegeihez képes szólni, példát statuálni, utat mutatni és inspirálni, miközben alkotásai mélyreható kérdésekkel kooperálnak. Kalandos, olykor zűrös fordulatokba fúló életéből lehet értéket meríteni és tanulni egyaránt. Kahlo életének és művészetének pontos, feltáró értelmezéséhez azonban teljes körű ismeretekre van szükség. Igazi megértést, igazi többletet csak így nyerhetünk.

A Frida-trend azonban nem ennek a többletnek az elérésére és kínálására törekszik. A termékekben ugyan Kahlo továbbél, jelleme némiképp csorbul. A Frida-trend eszközei esélyt adnak számunkra a kibontakozásra, az értékközvetítésre és a műveltség jóleső emóciójának kisugárzására, miközben azonban naivan elfed előlünk olyan aspektusokat, amelyek mindenképp árnyaltabbá tennék a festőnőről kialakult képet. A képzőművészeti alkotók és alkotások tankönyvekből való kiemelése közelebb hozza az emberekhez a művészetet, de túlzott, olykor önös érdekekre alkalmazott felhasználásuk olyan mederbe sodorhatja a folyamatot, mint a szecesszióból kiinduló giccset is. A képzőművészeti tudás egy érték, amely megszerzéséhez őszinte kíváncsiságra, széles látókörre, tudásmorzsákra éhes nyitottságra van szükség. Minden más, ami mindezt könnyen megkapható termékekkel próbálja elérni, csupán csak hamisítvány.

A bejegyzés szerzője Kiss Anna, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

konzerv.png

 

Alkotni és felelősséget vállalni - A koronavírus két grafikus szemszögéből

A világjárvány terjedésével az élet lelassult, az életterünk, a programlehetőségek, az emberekkel való érintkezéseink száma lecsökkent. A mentális egészségünkre, érzelmeinkre és motivációnkra is nagy hatással lehet mindez. De akármilyen ingerszegény környezetbe kerülünk a négy fal közt, egy dolog mindig lesz nekünk: a művészet. Csak arra vár, hogy belépjünk a kapuján, és új világot tárhasson elénk. Minden alkotással másikat. Kizökkent, leköt, elgondolkodtat, motivál, elvarázsol, megnevettet - legyen szó egy könyvről, filmről, versről, festményről, vagy éppen grafikáról. 

A művészetben elrejtőzhetünk a világ elől, vagy épp ellenkezőleg: eszközként használhatjuk ahhoz, hogy feldolgozzuk mindazt, ami körülöttünk és bennünk zajlik. Eszközt ragadunk, és formába öntve kiadjuk magunkból érzéseink, gondolataink: azt, hogy mi hogyan éljük meg az eseményeket. Mindezt mások elé tárva pedig segíthetünk, informálhatunk, felhívhatjuk a figyelmet valamire, vagy éppen megnevettethetjük a publikumot. Felelősséget vállalhatunk, és kicsit jobbá is tehetjük a világot.

A koronavírus idején az internet erre különösen jó platformnak bizonyult. Kukkantsunk bele, mi történt a járvány idején az Instagram két alkotójával: hogyan dolgozták fel a kialakult helyzetet saját nyelvükön: a vizualitáson keresztül? Hogyan viszonyulnak az ilyen helyzetekben a társadalmi felelősségvállalás kérdéséhez?

Margarétalány

„Úgy érzem, ha tényleg őszintén nyilvánul meg az ember a saját gondolatairól, érzéseiről, az valahogy mindig segíteni fog másoknak. Abból nem lehet baj, ha valaki őszintén kifejezi magát"mondja Martos Juli, az Instagram Margarétalánya. Pszichológus végzettsége miatt is közel áll hozzá az emberek érzelmi élete, az érzések, gondolatok megélése, és hogy ezek megismerése által közelebb kerülhessünk önmagunkhoz. Juli a pszichológia tudományát az alkotás iránti lelkesedésével összekötve alkot. Rajzait nézegetve biztonságban érzi magát az ember: szabad érezni, szabad gondolni, szabad megbékélni: minden rendben lesz.

Juli így fogalmazott: „Tudatosan szerettem volna olyan dolgokat alkotni a vírus alatt is, amelyekkel másoknak segíthetek, az elsődleges célom mégse ez volt. Az alkotás nekem az önkifejezést jelenti, a saját érzéseimből táplálkozik, és mindent, amit az alkotásaimon keresztül üzenek, azt elsősorban magamnak is üzenem. Persze, ha ezeket megosztva másoknak is tudok segíteni, az hatalmas dolog, és mindig figyelek arra, hogy amit üzenek, az hiteles legyen és legyen mondanivalója. De nem úgy állok neki az alkotófolyamatnak, hogy most készítek valamit, amivel megváltom az emberek életét, és ami mindenkinek tetszeni fog. Amit rajzos vagy írásos formában megfogalmaztam, arra magamat is emlékeztetni és tanítani szeretném.”

Grafika: Martos Juli

A járvány alatt nagyon hasonló dolgokon mentünk keresztül, mégis változó lehet, ki hogyan éli meg mindezt. Juli szeretné, ha a rajzai segítenének abban, hogy az emberekben normalizálódjanak az érzések: oké, ha nem találod a motivációd a négy fal között, oké, ha szorongsz a vírus miatt, oké, ha szomorú vagy, mert nem láthatod a szeretteid. „Na nem azért mondom ezeket, mert én annyira tudom, és majd másoknak is jól megtanítom” mondta. Elmesélte, hogy ez a rajza például egy délutánnyi szorongással és gyomorgyörccsel teli hírolvasás eredményeképpen született, önmaga figyelmeztetésére:

Grafika: Martos Juli

Az a kérdés is felmerül egy ilyen vészhelyzetben, hogy mi a felelőssége egy alkotónak ilyenkor? Több ezren látják nap, mint nap a képeit, kötelessége vajon a tájékoztatás, figyelemfelkeltés? „Ha az ember tudja, hogy ennyien követik, az óhatatlanul is felelősséggel jár. De mindig figyelek arra, hogy alkotás közben konzultáljak magammal: Mit is szeretnék megosztani? Tényleg meg szeretném osztani ezt? Önazonos vagyok?” – sorolta.

Juli alkotókedve nem csökkent a járvány alatt, sőt, az alkotás töltötte fel. „Éppen egy olyan projekten dolgoztam, ami nagyon lefárasztott, ezért közben alig vártam, hogy végre szabad alkotásba menekülhessek, és rajzolhassak a koronavírusról Instagramra” – nevetett. Persze nála is előfordul, hogy kifogy a motivációból. Ilyenkor a jegyzeteihez nyúl: ,,Minden ötletet leírok, a még ki nem kristályosodott koncepciókat is, akkor is, ha félálomban jutnak eszembe. Hátha egyszer egy inspiráció nélküli helyzetben megfogja közülük valami a jövőbeli Julit, aki tovább tud indulni rajta. De ha ez se megy, akkor elfogadom, nem erőltetem, sőt megtiltom magamnak, hogy alkossak. Általában pár nap után már úgy érzem, muszáj leüljek alkotni, annyi ötletem támadt időközben, és akkor nekilátok újult erővel.”

Grafika: Martos Juli

Az Instagram pedig nem csak abban segít, hogy az ebből a mindig megújuló erőből születő üzeneteket eljuttassa más emberekhez, hanem segít kapcsolódni is, közösséget teremt. Juli elmesélte, milyen kellemes volt megélnie, hogy ebben az időben is pozitív kapcsolódásai születtek Instagramon keresztül.

Buborekk

„Legyen szó könnyed vagy nehezebb és komolyabb témákról, mindig próbálom szeretettel, és ha kell, humorral megközelíteni és feldolgozni ezeket.” Buborekk, vagyis Takács Vica Instagramja egy olyan platform, amely első pillantásra is sugározza a szeretetet és a pozitivitást, és ha jobban megnézzük, látjuk, hogy egyben nagyon fontos üzeneteket is fogalmaz meg, legyen szó rasszizmusról, homofóbiáról, nők elleni erőszakról vagy környezetvédelemről. Az egyenlőség, az elfogadás és a tudatosság nézeteit csempészi bele a rajzaiba. Alkotásainak inspirációforrása legtöbbször aktuális témák, épp reflektorfényt kapó események, de saját életéből is gyakran merít. 

Grafika: Takács Vica

A vírus okozta bezártság elején a bizonytalanság megviselte Vicát alkotásügyileg is, egy ideig nem is készültek új képei. Aztán egy idő után szépen beállt egy rendszer az életembe, és megpróbáltam megkeresni, hogy lehetne pozitívan vagy jól hozzáállni a helyzethez, hogyan legyünk jófejek, hogyan vigyázzunk egymásra. Ezeket az infókat pedig szerettem volna továbbítani a követőimnek is, vagy igazából bárkinek, aki kíváncsi rá” – mesélte.

Összességében úgy látja, pozitív dolog sült ki a vészhelyzet miatt kialakult bezártságból és lelassulásból alkotás terén: volt ideje több eszközzel alkotni, vászonra, pólóra, vagy éppen kaspóra festeni. „Az alkotás mindig nagyon meditatív tud lenni, végig egy dologra összpontosul a figyelmed, nem pedig azon pörögsz, hányféle dolog vár rád a munkahelyeden, vagy hányféleképpen lehetne átrendezni a lakást” – nevetett fel.

buborekk_illusztracio.png

Grafika: Takács Vica

Megkérdeztem Vicát is, mihez nyúl, ha a motivációja vagy inspirációja megcsappan. Őt ilyenkor az új dolgok tudják ismét lázba hozni: az új technikák elsajátítása, vagy az új eszközök használata. Ebben sokat segít neki a YouTube és a Skillshare, ahol tanulhat, lát más embereket alkotni - ezeknek mindig az a vége, hogy ő is elkészít valami hasonlót. Ha ez sem segít, akkor a legfontosabb, hogy hagyja magát pihenni. Utána sokkal gyorsabban és könnyedebben megy. 

 Grafika: Takács Vica

Az alkotás Vicának is segít abban, hogy feldolgozzon bármilyen helyzetet, és kicsit fellélegezzen: „Sokszor, mikor elolvasok egy cikket például arról, milyen rasszista dolgok folynak az országban, nagy harag, de ezzel együtt nagy tenni akarás is születik bennem. Úgy érzem, ha mindezt a haragot átfordítom motivációvá, a bennem levő gondolatokat szépen megfogalmazom, kitalálok egy koncepciót és megrajzolom, akkor meg tudom osztani ezeket az érzéseket. Ilyenkor mindig találok egy olyan közösséget, akik hasonlóan éreznek. Ez segít, mert ilyenkor nem érzem azt, hogy mindenki rossz ember, hanem tele van jó emberrel az ország, meg a világ is. Így volt ez a most kialakult helyzettel is” – mondta.

„Attól, mert te magabiztos vagy, és azt hiszed, legyőzhetetlen vagy, attól még lehet, hogy a szomszéd néni nem az" - figyelmeztet Vica. A vírushelyzet alatt fontosnak tartotta azt, hogy odafigyeljünk egymásra, hogy betartsuk az előírásokat, és megkérdezzük azt, hogy kinek hogyan tudunk segíteni. Bár szerette volna látni a családját és a barátait, de úgy gondolta, nem ő a legfontosabb, hanem azok, akikre különösen veszélyes lehet a vírus.

 Grafika: Takács Vica

És hogy mit gondol a nagyobb követőtáborral rendelkező tartalomgyártók társadalmi felelősségvállalásáról? „Mindig is az volt a célom, még akkor is, mikor 22 ember követett, hogy olyan dolgokat tegyek ki, amiknek van értelme, mondanivalója, vagy legalább mosolyt csaljon az arcokra. Persze mindig több mondanivalóm van, mint amennyit megosztok, de sajnos nincs annyi energiám, hogy mindenre reagálni tudjak. De fontos, hogy mi is felelősséget vállaljunk, el se tudom képzelni, hogy másképp legyen.” – osztotta meg.

Kiemelt grafika: Martos Juli

A bejegyzés szerzője Balla Júlia, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

konzerv.png

10 mérföldkő a fotózás történetéből

Fényképezni ma már egy okostelefonnal sem jelent nehézséget, ám hosszú volt az út, míg idáig elért a fotográfia. Ki volt az első ember, akit megörökítettek? Mikor sikerült először lefotózni a Földet az űrből?

Bemutatjuk a fotózás történetének legfontosabb állomásait. 

1. Itt kezdődött minden

A kémia és optika több évszázadnyi fejlesztése és a camera obscura feltalálása biztosította a színpadot a világ első fényképének megalkotásához, amelyet 1826-ban a francia tudós, Joseph Nicéphore Niépce készített családja vidéki házának ablakából. Niépce állítólag nem volt kifejezetten tehetséges a kézi rajzolásban, de rendkívül elszánt volt, hogy képeket alkosson, ezért foglalkoztatta a képrögzítés kérdése. Elhivatottságát mi sem mutatja jobban, minthogy a művelet 8 órán át tartott. Egy fémlapot egy speciális, úgynevezett júdeai bitumennel vont be, amely azért volt jó alapanyag, mert fény és hő hatására megszilárdul. Niépce egy camera obscura segítségével exponált, vagyis fényt engedett a gép belsejébe, és ahol a napfény érte a felületet, az megkeményedett, a többi anyagot pedig egy levendulaolajos-petróleumos keverékkel le tudta mosni. És hogy mi lett az órákig tartó erőfeszítés eredménye? Egy nem túl impozáns, durva, szénszerű rajz, amin egy udvar és néhány tető látszik. De ez a kép és technológia nyitotta meg az utat a fényképezés fejlődéséhez. 

 First Photograph Ever Taken

Látvány az ablakból a Le Gras-on (Joseph Nicéphore Niépce,Saint-Loup-de-Varennes, 1826) (via)

A camera obscura

A camera obscura vagy lyukkamra egy lencse nélküli optikai eszköz, melynek segítségével a környezet vizuálisan leképezhető. Ez általában egy minden oldalról védett doboz vagy szoba is lehet, amibe a fény egy apró lyukon keresztül jut be. A keletkező kép fordított állású, és a lyukkal ellentétes oldalon, a kamrán belül alakul ki. Magyarországon az Erzsébet Hídon és a Magyar Képzőművészeti Egyetemen is található camera obscura, de a legkönnyebben az egri líceumban található szerkezet látogatható. 

Az egri camera obscura (via)

2. Az ott egy ember?

Minél gyorsabb exponálás - az 1800-as években ez volt a kulcsgondolat. Az első fényképet 8 órába került elkészíteni, de 1838-ban, amikor Louis Daguerre feltalálta a dagerrotípia folyamatát, még mindig 10 perc kellett egy kép rögzítéséhez. Márpedig az ember ennél jóval gyorsabban mozog, különösen a párizsi Boulevard du Temple utcáin. Ennyi idő alatt minden mozgó alak és tárgy eltűnik a képről, csak az utca látványa marad. Ám ezen a képen, mégis ott áll valaki. A megoldás? A férfi épp a cipőjét fényesíttette, így nagyjából ugyanabban a pozícióban maradt az exponálás percei alatt. Így lett a mozgalmas utcaképből egy magányos, lábát felemelő, furcsa, szoborszerű alak: az első ember, akiket megörökítettek.

Daguerreotype

A Boulevard de Temple (Louis Daguerre, Párizs, 1838) (az alakokat a kép bal alsó sarkában kell keresni) (via)

A dagerrotípia

Az eljárás alapját egy ezüstözött rézlemez adta, amelyet különböző vegyületetekkel tettek fényérzékennyé. Ezek után egy erre tervezett előhívóládában higany gőzével hívták elő. Ahol több fényt kapott a lemez, ott több higany-ezüst-amalgám keletkezett, amit aztán fixáltak. Az így létrejött kép a levegőre nagyon érzékeny volt, ezért külön védőcsomagolásba került. Fontos megjegyezni, hogy ezek a felvételek nem voltak sokszorosíthatóak - minden ma fennmaradt kép egy egyedi művészeti alkotás.

Petőfi Sándorról készült egyetlen ismert fénykép (dagerrotípia, 1844) (via)

3. Selfie a múltból

2013-ban az Oxford Dictionaries az év szavának választott selfie szót, amit így definiált: “egy fénykép, amit valaki önmagáról készít, általában egy okostelefonnal vagy webkamerával és egy közösségi média oldalra tölt fel”. Ugyan a felhasznált technika meglehetősen új találmány, maga a selfie - vagyis egy önmagunkról készített fotó - messze nem mondható modern vívmánynak. Valójában a fényképezés hőskorában nagyon is általános volt, hogy tesztelés gyanánt a feltaláló maga ült modellt a képeihez. Sőt! Nagyon úgy tűnik, hogy a világ első emberi portréja is egy selfie volt. A kérdéses képet 1839-ben készítette egy amatőr kémikus és fotográfia-bolond, Robert Cornelius. A kép maga békésnek és nyugodtnak tűnik, a készítés körülményei már kevésbé voltak azok. Kameráját a családja boltjának hátsó részében állította fel és először eltávolította a lencsesapkát, fényt engedve ezzel a lemezre, majd gyorsan a fényképező elé rohant, ott ült egy percig, ezt követően visszarohant, letakarva a lencsét. Az elkészült fénykép hátuljára ezt írta: “The first light Picture ever taken. 1839.” (Az első fény kép, ami valaha készült. 1839.)

 

 Robert Cornelius önportréje (Robert Cornelius, 1839) (via)

4. Egy színes masni

James Clerk Maxwell nevét a legtöbben az elektromossághoz és mágnesességhez köthető egyenletei miatt ismerik, ám hozzá kapcsolódik az első színes kép elkészülése is 1861-ből. Ő jött rá ugyanis először arra, hogy bármely szín előállítható a vörös, zöld és kék fény különböző arányú keverésével. Fotográfus ismerősével, Thomas Suttonnal együtt felhasználták ezt az információt egy színes kép elkészüléséhez. “Alanynak” egy skót mintás szalagot választottak, amiről három felvételt készítettek különböző színszűrőkkel. Az elkészült alapokat aztán három vetítő segítségével újrakombinálta: így lett a három egyszínű képről egyet színes. A különleges fotót be is mutatták a londoni King’s College-ban, ám az eredmény közel sem volt tökéletes, ugyanis a felhasznált fotólemezek nem voltak elég érzékenyek. Az itt látható képet csak később, az 1930-as években készítették el. Bár a technikai alapok megvoltak, a színes fotózás széleskörű elterjedéséhez még 40 évet váratott magára.

Tartan_Ribbon

A világ legelső színes fotója (James Clerk Maxwell felvételei alapján D. A. Spencer, 1937) (via)

18610517.jpg

A világ legelső színes fényképének bemutatója (Mark Jacobs gyűjtemény, 1861, illusztráció) (via)

5. Halványuló színek

Louis Ducos du Hauron, úttörő volt az első színes képek elkészítésében az 1870-es évek környékén. Módszere az ún. szubsztraktív (kivonó) színmodellt alkalmazta, amely a cián, magenta, sárga színekből áll, lényege, hogy a felületen található festékpöttyök által visszavert fény adja a szín érzetét (ez a CMYK, amit a mai nyomdászat is alkalmaz). Eljárása azonban nagyon összetett volt: először a három szín szűrőinek segítségével  elkészített egy fekete-fehér nyomatot, majd azokról produkált egy színes változatot, amiket aztán egyetlen rétegbe vetített. Ez volt a heliokrómia, ami egy halvány, ám színes kép készítését tette lehetővé. Éppen a bonyolult technológia miatt, Ducos du Hauron technikája sosem terjedt el széles körben. 

Louis Ducos du Hauron helikrómiás eljárása (via)

Tájkép a francia délvidékről (Louis Ducos du Hauron, Franciaország, 1877) (A kép szélén látszódnak az egymásra vetített színes képek nyomatai) (via)

6. Mozgásban

Vajon létezik-e olyan pillanat, amikor a vágtató ló mindegyik lába a levegőben van? Ezzel a kérdéssel kezdődött az első mozgást megörökítő képsorozat. Bármennyire is ostobaságnak is hangzik, de Leland Stanford - akit a versenylótenyésztés tudományos módszere érdekelte - megbízta Eadweard Muybridge-et, hogy derítse ki ezt. 1878-ban végül sikerrel is járt a kidolgozott technika, halhatatlanná téve a megbízó Occident (Nyugat) nevű lovát. Muybridge módszerében 24 egyforma kamerát állított fel, egymástól 1-2 méter távolságra, amelyeket az előttük elvágtató ló - fonalak átszakításával - aktivált. A még ma is lenyűgöző képsorozat pedig végleg eldöntötte a vitát: van olyan pillanat, hogy a ló lába nem érinti a földet. 

The_Horse_in_Motion.jpg

A ló mozgásban (Eadweard Muybridge, USA, 1878) (via)

The_Horse_in_Motion-anim.gif
Az első 11 képkockából készült animáció (via)

7. Víz alatt egy kisebb bombával

1890-es évekre már vízálló tok segítségével lehetőség nyílt a tenger felszíne alatt is felvételeket készíteni, ám ehhez még 30 percre volt szükség. A korlátozott fényviszonyok miatt szükséges volt egy vakut is a víz alá meríteni. De hogyan lehet ezt megoldani az akkor használatos száraz magnéziumporral? Louis Marie Auguste Boutan, tengerbiológus, búvár és fotós, nagyon is elkötelezett volt abban, hogy megoldja ezt a problémát. Ám a kezdeti kísérletekben a magnéziumtól felhevült fénykörte még sokszor szétrobbant. Ezt a hibát ugyan sikerült orvosolni, az első sikeresen működő villanólámpa egy bomba alapreceptjének is beillett volna: egy oxigénnel töltött hordó, rajta egy spirituszégő, amire egy gumiból készült gömb fújja a magnéziumot. Bár közel sem volt veszélytelen, vagy éppen könnyű a használata - nem is beszélve a nehézbúvár felszerelésről -, de működött, és ezzel elkészülhettek az első éles felvételek a tengervíz szintje alatt is. 

diagram

Louis Marie Auguste Boutan víz alatt működő villanófénye (illusztráció) (via)

firstunderwater_1

Louis Boutan felvétele a vele merült társáról (1899) (A tábla felirata is kivehető: Photographie Sous Marine vagyis vízalatti fotográfia) (via)

8. Szivárvány színekbe borul a fotográfia

1903-ban a Lumiére testvérek szabadalmaztatták színes fényképek készítésére alkalmas technológiájukat. A módszerhez az ún. additív (összeadó) színmodellt használták, amelynél a vörös, zöld és kék színek különböző arányú keverékével érhető el a különböző színérzet kialakulása (ez az RGB, amit a mai színes kijelzők is használnak). Lumiére-k ötlete az volt, hogy a pozitív üveglapra alaposan összekevert, színezett szemcsékból álló réteget vittek fel. A megfelelő szemcsék csak a nekik megfelelő színű fényt engedték át, ezzel elfeketítve az alatta található fényérzékeny anyagot. Az elkészült lemezképről aztán speciális előhívási folyamattal sikerült egy színes képet nyerni. 1907-ban dobták piacra a technológiát, ami az 1930-as évekig maradt az elsődleges színeskép készítési eljárás, amikor is a du Hauron által is alkalmazott szubtraktív színmodell végül elhódította a terepet.

A Lumiére-testvérek technikájával készült kép (1907) (via)

9. Fentről nézve 

Az űrből 1946-ban sikerült először lefotózni a Földet. Eddig a pillanatig a legmagasabb pont 22 km volt egy magaslégköri ballonról, ám itt 105 km-ről sikerült felvételeket készíteni egy V2-es rakétába épített 35 mm-es mozgókép-kamera segítségével. A gép minden másfeledik másodpercben rögzített egy képet. Bár a kamera megsemmisült, amikor a rakéta belépett a légkörébe, a képeket egy acél kapszulában visszajuttatták a Földre. Míg a korábbi felvételeken a bolygó görbületét lehetett csak kivenni a horizonton, az új felvételek megannyi részlettel szolgáltak a felszínről is. Clyde Holliday, a kamera tervezőmérnöke, 1950-ben egy National Geographic-nek adott interjúban azt jósolta, hogy egy nap “a bolygó minden szeglete fel lesz majd térképezve ilyen módon”.

Az első kép a Földről az űrből nézve (White Sands Missile Range, Applied Physics Laboratory, 1946) (via)


10. Három hónaposan a hírnév felé 

Az első digitális fényképezőgépet csak 1975-ben alkották meg, de az első digitális fénykép szűk 20 évvel korábban, már 1957-ben elkészült. Russel Kirsch és kollégái ezt a kérdést tették fel maguknak: vajon lehetséges-e, hogy a számítógépek ugyanúgy lássák a világot, ahogy mi látjuk? Erre válaszul Kirsch megalkotott egy nyers képolvasót, amely a három hónapos kisfiáról készült filmes képet bináris alapú, digitális képpé alakította. A számítógép korlátai miatt, az 5 cm-es képből egy 176x176 pixeles, durva kép lett az eredmény. De ez volt az első lépés a digitális fényképezés történetében. 

 Képtalálat a következőre: „first digital photo”

Az eredeti kép, ami Russel Kirschet és kisfiát mutatja (via)

Az első digitális fénykép (Russel Kirsch, 1957) (via)

konzerv.png

Nagyon nagy vagy nagyon kicsi? A mikroszkopikus képektől az asztrofotózásig

A fényképezés két véglete a mikroszkopikus és a teleszkopikus fotográfia - talán nem is sejtjük, hogy mennyi minden rejtőzik ebben a két műfajban. Mind a hazai, mind a nemzetközi szcénában születtek világhírű, illetve tudományos jelentőségű alkotások, ezek közül szedtünk össze párat.

A hétköznapi világ eseményeinek és tárgyainak lefotózása ma már rutinfeladatnak számít - számtalan technikai eszköz áll hozzá rendelkezésünkre, amelyek használata sok esetben nem is túl bonyolult (gondoljunk csak az automata fényképezőgépekre, vagy az okostelefonok kameráira). A mikroszkopikus és teleszkopikus fotográfia ennél összetettebbek: a két terület a tudományos és az alkalmazott fotográfia határán áll, ugyanis a fotósnak nemcsak a fotózás művészi, alkotói részét, hanem a mikroszkópot és a teleszkópot is alaposan ismernie kell. Emellett nem elhanyagolható a fényképezendô tárgy átható ismerete, a mikroszkópos preparátum elkészítése, vagy, a jártasság a csillagok, bolygók, holdak helyzetében.

A hologramsérüléstől a gyümölcsdenevér embrióig

A világ talán legnívósabb mikroszkopikus fotográfiai versenye, a Nikon Small World, amely 1975 óta minden évben kiválasztja az év legjobb mikroszkopikus felvételét - a megmérettetés mára mozgókép kategóriával is bővült). Ezen a versenyen olyan alkotások szerepelnek, amelyek azon túl, hogy tudományos szférában készültek, komoly művészeti értékkel is bírnak, fotográfiai képként értelmezhetőek. Magyarország szinte minden évben magát, 2013-ban a több mint 100 díjazott kép közül négy magyar alkotó műve volt.

Mikroszkóp technológiák

A mikroszkópos képeknél a megfelelő technológia kiválasztása függ attól, hogy pontosan mi a fotó tárgya, illetve az is, hogy ezt hogyan lehet a leglátványosabban megjeleníteni.

A Nikon saját tartalmakkal feltöltött fotomikroszkópiás blogja összeszedte a ma elérhető technológiák nagy részét. Ilyen például a polarizált fény technika, amely segít növelni a kontrasztot és javítani a kettős fénytörésű anyagokról készült képek minőségét. Vagy találunk részletes leírást a fluoreszkáló megvilágításról, ami mára már általános technológiává vált mind az orvosi mind a biológiai mikroszkópia területein.

 Nézd meg ezt a válogatást a Nikon's Small World fotóiból:

2017_11.jpg

Sérülés a bankkártya hologramján, Steven Simon, Grand Prairie, Texas, USA, Oblique Illumination, 10-szeres nagyítás

1994_01.jpg

Fiatal bükkfa keresztmetszete, Jean Rüegger-Deschenaux, Zurich, Svájc, 40-szeres nagyítás

2013_8_entry_24474_1.jpg

Barbilophozia sp. és cyanobaktérium, Magdalena Turzańska, Wroclaw, Lengyelország, Epi-autofluorescence UV fény alatt, z-stack rekonstrukció.
2015_6_2015-03-20_13-31-53-m_b-r_6-s_4_hf.jpg

Moha spóra kapszulája (Bryum sp.), Henri Koskinen, Helsinki, Finnország, Visszavert fény

2016_1_31260-ruiz-10x_krt568_day4.jpg

Négy napos zebrahal embrió, Dr. Oscar Ruiz, Houston, Texas, USA, Confocal, 10-szeres nagyítás

2017_2_15-adamsra_megaloglossus_woermanni.jpg

Gyümölcsdenevér a harmadik trimeszterben, Dr. Rick AdamsGreeley, Colorado, USA, Darkfield, Sztereomikroszkópia, 18-szoros nagyítás

2018_9_sechol2.jpg

Biztonsági hologram, Dr. Haris Antonopoulos, Athén, Görögország, Darkfield Epi-illumination, 10-szeres nagyítás.

2018_metapocyrtus-subquadrulfier.jpg

Egy Metapocyrtus subquadrulifer bogár szeme, Yousef Al Habshi Abu Dhabi, Egyesült Arab Emurátusok, Visszavert fény, 20-szoros nagyítás

 

A világegyetem fotósai

Az asztrofotózást legtöbbször a csillagos égbolt megörökítéseként szokták értelmezni, amit egy átlagos digitális tükörreflexes fényképezővel és egy hozzá illő optikával lehet kivitelezni. Míg a mikroszkopikus fotózásban számos technológia és lehetőség áll rendelkezésére a fotósok számára (akik általában természettudósok is) addig a csillagászati képeket legtöbbször obszervatóriumokban, űrállomásokon vagy az űrből műholdakkal készítik, ezekhez nem juthat hozzá bárki, és egész kutatócsoportok dolgoznak egy-egy felvétel elkészítésén.

A csillagászati fotózáshoz gyakran tudományos felfedezések is társulnak. A NASA galériájában, illetve a space.com oldalon heti, illetve napi rendszerességgel közlik a legjobb és legjelentősebb képeket, továbbá, a NASA a flickr.com képmegosztó oldalon is gyakran tesz közzé érdekes fotókat. Egy kis válogatás:

31462436705_34edd03186_z.jpg

Ez a kép  53 önálló képből lett összeállítva és a „Puppis A” nevet viselő szupernova maradványt ábrázolja 

5278071076_664a231068_z.jpg

SNR0103-72.6 nevű szupernova maradvány a Chandra X-Ray Obszervatóriumból fényképezve. A földi mérések szerint a robbanás megközelítőleg 200’000 évvel ezelőtt történt. Ezen a szupernova robbanáson remekül tanulmányozható lesz az élethez szükséges elemek kialakulása

39712622854_e571ddb116_z.jpg

Egy 1987-es szupernováról készült kép 2007-ben, ami több képből áll (NASA Chandra X-ray Observatory és Hubble Űrteleszkóp képei) és megmutatja a szupernovából kitörő lökéshullámokat:

A magyar büszkeség

Az asztrofotózás területén is van hazai büszkeségünk: az idén 110 éve elhunyt Gothard Jenő, gépészmérnök, csillagász, az MTA levelező tagja, a nemzetközi tudományos életben is nagyot alkotott. Mentora és jó barátja volt Konkoly Thege Miklós csillagász, a modern magyar csillagászat megteremtője. Gothard életművének komoly részét tette ki az asztrofotózás, az észlelt jelenségek leírása mellett/helyett azok fotográfiai eszközökkel, fotóemulziós üveglemezeken történő megörökítése.

"A fotográfia egy tudományos ágban sem fontosabb, mint a csillagászatban" 

– vélekedett a fiatal tudós, aki asztrokamerák szerkesztésével is hozzájárult a műfaj kezdeti sikereihez. Gothard a kor fotótechnikai színvonalának megfelelően üveglemezekre készítette fényképeit, a lemezekre ráírta a felvételek adatait is. Az Index májusi cikkéből szemléztünk néhány képet:

 gj_dupla.pngFiastyúk csillaghalmaz, alul az Orion-köd, 1892

gj_harmas.pngBalra: Triangulum-galaxis (1892). Középen: az E-köd (1894). Jobbra: Lyra-gyűrűsköd(1892).

gj_hold_1888.pngHold, 1888

Mit fotózzon a Hubble?

Természetesen a világűr fotózásának legjelentősebb szereplőjét is meg kell, hogy említsük, ez pedig nem más, mint a NASA Hubble űrtávcsöve, ami korunk űrtudományának legfontosabb képeit készíti el.

Az alábbi, drámai kép betekintést adhat abba a kavargó, gáz és por kamrába, ahol csillagok ezrei jönnek létre. Az Orion Nebula nevű térségről valaha készült legélesebb kép, amelyet az Advanced Camera for Surveys NASA Hubble űrteleszkóp készített. Több mint háromezer különböző méretű csillag tűnik fel ezen a képen, olyanok is, amelyeket a látható fényben még soha nem láthattunk: 

16239715270_9535be8a46_o.jpg

(via)

Az 1995-ös évek végén a Hubble földi személyzete a távcsövet a világűr látszólag üres területe irányában hagyta tíz napig működni. Sokan úgy gondolták, hogy a hosszú expozíciós időnek semmi haszna nem lesz. De az eredményül kapott, “Hubble Deep Field” néven ismert felvétel elképesztő volt. Rengeteg olyan galaxist mutatott, ami korábban ismeretlen volt a tudósok előtt. Ezek között voltak a legtávolabbi csillagrendszerek felfedezése is. A csillagászok megismételték a kísérletet 2004-ben (“Ultra Deep Field” néven), ami a világűr újabb mélységeibe engedett betekintést. Az új felvételek több mint 5000 galaxist tartalmaznak, közülük némelyik 13,2 milliárd fényév távolságra van. Ezekkel a felvételekkel a 13,7 milliárd évvel ezelőtti ősrobbanás is tanulmányozható:

hdf.jpg

(via)

Elvileg bárki tehet javaslatot a Hubble űrteleszkóp felhasználására, ehhez a Johns Hopkins University’s Space Telescope Science Institute évente közzétesz egy nyílt felhívást. Bárki próbálkozhat, de a verseny meglehetősen erős. Általában több száz csillagász tesz javaslatot, amik közül szakmai zsűri választja ki a megvalósítandókat: a beérkező ötletet 20%-a valósul meg nagyjából. 

Plusz egy érdekesség: a Hubble űrtávcsőnél alkalmazott képalkotó technológia segít a mellrák kimutatásában. Az úgynevezett „képalkotó spektrográf” (amit a Hubble a nagyon nagy tömegű fekete lyukak kutatására alkalmazott), alkalmas arra, hogy a női mellszöveteket vizsgálva különbséget tegyen a jóindulatú és rosszindulatú daganatok között.

Képek: Nikon' Small World, space.com, flickr, NASA Scientific Visualization Studio, Index.

A bejegyzés szerzője Varga Zsófia, a BME Kommédia alapképzés hallgatója. 

kep.png

A virtuális felfalhatja a való világot?

A világnak alig maradt olyan pontja, ahol ne találkozhatnánk smombie-kkal. Agyevő társaikhoz hasonlóan őket is egyetlen dolog érdekli: esetükben ez a telefonjuk. A digitális térfoglalás a városok minden szegletére kihat, a közterületek akár egy pillanat alatt arculatot váltanak, miközben olyan technológiák alakítják a szokásainkat és interakcióinkat, amelyek néhány éve még csak a sci-fikben léteztek. Mi lesz a közterekkel, ha a digitális világba feledkezett tömegek már csak zombikként bolyonganak keresztül rajtuk? Milyen kapcsolódási pontjai vannak az offline és online világnak? Átköltözik minden a virtuális terekbe, vagy egy minden eddiginél teljesebb közösségi és térélmény jön majd létre?

A közterek a különböző társadalmi rétegek fontos találkozási pontjai (így a demokrácia egyfajta bástyái), hiszen mindenki előtt nyitottak, így olyanok is érintkezésbe kerülhetnek ezeken a helyeken, akik egyébként sosem kereszteznék egymás útját. Kapcsolódási és kikapcsolódási helyszínek, ahol a közösségi, kulturális és sportélet is spontán virágozhat. Az internet, és különösen a közösségi média sok szempontból versenyhelyzetet teremtett a közterek számára, hiszen alapvető funkciókat vett át ezektől, gyorsabb és látványosabb eredményekkel - legyen szó közösségépítésről, információátadásról, vagy nyilvános vitáról. Néhány kattintással több ezres tüntetés szervezhető, amiknél már az is egyfajta lélekszám-mérő, hogy hányan érdeklődnek online az adott esemény iránt. Kevesebb a korlát (eddig legalábbis így volt), a távolságok bitekben mérhetőek, és a privát szféra könnyen kinyitható a közösség felé. Mindezek mellett a folyamatos információ- és impulzusszükségletet a zsebekben lapuló internet képes jobban kielégíti, mint egy hirdetőoszlop, vagy egy látványos szökőkút.

ldn_echelman_photoemapeter_1091.jpg

(via)

Több tér, több kihívás

A smombie (vagyis smartphone zombie) jelenség évek óta téma, és remekül látszik belőle, hogy milyen mértékű figyelem lekötéssel kellene a köztereknek versenyezniük. Problémák régóta vannak, de mostanra a halálesetekkel végződő balesetek száma néhol annyira megnőtt, hogy muszáj reagálni a kialakuló helyzetre. Dél-Koreában nemrég kísérleti jelleggel színes led fényekkel szerelték fel egy kisváros gyalogátkelőit (ahogy korábban Hollandiában is), de feltételezve, hogy ez sem lesz elég mindenkinek, a képernyőkre is figyelmeztető jelzést küldenek, amint zebrához ér a telefonjára tapadt delikvens, vagy a jó eséllyel szintén telefont nyomkodó sofőr. Néhány országban már pénzbírsággal sújtják a figyelmetlen gyalogosokat, amihez egy kanadai rendőr annyit fűzött hozzá, hogy „nem kellene a józan észhez is törvényt alkotni”.

(via)

Az okostelefonok lehetővé tették, hogy életünk minden pillanatában egyszerre több helyen lehessünk (a jelenlét minősége persze más kérdés), így a fizikai és szellemi létezésünk kettéválhat a térben. Ez a phygital (tér)élmény, a fizikai (physical) és a digitális (digital) világ kölcsönhatásából ered: a fogalom nem új, de igazán csak néhány éve kezdett elterjedni, leginkább a marketing területén. Az ismertsége még gyerekcipőben jár, urbanisztikai kontextusban azonban régebb óta létezik, mint digital placemaking, vagyis digitális helyteremtés.

Az utóbbi, marketinges megközelítés alapja, hogy az offline és online fogyasztás összemosódik, ezért ehhez igazodva kell megteremteni a vásárlói élményt, például releváns, személyre szabott ajánlatokkal. A "felhasználóbarát" közterek tervezésétől ez a gondolat offline sem idegen, a személyreszabhatóság alapvetően vonzó, például a padok és árnyékolás mobilitásával, de a technológia ezeknél grandiózusabb beavatkozásokra ad lehetőséget, amiknek segítségével az emberek figyelme is könnyebben megnyerhető.

Digitális helyteremtés

Az épített környezet médiával és technológiával való kölcsönhatásából újjászületnek a közterek eredeti funkciói: olyan helyek jöhetnek létre, amelyek ösztönzik a közösségi életet, az interakciókat, és akár a játékokat is - mindezekkel egy élhetőbb város felé vezetnek. Ez a cél nem új, de az idők során sokat változott a megvalósítás eszköztára és az emberek életmódja. 

 

Városi hibridek

A digitális technológiák fizikai környezetbe költöztetésével hibrid terek jönnek létre, amik olyan komplexitású élményt adhatnak, amire analóg ”üzemmódban” kevésbé van lehetőség. Egészen egyszerű lépésekkel elérhető a hibrid tér, mint amilyen egy beszélő pad, vagy egy kilátói látcső, utóbbi a kiterjesztett valóságot integrálva nem csak a város jelenét mutatja be, hanem a múltbéli változásait is. Egyik tervezője szerint: „az installációk megmutatják, hogy a hibrid tér milyen értékesen bővíti azokat a módokat, ahogy az emberek érzékelik és értékelik a körülöttük lévő fizikai teret”. Az ilyen emberközeli átalakítások segítenek, hogy a környezet több rétegét ismerhessük meg, párbeszéd alakuljon ki a tér és ember között, valamint ember és ember között is.

(via)

A művészeti megmozdulások megkerülhetetlen részei a fizikai környezet újraértelmezésének és élettel való megtöltésének. Egyre gyakrabban csempésznek valamilyen digitális pluszt a meglévő közterekre olyan alkotók, akik reflektálnak azok funkcióira és a figyelmet az emberek közti kapcsolódásra irányítják. Aktuális hazai példa a világhírű természetfotós, Máté Bence képeiből készült szabadtéri vándorkiállítás, aminek bár elsődleges célja a természeti értékek bemutatása, mégis úgy teremt kiállítóteret a városokban, hogy egyszerre hozza közel a természetet az épített környezethez és a nézőkhöz, kötetlen reakciókra adva lehetőséget. A LED-ekkel megvilágított óriási fotónyomatok verőfényben és sötétedés után egyaránt élvezhetőek, és ha magunkkal vinnénk belőlük, QR kódok segítségével minden kép azonnal, ingyenesen letölthető.

A technológia hatalmas előnye (és ezt a művészeti akciók ki is használják), hogy a segítségével a statikus környezetünk megváltoztatható: a digitális térhez hasonlóan elmoshatóak a valóság határai, valamint a szabadon alakíthatóság és korlátok nélküliség illúziója kelthető ott is, ahol a matériák ezeket egyébként nem teszik lehetővé. Angliában a hideg és sötét téli napok ellenszereként idén tizedik alkalommal fogják megrendezni a Lumiere Fesztivált. A látványosságok részeként öntötte már el ”víz” a londoni Kings Cross pályaudvar melletti teret, de uralta már az eget a közönség által telefonos applikációval irányítható hálós installáció is, amit a 2011-es japán földrengés és cunami ihletett, és az összekapcsoltságra hívta fel a figyelmet. Hasonló üzenettel született a charlotte-i reptéren látható Interconnected címet viselő digitális installáció, ami a reptér fennállása óta növekvő adathalmazból hoz létre milliónyi folyamatosan változó pixelként absztrakt képeket. 

Virtuálisból analóg

Lassan természetessé válik, hogy úton-útfélen virtuális tartalmakra bukkanunk, de az még mindig újdonságként hat, amikor a Windows helyett egy kirakat mutatja be egy-egy népszerű program, vagy közösségi oldal offline változatát. Pedig volt már ilyenre példa: 

 

  • A Street Eraser projekt keretében Guus Ter Beek és Tayfun Sarier megmutatták, milyen lenne, ha kiélhetnénk a vágyainkat egy-egy kevésbé esztétikus hirdetést látva: a páros plakátokra, táblákra és utcai tárgyakra ragasztotta fel a Photoshop radírmintáját, mintha az utcaképekbe is beleradírozhatnánk a program segítségével.
  • Egy másik ötlet az Instagramot vitte utcára, Bruno Ribeiro az appot utánozva filterezte körbe a londoni környékét és utazásai helyszíneit. A #reallifeinstagram tökéletes insta alapanyaggá vált, de azért rávilágít, hogy a színes négyzetes formátumból kilógó részletek mellett sem érdemes elmenni a hétköznapokban.

Nem csak figyelemfelkeltő projektekben elevenedhet meg az Instagram világa, hiszen a design trendekre és tervezési elvekre is hat: kérdésként merül fel, hogy Instagram kompatibilis-e egy adott tárgy, egy épület, vagy egy utcarészlet. Egyelőre elsősorban a vendéglátóhelyeknek fontos a social media tagek száma, de az építészetbe is átszivárogni látszik az irány, miszerint érdemes megfontolni azt, hogy mi, hogyan mutatni egy Insta-fotón. 

Egy botrány tanulságai

Alig egy hónapja adták át New York egyik új látványosságát, a közösségi névválasztásra váró, átmenetileg Vessel névvel illetett közel 2500 lépcső alkotta 154 lépcsősort. Az impozáns, méhkaptár jellegű, ugyanakkor nehezen definiálható építmény önmagában is megérdemelné a figyelmet, de a városrész felhasználási feltételeiben elrejtett passzus megnövelte a ráeső rivaldafényt. Belefogalmazták ugyanis, hogy minden, a Vesselen készülő fotó joga kompenzáció nélkül a Vessel üzemeltetéséért felelős céget illeti. Azoknak, akik mostanában tervezik felkeresni, már nem kell azon aggódniuk, hogy csak a privát Insta fiókjukban oszthatják meg az ott készülő képeket, a felháborodott hangok eljutottak az illetékesekhez is, és eltávolították a szöveget. Az eset ugyanakkor tovább szélesíti a kihívások körét, amik a fizikai környezet és az új virtuális terek együttes használatával kapcsolatban felmerülnek.

(via)

A köztér attól is a ”közé”, hogy az emberek szabadon használhatják, nem csak abban az értelemben, hogy bármikor megmászhatják a 2500 lépcsőt, hanem abban is, hogy a saját igényeik, céljaik szerint vehetik igénybe (a normák betartása mellett). A Vesselt tervező építész, Thomas Heatherwick azt nyilatkozta, hogy olyan helyet szerettek volna létrehozni ezzel az alkotással, ami összehozza az embereket, akik így nem maradnak meg pusztán az építmény passzív csodálóinak. Ha a változtatások után is elég szigorú szabályokat tovább bővíti az üzemeltető, a tervezői idea igencsak háttérbe szorul majd. Persze önmagában a fotókorlátozásnak sem kellene kedvszegőnek lennie, de ma a köztér és interakciós funkciója abban a tekintetben biztosan a közösségi médián keresztül él legélénkebben, hogy bármi, ami offline izgalomra, lelkesedésre ad okot, megjelenik online is. A látványosságokat és élményeket meg akarjuk osztani, aminek csak egy része a jelenlévőkkel való közös ”megélés”, egy másik a virtuális közvetítés.

Nehéz ma már a digitalizációtól mentes teret elképzelni, és a rengeteg jó példa bizonyítja, hogy talán nem is érdemes. Az okostelefonok, a valóság virtuális kiterjesztése lassan a mindennapok megkerülhetetlen részévé váltak, és ez új módokon hat a fizikai környezetre. Egyelőre csupa kérdőjel, hogy hosszú távon hogy alakul át az analóg világ, elsiklanak-e fölötte az Insta kompatibilitást kutató szemek, vagy épp az élménykeresés által töltődhetnek meg egyébként üres utcák is. Az biztos, hogy továbbra is szükség van kötetlen közterekre, ahol az emberek új impulzusokkal gazdagodhatnak, ahol jó lenni, ahol az is jól érzi magát, aki a környezet aktív alakítója és az is, aki a megfigyelője szeret lenni.

 kep.png

Miért nehéz egy természetfilmes élete?

Beavatkozni vagy nem beavatkozni a természet működésébe? Örök dilemma a természetfilmesek és -fotósok életében. Számtalan eset hozható fel, amikor sem szakmai, sem emberi oldalról nem lehet egyértelmű választ adni erre a kérdésre. Ha pedig a felvételek készítői nem kommunikálnak megfelelően, az még rosszabbá teszi a helyzetet. 

A legtöbben elámulunk a természetfilmek és -fotók képi világán: legyen az egy délutáni pihenőjét töltő bagoly, egymást kergető éjjeli lepkék, az égbolton szálló madarak, egy éjszakai fényben álló kócsag, vagy éppen egy körbekeringő tengeri teknős. Csak néhány példa az utóbbi évek díjazott magyar természetfotói közül: ezeket látva sokan gondolhatják, hogy mennyire romantikus szakma a természetet megörökíteni. Arról már kevesebb szó esik, mennyire nehéz is mindez. Itt egyrészt beszélhetnénk a fizikai megterhelésről: cipelni az több kilogrammos fotóstáskát a szükséges felszereléssel, órákon át mozdulatlanul maradni egy leshelyen, fittyet hányni a mínusz fokokra, a szakadó esőre vagy éppen a rekkenő hőségre és szárazságra, ami még a legedzettebbeket is próbára teszi. Ezt nagyon találóan mutatta be 2009-ben a National Geographic Museum Lions and Leopards (Oroszlánok és leopárdok) kiállítását bemutató reklám:

National Geographic:  Leopard  National Geographic:  Lion

„Hogyan lehet ilyen képet készíteni? Állj ezen a ponton egy kamerával 3 évig.” (via)

Azonban a természet filmezése érzelmileg sem hagyja érintetlenül a kamera mögött álló személyt. Látni egy fiatal zebracsikót az életéért küzdeni, filmre venni egy kiszáradás küszöbén álló madárfióka haláltusáját, vagy éppen csapdába esett állatot kamerázni. Vajon megmenthetik őket? Hívhatnak segítséget? Vagy csak nézzék végig?

Ezek mind olyan helyzetek, amiknél a legtöbbünk be akarna avatkozni az eseményekbe, ám a természetfilmezés egyik etikai alapszabálya ezt tiltja. Ugyanis ez a természet rendje ellen való, és beleszólás az élet körforgásába. Akárhogy is dönt a kamerába néző filmes, ha egy képsor berobban a köztudatba, akkor a szakember kaphat hideget és meleget is a nyakába: vagy a szakmától vagy éppen a laikusoktól.

Amikor tesznek valamit…

Ifj. Lőrincz Ferenc Nylon című alkotása egy műanyag zacskóval játszó delfint ábrázol. Bár a fotó akár lehetne egy ártatlan játék pillanatfelvétele is, mi tudjuk, hogy ez nem csak erről szól.

„Sajnos egyre több a szemét a tengereinkben, óceánjainkban, és emiatt sok állat pusztul el. A képen egy nylonzacskóval játszó palackorrú delfin látható. Ez a találkozás számára most nem volt végzetes, a delfin inkább játékként fogta fel, ahogy a fejére húzta a zacskót és a nap felé úszott benne...”

írja képe mellé a fényképész. A 2018-as Év Természetfotósa díj, Kezünkben a Föld kategóriájában 3. helyet ért el a fotó, és a május közepéig megtekinthető 37. Magyar Sajtófotó Kiállításon. Itt a készítő le is írja: a kép után a felszínre hozta a zacskót.

Kezünkben a Föld - 3. díj - Ifj. Lőrincz Ferenc: Nylon - Sajnos egyre több a szemét a tengereinkben, óceánjainkban, és emiatt sok állat pusztul el. A képen egy nylonzacskóval játszó palackorrú delfin látható. Ez a találkozás számára most nem volt végzetes, a delfin inkább játékkén fogta fel, ahogy a fejére húzta a zacskót és a nap felé úszott benne... A kép a Shaab Abu Nuhas Zátonyon, Egyiptomban, a Vörös-tengeren készült.

(via)

Tavaly novemberben történt a BBC Dynasties (Dinasztiák) dokumentum-filmsorozat készítése közben, hogy az Antarktiszon forgató stáb egy csapatnyi csapdába esett császárpingvint vett észre. Az állatok egy vihar után vagy besodródtak, vagy beleestek egy árokba, és onnan nem volt menekvésük, minden bizonnyal éhen haltak volna. A filmkészítők döntöttek: ásót ragadtak, és – a pingvinek megzavarása nélkül – jégből és hóból vájtak számukra egy kijáratot, amin keresztül az állatok ki tudtak mászni. Bár a közönség éltette a ”hősöket” és örült a pingvinek megmentésének, a szakmát megosztotta az eset. Egyesek kötötték az ebet a karóhoz a nem-beavatkozás mellett, ám több szakmabeli is úgy nyilatkozott, hogy ők is ugyanígy cselekedtek volna. „Úgy gondolom ebben az esetben a tettük tökéletesen alátámasztható és érthető volt. Én is ugyanígy cselekedtem volna a helyükben.” (Doug Allan, természetfotós)

Ugyanebben a sorozatban, a Kenyában élő oroszlánok és emberek kapcsolatáról szóló harmadik részben történt egy hasonlónak mondható eset. A stáb tagjai észrevették, hogy a megfigyelt oroszlánok furcsán viselkednek, járásuk bizonytalan – különösen az egyik kölyöké. Értesítették a hatóságokat, akik végül jelentették az esetet a Masai Mara Reserve Managementnek. Ők döntöttek úgy, hogy egy állatorvosi egységet küldtek a helyszínre, akik megállapították, hogy az oroszlánok a közeli farmerek által kihelyezett mérgezett csaliktól betegedtek meg. Az állatok ellátása már belekerült a filmbe, ám az csak később derült ki, hogy a filmesek indították el az események láncolatát. Az eset ismételten megosztotta a szakmát. Egyesek úgy vélték, nem szabadott volna beavatkozni – még úgy sem, hogy emberek okozták a bajt, hiszen ezt akkor a stábtagok még nem tudhatták -, míg mások szerint helyesen jártak el. A készítők azzal védekeztek, hogy ők csak jelentették, amit láttak, az állatok életébe való beavatkozásról már nem ők döntöttek.

As a poisoned lion cub lies close to death, a team of vets rush to the spot in a dramatic effort to save it on the latest episode of Sir David Attenborough’s new series Dynasties

(via)

Amikor a leghelyesebb döntés végigfilmezni…

Sok esetben viszont a fotós nincs is abban a helyzetben, hogy bármit is tehetne a történések ellen. Ennek egyik oka a távolság, hiszen a kamerával felszerelkezett személy akár több 100 méterre is tartózkodhat az állatoktól, és az események sebessége miatt – még ha akarna is – nem tud beavatkozni. Ugyanakkor a másik ok a saját testi épségük kockáztatása. Ugyanis bármennyire is szelídnek tűnnek, a képek alanyai mégiscsak vadállatok, amik minden látható előjel nélkül megtámadhatják a túl közel merészkedőket. Ez különösen igaz, ha kiszolgáltatott vagy stresszes helyzetben vannak, vagy éppen a kölykeiket érzik veszélyben. Egy fotográfusnak például sikerült azt azelőtti pillanatot lekapnia, amikor egy oroszlán éppen nekiugrik.

animal-photography-angry-charging-lion-atif-saeed-pakistan-3

(via)

És a sort sokáig lehetne még folytatni:

(via)

Természetesen a nem beavatkozás mellett szól az is, hogy bármennyire is nehéz tehetetlenül nézni egy állat szenvedését, meg akarják mutatni a világnak az adott tragédiát. Az egyik leghíresebb példa erre a 2017. decemberében közzétett National Geographic videó egy éhező, csontsovány jegesmedvéről.

A fényképész írta egy beszámolóban:

„[A jegesmedve] nem mozdult, majdnem egy óráig. Amikor végre felállt, vissza kellett tartanom a lélegzetemet. Paul [a filmes] már korábban figyelmeztetett a jegesmedve állapotára, de amit láttam, arra nem voltam felkészülve. Az állat egykor fehér kabátja, ritkulásnak indult és koszos volt. A bőrét és csontjait határozottan látni lehetett. Minden lépés számára fájdalmat okozott és csak lassan mozgott. Azt mondhattuk volna, hogy sérült volt vagy beteg, de biztosan éhezett. Azt is láttuk, hogy az utolsó napjait éli. Ahogy pedig megközelítette az egyik üres fémhordót étel után kutatva, hallottam a kollégáimat zokogni.”

A videós, Paul Nicklen először Instagram-on tette közzé a videót, „így néz ki az éhezés” felkiáltással. Hozzáfűzte, amikor a tudósok azt mondják az elkövetkezendő száz évben kihalnak a jegesmedvék, ő maga ilyennek képzelni el majd a halálukat. Posztjában arról is beszélt, hogy csökkentenünk kell a széndioxid lábnyomunkat, a környezetet kímélő ételeket kell fogyasztanunk és nem szabad kiirtani az erdőinket, és a Földet – mint otthonunkat – kell magunk elé helyezni.

Amint National Geographic felkarolta a videót, az szinte vírusként terjedni kezdett – de már azzal a felkiáltással, hogy „Így néz ki a klímaváltozás”. A készítők pedig sokkolódtak a reakcióktól. Sokan hálájukat fejezték ki hozzászólásaikban, hogy megmutatták nekik a globális felmelegedés hatásait, ám többet vádaskodni kezdtek, hogy miért nem etették meg, terítettek rá pokrócot vagy vitték állatorvoshoz a jegesmedvét. Ám – ahogy a készítők is írják – ezek egyike sem tudta volna megmenteni az állatot.

Egy másik példa a nemrég Netflixen megjelent új, David Attenborough természetfilm sorozat A mi bolygónk (Our planet):

A sorozat leginkább az ember természetre gyakorolt hatásáról szól, aminek egyik részében rozmárok gyülekeznek a Bering-szoros egyik partszakaszán. Viszont ez a terület csak kevés helyet biztosít a tömegével odagyűlő állatoknak, ami a filmesek szerint elsősorban a klímaváltozásnak és az amiatt vészes mértékben visszahúzódó jégtábláknak köszönhető. A készítőknek pedig egy sor jelenetet sikerült lekapniuk, ami szerintük jól leírja a globális felmelegedés hatásait: a meredek sziklákon esetlenül lefelé mozgó állatok a biztos halálba zuhannak. A Netflix által közzétett felvételeket jól látszik az emberek elborzadása, a tehetetlenség és valamelyest a düh is.

Mit kommunikáljanak?

Az utóbbi két eset viszont nemcsak a nem-beavatkozás szabály betartásának világított rá, hanem arra is, hogy mennyire komoly felelőssége van a természetfilmesnek a kommunikációt illetően. Ugyanis sem a jegesmedvés, sem a rozmáros esetben nem voltak egy véleményen a szakértők azzal kapcsolatban, hogy a jelenetsor a klímaváltozás egyértelmű hatását mutatja. Az első esetben  a National Geographic hibázott, és torzítva az eredeti üzenetet a globális felmelegedésre fogta a jegesmedve éhezését. Bár ez nem közvetlenül a filmesek hibája volt, ők is elismerik, hogy nem voltak egyértelműek az üzenet átadásakor és nem hangsúlyozták eléggé a lényeget. Azt is hozzátették, hogy nem tudják, mi lett a jegesmedvével, mert az később bemászott a vízbe – ahol a filmesek szerint már könnyedebben mozgott – majd elúszott. Így az sem kizárt, hogy végül valahogy túlélte.

A rozmárok esetén több szakértő azzal érvelt, hogy „a rozmárok helyet keresnek maguknak a tömegtől távol” narratíva nem helytálló, mivel ezek az állatok általában kisebb csoportokban gyülekeznek és normális körülmények között is hajlamosak a sziklákra felmászni. 1994 és 1997 közötti statisztikák szerint évente tucatnyi állat halt meg ilyen körülmények között. Ám a filmet készítő szakemberek ezt nem így látják. Az általuk készített felvételeken szerintük 100 elpusztult állat is lehet, amik még a köveken belehaltak az esés miatti belső vérzésbe vagy az óceánig eljutva, élettelen testüket később sodorta partra a víz.

Minden helyzet egyedi és mindegyikben sok tényezőt kell mérlegelni a természetfilmesnek vagy -fotósnak mielőtt döntést hoz. De az biztosnak tűnik, hogy ezekkel az esetekkel érdemes találkoznunk, hogy jobban megértsük, miként hatunk a körülöttünk lévő élővilágra.

 

kep.png

Ha gyorsétterem, akkor piros – ha közösségi oldal, akkor kék: Színek a brandépítésben

Egy korábbi cikkünkben, már írtunk a színek jelentéséről a különböző kultúrákban. Ám a színeknek nem pusztán eltérő szimbolikája van, de eltérő hatást is gyakorolnánk ránk. Ezeket az érzeteket tudják kihasználni a marketing szakemberek is egy-egy márka brandjének felépítésekor.

A színek alapvető részei a marketingnek és designtervezésnek. Egyszerre válthatnak ki pozitív és negatív érzéseket is, befolyásolva ezzel a vásárlási szándékot vagy elköteleződést egy-egy márka irányába. Egy szín segítségével könnyebben felidézünk adott tárgyakat vagy jelenségeket és az ehhez kapcsolódó hangulatokat, érzelmeket és élményeket is.
Color Emotion Guide Infographic

(via

Egy kutatás szerint a vásárlók mindössze 90 másodperc alatt véleményt formálnak egy adott termékről, és a szín, amit az adott brand vagy termékkampány során használtak 62-90%-os aránnyal bír a végső döntést illetően. Egy másik kutatás azt állapította meg, hogy az emberek közel 93%-a a vizuális tényezőkre fekteti a hangsúlyt egy termék megvásárlásánál – ehhez képest mindössze 5,6% volt a tapintás és 0,9-0,9% a hallás vagy illat alapján történő vásárlás. Amikor pedig azt kérdezték a közvélemény-kutatásban résztvevőktől, hogy szerintük mennyire fontos a szín, közel 85% a színt értékelte a legfontosabb tényezőnek. Ráadásul a vásárlási szándék az esetek 73%-ban már a boltban dől el, így a termék figyelemfelkeltő hatása mindenképpen fontos a sikerességhez, amiben a szín játssza az egyik legnagyobb szerepet. Egy érdekes eset volt a Heinz zöld kethcupja 2000-ben. Miután a cég piacra dobta a terméket, az első 7 hónapon belül 10 millió üveget adtak el belőle. A megnövekedett igények kielégítésére, a Heinz gyárakban naponta 24 órában gyártották a zöld ketchupot, a hét minden napján. A márka történetének legnagyobb árbevételét produkálta, 23 millió dollárt. Mindössze egy színcserének köszönhetően.

De milyen hatásai vannak a színeknek?

(via)

Színek és hatásaik

A színpszichológiában ismert tény, hogy a meleg árnyalatok - mint például a vörös, a sárga és a narancssárga élénkítő hatást gyakorol ránk, míg a hideg árnyalatok – a kék, zöld és türkiz – inkább megnyugtatnak. Alább egy összefoglaló táblázat látható, ami többé-kevésbé megmutatja a márkáknál használt színekhez köthető asszociációkat.

SZÍN

ÉRZÉS ÉS HASZNÁLAT

IPARÁGAK

PÉLDÁK

fehér

ártatlanság, biztonság, frissesség, tisztaság

sok területen, de gyakran kombinálva más színekkel

Michelin, Hewlett-Packard (HP), Lego, Volkswagen, Starbucks, Ford

sárga

lelkesedés, energizálás spontaneitás, boldogság, optimizmus

élelmiszeripar, sport, közlekedés, turizmus, kikapcsolódás

Shell, Sociéte BiC, Hertz, IMDb, IKEA, Nikon, Schweppes

narancssárga

optimizmus, függetlenség, merészség, kreativitás, szórakozás, szabadság

művészet, szórakoztatóipar, élelmiszeripar, sport, közlekedés

Nickelodeon, Fanta, Amazon, VLC Media Player, Mastercard

piros

izgalom, energia, bátorság, szenvedély, figyelemfelkeltés

szórakoztatóipar, élelmiszeripar, sport, tűzvédelem és gyereknek szánt termékek

Coca-Cola, Red Bull, Kellogs, Lego, Pinterest, Netflix, McDonald’s, KFC, Nintendo

rózsaszín

együttérzés, szerelem, kiforratlanság, játékosság, megigézés

gyereknek szánt termékek, nőknek szánt termékek, szépség, divat

Barbie, Cosmopolitan, Victoria’s Secret

lila

képzelet, kreativitás spiritualitás, együttérzés, érzékenység, titokzatosság, elegancia

humanitárius szervezetek, vallási szervezetek

Yahoo, Hallmark, Milka

kék

bizalom, megbízhatóság, őszinteség, lojalitás, belső biztonság, nyugalom

biztonságtechnikai cégek, befektetőcégek, számítástechnika, egészségügy

Facebook, Twitter, Ford, Visa, Dell, Vimeo, Hewlett-Packard (HP)

 

zöld

biztonság, harmónia, stabilitás, megbízhatóság, egyensúly, természetesség

környezetvédelem, bankok, ingatlanügynökség, mezőgazdaság, non-profit szervezetek

Subway, Greenpeace, Starbucks, Animal planet, Monster, Tropicana, Tic-Tac

barna

megbízhatóság, stabilitás, őszinteség, kényelem, természetesség

mezőgazdaság, építőipar, közlekedés, törvényhozás, élelmiszeripar

UPS, M&Ms

szürke

semlegesség, gyakorlatiasság, időtlenség, visszafogottság, formalitás, csendesség

sok területen, legtöbbször kombinálva más színekkel

Honda, Apple, Wikipedia

fekete

hatalom, erő, formalitás, komolyság, titokzatosság, kontroll, tekintély, elegancia

sok területen, legtöbbször kombinálva más színekkel

Blackberry, BBC, Sony, Playboy

 

A táblázat az alábbi oldalak szerint készült: ez, ez és ez.

Coca-Cola piros és Facebook kék

A fenti táblázatból is látszik, hogy a piroshoz a szenvedély, a szerelem és az erő képét kapcsoljuk. A megfigyelések szerint ráadásul ez az egyik legenergikusabb árnyalat, azonnal ráirányítja a vevő figyelmét a termékre, főleg ha világos színnel párosítják, mint például a fehér. 1890-ben, amikor a Coca-Cola még egy kevéssé ismert üdítőital-márka volt, a készítők megalkották a vörös alapon fehér betűket ábrázoló logót. Ez a színösszetétel nemcsak a zsúfolt boltokban vonta magára az emberek tekintetét, de egy erős és magabiztos vállalat képét is mutatta. A fehér-vörös színek pedig annyira hatásos kombinációnak bizonyultak, hogy lassan 130 éve a logó és a szín is változatlan.

fast food logos are red

(via)

A McDonald’s, a Burger King vagy a KFC nemcsak ugyanúgy egy-egy gyorsétteremláncot takar, de logójukban fontos szerepet kap a piros szín. (Európában a McDonald's a környezetvédelem támogatása miatt váltotta a logójában zöldre a pirosat). Ez nem véletlen, a kutatók szerint a vörös észlelése sürgető érzést vált ki belőlünk, ezen kívül – egyenlőre nem tisztázott folyamatokon keresztül – serkenti a metabolizmust és fokozza az étvágyat.

Lehet, hogy már több olvasónak is feltűnt, hogy több számítástechnikai termék és főleg közösségi média logójának a színe a kék. Facebook, Twitter, Messenger, Skype, Tumblr, LinkedIn, Vimeo és még lehetne folytatni a sort. Azért szeretik előszeretettel használni ezt a színt, mert a kék a legtöbb emberben a megbízhatóság, a korrektség, a biztonság érzetét kelti. Ezek pedig közel sem elhanyagolható tulajdonságok olyan felületeknél, ahová emberek milliói töltik fel nap, mint nap fotóikat és személyes adataikat.

Eltérő preferenciák

Joe Hallock 2003-as kutatásában a férfiak és nők közötti színekkel kapcsolatos preferenciákat vizsgálta. Mindkét nemnél a kék a legkedveltebb szín, de a nők esetén a lila majdnem olyan népszerű volt (23%), míg a férfiak közül senki sem választotta ezt a színt. A legkevésbé kedvelt színek ugyanakkor mindkét nemnél a barna és narancssárga színek voltak, az utóbbit pedig a legtöbben az ”olcsóság” érzéséhez társították. Így feltehetően nem véletlen az sem, hogy kevés márka választja ezeket a színeket meghatározónak. További különbségek is megfigyelhetőek voltak a nemek között. Míg a nők a puhább, pasztelles színeket részesítik előnyben, a férfiak az erősebb árnyalatokat. A színárnyalatokkal kapcsolatban is találtak különbségek a kutatók: a nők a fehérrel kevert árnyalatokat, míg a férfiak a feketével kevert árnyalatokat kedvelik inkább.

menwomenprefer2

(via)

Természetesen a különböző színek egyénenként más-más hatást gyakorolhatnak. A személyes különbségekre, mint a preferenciákra vagy tapasztalatokra, még a legjobb márkaépítők sem tudnak felkészülni. Éppen ezért a legtöbb tudományos tanulmány azt állítja, hogy sokkal célszerűbb a márka karakterének megfelelő színeket választani, mint sztereotipikus asszociációkat követni.

 

kep.png

Jódlizó macska és Jingle Balls - 7+1 borzalmas karácsonyi reklám

A Szenteste közeledtével nem csak a fenyőfa, a forralt bor és a bejgli jelenik meg egyre több helyen, hanem a karácsonyi témájú reklámok is megkerülhetetlenné válnak. A kedves Coca-Cola Mikulás mellett azonban rosszabbnál-rosszabb ünnepváró reklámokkal is találkozhat az óvatlan vásárló. Ezekből mutatunk be egy - csaknem - karácsonyig kitartó válogatást.

jigleballs.png

 

1. Mikor változott meg annyira a világ, hogy a Spice Girls-szel reklámozzák a Tesco-t? Az idillien induló videóban hamar felszínre tör a kibékíthetetlen ellentét: a kérdés itt most nem az, hogy ki szólózik vagy keres többet, hanem a karácsonyi menü. A kívánság kavalkádra nem az érvelés-, tárgyalástechnika a gyógyír, hanem a hipermarket, ahol minden kapható (igen, még homár is). Megjegyeznénk, hogy óriási ziccert hagytak ki a készítők a "fűszeres" poénokkal. 

Aki szeretné megnézni az ajándék shoppingolós részt, az itt kattinthatja. 

 2. Amikor Ronald McDonald jégtáncos bohócként vidít fel egy magára maradt kisgyereket... Ha a sztori magában nem is lenne elég, feltűnik a reklámban pár animált erdei állat. Az őz mindent visz!

 3. Ennek az Apple hirdetésnek az eleje némi idősík zavart okoz: az első felében hiába a karácsonyi prüntyögés, a hangulat mégis inkább a Halloweent idézi, a főhős Frankenstein szörnyszülöttjét idézi. Elindulunk a havas hegycsúcsokról és persze eljutunk a szokásos karácsonyi szívmelengetéshez. Az üzenet a jó öreg sablonnal összefoglalható: nyisd meg a szíved és légy kedves az idegenekkel - meg általában mindenkivel. De tényleg még a szörnyetegekkel is szívélyesnek kell lenni karácsonykor? A gyerekeket egész évben arra tanítjuk, hogy csak óvatosan az ismeretlenekkel, de az ünnepen minden más... 

 4. Karácsonykor sem hiányozhat egy csöppnyi nemi előítélet sem a terítékről: a reklám tanulsága szerint a férfiak mind hasznavehetetlenekaz ünnepi készülődésben, a nők pedig minden magukra vállalnak, hogy mások jól érezzék magukat (őket ez már önmagában boldoggá teszi). Tekintve, hogy a produkció készíttetője az Asda, elmondható, hogy minden sikeres háziasszony mögött áll egy élelmiszerlánc, ahol minden elérhető.

 5. Nincs is szebb dolog egy kalandvágyó répa számára, mint találkozni a karácsonyi vacsorának szánt feldarabolt és megsütött rokonaival… elég bizarr indítás, bár van, aki aranyosnak tartja. De hogyan kapcsolódik ez a reklámozó vállalathoz? Fontos ez egyáltalán, vagy elég a "kedves" sztori? Nem merünk belegondolni abba, hogy a készítők milyen sorsot szántak a főhős kisrépának...

 6. Erre a háborús karácsonyi reklámra nehéz szavakat találni. Bár a reklám igaz történeten alapszik, a meglovagolása ennek az eseménynek már nem feltétlenül ízléses a Sainsbury's részéről. (szerkesztve)

 7. Ezek a gatyába bújtatott “csiligelő harangok” már-már hipnotikus hatásúak… Bár volt, aki inkább a szekunder szégyen hatása alá került, miközben ezt a kis koreográfiát nézte. A karácsonyi "csúnyapulcsi" mára fogalommá vált, de úgy tűnik, a fehérneműipart is megihlette az ünnepi láz. Nos, kinek jött meg a kedve egy kis alsónadrág-vásárláshoz a szereplők? Mert ugye nincs is jobb fa alá való, mint a zokni, pizsama és fehérnemű...

 +1. Mert karácsonykor is kell egy macska. Egy jódlizó macska.

 

kep.png

A tökéletesen tökéletlen memóriánk manipulációja

Az emberi memória nem úgy működik, mint egy videókamera: képtelenek vagyunk minden apró részletet megjegyezni, és évtizedek múltán is kifogástalanul felidézni azokat. A téma kutatói szerint az emlékezés konstruktív folyamat, azaz a múlt darabkáit jelenbeli gondolatainkkal kiszínezve próbáljuk értelmes egésszé formálni. Akkor mégis miért várják el a bírósági perekben, hogy a szemtanúk képesek legyenek tökéletes képet adni a szóban forgó eseményekről? És hogyan manipulálható a memóriánk?

Képzeljük el, hogy gyerekkori emlékeinkről kérdeznek minket! Megpróbáljuk felidézni a családi nyaralásokat, születésnapi bulikat, izgalmas kalandokat, majd egyszer csak egy ismerősünk olyan eseményről kezd mesélni, ami nekünk nem ugrik be. Lehet, hogy csak elfelejtettük, vagy esetleg azért nem emlékszünk rá, mert nem is velünk történt meg? Talán be akarnak csapni?

Fantom visszaemlékezések

Egy 2002-ben publikált kísérlet eredményei bemutatták, mennyire könnyen befolyásolható az emberi emlékezet. A kísérleti alanyokat arra kérték, hogy gyerekkori (4-8 éves) fotóik alapján idézzék fel a képeken megörökített eseményeket. Majd a kísérlet vezetője egy olyan felvételt mutatott a résztvevőknek, amelyen apjukkal egy hőlégballonon mosolyognak. Az alanyoknak azonban nem rémlett ez az esemény, ami nem csoda, hiszen a fotót manipulálták. Az arcokat csak rászerkesztették a képre, valójában egyikük sem vett részt gyerekkorában hőlégballonos kiránduláson (a lehetőségük azonban megvolt erre, mert évente többször rendeztek hőlégballonos fesztivált az országban - így nem tűnt teljesen valószínűtlennek a dolog). A kísérlet vezetője viszont nem leplezte le rögtön a trükköt a résztvevők előtt. Nagyjából egy héttel később ismét behívta őket, és furcsa módon ez alkalommal a kísérleti alanyok fele részletesen be tudott számolni a kérdéses eseményről, annak ellenére, hogy az soha nem is történt meg velük. Mégis hogyan magyarázható a téves emlékezés?

holegballon.PNG(via)

Az emberi memória nem képes a múlt lineáris reprodukciójára. Ehelyett olyan konstruktív folyamatokon alapszik, melyekben előfordulnak hibák és torzítások. Amikor emlékezünk, darabkákból próbáljuk felépíteni a történetet. A sztori összeállítására pedig hatással van tudásunk, befolyásolják azt különböző értékítéleteink, amelyekkel az emlékezés pillanatában rendelkezünk. Részben ez az oka annak is, hogy úgy idézünk fel történelmi eseményeket, ahogy ma gondolkodunk róluk. Az emlékezet tökéletlensége viszont nem egyedülálló dolog, és nemcsak megbízhatatlan emberekre jellemző - mindannyian így elevenítjük fel a múltat.  És való igaz, minél több idő telt el a kérdéses esemény óta, annál nagyobb kihívást jelent azt pontosan felidézni.

Emlékképek, eskü alatt

A fals emlékeknek végzetes következményei lehetnek: pontatlan tanúvallomások miatt számtalan ártatlan embert ítéltek el. Az első párszáz eset, amelyben a hibásan bebörtönzötteket DNS-vizsgálat segítségével mentették fel, 75%-a szemtanúk téves vallomása alapján eredményezett bűnös ítéletet. Sőt, ma is ez az elsődleges oka az elhibázott bírói döntéseknek. De ha ennyire megbízhatatlan a memóriánk, miért kérik mégis számon rajtunk?

contact_sheet.jpg                                        (via)                                                                                       (via)

Az utóbbi idők egyik legnagyobb médiavisszhangot kapott törvényszéki tárgyalása a Supreme court (az Egyesült Államok alkotmánybíróságaként is működő legfelsőbb bíróság) szexuális erőszakkal megvádolt jelöltének pere volt. Christine Blasey Ford, egyetemi professzor, azzal vádolta meg a Brett Kavanaugh szövetségi bírót, hogy 36 évvel ezelőtt egy középiskolai bulin a férfi erőszakoskodott vele. A per fókuszában a vádló emlékei, illetve azok hiányosságai álltak. Valóban, az eset több évtizede történt, és a nő nem volt képes kifogástalanul felidézni a kérdéses estét, de a memória kutatásával foglalkozók rendre azt nyilatkozták a médiának, hogy ez természetes. Azok viszont, akik a férfi mellett álltak ki (a bírók, jelentős médiaorgánumok, sőt, Donald Trump) azzal érveltek, hogy az emberi memória alapvetően megbízhatatlan, és pontosan ezért nem hihetünk a nőnek. A perben végül nem bizonyultak elégségesnek a professzor emlékei, a férfit pedig pár héttel a tárgyalás után kinevezték a Supreme Court legújabb tagjának.

Bármennyire is frusztráló, mégsem menekülhetünk memóriánk tökéletlensége elől. Még az amúgy kiemelkedő emlékezőtehetséggel rendelkező emberek is a manipuláció áldozatául eshetnek. De csak azért, mert emlékeink befolyásolhatók, még nem jelenti, hogy teljesen megbízhatatlanok. Lehet, hogy a részletek időközben megváltoznak, a kutatók szerint élményeink magja mégis megmarad - legyen szó akár vidám, akár traumatikus élményekről.

konzerv.png

süti beállítások módosítása