A fizetős tartalmaké a jövő az online hírfogyasztás keringésében? Szívesen szánjuk a pénzünket olyasmire, amihez ingyen is hozzájuthatunk? Magyarországon, Európában és a Föld többi részén is megjelentek már azok híroldalak, ahol bizonyos tartalmakért elkérnek valamennyi összeget, vagy az oldal teljes egészét egy fal mögé rakják be, és megkérnek, hogy fizess az elméletileg jobb minőségű újságírásért.

Összességében, a legfontosabb tényező a feliratkozók számára a tartalom megkülönböztetőképessége és minősége. A feliratkozók hisznek abban, hogy jobb információt kapnak. Az emberek nagy részének azonban teljesen megfelelő az ingyenesen elérhető tartalom is.” –  Olvasható a Reuters 2020-as digitális hírekkel kapcsolatos jelentésében, amely összefoglalja, hogy nagy átlagban mit is gondolnak az internetes hírfogyasztók arról az információkról, amit akkor kapnak meg, ha valamilyen lapra feliratkoznak, tagokká avanzsálódnak vagy csak szimplán rendszeres vagy egyedi utalással támogatják kedvenc médiumaikat.

A következőkben olyan országokat hozok példaként, ahol az emberek jelentős része hajlandó pénzt adni az online hírekért, továbbá olyan lapokat sorolok fel, amelyek bevétele teljesen, vagy szignifikáns mértékben a tartalmaik értékesítéséből származik. A százalékos adatok forrása a mérvadó Reuters említett jelentése. 

A nemzetközi helyzet

A sort Norvégiával kezdjük: az utóbbi években szinte mindig az élbolyban végzett. A skandináv ország hírfogyasztóinak markáns hányada, csaknem 42%-a fizetett valamilyen fajta online tartalomért a múlt évi adatok szerint – ebből 24%-t ad ki a meghatározó és piacvezető újság, az Aftenposten, aminek az online verzióját rengetegen olvassák. 

(via)

Számos országban megfigyelhető ez a tendencia és évről-évre egyre többen szeretnének hozzájutnia a „prémium” anyagokhoz. Az északi országoknál maradva elmondható, hogy – ha a norvégokkal összemérve nem is, de az EU-s országok viszonylatában – szintén kiemelkedő számokat produkál Svédország (27%), Finnország (19%), és egy picit közelebbi példaként fel lehet hozni Lengyelországot (20%) is. A norvégoknál a már említett Aftenposten, a svédeknél az Aftonbladet, a finneknél az Ilta-Sanomat állnak digitális terepük első helyén olvasottság terén, viszont fontos hozzátenni, hogy ezek a lapok print formában is léteznek. A lengyeleknél a Onet.pl a leghíresebb online hírportál, azonban ez nem rendelkezik másik lábbal, vagyis csak internetes formában létezik. 

Rátérve egy sokkal nagyobb piacra, az Amerikai Egyesült Államokban is megfigyelhető a fogyasztói igény olyan hírek iránt, amik miatt a pénztárcába kell nyúlni. Az USA-ban az olvasók 20%-a szánt egy bizonyos összeget hírek megtekintésére, a legközkedveltebb közé tartozik a The Washington Post és a New York Times (amelyeknek ugyanúgy két lába van, vagyis print és internetes változata is létezik). Ahogy az esetek szignifikáns részében, ezeknél a lapoknál is fel kell iratkozni és utalni választott rendszerességgel. Amerika esetében az embereknek különböző indokaik vannak arra, hogy miért fizetnek valamilyen módon a tartalomért – a már említett minőségi faktor nagy szerepet játszik ebben. Nem elhanyagolható az sem, hogy a fogyasztók szemében egy fontos cél az, hogy biztosítsák a szerintük jó újságírás folyamatos megvalósulását. Továbbá, sokaknak kényelmes ebben a formában megkapniuk a rendszeres információadagjukat.

A szigetország helyzetének is érdemes figyelmet szentelni, azért, mert a hírek iránti érdeklődés esetükben erősen megcsappant az utóbbi idők során. Az Egyesült Királyságban a közelmúlt történései – nevezetesen a Brexit – körül kialakult „rémhírek” és kellemetlen döntések miatt kevésbé olvasnak online tartalmakat az emberek (a Reuters szerint csupán 7%), és ennél fogva az egyes print napilapok internetes verzióinak a fizetős anyagaira sem költenek annyian.

Az itthoni (más?) helyzet

A magyar közegben még újdonságnak tűnhet a fizetős, online újságírás. A sok-sok évig legtöbb olvasóval rendelkező triumvirátus (Origo, 24, Index, melyeknek nincsen print lába, ellentétben a legtöbb külföldi példával) a 2020. szeptemberi adatok alapján is az előkelő helyeket foglaltak el. Azonban ezen lapok esetében a fogyasztó még nem talál olyan tartalmat, amiért fizetnie kellene, habár az Indexet egy időben támogatni lehetett, de külön szolgáltatás pluszban nem járt ebben az esetben.

(via)

Más prominens hírportálokon viszont szolgáltatnak külön tartalmat bizonyos összegért. Például a HVG internetes híroldalának a pártoló tagjává is válhat az olvasó, ami annyit jelent, hogy választhat három csomag közül (Barát, Partner, Patrónus). Minden esetben más összeget lehet utalni és ezekért különböző szolgáltatások járnak, de tényleges internetes tartalmat inkább a patrónus szint ad. Ugyanis ehhez már jár a lap másik kezdeményezése – a hivatalos megnevezése szerinti hírmagazin – a hvg360. Erre külön is fel lehet iratkozni, és rendszeres újdonságokról kap írott és videós anyagokat az olvasó (plusz a heti magazin online verzióját). Továbbá ott van még az egyelőre csak „Körnek" hívott kiterjeszkedés a 444 esetében. A hírportál szándéka, hogy miután elérte a 14444-es támogatási célját – ezért fejenként minden „befektető” 10 ezer forintot ad ki – havidíjas csomagok keretében elinduljon ez a szolgáltatás. Utoljára kiemelném a Telexet, ami hirdetés- és termékalapú előfizetéses modellel rendelkezik, de esetükben még semmilyen anyag nincsen valamilyen „fal” mögé téve.

Magyarországon a Reuters jelentése szerint a 2020 elején megkérdezett internetfelhasználók 10%-a adott ki pénzt valamilyen fizetős tartalomért. Ez a statisztikai adat, összemérve a többi említett országban felmértekkel, nem teszi a nálunk tapasztaltakat túlságosan magasra, azonban a bejegyzésemben felhozott jellemzők miatt érthető jelenségről beszélhetünk. A fizetős piacnak a kultúrája, piaca sokkal később indult el a hazai környezetben és a jelentős szereplőknek is még nagy valószínűséggel néhány év türelmet kell adni, hogy stabil lábakra tudják helyezni ezt a rendszert.

A bejegyzés szerzője Nagy Levente Balázs, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

.

„Fényerő fel, kontraszt le, itt legyen kicsit fehérebb, ott inkább simítsuk ki azt a pici szarkalábat. Kis retus a homlokon? Mehet! Hashtag bepötyögve, Share”. Blink-blink, jönnek is a lájkok. Kész is a valóságnak egy reprezentációja, ami talán szebb és tökéletesebb, mint amilyenek mi vagyunk. De legalább képviselik mindazt, amik lenni szeretnénk. Az már más kérdés, hova fajulhat mindez és kik lesznek ennek az orvoslói.

Sebtapaszok az Instagramon

A közösségi média platformjait sok szempontból lehet támadni, de semmiképp sem érdemes elfelejteni, hogy a valódi kódolói ennek a végeláthatatlan görgető felületnek mégiscsak mi vagyunk. Az Instagramra feltöltött képek mindössze csak tünetei egy a társadalom egészét érintő problémának, a másoknak való megfelelési kényszernek és egymáshoz való hasonlítgatásnak.

Ma már több mint 150 millióan használják az Instagramot. Naponta átlagosan 55 millió poszt születik, ezekre 24 óra leforgása alatt 1,2 milliárd lájk érkezik. Ez percenként több mint 800 ezer szivecskézést jelent. (Jamie, 2018; Blystone, 2019). Az, hogy a közösségi médián megjelenő képünk a megítélésünkre hatással van, kétségtelen. De hova vezethet mindez?

Az utóbbi időben a tudatos tartalomfogyasztás kiemelt hangsúlyt kapott a közösségi platformokon. Az internetes tartalomfogyasztás épp annyira befolyásolja a mentális jóllétünket, mint a fizikai erőnket az, hogy mit veszünk ki a hűtőből és dobunk aztán a serpenyőbe.

(Pszinapszis Instagram: Gaál Bence, Csépke Bella)

Az Instagram azonban nem csak a kevés önbecsüléssel és óriási megfelelési vággyal küzdő felhasználók gyűjtőhelye. Az Instagramnak és a TikToknak is megszülettek már az orvosai, akik többek közt a pszichoedukációra támaszkova olyan témákat feszegetnek, amik nemcsak diskurzusokat indítanak el korábban tabuként kezelt jelenségekről, de segítenek az önelfogadásban és -fejlesztésben is. Ezek a vállalkozások gyógyítják azokat a sebeket, amiket a közösségi média ütött saját személyünk és mások megítélésén.

Eltitkolt mellékhatások

Amiről korábban nem mertünk beszélni, már természetessé vált egy olyan térben, ahol arc és név nélkül támaszkodhatunk segítő kezekre. És a képek között bizony feltűnnek azok a tartalmak is, amik témáját talán természetesnek veszünk, a gyakorlatban mégsem vagyunk rutinos gyakorlói a dolognak. A megfelelő kommunikáció, a mentális jóllét, a biztonságos kapcsolódás a társainkhoz mind-mind olyan témaköröket fednek le, amik elengedhetetlenek egy kiegyensúlyozott élet és egy egészséges önkép bebiztosításához – különösen egy világjárvány után.

Az edukatív tartalmak, köztük a pszichológiai gyorstalpalók és segítő posztok kimozdultak a terápiás és intézményi térből. Manapság egyre több olyan kontenttel találkozhatunk, amik mélyebb betekintést nyújtanak a mentális zavarok világába, a pszichológusok nyújtotta segítség fontosságára és az ezekről folytatott tiszteletteljes diskurzusokra helyezik a hangsúlyt. Az önsegítő bejegyzések nemcsak önmagunk és társaink megismerésében, de a segítségnyújtásban és annak realizálásában is utat mutatnak, mikor érdemes szakemberhez fordulnunk.

(Pszinapszis Instagram: Juhász Edina, Mándli Krisztina)

És úgy látszik, a TikTokon tevékenykedő pszichológusok és a sajátos grafikák mögé bújt szervezetek – mint a Pszinapszis vagy a Mélylevegő csapata – elérik céljukat. Az óriási követőtáborral rendelkező oldalak nemcsak támogató üzenetekkel segítenek a követőiken, de a maguk módján nevelnek is. Hogy ne vesszünk el az internet éterében, a hamis képek és információk világában, hogy a valódi énünk az, aki a tükörből és nem a szelfi kamerából tekint vissza ránk. Hogy nemcsak kellemes érzések és tökéletes, irigylésre méltó élethelyzetek léteznek, hanem sokan küzdenek szorongással, depresszióval és imposztor-szindrómával is. Ezutóbbi akár kitüntetett helyen is szerepelhetne a közösségi média mellékhatásainak feltüntetésekor.

Online is jól

A közösségi médián folytatott pszichoedukáció olykor azonban a visszájára is fordulhat. Egyrészről jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a TikTokon zenére mutogató pszichológusok és a grafikák mögé bújt szakemberek hogyan tudnak egy ilyen komoly témát a mémek éterében érvényesíteni. Másrészről a pszichológia világában folyamatosan visszatérő kérdés, hogy érdemes-e felcímkézni azokat a mentális zavarokat, amik amúgy minden személynél egészen más tüneteket is produkálhatnak?

(Pszinapszis Instagram: Juhász Edina, Mándli Krisztina)

Az Instagram nem ér fel egy terápiás alkalommal, így a pszichoedukatív tartalmak sem jelentenek biztos diagnózist. Attól, hogy egy tárgyalt betegség tüneteit már megtapasztaltuk, nem jelenti azt, hogy súlyos patológiai eset a miénk. Fontos azonban megjegyezni, hogy ha visszatérően több tünetet is észlelünk magunkon, ha a pszichoedukatív tartalmak túlmutatnak az érdekes tabudöntögető diskurzusokon és ízig-vérig súlyos valóssággá válnak, mindenképp érdemes szakemberhez fordulnunk.

Az Instagram és más közösségi oldalak kiváló lehetőséget biztosítanak arra, hogy egy fontos üzenetet nagy tömegekhez jutassunk el. Ennek megvannak a maga eszközei, hogy ez maradéktalanul meg is történhessen. Szükség van egy megfogó feedre, a közönség aktivizálásra és bizonyos trendek követésére is. Ettől még maga a tartalom nem lesz kevesebb. Amíg a tartalomgyártók hiteles módon nyúlnak ezekhez az eszközökhöz, a mondanivaló aligha csorbulhat. És hogy miért van erre szükség? „Fényerő vissza, kontraszt vissza, a retus felesleges. Jól vagyunk így.”

Folyamatosan növekvő városainkban számos problémával találjuk szemben magunkat: nagy a légszennyezettség, zsúfoltak a metrók, órákig állhatunk a dugóban mire eljutunk valahova, ahol aztán nem találunk parkolóhelyet. Mégis, életünk fontos színteréről van szó, járunk-kelünk, sétálunk, autózunk, eltévedünk benne. Az utóbbi években a tágabb értelemben vett design egyre több területen kap teret, többek között a városok tervezésében is. Mit tehet egy grafikus vagy egy formatervező a városok fejlesztéséért? Hogyan járulhat hozzá egy város élhetőbbé tételéhez egy kommunikációs cég?

A városok építészek, várostervezők, mérnökök keze által fejlődnek, formálódnak, és elsősorban a politikai vezetők vannak abban a pozícióban, hogy döntéseket hozzanak a jövőjükről. Gyakran gondos tervezés által, máskor csak organikusan, „maguktól” változnak a városok, és sok folyamatot nem is tudunk kontrollálni: ilyen például a robbanásszerű népességnövekedést – ebben az esetben már csak a problémát tudjuk orvosolni. A design szó szerinti fordításban tervezést, formatervezést jelent, de mára ennél egy sokkal tágabb értelemben alkalmazzák. A design központú gondolkozás már az élet szinte minden területén jelen van: a grafikai tervezéstől kezdve, a felhasználói élmény tervezésen át a service, azaz szolgáltatás designig.

A designerek számos olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amelyekkel a városokkal foglalkozó mérnökök vagy politikusok nem minden esetben – gyakran több területen is dolgoznak karrierjük során, így hamar alkalmazkodnak új helyzetekhez és rendkívül jók az emberek megértésében. Hiszen a design az emberről szól. A város egy érdekes szint, mert nagyobb, mint az egyén közvetlen környezete, de kisebb, mint az állami szint – más, mint egy vállalkozás, hiszen sok különféle szereplő formálja. Akármilyen sok kis részből áll össze, a város mégis egységet alkot, amely nem túl nagy ahhoz, hogy akár egy designer vagy egy alulról induló kezdeményezés valóban nagy hatással lehessen rá.

A továbbiakban lássunk két példát külföldről és egyet itthonról arra, hogy milyen sokféleképpen tudnak a designerek hozzájárulni egy város fejlődéséhez.

1. Egy példa külföldről, melyet a városvezetés kezdeményezett

A Brazíliában található Curitiba városában a polgármester létrehozott egy városfejlesztésért felelős kutatóintézetet azzal a céllal, hogy a különböző területeken dolgozó designerek megoldásokat találhassanak a város problémaira. A város zsúfolt és hektikus forgalmára megoldásként innovatív buszmegállókat és egy új buszközlekedési rendszert fejlesztettek ki. A buszmegállókat cső alakúra tervezték és úgy alakították ki őket, hogy kellemetlen időjárásban is megvédje a várakozókat, abba beszállva már megváltsák jegyüket és ezzel egyenesen a csőből, egyszerűen tudjanak az utasok felszállni a buszra.

Curitiba város innovatív buszmegállói és buszrendszere (via)

A buszok különböző típusait színkódokkal látták el, de nem csak a térképen, hanem magukat a buszokat is átfestették– így egy könnyen értelmezhető és hatékony szisztéma alakult ki. Elkülönített sávokat kaptak egyes buszok, extra hosszú buszokat indítottak a hosszabb, forgalmasabb vonalakon. Színekkel kódolt vonalakkal tették egyszerűen értelmezhetővé a rendszert: például a zöld buszok az agglomerációba szállítják az utasokat míg a kicsi fehérek csak a városközpontban köröznek.

A cső alakú buszmegállóba már a belépésnél szükséges a jegy, így felszállásnál nem kell már ellenőrizni (via)

2. Egy kisebb léptékű kezdeményezés Dániából

A Copenhagenize csapatának célja, hogy Koppenhágához hasonlóan a többi városban is népszerű és széles körben használt közlekedési forma legyen a bringázás. Ennek érdekében kommunikációs kampányokat indítottak a városi vezetéssel együttműködve. Ezzel összhangban többek között kis biciklifogantyúkat helyeztek el Koppenhága forgalmas biciklis csomópontjainál, ahol az oszlop helyett a fogantyúba tudnak megkapaszkodni a biciklisek, amíg várakoznak  a zöld lámpára. Céljuk a biciklizés, mint hétköznapi közlekedési forma népszerűsítése, ezzel pedig a város élhetőbbé tétele – hiszen a bringa semmilyen káros anyagot nem bocsájt ki, nem áll a dugóban, testmozgást biztosít és még a parkolással sem kell bajlódni.

A Copenhagenize kampánya a biciklizés népszerűsítésére (via)

3. És egy hazai példa

A Valyo egy önkéntesekből álló, különböző háttérrel rendelkező csapat. Céljuk a Duna közelebb hozása az emberhez, a folyó, mint helyszín jobb kihasználása. 2011-ben egy Duna menti sétára hívták a városlakókat, amelynek különböző állomásain egy-egy művész installációját tekinthették meg a résztvevők. De rendszeresen szerveznek kacsakő dobáló bajnokságokat, és elintézték, hogy nyaranta le legyen zárva a Szabadság híd és legújabban a rakpart egy része is – ezzel hozva közelebb az egyént a folyóhoz. A projektjeik nem csupán arról szólnak, hogy például szabadon biciklizhetünk, futhatunk, sétálhatunk vagy rajzolhatunk krétával hétvégenként a rakparton, hanem egyben figyelemfelhívás is arra, hogy a város a városlakóké, hogy a Duna partja másképpen is kinézhetne egy élhetőbb város részeként. 

A lezárt rakpartot magukévá tették a budapestiek (via)

A fenti három példából láthatjuk, hogy a világ különböző részein, különböző léptékben a design, az ötletek és az emberi tényező komoly elem, alakító erő tud lenni egy város életében. Hatása már egy ötletnek, kommunikációs kampánynak, programsorozatnak is lehet, mert ezek közelebb hozhatják a városlakókat ahhoz a térhez, amelyben élnek.  

A bejegyzés szerzője Sebes Lilla, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

A testpozitivitás jó pár éve felkapott témája a közösségi oldalaknak. Mégis mi az, amitől igazán izgalmas lehet ez a kezdeményezés és milyen árnyoldalai vannak? Kik és mit képviselnek, ami miatt ekkora visszhangja van a témának?

A közösségi média segítségével futótűzként terjedtek el a body positive (azaz testpozitív) gondolatok, amik így egyre több és több emberhez jutottak el. A szemlélet egyik legnagyobb lelőhelye az Instagram: rengeteg olyan influenszer van a platformon, aki kifejezetten sok, a témában releváns tartalmat oszt meg, vagy akár az egész fiókját eköré építi ki.

Az elsők egyike: Tess Holiday

A mozgalom egyik neves képviselője Tess Holliday, aki 2012-ben alapított Instagram fiókjával az egyik első olyan plus size modell volt, aki kiállt a testpozitív gondolatok mellett. 2015-ben ő került fel elsőként a People Magazine címlapjára, az amerikai 20-as ruhaméretet (ez az EU 48-50 méret megfelelője) meghaladó modellek közül. Mára már 2,1 millió követőt tudhat magának Instagramon, és saját ruhamárkát is alapított, amely kifejezetten a plus size méretekre lett szabva. Tess bátran vállalja önmagát úgy, ahogy van, és aktívan hirdeti a különbözőség elfogadását: legfőkképpen a női túlsúly normalizását, a teltebb idomok népszerűsítését képviseli.

(via)

Nemcsak a test a fontos

Természetesen nem egyedüli a témában, rajta kívül még számtalan olyan, sokak által követett influenszerrel találkozhatunk, akik a testpozitív irányzat elkötelezett tagjai. Mindenki kicsit magára formálja a mozgalom értékeit, és a saját problémáiról, a saját nyelvén, egyéni stílusában kommunikál a közönség felé. Például a híres énekesnő, Alicia Keys a természetes szépség fontosságára hívja fel a figyelmet: 2016-tól kezdve minden rendezvényen smink nélkül jelent meg.

Em Ford – angol influencer – felnőttként is pattanásokkal küzdött, amelynek elfogadásáról és kezeléséről számtalan online platformon (saját blogján, YouTube csatornáján, Instagram fiókjában) nyíltan kommunikált. Gigi Gorgeous az elfogadásra fókuszált: nemváltoztatását folyamatosan dokumentálta és kendőzetlenül osztotta meg az elmúlt években. A lista pedig szinte végtelen, rengeteg hozzájuk hasonló híresség állt már ki a nyilvánosság elé.

Mozgalom a mindennapokban

A közismert celebek és influenszerek hatására, és a mozgalom elterjedése miatt egyre többen kezdtek saját problémájukról, bizonytalanságukról megosztani információt. Hashtagek használatával (mint a #bodypositive vagy a #selflove) könnyen rátalálhatunk a testpozitív tartalmakra, aminek számtalan megjelenési formája lehet. Blogposztokkal, Facebookon és Instagramon megjelenő képek és videók millióival találkozhatunk, amit gyakorlatilag bárki posztolhat, aki azonosulni tud a mozgalom által képviselt értékekkel. Számtalan olyan esetet lehet látni, ahol hétköznapi emberek saját példájukon keresztül mutatják meg, hogy számukra mit is jelent a testpozitív hozzáállás. Személyes képek, bejegyzések sora található meg, ahol emberek a legnagyobb félelmeik, rejtegetett külső tulajdonságaik megmutatásával állnak ki a túlontúl idealizált testképek ellen.

A body positivity kritikus szemmel

A posztokban, és az azokat közzétevő emberekben egy közös dolgot figyelhetünk meg: leginkább nőket láthatunk body positive tartalmakkal megjelenni, amelyek sok esetben kifejezetten női témákra lettek szabva, erősen elhanyagolva a férfiakat. Őket vajon nem foglalkoztatja annyira a téma?

A Bradley Egyetem által összegyűjtött kutatások alapján, a válasz az, hogy nagyon is érdekli őket a saját kinézetük. A férfiak testképének megítélése is ugyanannyira fontos és sokakat foglalkoztató kérdés, mint a nők esetében. Ők is ugyanannyira ki vannak téve a média és a társadalom adta véleményeknek, hatásoknak, melyek együttesen alakítják az ideális férfiképet. Esetükben problémát okozhat a kopaszodás, a túlsúly, az edzett/atletikus test hiánya vagy a férfiasságot megtestesítő külső jegyek (mint a jó kiállás, átlag feletti testmagasság, erő) több-kevesebb hiánya. Dr. Ben Barry, a torontói Ryerson Egyetem professzora szerint a férfiak nem komfortosak olyan szituációkban, ahol saját kinézetükről kell beszámolniuk. A nyugati kultúrkör felfogásában értelmezett maszkulinitásba nem fér bele a mozgalom adta kitárulkozás, mert nőiességet áraszt és sérülékenynek mutatja be a férfiakat. Sok férfi ego pedig nem kockáztathatja meg, hogy kinevessék vagy megkérdőjelezzék. 

(via)

A méret nem számít?

A mozgalommal kapcsolatos másik probléma, melyre sokan felhívják a figyelmet, hogy esetenként túl elfogadók az emberek magukkal szemben. A túlsúly normalizálása mellett nem veszik észre annak veszélyes, olykor egészségkárosító következményeit. A „health at any size” (azaz „egészség bármely méret mellett”), és ehhez hasonló sugalmazások arra késztethetik az embereket, hogy ne foglalkozzanak a testsúlyukkal, hiszen úgysem ez a mérvadó. Az ellenvélemény alapja pedig nem áll távol a valóságtól: az elhízást a 21. század egyik népbetegségének tartják, amely hozzájárulhat a szív-és érrendszeri megbetegedésekhez, a 2-es típusú cukorbetegség, az asztma és egyes rákbetegségek kialakulásához. A bírálók szerint a kövérség és a túlsúly nem egy testalkat, mint ahogy a mozgalom képviselői sokszor beállítják, hanem a helytelen, mozgásszegény életmód, vagy valamilyen a háttérben meghúzódó betegség következménye.

Egy másik negatívum, a közösségi médiában megjelenő tengernyi testpozitív tartalommal köthető össze. A megnövekedett információáradat következtében sokszor átalakul az üzenet, az emberek félreértik annak tartalmát és már helytelenül adják tovább másoknak. Felszínesen értik csak, ezzel félreinformálják a többieket, további félreértést és bizonytalanságot generálva. A sokak által követett influenszerek esetén ez igazán nagy baj is lehet, hiszen egy-egy véleményvezérnek tartott szereplő akár milliókat is befolyásolhat. Ezen a ponton nem árt megjegyezni azt sem, hogy egyesek szerint a body positivity térnyerését is egyre inkább csak üzleti érdekek motiválják. A társadalom szélére rekedt emberek megszólítására ugyanis kifejezetten jól használható a mozgalom marketingkampányok és influenszerek segítségével. Nagyon jól célozható célcsoportot jelentenek, akiknek ugyanúgy eladhatók az egyes termékek, csak testpozitív köntösbe bújtatva. Plus-size modellek, sminktelen arcok, néhány testi hiba és már kész is a hirdetés.

A bejegyzés szerzője Nagy Fruzsina, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

Totth Benedek Holtverseny című regénye 2014-ben jelent meg és azóta is a kortárs magyar alkotások egyik legjobbjaként tartják számon. Elszabadult fiatalok, sport, buli, bántalmazás és a következmények hiánya - így foglalnám össze. A könyv megterhelő, kíméletlen és néha embertelen, mégis magával ragad a történet és a nyelvezet már az első oldalon. Dragomán György szerint „Trainspotting az uszodában. Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz.” Egyszerűen nem lehet letenni.

A cikk spoilert tartalmaz!

(via)

A bántalmazás (bullying, cyber bullying) manapság egy általános probléma. Legyen szó apró piszkálódásról vagy akár szexuális zaklatásról, minden közösségben (iskola, sport stb.) jelen van és sajnos egyetlen fiatal sem marad ki belőle, különösen mióta az internet vált a szociális kapcsolatok és ismeretségek új színterévé, és mióta a social media határozza meg az emberek mindennapját. A jelenség gyakorisága és komolysága miatt nem meglepő, hogy egyre több irodalmi mű dolgozza fel a bántalmazás témát, gyakran figyelemfelkeltő, edukatív szándékkal. Fontos, hogy beszéljünk róla, hiszen olyan komoly sebeket okozhat, melyek terhét sokan felnőttként is cipelik. A bullying sokszor csak akkor kap kellő figyelmet és csak akkor jönnek az intézkedések, amikor már túlságosan súlyos a helyzet. De mi történik akkor, ha nem kap figyelmet a probléma? Mi van akkor, ha valódi következmények nélkül bármit meg lehet tenni?

Következmények nélkül

Fontos kérdésekre kaphatunk választ Totth Benedek döbbenetes regényéből, melynek energikussága és őszintesége néha szórakoztat, néha elborzaszt, de az biztos, hogy nem hagy nyugodni az utolsó betűig – és még azután sem… A bántalmazás legkülönbözőbb formái lelhetők fel a Holtversenyben: a baráti társaságon belül is zajlik a folyamatos szemétkedés, társaságon kívüli embereket is zaklatnak, illetve lányok esetében nagyon komolyan előkerül a szexuális zaklatás témaköre. A Holtverseny pontosan olyan világot ábrázol, amiben bárki bármit megtehet, következmények nélkül. Az azonban nyilvánvaló, hogy mindennek van következménye, így hát a mű végén az sem marad el.

„A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában.” Műfaját tehát nehéz meghatározni: Totth Benedek műve egy olyan problémakönyv, melyben egyaránt keverednek a klasszikus regényműfajok, mint a krimi, a kamaszregény, lélektani thriller vagy fejlődésregény, de közben ugyanúgy sorolható a manapság nagyon divatos, sokszor használt, de még képlékeny „Young Adult irodalom” műfajához is.

(via)

A regény egy olyan világba kalauzolja az olvasókat, mely a többség számára minden bizonnyal kevéssé ismert ilyen formában. A cselekmény egy név nélküli, vidéki városban – a paneldzsungel és az újgazdag környék között – játszódik és a helyi középiskolások néhány tagjára összpontosít. A szereplők élsportolók: úszók és vízilabdázók, akiken nehéz rendesen kiigazodni. A problémás banda tagjai: Kacsa, a bandavezér, az elkényeztetett, folyamatosan szemétkedő gazdag fiú; Bója, a vízilabdás srác; Zolika, a legcsöndesebb tag, a lúzer, akit Kacsa folyamatosan szekál; illetve a negyedik tag a névtelen elbeszélő. A lányok – Niki és Viki – szintén úszók, erősen tárgyiasítva jellennek meg a műben, akikkel bármit megtehet bármelyik fiú, ők igazából be vannak dobva a „közösbe”.

A szereplők karaktere nem túlzottan árnyalt, nyers erejük és elemi megnyilvánulásaik teszik őket egyszerre hitelessé és parodisztikussá. A baráti társaságon keresztül betekintést nyerünk az uszoda történéseibe, az élsport izgalmas és sokszor nagyon barátságtalan világába. Egy olyan világba, ahol nemcsak az ellenfelek, hanem barátok között is megy a versengés, folyamatos a rivalizálás, hiszen a sport számukra nem csupán egy hobbi, hanem maga az élet. A kamaszoknak minimális a kapcsolata szüleikkel és más felnőttekkel, isznak, drogoznak, aktív és legkevésbé sem felelősségteljes szexuális életet élnek, mindezt pedig fokozza agresszív, bántalmazó viselkedésük. Amikor nem edzésen, versenyen vagy iskolában vannak, akkor kocsmáznak vagy betépnek és pornót néznek Kacsánál, ahol bármit lehet – de természetesen mindent csak Kacsa játékszabályai szerint.

(via)

Ami a sorok között van…

A nyitójelenet olyan, mint egy vad road movie és ettől a pillanattól kezdve beindul a regény, mely az olvasót végig feszültségben tartva vált ki érzelmi hatásokat, mígnem eljut a történet végéig, a csattanóhoz, ami egy teljesen értelmetlen gyilkosság. Nem kellett volna így történnie, ez egy döntés volt, egy olyan döntés, amivel Totth Benedeknek sikerült szemléltetnie, hogy igenis van következménye a szabályok nélküli életnek. Arról viszont már nem kapunk több információt, hogy mit kezdenek ezzel a szereplők. Itt ugyanis bármiféle lezárás nélkül véget ér a történet. Ez a lezáratlanság viszont kulcsfontosságú, hiszen azt sugallja, hogy ez az egész – a korábbi cselekedetek és a tragédia – egy olyan valami, aminek sosem lehet és sosem lesz vége, amiből nem lehet kitörni, amin nem lehet változtatni és amit nem lehet visszafordítani. Hogy miért? Mert mindez annak a következménye, hogy nincsenek következmények a szereplők életében, nem törődnek semmivel, valóságtól elrugaszkodó, saját szabályok szerint élnek, folyamatos körülöttük a lelki és fizikai terror, nem léteznek számukra értékek.

És ezen a ponton döbben rá az olvasó, hogy nem feltétlenül a megtörtént események teszik sokkolóan nyomasztóvá a regényt, hanem a sorok között megbúvó jelenségek. A valódi emberi kapcsolatok kialakításának elutasítása, barátok és lányok tárgyiasítása, a következmények figyelmen kívül hagyása, összességében tehát a szereplők üres jelleme és életfelfogása teszi az olvasó számára nehezen emészthetővé a történetet, ugyanakkor ettől válik hitelessé is. Ez a Holtverseny kulcsa és értelme. Remek alkotás, őszinte szöveg, ami olvastatja magát és ami hihetetlenül fontos témákat dolgoz fel. Valóban nem véletlen, hogy a mai napig az egyik legjobb hazai kortárs regénynek tartják.

Ráadás – A Niki novella

A Holtverseny 2018-as, bővített kiadásának végén van egy Niki című novella, amelyből egy kicsit részletesebben megismerhetjük Kacsa, vagyis a bandavezér barátnőjét és azt, hogy ő hogyan élte meg a történéseket. A novella leírja a regény egyik kifejezetten durva részét Niki szemszögéből. Erről készült Totth Benedekkel egy interjú „Zavart, hogy a lányok tárgyiasítva jelennek meg a Holtversenyben” címmel.

A bejegyzés szerzője Mihalek Nóra, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

A 21. század pörgős világa tele van folyamatosan változó marketing és branding trendekkel. Nagyon fontos a CSR, a brand purpose kommunikációja, tarol környezetvédelem beemelése a marketingbe, és a fontos és aktuális társadalmi kérdésekre is reagálni kell. Mi az, ami mégis újdonság és könnyen kiemelhet egy brandet a tömegből? A kortárs képzőművészet és márka kollaboráció egy gyakran megjelenő, de mégsem nagyon elterjedt üzleti és támogatói eszköz, amiből mind a művész, mind a brand profitálhat. Lássuk milyen lehetőségeket rejt és milyen fajtái vannak.

“Art is sexy! Art is money-sexy! Art is money-sexy-social-climbing-fantastic!” (Thomas Hoving, a New-York-i Metropolitan Museum of Art volt igazgatója)

Elsőre úgy tűnhet, hogy a művészet és a brandek világa nagyon különböző értékeket képviselnek, mások a prioritások és a dinamikák, az egyik világ nem érti a másikat. Bár ebben van némi igazság, érdekes megvizsgálni, hogy az együttműködés nem egy óriási lehetőség-e inkább mindkét félnek.

A két világ különbözősége ellenére számtalanszor bebizonyosodott, hogy ahhoz, hogy az emberek és a márkák között szoros kötődés jöjjön létre, a művészet egy nagyon hatásos eszköz. A kortárs művészet mind értékrendben és jelentésben, mind vizualitásban olyan értékeket közvetít, hogy ütős branding eszköz lehet. Tökéletesen megalapozza ezt, hogy a művészet mindig is különleges helyet foglalt el a társadalomban. A kortárs művészetek világára a sokan úgy gondolnak, mint valamire, ami intelligens, exkluzív és különleges, ami kultúrát és presztízst sugároz.

A nagy márkák művészeti együttműködései felkeltik a sajtó és a nyilvánosság figyelmét és felpezsdítik a brand kreativitását - új, az adott művészt kedvelő csoportokhoz juttatva el a hírük. Ezek a kollaborációk megnyitják a lehetőséget arra is, hogy a márka kapcsolatba kerüljön a kortárs művészeti világ hírességeivel, a közönség számára bizonyítva ezzel a márka esztétikai érzékenységét.

A művész és brand együttműködések valószínűleg nem csak azt a közönséget tudják elérni, amelyik eddig is érdeklődött a márka, termék vagy szolgáltatás iránt, hanem olyan új csoportokat, akik a művész személye, a kezdeményezés témája vagy az új vizuális világ miatt figyelnek fel rájuk.

Nézzük, milyen formái vannak a kortárs képzőművészet és egy márka együttműködéseknek.

Limitált kiadású kollekciók

Az egyik legtipikusabb kollaborációs mód egy közös, limitált kiadású kollekció tervezése, ami az adott márka neve alatt és a művész vizuális világát tükrözve jön létre. Ez lehet egy táskakollekció például, de víz, kávé vagy kozmetikai termékek is új csomagolást kaphatnak. Így a műalkotások viselhetővé, hordozhatóvá, használhatóvá válnak, a tulajdonosok imázsának részei lesznek. A luxus divat és a művészet összeolvadásának érdekes hatása, hogy a luxus divattermék általában az együttműködés megfizethetőbb részévé válik a valódi híres és értékes műalkotásokhoz képest. Habár egy táskával, sállal vagy ruhával az emberek nem birtokolnak tényleges műalkotásokat, mégis így érezhetik, ami ezeket a termékeket még kívánatosabbá teszi. Az adott tárgy egy lehetőség arra, hogy egy művész autentikus darabját birtokolhassák, ezt megmutathassák, mégis relatíve alacsony áron.

Erre tökéletes példa a Louis Vuitton és Yayoi Kusama közös kollekciója 2012-ből, ami táskákból, kiegészítőkből és ruhadarabokból is állt. Az együttműködésnek akkora sikere volt, hogy tovább is lett fejlesztve concept store-rá. A concept store olyan márkaüzletet takar, ahol termékek mellett nagyon hangsúlyos a brand kultúra építése. Egy életérzést, életstílust közvetít és a márka termékeinek egy gondosan kiválogatott kis része található csak meg. Kiemelten fontos az üzlet által nyújtott élmény, amit a design-al, eseményekkel, együttműködésekkel, exkluzív kínálattal próbálnak elérni.

Yayoi Kusama kollaborációja a Louis Vuittonnal (via)

Egy másik példa a Rodin kozmetikai márka együttműködése Donald Robertson művésszel, ahol a Sellő névre hallgató limitált kiadású kozmetikum kollekciót alkották meg.

A Rodin együttműködése Donald Robertsonnal – „Mermaid” kozmetikum kollekció (via)

Ezek a kollekciók általában nagy figyelmet kapnak a médiában, megjelenéseket, eseményeket lehet rájuk felépíteni. Habár ebben a helyzetben a művésznek előre meghatározott szabályrendszer keretein belül kell alkotnia - amit az adott brand vizuális világa és a termék is meghatároz-, ezen kívül általában nagy szabadságot hagyhat a kreativitásának.

Független műtárgy

A következő kategória sokkal szabadabb, itt a műtárgy a termékektől függetlenül jelenik meg, de a márkához kapcsolódva, annak üzleteiben. Itt inkább azon van a hangsúly, hogy a márka presztízsét emeljék, indirekten kommunikáljanak művészettel a brand identitásáról, értékeiről, nem a konkrét termékeket akarják kívánatosabbá tenni. Itt is megvan a vizuális és értékrendi együttműködés a márka és a művész között, kölcsönösen emelik egymás értékét, de ez sokkal kevésbé direkt, mintha a terméken jelenne meg. Ide tartozik, amikor egy művész munkája megtalálható a márka zászlóshajó üzleteiben, a művész munkáinak felhasználása eseményeken vagy kampányokhoz. Itt a művész nincs olyan fix keretek közé szorítva mintha egy terméket kellene újraálmodnia, így sokkal szabadabb az alkotásban és kreatív ötletekben, bár természetesen itt is lehetnek megkötések és irányvonalak.     

Erre példa a Louis Vuitton 2006-os együttműködése, amikor a márka Olafur Eliasson dán-izlandi képzőművésszel dolgozott együtt. A művész „Eye see you” című művét karácsony környékén mutatták be, és három hónapon keresztül világszerte a Louis Vuitton üzletek kirakataiban volt látható. Ez az együttműködés azért is különleges, mivel a márka úgy döntött, hogy hónapokig nem mutat semmilyen saját terméket a kirakatokban, hanem csak ezzel az alkotással képviselik magukat az év egyik legnépszerűbb vásárló időszakában.

A műtárgy egy hatalmas, ragyogó szem, ami rávillan a mellette elsétáló emberekre, ezzel az ő kíváncsi tekintetüket imitálva. A napelemes lámpa egy pupillát formál, és kapcsolatot teremt a bolt és a közönség között.

Olafur Eliasson „Eye see you” című műve egy Louis Vuitton üzlet kirakatában (via)

Olafur Eliasson: „Eye see you”(via)

Múzeumok, művészeti központok

Ez a fajta együttműködés a brand szorosabb és hosszú távú kapcsolata a művészetekkel. Egyes márkák olyan elkötelezetten fektetnek a művészetbe, hogy teljes múzeumokat, galériákat vagy művészeti tereket álmodnak meg.

A Louis Vuitton például megnyitotta a Louis Vuitton Foundation-t Párizsban, amit egy új fejezetnek tartanak a cég művészeti pártfogásának történetében. Bernard Arnault, az LVMH Csoport elnöke a Louis Vuitton Foundation-t a következőképpen jellemezte:

"Ez egy olyan tér, amely párbeszédet kezdeményez a nyilvánossággal, egy intellektuális platform a művészeknek és a szakmának a vitára és gondolkodásra."

Ezek a művészeti központok tökéletesek a közönséggel való interakcióra, és javítják a márka elismertségét és hírnevét, miközben értéket nyújtanak a nyilvánosság és a szakma számára.

A Foundation Louis Vuitton épülete Párizsban (via)

Frank Gehry: „Fish Lamp” című műve (a Foundation Louis Vuitton-ban kiállítva) (via)

A művészetek szponzorálása

A művészetek szponzorálása is a gyakori művészeti együttműködések egyike. Bár azt gondolnánk, hogy ez kevésbé nyereséges a vállalatok számára, ezt a módszert is többek között a kompenzáció motiválja. Nem minden márka helyzete olyan könnyű, mint a divatmárkáké művészeti együttműködés tekintetében. Például a kőolaj-, fegyver- és dohányipari vállalatoknak is szükségük van imázsépítésre, és a fent említett együttműködések kevésbé illeszthetőek be a márkák profiljába, sőt talán kivitelezhetetlen is számukra. A művészetek szponzorálása mégis jó stratégia ezen cégek vállalati imázsának javítására is. Ezt mutatja, hogy Amerikában és Nagy-Britanniában ezen ágazatoknak brandjei a legnagyobbak művészeti szponzorációban.

A szponzorációból kiinduló együttműködés is megjelenést nyújt katalógusokban, plakátokban, promóciós anyagokban, és összekapcsolja a márkanevet a művészettel, pozitív dolgokkal és a jóakarattal. Az American New Museum of Contemporary Art-ot és a Metropolitan Museum of Art-ot egyaránt támogatta a Philip Morris az elmúlt évtizedekben.

Művészeti események és projektek

Végül, de nem utolsó sorban, fontos megemlíteni a különböző eseményeket, pályázatokat és projekteket, amiket egy brand és egy művész közösen hoz létre. Ebben a kategóriában sokféle lehetőség van, és általában mind a művész, mind a brand aktív részvételét igényli.

Itt kiemelném az Absolut vodka együttműködését Andy Warhollal (vagyis a The Andy Warhol Foundation-nel) 2014-től. Warhol és az Absolut közötti együttműködés 1986-ban kezdődött, amikor a művész még életben volt és sikeres címkét tervezett a vodka márkának, ami minden idők egyik legikonikusabb művész-márka együttműködésévé vált. Ennek a fontos kapcsolatnak az emlékére az Absolut egy összetett kampányt hozott létre 2014-ben az Andy Warhol Alapítvánnyal. Egyik egy fontos része egy buli volt, egy különleges éjszakai élmény. Egy fényművész és egy kísérleti EVP (electronic voice phenomenon) művész dolgozott együtt a kreatív élmény megalkotásában egy interaktív fényinstallációval, amely Warhol szavait keverte hanghullámokkal kiegészítve. A projekt egy műtárgycserét is tartalmazott. Célja az volt, hogy világ legnagyobb online művészeti csereberéje legyen, ahol a résztvevők beküldtek egy-egy digitális műalkotást, és mindenki cserébe is kapott egyet. Az legizgalmasabb talán mégis az volt, hogy Andy Warhol egyik eredeti alkotását is bevonták a cserébe.

A fent említett módszereken kívül is találkozhatunk művész és márka együttműködésekkel, de ezek a fő irányok. Ezek sokfélesége is mutatja, mennyi lehetőség rejlik egy ilyen együttműködésben, mennyit adhat egy brandhez, mennyit kaphat tőle egy művész, és mennyi kreatív lehetőség van személyre szabni a projekteket.  

A bejegyzés szerzője Kiss Dorottya Réka. 

A következőkban azt a kérdést járjuk körül, hogy a mesterséges intelligencia (MI) hogyan hat az ízlésünkre: a poszt középpontjában a külföldi és magyar piac jelenleg legnépszerűbb streaming szolgáltatója, a Netflix áll. Rendkívül érdekes, hogy hogyan tematizálja és alakítja át a streaming a televíziózást, és az, hogy a legnagyobb szolgáltató milyen eszközökhöz nyúl annak érdekében, hogy a nézők egyre jobb eszközökön, egyre inkább a nekik tetsző műsorokat nézhessenek. Ez a jelenség több tudományterületet is érint, ezért szociológiai, gazdasági és technológiai szemüvegen keresztül is vizsgáljuk majd Netflixet és a felhasználókra gyakorolt hatását. Célunk, hogy láthatóvá váljon az emberi döntéshozás „meghekkelése”, médiafogyasztásunk átalakulása, illetve az esztétikai érzetünk befolyásolásának képessége és lehetősége.

A „modern kor hatalma” maga az algoritmus. A biotechnológia és információs technológia összeolvadásából olyan algoritmusok születnek, amelyek szinte jobban megértik az érzéseinket, mint mi saját magunkat. A hatalmunk, vagyis a választásunk szabadsága pedig innentől kezdve már nem feltétlenül a mi kezünkben lesz. A MI-val kéz a kézben járó biometrikus szenzorok és a big data algoritmusok meghekkelhetik érzéseinket, vágyainkat, és pontosan tudni fogják mindazt, amit mi sem tudunk saját magunkról: hogy kik is vagyunk valójában, és hogy mit is akarunk. Egy algoritmus mindezek mellett abban is segíthet, hogy érdeklődési körünk alapján melyik filmet nézzük meg, de a szem és arcizmok mozgását követve képes lehet az emberek érzelmeit is felismerni, pont úgy, ahogy azt Kínában élő emberek tapasztalják a digitális diktatúrában. 

Egy kezdetben DVD árusításával foglalkozó amerikai cég az MI által használt technikákat gyűjtötte össze, és integrálta egy közös rendszerbe. Ez, a már-már tökélyre fejlesztett rendszer az, amit ma Netflix-ként ismerünk – és ami befolyásolja az esztétikai érzékünket, ha úgy tetszik, az ízlésünket.

Mert éhezzük az élményt

Az élmények és azok megélése életünk részei, alapvető igényünk van ezekre a kezdetektől fogva, és lesz a jövőben is. A szórakoztatás iparággá alakult, a nagy cégek pedig rájöttek, hogy óriási és kiaknázatlan lehetőség van abban, ha az élményvágy kielégítése mellett létrehozzák és táplálják is mindazt. Egyebek mellett a Netflix leghatalmasabb potenciálja pont ebben áll. Kapcsolatba lép velünk, kihasználja a kényelem iránti igényünket, majd tűélesen analizált preferenciáink alapján táplálja a vágyainkat: az algoritmusa segít, hogy azt a tartalmat nézzük, úgy, és leginkább akkor, ahogyan azt mi nézőként szeretnénk.

A következő ábra azt mutatja be, hogy az élmények sokkal fontosabbak a fogyasztóknak, mint egy adott termék, vagy szolgáltatás. Ha a termék, vagy szolgáltatás használata nem okoz élményt, akkor ezek legtöbbször feleslegessé válnak a felhsználók számára: 

A fogyasztók már nem csak árukat és szolgáltatásokat keresnek, hanem főként élményeket (via)

Az amerikai cég több területen is alkalmazza a mesterséges intelligenciát. Ilyen a streaming minőség meghatározása, a filmszerkesztési utómunkálatok, a filmgyártás helymeghatározása, a saját gyártású filmek létrehozása, vagy a tartalom ajánlások személyreszabása - itt mind MI által átszőtt megoldásokat találhatunk. Az utóbbi években ez az ajánlási- és személyre szabási rendszer lett a vállalat egyik legnagyobb értékesítési erőssége, ezért a következőkben ezt a megoldást vizsgáljuk. 

Személyre szabás: a Netflix fő versenyelőnye

Felmerült már benned, hogy miért ajánl minden egyes filmnézés előtt különböző filmeket a Netflix? Vagy az, hogy éppen hogyan profilozza a több mint 100 millió előfizetőjét? Az adat kardinális tényező, és a kérdés megválaszolásának kulcsa is az adatainkban keresendő. A Netlixnél ugyanis sosem tagadták, rengeteg információt gyűjtenek rólunk:

„Tudjuk, hogy a nap melyik órájában nézed a tartalmat, hogy mennyi ideig nézted, tudjuk, hogy mit néztél előtte, mit néztél utána, hogy a számítógépeden, az okostelefononodon vagy tableten nézted-e, illetve az is, hogy melyik profilból nézted. Nagyon sok információnk van.”– mondta Todd Yellin, a Netflix termékmenedzsment igazgatója.

Minden ilyen megoldás tulajdonképpen egy üzleti problémára vezethető vissza. A „probléma” az, hogy a Netflix hatalmas tartalomkönyvtárral rendelkezik, amely dinamikusan változik, és a felhasználó számára mindez túl bőséges kínálatot jelenthet. A felhasználó nem akar csalódni, előfizetéséért cserébe az érdeklődésének megfelelő tartalmat akarja megtalálni, azaz azt a személyes élményt keresi, amit a lineáris televíziózás során nem feltétlenül kaphat meg. A Netflix ajánlási rendszere pont erre a problémára ad megoldást, és ezt aknázza ki.

A Netflix már évekkel ezelőtt arra törekedett, hogy minden filmet adatokra lehessen bontani, a filmproducereknek pedig fizettek is, hogy minél pontosabban tudják az adott filmet bekategorizálni. Alexis Madrigal technológiai újságíró is alátámasztja azt, hogy a Netflix könyvtárában lévő összes terméket hatalmas címkék sorozatára bontják, amelyek nemcsak helyekre vagy a szereplőkre vonatkoznak, hanem sokkal szélesebb kategóriákra is, mint például "erkölcs" vagy "érzelmi hatás". A fő algoritmusuk tehát nagyon finoman meghatározott, több mint 27 000 (!) mikro-műfaj alapján működik. Ez a megoldás lehetővé teszi a cég számára, hogy nagy pontossággal testre szabhassák a javasolt filmeket vagy sorozatokat, és így nekünk tetsző ajánlásokat kaphassunk. A folyamatos fejlesztésre való igényt bizonyítja, hogy 2016-ig „csak” földrajzi, életkori és nemi adatok szerint szegmentáltak, mára pedig globálisan körülbelül 2000 preferencia- és ízlésközösséget, úgynevezett klasztert generáltak. Attól függően pedig, hogy milyen az ízlésünk, egyfajta virtuális közösséghez tartozunk, amelyben a tartalom is dinamikusan változik interakcióink hatására. A személyre szabhatóság alapja tehát a tartalom címkézése és a virtuális „közösségek” kialakítása.

  Vajon milyen hatással vannak az algoritmusok a választásunk szabadságára? (via)

Valójában a Netflix fő algoritmusa sokkal több, mint egy elektronikus „műszer”, amely korábbi döntések alapján minden előfizető számára külön címeket ajánl. Ez egy felfoghatatlanul komplex rendszer, ami a datascience és a gépi tanulás eszközeivel folyamatosan átalakítja a látszólag kaotikus viselkedésünket ismétlődő és ezért kiszámítható mintákká. A Netflix korántsem csak streaming filmeket és TV-műsorokat szolgáltat, hanem megpróbálja kielégíteni azokat a vágyainkat, amelyekről esetleg mi magunk sem tudunk.

A rendszer négy különféle módszerre épül:

1. a felhasználók személyes profiljára: tehát korábbi választásainkra, az ötcsillagos visszacsatolási és besorolási rendszerre, ahol értékelni tudjuk a filmeket, a görgetési tevékenységünkre és a megtekintési szokásainkra, azaz az interakcióinkra; 
2. az együttműködési szűrésre a „ügyfélklaszterek” révén: ez egy ajánlási technika, amely a felhasználói visszajelzéseken alapul
3. a címkéző rendszerre, amely szorosan összekapcsolódó filmek (pl. ugyanazon rendező által készített vagy ugyanazon műfajú filmek) csoportosítását célozza
4. a Netflix saját kereskedelmi prioritásaira.

Az algoritmus gyakorlati működése úgy elemezhető, hogy amikor például egy Netflix felhasználó a „Stranger Things” című sorozatot nézi, akkor az interakció során elemzett adatnyomok betáplálódnak a PRS-be (Personalization and Recommendation System röviden: PRS), amely meghatározza a felhasználó valószínű viselkedési és megfigyelési mintáját. Ez azt eredményezi, hogy a felhasználó a következő bejelentkezésekor ajánlásokat kap. Ez a folyamat mindig folytatódik, és a rendszer aszerint módosítja az ajánlásokat, ahogyan a felhasználó viselkedett a platformon. Minden egyes alkalommal, amikor a felhasználó bejelentkezik, ezen minták alapján talál egy újból generált és meghatározott tartalomkatalógust. A PRS rendkívül adaptív, folyamatosan alkalmazkodik az új interakciókhoz, éppen ezért a felhasználó számára mutatott tartalom egyre inkább egy olyan felhasználói profilt állít elő, amely sokkal inkább a PRS saját logikájára támaszkodik, mint a felhasználó valódi és autonóm nyílt interakcióira. Tehát az, amit mérnek, nem a felhasználó spontán és szándékos elkötelezettsége. Ez az algoritmikus determinizmus hozza létre azt, amit Cheney-Lippold algoritmikus identitásnak nevez.

„Ezt az identitást olyan cégek generálják, amelyek feltérképezik, összehasonlítják, majd algoritmikusan értelmezik a felhasználók adatait annak érdekében, hogy megértsék a felhasználók identitását, de nem a tényleges személyiségét, hanem digitális identitás vagy profil formájában.”

 A profilunk alapján mutatják be nekünk a filmeket reklámozó képeket (via)

Betekintő: a kép, amely többet mond minden szónál

Hiába egy mesterien kidolgozott ajánlási rendszer, ha végsősoron a felhasználó nem kattint. A Netflix erre is kidolgozott egy megoldást, mégpedig a filmeket bemutató miniatűrök (angolul: „thumbnail”-ek) generálása és személyre szabása révén.

 Egy sorozat megannyi thumbnail-je, ízlésünktől függően (via)

Minden egyes filmet vagy sorozatot ugyanis a tartalomkönyvtáron belül úgynevezett indexképekkel reklámoznak. A cél, hogy minden műsorhoz olyan képek társuljanak, amelyek kiemelik az egyes tagok szempontjából releváns vizuális tartalmat, és így biztosan elköteleződést, tehát kattintást vált ki. Minden esetben több száz fajta képet rendelnek a film bemutatására, amelyből az előfizetőknek mindig a legrelevánsabbat használják fel. Mindegyik képpel tehát másfajta személyiség típusokat, különböző ízléscsoportokat próbálnak megszólítani, vagy ahhoz hangolják a képet, hogy milyen más filmeket és sorozatokat néztünk meg korábban. 

Elég egyértelműnek látszik, hogy a Netflix adatainak kombinációja, algoritmikus személyre szabása és kormányzása, illetve hatalmas tartalomkönyvtára mind-mind olyan tényezők, amelyek a felhasználókat még inkább a képernyő elé fogják vonzani. Az igény adott a közönség részéről – és láthatóan a Netflix erre tökéletesen reagál.

Fontos azonban látnunk, hogy bármilyen kifinomult is a Netflix címkézési folyamata, az előzetes preferenciáinkból és interakcióinkból kiszűrt metaadatok és együttműködési szűrők nem képesek teljes mértékben utánozni az egyedi ízlést. Ehelyett tűélesen analizált és megalapozott döntéseket hoznak, amelyek az esetek többségében valóban személyre szabott ajánlást jelent. Ez persze a legtöbb esetben hűen tükrözi valódi igényünket, de mivel matematikai képleten működő rendszerekről beszélünk, a folyamaton belül mindig érdemes a végső emberi döntéshozással, mint elemmel számolni. Valódi és teljes személyre szabottságról akkor beszélhetnénk, ha MI a gondolatunkat is olvasná, és azokat a váratlan emberi döntéshozásból adódó fordulatokat is meg tudná fejteni, ami bennünk megy végbe. Ugyanis a gép sosem fogja tudni, hogy két hét teljes horror „filmmaraton” után mikor vágyunk egy kis romantikára, vagy netalántán vígjátékra. Az algoritmusok – jelenlegi fejlettségi szintükön – sosem lesznek képesek fontos döntéseket hozni helyettünk, mivel a számítógépes algoritmusoknak nincsennek érzelmeik, sem ösztöneik.

A bejegyzés szerzője Gyenes Donát, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

A színház egy olyan művészeti ág, amely végigkísérte az emberiség történetét. Úgy, mint az emberek életében, a színházban is komoly változások következtek be a digitalizációnak köszönhetően. Azonban Magyarországon az online terjesztett színházi előadásoknak még nem jött el a forradalma. Mit változtatott ezen a koronavírus-járvány?

A járványügyi korlátozások 2020 tavaszán nehéz helyzetbe hozták a színházakat. Sorra kellett elhalasztaniuk, később lemondaniuk a tervezett előadásokat, így súlyos bevételektől estek el. Az újranyitás lehetőségét is bizonytalanság övezte, így a helyzet orvoslására olyan megoldásokat kellett találni, melyek egyrészt kielégíthetik a nézői igényeket, másrészt bevételi forrást biztosíthatnak a színházi szakma szereplőinek - bármilyen csekély is ez a bevétel. Így alakultak meg a karanténszínházak, egyre több lett az interneten közvetített felolvasóest és nyílt próba, valamint sok intézmény megosztotta archív előadásainak felvételeit. A kultúrafogyasztás hirtelen áttevődött az online térbe, amelyhez átmenet nélkül, minél hamarabb kellett alkalmazkodni fogyasztói és előállítói oldalról is. Bár a felvételről visszanézhető színdarabok nem számítottak teljesen újdonságnak, hiszen a járvány előtt is elérhető volt néhány felvétel az interneten, DVD-n vagy esetleg a moziban, de a kialakult helyzet miatt nagyobb hangsúly került ezekre az előadásokra.

 (via)

Színházi darab a kanapéról

Amellett, hogy kárpótolják a nézőket az elmaradt előadásokért, az otthonról megtekinthető darabok élvezeti értéke csökken azáltal, hogy elveszik a közeg, az itt és most hatás. Egy előadásnak a nézők nem csak passzív élvezői, hanem aktív résztvevői is, reakcióik beleépülnek a darabba, ezzel tud minden előadás sajátos élményt nyújtani közönsége számára. A nézőtéren ülők könnyebben átélhetik az előadást, ha tömegben vannak, ahol a belőlük kiváltott érzelmek a körülöttük lévőkre is hatnak. Így válik egy-egy előadás megismételhetetlenné, hiszen az, ami a következő alaklommal létrejön, mozzanataiban valami más lesz, még ha tartalom nem is változik. A közönség és a színjáték kapcsolata elengedhetetlen: nincs előadás közönség nélkül. Ezt erősíti a színházi tér, ahol a színjáték tere sokszor egybeolvad a közönség helyével. 

Otthon megszűnik a közösség élménye: a néző már nem közvetlen tanúja a történéseknek, reakciói nem lépnek kapcsolatba az előadással, így ez a fajta sajátos élmény elveszik. Az elé táruló látványt az operatőr szemén keresztül élheti meg, az ő fókuszát kell követnie. A színészi játékot kiegészíti a színpadi kép, viszont attól függetlenül, hogy a díszlet nem látszik teljes egészében, a drámai élmény megmarad, mert játék önmagában is megállja a helyét. A színjátékot otthonról szemlélő néző pedig ugyanúgy részesülhet a színdarabból származó érzelmi- és gondolatvilágból, amelyet feldolgozhat és a saját gondolatvilágához adhat, így a színjáték befogadójává válhat.A színházi élmény helyébe nem léphet az előadások filmfelvétele, azonban más szempontból hasznos lehet, ha a színházak elkezdik az ilyen típusú tartalmaik megosztását és népszerűsítését. 

 (via)

Csak karantén idején van értelme otthon színdarabot nézni?

Az online elérhetővé tett előadások megnyithatnak egy újfajta kultúrafogyasztási módot, ami a járványhelyzet nélkül lehet, hogy csak évekkel később alakult volna ki Magyarországon. Egy 2016-ban készített angliai tanulmány a digitálisan elérhető darabokhoz fűződő magatartási mintákat vizsgálta: a válaszadók szerint a színházi élmény egy új  formája jön létre, amely nem helyettesíti, hanem sokkal inkább kiegészíti a színházakhoz fűződő kapcsolatukat. Az online elérhető és az élőben közvetített előadások sokszor olcsóbbak, ráadásul akkor is lesz rá "helye" a nézőnek, ha a színházteremben teltház van. Azzal, hogy otthonról elérhető a színdarab, a fogyasztó időbeosztása is rugalmasabbá válhat, nem beszélve arról, hogy a színház megközelítése nem okoz problémát, így a földrajzi távolság sem akadály. Technikai szempontból viszont az előadás élvezetéhez elengedhetetlen a jó internetkapcsolat. 

 (via)

Joggal merülhet fel az aggodalom, hogyha elérhetővé válnak a színdarabok, akkor a teátrumokba egyre kevesebben fognak ellátogatni. A már említett tanulmány ezzel a kérdéssel is foglalkozott, és a megkérdezett színházak közül csupán a kisebb intézmények tapasztalták ezt a negatív hatást. A nagyobb színházak vagy nem érzékeltek változást, vagy növekvő érdeklődésről számoltak be, ami a jegyértékesítésben is mérhető volt.

Hogyan tovább?

A magyarországi színházak november óta nem tarthatnak előadásokat közönség előtt. Olyan digitális újítások jelentek meg és lettek népszerűek, amelyek ezt a nehéz helyzetet próbálták áthidalni. Bizonyos színházakban lehetőség nyílt online jegyeket vásárolni, a nézők otthonukból követhetik a streamelt előadásokat. Az élő előadások mellett folyamatosan váltak elérhetővé archív felvételek is: a lehetőségekről egy, a teátrumok által közösen létrehozott eSzinház nevű platformon átfogó képet kaphattak az érdeklődők - az előadások jegyvásárlás után megtekinthetők innen. Még az első hullám alatt készültek cikkek, amelyek az online elérhető darabokat szemlézték, illetve beszámoltak az Élő közvetítések a koronavírus idején nevű Facebook csoport létrejöttéről és működéséről, amely még most is szervezetten, aktívan működik. 

A kezdeti élénk érdeklődés a digitálisan elérhető darabok iránt remélhetőleg nem kezd el fogyatkozni, és így szélesebb körben is elterjedhet majd a színház fogyasztásának és értelmezésének ez az új módja. 

A bejegyzés szerzője Kovácsy Mara, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

35 évvel ezelőtt, április 26-án következett be az emberiség által okozott egyik legnagyobb műszaki katasztrófa. A csernobili atomerőmű-balesetet számos könyv, regény, dokumentumfilm és fikciós alkotás dolgozta fel, mégis az amerikai – brit koprodukcióban készült, Johan Renck által rendezett Chernobyl (2019) című  sorozat lett az az alkotás, amely nézők sokaságát kötötte a kanapéhoz. Sokakat foglalkoztat, hogy mi az elsöprő siker oka. Hiteles alkotás a történet feldolgozása és a mondanivaló szempontjából? 

A siker nem csupán a baleset bemutatásából, hanem a körülmények és a mikéntek ábrázolásából adódik: de milyen képet állít fel a a sorozat az egykori Szovjetunióról és az ottani intézkedésekről? Megkérdőjelezhető a hitelesség akkor, ha olyan képkockákat látunk, mint az alagsori termekben összegyűlt tanács, akik folyamatosan ideológiai jelmondatokkal dobálóznának, ahelyett, hogy megoldanák a problémát? Mi helyzet a vodkával színig telt poharakkal, amelyeket a helyiek rezzenéstelen arccal kortyolgatnak? Vagy a katonák herevédőivel és a meztelen bányászok történetével. 

Korhű korhangulat?

A Csernobil minisorozatban öt részen keresztül láthatjuk, ahogyan a fikció és a valóság összekeveredik, témája miatt a filmkritikusok történelmi- és katasztrófasorozatként is számontartják. A sorozat megpróbálta nyíltan a robbanás okozta káros sugárzás hatásait: feszültséget, félelmet és izgalmat kelt a diegetikusés a nem diegetikus (fiktív világon kívüli) hangokkal is, melyek telítve vannak a horror és a thriller elemeivel. Mivel a Csernobil nem dokumentumfilmként van kategorizálva – tehát nem ismeretterjesztő sorozat – ezért joggal használhatta a fikciós műalkotások elemeit: tehát, a valóságot szabadon eltúlozhatja dramaturgiailag. A televíziós sorozat esetében mindez kiegészült a szovjet világot felcimkéző, sztereotipikus vonások használatával.

A sorozat sikeresen adta át a kor hangulatát: ezt a helyszínek és a díszletek megválasztásával, valamint a karakterek ábrázolásával értek el a készítők. Az első képsorokban premier plánban mutatják Legaszov lakását, ahol ott van egy cirill betűs irattartó, amely a mai napig megtalálható minden szláv papír-írószer üzletben. Az óra, a gáztűzhely, a hűtő, a lakás előtt parkoló autó mind arra a korra utal, amelyben a sorozat játszódik. 

(via)

Mindezek ellenére Legaszov lakása több olyan kritikusnak is szemet szúrt, akik a sorozat történelmi hitelességét bírálták: a férfi a felső tízezerhez tartozik, így a sorozatban ábrázolt lakása nem felel meg a valóságnak. 

A csernobili atomerőműben és a kórházakban dolgozó szereplők munkaruhája pontosan megfelel azoknak a munkaruháknak, melyeket a '80-as években hordtak az ott dolgozók. A vodka és a cigaretta gyakori megjelenésére pedig úgy tekinthetünk, mint a szovjet társadalommal kapcsolatos, régről meghonosult sztereotípiákra.

(via)

A stáblistában több ukrán, orosz, lett, baltikumi és litván név szerepel: közülök többen pontosan tudták, hogy hogyan nézett ki 1986 Szovjetuniója. Az időszak egyik jellemzője a Hruscsov ideje alatt tervezett panellakások sokasága, melyek pontos megjelenítése annak köszönhető, hogy több jelenetet egy posztszovjet baltikumi városban forgattak. A hitelesség szempontjából fontos kiemelni azokat a kék-fehér buszokat, melyeket a lakosság kitelepítése során használtak, mivel a mai napig is használatban vannak a hasonló stílusban gyártott közlekedési eszközök. 

(via)

Ideológia vs. kárelhárítás

A minisorozat előtérbe helyezi az emberi felelősséget és a hanyagságot, mellyel a szovjet ideológiát illeti. Az 1. rész (1:23:45) a robbanás előtti pillanatot, majd az azt következő néhány órát szemlélteti. Turányi József abszurd ábrázolásnak tekinti a városi végrehajtó bizottság értekezleteit, mivel nem a kárelhárítással foglalkoztak, ahogy az a valóságban megtörtént, hanem sokkal inkább ideológiai jelmondatokat hangoztattak.

A 2. részben (Please Remain Calm) kulcsfontosságú jelenet Borisz Scserbina miniszterelnök-helyettes, és Valerij Legaszov akadémikus párbeszéde a helikopterben. Úton a felrobbant atomerőmű felé Scserbina megkéri a tudóst, hogy magyarázza el az RBMK típusú reaktorok működését – ha Legaszov nem engedelmeskedik, akkor kidobatja a helikopterből. A jelenet dramatizált és sztereotipikus elemei is rámutattak arra, hogy a sorozatnak milyen a katasztrófa tényeihez, és a szovejet világhoz való hozzáállása. A jelenet fő dramatizált eleme Scserbina és Legaszov kapcsolata, melyet a közöttük zajló párbeszéd nyomatékosít. A jelenetben látható, hogy Legaszov az a kétkedő és tudatos hős, aki nem vezető egyéniség, annak ellenére sem, hogy megvan a megfelelő tudása ehhez. Scserbina azt a szovjet miniszterelnök-helyettest típust testesíti meg, amelyet a nyugatiak elképzelnek: tudatlan, néhol felelőtlen, másokat elnyomó, fölényeskedő alak, akit csak a szovjet állami érdekek vezérelnek. A jelenet olyan képet fest a Szovjetunióról, amelyet a Nyugat képvisel és képviselt

(via)

A párbeszédről Turányi József újságíró négy tényt ír le:

1. Mivel az atomreaktorok működése, felépítése iskolai tananyag, ezért ha valaki e tudás hiányában van, az nemhogy miniszterelnök-helyettes, de még mérnök sem lehetne a Szovjetunióban.
2. Scserbina három hagyományos erőmű építését vezényelte le, még mielőtt miniszterelnök-helyettes lett.
3. A szovjet vezetésben Borisz Scserbina értett legjobban az atomenergetikához.
4. Turányi kiemeli egy viselkedési normát, mely szerint egy többdiplomás akadémikus, vagy miniszter sem engedte meg magának az ehhez hasonló magatartást.

Annak ellenére, hogy a felsoroltak megkérdőjelezik a sorozat valóságtartalmát, figyelembe kell venni azt is, hogy maga a párbeszéd annak érdekében valósult így meg, hogy a néző megértse, miről is van szó a továbbiakban.

Fokozott dráma

A sorozat több perspektívából közelíti meg a történteket: a likvidátorok, tűzoltók, orvosok, párttagok és a búvárok szemszöge mellett a tulai bányászok nézőpontja is helyet kap. Egy látványos jelenetben a bányászok meztelenül dolgoztak, miközben az atomerőmű alatt földalatti alagutat építenek, hogy lassítsák annak olvadását. Mivel a munkások nem kaptak ventilátort, ezért az elviselhetetlen meleg miatt úgy döntöttek, hogy megszabadulnak minden ruhájuktól. A valóságban viszont nincs írásos nyoma ennek, csak annyi, hogy védőruházat és kesztyű nélkül dolgoztak. A bányászok sorozatbeli meztelenségével viszont szemléltetni lehet azt az emberfeletti munkát, amelyet a likvidátorok végeztek, továbbá a drámaiság fokozása is a készítők célja lehetett.

(via)

A 3-4. rész (Open Wide, O Earth; The Happiness of All Mankind) rávilágít arra, hogy a kárelhárításhoz besorozott katonákra volt szükség. Pavelt (Barry Keoghan) a frissen sorozat fiatalt a vadászokhoz osztották be, Garo (Alexej Manvelov) és Bacso (Fares Fares) mellé. Turányi rendezői fogásként ítélte meg azt az eszközt, amelyet a katonák herevédőjeként alkalmaztak.Szöllősy Tibor orvosként volt Csernobilban, elmondása szerint ő nem találkozott ilyen védőfelszerelésekkel és nem is hallott róla, de attól még létezhetett. A fiktív herevédő a meztelen bányászokhoz hasonlóan hatáskeltő elemekként funkcionáltak

(via)

Aszódi Attilaa bejegyzésében az 5. részt (Vichnaya Pamyat) kulcsfontosságúnak tartja a történetmesélés szempontjából, annak ellenére, hogy ez a rész tartalmazza a legtöbb fiktív elemet. Ilyen például Legaszov prezentációja a tárgyaláson: a valóságban nem használta a piros és kék szemléltetőket, mivel nem is tartózkodott a helyszínen. Aszódi szerint a rendezőknek sikerült úgy ábrázolniuk a bonyolult műszaki folyamatokat, hogy azok közérthetővé váljanak a nézők számára: a minisorozat részletesen leírta az RBMK reaktor működését, a robbanás folyamatát, következményét és okait. Mindezek ellenére a Csernobil olyan képet alkotott a Szovjetunióról, amelyet a Nyugat képvisel és ezt az olyan a sztereotípiák is alátámasztják, mint az ideológiai beszédek, melyekben Leninre, a kommunizmusra, a szociális és hatalmi viszonyokra hivatkoznak.

(via)

Hogy hitelesen tudjuk értelmezni a minisorozatot és a benne felbukkanó hatáskeltő eszközöket, elengedhetetlen, hogy ismerjük annak valós történelmi, politikai és irodalmi hátterét. Tisztában kell lenni azzal, hogy ez nem dokumentumsorozat, hanem fikciós alkotás, mely lehetővé teszi azt, hogy a rendezők szabadon használják a különböző fikciós elemeket, annak érdekében, hogy drámai hatást keltsenek, miközben kockára teszik a sorozatban ábrázolt események történelmi hitelességét.

Ha érdekel, hogy mitől rémisztő a Csernobil című sorozat, kattins erre a blogposztunkra.

A bejegyzés szerzője Szántó Györgyi. a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

A 2020 júniusában alapított @sokan_kertetek oldal hatalmas lendülettel tört be a magyar instagramozók életébe: alig néhány hét alatt 50 ezer feliratkozót szerzett. Mi állhatott az influenszerek hiteltelenségére, önellentmondásaira, vagy éppen vicces bakijaira rávilágító profil sikere mögött, és mit mond ez el az influenszerek világáról?

Molnár Dávid, az oldal alapítója búcsúposztjában őszintén vall arról, hogy nyomasztóak voltak számára az influenszerek bejegyzései: látni a hozzájuk ömlő ajándékokat, a vásárlásaikat, és azt, hogy sok esetben semmihez sem értenek a posztoláson kívül. Ez ösztönözte a Sokan kértétek létrehozására, amelynek célja „a posztokkal szórakoztatni, a sztorikkal pedig bemutatni azt, hogy nem feltétlen valóság az, amit bizonyos inflenszereknél látunk – sőt”. Ez olyannyira sikeres volt, hogy egy-egy képlopáson felül az oldal egy olyan influenszert is lebuktatott, akiről kiderült, valójában nem is létezik, és az összes képe lopott. Emellett olyan hiteltelen vagy ellentmondásos együttműködésekre hívták fel a figyelmet, mint amikor gluténérzékenyként pizzát, vagy a cukorbetegként édességet hirdet valaki. 

Az érintettek reakcióit látva nem véletlen, hogy korábban nem tudott hasonló profilú kezdeményezés betörni a köztudatba: több, az oldalon megjelenő influenszer perrel fenyegetőzött, és végül az oldalt két meg nem nevezett személy jelentése miatt törölte az Instagram. A véleményvezérek közül többen kiálltak azonban a szerkesztők mellett, mivel hasznosnak tartották a munkájukat. A néhány hét alatt elért magas követőszám is alátámasztja, hogy a magyar instagramozók jelentős részének volt igénye az ilyen jellegű tartalomra.

(via)

Mi az oka, hogy a sokak által követett, kedvelt influenszereket „kigúnyoló”, hibáikat megosztó oldal ilyen népszerűvé vált? Milyen hatása van a közösségi médiának a mentális egészségünkre, és mit gondolunk valójában az influenszer-jelenségről?

Social media és mentális egészség

A közösségi média mentális egészségre gyakorolt hatásáról már számos tanulmány született, amelyek többségében arra jutottak, hogy a kamaszkori depresszió és szorongás terjedése a social media használatával párhuzamos ütemben növekszik. A közösségi oldalakat használó fiataloknak irreális elvárásoknak kell megfelelniük:

• legyenek „társadalmilag tökéletesek”, azaz rendelkezzenek minél több baráttal, követővel, velük folyamatosan tartsák a kapcsolatot
• ezen kívül legyenek „vizuálisan tökéletesek”: ennek része a tökéletes alak, a szép bőr és a csinos ruhák. 

Az előbbi ellvárás a FOMO jelenség, az utóbbi az önértékelési zavarok kiváltója lehet.

A hatalmas követőtáborral rendelkező influenszereknek ugyanezeknek az elvárásoknak kell megfelelniük, így a profiljuk sok esetben kizárólag gondosan megszerkesztett, csak a tökéletességet mutató képekből áll. Ez pedig egy öngerjesztő folyamat, hiszen a követők azt érezhetik, hogy ők nem elég jók, ha nem minden képük hibátlan, vagy ha nem a legjobb, legdrágább termékeket használják.

Miért követjük az influenszereket?

A Morning Consult 2000, 13 és 38 év közötti felhasználó megkérdezésével készített felmérést arról, hogy miért követnek influenszereket, ennek eredményeit láthatjuk a grafikonon:

(via)

Az első helyen a hitelesség áll, a második legfontosabb szempont az, hogy az influenszer egy, a követőt érdeklő témában szélesebb körű tudással rendelkezzen. A harmadik pedig, hogy a véleményvezér intelligens legyen. A lista első felében található még az az elvárás, hogy az adott influenszernek jó ízlése legyen, valamint, hogy a követők bízzanak az ajánlásaiban.

Várakozás vs. valóság

Eredetiség, hitelesség, érdekes gondolatok, megbízható ajánlások, egyedi stílus: a felhasználók tehát ezeket várják, de sokszor épp a felsoroltak ellenkezőjét kapják. Erre a problémára mutatnak rá azok a fórumok, ahol a valóságtól elrugaszkodott, szerkesztett fotókat gyűjtik össze, az influenszerek hibáira, önellentmondásaira rávilágító oldalak, vagy a képek elkészültét, és azok természetellenességét bemutató Instagram profilok. Egy, a szponzorált tartalmakról, termékmegjelenítéseket tartalmazó posztokról szóló kutatás szerint a felhasználók 42%-a túl soknak találta az ilyen jellegű bejegyzések arányát, 33% pedig kevésbé szereti ezeket, mint a hirdetéseket. A szerzők szerint ez a negatív attitűd abból adódhat, hogy a felhasználók megkérdőjelezik ezen ajánlások őszinteségét, és nem bíznak abban, hogy az influenszerek megfelelően jelölik ezeket a tartalmakat

Magyarországon egyelőre kevés az ezirányú kutatás, de a Sokan kértétek sikeréből arra következtethetünk, hogy sok felhasználó érez hasonlóképpen, és látják úgy, hogy az influenszerek sok esetben nem felelnek meg azoknak az elvárásoknak, amit a követőik támasztanak velük szemben.

Annak ellenére, hogy a social media-nak természetesen számos pozitív aspektusa van, bizonyítottan ártalmas is, különösen a kiskorúakra nézve. Rengeteg felhasználó osztozik tehát a @sokan_kertetek alapítójának szorongásában a platformok, és az online térben mutatott hamis, tökéletesnek mutatott életek miatt.

Azt látjuk, hogy az influenszer-kultúra még koránt sincs leáldozóban, ugyanakkor a Sokan kértétek profil megmutatta, hogy a nagy követőtáborok és a támogatottság mellett jelen van egy erős ellenérzés is a véleményvezérek irányába. Az oldalnak sikerült ezt a Magyarországon eddig széles körben kevéssé tárgyalt társadalmi jelenséget a hétköznapi diskurzus szintjére emelnie.

A bejegyzés szerzője Burai Krisztina, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója.