A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Body Positivity: mozgalom vagy kibúvó?

2021. május 28. - KomMédia BME

A testpozitivitás jó pár éve felkapott témája a közösségi oldalaknak. Mégis mi az, amitől igazán izgalmas lehet ez a kezdeményezés és milyen árnyoldalai vannak? Kik és mit képviselnek, ami miatt ekkora visszhangja van a témának?

A közösségi média segítségével futótűzként terjedtek el a body positive (azaz testpozitív) gondolatok, amik így egyre több és több emberhez jutottak el. A szemlélet egyik legnagyobb lelőhelye az Instagram: rengeteg olyan influenszer van a platformon, aki kifejezetten sok, a témában releváns tartalmat oszt meg, vagy akár az egész fiókját eköré építi ki.

Az elsők egyike: Tess Holiday

A mozgalom egyik neves képviselője Tess Holliday, aki 2012-ben alapított Instagram fiókjával az egyik első olyan plus size modell volt, aki kiállt a testpozitív gondolatok mellett. 2015-ben ő került fel elsőként a People Magazine címlapjára, az amerikai 20-as ruhaméretet (ez az EU 48-50 méret megfelelője) meghaladó modellek közül. Mára már 2,1 millió követőt tudhat magának Instagramon, és saját ruhamárkát is alapított, amely kifejezetten a plus size méretekre lett szabva. Tess bátran vállalja önmagát úgy, ahogy van, és aktívan hirdeti a különbözőség elfogadását: legfőkképpen a női túlsúly normalizását, a teltebb idomok népszerűsítését képviseli.

th.png

(via)

Nemcsak a test a fontos

Természetesen nem egyedüli a témában, rajta kívül még számtalan olyan, sokak által követett influenszerrel találkozhatunk, akik a testpozitív irányzat elkötelezett tagjai. Mindenki kicsit magára formálja a mozgalom értékeit, és a saját problémáiról, a saját nyelvén, egyéni stílusában kommunikál a közönség felé. Például a híres énekesnő, Alicia Keys a természetes szépség fontosságára hívja fel a figyelmet: 2016-tól kezdve minden rendezvényen smink nélkül jelent meg.

Em Ford – angol influencer – felnőttként is pattanásokkal küzdött, amelynek elfogadásáról és kezeléséről számtalan online platformon (saját blogján, YouTube csatornáján, Instagram fiókjában) nyíltan kommunikált. Gigi Gorgeous az elfogadásra fókuszált: nemváltoztatását folyamatosan dokumentálta és kendőzetlenül osztotta meg az elmúlt években. A lista pedig szinte végtelen, rengeteg hozzájuk hasonló híresség állt már ki a nyilvánosság elé.

Egy kis történelem

Az ideálok felállításával szembemenő ellenvélemények nem újkeletűek: már a 19. század legvégén megjelentek olyan mozgalmak, amelyek az elvárt külső megjelenést kritizálták. Ezek a mozgalmak a feminista irányzatokkal karöltve nyertek térhódítást, ám akkor még kevés sikerrel. A ’60-as években Lew Louderback a „More people should be fat” (azaz „Több ember lehetne kövér”) néven megjelent esszéjében tér ki a „fat shaming” jelenségére, amely a nem megfelelő testalkattal rendelkező emberek nyilvános megalázását, kiközösítését jelentette. Az esszé megjelenése után megalakult a NAAFA (National Association to Advance Fat Acceptance) nevű szervezet, amely a túlsúlyos emberek kiközösítése ellen harcolt, valamint azért, hogy megváltoztassa a társadalom látásmódját az elhízás és az egészségre már káros túlsúly megkülönböztetésében.

Az igazi áttörés a ’90-es évek végén történt, amikor megalakult a The Body Positive nevű szervezet. Ez az alapítók szerint azért volt szükséges, mert olyan szabad közösséget akartak teremteni, ahol az emberek fellélegezhetnek a társadalomi nyomás alól a testüket érintő folyamatos kritikák tekintetében. Az azóta eltelt időben a közösségi médiának köszönhetően, a szervezet alapeszméi rengeteg emberhez eljutottak és még hangsúlyosabbá váltak. 2012 óta, az Instagram széles körű elterjedésével összefüggésben a testpozitivitás civil fórummá, aktivizmussá nőtte ki magát, melynek a képviselői erőteljesen kiállnak véleményük mellett. Testünk elfogadására bíztatnak, saját magunk szeretetére, és a magabiztosságra. A body positivity meghatározó témái közé tartozik a túlsúly, a testszőrzet, a menstruáció vagy a testi hibák normalizálása.

Mozgalom a mindennapokban

A közismert celebek és influenszerek hatására, és a mozgalom elterjedése miatt egyre többen kezdtek saját problémájukról, bizonytalanságukról megosztani információt. Hashtagek használatával (mint a #bodypositive vagy a #selflove) könnyen rátalálhatunk a testpozitív tartalmakra, aminek számtalan megjelenési formája lehet. Blogposztokkal, Facebookon és Instagramon megjelenő képek és videók millióival találkozhatunk, amit gyakorlatilag bárki posztolhat, aki azonosulni tud a mozgalom által képviselt értékekkel. Számtalan olyan esetet lehet látni, ahol hétköznapi emberek saját példájukon keresztül mutatják meg, hogy számukra mit is jelent a testpozitív hozzáállás. Személyes képek, bejegyzések sora található meg, ahol emberek a legnagyobb félelmeik, rejtegetett külső tulajdonságaik megmutatásával állnak ki a túlontúl idealizált testképek ellen.

kep1_1.png

A body positivity kritikus szemmel

A posztokban, és az azokat közzétevő emberekben egy közös dolgot figyelhetünk meg: leginkább nőket láthatunk body positive tartalmakkal megjelenni, amelyek sok esetben kifejezetten női témákra lettek szabva, erősen elhanyagolva a férfiakat. Őket vajon nem foglalkoztatja annyira a téma?

A Bradley Egyetem által összegyűjtött kutatások alapján, a válasz az, hogy nagyon is érdekli őket a saját kinézetük. A férfiak testképének megítélése is ugyanannyira fontos és sokakat foglalkoztató kérdés, mint a nők esetében. Ők is ugyanannyira ki vannak téve a média és a társadalom adta véleményeknek, hatásoknak, melyek együttesen alakítják az ideális férfiképet. Esetükben problémát okozhat a kopaszodás, a túlsúly, az edzett/atletikus test hiánya vagy a férfiasságot megtestesítő külső jegyek (mint a jó kiállás, átlag feletti testmagasság, erő) több-kevesebb hiánya. Dr. Ben Barry, a torontói Ryerson Egyetem professzora szerint a férfiak nem komfortosak olyan szituációkban, ahol saját kinézetükről kell beszámolniuk. A nyugati kultúrkör felfogásában értelmezett maszkulinitásba nem fér bele a mozgalom adta kitárulkozás, mert nőiességet áraszt és sérülékenynek mutatja be a férfiakat. Sok férfi ego pedig nem kockáztathatja meg, hogy kinevessék vagy megkérdőjelezzék. 

man.png

(via)

A méret nem számít?

A mozgalommal kapcsolatos másik probléma, melyre sokan felhívják a figyelmet, hogy esetenként túl elfogadók az emberek magukkal szemben. A túlsúly normalizálása mellett nem veszik észre annak veszélyes, olykor egészségkárosító következményeit. A „health at any size” (azaz „egészség bármely méret mellett”), és ehhez hasonló sugalmazások arra késztethetik az embereket, hogy ne foglalkozzanak a testsúlyukkal, hiszen úgysem ez a mérvadó. Az ellenvélemény alapja pedig nem áll távol a valóságtól: az elhízást a 21. század egyik népbetegségének tartják, amely hozzájárulhat a szív-és érrendszeri megbetegedésekhez, a 2-es típusú cukorbetegség, az asztma és egyes rákbetegségek kialakulásához. A bírálók szerint a kövérség és a túlsúly nem egy testalkat, mint ahogy a mozgalom képviselői sokszor beállítják, hanem a helytelen, mozgásszegény életmód, vagy valamilyen a háttérben meghúzódó betegség következménye.

Egy másik negatívum, a közösségi médiában megjelenő tengernyi testpozitív tartalommal köthető össze. A megnövekedett információáradat következtében sokszor átalakul az üzenet, az emberek félreértik annak tartalmát és már helytelenül adják tovább másoknak. Felszínesen értik csak, ezzel félreinformálják a többieket, további félreértést és bizonytalanságot generálva. A sokak által követett influenszerek esetén ez igazán nagy baj is lehet, hiszen egy-egy véleményvezérnek tartott szereplő akár milliókat is befolyásolhat. Ezen a ponton nem árt megjegyezni azt sem, hogy egyesek szerint a body positivity térnyerését is egyre inkább csak üzleti érdekek motiválják. A társadalom szélére rekedt emberek megszólítására ugyanis kifejezetten jól használható a mozgalom marketingkampányok és influenszerek segítségével. Nagyon jól célozható célcsoportot jelentenek, akiknek ugyanúgy eladhatók az egyes termékek, csak testpozitív köntösbe bújtatva. Plus-size modellek, sminktelen arcok, néhány testi hiba és már kész is a hirdetés.

A bejegyzés szerzője Nagy Fruzsina, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

konzerv_1.png

A regény, ami szájba vág – Totth Benedek: Holtverseny

Totth Benedek Holtverseny című regénye 2014-ben jelent meg és azóta is a kortárs magyar alkotások egyik legjobbjaként tartják számon. Elszabadult fiatalok, sport, buli, bántalmazás és a következmények hiánya - így foglalnám össze. A könyv megterhelő, kíméletlen és néha embertelen, mégis magával ragad a történet és a nyelvezet már az első oldalon. Dragomán György szerint „Trainspotting az uszodában. Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz.” Egyszerűen nem lehet letenni.

A cikk spoilert tartalmaz!

b1.png

(via)

A bántalmazás (bullying, cyber bullying) manapság egy általános probléma. Legyen szó apró piszkálódásról vagy akár szexuális zaklatásról, minden közösségben (iskola, sport stb.) jelen van és sajnos egyetlen fiatal sem marad ki belőle, különösen mióta az internet vált a szociális kapcsolatok és ismeretségek új színterévé, és mióta a social media határozza meg az emberek mindennapját. A jelenség gyakorisága és komolysága miatt nem meglepő, hogy egyre több irodalmi mű dolgozza fel a bántalmazás témát, gyakran figyelemfelkeltő, edukatív szándékkal. Fontos, hogy beszéljünk róla, hiszen olyan komoly sebeket okozhat, melyek terhét sokan felnőttként is cipelik. A bullying sokszor csak akkor kap kellő figyelmet és csak akkor jönnek az intézkedések, amikor már túlságosan súlyos a helyzet. De mi történik akkor, ha nem kap figyelmet a probléma? Mi van akkor, ha valódi következmények nélkül bármit meg lehet tenni?

Következmények nélkül

Fontos kérdésekre kaphatunk választ Totth Benedek döbbenetes regényéből, melynek energikussága és őszintesége néha szórakoztat, néha elborzaszt, de az biztos, hogy nem hagy nyugodni az utolsó betűig – és még azután sem… A bántalmazás legkülönbözőbb formái lelhetők fel a Holtversenyben: a baráti társaságon belül is zajlik a folyamatos szemétkedés, társaságon kívüli embereket is zaklatnak, illetve lányok esetében nagyon komolyan előkerül a szexuális zaklatás témaköre. A Holtverseny pontosan olyan világot ábrázol, amiben bárki bármit megtehet, következmények nélkül. Az azonban nyilvánvaló, hogy mindennek van következménye, így hát a mű végén az sem marad el.

„A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában.” Műfaját tehát nehéz meghatározni: Totth Benedek műve egy olyan problémakönyv, melyben egyaránt keverednek a klasszikus regényműfajok, mint a krimi, a kamaszregény, lélektani thriller vagy fejlődésregény, de közben ugyanúgy sorolható a manapság nagyon divatos, sokszor használt, de még képlékeny „Young Adult irodalom” műfajához is.

b2.jpg

(via)

A regény egy olyan világba kalauzolja az olvasókat, mely a többség számára minden bizonnyal kevéssé ismert ilyen formában. A cselekmény egy név nélküli, vidéki városban – a paneldzsungel és az újgazdag környék között – játszódik és a helyi középiskolások néhány tagjára összpontosít. A szereplők élsportolók: úszók és vízilabdázók, akiken nehéz rendesen kiigazodni. A problémás banda tagjai: Kacsa, a bandavezér, az elkényeztetett, folyamatosan szemétkedő gazdag fiú; Bója, a vízilabdás srác; Zolika, a legcsöndesebb tag, a lúzer, akit Kacsa folyamatosan szekál; illetve a negyedik tag a névtelen elbeszélő. A lányok – Niki és Viki – szintén úszók, erősen tárgyiasítva jellennek meg a műben, akikkel bármit megtehet bármelyik fiú, ők igazából be vannak dobva a „közösbe”.

A szereplők karaktere nem túlzottan árnyalt, nyers erejük és elemi megnyilvánulásaik teszik őket egyszerre hitelessé és parodisztikussá. A baráti társaságon keresztül betekintést nyerünk az uszoda történéseibe, az élsport izgalmas és sokszor nagyon barátságtalan világába. Egy olyan világba, ahol nemcsak az ellenfelek, hanem barátok között is megy a versengés, folyamatos a rivalizálás, hiszen a sport számukra nem csupán egy hobbi, hanem maga az élet. A kamaszoknak minimális a kapcsolata szüleikkel és más felnőttekkel, isznak, drogoznak, aktív és legkevésbé sem felelősségteljes szexuális életet élnek, mindezt pedig fokozza agresszív, bántalmazó viselkedésük. Amikor nem edzésen, versenyen vagy iskolában vannak, akkor kocsmáznak vagy betépnek és pornót néznek Kacsánál, ahol bármit lehet – de természetesen mindent csak Kacsa játékszabályai szerint.

b3.jpg

(via)

Ami a sorok között van…

A nyitójelenet olyan, mint egy vad road movie és ettől a pillanattól kezdve beindul a regény, mely az olvasót végig feszültségben tartva vált ki érzelmi hatásokat, mígnem eljut a történet végéig, a csattanóhoz, ami egy teljesen értelmetlen gyilkosság. Nem kellett volna így történnie, ez egy döntés volt, egy olyan döntés, amivel Totth Benedeknek sikerült szemléltetnie, hogy igenis van következménye a szabályok nélküli életnek. Arról viszont már nem kapunk több információt, hogy mit kezdenek ezzel a szereplők. Itt ugyanis bármiféle lezárás nélkül véget ér a történet. Ez a lezáratlanság viszont kulcsfontosságú, hiszen azt sugallja, hogy ez az egész – a korábbi cselekedetek és a tragédia – egy olyan valami, aminek sosem lehet és sosem lesz vége, amiből nem lehet kitörni, amin nem lehet változtatni és amit nem lehet visszafordítani. Hogy miért? Mert mindez annak a következménye, hogy nincsenek következmények a szereplők életében, nem törődnek semmivel, valóságtól elrugaszkodó, saját szabályok szerint élnek, folyamatos körülöttük a lelki és fizikai terror, nem léteznek számukra értékek.

És ezen a ponton döbben rá az olvasó, hogy nem feltétlenül a megtörtént események teszik sokkolóan nyomasztóvá a regényt, hanem a sorok között megbúvó jelenségek. A valódi emberi kapcsolatok kialakításának elutasítása, barátok és lányok tárgyiasítása, a következmények figyelmen kívül hagyása, összességében tehát a szereplők üres jelleme és életfelfogása teszi az olvasó számára nehezen emészthetővé a történetet, ugyanakkor ettől válik hitelessé is. Ez a Holtverseny kulcsa és értelme. Remek alkotás, őszinte szöveg, ami olvastatja magát és ami hihetetlenül fontos témákat dolgoz fel. Valóban nem véletlen, hogy a mai napig az egyik legjobb hazai kortárs regénynek tartják.

Ráadás – A Niki novella

A Holtverseny 2018-as, bővített kiadásának végén van egy Niki című novella, amelyből egy kicsit részletesebben megismerhetjük Kacsa, vagyis a bandavezér barátnőjét és azt, hogy ő hogyan élte meg a történéseket. A novella leírja a regény egyik kifejezetten durva részét Niki szemszögéből. Erről készült Totth Benedekkel egy interjú „Zavart, hogy a lányok tárgyiasítva jelennek meg a Holtversenyben” címmel.

Hasonlóan durva és nyomasztó módon mutatja be a kallódó fiatalok útkeresését, az erőszak különböző formáit, illetve az internet és a social média káros hatásait Németh Eszter Kötéltánc (2015) című blogregénye és Pacskovszky Zsolt Szabadesés (2013) című regénye, melyek szintén a magyar kortárs irodalom kevésbé ismert, ám annál kiemelkedőbb alkotásai. Mindezek mellett pedig érdemes megemlíteni Hartung Attila FOMO – Megosztod, és uralkodsz (2019) című filmjét, mely ugyancsak sokkolóan jeleníti meg a szexuális erőszak problémáját.

A bejegyzés szerzője Mihalek Nóra, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

konzerv_1.png

Pls help, hogyan tegyem boldoggá a növényemet?

Sokaknak talán nem kell bemutatni a Fife közösséget, mert vagy ők is a körbe tartoznak, vagy van legalább egy barátjuk, akinek növényszülővé válását figyelemmel kísérték. De honnan jön ez az egész növénygyűjtés és növénynevelési mánia? Milyen szociálpszichológiai okai vannak és hogyan hatnak az érintett generációra? Kit hívnak Plant daddy-nek? És milyen szerepet játszik ebben a Facebook, Instagram és Pinterest? Posztunkban ezeket a kérdéseket járjuk körbe.

Különböző kimutatások alapján 2016-ban az amerikai fiatalok szobanövényvásárlási statisztikái elkezdtek jelentősen megugrani. Ennek szemléltetéséhez két számadatot vegyünk például: a 2016-os National Gardening Survey szerint ebben az évben eladott szobanövények 31%-át az 1980 után született generáció vásárolta meg. De talán még látványosabb az a statisztika, hogy abból a 6 millió amerikaiból, aki ebben az évben kezdett kertészkedéssel foglalkozni, 5 millióan 18-34 év közöttiek voltak. A millenniumi generáció tagjai között tehát hirtelen nagy népszerűségnek kezdett örvendeni a beltéri növénytartás, avagy növénynevelés.

Ahogy az lenni szokott, nem sokkal az amerikai fiatalok után a magyar fiatalok körében is hódítani kezdett az új hobbi. Itthon még ennyire konkrét statisztikák nem elérhetőek, ám ami a trendet igazolja, hogy az utóbbi években elszaporodtak az ezzel a témával foglalkozó közösségi oldalak és csoportok. Számtalan beltéri növényekre specializálódott virágbolt nyílik, külön márkák és különböző vendéglátó üzletek épülnek erre a tematikára és ennek a célcsoportnak a kiszolgálására. Nem meglepő tehát, hogy már van itthon is szakértője a műfajnak, és egyre több növényinfluencert követhetünk be a közösségi platformokon is.

k1.jpeg

(via)

Te kutyás, macskás vagy növényes vagy?

Hangozhatna kicsit erőltetetten a kérdés. Általában minden témát boncolgató szerző két fő gondolattal indokolja a fiatalok hajlandóságát a növénynevelésre; az egyik a kitolódott gyerekvállalás, a másik pedig a lakhatás kérdése. A kitolódott gyerekvállalás okairól és következményeiről a szociálpszichológusok bizonyára órákat tudnának beszélni. Az minden esetre könnyen belátható, hogy mivel ez a generáció, az idősebb korosztályhoz képest általában később vállal csak gyereket, a tudatos vagy tudattalan igény mégis meg lehet bennük arra, hogy valakiről vagy valamiről gondoskodjanak.

„Plant Ladies Are The New Cat Ladies”

Persze a gondoskodási igény kapcsán szóba jöhetne valamilyen háziállat is; kutya, macska, vagy egyéb kisebb szőrmók, esetleg papagáj vagy kétéltű, és sokan bele is vágnak a gazdilétbe. Vannak azonban, akik inkább a növényeket választják, mert az egyszerűbb. Igen, egyszerűbb, mert egyedül lehet őket hagyni egy-egy napra, netán hétvégére, és még talán egy hetet is kibírnak anélkül, hogy az éhezés szélére kerülnének. Egy növényszülő könnyebben tud utazni, bulizni, kimaradni este egy kutyatulaj barátjához képest. A növénynevelés tehát amellett, hogy a felelősségvállalás érzését megadja, mégis sokkal nagyobb szabadságot biztosít. Talán nevezhetnénk egy hibrid megoldásnak is, amiben kell is felelősséget vállalni, de nem érződik olyan végzetesen súlyosnak, amiben ki lehet élni a gondoskodást, de nem veszi el az ember napi 3-4-24 óráját. Megadhatja azt az érzést az egyedül élőknek, hogy van, aki várja otthon, akivel paradox módon úgy beszélgethetünk, hogy közben nem beszél vissza, mint egy idegesítő lakótárs. Végső soron a növénynevelésre tekinthetünk úgy, mint egy a gyerekvállalás felé vezető út első lépcsőfoka, amellyel egyúttal kiválóan tesztelhetjük, mennyire megy nekünk a felelősségvállalás.

A jelenség másik fontos oka a lakhatási kérdésben gyökerezik, hiszen a magas ingatlanárak miatt a legtöbben ebben az életkorban bérleményben laknak, ahova sokszor nem is lehet állatot vinni. Az albérlői viszony továbbá azzal jár, hogy nem alakíthatják, fúrhatják, szabhatják kedvük szerint a lakás falait, az otthonos berendezés és dekoráció limitált lehetőségekben merül ki. Viszont a növény pont egy ilyen praktikus és ideális lehetőség, amivel könnyedén és gyorsan kellemes hangulatú teret teremthetünk, anélkül, hogy nagy költekezésbe vernénk magunkat. Nem mellesleg a Pinteresten, Instagramon és YouTube-on is számos ötletet találunk hozzá.

k2.jpeg

(via)

„Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”

Ahány témával foglalkozó cikk, mindegyik hasonló érveket sorakoztat a növénynevelés jótékony hatásai mellett. Külön-külön talán egyik érv sem különösebben meghökkentő, a mennyiségük mégis meglepő lehet. Akkor lássunk néhányat:

  • szebb lesz tőlük a környezeted, kiváló dekorációs eszközök
  • egészségesebb is lesz tőlük az otthonod, hiszen, ha kis mennyiségben is, de tisztább lesz a levegő
  • nyugalmat árasztanak, feltöltenek, megteremtik az otthonlét hangulatát
  • a velük való foglalkozás jó alkalom a lassításra és elmélyülésre, jó érzés megfigyelni egy növényt, hogy hogyan érzi magát, kell-e neki víz, vagy van-e más szükséglete, esetleg hozott-e egy új hajtást, aminek növekedését napról napra követhetjük
  • gyors sikerélményt is adhatnak: egy-egy új levél vagy hajtás számunkra is pozitív visszajelzés, megerősítés, arra, hogy megfelelően gondozzuk őket.
  • remek dekorálási és személyre szabási lehetőség rejlik bennük, ráadásul gazdaságosan.

Ha még mindez nem lenne elég, kutatások bizonyították, hogy ha növények vesznek körül minket, sokkal kreatívabbak leszünk, javítja a memóriánkat, segítenek koncentrálni, emiatt hatékonyabbak leszünk. A szobanövényekkel való érintkezés csökkenti a fizikai és lelki stresszt, műtött betegeknél még a gyógyulást is elősegíti. Sokkal empatikusabbak és segítőkészebbek leszünk, valamint tudatosságra és türelemre nevelnek minket. Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban az azonos érdeklődéssel rendelkező egyénekből közösséget épít.

Növény-szülői közösségek

Bár a szobanövény-nevelés otthon történik, és általában „magányos” tevékenység, a téma iránti érdeklődés és gyűjtőszenvedély mentén létrejöttek online közösségek, Facebook-csoportok, melyeknek tagjai egymást segítik. Megosztják tapasztalataikat a különböző növényfajták gondozásával, esetleges meggyógyításával kapcsolatban, valamint tanácsokat és tippeket adnak egymásnak a növényvásárlási lehetőségeket, leárazásokat illetően. Talán a legnagyobb és legaktívabb ilyen csoport itthon a Fiatal felnőttek növényt nevelnek névre hallgat Facebookon. Innen származik a Fife (=fiatal felnőtt) kifejezés is. A meghívásos alapon működő csoport jelenleg már közel 7 ezer tagot számol, és a napi posztokat és kommenteket olvasgatni, a fotókat nézegetni valódi szívmelengető élmény, süt belőlük a szeretet, a növények felé és így egymás felé is, erre jó példa a címben is olvasható, gyakran ismételt kérdésforma.

k3.jpeg

(via)

Kinőtt tehát egy egymás segítő növénygyűjtő-nevelő közösség, aminek tagjai magukat egyébként csak növényszülőnek nevezik. Ennek legnépszerűbb angol megfelelői a #plantparent, #plantmom vagy #plantdaddy. Ez utóbbi kifejezés nem olyan rég már az Urban dictionarybe is bekerült az alábbi definícióval: „plant lover, plant buyer, plant supporter, urban jungle enthusiast, green thumb - man or woman!”. És ezt fontos megjegyezni, hogy tehát a növénynevelés nem csak a lányok szenvedélye lehet, a férfi nem egyre több képviselője kap rá a növénynevelgetés ízére, mint például Molnár Dávid, aki dzsungelesítési indíttatásáról a 24.hu-n vallott.

Hova tovább?

Ez az egész urban jungle és szobanővény mánia tehát már pár éve hódít itthon is, az új piaci szereplők pedig gomba módjára szaporodnak, a jelenség fókuszáltabb kutatása még várat magára. A növény nevelő közösségek tagjai milyen közös vonásokkal bírnak? Mennyire szélsőséges tud lenni a növények iránti megszállottság, és hogyan kell elképzelni a növényaddikciót? Milyen anyagi vonatkozása van egy-egy otthoni növénykollekció beszerzésének és gondozásának? És így tovább. 

A bejegyzés szerzője Tóth Klára Fanni, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

konzerv_1.png

Személyre szabott igazságok a tartalomfogyasztásban - kényelmes kiszolgáltatottság

Kényelem és hatékonyság mellé kiszolgáltatottságot is szállítanak a mai internet nagy része mögött futó algoritmusok. Könnyen a saját buborékunkba szorulunk és beszűkül a világunk egy olyan korban, ami az információ univerzális elérhetőségét és sokszínűségét hirdeti. Hogyan jutottunk ide, mik a tartalomfogyasztás gyenge pontjai és hogyan tovább? 

Tíz éve, 2009 december 4-én vette kezdetét a perszonalizáció, vagyis a személyre szabott tartalomkeresés és fogyasztás kora. Eli Pariser erre a napra datálja Filter Bubble: What the Internet is Hiding from You című könyvében azt a fordulópontot, ami egy szinte láthatatlan, de annál jelentősebb változás kezdetét jelenti. Egy olyan forradalom indult útjára, ami egy évtized alatt gyökeresen átalakította az információ elérésének módját.

 filter-bubble.jpg

(via)

A Google ugyanis ezen a napon jelentette be, hogy megreformálja a keresőmotor találati listája mögött futó algoritmust, ami innentől kezdve a felhasználó egyedi érdeklődésének megfelelő eredményt szállítja majd házhoz személyes adatok alapján. Az elmúlt tíz évben a keresőmotorok, közösségi platformok, tartalomszolgáltató és listing felületek mind egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a perszonalizált ajánlásokra. Az algoritmusok egyre finomodnak, mi pedig egyre több adatot bocsátunk rendelkezésre. 

Sergey Brin és Larry Page, a Google alapítói, a bejelentéskor még azt vallották, a hirdetésmentes kereső szolgálja leginkább a felhasználó javát, de ez hamar megváltozott. Üzleti érdekek kerültek az információhoz való hozzáférés folyamatába, így növelve a hirdetők forgalmát vagy népszerűségét. Ha pedig a személyre szabott tartalmon keresztül lehetséges a felhasználót célzottan befolyásolni, akkor miért ne állhatna egy-egy megbízás mögött politikai érdek?

Tartalomszolgáltatás új alapokra helyezve

Az emberek szeretnek olyan körökben mozogni, ahol a saját gondolataik, értékeik visszhangoznak, hiszen ez nem csak kényelmes, de egyfajta megerősítés is. Ez az echo chamber jelenség. Persze ez korántsem újkeletű: a hagyományos médiában is jellemző, hiszen mindenki maga dönti el, milyen lapot vásárol és olvas. Mindez önmagában nem feltétlenül probléma., viszont a digitális tér egészen elrugaszkodott lehetőségeket biztosít az ismerős vélemény visszhangjának az idegen, megszokottól eltérő gondolatok kárára.

Vegyünk példaként egy hagyományos online lapot, a Népszabadság 2016 október 1-i számát. A baloldali lap egyik utolsó publikált kiadása egyébként ma is releváns témákat feszeget. Szó van benne az egészségügyről, megjelenik benne egy cikknyi Soros-védelem, helyzetjelentés a Magyar Kormány vs. EU-csatáról, de téma még a bevándorlás és a klímavédelem is. Odébb lapozva kultúra, sport és szolgáltatás rovat is helyet kap. Ezeket a híreket, véleményeket a Népszabadságot olvasók csomagban kapták kézhez, és ha valamit nem akartak elolvasni mondjuk a cím és a kép alapján, akkor azon átlapoztak. A lap ettől függetlenül a következő számban is hasonló hírcsokrot állított össze.

Ehhez képest mivel állunk szemben ma?  Amerika lakosságának 68%-a fogyaszt tartalmat közösségi média csatornákon keresztül, ahol az egyes bejegyzések egyenként megosztva, posztok formájában jelennek meg a képernyőn. Míg a hagyományos média termékeinél a saját beállítottságunkkal összeegyeztethető, de mégis tartalmilag idegen információt pár mondat után ugortuk át, úgy ma ezeket egyáltalán nem látjuk, az ellentétes véleményt képviselő bejegyzésekről nem is beszélve. Ha valami nem tetszik vagy nem érdekel, az előbb-utóbb kikopik a képernyőnkről, vagyis a tartalomfogyasztási szokásaink meghatározzák, hogy milyen bejegyzésekkel találkozunk. Ez a folyamat arra hivatott, hogy egyre pontosabban és szűkebben célozza az olvasót.

Filter bubble a való életben

Adam Greenwood, a Greenwood Campbell tech vállalat alapítója idén áprilisban tartott TEDx előadásában érdekes analógiával élt. Felvázolt egy Black Mirrorhoz méltó képet egy olyan – nem is olyan távoli – jövőről, amiben valamennyien okosszemüvegeken vagy kontaktlencséken keresztül szemléljük a világot. Ezek a kütyük ugyanúgy algoritmusokra építenek, mint a ma megszokott digitális csatornák és a felhasználói fiókok között kialakult hálózatba illesztenek minden érzékelt képet. Beszéde során Greenwood megkísérli lenyűgözni a közönséget egy egyszerű példával. Ha egy ilyen algoritmizált szűrőn keresztül élnék az életüket, elképzelhető, hogy sosem ismerték volna meg a mellettük ülő társukat, mert az algoritmus nem ajánlotta volna nekik az illetőt, vagy az is lehet, hogy egyenesen blokkolta volna a képből. A nem-is-annyira-szürreális disztópia még nagyobbat üt, ha belegondolunk, hogy valójában pontosan ugyanez történik a képernyőkön percről percre. Greenwood analógiája arra épít, hogy ami most még csak a digitális világ sajátossága, az hamarosan teljes, atomokból álló létünk elemévé válik. Van azonban egy másik megközelítés, egy sokkal zordabb kép, amiben a 3D-s életünk egyre növekvő arányban bitekké alakul. Ez a világ viszont már jópár éve tart.

Természetesen nem arról van szó, hogy ha valaki kifejezetten szeretne a profiljába nem illő tartalmat olvasni, akkor azt ne tehetné meg. A szemüveget is le lehet venni, ahogy az algoritmusokon túl is van élet, de ez utóbbi sokkal nehezebb, mint volt: aligha valósulhat meg az olvasó aktív kezdeményezése nélkül. 

Az átlagfelhasználó azonban ritkán tekint ki a saját maga köré fújt buborékjából. Miért is tenné? Kényelmes, hogy a Facebook és más oldalak tálcán kínálják az olyan tartalmat, ami egytől egyig nekünk van címezve, épp csak az aranypecsét marad le róla. Nem kell keresni, kutatni, oldalak közt váltogatni ahhoz, hogy ingerküszöbünknek megfelelő szórakoztató videók, étkezési szokásainkhoz igazodó receptötletek, és beállítottságunkhoz illeszkedő politikai vélemények (és tények) kerüljenek a hírfolyamba. 

Hiába vagyunk tisztában azzal, hogy amit a közösségi médián keresztül látunk, az nem a teljes valóság, mégis ez képezi mindennapi digitális környezetünket és így élünk egymás mellett Pariser szavaival élve párhuzamos, de különböző valóságokban.

Az a bizonyos propaganda

 Csakhogy amivel naponta szemben találjuk magunkat, az messze nem korlátozódik a megválasztott (követett, kedvelt) oldalak személyre szabottan szűrt tartalmára és ismerőseink vagy az ő ismerőseik népszerű posztjaira. Szponzorált tartalomként és a hirdetési blokkokba gyakorlatilag bármilyen nekünk címzett reklám vagy tartalom is bekúszik, szinte észrevétlenül. Számos módon élhet ezzel vissza bármilyen entitás, ami az adott poszt mögött áll: a szenzációhajhász, kattintásgeneráló blogposzt vagy bulvárcikk egészen ártalmatlan az ál-webshophoz képest, ahol már anyagi kárról is beszélhetünk, ha valaki nem elég körültekintő. De talán ennél is veszélyesebb a gyakran álhíreket, ferdített tényeket terjesztő propaganda.

 Lassan kezd kihűlni a Cambridge Analytica-botrány, de hiba lenne elsiklani az eset jelentősége felett. 2018 márciusában látott napvilágot a hír, miszerint az adatelemző vállalat 50 millió Facebook felhasználó adatát jogosulatlanul felhasználta, hogy profil alapján célozza perszonalizált politikai reklámmal az amerikai választópolgárokat a Trump-kampány megbízásából. Az elképzelés működött, aztán fény derült az illegális adatfelhasználásra, ami rövidesen a cég végét jelentette, de hiba lenne itt pontot tenni a történet végére.

 A kattintás központú hírszolgáltatás és a politikai propaganda is ugyanarra a pszichológiai megfigyelésre épít. A negatív tartalom jobban leköti az olvasó figyelmét, több ingert vált ki belőlünk, így összességében hatásosabb a semleges vagy pozitív tónusú sztoriknál. A propaganda ráadásul gyakran ellenséget generál, amit sztereotíp módon fest le. Ezáltal a társadalom polarizálódik, az előítéletek pedig erősödnek.

 “Ha az 1930-as években lett volna Facebook, akkor Adolf Hitler megoszthatott volna rajta 30 másodperces reklámokat a zsidó-probléma megoldására való elképzeléséről”

- vetette fel Sacha Baron Cohen az Anti-Defamation League (ADL) fórumán, majd a beszéd tartalmát a The Washington Post is megosztotta. Az ADL egy 1913-mas alapítású gyűlöletellenes liga, ami eredetileg antiszemitizmus ellen lépett fel, de mára minden kisebbséget a védelmébe vesz. “A hazugságok terjesztésén alapuló autokrácia hatalomra tör”, figyelmeztet a színész-humorista, majd rávilágít a közösségi média legsötétebb oldalára: az ilyen platformok algoritmusai olyan tartalmak megosztását erősítik fel, amik a legalapvetőbb ösztöneinkre hatnak, hogy így felháborodást és félelmet keltsenek bennünk. Ezért teljesítenek kimutathatóan jobban az álhírek a közösségi médiában, ezért terjed jobban a hazugság a valóságnál. A Facebook mint eszköz tehát gyűlöletkeltésből jelesre vizsgázik, gyakran kisebbségek kárára.

sbc.jpg (via)

 Szólásszabadság 2.0

 Valahogy érezzük, hogy nincs rendben az, hogy a szakszerű újságírás terméke ugyanazon a felületen és ugyanolyan, uniformizált módon jelenik meg, mint egy zsé kategóriás blogger szélsőséges, gyalázó fröcsögése, nem is beszélve a szponzorált tartalmakról és hirdetésekről. 

Mit lehet tenni? Zuckerberg szerint a Facebookon való véleménymegosztás korlátozása alkotmánysértő lenne, utalva ezzel az USA alkotmányának első kiegészítésben álló szólás- és véleményszabadságra. Technikailag ez vitatható, mivel a Facebook egy bejegyzett cég, aminek joga van a saját belátása, véleménye szerint szabadon korlátozni, hogy milyen tartalmat, üzenetet támogat. Tehát (nagyon kisarkítva) ha Zuckerberg úgy döntene, hogy szerinte a kék szemű emberek valójában mind robotok, akkor ezt a véleményt az általa irányított vállalat nyilvánosan képviselhetné (és törekedhetne az elmélet terjesztésére.) A probléma az, hogy a Facebook túlnőtt a “vállalat” kategórián, mivel kiterjeszti az internetre valamennyi természetes és jogi személy kommunikációját, de ezt mindvégig a Facebook fejléce alatt teszi. Nem a Facebook valódi súlyának megfelelően korlátozzák a közösségi felületek tevékenységét azok a rendelkezések, amik a hagyományos médiára vonatkoznak. Így ad hangot a Facebook gyakorlatilag bárkinek, bármilyen üzenetnek és teszi mindezt következmények nélkül, hiszen a tartalom a felhasználóé, a Facebook csak egy szócső.

 Hogyan tovább?

 Bár nehéz a Cambridge Analyticát övező bortányról politikailag semleges forrást találni, fontos kiemelni, hogy a valódi kérdés egyáltalán nem az, hogy a Trump-kampány sikeressége vagy épp a Brexit mennyiben az adatelemző cég érdeme és nem is az, hogy mennyire etikus egy ilyen politikai győzelem. Sokkal inkább azzal kellene foglalkozni, hogy mindez mit jelent. Hiába fellegzett be a Cambridge Analyticának és hiába tett Mark Zuckerberg megannyi ígéretet a Facebook adatkezelésére vonatkozóan. Az adathalászat mint eszköz adott, mi pedig önként szolgáltatunk adatot. Minden. Egyes. Kattintással.

20181204_fb-journalism_2000.jpg (via)

Lehet, hogy a közösségi média platformok nem adják majd ki ezeket senkinek, semmilyen formában, lehet, hogy szigorítanak az adatkezelési szabályzatukon, de szivárogtak már ki a történelem során nemkívánatos dokumentumok és adatok állambiztonsági szempontból is kulcsfontosságú szerverekről. Arról nem is beszélve, hogy nehezen ellenőrizhető egy olyan, színfalak mögötti tevékenység, amiről a minimálisnál is kevesebbet tud a felhasználó. A képlet persze igen egyszerű. Bármilyen oldal látogatása során kénytelenek vagyunk elfogadni az adathasználati feltételeket, ha szeretnénk hozzáférni a tartalomhoz. Ugyanez igaz a Facebookkal történő bejelentkezésre is. Nehéz tehát azt mondani, hogy nem lettünk mára teljes mértékig kiszolgáltatottak azoknak a felületeknek, amik egyébként kényelmünk kiszolgálására és az információhoz való hozzáférés demokratizálásra rendeltettek.

Adam Greenwood sötét jövőképe mellett azért pár tanács is elhangzik, amit mindenképp érdemes megszívlelni. Ezek egyszerűnek tűnő, de annál nehezebben kivitelezhető célok, de első körben nagyjából ennyit tehetünk, hacsak nem vagyunk hajlandóak lemondani a digitalizáció előnyeiről. Jelenleg úgy tudunk enyhíteni a filter bubble effektuson, ha a Facebook hírfolyamot nem népszerűségi, hanem időrendi sorrendre állítjuk minden alkalommal, amikor görgetni kezdünk. Ha nem azt osztjuk meg a világgal, amire szerintünk sokan kattintanak majd, hanem amit mi érdekesnek tartunk. Ha tudatosan rákeresünk olyan tartalomra, vagy olyan forrásból olvasunk híreket, ami egyébként nem jellemző ránk. Ha minél több olyan emberrel igyekszünk kapcsolatot teremteni és fenntartani, aki sok különböző ellentétes véleményt képvisel akár politikai, vallási vagy más ideológiai szempontból.

Egy szó mint száz, legyünk proaktívan nyitottak és merjünk kilépni a komfortzónánkból még akkor is, ha így olyat is hallhatunk, amivel nem értünk egyet.

konzerv.png

A sötét oldalt keresve – Miért vonzódunk tragédiákhoz?

A napokban egy halálos autóbalesetnél a több száz bámészkodó és fotózó közül, mindössze néhányan segítettek a mentőknek az életmentésben. Júniusban a Hableány sétahajó roncsának kiemelésekor egész tömeg, 100-200 ember figyelte az eseményeket. Az Index is megírta, hogy a rendőrségi felhívás ellenére is kisszékkel, távcsővel készültek a nézelődők, akik egymást személyesen, másokat pedig telefonon informálták az eseményekről. Az HBO Csernobil című sorozata után pedig megugrott a turisták száma az atomkatasztrófa környékén. Míg egyeseket felháborít ez a viselkedés, mások a tömeg tagjaivá válnak. Mi a magyarázat az utóbbira?

(”Nézők” a Hableány júniusi kiemelésekor, via)

Vannak, alig tudják elfordítani a tekintetüket egy természeti katasztrófa felvételeiről, vagy arról, ahogy egy motorbaleset sérültjét a mentőbe teszik. Mielőtt bárki arra gondolna, hogy ezek az emberek betegek, szeretik a vér vagy a szenvedés látványát, érdemes megállni, mert sok esetben ez téves megállapítás. Egyrészt a jelenség általánosan működik az emberekben: gondoljunk csak arra, hogy amikor egy busz elhalad egy baleset helyszíne mellett! Hány arc tapad az ablaküvegre? Akár még a mienk is? Nem szállunk le a járműről, de nehezünkre esik nem odanézni. Másrészt ez a viselkedés jóval összetettebb, és sokkal emberibb tényezők állnak a hátterében.

Félelemre és empátiára hangolva

Biológiai alapon az „üss vagy fuss” reakció lép életbe, minden általunk észlelt esemény során. Ez igaz akkor is, amikor meglátjuk a baleset helyszínét: az agyunk feldolgozza a kapott adatokat és levonja a megfelelő következtetést. Egy tanulmány szerint viszont itt van egy lényeges különbség: erősebben reagálunk, és többet tanulunk a negatív tapasztalatainkból, mint a pozitívakból. Ez a negatív torzítás, ami automatikusan nagyobb figyelmet szentel a rossz eseményeknek, negatív információknak. Egy baleset helyszínét ezért – még ha tudat alatt is – de tapasztalataink bővítése céljából is elemezzük, remélve, hogy ezzel elkerülhetjük a hasonló helyzeteket.

Ugyanakkor egy ilyen esemény során átélhetjük a félelem élményét, az életünk kockáztatása nélkül. Ez nem csak a tényleges baleseteknél történik meg. „Egy tragédiát olvasva, katasztrófafilmet nézve is szembenézünk a halállal, fájdalommal, kétségbeeséssel, leépüléssel és megsemmisüléssel kapcsolatos félelmeinkkel, de mindezt egyfajta biztonság érzésével tehetjük meg – állítja Dr. David Henderson, pszichiáter. – Ez segít számunkra összeegyeztetni a kontrollálhatatlant a kontroll iránti szükségleteinkkel.”

Ám ezek mellett más pszichológiai ok is meghúzódik. Egy katasztrófát nézve, empátia ébred bennünk a sérültek látványára, és ez egy fontos összekötő kapocs a szociális kapcsolatainak fennmaradásához. Érdemes megjegyezni, hogy a tragédiák, drámák nézése a moziban vagy televízióban megerősíti a nézőkben a csoportos összetartozás élményét.

S.C.R.E.A.M.

A fentieket kicsit kibővített formába rendezte Michael Stevens internetes ismeretterjesztő-oktató. A videójában arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért van bennünk ez a morbid kíváncsiság. És a válasz?

 „Well, its’s because we like S.C.R.E.A.M.”

Ez egy magyarra lefordíthatatlan szójáték, ami egyrészt azt jelenti, hogy szeretünk sikítani, másrészt egy mozaikszó, ami az alábbiakból áll:

  • Strength = Erő

A rémisztő dolgok nézése (vagy átélése) erőt ad a számunkra: például egy horrorfilm megnézése után az emberek erősebbnek érzik magukat.

  • Catharsis – Katarzis

A kárörvendés – bár közel sem szimpatikus dolog – szintén ezen az elven alapul. Más ember szerencsétlenségét látva mi szerencsésebbnek érezhetjük magunkat, ami egyfajta katarzis élményt ad.

  • Reality – Realitás

Egy baleset helyszínét szemlélni lehetőséget ad számunkra a valóság jobb, mélyebb átélésére.

  • Exploration – Felfedezés

Ezen események lehetőséget biztosítanak új tapasztalatok és tanulságok felfedezéséhez is.

  • Acceptance – Elfogadás

A morbid dolgokkal való találkozás segítséget ad a fájdalom és az elkerülhetetlen halál elfogadására.

  • Meaning – Jelentés

Az előzőhöz hasonlóan az ilyen történések segítenek elgondolkodni a számunkra fontos és jelentőségteljes dolgokon.

Pénzért borzongást?

Egy baleset bámulásán kívül, nagyobb léptékű tendencia is létezik: a katasztrófaturizmus vagy más néven sötétturizmus. Ez a turizmus azon válfaja, amikor emberek  rossz élményekhez, katasztrófákhoz, halálesetekhez köthető helyeket látogatnak meg. A kínálat szinte végeláthatatlan: börtönök, volt koncentrációs táborok, katasztrófa helyszínek, csaták és háborúk színterei, sorozatgyilkosok házai, gyilkossági tetthelyek és temetők.

(via, via, via, via, via)

És a turizmus ezen extrém, és első hallásra kissé bizarr formája egyre népszerűbb. Elég csak egy közelmúltbeli példát említeni. Az idén bemutatott HBO sorozat, a Csernobil ugrásszerűen megnövelte a turisták számát. Egy ottani utazási iroda szerint a sorozat premierje után 40%-kal emelkedett az odalátogatók száma, pedig egy-egy angol nyelvű körbevezetés 100 dollárba kerül (30 000 Ft).

Mielőtt bárki arra gondolna, hogy a sötétturizmus terjedése az Instagram, Facebook és más közösségi média ”ördögi” hatásának köszönhető, érdemes megjegyezni, hogy a történelemből számos példát ismerünk a kegyetlen vagy furcsa helyszínek, játékok iránti vonzódásról: akár a római gladiátorjátékokat, vagy a nyilvános kivégzéseket is említhetjük. Egy XVI. Lajos francia király kivégzéséről készült metszeten is jól látszik a tömeg mérete, de hasonló volt a több ember meggyilkolásáért felelős Eugen Weidmann guillotine általi lefejezése is. A tömeg az elvárt komolyság és tisztelet helyet zajosan, akcióra éhesen kiabált és fütyült. A kivégzés után pedig többen zsebkendőjüket az elítélt vérébe mártották, szuvenírként megőrizve azt.

 

(XVI. Lajos király lefejezése, via)

A turizmus ezen formája iránti érdeklődés növekedése nemcsak a Google találatok számában mutatkozik meg, hanem a kutatások terén is. Míg 1996 és 2010 között mindössze 4-5 cikk született a témában, 2011-2016 között ez a szám már a 25-öt is elérte. De mi van a terjedés mögött?

Természetesen, egyrészt az egyszerű kíváncsiság. Ott állni a World Trade Center tornyainak helyét jelölő Ground Zero-nál, Diana hercegnő balesetének helyszínén sétálni, vagy ellátogatni a Sedelci Osszáriumba, ahol több száz emberi csont és koponya díszíti a falakat, mind izgalmasnak és érdekesnek hatnak. Ki ne szeretné látni, ahol mindez történt?

Dr. Tong Lam, a Toronto-i Egyetem docense szerint egy másik ok, hogy a tragédiák helyszíneinek látogatása segít feldolgozni a létezésünket fenyegető egyre nagyobb szorongásunkat. Ezek közé pedig nemcsak a személyünket érintő elmúlás tartozik – ahogy a baleseteknél már említettük –, hanem a Damoklész kardjaként fejünk felett lebegő klímaváltozás, a globalizáció és a nukleáris megsemmisülés is.

Egy plusz adalék, hogy ezek a helyszínek fontos történelmi eseményekhez is köthetőek. Ahogy Prof. John Lennon, a Glasgow Caledonian University előadója rámutatott: „Ezeknek a helyeknek a felkeresése, egyben lehetőség számunkra arra, hogy tanuljunk a múltból.”

Pénzáramlás vs. tiszteletlenség

Ennek a turistáskodásnak pedig előnyei is vannak, sőt néha bátorítják azt. 2011-en a Missouri állambeli Joplin-ban a helyi turistaügynökség létrehozott egy térképet, ami a legsúlyosabb károkat szenvedett városrészekre irányította a látogatókat. Az ellentmondásos lépés mögött az a cél lebegett, hogy ezzel is pénzt gyűjtsenek a károsultak számára. Sok tisztviselő ma is úgy véli, hogy New Orleans-ban a Katrina hurrikán pusztítása utáni adományok is részben a turistáknak köszönhetőek.

De természetesen megvannak az árnyoldalai a jelenségnek. A látogatók sokszor nem tisztelik az helyszíneket, a halottak és a tragédia emlékét. Auschwitz erre egy klasszikus példa. Idén márciusban Twitterre került ki egy poszt négy látogatóról, akik a vonatsíneken egyensúlyoznak:

twitterauschwitz.jpg

„Amikor az Auschwitz-i Múzeumba jössz, emlékezz arra, hogy ebben a táborban több mint egymillió embert öltek meg. Tiszteld az emléküket! Jobb helyek is vannak a világon a mérlegkarozás gyakorlására, mint egy olyan hely, amely ezrek deportálását szimbolizálja a halálba.” (via)

Dr. Brigitte Sion egy interjúban magyarázta, hogy fontos ismernünk a helyi kultúrát, mi számít tisztességes és tiszteletlen viselkedésnek az adott emlékhelyen. „Auschwitz-ba nem illik shortban és flip-flopban besétálni, de a Ground Zeronál lehet fotózkodni. […] Néhány szabály világosan ki van írva, mások a kultúrához vagy a helyhez köthetőek.”

Botrányok viszont újból és újból előkerülnek. Legutóbb szintén Csernobillal kapcsolatban, amikor az nz.nik Instagram oldal tulajdonosa Pripjaty kihalt és elhagyatott városában fehérneműben és félmeztelenül pózoló nőről posztolt képeket.

csernobil.jpg

(via)

A sötétturizmus minden kétséget kizáróan egy bizarr jelenség, de olyan, amivel egy adott pontján az életünknek mindannyian találkozunk. Dr. Philip Stone, a University of Central Lancashire, Institute for Dark Tourism Research ügyvezető igazgatója rávilágít: „A sötét turizmusnak nincs igénye sötét turistákra. Olyan emberekre viszont igen, akik tanulni akarnak az életről és a világról.”

kep.png

Ha gyorsétterem, akkor piros – ha közösségi oldal, akkor kék: Színek a brandépítésben

Egy korábbi cikkünkben, már írtunk a színek jelentéséről a különböző kultúrákban. Ám a színeknek nem pusztán eltérő szimbolikája van, de eltérő hatást is gyakorolnánk ránk. Ezeket az érzeteket tudják kihasználni a marketing szakemberek is egy-egy márka brandjének felépítésekor.

A színek alapvető részei a marketingnek és designtervezésnek. Egyszerre válthatnak ki pozitív és negatív érzéseket is, befolyásolva ezzel a vásárlási szándékot vagy elköteleződést egy-egy márka irányába. Egy szín segítségével könnyebben felidézünk adott tárgyakat vagy jelenségeket és az ehhez kapcsolódó hangulatokat, érzelmeket és élményeket is.
Color Emotion Guide Infographic

(via

Egy kutatás szerint a vásárlók mindössze 90 másodperc alatt véleményt formálnak egy adott termékről, és a szín, amit az adott brand vagy termékkampány során használtak 62-90%-os aránnyal bír a végső döntést illetően. Egy másik kutatás azt állapította meg, hogy az emberek közel 93%-a a vizuális tényezőkre fekteti a hangsúlyt egy termék megvásárlásánál – ehhez képest mindössze 5,6% volt a tapintás és 0,9-0,9% a hallás vagy illat alapján történő vásárlás. Amikor pedig azt kérdezték a közvélemény-kutatásban résztvevőktől, hogy szerintük mennyire fontos a szín, közel 85% a színt értékelte a legfontosabb tényezőnek. Ráadásul a vásárlási szándék az esetek 73%-ban már a boltban dől el, így a termék figyelemfelkeltő hatása mindenképpen fontos a sikerességhez, amiben a szín játssza az egyik legnagyobb szerepet. Egy érdekes eset volt a Heinz zöld kethcupja 2000-ben. Miután a cég piacra dobta a terméket, az első 7 hónapon belül 10 millió üveget adtak el belőle. A megnövekedett igények kielégítésére, a Heinz gyárakban naponta 24 órában gyártották a zöld ketchupot, a hét minden napján. A márka történetének legnagyobb árbevételét produkálta, 23 millió dollárt. Mindössze egy színcserének köszönhetően.

De milyen hatásai vannak a színeknek?

(via)

Színek és hatásaik

A színpszichológiában ismert tény, hogy a meleg árnyalatok - mint például a vörös, a sárga és a narancssárga élénkítő hatást gyakorol ránk, míg a hideg árnyalatok – a kék, zöld és türkiz – inkább megnyugtatnak. Alább egy összefoglaló táblázat látható, ami többé-kevésbé megmutatja a márkáknál használt színekhez köthető asszociációkat.

SZÍN

ÉRZÉS ÉS HASZNÁLAT

IPARÁGAK

PÉLDÁK

fehér

ártatlanság, biztonság, frissesség, tisztaság

sok területen, de gyakran kombinálva más színekkel

Michelin, Hewlett-Packard (HP), Lego, Volkswagen, Starbucks, Ford

sárga

lelkesedés, energizálás spontaneitás, boldogság, optimizmus

élelmiszeripar, sport, közlekedés, turizmus, kikapcsolódás

Shell, Sociéte BiC, Hertz, IMDb, IKEA, Nikon, Schweppes

narancssárga

optimizmus, függetlenség, merészség, kreativitás, szórakozás, szabadság

művészet, szórakoztatóipar, élelmiszeripar, sport, közlekedés

Nickelodeon, Fanta, Amazon, VLC Media Player, Mastercard

piros

izgalom, energia, bátorság, szenvedély, figyelemfelkeltés

szórakoztatóipar, élelmiszeripar, sport, tűzvédelem és gyereknek szánt termékek

Coca-Cola, Red Bull, Kellogs, Lego, Pinterest, Netflix, McDonald’s, KFC, Nintendo

rózsaszín

együttérzés, szerelem, kiforratlanság, játékosság, megigézés

gyereknek szánt termékek, nőknek szánt termékek, szépség, divat

Barbie, Cosmopolitan, Victoria’s Secret

lila

képzelet, kreativitás spiritualitás, együttérzés, érzékenység, titokzatosság, elegancia

humanitárius szervezetek, vallási szervezetek

Yahoo, Hallmark, Milka

kék

bizalom, megbízhatóság, őszinteség, lojalitás, belső biztonság, nyugalom

biztonságtechnikai cégek, befektetőcégek, számítástechnika, egészségügy

Facebook, Twitter, Ford, Visa, Dell, Vimeo, Hewlett-Packard (HP)

 

zöld

biztonság, harmónia, stabilitás, megbízhatóság, egyensúly, természetesség

környezetvédelem, bankok, ingatlanügynökség, mezőgazdaság, non-profit szervezetek

Subway, Greenpeace, Starbucks, Animal planet, Monster, Tropicana, Tic-Tac

barna

megbízhatóság, stabilitás, őszinteség, kényelem, természetesség

mezőgazdaság, építőipar, közlekedés, törvényhozás, élelmiszeripar

UPS, M&Ms

szürke

semlegesség, gyakorlatiasság, időtlenség, visszafogottság, formalitás, csendesség

sok területen, legtöbbször kombinálva más színekkel

Honda, Apple, Wikipedia

fekete

hatalom, erő, formalitás, komolyság, titokzatosság, kontroll, tekintély, elegancia

sok területen, legtöbbször kombinálva más színekkel

Blackberry, BBC, Sony, Playboy

 

A táblázat az alábbi oldalak szerint készült: ez, ez és ez.

Coca-Cola piros és Facebook kék

A fenti táblázatból is látszik, hogy a piroshoz a szenvedély, a szerelem és az erő képét kapcsoljuk. A megfigyelések szerint ráadásul ez az egyik legenergikusabb árnyalat, azonnal ráirányítja a vevő figyelmét a termékre, főleg ha világos színnel párosítják, mint például a fehér. 1890-ben, amikor a Coca-Cola még egy kevéssé ismert üdítőital-márka volt, a készítők megalkották a vörös alapon fehér betűket ábrázoló logót. Ez a színösszetétel nemcsak a zsúfolt boltokban vonta magára az emberek tekintetét, de egy erős és magabiztos vállalat képét is mutatta. A fehér-vörös színek pedig annyira hatásos kombinációnak bizonyultak, hogy lassan 130 éve a logó és a szín is változatlan.

fast food logos are red

(via)

A McDonald’s, a Burger King vagy a KFC nemcsak ugyanúgy egy-egy gyorsétteremláncot takar, de logójukban fontos szerepet kap a piros szín. (Európában a McDonald's a környezetvédelem támogatása miatt váltotta a logójában zöldre a pirosat). Ez nem véletlen, a kutatók szerint a vörös észlelése sürgető érzést vált ki belőlünk, ezen kívül – egyenlőre nem tisztázott folyamatokon keresztül – serkenti a metabolizmust és fokozza az étvágyat.

Lehet, hogy már több olvasónak is feltűnt, hogy több számítástechnikai termék és főleg közösségi média logójának a színe a kék. Facebook, Twitter, Messenger, Skype, Tumblr, LinkedIn, Vimeo és még lehetne folytatni a sort. Azért szeretik előszeretettel használni ezt a színt, mert a kék a legtöbb emberben a megbízhatóság, a korrektség, a biztonság érzetét kelti. Ezek pedig közel sem elhanyagolható tulajdonságok olyan felületeknél, ahová emberek milliói töltik fel nap, mint nap fotóikat és személyes adataikat.

Eltérő preferenciák

Joe Hallock 2003-as kutatásában a férfiak és nők közötti színekkel kapcsolatos preferenciákat vizsgálta. Mindkét nemnél a kék a legkedveltebb szín, de a nők esetén a lila majdnem olyan népszerű volt (23%), míg a férfiak közül senki sem választotta ezt a színt. A legkevésbé kedvelt színek ugyanakkor mindkét nemnél a barna és narancssárga színek voltak, az utóbbit pedig a legtöbben az ”olcsóság” érzéséhez társították. Így feltehetően nem véletlen az sem, hogy kevés márka választja ezeket a színeket meghatározónak. További különbségek is megfigyelhetőek voltak a nemek között. Míg a nők a puhább, pasztelles színeket részesítik előnyben, a férfiak az erősebb árnyalatokat. A színárnyalatokkal kapcsolatban is találtak különbségek a kutatók: a nők a fehérrel kevert árnyalatokat, míg a férfiak a feketével kevert árnyalatokat kedvelik inkább.

menwomenprefer2

(via)

Természetesen a különböző színek egyénenként más-más hatást gyakorolhatnak. A személyes különbségekre, mint a preferenciákra vagy tapasztalatokra, még a legjobb márkaépítők sem tudnak felkészülni. Éppen ezért a legtöbb tudományos tanulmány azt állítja, hogy sokkal célszerűbb a márka karakterének megfelelő színeket választani, mint sztereotipikus asszociációkat követni.

 

kep.png

Káromkodás és üzleti siker: kizárják egymást?

Tegyük félre egy időre azt a kérdést, hogy elítéljük-e a káromkodás minden formáját, vagy néhány esetét, és nézzük meg, hogy a szitkozódás milyen kommunikációs célokat elégíthet ki a kutatások szerint: jól működhet egy vicc vagy egy sztori elemeként, segíthet a feszültség levezetésében, megemelheti a fájdalomküszöböt, sőt, még a kapcsolataink elmélyítésében is szerepet játszhat. De vajon az üzleti kommunikációban is vannak olyan helyzetek, amikor célravezető lehet? 

Figyelem! A bejegyzés káromkodást tartalmaz.

Az emberek jó része számtalan okból képes káromkodni, és sokszor még közönségre sincs szükségük ahhoz, hogy ettől jobban érezzék magukat. Gondoljunk csak arra, hogy hányaknak segített már egy-egy cenzúrázatlan szó(áradat) akkor, amikor beverték a lábujjukat?! De a jól irányzott csúnya szavaknak ennél jóval fontosabb szerep jut a kommunikációban: bizonyos helyzetekben viccesebb hatást kelthetünk használatukkal, egy történet elmesélése során pedig segíthetnek a fontos mozzanatok kiemelésében. 

karomkodas.jpg

(via)

A káromkodás tudománya

Idegtudományi kutatások kimutatták, hogy az amygdala (agyunk temporális lebenyének egy neuroncsoportja) fölöttébb aktív, amikor csúnya szavakat hallunk. Az amygdala a tényeket kísérő érzelmek feldolgozásáért és elraktározásáért felelős. Amikor tehát körülöttünk valaki káromkodik, az érzelmi reakciót vált ki belőlünk, amitől könnyebbé válhat az információk emlékezetbe vésése. Pszicholingivsztikai kutatások is alátámaszttották, hogy a tabunak ítélet szavak hatékonyabban közvetítik az emotív jelentést, mint nem-tabu társaik.

A káromkodásnak a társas kapcsolatok formálásában is nagy szerep juthat, például a baráti összejövetelek esetén: ha ugyanis a társaság tagjai megengedik maguknak a csúnya szavak használatát egymás előtt, az sokak számára őszinteséget és összetartozás érzést kommunikál. Egy kutatás szerint a rendszeresen használt b@ssza meg kifejezés az új-zélandi üzemi munkások esetében hozzájárult a szolidaritás kiépítéséhez és a frusztrációk levezetéséhez. De nem kell a gyárig mennünk ahhoz, hogy újabb példát találjunk a káromkodás jótékony hatására: egy vizsgálat arra mutatott rá, hogy az irodai dolgozók körében is segít a hangulat javításában és a stressz mérséklésében.

Fájdalomcsillapító helyett?

Egy kísérletben azt vizsgálták, hogy az emberek tovább bírják-e jeges vízben tartani a kezüket, ha közben káromkodnak. Az eredmények szerint a csúnya szavakat ismétlők átlagosan 40 másodperccel hosszabb ideig voltak képesek elviselni a fagyos kézfürdőt, mint azok a kísérleti alanyok, akik nem használtak ilyen kifejezéseket. Ugyanakkor a találó nevű Journal of Pain folyóiratban arról adtak számot, hogy a rendszeresen káromkodó emberek sokszor kevésbé bírják a fájdalmat.

Az üzleti élet cifraságai

Mindezeket tekintetbe véve felmerülhet a kérdés, hogy mi a helyzet az üzleti életben: vannak olyan helyzetek, amikor jó ötletnek bizonyul kollégákon túl a partnerek és a potenciális vásárlók előtt szitkozódni? Néhányan hisznek abban, hogy igen - most erre hoztunk néhány példát.

Kimutatták, hogy az írásban elejtett csúnya szavak képesek lehetnek arra ösztönözni a potenciális vásárlót, hogy tovább olvassa a szöveget. Ezt a hatást használják ki többek között a Be an Unfucker néven futó, környezettudatosságot promotáló honlap készítői is, akik ezen a képen például a csomagolóanyagok káros hatásaira hívják fel a figyelmet:

uf.PNG

(via)

De miért is működhetnek a csúnya szavak ebben a szegmensben? Mert felkelthetik a célközönség figyelmét, közvetlenséget és könnyedséget kommunikálhatnak. De honnan tudhatjuk, hogy mennyire engedhetjük el magunkat az üzleti kommunikációban? A káromkodásban gondolkodó vállalkozók a következő tanácsokat kapják ezzel kapcsolatban:

  • Először is nem árt tudniuk, hogy kik a partnereik, potenciális vásárlóik: általában igaz, hogy egy fiatalos közönség sokkal inkább elfogadó ezzel a típusú kommunikációval szemben, mint az idősebb és konzervatívabb körök.
  • Másodszor, utána kell járniuk annak is, hogy a célcsoportjuk pontosan milyen káromkodásokat használ, mert a kommunikációs stratégiájukban ugyanezeket, vagy az ezekhez nagyon hasonló kifejezéseket érdemes alkalmazniuk. 
  • Továbbá, nem árt betartani a fokozatosság elvét: kezdeni finoman kell, cifrázni csak azután szabad a dolgokat, hogyha úgy tűnik, hogy a célközönség vevő erre a stílusra. 

laugh.PNG

(via)

Egyes üzletemberek kommunikációjának szerves részévé vált a káromkodás, ilyen például Gary Vaynerchuk is. Honlapján külön szekciót szentel annak, hogy megválaszolja közönségének legégetőbb kérdéseit a káromkodásával kapcsolatban. 

A csúnya szavakkal sokkolhatunk, viccelődhetünk, szenvedélyességet közvetíthetünk, és hasonlóképpen szenvedélyt válthatunk ki a közönségből is. Viszont a jóból is megárt a sok elvét követve a káromkodás is csak korlátozott mértékben hatásos, ugyanis megvan a veszélye, hogy inkompetensnek és tiszteletlennek látnak, sőt, képes arra, hogy teljesen elidegenítse az üzleti partnereket.

Mindezek mellett persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy az üzlet profiljával összeegyeztethető-e a csúnya szavak használata, mert vannak olyan vállalkozási szegmensek, amelyekben a káromkodást a humorhoz hasonlóan jobb teljes mértékben mellőzni: hogy csak a legszélsőségesebb példát említsük, ilyenek a temetkezés.

A káromkodást egyébként már a reklámipar is felfedezte magának: a turisztikai szektortól kezdve a szépségápolási termékek gyártóin át a sörgyárak és borfesztiválok is próbálkoztak csúnya szavakat tartalmazó hirdetésekkel, több-kevesebb sikerrel, hiszen volt, hogy üzleti siker helyett betiltás lett az eredmény. Ha kíváncsi lennél pár reklámra, amik trágárabbak egy kocsisnál, itt olvashatsz róluk.

konzerv.png

 

A tökéletesen tökéletlen memóriánk manipulációja

Az emberi memória nem úgy működik, mint egy videókamera: képtelenek vagyunk minden apró részletet megjegyezni, és évtizedek múltán is kifogástalanul felidézni azokat. A téma kutatói szerint az emlékezés konstruktív folyamat, azaz a múlt darabkáit jelenbeli gondolatainkkal kiszínezve próbáljuk értelmes egésszé formálni. Akkor mégis miért várják el a bírósági perekben, hogy a szemtanúk képesek legyenek tökéletes képet adni a szóban forgó eseményekről? És hogyan manipulálható a memóriánk?

Képzeljük el, hogy gyerekkori emlékeinkről kérdeznek minket! Megpróbáljuk felidézni a családi nyaralásokat, születésnapi bulikat, izgalmas kalandokat, majd egyszer csak egy ismerősünk olyan eseményről kezd mesélni, ami nekünk nem ugrik be. Lehet, hogy csak elfelejtettük, vagy esetleg azért nem emlékszünk rá, mert nem is velünk történt meg? Talán be akarnak csapni?

Fantom visszaemlékezések

Egy 2002-ben publikált kísérlet eredményei bemutatták, mennyire könnyen befolyásolható az emberi emlékezet. A kísérleti alanyokat arra kérték, hogy gyerekkori (4-8 éves) fotóik alapján idézzék fel a képeken megörökített eseményeket. Majd a kísérlet vezetője egy olyan felvételt mutatott a résztvevőknek, amelyen apjukkal egy hőlégballonon mosolyognak. Az alanyoknak azonban nem rémlett ez az esemény, ami nem csoda, hiszen a fotót manipulálták. Az arcokat csak rászerkesztették a képre, valójában egyikük sem vett részt gyerekkorában hőlégballonos kiránduláson (a lehetőségük azonban megvolt erre, mert évente többször rendeztek hőlégballonos fesztivált az országban - így nem tűnt teljesen valószínűtlennek a dolog). A kísérlet vezetője viszont nem leplezte le rögtön a trükköt a résztvevők előtt. Nagyjából egy héttel később ismét behívta őket, és furcsa módon ez alkalommal a kísérleti alanyok fele részletesen be tudott számolni a kérdéses eseményről, annak ellenére, hogy az soha nem is történt meg velük. Mégis hogyan magyarázható a téves emlékezés?

holegballon.PNG(via)

Az emberi memória nem képes a múlt lineáris reprodukciójára. Ehelyett olyan konstruktív folyamatokon alapszik, melyekben előfordulnak hibák és torzítások. Amikor emlékezünk, darabkákból próbáljuk felépíteni a történetet. A sztori összeállítására pedig hatással van tudásunk, befolyásolják azt különböző értékítéleteink, amelyekkel az emlékezés pillanatában rendelkezünk. Részben ez az oka annak is, hogy úgy idézünk fel történelmi eseményeket, ahogy ma gondolkodunk róluk. Az emlékezet tökéletlensége viszont nem egyedülálló dolog, és nemcsak megbízhatatlan emberekre jellemző - mindannyian így elevenítjük fel a múltat.  És való igaz, minél több idő telt el a kérdéses esemény óta, annál nagyobb kihívást jelent azt pontosan felidézni.

Emlékképek, eskü alatt

A fals emlékeknek végzetes következményei lehetnek: pontatlan tanúvallomások miatt számtalan ártatlan embert ítéltek el. Az első párszáz eset, amelyben a hibásan bebörtönzötteket DNS-vizsgálat segítségével mentették fel, 75%-a szemtanúk téves vallomása alapján eredményezett bűnös ítéletet. Sőt, ma is ez az elsődleges oka az elhibázott bírói döntéseknek. De ha ennyire megbízhatatlan a memóriánk, miért kérik mégis számon rajtunk?

contact_sheet.jpg                                        (via)                                                                                       (via)

Az utóbbi idők egyik legnagyobb médiavisszhangot kapott törvényszéki tárgyalása a Supreme court (az Egyesült Államok alkotmánybíróságaként is működő legfelsőbb bíróság) szexuális erőszakkal megvádolt jelöltének pere volt. Christine Blasey Ford, egyetemi professzor, azzal vádolta meg a Brett Kavanaugh szövetségi bírót, hogy 36 évvel ezelőtt egy középiskolai bulin a férfi erőszakoskodott vele. A per fókuszában a vádló emlékei, illetve azok hiányosságai álltak. Valóban, az eset több évtizede történt, és a nő nem volt képes kifogástalanul felidézni a kérdéses estét, de a memória kutatásával foglalkozók rendre azt nyilatkozták a médiának, hogy ez természetes. Azok viszont, akik a férfi mellett álltak ki (a bírók, jelentős médiaorgánumok, sőt, Donald Trump) azzal érveltek, hogy az emberi memória alapvetően megbízhatatlan, és pontosan ezért nem hihetünk a nőnek. A perben végül nem bizonyultak elégségesnek a professzor emlékei, a férfit pedig pár héttel a tárgyalás után kinevezték a Supreme Court legújabb tagjának.

Bármennyire is frusztráló, mégsem menekülhetünk memóriánk tökéletlensége elől. Még az amúgy kiemelkedő emlékezőtehetséggel rendelkező emberek is a manipuláció áldozatául eshetnek. De csak azért, mert emlékeink befolyásolhatók, még nem jelenti, hogy teljesen megbízhatatlanok. Lehet, hogy a részletek időközben megváltoznak, a kutatók szerint élményeink magja mégis megmarad - legyen szó akár vidám, akár traumatikus élményekről.

konzerv.png

Fehértől a feketéig más és más: A színek jelentése különböző kultúrákban

A piros melegség érzést ad, míg a kék nyugalmat áraszt: ezek a társított érzetek azonban nem minden kultúrában köthetőek ugyanazokhoz a színekhez. A nyugati hagyományoktól távolabb eső országokban a menyasszony ruhája sem fehér, hanem vörös - az utóbbi szín megint máshol a gyászt szimbolizálja, eltérően a nálunk is elterjedt fekete helyett. 

Hol gyerekként, hol már felnőttként, de a legtöbben meglepődve tapasztaljuk, hogy ahány kultúra, annyiféle színértelmezés: nézzünk meg erre néhány érdekes példát!

A tiszta fehér

Észak-Amerikában és Európában a fehér a tisztaság és az ártatlanság jelképe: ezek nyilvánulnak meg a fehér szőrű áldozati bárányok feláldozásakor vagy az esküvői ruha színében. Ugyanakkor jelentésében az újhoz, a kezdetekhez is társul: például kereszteléskor ezért hordják. Ezeken kívül a fehér viselet az elegancia és a béke jelképe. Ugyanakkor Kínában, Koreában és néhány más ázsiai országban a halált és a gyászt jelenti, Afrikában pedig a fehér testfestés a démonokat szimbolizálja.

fj9x1xlugvnqdqqxahgaofspmaro.jpeg

Gyászolók fehér felsőben egy kínai temetésen

Aranysárga

A sárga az egyik legkevésbé kedvelt szín, egy közvélemény-kutatás szerint mindössze az emberek 6%-nak a kedvenc színe. Legtöbbször a jelentése a melegséghez és a Naphoz kötődik, így például az ókori Egyiptomban és Babilonban a Napot és napisteneket szimbolizálta. Az ókori Görögországban és Rómában is kitüntetett szerepe volt, az istenek haját is gyakran sárgának/aranynak/szőkének írták le (például Apollóét). Ugyanakkor a középkori Európában egy másik jelentés is elkezdett társulni hozzá: az árulásé és irigységé.

Az iszlámban az arany sárga szimbolizálja a bölcsességet, míg Kínában ez a nemesség és erény színe, valamint a boldogságé és dicsőségé. Egyebek mellett a császárság szimbóluma is a sárga, így ennek viselését csak bizonyos státuszú emberek engedhették meg maguknak.

sarga.jpg

Qianlong császár

 

Nemlétező színek

A művészet nem csak a valódi színekkel képes elkápráztatni minket: olykor a szépirodalom és a filmművészet olyan árnyalatokat is ad a világnak, amelyek puszta kitalációk. Az Euréka sorozat egyik epizódjában tűnik fel az ultraindigo szín, amely az elektromágneses spektrumon a tiszta feketéhez áll a legközelebb, és amely képes a fotonok lelassítására és az idő torzítására. A Pimp my ride sorozatban, Xzbit rapper találta ki az angol kék és lila keresztezéséből a blurple színt, amely – nem meglepő módon – a kék és a lila szín között váltakozik a ráeső fény hatására. A Netflixes The Good Place című sorozatban a helyet megalkotó Michael kedvenc színe a perrigloss, ami az emberi szem számára érzékelhetetlen, de egyenlő a katona arcszínével, aki a háborúból hazatérve először pillantja meg kutyáját. Douglas Adams is megalkotta A Galaxis Útikalauz Stopposoknak könyvben a hiperintelligens, a kék minden árnyalatát lefedő színt, ami az „ultraribolyától kezdve a májlilán, romsárgán, méregkéken és féregzöldön keresztül az infravéresig” tart.

blurple.jpg

Egy blurple színű autó

Narancssárga

A narancssárga a nyugati országokban az ősz, a betakarítás szimbóluma, a feketével együtt pedig a Halloween ünnepéé. Mivel a nyugati kultúrákban a komplementer színének nevezett kék a nyugalom szimbóluma, a narancssárga így a szórakoztatásé, szórakozásé.

Ugyanakkor az ősi kínai filozófiában az átalakulás szimbóluma, míg a buddhizmusban a megvilágosodás és alázat színe, ezért is öltöznek a buddhista szerzetesek narancssárgába. Japánban az életöröm és optimizmus, a bátorság és a szerelem színe is.

narancs.jpg

Buddhisták

A vonzó vörös

A színek közül leginkább a vörös vonzza az emberi tekintetet. A nyugati kultúrákban a vér, a bátorság és a mártíromság színe. Ezek miatt piros a bíborosok ruhája, amellyel Krisztus vérét és a keresztény vértanúkat szimbolizálják. Ezen kívül a szerelem színe, az örömé és ünneplésé is, emiatt is terítenek ”vörös szőnyeget” egy kitüntetett vendég érkezésekor. Bár a szeretet színe, ugyanakkor a harag, az agresszió és a háború színe – gondoljunk Mars, a háború istenének vörös köpenyére.

piros2.jpg

Mars Antoon Claeissins képén

Kínában a jószerencse, boldogság és a hosszú élet szimbóluma, ezért is piros a menyasszonyok ruhája és az ünnepekkor ezért adják át az ajándéknak szánt pénzt piros borítékban. A színpadi darabokban a vörös arcú karakter, a jóakaratú, hős figurát szokta jelenteni. Ugyanakkor Afrikában a vörös a halál és a gyász színe.

pris1.jpg

Menyasszonyi ruha Kínában

A nemes lila

A lila (vagy bíbor) általában az uralkodás, a gazdagság és a nemesség szimbóluma. A nyugat kultúrákban a jámborsághoz és a vallási hithez kötődik, liturgia alkalmával a bűnbánatot szimbolizálja. Európában és Amerikában a hiúsághoz és individualizmushoz is kapcsolódik. Kínában a spiritualitás színe, Japánban az arisztokráciáé, míg Thaiföldön a lila az özvegyek gyászruhájának a színe.

lila.jpg

Gyászolók IX. Ráma thaiföldi király temetésén 2016-ban

A pozitív kék

A kék a legnépszerűbb színnek számít, az emberek majdnem felének ez a kedvenc színe. Általánosságban az is elmondható róla, hogy a használatával nem nagyon nyúlhatunk félre, ugyanis a legtöbb országban pozitív jelentéseket társítanak hozzá. A nyugati kultúrákban a bizalom, a biztonság, a nyugalom és a tekintély jelképe, ehhez elég a „kékvérű” arisztokratákra, vagy a rendőrök egyenruhájára gondolni. Ezen kívül a hűség szimbóluma is, az angol/amerikai szokás szerint, amikor az esküvőre vinni kell „valami régit, valami újat, valami kölcsönzött tárgyat és valami kéket”, az utóbbival jelzik az egymás iránti hűséget. A legtöbb vallás számára az eget, olykor a mennyországot szimbolizálja. Emiatt Törökországban és Közép-Ázsia bizonyos országaiban a gyász színe is, a hindu vallásban pedig az istenek gyakran kék bőrszínnel vannak ábrázolva pl. Visnu, az anyagi teremtés fenntartója és védelmezője. Ugyanakkor néhány negatív jellemzője is van a színnek, az angol nyelvben a „he is feeling blue” (szó szerinti fordításban ”kéknek érzi magát”), azt jelenti, hogy valaki szomorú, depressziós. Kínában a kék szín pedig a szellemekhez, a gyötrelemhez kapcsolódik, az operában hagyományosan a gazember arca kék.

kek_visnu.jpg

Visnu, az anyagi teremtés fenntartója és védelmezője

Ahány nyelv, annyi szín?

 A színek jelentése nem csak kultúránként változó, de a rájuk/megjelölésükre alkalmazott szavak is nagy változatosságot mutatnak. Erre példa a kék és zöld: A zuluban – bár újabban már jövevényszóként alkalmazhatják – az előbbit megközelítőleg az "eges", az utóbbit a "füves" vagy "leveles" szavak fejezik ki. Érdekes a helyzet a koreaiban, ahol szintén nincsenek alapszavak a kékre és zöldre, csak másodlagos színnevekkel tudják megkülönböztetni őket egymástól. Ez az oka annak, hogy a közlekedési lámpák zöldjére hagyományosan a kék szín árnyalatait jelölő szót (szavakat? - D.) alkalmazzák. Szintén érdekesség, hogy Homérosz a mézet zöldnek nevezi, ám annak eredeti kifejezése a χλωρός [chlorosz] a zöldtől a sárgáig terjedő színeket ölelte fel. Látható, hogy bizonyos népek, akár régen, akár ma, de teljesen más szavakat is alkalmazhatnak ugyanarra a színre.

A természetes zöld

Európában és az USA-ban a természet, az élővilág, az élet, tavaszkor a kizöldülő fák miatt a frissesség és remény színe, a mai felfogásban pedig a környezettudatosság jelképe a zöld. A nyugati kultúrában gyakran jelenti a fiatalságot, a „zöldfülűséget” is. A középkori történetekben a szerelem és a természetes vágyak szimbóluma, ez érhető tetten az Édenkertben a csábításra sarkalló zöld kígyóban is. Az ókori Egyiptomban Ptah termékenységistenként a mezőgazdasági termés bőségéért felelt, zöld színű volt, míg ebben a kultúrában használták ezt a színt a halhatatlanság, újjászületés szimbolizálására is, így Osiris istent (aki visszatért a túlvilágból) gyakran zöld színnel ábrázolták.

zold1_osiris.jpg

Osiris

Kínában a napfelkelte, az élet és növekedés szimbóluma a zöld, ugyanakkor, ha egy férfira zöld kalapot tettek, az azt jelentette, hogy a felesége megcsalta őt. Ez a kettősség annak tudható be, hogy a megcsalás után a válással lehetőség van az újrakezdésre is.

 fkwihqrnoxtdqd5gkjgrj5apdge1.jpeg

Ha egy férfi zöld kalapot visel Kínába, azt jelenti, hogy megcsalták

Fekete

A fekete a nyugati társadalmakban legtöbbször a halált, a gyászt jelenti. Ennek oka feltehetőleg a vallásban keresendő - az ősi zsidók számára az éjszaka, a sötétség a bizonytalanságot és a veszélyt (pl. a ragadozók támadását) jelentette, ugyanakkor a nappal elhozta a fényt és a viszonylagos biztonságot. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy nem mindig és nem mindenhol volt a gyász színe a nyugati kultúrákban. Az ókori Spártában, illetve a középkorig a francia, angol és spanyol özvegyek fehérben gyászoltak. Az elmúláson kívül a fekete szimbolizálja a gonoszt és a fekete mágiát is, a bűnös lények, mint amilyenek a vámpírok, éjszaka járnak és feketét hordanak. A fekete szín ugyanakkor a törvény és a hatóság színe is, sok országban a bírók ruhái ma is feketék. Ezen kívül a 20. századig a legtöbb rendőri egyenruha fekete volt, ezt váltotta fel később a kevésbé fenyegetőnek ható kék, ugyanakkor az Egyesült Államokban ma is sokszor fekete-fehérek a rendőrautók.

fekete.jpg

Egy kaliforniai autópálya-rendészet autója

Afrikában a fekete azonban közel sem a bizonytalan éjszaka negatív jelentésével bír. Ezen a kontinensen a nappal az elviselhetetlen meleget és égető napsütést jelenti, míg az éjszaka hozza el az enyhülést. Egyiptomban így a halál utáni élet, a feltámadás színe a fekete. Japánban nem csak az éjszaka és a természetfeletti színe, de a tapasztalaté is. Ez az oka annak, hogy a harcművészetekben a fekete öves a legmagasabb rangú, míg a fehér a tapasztalatlan kezdő.

Azoknak, akik a lenti rövid leírásoknál tüzetesebben is szeretnék megismerni a színek különböző jelentéseit, ez az infografika ad átfogóbb képet.


kep.png

Képek: innen, innen, innen, innen, inneninneninneninneninneninnen és innen

Hogyan születik a sorozatgyilkos? - A Mindhunter megfejti a deviáns elméket

“A világnak alig van már értelme, akárcsak a bűnözésnek” - mondja a Netflix legújabb, Mindhunter című sorozatának főszereplője. Holden Ford FBI ügynök forradalmasító munkáján keresztül megismerhetjük a modern kriminológia kialakulását az 1970-es években. A karaktert a profilozás úttörőjéről, John E. Douglas FBI ügynökről mintázták, akinek hasonló címmel megjelent könyve adja a sorozat alapját. Bejegyzésünkből kiderül, honnan ered a ma is használatos profilozási technika, hogy mi értelme van annak, amikor a főszereplő barátnője a "szociológia atyjáról" beszél, és persze adunk egy kis ízelítőt a sorozatból is.

Holden Ford (Jonathan Groff) túsztárgyalót egyre nagyobb aggodalommal tölti el az, amit a krízisszituációk megoldása során tapasztal: a bűnözők cselekedetei irracionálisnak tűnnek, és ebből kifolyólag észérvekkel sem lehet hatni rájuk. Ford az FBI akadémián megismerkedik egy professzorral, aki így foglalja össze a problémát: az FBI-t olyan sorozatgyilkosok elfogása céljából hozták létre a század elején, akiket saját érdekeik vezérelték, akik mást sem akartak, mint pénzt és hírnevet. Évtizedekkel később már azt látjuk, hogy idegen öl idegent - elkövető és áldozata sokszor nem ismerik egymást. Így felmerül a kérdés, hogy milyen irányba folytassuk a nyomozást, amikor a motiváció megfoghatatlannak tűnik? 

mindhunter-1200x520.jpg

A sorozat bemutatja a "sorozatgyilkos" fogalom születését, és az FBI berögzült szemléletét ezekről a bűnözőkről: úgy gondolták, hogy ők születésüktől fogva őrültek. Ford azonban más állásponton van, és a többi ügynököt is szemléletváltásra ösztönzi: szerinte nem csak az elborult elme, vagy valamiféle állati ösztön vezérli a visszaeső gyilkosokat, hanem egy múltbéli trauma, mely tévútra vitte őket. Érdeklődés a pszichológia és a szociológia felé fordul, meg akarja érteni ezeket az embereket és a bűntetteik mögötti magyarázatokat. Fontos kérdést fogalmaz meg:

“Hogyan kerülhetünk lépéselőnybe az őrülttel szemben, ha nem tudjuk, hogy az őrült hogyan gondolkodik?”

A gondolkodásmód megfejtése viszont nem megy másként, mint beszélgetéssel. De pontosan honnan is ered a legveszélyesebb bűnözők meginterjúvolásának ötlete?

Interjú az ördöggel

A ma is használatos profilozási technika az elkövetők pszichológiai hátteréről gyűjtött információkon alapszik. A profilozók ezekből a statisztikákból és tendenciákból indulnak ki, amikor magyarázatot keresnek a látszólag megmagyarázhatatlan bűncselekményre, és kísérletet tesznek az elkövető kilétének felfedésére. Ez a technika csak az 1970-es években vált elfogadottá az FBI berkein belül, amikor is John E. Douglas, a Viselkedéskutató Egység (Behavioural Sciences Unit) ügynöke és mentora, Howard Teten elindították az ügynökség saját profilozó programját. Körbeutazták az Egyesült Államokat, hogy interjúkat készíthessenek a bebörtönzött sorozatgyilkosokkal, és megérthessék, hogyan is működik a bűnözői elme. Douglas a 25 éves FBI pályafutása alatt több mint 500 eseten dolgozott, és interjút készített az amerikai történelem leghíresebb sorozatgyilkosaival, többek között Charles Mansonnel és a bostoni fojtogatóval. Róla mintázták egyebek mellett a Gyilkos elmék című széria profilozó főszereplőit, és a Hannibal sorozat adaptációjának Will Graham nyomozóját is.

d87f07a50ba579131bf8536db0b800fd_l.jpg

A sorozatban a karakterek első interjúalanya Edmund Kemper, aki “Co-ed killer” néven híresült el. Ford először titokban látogatja meg a rabot, főnöke csak hosszas meggyőzés után bólint rá Ford és ügynök társa magánakciójára. Kemper 1963-ban 15 évesen meggyilkolta a nagyszüleit, majd miután paranoid skizofréniát diagnosztizáltak nála, elmegyógyintézetbe utalták. Onnan 21 évesen szabadult, ugyanis sikerült meggyőznie orvosait, hogy teljesen meggyógyult és rehabilitálható. 1972-ben a 205 cm magas és 108 kg-os Kemper gyilkos ámokfutásba kezdett. Fiatal főiskolás lányokat szedett fel (innen a neve, co-ed, azaz diáklány koedukált iskolában), megcsonkította őket, majd maradványaikkal szexuális aktusokat hajtott végre, amiről a sorozatban kellő részletességgel be is számol. 1973-ban feladta magát, miután saját anyjával is elkövette ugyanazt, mint a főiskolás lányokkal. Kempert nyolc életfogytiglanra ítélték, jelenleg is büntetését tölti Kaliforniában.

mindhunter-1.jpg

Fordot lenyűgözi Kemper intelligenciája, kettejük kapcsolata szinte barátivá fajul, ahogyan az FBI ügynök nemcsak kérdéseket tesz fel, de magáról is megoszt dolgokat. Csak hogy érzékeltessük a sorozat hangvételét: Ford ügynök megkérdezi az udvarias és választékosan beszélő elítélttől, hogy milyen megoldást lát a magafajták büntetésére és rehabilitációjára. Kemper azt válaszolja, hogy kínhalált.

Miért fontosak a címkék?

“Szóval mit gondolsz Durkheim címkézés elméletéről és a devianciáról?” - kérdezi Holdentől egy szociológia mesterszakos lány (a leendő barátnője) egy rockkoncert alatt. 

netflix-trailer-david-finchers-mindhunter.jpg

A deviancia elmélete Émile Durkheim francia szociológus nevéhez fűződik. Szerinte nincs eredendően bűnös tett, a deviancia definícióját a hatalmon lévők határozzák meg, és foglalják törvényekbe. A deviancia tehát nemcsak úgy magától értetődően létezik, hanem egyes cselekedetek bizonyos kulturális kontextusokban deviánsnak minősülnek, míg másokban mondhatni “normálisnak”. A deviancia értelme nem más, mint a megszokottól való eltérés.

quote-man-is-a-moral-being-only-because-he-lives-in-society-let-all-social-life-disappear-emile-durkheim-146-56-83.jpg

Az 1960-as években a kriminálpszichológiában meghatározó fordulatot jelentett a címkézési elmélet (labeling theory). A címkézés elmélete magába foglalja az elsődleges és a másodlagos devianciát. Az elsődleges deviancia arra utal, hogy az egyén elköveti magát a deviáns tettet, de az alig van hatással státuszára és elméjére, mert egyelőre mások nem tudnak róla. 

A másodlagos deviancia szerint valakiből akkor lesz deviáns, amikor nyilvánosan felcímkézik, és magáénak kezdi érezni a címkéjét. Gondolhatunk erre úgy is, mint egy önbeteljesítő jóslatra. Egy olyan negatív címke, mint az elítélt, számos lehetőségtől foszthatja meg a börtönből szabadult egyént, aminek következtében deviánsként fogja látni saját magát, így továbbra is hajlamos lesz deviáns cselekedetek elkövetésére. Következésképpen lehetséges, hogy a negatív címke eltűntetésének hatására az egyén inkább társadalmilag elfogadott cselekedeteket fog véghez vinni a jövőben.

De hogy kapcsolódik a deviancia elmélete és a címkézés a sorozathoz? Ford ügynök azt a nézetet képviseli, hogy nem minden bűnöző születik bünözőként, egyesek azzá válnak. Charles Manson példáját hozva felteszi a kérdést:

Tekintve, hogy Mansont gyermekkorában szeretet nélkül nevelték és erőszakkal kezelték, többször bebörtönözték, nem lehetséges, hogy mindez hatással volt rá?

Ford állítása szerint Manson ismételt börtönbe kerülése talán szerepet játszott abban, hogy mivé vált. Végtére is, ez egy ördögi kör: bebörtönöznek egy embert, mert bűncselekményt követett el, bűnözőként pedig nagy eséllyel újabb bűntetteket fog elkövetni.... Ezen a ponton ütközik össze Ford "újhullámos" gondolkodása a régiváságú FBI ügynökök elképzeléseivel. 

serial_killer.png

És hogy miért érdemes még megnézni a sorozatot azoknak, akik érdeklődnek a modern kriminológia iránt? Például azért, mert nem csupán Kemper története bontakozik ki belőle, hanem bepillantást  kapunk a BTK gyilkos (bind, torture, kill - megkötözni, megkínozni, megölni) életébe is.

kep_1.png

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen.

süti beállítások módosítása