A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Hihetetlen/Unbelievable – Egy ritka és megrázó sorozat a nemi erőszakról

2021. március 12. - KomMédia BME

A Netflix 2019 őszén megjelent sorozata egy igazán megrázó és fájdalmas történetet mesél el olyan szemszögből, amivel eddig ritkán találkozhattunk. A valós események alapján készült, 8 epizódból álló minisorozat óriási sikernek örvend, számos filmkritikai jelölést és díjat kapott, köztük Golden Globe-jelölést hozott mindhárom női főszereplőnek. A sorozat a nemi erőszak áldozatait, illetve a hozzájuk kapcsolódó hatósági ügyintézést mutatja be, ami néhol elég visszás képet fest a rendszer működéséről.

A bejegyzés spoilereket tartalmaz.

A krimisorozat két cselekményszálon fut egyszerre. Először Marie történetét ismerhetjük meg, aki egy problémás, különböző bántalmazásokkal és árvaházakkal terhelt gyermekkor után próbálja felépíteni fiatal, még bizonytalanságokkal teli felnőttéletét. Egy éjszaka betör hozzá egy símaszkos alak, aki kést szorítva a nyakához és megerőszakolja a fiatal lányt. Marie az eset után feljelentést tesz, a rendőrök kijönnek a helyszínre, és elkezdődik a nyomozás. A vizsgálat viszont nem várt fordulatot vesz: a nyomozók nem hisznek a lánynak, hazugnak állítják be, és végül elérik, hogy azt vallja, az egész bántalmazást csak kitalálta.

Eközben egy másik eseményszál is fut, pár állammal arrébb. Az áldozat ugyancsak egy fiatal, huszonéves lány, Amber, akivel kísértetiesen hasonló erőszak történt, mint Marie-vel. Egy rendőrnő megy ki a helyszínre, és ő kezdi kikérdezni az áldozatot. Az ezután következő jelenetekben pontosan ugyanazokat a rendőrségi folyamatokat láthatjuk, mint Marie esetében, mégis ég és föld a különbség a hatóság áldozathoz való hozzáállását illetően.

 kep5_1.jpg (via)

Hogyan (ne) bánjunk egy áldozattal?

Marie esete: a rendőrök és a lány környezete is szinte elvárják, hogy pár órával a bántalmazás után azonnali, részletekbe menő eset-, illetve személyleírást adjon az elkövetőről, és „megdorgálják”, ha épp nem tud pontosan fogalmazni. A kötelező nőgyógyászati vizsgálaton teljesen rideg közeg fogadja, úgy bánnak vele, mint egy tárggyal, amivel annyi csak a feladat, hogy bizonyítékokat szerezzenek róla. A nyomozók nem foglalkoznak a jelenlegi állapotával, érzelmeivel, csak minél több információt szeretnének kiszedni belőle. Viszont éppen ez a hozzáállás fordítja negatív irányba a nyomozást, mert a folyamatosan követelőző környezettől Marie csak még jobban befeszül, amihez hozzáadódik az is, hogy az esettől sokkot kapott, így a vallomásai nagyon szétszórtak. Volt, hogy kihagyott néhány fontosabb részletet, így a rendőrök, illetve a közvetlen környezete számára is megkérdőjelezhetővé vált a szavahihetősége.

 kep6.jpg (via)


A bizonytalan vallomására még rátesz egy lapáttal, hogy a barátai, ismerősei, sőt még a tanácsadói is mind furcsállták a viselkedését. Ez annak tudható be, hogy Marie egy idő után jókedvű lesz, bohóckodik, próbálja elterelni a figyelmét, és ha bárki kérdezi az esetről, akkor nem hajlandó beszélni róla. Az emberek fejében pedig nem ilyen a „tökéletes áldozat”. A lány egyik tanácsadója a szemére is veti ezt az aggodalmát: „Ugye tudod, hogy neked most nem illik jól lenni?”.

Végül Marie nevelőnői is beszélnek félelmükről a rendőrségnek. Elmesélik a fiatal lány hányattatott sorsát, hogy bántalmazott családból jött, így nem meglepő, ha kissé labilis a gondolkodása, és figyelemre vágyik. Így a rendőrség újra behívatja Marie-t vallomástételre, ahol lelkileg terrorizálják és annyira elbizonytalanítják a lányt, („A hamis tanúzás bűncselekmény.”, „Szerinted mi járna annak, aki képes hazudni egy ilyen dologról?”), hogy végül kierőszakolják belőle a hamis tanúzást. Ennek a tettnek viszont súlyos hatása lesz Marie életére: a rendőség hamis tanúzásért feljelenti, és óriási mennyiségű pénzbírságot kell kifizetnie, elveszti a munkáját, a lakhatását, a barátait is, teljesen kicsúszik alóla a talaj, míg egyszer csak egy váratlan fordulat nem történik…

Áldozathibáztatás a 21.században?

Marie példájából is látszik, az áldozathibáztatás az erőszak, főként a nemi erőszak tekintetében még mindig jelen van a társadalmunkban. A sorozatban Marie egyik ügyvédje meg is fogalmazza ennek a lényegét:

Ami magával történt, annak nem volna szabad megtörténnie senkivel, soha. Tudja, sosem vádolják hazugsággal egy rablás áldozatát, vagy akit a kocsijából rángatnak ki, nincs rá példa. De ha nemi erőszakról van szó…

Miután Marie bizonytalan volt a történtekben, és nem „megfelelően” viselkedett, mint áldozat, az emberek máris őt kezdték el gyanúsítani. Ezt a gyanút erősítette meg a rossz családi háttere is, amiből az emberek azt az előítéletes következtetést vonták le, hogy az ilyen fiatalokban nem lehet megbízni, folyton hazudnak. Az áldozathibáztatás aspektusait tudományos szemszögből is vizsgálták már, így született meg a „nemierőszak-mítoszok” kifejezés is.

Nemierőszak-mítoszok

„A társadalomban a szexuális erőszakról élő sztereotip kép több szempont mentén is eltér a nemi erőszak valóságos jellemzőitől, és ezeket a hiedelmeket nemierőszak-mítoszoknak nevezi a szakirodalom" -  írja Z. Papp Zsuzsanna. 

A Parti Katalin által szerkesztett Szexuális erőszak: Mítosz és valóság című kötet azt is feltárja, hogy a nőkre vonatkozó nemierőszak-mítoszokat négy kategóriába lehet sorolni:

  1. Az elsőbe tartozók tagadják a nemi erőszak megtörténtét, és a hamis vád gyakoriságával érvelnek.
  2. A második kategóriába tartozó hiedelmek tagadják vagy lekicsinylik a szexuális erőszak káros, traumatizáló jellegét.
  3. A mítoszok harmadik típusát a szexuális aktus konszenzuális jellege melletti érvek alkotják; ilyen például az a hiedelem, amely szerint a nők titkos vágyai között szerepel, hogy szexuális erőszak áldozataivá váljanak.
  4. Végül a negyedik csoportba az áldozathibáztató attitűdöt megalapozó mítoszok tartoznak (ilyen Marie esete is, akit a körülményeiből fakadó előítélet miatt gyanúsítanak meg).

Mindezt érdemes két további idézettel kiegészíteni Parti Katalintól: „A mítoszok mély kulturális beágyazottságát társadalmi funkcióik biztosítják, mivel növelik a társadalom tagjainak biztonságérzetét azáltal, hogy tagadják a nemi erőszak megtörténtének tényét vagy gyakoriságát, lekicsinylik az ilyen cselekmények által okozott trauma mértékét, illetve a felelősséget az elkövetőről az áldozatra hárítják át.”

„Fontos kérdés, hogy miért rendkívül veszélyes és káros az áldozathibáztató magatartás. Az áldozathibáztató attitűdök egyik rendkívül káros hatása az, hogy megnehezíti az áldozatok számára, hogy esetüket másokkal megosszák, illetve jelentést tegyenek róla. Ha a túlélő tudja, hogy társadalmunk őt fogja hibáztatni a bántalmazásért, még kevésbé lesz motivált arra, hogy beszéljen róla.”

Források, további információ a témáról:

De még van remény!

Amber esete: A második áldozat bemutatása során más rendőrök intézik az ügyet, teljesen más mentalitással és hozzáállással. A következő néhány pont jól szemlélteti a különbségeket.

Amikor a rendőr megjelenik a helyszínen, először a lány hogyléte felől érdeklődik, illetve arról, hogy szüksége van-e orvosi segítségre stb. Ezután a kihallgatást tapintatos kéréssel kezdi meg: „Ha beleegyezik, feltennék pár kérdést”. A vallatás nem mindenki előtt, a tett helyszínén történik, hanem az áldozatot inkább beülteti a kocsijába, hogy négyszemközt tudjanak beszélni.

 kep7.jpg(via)

A kihallgatás alatt a nyomozó nagyon türelmesen és megértően fordul a lányhoz, hangsúlyozza, hogy bármi, ami eszébe jut az esettel kapcsolatban, az nagyon nagy segítség lesz a hatóságoknak. Nem ítéli el egyetlen cselekedetéért sem a lányt, amikor épp olyat tesz, ami nem illik bele a társadalom által kreált „tökéletes áldozat” szerepébe. Mikor az áldozat elkezd szabadkozni amiatt, hogy eddig nem hívta még fel a családját és barátait, hogy beszámoljon a vele történtekről, akkor a nyomozónő csak ennyit válaszol: „Nem kell magyarázkodnia nekem, hogy kinek mondja el, hogy mikor mondja el, ez csakis a maga döntése, jó, ha tudja.” A rendőr a lányt elkíséri az orvosi vizsgálatra is, folyamatosan nyugtatja közben, és megadja a telefonszámát is, ha bármire szüksége lenne.

A sorozat tökéletes képet fest az áldozathibáztatás mikéntjéről, sőt a részek közben még a néző is elbizonytalanodik, hogy tényleg higgyen-e annak a személynek, aki minden megnyilvánulásával megkérdőjelezi a társadalom által kódolt „tökéletes áldozat” tulajdonságait. Már ezért is megéri megnézni!

Ha érdekelnek hasonló témájú filmek/sorozatok, akkor ezeket is ajánljuk:

  • David Schwimmer: Trust
  • Hartung Attila: FOMO – megosztod és uralkodsz
  • Jennifer Fox: A történet
  • Edward Berger: Patrick Melrose - amiről mi is írtunk a blogon

A bejegyzés szerzője Kiss Dóra, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

konzerv_1.png

Escobárok ellentmondásos élete: Dilemma Pablo után

A világjárvány okozta karantén-helyzet során az emberek egy része úgy döntött, hogy megnéz néhány filmet, vagy belevág egy-egy sorozatba, amivel enyhíteni tudja a bezártság okozta stresszt. Mindezt a streaming szolgáltatók nagy örömére – tavasszal az olyan több éves produkciók is újra a toplistára kerültek, mint például az ötéves Netflix széria, a Narcos.

Régi hagyománya van annak, hogy a kulturális iparágak évről-évre visszanyúlnak a „Narco-heritage”, azaz a „Drog-örökség” témájához. De mit is jelent ez? Nos a fogalom két dologra enged következtetni:

  • az egyik, hogy a híres drogbárók halála után az utódok (esetleg a lojális üzlettársak) átveszik az üzletet,
  • a másik az, hogy olyan – már-már – „üzletágról” beszélhetünk, amelyre világszerte a témát felhasználva egyéb üzletet is lehet építeni.

mv5bnmfjodu3yzgtmguwnc00zgi3lwfkzjqtmjkxzdc3nmq1mzcyxkeyxkfqcgdeqxvynjuwnzk3ndc_v1.jpg

(A Netflix saját gyártású sorozata, via)

2015-ben a Netflix előállt a saját gyártású sorozatával, amely Pablo Escobar életéről szól. A széria többnyire hű marad a valós történtekhez, és próbál minél több megtörtént eseményt reprodukálni. Három évadot élt meg, az már azután játszódik, hogy Escobar meghalt. A korábbi két évad során izgalom tölti el a nézőt, hogy vajon mikor és hogyan fogják el a híres drogbárót. Felmerül az is, hogy  mi lesz a családjával, és azzal a sok emberrel, akiknek valaha is köze volt Pablohoz.

55f1a5609dd7cc1f008b963d.jpg

(Pablo Escobar 1989-ben, via)

Ha kicsit közelebb lépünk, ott találjuk magunkat az Escobar család mindennapjaiban, és felvetődhet a kérdés a nézőben – joggal –, hogy vajon hogyan lehet így élni? Természetesen itt nemcsak magáról Pabloról morfondírozhatunk el, hanem arról is, hogy a közeli hozzátartozói hogyan élték meg a számunkra elképzelhetetlen, filmbe illően veszélyes és félelmetes történéseket. A Narcost nézve az a morális dilemma is felvetődhet a közönségben, hogy Escobar felesége hogyan tudott ilyen sokáig Pablo mellett élni, saját magát és gyermekeit is alárendelve neki.

A sorozat előtt, 2014-ben Juan Pablo Escobar írt könyvet apjáról, rá négy évvel később, 2018-ban pedig maga Victoria Eugenia Henao Vallejo (’Tata’) – azaz Pablo Escobar felesége mesél életükről egy újabb könyvben.

42589206_sx318.jpg

(Victoria Eugenia Henaio hivatalos instagram oldalán volt férjének öltözködési szokásairól mesél, via)

Az interjúk és könyvek olvasása során kiderül, hogy Juan Pablo és anyja közel állnak egymáshoz, ugyanakkor Pablo lánya – Manuela – teljesen elhatárolódott családjától. Bár Pablo halála után a családnak sikerült álnéven új életet kezdeni Argentínában, Tata és Juan Pablo beleállt abba a konfliktust okozó ténybe, hogy ők Pablo Escobar családja. Felvállalták kilétüket és saját bevallásuk szerint próbálnak normális életet élni múltjukkal a hátuk mögött. Manuela továbbra is álnéven él és kerüli a reflektorfényt, továbbá mindent, aminek apjához és családjához köze lehet.

Tata és Juan Pablo is több interjút is adott, amelyekben reflektáltak a sorozatra is. Elmondásuk szerint nagyon sok benne a csúsztatás és a pontatlanság. Szerintük a Narcos túl egyszerűen írja le az életüket, néhány jelenetben túl gyengédnek ábrázolják a drogbárót. Bár mindketten azt állítják az interjúk során, hogy próbálnak elhatárolódni Pablo Escobar bűntetteitől és ezek következményeitől, anya és fiú kommunikációja a közönségük felé legtöbbször ellentmondásos. Álnevüket levetkőzve kiadtak egy-egy könyvet arról, hogy kik ők, hogyan éltek és a könyvből természetesen haszonra is szert tettek. Ezenfelül pedig mindkettőjük közösségimédiában fellelhető posztjai sűrűn szólnak Pablóról, illetve az akkori életükről.

(Victoria Eugenia Henaio hivatalos instagram oldalán volt férjének öltözködési szokásairól mesél, via)

Juan Pablo egyébként építészként dolgozik, mégis többször nekiszegezik a kérdést, hogy ha valóban próbál elhatárolódni apja tetteitől, akkor miért írt róla könyvet. Ami viszont a legnagyobb ellentmondás, hogy Juan Pablonak van egy cége, amelynek az a profilja, hogy apjának arcképét pólókra nyomva forgalmazza. Amikor néhány riporter megkérdezte Juan Pablot, hogy ezek (könyvírás és Pablo arcképével ellátott pólók eladása) hogyan férnek össze azzal a kijelentéssel, hogy ő próbál elhatárolódni apja múltjától, akkor azt válaszolta nemes egyszerűséggel, hogy az élete egy ellentmondás.

(Juan Pablo Escobar hivatalos instagram oldalán emlékszik vissza édesapjára, via)

Természetesen ez a tömérdek ellentmondás felveti a hitelesség kérdését. Vajon hiteles-e egy olyan személy, aki azt mondja, hogy próbál elhatárolódni apja/férje bűncselekményeitől, később viszont ezt a tényt felhasználva termel hasznot?

Amennyiben egy ilyen, vagy hasonló múlttal rendelkező személy családtagja arra használja fel a múltjának elmesélését, hogy utána valamilyen jó ügyet képviseljen vele, akkor az egy hatásos kommunikációs eszköz lehet. Ugyanakkor, amikor ellentmondásos tettek kísérik a kimondott szavakat, jogosan merül fel az emberben a kétely, vajon valóban tud-e hiteles is lenni például egy drogellenes kampány. Logikailag megkérdőjelezhetetlenül sok a csúsztatás mind az anya, mind fia kommunikációjában, így az erkölcsi dilemma eldöntetlenül marad sokak számára. Bár Victoria azt vallja, hogy az Escobar család életét elmesélve lehetséges olyan edukatív keretbe helyezni a történteket, amely a fiatalabb generációknak szóló drogellenes és felvilágosító előadások eszköze lehet, de emellett megfogalmazódik a kérdés, hogy az ilyen célzattal írt könyv valóban eléri-e a célját.

Az általam felvetett kérdés tehát továbbra is fennáll, vajon a sok paradoxon ellenére lehetséges-e hitelesen jóra használni Pablo Escobar bűntetteit, vagy a család pozitív megítélése a szavak és tettek inkoherenciája miatt lehetetlenné válik?

A bejegyzés szerzője Borbély Tamara, a BME KomMédia mesterképzéses hallgatója. 

konzerv.png

Filmfesztivál 2.0. - A filmipar online versenyei

A művészet mindig is az élet egy speciális területe volt. Sok szempontból zárt világ, aminek csak kiválasztottak lehetnek a részesei. Az internet és a hozzá kapcsolódó különböző technológiai eszközök fejlődésével azonban sikerült az addig elérhetetlennek tűnő szféra a falait lebontani. A különböző, olcsón hozzáférhető digitális eszközök, fényképezőgépek, kamerák, hangfelvevők, hangszerek, az ezek által létrehozott formátumok kezelésére és megosztására szolgáló felületek és programok megjelenése olyan alacsonyra tette a kultúra piacára való belépés küszöbét, hogy elméletben szinte bárkiből művész válhat - az elméletet viszont sokszor nem követi a gyakorlat. A filmek esetében is megfigyelhető ez az átalakulás. A továbbiakban egy egészen speciális, a digitalizáció szülte jelenségről lesz szó, az online megrendezett filmfesztiválokról.

Mielőtt rátérünk a fesztiválokra, vizsgáljuk meg a tágabb kontextust. A digitális kor mindenki számára lehetőséget biztosít arra, hogy tartalmat állítson elő és azt megossza másokkal. Ezzel a lehetőséggel gyakorlatilag nap, mint nap élünk is. Az internet aktív használóit produsereknek (producer+ user), azaz tartalmat előállító fogyasztóknak tekinthetjük. Ez a jelenség vitathatatlanul hatással van a professzionális tartalomelőállítás minden területére, viszont változó és korántsem olyan mértékben, mint azt elsőre gondolnánk. A nagy zenei kiadók mellett egyre többször jelennek meg olyan kis, független előadók, akik a semmiből jöttek, és egy olyan felületen kezdték a karrierjüket, mint például a Soundcloud. A tévécsatornák sorozatai helyett sok fiatal inkább választja kedvenc YouTubereinek csatornáit. Legalábbis előfordulnak ilyen példák a konkrét számokat és a gyakorlatot jobban megnézve viszont azt kell látnunk, hogy az átrendeződés mégsem olyan mértékű, mint azt saját tapasztalataink elsőre sugallják.

(via)

Ugyan valóban vannak zenészek, akik függetlenek, és egyfajta közönséggel is rendelkeznek, de a megélhetésükhöz ez kevés. A zeneiparban a pénz továbbra is a nagy kiadókhoz áramlik, akik befolyásukat egyre inkább kiterjesztik az új felületekre is. A nézettségi adatok alapján pedig egyértelműen látszik, hogy ugyan a tévé számára jelentős konkurenciát jelent az internet, de az emberek továbbra is igényt tartanak a már jól megszokott médiumukra, ami ráadásul folyamatosan próbál alkalmazkodni a megváltozott környezethez és nyitni az online lehetőségek irányába.

A filmipar, a költségek, és a streaming

Természetesen a filmipar is érintett, de sok szempontból speciális területnek számít. A kulturális termékeknek a digitalizáció előtt általános tulajdonságának tekinthettük, hogy magas volt az első példány előállítási költsége, viszont a sokszorosítás és a terjesztés már nem került olyan sokba. Az internet és minden velejárója az előállítás költségeit tudta az esetek többségében jelentősen lecsökkenteni. Ilyen például a zeneipar esete. Egy független zenész, elérhető áron juthat hozzá olyan eszközökhöz, melyekkel kielégítő minőségű tartalmat hozhat létre. Egy film előállítása, még egy kis filmé is, sokkal komplexebb és költségesebb feladat, mint egy zeneszámé. Ennek ellenére ezen a területen is sokkal könnyeb az önkifejezés, mint az analóg korban. Az előállítás mellett ugyancsak fontos, ha nem fontosabb szerepe van az internetnek a disztribúció területén.

(via)

Az elmúlt évek egyik leggyakrabban ismételt kifejezése a streaming volt. A letöltést és az adathordozókon való tárolást kezdik leváltani az ondemand szolgáltatások. Ilyen például a zenehallgatás terén a Spotify, vagy a már korábban említett Soundcloud, és ebbe a kategóriába tartozik a Netflix és az HBO Go is, melyek filmeket és sorozatokat tesznek elérhetővé. Ezt a technológiát használják az online megrendezett filmfesztiválok esetében is. Első ránézésre egy online filmfesztivál honlapja nem sokban tér el egy átlagos streaming oldaltól, azonban mégis egy speciális jelenségről van szó, ami gyakorlatilag azóta létezik, amióta a technológia lehetővé teszi: szóval nagyjából a 90-es évektől kezdve.

Filmfesztivál online

Az évek során rengeteg különböző tematikájú és rendszerű filmfesztivált alapítottak az online térben. Ami ezeket megkülönbözteti egy streaming felülettől, az egyrészt az esemény jellegük, ami azt jelenti, hogy az adott fesztivál felületén meghatározott időre teszik elérhetővé a tartalmakat. Másrészt a verseny, ami a megosztott tartalmak, illetve azok alkotói között zajlik. Ebből a versenyből több sajátosság is következik. Ahhoz, hogy összevethetők legyenek a pályamunkák, erősen tematizálni kell az egyes fesztiválokat. Az ilyen felületeknek nem a fogyasztói igények kiszolgálása a célja, mint például a Netflix esetében, így nem is a diverzitás, hanem egy bizonyos meghatározottság jellemzi őket. A döntést sok esetben maguk a nézők hozzák meg, ami egy interaktív helyzetet hoz létre a befogadók, az alkotók és az őket összekötő platform között. A nézők mellett bizonyos esetekben szakmai zsűri is részt vesz a döntés meghozatalában, de ami a legnagyobb ereje és mozgatórugója az ilyen digitális eseményeknek az az interaktivitás.

(via)

Az online filmfesztiválok világa hihetetlenül sokszínű, ami abból fakad, hogy rengeteg ilyen kezdeményezés van, amit az internet költségcsökkentő hatása tesz lehetővé. Egy honlap, illetve bizonyos esetekben egy applikáció létrehozásának a költségei gyakorlatilag nem összevethetők egy hagyományos filmfesztivál lebonyolításához szükséges összeggel. Nem beszélve azoknak a felületeknek a megjelenéséről, melyek aggregátorokként működnek a kultúra ezen területén. Mára már létrejöttek olyan platformok, melyek egyrészt felületet biztosítanak új események szervezéséhez, másrészt hozzáférést és eszközárat tudnak nyújtani már meglévő filmfesztiválok számára. Ilyen felület például FilmFreeway. Ezen a platformon rengeteg különböző fesztivál érhető el, többek között olyanok is, melyek nem csak az online térben működnek, vagy kapcsolatban állnak klasszikus formában megrendezett fesztiválokkal is.

Azonban léteznek olyan független szervezésű események is, melyek tisztán az online világra korlátozódnak. Erre példa a 2016-ban indult ArteKino Festival, melyen európai független filmesek nevezhetnek. Minden éveben 10 film van versenyben, melyeket 45 európai országban lehet ingyenesen megtekinteni.

(via)

Az ingyenesség nem ritka tulajdonsága az online filmfesztiváloknak, ami sok esetben párosul egy nagyon erős küldetéstudattal, egyfajta kulturális misszióval. Ahogy azt az ArteKino szervezői is megfogalmazzák, egyrészt olyanok számára szeretnék eljuttatni a kultúrát, akik számára bizonyos okokból más formában nem hozzáférhető, másrészt pedig felületet, és közönséget szeretnének biztosítani az európai független filmesek számára.

Az ArteKino-hoz sokban hasonlít a Greanhorn Online Film Festival. Szintén egy ingyenesen hozzáférhető felületen egymással versenyző filmekre szavazhatnak a nézők, melyek független, az esetek többségében pályakezdő filmesek alkotásai. Ez a projekt azonban egészen más fókusszal működik, mint a nagy, egész estés filmeket felsorakoztató ArteKino. A nevezés egyetlen szabálya, hogy rövid, tizenötpercnél nem hosszabb filmek vehetnek részt a versenyben. Pontosabban versenyekben, ugyanis ezt a fesztivált nem évente, hanem havonta rendezik meg, és nem csak Európából, hanem az egész világról várnak pályamunkákat. A havonta megrendezett szemlékre egy szakértőkből álló bizottság válogatja be a filmeket, ezek után azonban a nézők döntenek arról, hogy melyik film alkotói kapják meg a 250$-os pénznyereményt. A Greanhorn egy másik fontos jellegzetessége  a nézőközönség szervezése. Az érdeklődők nem az egyes eseményekre, hanem az eseményeknek helyet adó honlapra regisztrálnak, teljesen ingyenesen. A szervezők azt várják ettől a rendszertől, hogy egy sokkal interaktívabb és támogatóbb közösség alakul ki.

(via)

Mindebből sugárzik az a fajta küldetéstudat, amiről a korábbiakban már szó esett. Az alkotók támogatása, a műveszti alkotások terjesztése, és az azok után érdeklődők közönséggé formálása. Ezt a kezdeményezést tartom az online világ lehetőségeinek legérdekesebb és legértékesebb kiaknázásának, azonban azt tapasztaltam, amikor az elmúlt napokban rátaláltam erre a felületre, hogy valószínűleg nem egészen működőképes a projekt. A közösség Facebook oldalát 2018 végén hozták létre, és a legfrissebb poszt tavaly nyáron került fel az oldalra. A honlap még meglehetősen kiforratlan, és ott is egy 2019-es Halloween-i esemény hirdetése a legfrissebb tartalom. Ennek ellenére érdemes regisztrálni, egyrészt mert a korábbi fesztiválok filmjei elérhetőek, másrészt, ha ugyan csekély is rá az esély, de hátha feltámad még ez a szokatlanul szimpatikus felület.

A korona és az online fesztiválok

Az idén kirobbant Covid-19 krízis alatt életre hívott We Are One: A Global Film Festival nem küzd a Greanhorn-éhoz hasonló nehézségekkel, és ennek több oka is van, melyek nagyjából összefoglalhatók úgy, hogy teljesen más típusú eseményről van szó. A We Are One egy tíz napos online filmfesztivál volt, amelyet idén május 29. és június 7. között rendeztek meg. A fesztivál ideje alatt az érdeklődők ingyenesen tekinthették meg az egyes alkotásokat, meghatározott időpontban, a YouTube-on. Már magában az a tény, hogy a világ legnagyobb online videó megosztó felülete adott otthont a rendezvénynek azt szemlélteti, hogy az eddigiekben megemlítettekhez képest egészen más kaliberű eseményről van szó. Tovább erősíti ezt a tényt, hogy a rendezvény résztvevői a világ húsz legnagyobb filmfesztiváljai voltak. Így ugyan az eseménynek kitűzött célja volt a filmművészet körül kialakult közösség összekapcsolása ezekben a vészterhes időkben, de elsősorban az adománygyűjtésen volt a hangsúly, aminek a kedvezményezettjei olyan nagy nemzetközi szervezetek voltak, mint a WHO, vagy az UNICEF.

(via)

A We Are One egy újabb jó példa arra, hogy az online tér biztosította lehetőségek milyen sokféleképpen hasznosíthatóak. Ami pedig ennél is fontosabb jelenleg, hogy a már régóta működő online filmfesztiválok világáról bebizonyította, hogy működőképes megoldást, alternatívát, vagy csupán kiegészítő szolgáltatást jelenthetnek a nagynevű, klasszikus fesztiválok számára. Sajtóhírek alapján a 2021. januári Sundance Filmfesztivál szervezői is ki fogják használni az internet által biztosított lehetőségeket. Amellett, hogy a vírus elleni védekezés miatt több helyszínre szórják szét a rendezvényt, ezzel csökkentve, az egyszerre egy helyen gyülekező emberek számát, online felületen is zajlani fog a verseny, ezáltal több ember számára, és utazás nélkül teszik hozzáférhetővé a neves eseményt.

Azt látjuk tehát, hogy az internet hatására olyan alkotások is közönséget kaphatnak, melyeket a hagyományos disztribúciós rendszerek nem tudnak, kezelni, illetve a fogyasztók olyan értékes tartalmakhoz juthatnak hozzá legális úton, ingyen, vagy minimális költségek árán, melyek fontos és aktuális kérdéseket tesznek fel, ezáltal lehetőséget teremtve arra, hogy társadalmi vita, kommunikáció alakulhasson ki. Ezt a folyamatot tovább erősítheti az események interaktív jellege, amin keresztül a fogyasztó ténylegesen részesévé válhat valami nagyobbnak. Mindez persze nem változtat azon a tényen, hogy a filmipar még mindig Hollywood-ot jelenti. A független filmeseknek még mindig meg kell küzdeniük azért, hogy megvalósíthassák az elképzeléseiket. Az emberek többsége pedig nem is tud arról, hogy léteznek ezek a filmek és az ezeket megosztó felületek.

A bejegyzés szerzője Bertalan Máté, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

konzerv.png

Szörfös gitárrock magyar népzenével keverve: A Folksteps alapítóival beszélgettünk

Ma Magyarországon alig akadnak páran, akik ne ismernék a Kis kece lányom című népdalt, vagy ne tudnák, hogy milyen zenére szokás azt mondani, hogy rock. A ’60-as évek óta jelenlévő folkrock ugyan ismert műfaj hazánkban is, azonban a Folksteps ezen belül is egy újabb vonallal, az ethnosurffel áll ki a színpadra. A zenekar alapítóival, Szántó Marcival és Tőke Barnával készült interjúnk betekintést enged egy feltörekvő banda és egy kevésbé ismert, alternatív szcéna világába. 

Meséljetek a zenekarról: milyen műfajt képviseltek? 

Barna: Úgy definiáljuk a zenénket, hogy ethno-surf, ami annyit tesz, hogy a '60-as évek surf-rock zenéjére írjuk át a magyar népdalokat. Ez nem egy konkrét stílus, inkább egy jól csengő kifejezés egy tökre bulizható zenére, ami nosztalgikus és bennünk van, mivel mindenki tanult ezt-azt énekórákon.
Marci: Visszük tovább a mostanában pörgő népzenei vonalat, mint például az Aurevoir., a Bohemian Betyars és a Mordái. Ehhez jön a szörfös gitárrock, amit nagyon szeretünk Barnával: ’60-as évek, California, Dick Dale, napsütés, szörfdeszkák, lányok...

Hogyan jött az ötlet, hogy zenekart alapítsatok?

Marci: Az előző zenekarommal volt egy szentendrei koncertünk lekötve, de a srácok visszamondták a fellépést. 2018. július 21-én éjjel felhívtam a Barnát, hogy csináljunk ezzel valamit és agyalni kezdtünk, hogy milyen zenei irányba tudnánk mozdulni és megcsinálni a koncertet.
Barna: Emlékszem, nagyon meleg volt aznap éjjel és pont a konyhaasztalnál ültem, amikor Marci jött ezzel az ötlettel. És megcsináltuk. Azóta ez így „van”.
Marci: Alakul.

Szántó Marci (jobbra) és Tőke Barna (balra)

Szántó Marci az ELTE-n magyar-esztétika szakon tanul. Frontember, énekes-gitáros. Tizenkét éve gitározik, az Etűd Konzervatórium jazzgitár szakán végzett. Korábban a Hangember zenekar tagja volt.
Tőke Barna a BME kommunikáció- és médiatudomány alapképzés hallgatója. Nyolc éve játszik, jelenleg is jazzt tanul. A jövőben szeretne hangszerkészítéssel foglalkozni.

A jelenlegi az eredeti felállásotok?

Marci: A mostani felállás a 2019-es ELTE Patina tehetségkutatón jött létre, ahol Paulusz Kristóf basszusgitárosként már tag volt, és elhívtuk Stanfel Petit dobolni.
Barna: Ő akkor még session zenészként jött, de hamar hivatalos taggá lépett elő. 

Tehát nem.

Barna: Voltak olyan korábbi zenekari tagok, akikkel különböző konfliktusok miatt elváltak útjaink. Ezek után szinte random állt össze a zenekar. Kellett egy basszusgitáros és egy dobos. Írtunk Kristófnak, aki benne volt, majd  Peti is beszállt. Régebben voltak zenészek, akikkel együtt dolgoztunk, például a  „vonós szekció”…
Marci: Velük kapcsolatban azt éreztük, nehezen passzolnak bele a koncepciónkba. Legutóbb Szabó Kristóf csatlakozott hozzánk szaxofonon egy rövidebb időszakra.
Barna: Akivel szintén random kerültünk össze. A Bikás park megállóban véletlenül kiderült, hogy van közös ismerősünk, aki bemutatott egymásnak, így megkértük, hogy lépjen be. Igazából ilyen szerencsés véletlenekből jöttek össze a különböző felállások.

Van tudatos imázsotok, vagy csak művészi oldalról közelítetek a zenéhez?

Marci: Igen, tudatos imidzsépítés van a részünkről. Készítettünk egy kiajánló anyagot, amiben leírtuk a zenekari céljainkat. Emellett fontos szempont az, hogy hogy nézzen ki egy koncert, hogyan öltözzünk fel, mikor mi történjen, milyen zenén kívüli szórakoztatóelemek legyenek…
Barna: Ez legalább akkora meló, mint a zenét megcsinálni.
Marci: Ha először mész egy nagy helyre és szeretnél egy nagyot durrantani, nem csak azzal, hogy kiállsz zenélni, hanem, hogy van egy show, az embertelen meló. Mindennek stimmelnie kell: jó legyen a hangzás, a hangosítás, időzítve legyenek a fények.
Barna: És nem mellesleg még jól is kell érezned magad a színpadon. Nincs rosszabb annál, mint amikor látod egy zenekaron, hogy csak állnak ott fenn, unott arccal monoton gitározni kezdenek, és ennyi.

Hogyan menedzselitek a bandát? Ti szerveztek le mindent?

Marci: Nemrég lett egy booking managerünk, Búza Dávid, aki átvette a koncertek szervezését és a zenekari pénzügyek kezelését. Az ezt megelőző időszakban ez a kínkeserves munka az enyém volt: kergetni kellett a helyeket, hogy válaszoljanak, elküldjék a szerződéseiket, ha egyáltalán vannak…. Persze az elején, egy bizonyos szint alatt ezek nincsenek meg, így a fellépések „ahogy esik úgy puffan” szerveződnek és a bejövő pénzzel is nehéz bánni.
Barna: Igazából örültünk, ha eddig anyagilag kijöttünk nullára. Kezdő szinten bevételről még álmodni sem lehet. 

Jól boldogultatok menedzser nélkül?

Marci: Jobb esetben válaszoltak a helyek, rosszabb esetben nem. Dávid segítségével már könnyebben szerveződnek a fellépések és a bevétellel sem a nulláért küzdünk. Ő leszervezi és kész, megszűnnek ezek a dolgok.
Barna: Feltörekvő szinten az van, hogy ha fel akarsz lépni egy helyen, akkor jobb, hogy ha ismersz ott egy-két embert. De még akkor sem biztos semmi, mert nem feltétlenül azokat ismered, akik segíthetnek. Hogyha mázlink volt, akkor egy-két koncertet le lehetett így kötni.

Az alkotó folyamat hogyan működik nálatok? 

Marci: Barnával megírunk egy számot, amit leviszünk a próbaterembe, ahol mindenki hozzáadja a saját részét. Egyáltalán nem hobbiszerűen állunk a munkához. Azt gondolom, hogy tök fegyelmezett az alkotói folyamat, nem esünk szét, végeláthatatlan jammelések helyett próbáljuk azokat a struktúrákat megtartani, amiket kitaláltunk és létre akarunk hozni. 

És mi a helyzet a barátsággal? Nem megy a munka rovására?

Barna: Ha zenekart alakít valaki a haverjaival, akkor tisztázni kell előre, hogy ez most egy munkafolyamat lesz, amennyiben valamit el is akarnak érni.
Marci: Teljesen szét van választva a barátság a munkától. Az előző zenekaromban ez összecsúszott és arra ráment a szakmai és az emberi kapcsolat is. A zenekaron belül mindenkinek kell egy saját pozíció és feladatkör, amit a barátságtól függetlenül teljesítenie kell. Némileg más vonatkozik az alapítótagokra és a köréjük szerveződő zenészekre, de ugyanazt a szigort és kritikai hozzáállást várom el másoktól is, mint amivel én vagy a Barna állunk a zenekarhoz.
Barna: Profi mentalitás kellett ahhoz, hogy a magunk elé állított szinteket megugorhassuk és sikereket érjünk el. Emellett meg tudtuk tartani a barátságunkat is a Marcival. Azóta a többiekkel is kialakult ez, és már négy barátság van a zenekarban a profi hozzáállás mellett.
Marci: Igen. Megvan köztünk a koncentrált szakmaiság, amivel mindenki részt vesz a munkában és a szemek előtt ott lebeg a közös cél. Egyáltalán semmilyen önzés nincs, így mindenki kihozhatja magából a maximumot.

Mit gondoltok, meg lehet élni a zenélésből? 

Barna: Nagyon sok pénzt kell ebbe belefektetni. Belerakod a tőkét és ha elkezd működni, akkor abból jön is vissza. Magyarországon a zenei réteg kicsi és a hallgatói közeg zárt. Ha nem vagy benne, akkor kevesen fognak a koncertekre járni és nem nagyon lehet pénzt remélni.
Marci: Csak színpadi zenélésből nem valószínű, hogy meg lehet élni. Zenével foglalkozó ismerőseink mind csinálnak mást is. Sok zenekarban kell játszani ahhoz, hogy elég pénz jöjjön be és ennek kilátástalan a hosszútávú kifutása. Önfenntartásra elég pénzt lehet szedni belőle, de családfenntartásra vagy egzisztenciakiépítésre nem alkalmas. Ha tágabban nézzük, akkor szerintem működhet, de hosszú évekbe és fáradtságos munkába kerül.
Barna: Ez nem olyan, amit meg lehet úszni sufnituninggal.
Marci: Banális hülyeség, amikor mindenféle előadó azt mondja, hogy nem a megélhetésért csinálja. Nyilván örülünk neki, ha van siker és azzal előrébb tudunk jutni. De nem lehet ennyire anyagiasan hozzáállni, főleg az első időszakokban nem, az abszolút egy befektetés. Az a legfontosabb a zenélésben, hogy soha nem szabad a két végletbe beleesni: hogy kötött pulcsiban szoba-zenélés a falnak és nekem; vagy, hogy bármiféle jelentés és koncepció nélkül populáris ipari termékké legyünk. Nagyon szeretnénk, ha sokan kedvelnék azt, amit csinálunk, de meg kell húzni azt a vonalat, amíg ez még önmegvalósítás, és tudni kell, mikor jön el az a pont, amikor ez az egész kizáróan pénzorientálttá válik.

Eláruljátok, mik a terveitek a jövőre nézve?

Marci: Nem érdemes sokkal nagyobbat álmodni, mint ami a realitás. Mindig egy picit kell fölé menni álmodozásban annak, amit még el lehet érni, mert különben kudarc a vége. Ha mi most az eddigi lendülettel csinálnánk a zenekart, akkor jó kilátásokkal egy magyarországi fesztiválokon elég jó idősávban fellépő, híresebb ethno zenekar lehetne belőlünk. Azonban a jelenlegi vírushelyzet mindent felülírt, többek között a zeneiparban is óriási gondok vannak. Mindenesetre a korlátok között, de ugyanolyan fegyelmezetten és arányos befektetésekkel kell megpróbálnunk tovább haladni. Felvettük már az első kislemezünket, forgattunk videóklipet és a következő hetekben újra stúdiózni fogunk. Az elkövetkezendő három szezont szerettük volna végig koncertezni, ez sajnos most meghiúsult.. Csomó mindenre nem vagyunk hatással, de amikor igen, akkor százszázalékosan kell teljesítenünk, hogy végül célba érjünk.

A jelenlegi korlátozások végéig a Folksteps is igyekszik látható maradni: online koncertet adtak a Trip Hajó Első Magyar Karantén-színház programsorozatában, és zenéltek az A38 Hajón a Hajónapló keretein belül. A stream-koncertek az alábbi linkeken visszanézhetőek a Facebookon: 

Trip Hajó: https://www.facebook.com/tripbudapest/videos/652982775486054/
A38 Hajó:  https://www.facebook.com/watch/live/?v=2989661394460500&ref=watch_permalink

A bejegyzés szerzője Kiss Enikő, a BME Kommédia alapszakos hallgatója. 

konzerv.png

"Leosontam a lépcsőn, és néztem, ahogy Johnny Depp denevéreket hallucinál" - Interjú Kungl Zsigmond végzős forgatókönyvíróval

Kungl Zsigmond még egyetemista, de már dolgozott több díjnyertes rövidfilmen, mint forgatókönyvíró illetve dramaturg, szerepelt az Inkubátor program döntősei közt egy nagyjátékfilm terv társírójaként, a sok munka mellett pedig Budakeszin öt éve vezeti a KultFilmklubot.

Van valamilyen meghatározó emléked, ami miatt a filmezés felé indultál?

Amikor óvodás voltam, sose maradhattam fenn a bátyámékkal filmezni, akik mondjuk a Félelem és reszketés Las Vegasbant nézték. Én leosontam a lépcsőn, és néztem, ahogy Johnny Depp denevéreket hallucinál. 14 éves koromban kezdtem el kiemelten foglalkozni a filmekkel, filmes cikkeket és könyveket olvasni, meg gimis filmeket forgattunk állandóan a haverokkal, amiket nagyon élveztem, sokat tanultam belőlük. Onnantól kezdve tudatosan ezzel akartam foglalkozni, és nagyon boldog vagyok, hogy ez most így is van.

Mindig is forgatókönyvíró akartál lenni?

Amikor 14 évesen elkezdtem egy csomó filmet nézni, akkor filmrendező. De amikor a gimis filmeket csináltuk, mindig a történettel foglalkoztam legtöbbet. Sokszor újraírtam mindent, ha leforgattuk, iszonyú sok ideig vágtam. Mindig az foglalkoztatott, hogy mitől lesz valami érdekes, hogy mit vegyen fel a kamera, és az hogyan áll össze egy sztorivá.

zsiga_es_rozi.jpg

Szeleczki Rozália rendező és Kungl Zsigmond a CineFest Filmfesztiválon (via)

Van olyan téma, ami izgat, amiről mindenképpen szeretnél forgatni?

Forgatókönyvíróként nagyon fontos, hogy az ember tudjon mindenre nyitott lenni. Dolgoztam olyan filmen, ami egy 80-as évekbeli rocksztár apuka és a kislánya viszonyát mutatja be, egy másikon, ami egy lányról szól, aki megtudja, hogy cukorbeteg, egy harmadikban egy vidéki srác el van szigetelve mindentől, prank videókat csinál, és a YouTube-on próbál kapaszkodót találni másokhoz. Szóval iszonyú széles a skála. Ami személyesen foglalkoztat, az a valláshoz való viszony. Én is vallásos vagyok, vallásos gimibe jártam, voltam elsőáldozó, bérmálkoztam is és cserkészkedem, ami szintén egy vallásosabb közeg, és azt érzem, hogy iszonyúan alulreprezentált az a téma, hogy milyen tényleg vallásos embernek lenni. Az ember ugyanúgy vágyik dolgokra, főleg kamaszkorában, és a konzervatív értékek, amik tabusítják például a szexualitást, adnak egy feszültséget. Nem nagyon készül olyan film, ami arról szól, hogy milyen keresztény kamasznak lenni. Most a diplomamunkám egy vallásos srácról szól, akinek bűntudata van a szexuális vágyai miatt, és a fiúiskolában, ahova jár, lázadni kezd, de erről is azt érzi, hogy nem biztos, hogy jézusi dolog.

miotavelemjar_szeleczki_still.jpg

Jelenet a Mióta velem jár című filmből

Általában a személyes vonalat is beleviszed a filmkészítésbe?

Az ember, amikor azonosul egy karakterrel, akin dolgozik, és a vágyait meg a történetét vizsgálja, akkor már tök személyessé válik az egész. Mindenki a saját anyagát használja. Nem feltétlen személyes dolgokat, de ami esetleg a környezetében megtörtént, vagy irodalmi, filmes tapasztalatokat, amik erősen hatottak rá. Az alkotótársakkal is mindig jól körüljárjuk, hogy miért izgat minket az, ami.

A filmműs környezetben kialakult egy fix csapat, akikkel eddig jól dolgoztál és a jövőben is szeretnél?

Iszonyú jó az a 6x7-ben (lásd keretes), hogy rá vagyunk kényszerítve, hogy együtt dolgozzunk másokkal. Szeleczki Rozáliával túl vagyunk két kisjátékfilmen: a Nárcisz és krumpli és a Mióta velem jár (a trailere megtekinthető itt) is versenyeztek a miskolci CineFest-en. Idén bejutottunk az Inkubátor döntőjébe (a Nemzeti Filmintézet pályázata pályakezdő filmeseknek, akik egész estés filmtervükkel versenyeznek, és a nyertes projektek megvalósítását végül a Filmintézet fogja támogatni - a szerk.), ahol egy nagyjátékfilmtervünk versenyzett, az Oázis. Sajnos nem nyertünk vele, de nem csüggedünk. Meg akarjuk csinálni ezt a filmet, és hiszünk benne, hogy meg is fogjuk. Rudolf Olivérrel is nagyon termékeny a viszonyunk, vele csináltunk három kisjátékfilmet, az egyikkel elnyertük a Canada Shorts filmfesztiválon a legjobb dráma díját. A két főszereplőt idén jelölték a Beeston filmfesztiválon a legjobb alakítás díjára - a kisfilmnek egyébként az a címe, hogy Emma, egy Arany János adaptáció. Olivérrel most egy másik kisjátékfilmen is dolgozunk. Az egyetemi évek alatt ismertem meg Pantyi Petrát és Dudás Balázst is. Balázzsal tavaly támogatást nyertünk a FilmJus-tól az egyik ötletünkhöz, Petrával pedig sok fesztiválon szerepelt a Reggelim a vacsorád című filmünk (a trailere megtekinthető itt), ami Egerben nyert is díjat. A szakmánkban szinte közhelyszámba megy, hogy egy rendezőnek és egy írónak mindig konfliktusokkal teli az együttműködés, de nekem nagyon pozitív élményeim voltak.

˝Mi is az a 6x7?˝

A Filmművészeti Egyetem filmes karán hat osztályt indítanak (rendező, kameraman, hangmester, vágó, gyártásvezető, filmdramaturg), amelyek szorosan együtt dolgoznak az évek alatt, hét külön stábként.

reggelim_a_vacsorad_plakat.jpg

A Reggelim a vacsorád című film plakátja (via)

A KultFilmKlub számodra egy szerelemprojekt, azt mi ihlette?

Nagyon szerettem a magyar órákat a gimiben, hogy nem csak az irodalomról beszélgettünk, hanem társadalmi témákról is, amire az adott művek reflektálnak, morális kérdésekről, amiket felvetnek, meg a ránk gyakorolt hatást is megosztottuk, megvitattuk egymással. Tudtommal nem nagyon volt az alapításkor olyan filmklub, ami hasonló lenne ezekhez az irodalomórákhoz. Akartam egy olyat, ami elsősorban azt vizsgálja, hogy hogyan hat a film az emberekre. Az az érzésem, - és nem csak nekem, hanem ezt Goethe is megfogalmazta körülbelül úgy -, hogy ha az ember elmegy színházba, akkor ha jó ember volt, jó ember marad, ha rossz ember volt, rossz ember marad. Hogy semmilyen hatást nem lehet elérni. Nyilván túlzás, mert például az Amerikai história X-ről vannak posztok, hogy "neonáci voltam és már nem vagyok neonáci", mert hatott rám ez a film. De valamilyen módon van bennem egy vágy, hogy ne rögtön elfelejtsük a filmet, amint megnéztük, hanem ha egy órás beszélgetés után felejtjük el, már az sokkal jobb.

kultfilmklub_budakeszi_2_c_dalos_flora.jpg

A KultFilmKlubban vetített Ernelláék Farkaséknál című film vetítése utáni közönségtalálkozó. Fotó: Dalos Flóra (via)

Edukációs céljaid is vannak ezzel?

Ha a világot nem is akarom megváltani, de azt hiszem, vannak, igen. Például, hogy az emberek tudatosan reflektáljanak. Alakuljanak ki biztonságos párbeszédek, ahol lehet beszélgetni akár klímaválságról, akár arról, hogy milyen a BKV ellenőrök helyzete. Abban az értelemben is van edukációs szándékom, hogy próbáljam megszerettetni az emberekkel a filmnézést, de akik ide eljönnek, már eleve szeretik, szóval ez sem rajtam áll vagy bukik. Ami még fontos cél, hogy jól szórakozzak, és jól szórakozom. Ráadásul nem csak én, hanem azok is, akik eljönnek. Egy barátom, Nagy Andris, aki design elméletet tanul a MOME-n, például annyira, hogy már nem csak törzsvendég, hanem társszervező.

Nekem mindenből az jön le, hogy a filmekkel, amiken dolgozol, meg a KultFilmKlubos beszélgetésekkel egy tabudöntést is szeretnél elérni, mert rizikós témákat feszegetsz, de biztonságosan.

A művészetnek eleve muszáj provokálnia, erről Pintér Béla beszélt gyönyörűen nem rég. Ha nem provokál, akkor nem érdekes. Ez nem lehet önmagában cél, de tabutéma nincsen. Eleve keresztényként a legfontosabb szöveg számomra nyilván a Biblia. Ott a gyerekek az apjukkal hálnak, testvérek gyilkolják le egymást, a nagy főhőst hosszan megkínozzák, majd élve keresztre feszítik. Ehhez képest a Trónok harca Kölyökklub. Van ilyen célom, hogy tabukat döntsek, de ez dilemmám, hogy ezt mennyire kell biztonságosan.

A 100. filmklubon a Vászonzsákoslány is ott volt vendégként. A környezetvédelem milyen szerepet játszik az életedben?

Nagyon fontos ez a téma, és hogy beszéljünk arról, hogy milyen valós veszélyt jelent az, hogy nem fenntarthatóan rendezkedtünk be a Földön. Én örülök, hogy ki tudok menni napozni anélkül, hogy felhólyagosodna a bőröm. A zero waste életmód, amit Évi is hirdet, ad egy lehetőséget, hogy ne csak szorongjunk, hanem azt érezzük, hogy tehetünk mi is. Ugyanakkor az is igaz, hogy sajnos nem elég csak a magánszemélyeknek átállni a fenntarthatóságra, hanem a nagy cégeknek és az egyes államoknak is lépniük kell. És hogy milyen módon lehet a nemzetekre és a piacra hatni? Valószínűnek tartom, hogy úgy, ahogyan Greta Thunberg csinálja, hogy odaül a parlament elé, hátha lesz valami. És tényleg, Németországban másfél millióan tüntetnek a globális klímasztrájkokon. Magyarországon pár ezren, ami elég lesújtó. Én sajnos nem élek zero waste életmódot, de törekszem arra, hogy minél kevesebb szemetet termeljek, leadom a szerves hulladékot, és nem lesz soha autóm.

Filmezésben nem ihletett még meg a környezetszennyezés?

De, a Rozival közös anyagunk, ami az Inkubátorban versenyzett a közeli jövőben játszódik egy olyan világban, ahol harc van az ivóvízért és anarchikus állapotok uralkodnak.

Filmet lehetséges környezetvédő módon forgatni?

Lehet. Nemrég a lakótársaim dolgoztak a Tanár című sorozatban, ahol végre nem műanyag poharak voltak, hanem mindenki kapott egy kulacsot. Ez mennyire menő, nem? Több mint 70 napig úgy dolgoztak, hogy nem dobálták ki ezeket a műanyagokat. De a film egy fogyasztóipari cikk. Ha az ember a Netflixre akar anyagot szállítani, akkor el kell fogadnia, hogy a streaming szolgáltatóknak annyi a szén-dioxid kibocsátása, mint Spanyolországnak. Lehet, hogy ez is a pusztulásunk egyik sarokköve, hogy filmeket nézünk. Bízok benne, hogy nem. A WALL·E-nak vagy Az ember gyermekének nagyon fontos céljai vannak. De az egészen biztos, hogy egy nagy társadalmi átállásra van szükség, és lehet, hogy a filmnek is.

A bejegyzés szerzője Pál Anna, a BME KomMédia alapszakos hallgatója.
konzerv.png

A volt nyomozó, aki Excelben tervezi meg krimijeit: Réti Lászlót új regényéről kérdeztük

Hobbiként kezdett el írni, azóta számos nagy sikerű krimije megjelent. Legújabb, Aranylövés című regénye kapcsán beszélgettünk a társszerzői munkáról, a könyv elkészüléséről, írói módszerekről és a jövőbeni tervekről.

Novemberben jelent meg az Aranylövés, ami többek között azért érdekes, mert ez az első könyved, amelyet társszerzővel írtál. Hogyan született meg az ötlet, hogy együtt dolgozzatok Vanicsek Olivérrel (aki többek között az Aranyélet 3. évadának egyik forgatókönyvírója - a szerk.) 

Még soha nem dolgoztam társszerzővel, ez volt ebben az egész projektben az, ami leginkább kihívást jelentett. Tulajdonképpen a kiadó ötlete volt, a kiadó vezetője hívta fel a figyelmemet Olivérre. Ők beszélgettek korábban, hogy van-e kedve Olivérnek regényt írni, hiszen jó forgatókönyvei vannak, de ő azt mondta, hogy a kettő nagyon más műfaj, nem tud négy-ötszáz oldalt írni, száz-százhúsz oldalra van kalibrálva, ami egy forgatókönyv terjedelme. Ekkor kérdezte meg a kiadó, hogy volna-e kedvem dolgozni Vanicsek úrral. Abban maradtunk, hogy leülünk egyet kávézni, hogy van-e kémia, hiszen, ha valaki nem szimpatikus, akkor nem jó vele dolgozni, de abszolút egymásra hangolódtunk és innentől egy egészen jó projekt született belőle.

foto_2.jpg

Vanicsek Olivér és Réti László közös regényükkel (A képek forrása Réti László írói Facebook oldala)

Az alaptörténetet, koncepciót is közösen alkottátok meg?

Nem, ez úgy nézett ki, hogy Olivérnek volt egy százhúsz oldalas, gyakorlatilag készre írt forgatókönyve, amelynek Az utolsó szállítmány volt a címe - ez szolgált a könyv alapjául, az alcím maradt is ez. Nagyon kevesen láttak ténylegesen forgatókönyvet, úgy néz ki, hogy jelenetenként van leírva; mondjuk egy jelenetben „A” belép az épületbe és onnantól csak a párbeszédeket írja le az író, tehát ez tulajdonképpen egy nagyon szikár vázlat. Nekem ebből könnyű volt regényt írni, az első oldalból lett egy öt oldalas részlet, ami be is került a könyvbe.

Korábban már elmondtad, hogy összetett rendszerben írsz, Excel táblázatokat használsz. Ezt a sajátos módszert a közös munka során is alkalmaztad?

Ebből a könyvből is írtam egy Excel-táblázatot, ahol megterveztem azt, hogy a forgatókönyv adott fejezetéből hogy fog kinézni a regénynek egy fejezete, az milyen hosszú lesz, hol lesznek benne a töréspontok, tehát a vázlatot megírtam.

Réti László

1972-ben született, pilótának készült, végül a Rendészeti Főiskolára felvételizett. Volt nyomozó, bűnügyi osztályvezető, vizsgált emberöléseket, fegyveres rablásokat. Ma már íróként dolgozik, korábban Marcus Meadow álnéven, ma már saját nevén jelennek meg krimijei. 

Álláspontja szerint, ha az ember írásra adja a fejét, akkor érdemes azzal foglalkoznia, amit jól ismer. Őt a nyomozói múltja sokban segíti a krimik írása során, mert pontosan ismeri például a fegyverhasználat mikéntjét, tapasztalatainak köszönhetően pedig reálisan tud egy nyomozást ábrázolni. Regényei karaktereihez is ihletet tud meríteni azokból a személyekből, akikkel a munkája során találkozott - ez tovább erősíti történetei hitelességét. 

A bűnügyek világáról viszonylag nehéz anyagot gyűjteni, ezért előfordul, hogy más írók hozzá fordulnak háttérinformációkért. 

foto_1.jpg

Milyen struktúrában dolgoztatok? Végül is egyedül írtad meg a regényt?

Eredetileg úgy terveztük, hogy együtt dolgozunk, amikor elkészül egy fejezet akkor átbeszéljük, de ezt végül is megtorpedóztam. Azt mondtam, hogy ez parttalanná fog válni, le fogunk ragadni bizonyos részeknél, ezért megírtam az egészet. Olyan hosszú lett a kézirat, mint amit egyébként is szoktam írni, nyomtatásban körülbelül ötszáz oldal körüli. Mikor ez megvolt, akkor küldtem vissza Olivérnek és a kiadónak, hogy ezzel kezdjünk el dolgozni, mint nyersanyaggal, aztán ebből koncepcionális döntések után lett nyomtatásban háromszázhúsz oldal. Nagyon sokat visszatöröltünk belőle, a történet egyes elemei is változtak, szereplőket, karaktereket jobban kibontottunk, másokat elhagytunk. Az eredeti forgatókönyv és a regény mondjuk, hatvan-hetven százalékban hasonlít egymáshoz. Olivér mondta is, hogy ha filmet kéne forgatnia, már átírná a forgatókönyvét a regény alapján. Azért lett rövidebb, mert az volt az elvárás, hogy olyan feszes tempó legyen, mintha egy filmet néznénk, az pedig nem engedi meg az ötszáz oldalt. 


Mi az, amit egymástól tanultatok a közös munka során?
 

Azt, hogy Olivér mit tanult, nem tudom, valószínűleg egy kis precizitást. Én a rövid, jól megírt párbeszédeiból tanultam: nekem másfél-két oldalam van egy dialógust kibontani, neki viszont három-négy interakcióból kell nagyon sokat elmondani egy forgatókönyvben, más kérdés, hogy ott van egy képi világ mögötte, látjuk a mimikát, a gesztusokat, a hátteret, tehát sokkal többet el lehet mondani azzal a pár mondattal. Ebben a fajta látásmódban máshogy kell fogalmazni és át kell gyúrni, zanzásítani a párbeszédeket és tényleg csak azt megtartani, ami mond is valamit.

Tehát voltak olyan mozzanatok, ahol megkönnyítette a folyamatot, hogy együtt dolgoztatok.

Abszolút. Érdekes volt már csak azért is, mert generációs különbség van, húsz évvel vagyok idősebb nála. Más volt a szemléletmód, más volt a munkatempó, a munkahelyszín, ő például kizárólag kávéházakba ül le írni, én attól idegbajt kapnék, hogy jönnek-mennek körülöttem, de ez csak egy apró nüánsz, hogy milyen különbségeket kellett áthidalnunk. A négy szem elvet alkalmaztuk, tehát akármit olvastunk át ő is belenyúlt, én is belenyúltam, a logikai hibákat sokkal könnyebben észrevettünk. Ez oda vezetett, hogy amikor leadtuk a szerintünk már kész kéziratot a kiadónak, a szerkesztő alapvetően egyetlenegy hibát talált benne: egy autótípust elírtunk. Azt gondolom, hogy ha ennyit talál háromszázhúsz oldalban egy szerkesztő, akkor koncepcionálisan jól dolgoztunk.

borito_1.jpg

"Egy háborús bűnök miatt nemzetközi körözés alatt álló magyar zsoldos és egy kiégett amerikai veterán által vezetett fegyveres csapat különleges megbízatást kap: feladatuk az, hogy két és fél tonna illegálisan bányászott aranyat szállítsanak át az afrikai Száhel-övezet poklán" - részlet a regény ajánlójából. 

Tervezel még társszerzővel írni a jövőben?

Ezt nem tudom megmondani, Olivérrel valószínűleg lesznek közös projektjeink. Hogy ez milyen formában valósul meg, azt nem tudom, most azon dolgozunk, hogy az Aranylövést az ő kaliforniai kapcsolatain keresztül kiadassuk az Egyesült Államokban is, és ha ezt sikerül összehoznunk, akkor szerintem az elég sokat dob mindkettőnk karrierjén és valószínűleg megágyaz további közös munkáknak is.

Ki az a szerző, akivel szívesen írnál?

Nagyon nem szeretek Magyarországról neveket mondani, amikor megkérdezik, hogy kit olvasok, akkor is mindig külföldi szerzőket mondok. Olvasok magyarokat is, de nem lenne szerencsés, ha bárkit minősítenék akár pozitívan akár negatívan. Az biztos, hogy a kiadó azt vetette föl, hogy ha Olivérrel ez így működött, akkor érdemes lenne kipróbálni egy női társszerzővel egy olyasfajta történetet, hogy szinte ugyanazt megírjuk férfi és női szemszögből. Nincs konkrét partner ehhez a projekthez és történetünk sincs hozzá, szóval valószínűleg az lesz, hogy ha a kiadó javasol esetleg valakit, akkor megint leülünk, beszélgetünk, hogy mit tudunk ebből kihozni.

Tehát bízol a kiadóban, de ugyanakkor van arra lehetőséged, hogy beleszólj és moderáld, hogy kire esik a választás.

Én alapvetően mindig is azt írtam, ami engem érdekelt. Nem leszerződök két-három könyvre úgy, hogy majd megkapom a témát, hanem jelzem előre egy fél évre, hogy mikorra és mit fogok leadni, ők meg erre rábólintanak. Év végén a kiadók már tervezik a jövő évi kiadásokat, hiszen ez üzlet, amit előre látniuk kell: tudták, hogy le fogom adni 2019 februárjára az Európa Halálát és ekkor vetődött fel, hogy nem akarom-e az Olivérrel közös munkát megpróbálni. Mondtam, hogy mivel saját könyvet legközelebb augusztus-szeptembertől kezdenék el írni, beleférhet, ha működik a történet és szerencsére működött.

Egy utolsó kérdés: szerinted a regény- vagy forgatókönyvírás mekkora részben adottság és mennyire tanulható?

Mind a kettő tanulható, forgatókönyvírást én is tanultam, meg lehet tanulni egy regénynek is a szabályait, bár azt gondolom, hogy nagyon nagy különbségek vannak a szórakoztató irodalom vagy az úgynevezett szépirodalom tekintetében, hiszen a szépirodalomban sokkal kevesebb szabály van. Egy szórakoztató műnél viszont adott, hogy miért ül le az olvasó: szórakozni akar, ki kell őt szolgálni, tehát szerintem itt kötöttebb a műfaj. Meg lehet ezeket a szabályokat tanulni, lehet őket alkalmazni, de valamilyen szinten kell hozzá tehetség és affinitás, hogy olyan történeteket dolgozzon ki az ember, olyan ötletei legyenek, ami más, mint ami korábban volt.

A bejegyzés szerzője Nánai Brigitta Lilla, a BME KomMédia alapszakos hallgatója. 

konzerv.png

Mesterséges intelligencia a zenészek szolgálatban, avagy fenyeget-e a mentális elhízás?

Manapság a mesterséges intelligenciát egészen könnyen integrálhatjuk mindennapi tevékenységeinkbe. Gondoljunk csak az Amazon által fejlesztett Alexára, a különböző online platformok ajánlórendszereire vagy az okostelefonokra letölthető számtalan applikációra. A csaknem tíz évvel ezelőtt megjelent Wall-E című animációs film egyik jelenete bizalmatlanul reflektált erre a tendenciára: az emberiség a haldokló Föld bolygóról menekülve egy MI által irányított űrhajón kezd új életet. Hétköznapjaik minden mozzanata automatizálttá válik, mely végül odáig fajul, hogy rettentően elhíznak és képtelenek lesznek lábra állni. Bár a filmben felbukkanó önhajtó fotelek és a mozgásmentes életmód érája még nem köszöntött be, az automatizáltság absztraktabb kérdéskörére talán mégis érdemes figyelmet fordítani. 

Vajon mi történik akkor, ha nem testünket, hanem kreativitásunkat bízzuk mesterséges intelligenciára?  Fenyeget-e a mentális elhízás?

(via)

A mesterséges intelligencia, mint komponista

Ha alkotásról és mesterséges intelligencia kapcsolatáról beszélünk, nem tekinthetünk el az MI zeneszerzésben betöltött szerepétől. Számtalan kísérletről tudunk, mely az emberi kreativitás algoritmikus leképezése mentén igyekszik a programokat egyedi darabok megírására serkenteni.

1957-ben bemutatták az első alkotást, Illiac Suite for String Quartet címen, melyet teljes mértékben a Lejaren Hiller és Leonard Issacson által megtervezett MI alapú program kreált. 1980-ban David Cope megalkotta az EMI-t (Experimence in Musical Intelligence), mely korábbi darabok analizálása mentén képes volt új, egyedi kompozíciók létrehozására. Ma már egyre több és több alkalmazás áll az alkotók rendelkezésére, amelyek igény szerint más-más területeken segíthetik munkájukat, legyen szó szövegírásról, mintázatok elemzéséről vagy új melódiák kreálásáról.

(via)

 

Örökös, utópisztikus vita, hogy vajon egy szoftver képes lehet-e autonóm, művészi értékekkel rendelkező darabokat komponálni, el tudja-e érni az emberi kreativitás fokát. A diskurzusok végére azonban lehetetlen pontot tenni, hiszen a művészet és kreativitás fogalmai önmagukban is definiálásra szorulnak, nem létezik olyan zárt szabályrendszer, amely alapján ítéletet mondhatnánk. Azt azonban, hogy egy MI alapú program használatakor az ember és gép kooperációjából hogyan születhet gyümölcsöző kapcsolat, milyen mértékben marad terepe az emberi kreativitásnak és feltalálásnak, már annál tanulságosabb lehet megvizsgálni.

Mentor vagy diktátor – Flow Machine, Amper és IBM Watson

A mesterséges intelligencia alapú zeneszerző szoftverek szinte mind hasonló logikával működnek. Az alkotó kiválaszthatja, milyen stílusú zenét szeretne létrehozni, majd a szoftver a különböző műfajú számokból álló adatbázisából táplálkozva felállít egy egyfajta statisztikát arra vonatkozóan, hogy a megadott műfajon belül milyen ritmust, harmóniát, szekvenciát mi követ. Ezután algoritmusok alapján új zenei mintázatokat hoz létre, majd felajánlja azokat a felhasználónak: ezeket később megvághatja, változtathat a tempón és szöveget írhat rá. Az egyes applikációk ugyanakkor mutathatnak némi eltérést.

A Sony Computer Science Laboratories által 2012 óta fejlesztett Flow Machine nevű szoftveren belül például lehetőség van konkrét számok kiválasztására is, melyeket az alkotó szeretné, hogy a mintázatok megírásakor az felhasználjon. 2016-ban debütált az első szám, melyet a Flow Machine használatával írtak, a Beatles ihlette Daddy’s car. 2018-ban egy egész album jelent meg Hello World címmel, melyet több zenész bevonásával hoztak létre.

A 2014-től fejlesztett Amper Music a kiválasztott műfaj mellett felajánlja különböző „mood”-ok kiválasztását is (ilyen lehet például a boldogság, a szomorúság, vagy akár a vezetés is). Taryn Southern az elsők között hozott létre egy egész albumot ennek az alkalmazásnak a használatával, I AM AI címmel.

Az IBM Watson pedig talán még az előző két alkalmazásnál is tovább megy, különböző blogokat, cikkeket és közösségi média bejegyzéseket analizál, annak érdekében, hogy körvonalazza napjaink legjelentősebb témáit, és összegezze azok érzelmi karakterét. Így jöhetett létre Alex Da Kid Not Easy című száma, mely az első helyet foglalhatta el a Billboard Top 40-es listáján.

A különböző szoftverek felsorolását még lehetne folytatni (Dadabots, Jukedeck, Melodrive...) azonban egy lényeges közös pont ez a három példa alapján is élesen kirajzolódik. A mesterséges intelligencia alapú zeneszerző szoftverek az alkotásnak egy alapvető mozzanatára épülnek: az új mű létrehozása előtt a szerző felállítja magában a korábban megismert zeneszámokból álló preferenciarendszerét. Teljesen új, „minden mentes” művek megalkotása talán nem is lehetséges. A fent említett programok az alkotó helyett építenek rendszereket és  összefüggéseket - lehet, hogy nem teljes egészében alkotják meg a végleges művet, de fontos kiindulópontot adnak hozzá. 

Legyünk technofóbok?

A teljes egészében mesterséges intelligencia által írt zeneművek talán megrémíthetik a hallgatókat, hiszen rámutatnak arra, hogy egy gép is képes lehet hangzásában olyan darabot összeállítani, amely nem különböztethető meg egy ember által írottól. Bár mindez felvillantja annak lehetőségét, hogy az emberi tényező talán a művészet terén is helyettesíthetővé válhat, a közönség egy része bizonyára még jó ideig (vagy talán soha) nem lesz hajlandó elfogadni, hogy amit hall vagy lát, emberi beavatkozás nélkül készült. Talán épp ezért érdemelhet több figyelmet az a metódus, ahogy az automatizáltság átveszi az irányítást az alkotás bizonyos fázisai felett. Olyan alkotási folyamatokba lép be, amelyek minőségében változtathatják meg a zene és a zeneszerző közötti kapcsolatot. Mindezt pedig olyan szlogenek mögött teszi, mint ami akár a Flow Machine oldalán olvasható: eszerint az alkalmazás célja „a művészek zenei kreativitásának kiterjesztése”.

A bejegyzés célja nem az, hogy technofób irányba terelje az olvasót. Az innovációk, a digitalizáció, az intelligens, akár emberi munkát helyettesítő rendszerek számos pozitív eredményét ismerhetjük. Elkerülhetetlennek tűnik, hogy szerepet vállaljanak az alkotói folyamatokban is, hiszen ha ez nem történne meg, akkor a művészet – legyen szó bármelyik ágáról – egy idő után eltávolodna a mindennapi élettől, elfelejtene szólni arról, ami körbevesz minket. Lesznek alkotók, akik képesek megfelelő tudatossággal nyúlni ezekhez az eszközökhöz.

David Bowie és az általa alkotott Verbatiser jó példa lehet erre, mely által Bowie korábban manuálisan végzett „cut-up” technikáját ültette át automatizált környezetbe. A  technika lényege, hogy különböző forrásokból származó szövegek (például újságcikkek, saját írások) alapján készített szómontázst: a leírt alapanyagot felvágta, kalapba szórta, majd a véletlenre hagyatkozva kihúzta és egymás mellé tette a szavakat. Az így kapott mondatokból később eltávolította az oda nem illő elemeket. Később a folyamat automatizálásával, a gép által generált véletleneken keresztül nyertek új értelmet az énekes szövegei. 

A mesterséges intelligencia használatával kapcsolatban érdemes tehát szem előtt tartani és kritikával kezelni a hogyan és milyen mértékben kérdéseket. 

A bejegyzés szerzője Koller Ágnes Hajnalka, a BME KomMédia képzés mesterszakos hallgatója. 

konzerv.png

 

„Láthatóvá tenni és láthatóvá válni” - Interjú Tegyi Timeával, a 21. Század Kiadó PR-osával

Tegyi Timea, a 21. Század Kiadó PR-osa, szerkesztője, már közel húsz éve a könyvkiadás területén dolgozik; jól ismeri annak működését. Az ő segítségével pillanthattam be a kiadás kulisszái mögé. Mesélt a folyamatról, ami megelőzi egy könyv megjelenését; hogyan nyeri el egy-egy kötet azt a formát, ami a könyvesbolt polcáról ránk köszön. A beszélgetésből az is kiderül, milyen esélyekkel indul ma egy magyar író a kiadóknál és hogyan alakulnak a szerzői jogdíjak.

Mivel foglalkozol a kiadónál? Milyen feladataid vannak PR-osként?

Többek közt a PR-os feladata, hogy láthatóvá tegye azt, amit kiadunk. A szerző, a kiadó imázsának a kialakítása, a kiadói branding. A munkaterület mottója lehetne: láthatóvá tenni és láthatóvá válni. A 21. Század Kiadó egyik legfontosabb értéke a team munka lehetősége, a heti találkozóinkon közösen hozunk döntéseket. A kiadói PR-os elsősorban a sajtómegjelenésekért és rendezvényekért felelős, de részt vesz a vizuális arculat megtervezésében, belekotyog a marketing kérdéseibe és a Facebook-os kolléga munkájába. Marketinges kiscsoportnak hívjuk magunkat – a kereskedelmi vezetőnk, a közösségi média menedzserünk meg én, hiszen egy irányba kell hasson, amit a könyvekről állítunk. Szeretek fülszövegeket és bármilyen marketingszöveget írni és szerkeszteni, ez egy könyvkiadóban különösen fontos, érdekes terep. Szerkesztőként is dolgozom. PR-osból meg könyvszerkesztőből lettem a 21. Század „szövegfelelőse”. Picit eltér a klasszikus kiadói szereposztástól.

tegyi_timea3.jpgTegyi Tímea

Említetted, hogy a kiadó egyik legfontosabb értéke a közös döntések lehetősége. Mi alapján döntitek el, hogy melyik könyveket jelentetitek meg?

A könyvválasztás egy nagyon komoly, kereskedelmi fókuszú döntés. Folyamatosan monitorozzuk a külföldi előjegyzési sikerlistákat, a könyvek díjait, jelöléseit és a róluk született ajánlásokat, kritikákat. Vannak különféle irodalmi és egyéb díjak, amelyek meghatározóak a könyv és a szerző életében, mint például a Man Booker vagy a Pulitzer-díj. Egy díjazott szerző következő könyve jó esélyekkel indul a piacon. A kiadónk műfaji portfóliója változatos: sok műfajban adunk ki könyveket. Modern szépirodalmi klasszikusokat (Paul Austert, Philip Rothot, John Updike-ot), A KULT Könyvek trendi, az olvasóra erős hatást gyakorló köteteit (Sally Rooney, Tommy Orange, Naomi Alderman, Colson Whitehead és Michael Chabon regényeit), de jelentetünk meg klasszikus krimit, pszichológiai thrillert, romantikus női lektűröket vagy önfejlesztő könyveket is. Kereskedelmi cég vagyunk, és bár irodalmi értékek is találhatók a kínálatunkban, a szerzők és a címek kiválasztásánál fontos szempont, hogy el tudjuk-e őket adni.

img_4187.jpeg

Hogyan szerzitek meg a kiadás jogát? Kiadhatja-e több kiadó is ugyanazt a könyvet?

A könyvek kiadásának jogait ügynökségeken keresztül vásároljuk. Ők versenyeztetik a kiadókat: licitet írnak ki rájuk, vagy bizonyos kiadóknak kiajánlanak egy-egy – a profiljuknak megfelelő – szerzőt. Ha felbukkan a piacon egy külföldön ígéretes vagy sikeres sztár, a hazai ügynökség gyakran megkeresi azt a néhány kiadót, akinek érdekes lehet. A kiadó pedig eldönti, hogy beszáll-e versenybe és meddig érdemes licitálnia. Nem jelenhet meg egy könyv két kiadónál egy jogperióduson belül, ami átlagosan 4-5 év, időnként néhány éves hosszabbítással. Könyve és szerzője válogatja. Léteznek szerzői életmű-csomagok, amikor egy szerzői életműből néhány könyvet veszünk meg, ami az eladó partnernek és nekünk is gazdaságos: a külföldi ügynökség biztos és nagyobb árbevételre számíthat, mi pedig könnyebben fel tudjuk vagy újra tudjuk építeni a szerzőt. Például a Hemingway-életmű kiadásának jogáért vagy egy évig folytak a tárgyalások, keményen küzdöttünk, végül sikerült megszereznünk, és izgatottan készülünk, milyen kivitelben jelenjenek meg a sorozat kötetei: sima papírkötésben vagy kötve, védőborítóval, no és hogyan „briefeljük” a borítótervezőt, Somogyi Pétert, hogy az Updike vagy az Auster életműsorozat arculatához hasonló remekművet alkosson.

Mit jelent a briefelés? Hogyan születik meg egy könyvborító?

Kiemeljük azokat a tartalmi mozzanatokat, kulcsfogalmakat a szerzőről, a műről, a sorozatról, a feltételezett célcsoportról, amelyek segítik a tervezőt. Ő kidolgoz akár több koncepciót, mi pedig ezekből választunk. Ha sikerült jól elcsípnünk az alapirányt, készülhetnek még újabb változatok, mutációk. Tabák Miklós vagy Somogyi Péter remek tervezők, könnyen ráéreznek valami nagyon egyedi, nagyon jó grafikai irányra, ami egyszerre illik a kiadó és a szerző profiljához és sorozatként is megállja a helyét. A sokadik kötetnél is felbukkannak állandó grafikai karakterek, amelyek sorozattá fűzik a köteteket, ugyanakkor a kiadó szellemiségét is kifejezik. Gyakran a külföldön bevált és sikert arató könyvek eredeti borítóit vásároljuk meg, ennek ellenére.

img_4189.jpeg

 

Meséltél már arról, hogyan teremtetek kapcsolatot a külföldi szerzőkkel. Miben különbözik ez a magyar szerzők esetében?

A magyar írók többnyire maguk jelentkeznek a kéziratokkal megkeresve valamelyik tulajdonost, a főszerkesztőnket vagy engem, de az is előfordul, hogy feltűnnek a látókörünkben és mi döntünk úgy, hogy felvesszük velük a kapcsolatot. Magyar szerzővel dolgozni különös érzékenységet igénylő, kemény munka, mert a szerző, aki itt él és mozog közöttünk, a szöveggondozásban és a megjelenést követő kommunikációs munkában is részt szeretne venni, egyeztetést igényel és információt akar, elvárásai, kérései vannak. Viszont fontos előnye, hogy a PR munkában mozgósítja a saját kapcsolati rendszerét. Időnként viccelődve emlegetjük, hogy a tengeren túli szerző vagy a négyszáz éve halott szerző az ideális... Viszont élő jelenség, hozza a saját networkjét, a Facebook-os követőit, a médiakapcsolatait vagy esetleg már kiépítette a saját piacát. Így például Bartha Álmos kocsmakvíz könyve az ő kidolgozott kocsmakvízes marketinggépezetében született meg és indult útjára: 3000 címből álló kocsmakvízes hírlevélbázisa van, így aztán nem tátongott a terem az ürességtől az első dedikáláson.

puncs_vegleges.jpg

Mi történik akkor, ha valaki ismeretlenként adja be hozzátok a kéziratát? Hány kézirat érkezik így évente?

Nehéz dolga van egy szerzőnek, ha teljesen ismeretlenül kopogtat a kiadóknál. A magyar szerző próbálkozhatott már kisebb, rövidebb írások megjelentetésével a hazai folyóiratokban. Részt vehetett olyan tréningeken, írótáborokban, írószemináriumokon, ahol találkozott írókkal, költőkkel, esetleg lapszerkesztőkkel vagy könyvkiadókban dolgozó szerkesztőkkel. Természetesen előfordulhat, hogy minden előzmény nélkül létrehozott egy zseniális könyvet és akár több kiadóhoz bekopogtat. Nem is tudom, évente hány százan keresnek meg – szinte feldolgozhatatlan mennyiségű kézirattal árasztva el bennünket. Könnyebb szituáció, amikor a szerzővel már korábban kialakult valamilyen személyes kapcsolat. Persze, ha beérkezik egy zseniális kézirat, előzmények nélkül, egy elsőkötetes szerző esetében is működnie kell a kiválasztási folyamatban a megfelelő szakmai értékítéletnek.

Hallottam már pletykákat arról, hogy a szerzők nem sok részesedést kapnak műveik kiadásából. Hogyan képződnek a szerzői jogdíjak?

Szerződés kérdése, a néhány és a 10% közötti részesedéssel kalkulálhatunk. Van, amikor egy összegben honoráljuk a szerző munkáját, egy másik konstrukcióban csak százalékosan részesedik az árbevételből, de a kettő kombinációja is működhet. Például, Paulo Coelho egy hatalmas sztár, akit minden eladott példány után 10% részesedés illet. A klasszikus könyvkiadásban a kiadó elköteleződik a költségek mellett, aminek része a jogdíj és a szerzői honorárium, a szöveg szerkesztésének, a kézirat előkészítésének és a korrektúrának a költsége, a nyomdai előkészítés és gyártás költsége, a kommunikációs és a kereskedelmi marketing kampányról nem is beszélve. Így működik egy klasszikus kiadó, vállalja vagy nem vállalja a kiválasztás, az előállítás és az értékesítés hosszú folyamatának finanszírozását, de ha elköteleződött mellette, rengeteg időt, energiát, figyelmet, munkát és pénzt tesz bele. Természetesen vannak olyan könyveink, amelyeknek a kiadására azért vállalkozunk, mert komoly értéket képviselnek, stabil portfóliót építhetünk velük, és nem várunk kiemelkedő kereskedelmi eredményt tőlük, de komoly presztízst jelentenek számunkra. Ilyenek a KULT-könyvek, amelyektől nem remélhetünk olyan magas eladásokat, mint egy krimi vagy egyéb szórakoztató műfaj sikerszerzőjétől. A kiadó legnagyobb közönségsikereként jegyezzük Paula Hawkins A lány a vonaton című regényét, ami százezres nagyságrendben kelt el. Egy ilyen típusú kereskedelmi siker révén nagyon sok (pl.) szépirodalmi szerző kiadására nyílik lehetőség, amellyel a sikeres krimik pénzügyi eredményének töredékét realizáljuk, viszont a piac újabb szegmenseibe repít bennünket.

rooney_barati_beszelgetesek_b1_vegleges_jav.jpg

Milyen terveitek vannak idénre? Milyen megjelenéseket terveztek?

Tavasszal irodalmi slágerekkel leptük meg olvasóinkat: a Normális emberek sikerszerzőjének, Sally Rooney-nak újabb könyvével, a Baráti beszélgetésekkel (KULT Könyvek), Folytattuk a Paul Auster sorozatunkat a Mr. Vertigóval és A véletlen zenéjével, Updike műveinek újrakiadását A kentaurral, és érkezett egy korábban már megjelent Philip Roth kötet, a Düh.

A bejegyzés szerzője Hunfalusi Réka, a BME KomMédia alapszakos hallgatója.

Képek: 21. Század Kiadó

konzerv.png

Fair “play” a Spotify-on? Az előfizetéses modell buktatói

A zenéhez való hozzáférés alanyi jog vagy privilégium? Mennyit fizetünk mi és mennyit kapnak ebből a zenészek? Mennyit ér a zene manapság? A Spotify a streaming szolgáltatások királyaként tükrözi, de egyben meg is határozza a zenehallgatási szokásokat. A szolgáltató platform, a lemezkiadók, a kisebb és a már befutott előadók, a fogyasztók mind különböző érdekeket képviselnek egy folyamatosan alakuló értékláncban.

A Spotify kifizetési modellje jelenleg úgy néz ki, hogy egy adott hónapban a prémium előfizetésekből illetve az ingyenes felhasználói fiókok esetében a hirdetési bevételekből beérkező összegek “bekerülnek a közösbe”. Az adók és egyéb költségek megfizetése után a Spotify az iparágban megszokott módon a bevételnek körülbelül a 70%-át osztja szét jogdíjként a regisztrált jogosultak között stream share alapon. Ez azt jelenti, hogy az összes felhasználó összes lejátszása között oszlik meg egyenlően a befolyt összeg, a jogosultak pedig lejátszás-arányosan vannak kifizetve. 

Egyenlő, lejátszások száma alapján történő kifizetés? Ez elég jól hangzik, csakhogy több probléma is van ezzel a modellel. 

what-is-spotify-featured-3223d16ab7f0444f85775e2e598e65e8.jpg

(via)

A stream share modell buktatói

Elképzelhető, hogy az előfizetők száma nem növekszik egyik hónapról a másikra, így ugyanannyi marad a prémium felhasználóktól érkező bevétel. Viszont, ha a lejátszások száma az adott hónapban magasabb, vagyis az emberek több zenét hallgatnak, akkor egy lejátszás értéke csökkenni fog. Ezt sem a Spotify, sem a zenészek nem tudják befolyásolni, mégis az utóbbi fél jár rosszul. Felhasználói szemmel nézve pedig megéri minél több zenét hallgatni, hiszen így jobban kihasználjuk az előfizetést, ugyanakkor, minden egyes lejátszással – akár csak minimálisan is, de – elértéktelenedik a hallgatott zeneszám.

A Spotify egy freemium szolgáltatás, ami a felhasználó számára ingyenes, hirdetés alapú, de előfizetéses, prémium feliratkozás is választható. A streaming szolgáltató álláspontja az, hogy minél több zenehallgatót kell a prémium előfizetők közé csábítani, így nő a bevétel, tehát egy lejátszás értéke is nőni fog – feltéve, hogy nem ugrik meg így a lejátszások száma. A zenészek kifizetése tehát a jelenlegi üzleti modell és árazás mellett valójában főként a zenehallgatási szokásokon múlik.

A másik buktató, hogy a jelenlegi modellben a népszerű zeneszámok kiugró hallgatottságukkal nagyobb szeletet vágnak maguknak a tortából, mint a párezres előadók. Egy olyan tortából, amiben olyan felhasználók utáni bevétel is szerepel, akik soha nem hallgatták a bizonyos népszerű előadót. Kisarkítva ez azt is jelenti, hogy ha az egy felhasználóra jutó lejátszások átlagos száma x, és egy felhasználó ezt meghaladóan x+y-szor játszik le egy slágert, akkor ebből az y számú lejátszás után járó jogdíjakat a többi előfizető díja fogja fedezni. 

moneyandmusic_0_0_1488154882_0.jpg

(via)

Háborgó előadók

A Business Insider nemrég megjelent cikke Zoë Keating, kanadai csellista példáján keresztül mutatja be a Spotify zenészekre nézve kizsákmányoló egyeduralmát. Más szolgáltatókhoz képest megrázóan kevés jogdíj jár egy lejátszás után: Keating esetében ez például $0,003, azaz 0,3 cent. Ez eltörpül az Apple Music $0,012-os streamenkénti díja mellett. Az egyeduralom indikátora, hogy a Spotify összességében még így is magasabb kifizetést tud nyújtani, mivel lényegesen nagyobb forgalmat generál más szolgáltatókhoz képest. A művészek anyagilag itt jobban járnak, nagyobb népszerűségre tesznek szert – ugyanakkor kiábrándító, hogy milyen kevés bevételt jelent számukra ez a fajta zeneforgalmazás.

A Spotify felhasználói kiszolgálva, az előadók kiszolgáltatva érezhetik magukat. Zoë Keating a Twitteren osztotta meg a különböző platformokról származó bevételeit azzal a céllal, hogy megmutassa: bár a felhasználói oldalról nézve az egyes szolgáltatók hasonló tarifával működnek, a művészeknek közel sem mindegy, hogy melyik felületen koppintunk a lejátszás ikonra. Az arányok mellett az egy lejátszás után járó aprópénz is elgondolkodtató lehet, különösen úgy, hogy Keating független jogosultként még egészen jól járt, szemben azokkal a szerződött zenészekkel, akiknek a kiadójuk is lecsíp az így is csekély jogdíjakból.

zoe_wide-5b581a84e240e7994ece6ad54d86d38ab914947a-s800-c85.jpg

Zoë Keating (via)

Más előadók is felszólaltak a megalázóan alacsony jogdíjak ellen. Nagyot szólt, amikor Taylor Swift leszedte az addig elérhető albumjait a Spotifyról. A történethez persze az is hozzá tartozik, hogy amikor Swift három év után visszatért a streaming felületre, az énekesnő jogdíjakból származó bevételei megugrottak és azóta is százmilliós nagyságrendű lejátszásokkal büszkélkedhet.

A kanadai énekesnő, Esthero viszont egészen érdekes húzással állt elő 2019 augusztusban. Gimme Some Time című kislemezét úgy töltötte fel a Spotify-ra, hogy a számot gyanútlanul hallgatva másfél perc után a refrén helyett Esthero szólítja meg a zenehallgatót. Egy perces üzenetében azt kéri, hogy ha tetszik a dal, töltsük le közvetlenül a saját oldaláról, így egy magasabb, a zenészi megélhetést lehetővé tevő honoráriumért cserébe élvezhetjük a teljes zeneszámot.

Mi az alternatíva?

A Business Insider cikke ismét felveti azt a kisebb előadók által támogatott alternatívát, ami anyagilag is összekapcsolja az egyes felhasználókat az általuk hallgatott zenészekkel. A Spotify ezen kifizetési modell esetében is lejátszások arányában fizetne jogdíjat a jogosultaknak, de nem egy nagy közös tortából, hanem sok kicsiből. Ez azt jelentené, hogy egyenként, minden előfizetőtől beszedett díj egy önálló tortát alkotna, és az egyes szeletek az adott felhasználó által hallgatott zene jogosultjai között osztanák fel.

Ebben az esetben is a Spotify-előfizetők zenehallgatási szokásai határoznák meg az egy stream után járó díjat, talán még nagyobb mértékig, mint az eredeti modell esetében. Van azonban egy nagy különbség: az, hogy az alternatíva jobban tükrözi a zene valódi értékét az azt hallgató felhasználók számára.

making-money-in-the-music-industry-what-it-really-takes.jpg

(via)

Ezzel a modellel valószínűleg a kisebb előadók jobban járnának, mint most,  a nagy lemezkiadók és népszerű előadók kárára. Félreértés ne essék, a nagyobbak így is kaszálnának, csak nem elég nagyot. Pedig nekik szükségük van az egy-egy sikerlistás számból származó bevételre, ugyanis ezek a slágerek tartják el a kevésbé sikeres számokat. Mivel a Spotify részvényeinek 15%-a major kiadók kezében van, nem valószínű, hogy az üzleti modell meg fog változni a feltörekvő és független zenészek javára. 

Arany középút

Egy egészen túlidealizált, kompromisszumos megoldás lenne, ha a Spotify úgy döntene, ötvözi a jelenlegi és az alternatív kifizetési modellt. Az előfizetői és hirdetési bevételek egy része maradna a mostani, ömlesztett bevételek és teljes feldarabolás verziójában tekintet nélkül arra, hogy ki mit hallgat. Ennek az összegnek a sorsáról továbbra is az döntene, hogy hányszor volt lejátszva egy adott zeneszám. A bevételek másik hányada viszont értékközlő szerepet kapna: a zenehallgatók azt az előadót támogatnák, akit valóban hallgatnak – méghozzá olyan arányban, ahogy ők hallgatják az adott művész számait.

Nem ez lenne az első eset, hogy különböző modellek eltérő súlyt adnak bizonyos résztvevőknek. Persze a zeneszolgáltató esetében ennek a megvalósulásához az is szükséges, hogy a saját érdekeiket érvényesíteni próbáló részvényesek lemondjanak a nyereségük egy kis szeletéről és a Spotify is vállalja a módosítást a zene szabadsága és a zenészek esélyegyenlősége érdekében.

Zenehallgatás a Spotify-on túl

Ha egy pillanatra elszakadunk a birtoklás helyett hozzáférésre építő streaming-szolgáltatók világától, akkor egészen kiszélesedik a lehetőségek tárháza. Az alacsony jogdíj juttatás elleni mozgalom egyik példája a Resonate. A hangzatos nevű, etikus streaming platformként is emlegetett zeneszolgáltató stream2own modellje ötvözi az on-demand lejátszást a hagyományos egyszeri letöltés-birtoklással. A felhasználó feltölti kredittel a fiókját és lejátszásonként fizet a hallgatott zenéért, minden szám esetében az első pár alkalommal egészen keveset, majd egyre többet. A kilencedik lejátszást követően, amikorra kifizetett nagyjából 1 dollárt (egy zeneszám letöltésének elfogadott árát), addigra birtokolni fogja a dalt és korlátlanul, ingyen hallgathatja. 

stream-cost.png

A letöltés ára 9 lejátszásra osztva ($)

(via)

Az árszabás arra épít, hogy rengetegen hallgatják meg kevés alkalommal a feltöltött dalokat, így nekik nem jelent komoly anyagi elköteleződés a felfedezés, az első lejátszás ára ugyanis $0,002. A Spotify jelenlegi modellje szerint egy előfizetőnek nagyjából 300-szor kellene meghallgatnia egy dalt hasonló jogdíj bevételhez. A Resonate modelljének is lehetnek vesztesei, például a felhasználói oldalon egy komolyabb kezdeti beruházást jelent a gyűjtemény kiépítése. A repertoár főleg kisebb, niche előadókat foglal magába, jelenleg pedig csak böngészőben érhető el a béta verzió.

A Spotify méretét és elérését tekintve valószínűtlen, hogy egy másik platform, legyen az az Apple Music vagy más, a Resonate-hez hasonló kezdeményezés, uralni tudná a piacot. A tendenciák viszont jól láthatóak, és ahogy az ingyenes hozzáférés vagy letöltés után a zenehallgatók elkezdtek újra fizetni a dalokért, úgy az is elképzelhető, hogy hajlandóak lesznek többet fizetni, hogy több, jobb, minőségibb és őszintébb zenét hallgathassanak.

konzerv.png

Egy könyv, amitől végre normálisnak érzed magad

Sally Rooney Normális emberek című regénye 2018-ban nagyot ment. A The Times szerint az év regénye, Booker-díjra jelölték, itthon pedig Ott Anna irodalmár népszerűsítette Instagram oldalán. Az ír szerzőnek ez a második regénye, Magyarországon 2019-ben jelent meg a 21. Század Kiadó gondozásában, Dudik Annamária Éva fordításában. Tök „normális”, hogy érdekel bennünket, hogy mi a normális. Elvégre ez biológiailag például valami olyasmit is jelent, hogy „jó”, „rendben van”, „megfelelő”. És az ember jól akar lenni, meg akar felelni, rendben akar lenni.

Normális. A pszichológusok ehelyett a neurotipikus kifejezést használják. Nem rossz, nem rossz… De miért is ódzkodunk a normálistól? Mert nem tudjuk elérni? Mert unalmas? Vagy mert nem tudjuk, mi is pontosan a normális?

A regény egy ír kisvárosban élő, két eltérő társadalmi rétegből származó fiatalról szól, akiknek a sorsa először a gimnázium utolsó évében kereszteződik, folyton alakuló kapcsolatukat pedig 4 éven át követhetjük. Látszólag nincsen bennük semmi különös; Marianne a gazdag stréber, Connell a zűrös családból származó menő srác. A könyv megmutatja, hogy hogyan ível át éveken, családi drámákon, kapcsolatokon a két ember közötti kötelék, ami valahol érthetetlenül mélyen köttetett. Két ember, akik összeillenek, de mégsem. Két lélek, melyeknek nyugvópontja mindig a másik, mégis életük felkavaró élményeit is mind a másik fél miatt vagy által élik át.

normalis-emberek_900x900.jpg

(via)

A sztori 2011-ben kezdődik, közel van hozzánk. Megjelenik benne a közösségi média, a Z generáció, a bizonytalanság. Ha valaki young adult könyvet keres, és a Normális emberek kerül a kezébe, az remek, bár ez a történet igencsak távol áll a ponyváktól és a könnyen emészthető, sikamlós sztoriktól. Igaz, egyszerűen lehet azonosulni Connell-el vagy Marianne-nel: zűrös a családjuk, titkolóznak egymás előtt, és - különböző okokból ugyan, de – szoronganak. Jó érzés végigkövetni, hogy az életük a gimi gyötrelmei után az egyetem nehézségein keresztül végül képes a végletekig összetörtből a teljesség felé közelíteni. Megnyugtató. Ezek alapján nevezhetnénk generációs alkotásnak a könyvet, ám több dolog utal arra, hogy a Normális emberek mégsem kizárólag a zoomereknek szól.

A regény meglepő gyakorisággal említi a politikát, ami egyrészt a főszereplők gondolkodásának bemutatására szolgál, másrészt valószínűleg az írónő hazájának változékony és konfliktusos politikai és közéleti helyzetét hivatott bemutatni. A regény sztorija és nyelvezete hihetetlen természetességgel ábrázolja mindennapjaink átlagos témáit: a párkapcsolatokat, barátságokat, a szexualitást, a tanulást, a társadalmi különbségeket, a politikát. Ettől tudjuk igazán beleélni magunkat a történetbe: nincsen egy történetszál vagy tényező, ami ki lenne emelve, egész egyszerűen ez a regény magáról az életről szól.

Sally Rooneysally-rooney.jpg

(via)

1991-ben született Írországban, jelenleg Dublinban él. Angol szakon tanult a Trinity-n, tanult politológiát is, később amerikai irodalomból szerzett mesterdiplomát. Egyetemi évei alatt vitabajnokságokon remekelt, 2013-ban az Európai Egyetemek Vitabajnokságán elnyerte a legjobb szónoknak járó címet. A Normális emberek nem az első regénye, mégis ez jelent meg elsőként Magyarországon, valószínűsíthetően a nemzetközi irodalmi közeg szenzációja miatt. Jó hír, hogy idén áprilistól már magyarul is olvasható a debütáló regény, a Baráti beszélgetések, melynek témája a hűtlenség.

A történetet egyszerre olvashatjuk Marianne és Connell szemszögéből, a párbeszédeiket és a gondolataikat is. A könyv szerkesztése is különleges: nem használ gondolatjeleket a dialógusoknál, a megszólalásokat gyakran a belső gondolatokat leíró folyószövegbe ékeli be. Ez elsőre nagyon ismeretlenül hat, ám hamar bele lehet jönni. Folytonos éberséget tart fent ez a szerkesztés, ami néha idegesítő, mert többször is vissza kell olvasni, hogy ki mit mondott, ki mire gondolt… Továbbá a fordításon érezhető, hogy egy szinte sterilen tiszta, tőmondatokból álló angolsággal megírt szöveget nem lehetett kifogástalanul gördülékenyen és autentikusan átfordítani magyarra. Mégis, az írónő briliánsan bánik a dialógusokkal és az idővel is: gyakran egy jelenbeli történést több oldalon keresztül egy múltbéli epizóddal szakít meg, mintegy magyarázva az aktuális helyzetet. Ehhez az írónőnek nagyon át kellett látnia a cselekmények idejét és szereplőit, hogy aztán a leghatásosabban szerkeszthesse össze őket különböző idősíkokon.

Nemcsoda, hogy Rooney-ra már egy új kifejezést használnak, ő a „millennial novelist”, azaz ezredfordulós író.

Lesznek még generációs regények?

Sokan még pár évvel ezelőtt is úgy tartották, hogy az ezredforduló környékén született művészek nem fognak tudni korszakalkotó művel előállni. Nem tartották lehetségesnek sem egy generációs regény megalkotását, sem azt, hogy a mai életvitel mellett lehet valaki kizárólag a generációja hangja – utóbbin Rooney is agonizál nyilatkozataiban. Azonban kezdenek kiforrni akkora sikerek, amiket már nem lehet szőnyeg alá söpörni. Ilyen volt a Normális emberek is, amiből világszerte már többszázezer példány kelt el.

Az egyedi hang és látásmód önmagában nem lett volna elég. Rooney egyensúlyt teremt, de nem harmóniát. Egyszerre érzékelteti szereplői kapcsolatáról, hogy mennyire mérgezőek, mindemellett mennyire bensőségesek és gyengédek. Marianne és Connell kapcsolata egyszerre hiteles és romantikus. A Normális emberek egyszerre okos és szórakoztató könyv, és ugyanezt az érzést kelti az olvasóban is önmagáról. Ki ne akarna okos és szórakoztató lenni? Az analitikus hangnem és nyelvezet pedig nem csak stílus, hanem a karakterek sajátossága is: az adja a történet nagy részét, hogy Connell és Marianne elemzik magukat, a saját érzéseiket. Az érzelmek feldolgozása van főszerepben. Z vagy Y generációsként könnyen tudunk velük azonosulni, mert keresik önmagukat, nem tudják, merre vezet az életük, a folytonos elmélkedést magukon pedig önvédelemre használják. Klímaválság van, a demokrácia megingott, kopogtat a harmadik világháború, muszáj tehát megvédeni magunkat. Valahogy.

Miközben olvasod, milyen eszméletlenül megérti egymást ez a két ember, majd mennyire félre is képesek érteni egymást, rájössz, ez mennyire hétköznapi. Hogy te is mennyire hétköznapi és normális vagy a paráiddal, a gátlásaiddal, a gátlástalanságaiddal együtt. És érdekes módon ez nem a középszerűség apátiájával, hanem sztoikus nyugalommal tölti el az embert.

A mindössze 28 éves Rooney képes tehát megmutatni, hogy végeredményben senki nem normális, mindeközben mégis azt a megnyugtató érzést erősíti az olvasóban, hogy azért mindenki normális – a maga módján.

 A bejegyzés szerzője Bárdos Kata Kincső, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

 konzerv.png

 

süti beállítások módosítása