A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Előadások, zárt kapuk mögött: A vírus alakíthatja a színházak jövőjét?

2021. április 30. - KomMédia BME

A színház egy olyan művészeti ág, amely végigkísérte az emberiség történetét. Úgy, mint az emberek életében, a színházban is komoly változások következtek be a digitalizációnak köszönhetően. Azonban Magyarországon az online terjesztett színházi előadásoknak még nem jött el a forradalma. Mit változtatott ezen a koronavírus-járvány?

A járványügyi korlátozások 2020 tavaszán nehéz helyzetbe hozták a színházakat. Sorra kellett elhalasztaniuk, később lemondaniuk a tervezett előadásokat, így súlyos bevételektől estek el. Az újranyitás lehetőségét is bizonytalanság övezte, így a helyzet orvoslására olyan megoldásokat kellett találni, melyek egyrészt kielégíthetik a nézői igényeket, másrészt bevételi forrást biztosíthatnak a színházi szakma szereplőinek - bármilyen csekély is ez a bevétel. Így alakultak meg a karanténszínházak, egyre több lett az interneten közvetített felolvasóest és nyílt próba, valamint sok intézmény megosztotta archív előadásainak felvételeit. A kultúrafogyasztás hirtelen áttevődött az online térbe, amelyhez átmenet nélkül, minél hamarabb kellett alkalmazkodni fogyasztói és előállítói oldalról is. Bár a felvételről visszanézhető színdarabok nem számítottak teljesen újdonságnak, hiszen a járvány előtt is elérhető volt néhány felvétel az interneten, DVD-n vagy esetleg a moziban, de a kialakult helyzet miatt nagyobb hangsúly került ezekre az előadásokra.

szinhaz1.jpg

 (via)

Színházi darab a kanapéról

Amellett, hogy kárpótolják a nézőket az elmaradt előadásokért, az otthonról megtekinthető darabok élvezeti értéke csökken azáltal, hogy elveszik a közeg, az itt és most hatás. Egy előadásnak a nézők nem csak passzív élvezői, hanem aktív résztvevői is, reakcióik beleépülnek a darabba, ezzel tud minden előadás sajátos élményt nyújtani közönsége számára. A nézőtéren ülők könnyebben átélhetik az előadást, ha tömegben vannak, ahol a belőlük kiváltott érzelmek a körülöttük lévőkre is hatnak. Így válik egy-egy előadás megismételhetetlenné, hiszen az, ami a következő alaklommal létrejön, mozzanataiban valami más lesz, még ha tartalom nem is változik. A közönség és a színjáték kapcsolata elengedhetetlen: nincs előadás közönség nélkül. Ezt erősíti a színházi tér, ahol a színjáték tere sokszor egybeolvad a közönség helyével. 

Otthon megszűnik a közösség élménye: a néző már nem közvetlen tanúja a történéseknek, reakciói nem lépnek kapcsolatba az előadással, így ez a fajta sajátos élmény elveszik. Az elé táruló látványt az operatőr szemén keresztül élheti meg, az ő fókuszát kell követnie. A színészi játékot kiegészíti a színpadi kép, viszont attól függetlenül, hogy a díszlet nem látszik teljes egészében, a drámai élmény megmarad, mert játék önmagában is megállja a helyét. A színjátékot otthonról szemlélő néző pedig ugyanúgy részesülhet a színdarabból származó érzelmi- és gondolatvilágból, amelyet feldolgozhat és a saját gondolatvilágához adhat, így a színjáték befogadójává válhat.A színházi élmény helyébe nem léphet az előadások filmfelvétele, azonban más szempontból hasznos lehet, ha a színházak elkezdik az ilyen típusú tartalmaik megosztását és népszerűsítését. 

szinhaz2.jpg

 (via)

Csak karantén idején van értelme otthon színdarabot nézni?

Az online elérhetővé tett előadások megnyithatnak egy újfajta kultúrafogyasztási módot, ami a járványhelyzet nélkül lehet, hogy csak évekkel később alakult volna ki Magyarországon. Egy 2016-ban készített angliai tanulmány a digitálisan elérhető darabokhoz fűződő magatartási mintákat vizsgálta: a válaszadók szerint a színházi élmény egy új  formája jön létre, amely nem helyettesíti, hanem sokkal inkább kiegészíti a színházakhoz fűződő kapcsolatukat. Az online elérhető és az élőben közvetített előadások sokszor olcsóbbak, ráadásul akkor is lesz rá "helye" a nézőnek, ha a színházteremben teltház van. Azzal, hogy otthonról elérhető a színdarab, a fogyasztó időbeosztása is rugalmasabbá válhat, nem beszélve arról, hogy a színház megközelítése nem okoz problémát, így a földrajzi távolság sem akadály. Technikai szempontból viszont az előadás élvezetéhez elengedhetetlen a jó internetkapcsolat. 

radnoti_stream_1200_600-768x384.jpg

 (via)

Joggal merülhet fel az aggodalom, hogyha elérhetővé válnak a színdarabok, akkor a teátrumokba egyre kevesebben fognak ellátogatni. A már említett tanulmány ezzel a kérdéssel is foglalkozott, és a megkérdezett színházak közül csupán a kisebb intézmények tapasztalták ezt a negatív hatást. A nagyobb színházak vagy nem érzékeltek változást, vagy növekvő érdeklődésről számoltak be, ami a jegyértékesítésben is mérhető volt.

Hogyan tovább?

A magyarországi színházak november óta nem tarthatnak előadásokat közönség előtt. Olyan digitális újítások jelentek meg és lettek népszerűek, amelyek ezt a nehéz helyzetet próbálták áthidalni. Bizonyos színházakban lehetőség nyílt online jegyeket vásárolni, a nézők otthonukból követhetik a streamelt előadásokat. Az élő előadások mellett folyamatosan váltak elérhetővé archív felvételek is: a lehetőségekről egy, a teátrumok által közösen létrehozott eSzinház nevű platformon átfogó képet kaphattak az érdeklődők - az előadások jegyvásárlás után megtekinthetők innen. Még az első hullám alatt készültek cikkek, amelyek az online elérhető darabokat szemlézték, illetve beszámoltak az Élő közvetítések a koronavírus idején nevű Facebook csoport létrejöttéről és működéséről, amely még most is szervezetten, aktívan működik. 

A kezdeti élénk érdeklődés a digitálisan elérhető darabok iránt remélhetőleg nem kezd el fogyatkozni, és így szélesebb körben is elterjedhet majd a színház fogyasztásának és értelmezésének ez az új módja. 

A bejegyzés szerzője Kovácsy Mara, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

konzerv.png

 

Elhunytak a Facebookon: Közösségi hálóból digitális temető

Életünk egyre nagyobb részét online éljük. A közösségi média profiljainkra is kiterjesztjük mindazt, akik és amik életünk során vagyunk – és akarva-akaratlanul ez halálunk után is így maradhat. Ahogy egyre több felhasználója van a Facebooknak és egyre idősödnek az online is aktív generációk, növekszik azoknak a profiloknak a száma, amik tulajdonosa már nincs köztünk. Miért van ez, milyen lehetőségek vannak és mit jelent mindez hosszútávon?

Akár már 2060-ra, de 2100 körülre minden bizonnyal több hátrahagyott profil kering majd a Facebookon, mint ahány élő felhasználó lesz a közösségi platformon, jósolja az Oxford Internet Institute két kutatója. A tavaly publikált tanulmány szerint, ha nem növekszik tovább a Facebook felhasználóinak száma, akkor már 50 év múlva bekövetkezik, hogy minden második fiók egy elhunyt felhasználóhoz tartozik majd. A jelenlegi, a kutatás óta is beigazolódott növekedési trendet figyelembe véve azonban nyerünk egy kis időt, és a mérleg csak a következő évszázadban billen a holtak felé.

A közösségi oligopólium 2020 első negyedéves jelentése alapján 2,6 milliárd havi szinten aktív felhasználó van jelen az oldalon, szemben a fenti kutatás idejében aktuális, 2018 eleji 2,2 milliárddal. A két év alatti 18%-os növekedés mutatja, hogy a kutatás jósolta éves 13%-os növekedés nem is olyan elrugaszkodott, a valós adatok pedig alátámasztják, hogy a mostani trendek mellett valóban valahova az évszázad második felére tehető az a pont, amikor több hátrahagyott profil lesz a közösségi oldalon, mint ahány aktív felhasználó, és inkább nevezhető majd digitális temetőnek a platform, mint élő közösségi hálónak.

w1240-p16x9-facebook_cemetery.jpg

via France24

Mindez sokkolóan hangzik, de az esemény közelsége mellett mindezek jelentősége sem elhanyagolható. Látszólag ártalmatlannak tűnhet, ha már nem élő személyek Facebook profiljába botlunk, de a teljes kép itt is összetett, már-már kiismerhetetlen.

Inaktív profiloktól az emlékoldalakig

De tekintsünk el a következményektől egy kicsit. Tény, hogy sokakat jó érzéssel tölt el, ha ellátogathat egy emlékoldalra, hogy ott megemlékezzen az elhunyt ismerőséről, rokonáról, ezért jött létre az emlékoldallá alakítás lehetősége. Egy, a Fast Company tech rovatában egy évvel ezelőtt megjelent cikk alapján akkor egy 20 fős csapat dolgozott a Facebook Emlékoldal divíziójában. 2007 óta létezik az elmékoldallá alakítás opció, korábban csak a profil töröltetése volt lehetséges, akkor még kizárólag kérvény benyújtása alapján, igazolások mellett. Ma is számos oldal halotti anyakönyvi kivonat és rokoni kapcsolat igazolása mellett töröl csak kérésre felhasználói fiókot halál esetén.

Az emlékoldal lényege, hogy érintetlenül hagyja a profilt, beleértve a megosztott képeket, megjelölt fotókat, az idővonal bejegyzéseit. Az elhunyt neve mellett megjelenik az emlékoldal, angolul remembering felirat. Így az elhunyt már nem jelenik meg az ismerősnek ajánlás alatt, az ismerősök nem kapnak értesítést a születésnapjáról. Ezek az intézkedések azt segítik elő, hogy a gyászolókat ne érje hidegzuhanyként egy-egy olyan értesítés, ami azt sugallja, az ismerősük még ott ül a képernyő másik oldalán, miközben épp próbálják túltenni magukat szerettük elvesztésén.

adrian-swancar-jxxds4gbcti-unsplash.jpg

via Adrian Swancar

Digitális végrendelkezés

2015-ben került be a hagyatéki kapcsolattartó funkció. Azóta bármelyik felhasználó kiválaszthatja, kinek ad felhatalmazást arra, hogy a profilja ügyében lépéseket tegyen a halála után. A kapcsolattartó megváltoztathatja az elhunyt profil- és borítóképét, közleményt adhat ki az oldalon a saját neve alatt. A Facebook friss újítása a témában, hogy a megemlékezési bejegyzések a korábbi, aktív oldal egy külön fülén jelennek meg, így biztosítva helyet az emlékeknek, gondolatoknak. A kapcsolattartó dönthet a megemlékező bejegyzések megjelentetéséről és ismerősnek jelöléseket fogadhat el. A profil végleges törlését is kérheti, ami így lényegesen egyszerűbb, mint a halál tényének körülményes igazolásán keresztül. Ha nem jelölünk ki senkit a fiókunk kezelésére, akkor ehelyett kérhetjük, hogy halálunk után a Facebook oldalunk törlésre kerüljön. Amennyiben azonban nem jelölünk ki senkit, és a törlést sem kérjük, akkor a profilunk emlékoldallá alakul, de nem lesz felhatalmazott kezelője. Mindenképpen érdemes tehát időt szánni a döntésre, és arra, hogy azt pár kattintáson keresztül beállítsuk.

A hagyatéki kapcsolattartó megbízása érzékeny téma lehet sokak számára. A Facebook is javasolja, hogy személyesen beszéljük meg a kiválasztott ismerőssel, hogy mik a szándékaink. Fontos szem előtt tartani, hogy még a hagyatéki kapcsolattartó sem jelentkezhet be a profilunkba, a privát üzenetekhez nem férhet hozzá, csak azokhoz a bejegyzésekhez, amiket korlátozott nyilvánosság számára tettünk közzé – így viszont azokhoz is, amiket korábban a megosztási beállítások miatt nem láthatott.

Dönthetünk persze úgy, hogy valamennyi bejelentkezési adatunkat, jelszavainkat megosztjuk egy baráttal, vagy akár végrendelkezési szolgáltatóval, hogy részletes utasításaink alapján járjanak el digitális létünk kérdéseiben, ami túlmutat a közösségi média fiókok kezelésén. Ez alapos átgondolást igényel, de ha figyelembe vesszük, hogy mennyi időt töltünk a különböző online felületeken, szolgáltatásokon, akkor érdemes lehet ezt az opciót is mérlegelni, hiszen lassan nagyobb digitális lábnyom marad utánunk, mint kézzel fogható hagyaték.

Mindenesetre segítséget jelent a döntésbe, hogy a Facebook például többféle lehetőség közül enged választani.

 

androiddevice_pair_en_us-2.png

via Facebook

Akkor ez így jó, nem?

A rövid válasz: nem, vagy nem biztos. Számos kérdést felvet, hogy mégis hogyan, miért érdemes ennyi inaktív fiókot őrizgetni, hiszen még digitális adatok esetében is jelentős tárolási költségek merülnek fel. Bizonyos platformok, például a Twitter és a LinkedIn csak a profil törlésére adnak lehetőséget, emlékoldal funkció nincs. A Facebook a hozzá tartozó Instagrammal együtt felajánlja ezt az opciót, miközben az emlékoldalon már nem jelenítenek meg hirdetést etikai megfontolásból – és ezt nagyon jól teszik. Mégis, a szempontjukból megéri fenntartani az oldalakat, amiket a magunk mögött hagyott szeretteink időről-időre felkeresnek, ezzel is növelve az oldalon eltöltött időt, a megosztott tartalom mennyiségét. Ez nem elhanyagolható, mert a Facebook szerint havi 30 millió felhasználó látogat el valamelyik emlékoldalra.

Ugyanezen az alapon megéri tárolni a képeket, legfőképpen az adatokat. Az online tevékenységünk megosztásaink, de akár magánbeszélgetésink is rengeteg információt rejtenek, és ez nem csak életünk során lehet hasznos a hirdetők, politikai résztvevők, egyéb szereplők számára, hanem halálunk után is. Bár még a hagyatéki kapcsolattartó sem olvashat bele privát üzeneteinkbe, a háttérben futó algoritmusok finomításához megfizethetetlen értéke van az ilyesfajta adatoknak. Az adatvédelmi nyilatkozatok jelentős része pedig nem tér ki a személyes adatok halálunk utáni kezelésére.

Arról nem is beszélve, hogy hosszútávon egyre nagyobb és nagyobb adathalmaz birtokába kerül a Facebook. Az adatok összessége pedig rengeteg információval szolgálhat a társadalmunkról most és a jövőben is. Ahogy az Oxford Internet Institute kutatásának szerzői a helyzet súlyát érzékeltetve egy Orwell idézetet választottak a tanulmány felütésének: „Mi, a Párt uralunk minden feljegyzést, s mi uraljuk az emberek emlékezetét is. Tehát uraljuk a múltat. Igaz?”. A sötét jövőképet valamennyire árnyalja, hogy a jelenlegi szabályozások még alakulhatnak, egy nyílt, többszereplős párbeszéd még bőven alakíthatja a kimeneteleket.

konzerv.png

Elektronikus szavazás – a legnagyobb bukási lehetőség nem a technikai vagy anyagi tényezőkben van, hanem a választópolgárokban

Az elektronikus szavazás bevezetésének gondolata habár néha megjelenik egy-egy párt, politikus kommunikációjában, de valahogy sosem válik annyira a közbeszéd részévé, hogy arról tényleges politikai vita legyen. A legközelebb ehhez a 2019-es főpolgármester választáson, Puzsér Róbert Sétáló Budapest programjának részeként került az e-szavazás, valamint később az előválasztásokon már lehetőség is volt arra, hogy elektronikus úton adjuk le szavazatunkat. Azóta azonban ismét megfeledkeztünk erről a lehetőségről, pedig a koronavírus megjelenésével ismét fontos téma lett a digitalizáció és az online megoldások keresése.

De mi is az az elektronikus szavazás?

Elektronikus szavazás alatt általában az internetes szavazásra gondolunk, pedig ez csak egy típusa ennek a választási rendszernek. Egyszerűen fogalmazva az elektronikus szavazásoknak két nagy típusa van:

  • az egyik helyhez van kötve, tehát nem egy szavazó lapon kell leadnunk a voksunkat, hanem az erre a célra a szavazófülkébe telepített számítógépen,
  • a másik pedig a köztudatban már eléggé ismert távolsági online szavazás, aminek köszönhetően bármilyen internetes eléréssel rendelkező eszközről részt vehetünk a választásokon.

Hazánkban először 2016-ban a Magyar Liberális Párt javasolta az elektronikus szavazás bevezetését, már akkor az észtországi, vagyis az internetes mintát előtérbe helyezve, majd a 2018-as országgyűlési választások kampánya során a Jobbik részéről már választási ígéret is lett a rendszer bevezetése. Mindezek ellenére azonban nem sikerült a témának a közbeszédbe kerülnie, így egészen a 2019-es főpolgármesteri választásokig feledésbe merült a javaslat.

(via)

A nulladik lépés

Mielőtt egy ország bevezetné országos szinten az elektronikus választási rendszert, megfelelő infrastruktúrára és tesztkörök lefuttatására van szükség. Előbbinél előnybe vannak azok az államok, ahol már van kiépített e-közigazgatás (tehát ahol az állampolgárok már online is tudják ügyeiket intézni), utóbbinál pedig azok, ahol már kicsiben, tehát mondjuk önkormányzati választásokon egy-egy városban kipróbálták ezt a rendszert.

Egy elektronikus rendszernek a belépő költsége nyilvánvalóan magas mindkét típusnál, és számos egyéb kockázattal is járnak, hazánkban azonban a legnagyobb bukási lehetőség nem a technikai vagy anyagi tényezőkben található meg, hanem magukban a választópolgárokban. Egy 2018-as Európai Bizottsági jelentés szerint ugyanis nem csak internethasználatban, de digitális kompetenciáinkban is elmaradunk az átlagtól, ami szükséges feltétele lenne az internetes szavazás országos szintű bevezetésének. Ahhoz tehát, hogy egy elektronikus rendszer nálunk erős talpakon meg tudjon állni, nagy szükség lenne a választópolgárok digitális oktatására.

Miért kellene nekünk az e-szavazás?

Számos pro és kontra érv található meg az elektronikus választási rendszerek szakirodalmában. Egyik nagy előnye ezeknek a rendszereknek, hogy a kezdeti költség hamar megtérül azáltal, hogy nincs nyomdai költség, nem kell papírurnákat előállítani, valamint számlálószemélyzetet sem kell alkalmazni.

A legfontosabb érvek azonban a kényelmi szempontok, hiszen a komfortos körülmények fontos tényezői a választók mozgósításának. A gépek segítségével (akár szavazófülkében, akár otthon) a választópolgárok könnyebben és gyorsabban tudják leadni a szavazataikat, ráadásul a kézírás elhagyása nagy segítség lehet a fogyatékkal élők számára is. A szavazás felgyorsulása miatt a szavazóhelyiségek előtti sorok is gyorsabban haladnak, és megrövidül a várakozási idő, aminek köszönhetően elkerülhető lenne a 2018-as országgyűlési választás átjelentkező választóinak esete.

Ezen kívül az elektronikus választás nem csak a szavazatok leadásának folyamatát, hanem azok összesítését is felgyorsítaná. A pontos és gyors eredményeknek köszönhetően a választási bizottságok munkaideje is csökkenne.

(via)

Míg az eddig felsorolt érvek a választók szempontjából is lényegesek, addig hatalmi pozícióból mindenképp érdemes megfontolni a részvételi arány növekedésének érvét. Az online szavazás részvételi lehetőséget biztosít a hagyományos voksolásból kizárt személyek számára. Ebbe a csoportba tartoznak a fogyatékkal élők, az idősek, a külföldön élők és a választás ideje alatt külföldön tartózkodók. Afelett sem szabad szemet hunyni, hogy a módszer modernsége miatt a fiatalabb generációk számára egy szimpatikusabb lehetőséget kínál a demokráciában való részvételre. Ezek az érvek magyar tekintetben kifejezetten lehetnek nyomósak. Az Aktív Fiatalok kutatás negyedik hullámának eredményei alapján, habár az előző évekhez képest jelentősen csökkent azoknak a fiataloknak a száma, akik a politikától távol tartják magukat (26%), de ez idő alatt politikai aktivitásuk is átkerült az online térbe. Ezen kívül Magyarország helyzetében nem szabad elfeledkeznünk a határon túli, valamint külföldön tartózkodó magyarokról sem, akik száma messze meghaladja más országok hasonló helyzetben élő állampolgárainak számát. Nekik jelenleg konzulátuson vagy postán van lehetőségük leadni szavazataikat, ami nagyon körülményes. Elektronikus úton esetükben nem csak az érvénytelen szavazatok száma, de a részvételi arány is növelhető lehetne.

A buktatók

Ahogy azt említettem, az elektronikus választási rendszer érzékeli a hibákat a szavazás folyamán, így nem enged érvénytelen szavazatot leadni. Ebben az esetben kérdés az, hogy a szavazat véletlenül lett érvénytelen, vagy pedig a választópolgár szándékosan szavazott így véleménye kinyilvánításaként, ahogy azt sokan tették hazánkban a 2016-os kvótanépszavazáson. Ezen szempontok alapján a rendszer megvonja ezt a lehetőséget a választóktól, így abban az esetben, ha senkire/semmire se szeretnének szavazni, akkor nem tudnak részt venni a szavazásokon.

(via)

Fontos szempont még az adatbiztonság kérdése, hiszen a választási rendszerek érzékeny információkat tárolnak és továbbítanak a választókról, ezen adatok helytelen kezelése és védelme pedig jelentős problémákat okozhat. A választók digitális azonosítása miatt előfordulhat, hogy a választó személye és szavazata egyben kerül a központi rendszerhez, ezáltal pedig felmerülhet a kérdés, hogy anonim marad- a választó, teljesül-e a titkosság alapelve a szavazás alatt. Ezt általában úgy küszöbölik ki, hogy a választó azonosítását, valamint magát a szavazatot két külön rendszerben tárolják, szigorúan elválasztva egymástól.  Kritikája azonban ezeknek a rendszereknek egy másik alapelv sérülése is – a számítógépekben ugyanis a számolási folyamatok úgynevezett „backend” zajlanak, tehát a számítógép hátsó rendszerében, ami szembe megy az átláthatóság alapelvével.

A kényelmi szempontok pozitívumai mellett fontos azt is figyelembe venni, hogy míg bizonyos rétegeket mozgósítani lehet egy elektronikus rendszerrel, addig azok a választópolgárok, akik nem kezelik jól a szükséges eszközöket, esetleg technofóbok, kényelmetlen helyzetbe kerülhetnek, rosszabb esetben a szavazásból kizárt személyekké válhatnak.

Elkerülhetetlen aggodalom ilyen rendszereknél a hackertámadások, választási csalások veszélye. Erre jó megoldások azok a módszerek, ahol a szavazatról bizonylat érkezik a választópolgár számára – szavazógépes szavazásnál ezt egyből kinyomtatja a gép, interneten pedig az online vásárlásokhoz hasonló igazolást kap róla. Ezekkel a bizonylatokkal csalás esetén ellenőrizhető, megismételhető a szavazás, valamint a bizonylat jelenléte növeli a választók rendszerbe vetett bizalmát is, hiszen látni fogják, hogy nem tűnt el és nem másították meg a szavazatát.

Jövőbetekintés

Valószínűleg országunk még nem áll készen egy ilyen rendszer bevezetésére. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne kellene beszélnünk róla, illetve próbálkoznunk a szavazás ilyen módszereivel, vagy ne lenne aktuális kérdés maga az, hogy szükséges-e számunkra ez a rendszer. Ahhoz azonban, hogy a jövőben tényleg beváltsa a hozzáfűzött reményeket, és kikerülje az aggodalmat okozó tényezőket, még meg kell teremtenünk a rendszer számára mind a technikai infrastruktúrát, mind pedig a választók digitális kompetenciáit és az elektronikus eszközökbe vetett bizalmát.

A bejegyzés szerzője Baráth Krisztina, a BME KomMédia képzés mesterszakos hallgatója. 

konzerv.png

Dark pattern – avagy félkarú rabló a zsebedben

Azt gondolhatnánk, hogy arra és annyiszor használjuk kedvenc digitális eszközeinket, amire és ahányszor mi azt szeretnénk. Ennek ellenére nem ritka, hogy céltalanul nyomkodjuk a telefonunkat, és gyorsan hozunk kevésbé átgondolt döntéseket annak használata közben. Ezt a helyzetet a „dark pattern” praktikák is kihasználják, amelyek manipulatív megoldásokkal vezetik meg a felhasználókat, különböző érdekek mentén. Milyen módszerekkel lehet befolyásolni a digitális felhasználási szokásainkat, és hogyan tehetünk ezek ellen? 

A kaszinókban található „félkarú rabló” játékgépek könnyen függőséget okozhatnak a szerencsejátékosok számára. Amikor meghúzzuk egy ilyen gépnek a karját, az agyunk izgalmi állapotba kerül, és lelkesedve várjuk, hogy vajon mekkora nyeremény üti a markunkat. Kombináljuk ezt az állapotot a gépek hangjával, színes-fényes megjelenésükkel és az agyunkban felszabaduló dopaminnal, és meg is van a függőség receptje. Minden egyes kör újabb izgalom, újabb lehetőség a nyereményre. Hiába tudjuk legmélyen belül, hogy minden bizonnyal ez nem jó nekünk, az agyunkban a színes fények és az izgalom élménye társul, ami könnyen rabul ejthet minket. Ez a jelenség – azaz, hogy vizuális élmények társulnak az agyunk által izgalmasnak vélt szituációkkal – sokszor előfordul, hiszen így vagyunk „huzalozva”: de ezzel az adottságunkkal befolyásolhatóvá válhatunk, és ezt sok helyen ki is használják.

Forrás: Simon Balázs

Figyelemből bevétel

Nem csak a kaszinók próbálnak minket rabjaikká tenni a figyelmünk megragadásával. Harry Brignull 2010-ben alkotta meg a dark pattern kifejezést, amely olyan tervezési megoldásokat foglal magába, amik manipulatív megoldásokkal a felhasználók döntéseit befolyásolják, természetesen az ezeket alkalmazó cégek javára. Megnéztünk egy videót és máris indul a következő; addig görgetünk kedvenc közösségi oldalunkon, ameddig csak akarunk, hiszen sosincs vége; és ha ma még nem nyitottad meg a kedvenc játékodat, jön is az értesítés a telefonodra.  Ezek mind olyan megoldások, melyek olyan dolgok felé terelnek minket, amit nem biztos, hogy magunktól is csinálnánk. A mindennap használt appjaink pedig ezeket kihasználva próbálnak minket minél jobban megragadni. A gazdaság számára kiemelten fontos lett a fogyasztók figyelme – erről szól az attention economy elmélete, ehhez pedig tökéletes eszköz a zsebünkben lapuló, már-már hozzánk nőtt okostelefonunk.

És hogy ez miért jó a cégeknek? A kérdés megválaszolásához érdemes megvizsgálni, hogyan lesz a felhasználók figyelméből bevétel egy vállalat számára.

A Facebook keresete jórészt a hirdetésekből származik. Minél több időt töltünk valamelyik alkalmazásuk használatával, annál több információt tudhatnak meg érdeklődési körünkről, ezáltal pontosabb hirdetéseket kapunk később, és természetesen többet is látunk. Mondhatni a figyelmünket értékesítik tovább a hirdetőknek. Az alkalmazásban töltött idő maximalizálását szolgálja az algoritmizált hírfolyam is, mely végtelen tartalommal lát el minket, és a kronologikus megoldással szemben mindig újabb és újabb hírekkel szolgál. Görgessünk a hírfolyam tetejére, és frissítsük azt — egy egyszerű kézmozdulat, majd egy töltést jelző indikátor, és máris elénk tárul megannyi váratlan, új dolog; pont, mint amikor meghúzzuk a félkarú rabló karját. Ezt az egyszerű mechanizmust pedig igazán sok felületen alkalmazzák, mi pedig gyakran észrevétlenül, rutinszerűen várjuk, hogy elénk táruljon az a megannyi ismeretlen újdonság, ezzel pedig az adott alkalmazás rabjává válva.

Manipuláció a kijelződön

Rengeteg alkalmazás zúdít ránk sok-sok értesítést a nap folyamán. Az értesítések alapvető célja, hogy releváns információkkal lássanak el minket — például hogy egy kollégánk elküldte emailben a korábban kért fájlt, vagy, hogy hamarosan érkezik a várva várt csomagunk. Az elmúlt években azonban jelentősen elterjedtek a kevésebb információ értékű értesítések is. A profilképünkre egy új reakció érkezett, egy ismerősünk megosztott egy bejegyzést, vagy éppen a metrón töltött unalmas perceinkben használt játékunkban megjelentek a karácsonyi pályák. Valóban fontosak számunkra ezek az üzenetek? Nem feltétlenül, viszont a telefonunk felvillanó kijelzője és az értesítés piros pöttye megint csak izgalmi állapotba varázsolja az agyunkat, várva a “jutalmát”, ami gyakran elmarad, hiszen csak egy jelentéktelen értesítés vár minket. Ez pedig megint csak egy olyan helyzet, amiből felhasználóként kevésbé profitálunk, a vállalatok pedig saját érdekeiket szolgálják telefonjaink kijelzőjének gyakori felvillantásával, hiszen akarva-akaratlanul rájuk fordítjuk figyelmünket, és potenciálisan üzleti értéket teremtünk számukra.

via

A függőség kialakításával próbálják a felhasználók figyelmét kihasználni, ennél azonban léteznek kevésbé markáns megoldások is. Például az agyunk a meleg színeket preferálja a hidegekkel szemben, ennek a ténynek a kihasználása is sok helyen visszaköszön a digitális világban gondoljunk csak logókra vagy gombokra; mindegyik más érzést vált ki belőlünk, és ez nem véletlenül van így. Az is előfordulhat, hogy egy alkalmazásban ugyanolyan színnel jelölnek egy egyszerű "Tovább” és egy “Fizetés” gombot, ezáltal közelebb kerülve a pénztárcánkhoz, természetesen számunkra észrevétlenül.

Az információ különböző módokon való megjelenítése is könnyen befolyásolhatja döntéseinket. Ez megjelenhet olyan formában is, hogy egy webshopban úgy van feltüntetve egy termék, hogy mi azt válasszuk, pedig számunkra nem az a legoptimálisabb. Ennek tényezői lehetnek ugyancsak a színek, de az elrendezés és a szöveg megfogalmazása is. Az is gyakori, hogy egy alkalmazásból egyszerre több megjelenést tesztelnek, “versenyeztetve” őket, hogy melyik éri el a vállalat számára kedvezőbb metrikákat; gyakran figyelmen kívül hagyva a felhasználói érdekeket.

A megoldás a tudatos felhasználás

Felmerül a kérdés, hogy tehetünk-e egyáltalán bármit az ilyen jelenségek ellen. Léteznek egészen extrém megoldási javaslatok is, de pár apró lépéssel is tehetünk a figyelmünk kizsákmányolása ellen. Az egyik legszélsőségesebb megoldás, hogy fekete-fehérre változtatjuk telefonunk kijelzőjét, egy egyszerű beállítás módosításával. Ezáltal elkerülhető, hogy a színek használatával befolyásolják a döntéseinket, annak érdekében, hogy csak az érdemi információra koncentráljunk. Azáltal, hogy a színek hiányában kevesebb inger éri az agyunkat, kevésbé fordulhat elő az, hogy elmélyedve és különösebb indok nélkül görgetünk telefonunkon, már-már függővé válva.

via

Mára már az Apple és a Google is felvállalta, hogy könnyen függőség alakulhat ki a zsebünkben lapuló telefonnal, ennek érdekében pedig olyan megoldásokat nyújtanak, melyekkel limitálhatjuk az azon eltöltött időt, vagy csak egyszerűen figyelemfelhívó jelleggel tájékoztatnak minket, hogy mikor és mennyit használtuk bizonyos felületeket. Ilyen megoldásokkal egyébként találkozhatunk a Facebook és az Instagram alkalmazásában is.

A legegyszerűbb megoldás pedig az, hogy átnézzük a telefonunkat és néhány beállítását. Célszerű csak azokat az appokat elhelyezni a főoldalon, amik számunkra leghasznosabbak, a többit pedig “messzebb” rakni. Vizsgáljuk meg az értesítések beállításait, tiltsuk le az automatikus, spam-szerű üzeneteket. A tudatos felhasználás egyszerű, de nagyszerű megoldás.

A manipulatív megoldások egyáltalán nem újak az emberiség számára, viszont az elmúlt évtizedben történt technológiai fejlődés és az életünk digitalizálódása egyre nagyobb teret ad arra, hogy gondolatainkat és tetteinket külső hatások befolyásolják. Az agyunk rengeteg impulzusnak van kitéve az online közegben, az itt történt interakcióinkat pedig egyszerűen mérhetik a szolgáltatást nyújtó vállalatok, ezeknek az adatoknak a felhasználása pedig nem minden esetben kedvező számunkra. Nehéz, sokszor akár lehetetlen, vagy éppen felesleges ezeknek az érdekeknek vizsgálata, az viszont belátható, hogy a tudatos és odafigyelő felhasználás a digitális eszközeink esetén is mindenképp hasznos. Legközelebb, amikor a telefonunkhoz nyúlunk, érdemes elgondolkozni azon, hogy pontosan mit is akarunk csinálni vele, és megfigyelni, hogy mindeközben hány helyen tudunk kizökkenni a folyamatból.

A bejegyzés szerzője Simon Balázs, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója.

 konzerv.png

Mesterséges intelligencia a zenészek szolgálatban, avagy fenyeget-e a mentális elhízás?

Manapság a mesterséges intelligenciát egészen könnyen integrálhatjuk mindennapi tevékenységeinkbe. Gondoljunk csak az Amazon által fejlesztett Alexára, a különböző online platformok ajánlórendszereire vagy az okostelefonokra letölthető számtalan applikációra. A csaknem tíz évvel ezelőtt megjelent Wall-E című animációs film egyik jelenete bizalmatlanul reflektált erre a tendenciára: az emberiség a haldokló Föld bolygóról menekülve egy MI által irányított űrhajón kezd új életet. Hétköznapjaik minden mozzanata automatizálttá válik, mely végül odáig fajul, hogy rettentően elhíznak és képtelenek lesznek lábra állni. Bár a filmben felbukkanó önhajtó fotelek és a mozgásmentes életmód érája még nem köszöntött be, az automatizáltság absztraktabb kérdéskörére talán mégis érdemes figyelmet fordítani. 

Vajon mi történik akkor, ha nem testünket, hanem kreativitásunkat bízzuk mesterséges intelligenciára?  Fenyeget-e a mentális elhízás?

(via)

A mesterséges intelligencia, mint komponista

Ha alkotásról és mesterséges intelligencia kapcsolatáról beszélünk, nem tekinthetünk el az MI zeneszerzésben betöltött szerepétől. Számtalan kísérletről tudunk, mely az emberi kreativitás algoritmikus leképezése mentén igyekszik a programokat egyedi darabok megírására serkenteni.

1957-ben bemutatták az első alkotást, Illiac Suite for String Quartet címen, melyet teljes mértékben a Lejaren Hiller és Leonard Issacson által megtervezett MI alapú program kreált. 1980-ban David Cope megalkotta az EMI-t (Experimence in Musical Intelligence), mely korábbi darabok analizálása mentén képes volt új, egyedi kompozíciók létrehozására. Ma már egyre több és több alkalmazás áll az alkotók rendelkezésére, amelyek igény szerint más-más területeken segíthetik munkájukat, legyen szó szövegírásról, mintázatok elemzéséről vagy új melódiák kreálásáról.

(via)

 

Örökös, utópisztikus vita, hogy vajon egy szoftver képes lehet-e autonóm, művészi értékekkel rendelkező darabokat komponálni, el tudja-e érni az emberi kreativitás fokát. A diskurzusok végére azonban lehetetlen pontot tenni, hiszen a művészet és kreativitás fogalmai önmagukban is definiálásra szorulnak, nem létezik olyan zárt szabályrendszer, amely alapján ítéletet mondhatnánk. Azt azonban, hogy egy MI alapú program használatakor az ember és gép kooperációjából hogyan születhet gyümölcsöző kapcsolat, milyen mértékben marad terepe az emberi kreativitásnak és feltalálásnak, már annál tanulságosabb lehet megvizsgálni.

Mentor vagy diktátor – Flow Machine, Amper és IBM Watson

A mesterséges intelligencia alapú zeneszerző szoftverek szinte mind hasonló logikával működnek. Az alkotó kiválaszthatja, milyen stílusú zenét szeretne létrehozni, majd a szoftver a különböző műfajú számokból álló adatbázisából táplálkozva felállít egy egyfajta statisztikát arra vonatkozóan, hogy a megadott műfajon belül milyen ritmust, harmóniát, szekvenciát mi követ. Ezután algoritmusok alapján új zenei mintázatokat hoz létre, majd felajánlja azokat a felhasználónak: ezeket később megvághatja, változtathat a tempón és szöveget írhat rá. Az egyes applikációk ugyanakkor mutathatnak némi eltérést.

A Sony Computer Science Laboratories által 2012 óta fejlesztett Flow Machine nevű szoftveren belül például lehetőség van konkrét számok kiválasztására is, melyeket az alkotó szeretné, hogy a mintázatok megírásakor az felhasználjon. 2016-ban debütált az első szám, melyet a Flow Machine használatával írtak, a Beatles ihlette Daddy’s car. 2018-ban egy egész album jelent meg Hello World címmel, melyet több zenész bevonásával hoztak létre.

A 2014-től fejlesztett Amper Music a kiválasztott műfaj mellett felajánlja különböző „mood”-ok kiválasztását is (ilyen lehet például a boldogság, a szomorúság, vagy akár a vezetés is). Taryn Southern az elsők között hozott létre egy egész albumot ennek az alkalmazásnak a használatával, I AM AI címmel.

Az IBM Watson pedig talán még az előző két alkalmazásnál is tovább megy, különböző blogokat, cikkeket és közösségi média bejegyzéseket analizál, annak érdekében, hogy körvonalazza napjaink legjelentősebb témáit, és összegezze azok érzelmi karakterét. Így jöhetett létre Alex Da Kid Not Easy című száma, mely az első helyet foglalhatta el a Billboard Top 40-es listáján.

A különböző szoftverek felsorolását még lehetne folytatni (Dadabots, Jukedeck, Melodrive...) azonban egy lényeges közös pont ez a három példa alapján is élesen kirajzolódik. A mesterséges intelligencia alapú zeneszerző szoftverek az alkotásnak egy alapvető mozzanatára épülnek: az új mű létrehozása előtt a szerző felállítja magában a korábban megismert zeneszámokból álló preferenciarendszerét. Teljesen új, „minden mentes” művek megalkotása talán nem is lehetséges. A fent említett programok az alkotó helyett építenek rendszereket és  összefüggéseket - lehet, hogy nem teljes egészében alkotják meg a végleges művet, de fontos kiindulópontot adnak hozzá. 

Legyünk technofóbok?

A teljes egészében mesterséges intelligencia által írt zeneművek talán megrémíthetik a hallgatókat, hiszen rámutatnak arra, hogy egy gép is képes lehet hangzásában olyan darabot összeállítani, amely nem különböztethető meg egy ember által írottól. Bár mindez felvillantja annak lehetőségét, hogy az emberi tényező talán a művészet terén is helyettesíthetővé válhat, a közönség egy része bizonyára még jó ideig (vagy talán soha) nem lesz hajlandó elfogadni, hogy amit hall vagy lát, emberi beavatkozás nélkül készült. Talán épp ezért érdemelhet több figyelmet az a metódus, ahogy az automatizáltság átveszi az irányítást az alkotás bizonyos fázisai felett. Olyan alkotási folyamatokba lép be, amelyek minőségében változtathatják meg a zene és a zeneszerző közötti kapcsolatot. Mindezt pedig olyan szlogenek mögött teszi, mint ami akár a Flow Machine oldalán olvasható: eszerint az alkalmazás célja „a művészek zenei kreativitásának kiterjesztése”.

A bejegyzés célja nem az, hogy technofób irányba terelje az olvasót. Az innovációk, a digitalizáció, az intelligens, akár emberi munkát helyettesítő rendszerek számos pozitív eredményét ismerhetjük. Elkerülhetetlennek tűnik, hogy szerepet vállaljanak az alkotói folyamatokban is, hiszen ha ez nem történne meg, akkor a művészet – legyen szó bármelyik ágáról – egy idő után eltávolodna a mindennapi élettől, elfelejtene szólni arról, ami körbevesz minket. Lesznek alkotók, akik képesek megfelelő tudatossággal nyúlni ezekhez az eszközökhöz.

David Bowie és az általa alkotott Verbatiser jó példa lehet erre, mely által Bowie korábban manuálisan végzett „cut-up” technikáját ültette át automatizált környezetbe. A  technika lényege, hogy különböző forrásokból származó szövegek (például újságcikkek, saját írások) alapján készített szómontázst: a leírt alapanyagot felvágta, kalapba szórta, majd a véletlenre hagyatkozva kihúzta és egymás mellé tette a szavakat. Az így kapott mondatokból később eltávolította az oda nem illő elemeket. Később a folyamat automatizálásával, a gép által generált véletleneken keresztül nyertek új értelmet az énekes szövegei. 

A mesterséges intelligencia használatával kapcsolatban érdemes tehát szem előtt tartani és kritikával kezelni a hogyan és milyen mértékben kérdéseket. 

A bejegyzés szerzője Koller Ágnes Hajnalka, a BME KomMédia képzés mesterszakos hallgatója. 

konzerv.png

 

Személyre szabott igazságok a tartalomfogyasztásban - kényelmes kiszolgáltatottság

Kényelem és hatékonyság mellé kiszolgáltatottságot is szállítanak a mai internet nagy része mögött futó algoritmusok. Könnyen a saját buborékunkba szorulunk és beszűkül a világunk egy olyan korban, ami az információ univerzális elérhetőségét és sokszínűségét hirdeti. Hogyan jutottunk ide, mik a tartalomfogyasztás gyenge pontjai és hogyan tovább? 

Tíz éve, 2009 december 4-én vette kezdetét a perszonalizáció, vagyis a személyre szabott tartalomkeresés és fogyasztás kora. Eli Pariser erre a napra datálja Filter Bubble: What the Internet is Hiding from You című könyvében azt a fordulópontot, ami egy szinte láthatatlan, de annál jelentősebb változás kezdetét jelenti. Egy olyan forradalom indult útjára, ami egy évtized alatt gyökeresen átalakította az információ elérésének módját.

 filter-bubble.jpg

(via)

A Google ugyanis ezen a napon jelentette be, hogy megreformálja a keresőmotor találati listája mögött futó algoritmust, ami innentől kezdve a felhasználó egyedi érdeklődésének megfelelő eredményt szállítja majd házhoz személyes adatok alapján. Az elmúlt tíz évben a keresőmotorok, közösségi platformok, tartalomszolgáltató és listing felületek mind egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a perszonalizált ajánlásokra. Az algoritmusok egyre finomodnak, mi pedig egyre több adatot bocsátunk rendelkezésre. 

Sergey Brin és Larry Page, a Google alapítói, a bejelentéskor még azt vallották, a hirdetésmentes kereső szolgálja leginkább a felhasználó javát, de ez hamar megváltozott. Üzleti érdekek kerültek az információhoz való hozzáférés folyamatába, így növelve a hirdetők forgalmát vagy népszerűségét. Ha pedig a személyre szabott tartalmon keresztül lehetséges a felhasználót célzottan befolyásolni, akkor miért ne állhatna egy-egy megbízás mögött politikai érdek?

Tartalomszolgáltatás új alapokra helyezve

Az emberek szeretnek olyan körökben mozogni, ahol a saját gondolataik, értékeik visszhangoznak, hiszen ez nem csak kényelmes, de egyfajta megerősítés is. Ez az echo chamber jelenség. Persze ez korántsem újkeletű: a hagyományos médiában is jellemző, hiszen mindenki maga dönti el, milyen lapot vásárol és olvas. Mindez önmagában nem feltétlenül probléma., viszont a digitális tér egészen elrugaszkodott lehetőségeket biztosít az ismerős vélemény visszhangjának az idegen, megszokottól eltérő gondolatok kárára.

Vegyünk példaként egy hagyományos online lapot, a Népszabadság 2016 október 1-i számát. A baloldali lap egyik utolsó publikált kiadása egyébként ma is releváns témákat feszeget. Szó van benne az egészségügyről, megjelenik benne egy cikknyi Soros-védelem, helyzetjelentés a Magyar Kormány vs. EU-csatáról, de téma még a bevándorlás és a klímavédelem is. Odébb lapozva kultúra, sport és szolgáltatás rovat is helyet kap. Ezeket a híreket, véleményeket a Népszabadságot olvasók csomagban kapták kézhez, és ha valamit nem akartak elolvasni mondjuk a cím és a kép alapján, akkor azon átlapoztak. A lap ettől függetlenül a következő számban is hasonló hírcsokrot állított össze.

Ehhez képest mivel állunk szemben ma?  Amerika lakosságának 68%-a fogyaszt tartalmat közösségi média csatornákon keresztül, ahol az egyes bejegyzések egyenként megosztva, posztok formájában jelennek meg a képernyőn. Míg a hagyományos média termékeinél a saját beállítottságunkkal összeegyeztethető, de mégis tartalmilag idegen információt pár mondat után ugortuk át, úgy ma ezeket egyáltalán nem látjuk, az ellentétes véleményt képviselő bejegyzésekről nem is beszélve. Ha valami nem tetszik vagy nem érdekel, az előbb-utóbb kikopik a képernyőnkről, vagyis a tartalomfogyasztási szokásaink meghatározzák, hogy milyen bejegyzésekkel találkozunk. Ez a folyamat arra hivatott, hogy egyre pontosabban és szűkebben célozza az olvasót.

Filter bubble a való életben

Adam Greenwood, a Greenwood Campbell tech vállalat alapítója idén áprilisban tartott TEDx előadásában érdekes analógiával élt. Felvázolt egy Black Mirrorhoz méltó képet egy olyan – nem is olyan távoli – jövőről, amiben valamennyien okosszemüvegeken vagy kontaktlencséken keresztül szemléljük a világot. Ezek a kütyük ugyanúgy algoritmusokra építenek, mint a ma megszokott digitális csatornák és a felhasználói fiókok között kialakult hálózatba illesztenek minden érzékelt képet. Beszéde során Greenwood megkísérli lenyűgözni a közönséget egy egyszerű példával. Ha egy ilyen algoritmizált szűrőn keresztül élnék az életüket, elképzelhető, hogy sosem ismerték volna meg a mellettük ülő társukat, mert az algoritmus nem ajánlotta volna nekik az illetőt, vagy az is lehet, hogy egyenesen blokkolta volna a képből. A nem-is-annyira-szürreális disztópia még nagyobbat üt, ha belegondolunk, hogy valójában pontosan ugyanez történik a képernyőkön percről percre. Greenwood analógiája arra épít, hogy ami most még csak a digitális világ sajátossága, az hamarosan teljes, atomokból álló létünk elemévé válik. Van azonban egy másik megközelítés, egy sokkal zordabb kép, amiben a 3D-s életünk egyre növekvő arányban bitekké alakul. Ez a világ viszont már jópár éve tart.

Természetesen nem arról van szó, hogy ha valaki kifejezetten szeretne a profiljába nem illő tartalmat olvasni, akkor azt ne tehetné meg. A szemüveget is le lehet venni, ahogy az algoritmusokon túl is van élet, de ez utóbbi sokkal nehezebb, mint volt: aligha valósulhat meg az olvasó aktív kezdeményezése nélkül. 

Az átlagfelhasználó azonban ritkán tekint ki a saját maga köré fújt buborékjából. Miért is tenné? Kényelmes, hogy a Facebook és más oldalak tálcán kínálják az olyan tartalmat, ami egytől egyig nekünk van címezve, épp csak az aranypecsét marad le róla. Nem kell keresni, kutatni, oldalak közt váltogatni ahhoz, hogy ingerküszöbünknek megfelelő szórakoztató videók, étkezési szokásainkhoz igazodó receptötletek, és beállítottságunkhoz illeszkedő politikai vélemények (és tények) kerüljenek a hírfolyamba. 

Hiába vagyunk tisztában azzal, hogy amit a közösségi médián keresztül látunk, az nem a teljes valóság, mégis ez képezi mindennapi digitális környezetünket és így élünk egymás mellett Pariser szavaival élve párhuzamos, de különböző valóságokban.

Az a bizonyos propaganda

 Csakhogy amivel naponta szemben találjuk magunkat, az messze nem korlátozódik a megválasztott (követett, kedvelt) oldalak személyre szabottan szűrt tartalmára és ismerőseink vagy az ő ismerőseik népszerű posztjaira. Szponzorált tartalomként és a hirdetési blokkokba gyakorlatilag bármilyen nekünk címzett reklám vagy tartalom is bekúszik, szinte észrevétlenül. Számos módon élhet ezzel vissza bármilyen entitás, ami az adott poszt mögött áll: a szenzációhajhász, kattintásgeneráló blogposzt vagy bulvárcikk egészen ártalmatlan az ál-webshophoz képest, ahol már anyagi kárról is beszélhetünk, ha valaki nem elég körültekintő. De talán ennél is veszélyesebb a gyakran álhíreket, ferdített tényeket terjesztő propaganda.

 Lassan kezd kihűlni a Cambridge Analytica-botrány, de hiba lenne elsiklani az eset jelentősége felett. 2018 márciusában látott napvilágot a hír, miszerint az adatelemző vállalat 50 millió Facebook felhasználó adatát jogosulatlanul felhasználta, hogy profil alapján célozza perszonalizált politikai reklámmal az amerikai választópolgárokat a Trump-kampány megbízásából. Az elképzelés működött, aztán fény derült az illegális adatfelhasználásra, ami rövidesen a cég végét jelentette, de hiba lenne itt pontot tenni a történet végére.

 A kattintás központú hírszolgáltatás és a politikai propaganda is ugyanarra a pszichológiai megfigyelésre épít. A negatív tartalom jobban leköti az olvasó figyelmét, több ingert vált ki belőlünk, így összességében hatásosabb a semleges vagy pozitív tónusú sztoriknál. A propaganda ráadásul gyakran ellenséget generál, amit sztereotíp módon fest le. Ezáltal a társadalom polarizálódik, az előítéletek pedig erősödnek.

 “Ha az 1930-as években lett volna Facebook, akkor Adolf Hitler megoszthatott volna rajta 30 másodperces reklámokat a zsidó-probléma megoldására való elképzeléséről”

- vetette fel Sacha Baron Cohen az Anti-Defamation League (ADL) fórumán, majd a beszéd tartalmát a The Washington Post is megosztotta. Az ADL egy 1913-mas alapítású gyűlöletellenes liga, ami eredetileg antiszemitizmus ellen lépett fel, de mára minden kisebbséget a védelmébe vesz. “A hazugságok terjesztésén alapuló autokrácia hatalomra tör”, figyelmeztet a színész-humorista, majd rávilágít a közösségi média legsötétebb oldalára: az ilyen platformok algoritmusai olyan tartalmak megosztását erősítik fel, amik a legalapvetőbb ösztöneinkre hatnak, hogy így felháborodást és félelmet keltsenek bennünk. Ezért teljesítenek kimutathatóan jobban az álhírek a közösségi médiában, ezért terjed jobban a hazugság a valóságnál. A Facebook mint eszköz tehát gyűlöletkeltésből jelesre vizsgázik, gyakran kisebbségek kárára.

sbc.jpg (via)

 Szólásszabadság 2.0

 Valahogy érezzük, hogy nincs rendben az, hogy a szakszerű újságírás terméke ugyanazon a felületen és ugyanolyan, uniformizált módon jelenik meg, mint egy zsé kategóriás blogger szélsőséges, gyalázó fröcsögése, nem is beszélve a szponzorált tartalmakról és hirdetésekről. 

Mit lehet tenni? Zuckerberg szerint a Facebookon való véleménymegosztás korlátozása alkotmánysértő lenne, utalva ezzel az USA alkotmányának első kiegészítésben álló szólás- és véleményszabadságra. Technikailag ez vitatható, mivel a Facebook egy bejegyzett cég, aminek joga van a saját belátása, véleménye szerint szabadon korlátozni, hogy milyen tartalmat, üzenetet támogat. Tehát (nagyon kisarkítva) ha Zuckerberg úgy döntene, hogy szerinte a kék szemű emberek valójában mind robotok, akkor ezt a véleményt az általa irányított vállalat nyilvánosan képviselhetné (és törekedhetne az elmélet terjesztésére.) A probléma az, hogy a Facebook túlnőtt a “vállalat” kategórián, mivel kiterjeszti az internetre valamennyi természetes és jogi személy kommunikációját, de ezt mindvégig a Facebook fejléce alatt teszi. Nem a Facebook valódi súlyának megfelelően korlátozzák a közösségi felületek tevékenységét azok a rendelkezések, amik a hagyományos médiára vonatkoznak. Így ad hangot a Facebook gyakorlatilag bárkinek, bármilyen üzenetnek és teszi mindezt következmények nélkül, hiszen a tartalom a felhasználóé, a Facebook csak egy szócső.

 Hogyan tovább?

 Bár nehéz a Cambridge Analyticát övező bortányról politikailag semleges forrást találni, fontos kiemelni, hogy a valódi kérdés egyáltalán nem az, hogy a Trump-kampány sikeressége vagy épp a Brexit mennyiben az adatelemző cég érdeme és nem is az, hogy mennyire etikus egy ilyen politikai győzelem. Sokkal inkább azzal kellene foglalkozni, hogy mindez mit jelent. Hiába fellegzett be a Cambridge Analyticának és hiába tett Mark Zuckerberg megannyi ígéretet a Facebook adatkezelésére vonatkozóan. Az adathalászat mint eszköz adott, mi pedig önként szolgáltatunk adatot. Minden. Egyes. Kattintással.

20181204_fb-journalism_2000.jpg (via)

Lehet, hogy a közösségi média platformok nem adják majd ki ezeket senkinek, semmilyen formában, lehet, hogy szigorítanak az adatkezelési szabályzatukon, de szivárogtak már ki a történelem során nemkívánatos dokumentumok és adatok állambiztonsági szempontból is kulcsfontosságú szerverekről. Arról nem is beszélve, hogy nehezen ellenőrizhető egy olyan, színfalak mögötti tevékenység, amiről a minimálisnál is kevesebbet tud a felhasználó. A képlet persze igen egyszerű. Bármilyen oldal látogatása során kénytelenek vagyunk elfogadni az adathasználati feltételeket, ha szeretnénk hozzáférni a tartalomhoz. Ugyanez igaz a Facebookkal történő bejelentkezésre is. Nehéz tehát azt mondani, hogy nem lettünk mára teljes mértékig kiszolgáltatottak azoknak a felületeknek, amik egyébként kényelmünk kiszolgálására és az információhoz való hozzáférés demokratizálásra rendeltettek.

Adam Greenwood sötét jövőképe mellett azért pár tanács is elhangzik, amit mindenképp érdemes megszívlelni. Ezek egyszerűnek tűnő, de annál nehezebben kivitelezhető célok, de első körben nagyjából ennyit tehetünk, hacsak nem vagyunk hajlandóak lemondani a digitalizáció előnyeiről. Jelenleg úgy tudunk enyhíteni a filter bubble effektuson, ha a Facebook hírfolyamot nem népszerűségi, hanem időrendi sorrendre állítjuk minden alkalommal, amikor görgetni kezdünk. Ha nem azt osztjuk meg a világgal, amire szerintünk sokan kattintanak majd, hanem amit mi érdekesnek tartunk. Ha tudatosan rákeresünk olyan tartalomra, vagy olyan forrásból olvasunk híreket, ami egyébként nem jellemző ránk. Ha minél több olyan emberrel igyekszünk kapcsolatot teremteni és fenntartani, aki sok különböző ellentétes véleményt képvisel akár politikai, vallási vagy más ideológiai szempontból.

Egy szó mint száz, legyünk proaktívan nyitottak és merjünk kilépni a komfortzónánkból még akkor is, ha így olyat is hallhatunk, amivel nem értünk egyet.

konzerv.png

A streaming lábnyoma: jön a Netflix-szégyen?

Köztudott, hogy a légi közlekedés szennyezi a környezetet. De vajon mi a helyzet a streaming körül? A tech óriások már felismerték a kérdés jelentőségét, de van hova fejlődni, és ebben nekünk, felhasználóknak is szerepünk lehet.

Plázák helyett webshopok, könyvek helyett ebookok, videotéka helyett Netflix. Nem kell hatalmas üzleteket fűteni, fákat kivágni regények, tankönyvek és nyomtatványok miatt, sem pedig DVD-ket gyártani és csomagolni, de még szállítani sem ahhoz, hogy otthonról élvezhessük bármelyik iparág termékeit. Ha nem kell gyártani, akkor nem kell alapanyag, nem kell szállítani, nem használódik el, nem lesz belőle szemét sem, tehát nem is szennyezi a környezetet. Vagy mégis?

netflixplane.jpg

(via)

A digitalizáció hozta okos világban egyre kevesebb az olyan kézzel fogható termék, amiről bárki könnyedén megállapítja, milyen utat járt be, mielőtt a kosarunkban landolt. Egy könyv létrejötte a nyomdától a csomagoláson keresztül a könyvesboltba szállításon át a polcra kerülésig egy olyan történet, amit könnyen felismer az olvasó, még ha nem is gondol bele sokszor. A digitális lét lábnyoma azonban kevésbé ismert, pedig nem elenyésző.


A streaming lábnyoma

A termékek, amiket megveszünk, használatukon túlmutatóan jelen vannak egy körforgásban, amit az adott egység életciklus elemzésével lehet vizsgálni. Ez nem csak a kézzel fogható termékekre igaz. Vegyünk példaként egy Jóbarátok epizódot, amiért tegyük fel, fizetünk is és Netflixen streameljük. Mi kell ahhoz, hogy a jól ismert főcímdal bármikor felcsendülhessen?

Most tekintsünk el a gyártástól – bár valójában már a forgatás is terheli a környezetet. Az elkészült videókat a Netflix külső szervereken tárolja, méghozzá az Amazon sikertermékét, az Amazon Web Services (AWS) felhőszolgáltatását kiaknázva. Innen a gyorsabb letöltés és jobb hozzáférhetőség miatt a Netflix saját maga által kiépített Open Connect szervereire kerül a videó egy-egy másolata. Ilyen data centerek már sokkal sűrűbben helyezkednek el, lokálisan elérhetőek, ugyanis a streaming-óriás az internetszolgáltatókkal együttműködve építette ki és bővíti folyamatosan az Open Connect hálózatot.

A szerverparkok működése hatalmas energiafelhasználással jár, hiszen folyamatosan biztosítani kell az áramellátást és a hűtést. A Netflix felismerte a szolgáltatás fenntartásához és terjesztéséhez szükséges energiamennyiség előállításának környezetterhelését, és a saját egyesült államokbeli energiafelhasználását, éves szinten közel 150 millió kWh-t, megújuló energiaforrásokból biztosítja. Külön dicséretet érdemel, hogy a streaming szolgáltató ezt a fogyasztást 236%-kal meghaladva, globálisan is fektet a megújuló erőforrásokba, tehát nem korlátozza a zöld energialobbit a céget jegyző anyaországra.

Félúton a fenntarthatóság felé

A globális tech óriások, mint a Google és az Apple, de még az Amazon is – ez utóbbi csak mértékkel –, nagy hangsúlyt fektetnek megújuló energiaforrások használatára és fejlesztésére, de ez nem fedi le a szolgáltatási lánc egészét. Hiába használ a Netflix 100%-ban megújuló energiaforrásokat, ha az AWS mögött álló Amazon kevésbé proaktív a karbon lábnyom csökkentését illetően és 2018-ig még csak az áramellátás felét tudta zöld úton beszerezni.

4514.jpg

(via)

Ugyanígy a helyi internetszolgáltatók esetében, illetve a felhasználók háztartásaiban az energiaellátás a Netflix hatáskörén kívül esik. Itt már megjelenik az atomenergia és a fosszilis forrásokból előállított áram is. Ennél még jelentősebb tényező a folyamat bármely pontján megjelenő eszközök előállítása és az azzal járó emisszió. A The Shift Project 2019-es mérése alapján ugyanis az IT szektor energiafelhasználásának 19%-a adódik csupán a data centerekből, sőt 45%-a az eszközök előállítására megy el. Hiába zöldül tehát a Netflix, ha a felhasználói oldalon jelentős karbonlábnyommal kell számolnunk.

Sajnos az emisszióról szóló jelentések, különösen digitális termékeket szolgáltató cégek esetében, félrevezetők lehetnek. Ennek az egyik oka, hogy a vállalatok sokszor csak a saját maguk által közvetlenül kibocsátott és az általuk felhasznált energia előállításából származó üvegház-hatású gázokról adnak számot. A fent említett egyéb, a cégek hatáskörén kívül eső környezetterhelés a digitális cikkek terén aránylag magas, ám ez nehezen mérhető és sok jelentésben nem szerepel. Az iparágról szóló adatok tehát nem teljesen megbízhatóak, de összehasonlítási alapként remekül szolgálnak.

A Sandvine csoport tanulmánya szerint a videós tartalom a globális internethasználat közel 58%-át tette ki 2018-ban, 15% pedig specifikusan Netflix-használatból származik. Elgondolkodtató, hogy a rövidebb videókat közlő YouTube emellett nagyjából 11%-kal járul hozzá az adatforgalomhoz. Ugyanebben az évben a netes videós tartalom CO2 emissziója 300 millió tonna volt, ami Spanyolország teljes szén-dioxidban számolt kibocsátásával egyezik meg. Ebből következik, hogy a Netflix kibocsátása tavaly 80,3 millió tonna CO2 egyenérték* volt, ami nagyjából Románia tavalyi lábnyomának felel meg.

Mit tehetünk?

Rendben, de mi közünk van nekünk, mezei felhasználóknak mindehhez? Nyilván nem sokan szeretnénk lemondani kedvenc sorozatainkról, még környezetvédelmi megfontolásból sem. Nem is erről van szó, de a tudatos használat és a takarékosság ezen a területen is számottevően csökkentheti a környezetterhelést. Őszintén meglepő lenne, ha bárki környezetvédelmi megfontolásból nézne kevesebb filmet. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy egy vásárolt vagy kölcsönzött DVD akkor jár lényegesen magasabb CO2 kibocsátással, ha azt autóval szerezzük be. Hiába csak pár kattintás az egész, egy Netflix film is kiteszi azt a szennyezést, mint egy legyártott, becsomagolt és leszállított DVD. Bár ebben az összehasonlításban nem szerepel a lemezek hulladékként felmerülő szén-dioxid kibocsátása, azt sem veszi figyelembe az elemzés, hogy a streaming-rendszer jelentősen megnöveli a videófogyasztást.

netflix-bad-for-environment.jpg

(via)

Szolgáltatói szinten komoly előrelépést jelent a tudatos design. Ha a háttérben futó YouTube videók lejátszásakor csak audio stream menne, a Google (Alphabet) minimum annyi CO2 emissziót spórolna meg, mint amennyit megújuló energiaforrásokból jelenleg tud, állítja a University of Bristol által készített, 2019-es Computer-Human Interaction konferencián kiadott tanulmány. A szerzők azt javasolják, hogy valamennyi digitális szolgáltatás esetében a cél felhasználói szokásokhoz igazított, fenntartható felhasználói felületek létrehozása legyen.

Hasonló megfontolásból, egy kicsit más szemszögből nézve: felhasználói oldalról sem elenyésző, ha sok kicsi sokra megy alapon alacsonyabb felbontásban, kisebb képernyőn nézünk videót. Mobil adat helyett wifire csatlakozzunk, és a felhő tárhelyeket takarékosan használjuk. Pofon egyszerű mindent automatikusan szinkronizálni, de különösen a videók mobil hálózaton történő fel- és letöltése egyáltalán nem kíméli a környezetet. A gyakran használt fájlokat például jobb, ha az eszköz belső tárhelyéről érjük el. Persze sokszor megkönnyíti az életet, ha egy mappa bárhonnan elérhető, főleg akkor, ha többen is hozzáférhetnek, de a teljes 2010-2019 szelfigyűjteményt nem érdemes felhőben tárolni.

Életmódjukat tekintve a svédek sokak számára követendő példa lehetnek, tehát érdemes átgondolni a következőt: az IT szektor globálisan a légi közlekedés karbonlábnyomát is meghaladja. Előbbi a teljes földi emissziónk 2,5%-a, míg a digitális lét a 4%-os részesedést közelíti. A svédek pedig környezeti megfontolásból bojkottálják a repülést.

*A különböző kibocsátott üvegház-hatású gázok környezetre gyakorolt káros hatás alapján súlyozva, CO2-ban kifejezve

 A bejegyzés szerzője Aniot Laura a BME KomMédia képzés mesterszakos hallgatója. 

konzerv.png

10 mérföldkő a fotózás történetéből

Fényképezni ma már egy okostelefonnal sem jelent nehézséget, ám hosszú volt az út, míg idáig elért a fotográfia. Ki volt az első ember, akit megörökítettek? Mikor sikerült először lefotózni a Földet az űrből?

Bemutatjuk a fotózás történetének legfontosabb állomásait. 

1. Itt kezdődött minden

A kémia és optika több évszázadnyi fejlesztése és a camera obscura feltalálása biztosította a színpadot a világ első fényképének megalkotásához, amelyet 1826-ban a francia tudós, Joseph Nicéphore Niépce készített családja vidéki házának ablakából. Niépce állítólag nem volt kifejezetten tehetséges a kézi rajzolásban, de rendkívül elszánt volt, hogy képeket alkosson, ezért foglalkoztatta a képrögzítés kérdése. Elhivatottságát mi sem mutatja jobban, minthogy a művelet 8 órán át tartott. Egy fémlapot egy speciális, úgynevezett júdeai bitumennel vont be, amely azért volt jó alapanyag, mert fény és hő hatására megszilárdul. Niépce egy camera obscura segítségével exponált, vagyis fényt engedett a gép belsejébe, és ahol a napfény érte a felületet, az megkeményedett, a többi anyagot pedig egy levendulaolajos-petróleumos keverékkel le tudta mosni. És hogy mi lett az órákig tartó erőfeszítés eredménye? Egy nem túl impozáns, durva, szénszerű rajz, amin egy udvar és néhány tető látszik. De ez a kép és technológia nyitotta meg az utat a fényképezés fejlődéséhez. 

 First Photograph Ever Taken

Látvány az ablakból a Le Gras-on (Joseph Nicéphore Niépce,Saint-Loup-de-Varennes, 1826) (via)

A camera obscura

A camera obscura vagy lyukkamra egy lencse nélküli optikai eszköz, melynek segítségével a környezet vizuálisan leképezhető. Ez általában egy minden oldalról védett doboz vagy szoba is lehet, amibe a fény egy apró lyukon keresztül jut be. A keletkező kép fordított állású, és a lyukkal ellentétes oldalon, a kamrán belül alakul ki. Magyarországon az Erzsébet Hídon és a Magyar Képzőművészeti Egyetemen is található camera obscura, de a legkönnyebben az egri líceumban található szerkezet látogatható. 

Az egri camera obscura (via)

2. Az ott egy ember?

Minél gyorsabb exponálás - az 1800-as években ez volt a kulcsgondolat. Az első fényképet 8 órába került elkészíteni, de 1838-ban, amikor Louis Daguerre feltalálta a dagerrotípia folyamatát, még mindig 10 perc kellett egy kép rögzítéséhez. Márpedig az ember ennél jóval gyorsabban mozog, különösen a párizsi Boulevard du Temple utcáin. Ennyi idő alatt minden mozgó alak és tárgy eltűnik a képről, csak az utca látványa marad. Ám ezen a képen, mégis ott áll valaki. A megoldás? A férfi épp a cipőjét fényesíttette, így nagyjából ugyanabban a pozícióban maradt az exponálás percei alatt. Így lett a mozgalmas utcaképből egy magányos, lábát felemelő, furcsa, szoborszerű alak: az első ember, akiket megörökítettek.

Daguerreotype

A Boulevard de Temple (Louis Daguerre, Párizs, 1838) (az alakokat a kép bal alsó sarkában kell keresni) (via)

A dagerrotípia

Az eljárás alapját egy ezüstözött rézlemez adta, amelyet különböző vegyületetekkel tettek fényérzékennyé. Ezek után egy erre tervezett előhívóládában higany gőzével hívták elő. Ahol több fényt kapott a lemez, ott több higany-ezüst-amalgám keletkezett, amit aztán fixáltak. Az így létrejött kép a levegőre nagyon érzékeny volt, ezért külön védőcsomagolásba került. Fontos megjegyezni, hogy ezek a felvételek nem voltak sokszorosíthatóak - minden ma fennmaradt kép egy egyedi művészeti alkotás.

Petőfi Sándorról készült egyetlen ismert fénykép (dagerrotípia, 1844) (via)

3. Selfie a múltból

2013-ban az Oxford Dictionaries az év szavának választott selfie szót, amit így definiált: “egy fénykép, amit valaki önmagáról készít, általában egy okostelefonnal vagy webkamerával és egy közösségi média oldalra tölt fel”. Ugyan a felhasznált technika meglehetősen új találmány, maga a selfie - vagyis egy önmagunkról készített fotó - messze nem mondható modern vívmánynak. Valójában a fényképezés hőskorában nagyon is általános volt, hogy tesztelés gyanánt a feltaláló maga ült modellt a képeihez. Sőt! Nagyon úgy tűnik, hogy a világ első emberi portréja is egy selfie volt. A kérdéses képet 1839-ben készítette egy amatőr kémikus és fotográfia-bolond, Robert Cornelius. A kép maga békésnek és nyugodtnak tűnik, a készítés körülményei már kevésbé voltak azok. Kameráját a családja boltjának hátsó részében állította fel és először eltávolította a lencsesapkát, fényt engedve ezzel a lemezre, majd gyorsan a fényképező elé rohant, ott ült egy percig, ezt követően visszarohant, letakarva a lencsét. Az elkészült fénykép hátuljára ezt írta: “The first light Picture ever taken. 1839.” (Az első fény kép, ami valaha készült. 1839.)

 

 Robert Cornelius önportréje (Robert Cornelius, 1839) (via)

4. Egy színes masni

James Clerk Maxwell nevét a legtöbben az elektromossághoz és mágnesességhez köthető egyenletei miatt ismerik, ám hozzá kapcsolódik az első színes kép elkészülése is 1861-ből. Ő jött rá ugyanis először arra, hogy bármely szín előállítható a vörös, zöld és kék fény különböző arányú keverésével. Fotográfus ismerősével, Thomas Suttonnal együtt felhasználták ezt az információt egy színes kép elkészüléséhez. “Alanynak” egy skót mintás szalagot választottak, amiről három felvételt készítettek különböző színszűrőkkel. Az elkészült alapokat aztán három vetítő segítségével újrakombinálta: így lett a három egyszínű képről egyet színes. A különleges fotót be is mutatták a londoni King’s College-ban, ám az eredmény közel sem volt tökéletes, ugyanis a felhasznált fotólemezek nem voltak elég érzékenyek. Az itt látható képet csak később, az 1930-as években készítették el. Bár a technikai alapok megvoltak, a színes fotózás széleskörű elterjedéséhez még 40 évet váratott magára.

Tartan_Ribbon

A világ legelső színes fotója (James Clerk Maxwell felvételei alapján D. A. Spencer, 1937) (via)

18610517.jpg

A világ legelső színes fényképének bemutatója (Mark Jacobs gyűjtemény, 1861, illusztráció) (via)

5. Halványuló színek

Louis Ducos du Hauron, úttörő volt az első színes képek elkészítésében az 1870-es évek környékén. Módszere az ún. szubsztraktív (kivonó) színmodellt alkalmazta, amely a cián, magenta, sárga színekből áll, lényege, hogy a felületen található festékpöttyök által visszavert fény adja a szín érzetét (ez a CMYK, amit a mai nyomdászat is alkalmaz). Eljárása azonban nagyon összetett volt: először a három szín szűrőinek segítségével  elkészített egy fekete-fehér nyomatot, majd azokról produkált egy színes változatot, amiket aztán egyetlen rétegbe vetített. Ez volt a heliokrómia, ami egy halvány, ám színes kép készítését tette lehetővé. Éppen a bonyolult technológia miatt, Ducos du Hauron technikája sosem terjedt el széles körben. 

Louis Ducos du Hauron helikrómiás eljárása (via)

Tájkép a francia délvidékről (Louis Ducos du Hauron, Franciaország, 1877) (A kép szélén látszódnak az egymásra vetített színes képek nyomatai) (via)

6. Mozgásban

Vajon létezik-e olyan pillanat, amikor a vágtató ló mindegyik lába a levegőben van? Ezzel a kérdéssel kezdődött az első mozgást megörökítő képsorozat. Bármennyire is ostobaságnak is hangzik, de Leland Stanford - akit a versenylótenyésztés tudományos módszere érdekelte - megbízta Eadweard Muybridge-et, hogy derítse ki ezt. 1878-ban végül sikerrel is járt a kidolgozott technika, halhatatlanná téve a megbízó Occident (Nyugat) nevű lovát. Muybridge módszerében 24 egyforma kamerát állított fel, egymástól 1-2 méter távolságra, amelyeket az előttük elvágtató ló - fonalak átszakításával - aktivált. A még ma is lenyűgöző képsorozat pedig végleg eldöntötte a vitát: van olyan pillanat, hogy a ló lába nem érinti a földet. 

The_Horse_in_Motion.jpg

A ló mozgásban (Eadweard Muybridge, USA, 1878) (via)

The_Horse_in_Motion-anim.gif
Az első 11 képkockából készült animáció (via)

7. Víz alatt egy kisebb bombával

1890-es évekre már vízálló tok segítségével lehetőség nyílt a tenger felszíne alatt is felvételeket készíteni, ám ehhez még 30 percre volt szükség. A korlátozott fényviszonyok miatt szükséges volt egy vakut is a víz alá meríteni. De hogyan lehet ezt megoldani az akkor használatos száraz magnéziumporral? Louis Marie Auguste Boutan, tengerbiológus, búvár és fotós, nagyon is elkötelezett volt abban, hogy megoldja ezt a problémát. Ám a kezdeti kísérletekben a magnéziumtól felhevült fénykörte még sokszor szétrobbant. Ezt a hibát ugyan sikerült orvosolni, az első sikeresen működő villanólámpa egy bomba alapreceptjének is beillett volna: egy oxigénnel töltött hordó, rajta egy spirituszégő, amire egy gumiból készült gömb fújja a magnéziumot. Bár közel sem volt veszélytelen, vagy éppen könnyű a használata - nem is beszélve a nehézbúvár felszerelésről -, de működött, és ezzel elkészülhettek az első éles felvételek a tengervíz szintje alatt is. 

diagram

Louis Marie Auguste Boutan víz alatt működő villanófénye (illusztráció) (via)

firstunderwater_1

Louis Boutan felvétele a vele merült társáról (1899) (A tábla felirata is kivehető: Photographie Sous Marine vagyis vízalatti fotográfia) (via)

8. Szivárvány színekbe borul a fotográfia

1903-ban a Lumiére testvérek szabadalmaztatták színes fényképek készítésére alkalmas technológiájukat. A módszerhez az ún. additív (összeadó) színmodellt használták, amelynél a vörös, zöld és kék színek különböző arányú keverékével érhető el a különböző színérzet kialakulása (ez az RGB, amit a mai színes kijelzők is használnak). Lumiére-k ötlete az volt, hogy a pozitív üveglapra alaposan összekevert, színezett szemcsékból álló réteget vittek fel. A megfelelő szemcsék csak a nekik megfelelő színű fényt engedték át, ezzel elfeketítve az alatta található fényérzékeny anyagot. Az elkészült lemezképről aztán speciális előhívási folyamattal sikerült egy színes képet nyerni. 1907-ban dobták piacra a technológiát, ami az 1930-as évekig maradt az elsődleges színeskép készítési eljárás, amikor is a du Hauron által is alkalmazott szubtraktív színmodell végül elhódította a terepet.

A Lumiére-testvérek technikájával készült kép (1907) (via)

9. Fentről nézve 

Az űrből 1946-ban sikerült először lefotózni a Földet. Eddig a pillanatig a legmagasabb pont 22 km volt egy magaslégköri ballonról, ám itt 105 km-ről sikerült felvételeket készíteni egy V2-es rakétába épített 35 mm-es mozgókép-kamera segítségével. A gép minden másfeledik másodpercben rögzített egy képet. Bár a kamera megsemmisült, amikor a rakéta belépett a légkörébe, a képeket egy acél kapszulában visszajuttatták a Földre. Míg a korábbi felvételeken a bolygó görbületét lehetett csak kivenni a horizonton, az új felvételek megannyi részlettel szolgáltak a felszínről is. Clyde Holliday, a kamera tervezőmérnöke, 1950-ben egy National Geographic-nek adott interjúban azt jósolta, hogy egy nap “a bolygó minden szeglete fel lesz majd térképezve ilyen módon”.

Az első kép a Földről az űrből nézve (White Sands Missile Range, Applied Physics Laboratory, 1946) (via)


10. Három hónaposan a hírnév felé 

Az első digitális fényképezőgépet csak 1975-ben alkották meg, de az első digitális fénykép szűk 20 évvel korábban, már 1957-ben elkészült. Russel Kirsch és kollégái ezt a kérdést tették fel maguknak: vajon lehetséges-e, hogy a számítógépek ugyanúgy lássák a világot, ahogy mi látjuk? Erre válaszul Kirsch megalkotott egy nyers képolvasót, amely a három hónapos kisfiáról készült filmes képet bináris alapú, digitális képpé alakította. A számítógép korlátai miatt, az 5 cm-es képből egy 176x176 pixeles, durva kép lett az eredmény. De ez volt az első lépés a digitális fényképezés történetében. 

 Képtalálat a következőre: „first digital photo”

Az eredeti kép, ami Russel Kirschet és kisfiát mutatja (via)

Az első digitális fénykép (Russel Kirsch, 1957) (via)

konzerv.png

Ha már a riogatás is hatástalan - a klímaváltozás kommunikációjának lehetőségei

Az idei nyár a klímatüntetésektől hangos – nemrég élőlánccal zárták körbe diákok a német parlamentet – naponta érkeznek a riasztó szalagcímek klíma-témában, és másról sem beszélünk, csak a sorra dőlő melegrekordokról. Mit lehet még elmondani klímaváltozás vagy környezetvédelem témában úgy, hogy annak hatása is legyen? 

Nem csak az óceáni szemétről készült megdöbbentő képekkel lehet megszólítani az embereket, hanem halkabb határozottsággal is: a Messzelátó Egyesület közösségben képzeli el az élhető jövőt, alternatív programokon, támogató hangvétellel adják át a tudást, hogy hogyan lehetnek zöldebbek és boldogabbak a hétköznapok. Az idén húsz éves szervezet tavaly saját szervezésű fesztiválján, a SimpliCity-n bizonyította, hogy a környezetvédelem offline is sokakat érdekel, és egy nagyobb esemény is lehet zero waste. Arról, hogy milyen üzeneteket lehet átadni az esőerdőirtáson kívül, hogyan formálódik a közösség, és honnan hová tart a fesztivál, Kocsis Dórával, a Messzelátó Egyesület szakmai programvezetőjével beszélgettem.

64210491_10156477807848763_4333854359394713600_o.jpg

(via)

Mit kell tudni a Messzelátóról? Mi az a néhány üzenet, amit szeretnétek kiemelni az egyesülettel kapcsolatban?

Sok változáson ment keresztül a szervezet a 20 év alatt. Körülbelül a 18. év végén arra jutottunk, hogy minden, amit képviseltünk, az önként vállalt egyszerűbb életmóddal, önkéntes egyszerűséggel foglalható össze. Azért szeretjük ezt a szemléletmódot, mert nem azt mondja, hogy konkrétan így és így csináld, mert ez az egyetlen jó megoldás, és ha te például nem biciklivel jársz, hanem autóval, akkor rossz ember vagy. Ez egy olyan átfogó, tudatosságon alapuló életszemlélet, aminek az eredménye az, hogy, tudatosabban fogyasztasz, a helyi termékeket részesíted előnyben, és így például kevesebb hulladékot termelsz. Tehát mindenféle olyan környezettudatos döntést hozol meg, amiről lehet, hogy előtte nem is tudtad, hogy fontos. A szemlélet abból indul ki, hogy ismerd az egyéni szükségleteidet, térképezd fel a vásárlási, fogyasztási szokásaidat, egyénileg legyél jól magaddal. Ehhez próbál a Messzelátó a közösségi támogató közeg lenni, mert azt gondoljuk, hogy egyedül egy idő után nem megy.

_mg_5663k_2.jpg

Kocsis Dóra, a Messzelátó Egyesület szakmai programvezetője

A zöld szervezetek sokszor a sokkolással próbálnak hatni. Nálatok mennyire volt tudatosan felépített stratégia, hogy inkább egy szemléletmódot adtok át és ösztönző, közösségépítő tevékenységet folytattok?

Azt vettük észre, hogy azért szeretnek idejönni az emberek, mert pozitív a megközelítésünk és jól érzik magukat. Kirándulásokat szervezünk, van mindenféle workshopunk, sütöttünk kenyeret, beszélgettünk filmekről és komolyabb társadalmi témákról.

A riogatással azért nem operálunk, mert nem hiszünk abban, hogy az emberek ingerküszöbét ezekkel még át lehet törni. Már mindenki tud az esőerdőkről, pálmaolajról, az orángutánokról és minden egyébről, és közben mégis megveszi a nutellát.

Átgondoltuk, hogy lehet változtatni azon, amikor az emberek tudnak ezekről a problémákról, és mégsem lépnek. Arra jutottunk, hogy szemléletmód váltás kell, és nem csak a praktikus így csináld, úgy csináld dolgok. Ehhez jó keretet ad a minimalizmus, mert az életed minden területéről tudsz belevinni, és az a fontos, hogy te tudd azt, hogy például milyen tárgyakra van szükséged. Azt a fajta transzparenciát, ami szerintünk kell a környezettudatos életmódhoz, előmozdítja ez a szemlélet.

Hogy épült fel az önkéntesbázis és a kicsivel több, mint tízezres Facebookos követői táborotok? Fokozatosan nőttek, vagy volt egy nagy bumm?

Amikor 20 évvel ezelőtt elindult a szervezet, még nem volt sem Facebook, sem honlap. Mindig csatlakoztak új emberek, ilyen szempontból organikus volt a növekedés. Amikor elindult a Facebook oldal, ott is elkezdtek követni. Az is organikusan nő, nincs benne tudatos social media építkezés. Ez egy olyan közösség, akik a posztjainkon és eseményeinken keresztül valahogy, valamikor kapcsolódnak a Messzelátóhoz.

Viszont egy nagy bumm biztosan volt a Messzelátó életében. Viszonylag alvó szervezet voltunk addig, amíg az előző elnökünk, Varga Judit, meg nem szervezte a klímafürdőt. Ez a 350.org klímavédelmi kampánya volt, amit Amerikában ismert meg és onnan hozott haza. Akkor nagyon sokan csatlakoztak az eseményhez és a Messzelátóhoz is, mert sok önkéntes kellett. Általában a nagyobb eseményeknél kapcsolódnak be sokan. 

Fürdőzés az éghajlatvédelemért

A 350.org klímavédelmi mozgalomként indult 2008-ban, egy évvel később már egy globális akció keretében kapcsolták össze a világ 180 országának környezetvédőit. Az Éghajlatvédelmi Világnap alkalmából Budapesten a Messzelátó Egyesülettel közösen szervezték meg közel ezer ember figyelemfelkeltő éjszakai „klímafürdőzését” a Széchenyi Gyógyfürdőben.

Mondhatjuk, hogy úgy épül a közösség, hogy van egy nagyobb esemény, becsatlakozik sok ember, és utána eldől, hogy ki marad?

Az is, hogy ki marad, és az is, hogy ki az, aki csak bizonyos eseményekhez csatlakozik. A nagyobb események mindig többeket mozgatnak meg, mert egészen pici feladatokat is lehet benne vállalni, nem akkora elköteleződés, nem évekre szól. Inkább lazán kapcsolódó emberek vannak itt, ami szerintem egyre nehezebb a digitális világban. Mindenki sok mindent csinál, mindenki benne van tíz másik dologban. Az elején, amíg kevesebb szervezet, kevesebb esemény volt, és nem a Facebookon kommunikáltunk addig sokkal élőbb volt a közösség. Most már inkább azt mondom, hogy ez egy online közösség, melynek tagjai ritkán, valamilyen módon, egy-egy eseményhez kapcsolódóan élőben is találkoznak.

Már említetted, hogy sokféle programotok van. Úgy látom, hogy egészen alternatív csatornákat találtatok az emberekhez a fenntartható szemléletmód átadására, mint például az imprós estek. Honnan jönnek ezek az ötletek?

Szerintem mindig attól függ, hogy éppen kik vannak a szervezetben, és ők mivel szeretnek kísérletezni. Én nagyon szeretem a művészeteket. Az impró színház például onnan jött, hogy a férjem unokatestvére ennek a társulatnak az egyik vezetője, így családon belül merült fel, hogy működjünk együtt. Nyitott szemmel járunk, kitaláljuk, hogy mi legyen, keressük az újabb megszólítási módokat. A filmvetítések is azért születtek, hogy újabb közönséget szólítsunk meg másfajta ingerrel. Egy impró színházban elővenni a túlfogyasztást, és arról például együtt nevetni, abban egészen más érzelmek jönnek föl, mintha csak meghallgatnánk egy erről szóló előadást. Próbálunk élmény alapú dolgokat behozni.

De együttműködünk például egy-egy olyan bloggerrel vagy szakértővel is, akik nem a környezetvédelemben dolgoznak. Például a divat témából két partnerrel közösen megszületett a kapszularuhatár workshop, amiből az ötödiket csináljuk most. 

És ez nem tolja a nemek arányát egy kicsit?

Az utóbbi időben sokkal több férfit vonzottunk be. Régen tényleg az volt jellemző, hogy 98%-ban nők voltak a Messzelátós programokon, de szerintem ezen az is változtat, hogy most már a környezettudatosság, vagy a háztartás nem csak női téma. Persze a divat főként nőket vonz, de például a minimalizmus filmvetítés, vagy a fogyasztás kérdése nem. Mindig több nő van az ilyen eseményeken, de például a tavaly először megrendezett SimpliCity Fesztiválon egész arányos volt, az jóval több férfit szólított meg. Igyekszünk több ilyen programot is behozni, de alapvetően inkább nőkből álló szervezet vagyunk. Szóval igen, el van egy kicsit tolódva a nemek aránya, de szerintem ez sok civil szervezetnél így van.

41279353_10155891672983763_7380395398273171456_o.jpg

(via)

Honnan jött az ötlet, hogy legyen egy ilyen fesztivál?

Amikor elkezdtünk az önkéntes egyszerűséggel foglalkozni 2 és fél, 3 éve, még senki nem hallott róla. Mindenki azt hitte, hogy ez valami önkéntes program, és gondolkodtunk, hogy mi legyen. Eredetileg egy egyéves programsorozatot akartunk csinálni, aztán valahogy eszünkbe jutott, hogy mi lenne, ha inkább szerveznénk egy egynapos fesztivált. A neve is így született: sétáltam az utcán és eszembe jutott, hogy milyen jó név a SimpliCity, „egyszerűen a városban”.

A másik ok pedig az volt, hogy szerettünk volna valami olyan eseményt csinálni, ami megszólítja azokat az embereket is, akik nem klasszikusan zöld gondolkodásúak. Azért lett a brand is kicsit trendibb, életmód irányú, direkt nem zöld, hogy olyan embereket is behívjon, akik egyébként kicsit tartanának attól, hogy egy kifejezetten környezettudatosságról szóló rendezvényen vegyenek részt. A fő célunk pedig az, hogy összehozzuk azokat az embereket, akik ma Magyarországon tudatosan törekszenek az egyszerűségre, akik máshogy szeretnének élni, mint amit a fogyasztói társadalom megkövetel és őket inspiráljuk azzal, hogy nincsenek egyedül.

(via)

Mennyire sikerült azokat megszólítani, akiket szerettetek volna?

Szerintem abszolút sikerült, sokakkal akkor találkoztunk először és ők sem ismerték a Messzelátót előtte. Azért jó ez, mert a zöldeknek is újat mondhat a környezetvédelem belső oldaláról, például az időgazdálkodásról, vagy a pénzügyi tudatosságról.

Hogy tudjátok elérni őket? Gondolom, hogy sok anyagi forrást nem szántok rá.

Nem, és idén is törekszünk arra, hogy ne használjunk fizetett hirdetést, hanem organikusan próbáljuk azokat az embereket elérni, akiket érdekelhet. Ez egyre nehezebb. Már idén is tapasztaljuk, hogy változtak az algoritmusok. Az előadókon, bloggereken keresztül őket is el tudjuk érni, és lesznek sajtómegjelenések, rádió, tv, stb., ahol erről mesélünk. Illetve együttműködünk olyan helyekkel, szolgáltatókkal, csomagolásmentes bolttal, akik hasonló szellemben működnek. Igazából mindenki, aki részt vesz benne kommunikálja, mert ez egy közös alkotás. Szinte mindenki, mindent önkéntesen csinál, és az eredményt mindenki magáénak érzi.

Mire számítotok, a tavalyi évhez képest nőni fog a látogatói létszám?

Reméljük, hogy egy kicsit igen. Soha nem akarjuk, hogy ez egy nagy fesztivál legyen, a minimalista szemlélet miatt sem, de most az egy nap helyett már két napos lesz. Ez azért is van, hogy több ember tudjon részt venni rajta és kicsit lazább lehessen a program, több hely maradjon a művészeti elemeknek és több időt adjunk a kapcsolódásra. Tavaly 300-an voltak, most maximum 500 fő fér be a két napra.

Milyen programokat terveztek?

Most a fő téma a digitális világ és a közösségek, a digitális minimalizmus és minden, ami ehhez kapcsolódik. Hogy milyen hatása van ennek a párkapcsolatunkra, a gyerekek életmódjára, és hogy egyáltalán hogyan létezünk a digitális térben. Lesz minimalista otthonrendezés is és előkerül a hulladékmentesség, de arra fókuszálunk, hogy hogyan tudunk újra valódi közösségekben élni. Olyan része is lesz a fesztiválnak, amikor nem előadás van vagy workshop, hanem ismerkedés azokkal, akikkel akkor, ott körül vagy véve.

(via)

Ez ma már szinte elvadult ötletnek hangzik.

Igen, az. Elmész egy fesztiválra, ahol egy órát csak azzal töltesz, hogy ismerkedsz az emberekkel. Tavaly sok pozitív visszajelzést kaptunk, hogy milyen jó volt olyan emberekkel együtt lenni, akik hasonlóan gondolkoznak, úgyhogy most szeretnénk erre több lehetőséget adni. Hogy legyen dedikálva idő ezekre, ne csak egyik workshopról a másikra rohanva beszélgess valakivel, hanem érezzük meg azt, hogy de jó, hogy ilyen emberek vannak körülöttünk.

Milyen más visszajelzések voltak, amiket idén már beépítettetek?

Másfajta teret választottunk a fesztiválhoz, ami lehetőséget ad arra, hogy inkább nagy előadások legyenek. Kevesebb programból kell majd választani, mert az volt a tavalyi visszajelzés, hogy sok minden volt egyszerre, és mindenki mindenre akart menni. Ami persze mindig így van és nehéz úgy szervezni eseményt, hogy valamiről ne maradjon le valaki. De ez is jól leképezi a körülöttünk lévő világot. Folyamatos választások elé vagyunk állítva.

Több művészi programot hozunk, olyat, ami nem előadás, nem klasszikus kerekasztal. Szeretnénk, ha idén is lenne impró színház, de például új elemként behozzuk a slam poetryt és lesz kortárs írók workshopja is.

Elképzelhető, hogy ahogy tovább romlik a környezetünk állapota, egy kicsit élesebben fog megszólalni az egyesület? A The Guardian mostantól a climate change helyett a climate crisist fogja használni, és vannak tendenciák, hogy felcserélik a kifejezéseket a komolyabb hatás érdekében.

Szerintem nem, mert egyesületként és nem magánszemélyekként döntünk arról, hogy mit hogy fogalmazunk meg. Az egyesület tagjai és önkéntesei, természetesen magánszemélyként van, hogy sokkal élesebben fogalmaznak, vagy életmódjukkal valami radikálisabbat képviselnek, én is ezt teszem a saját blogomon. Szervezetileg, viszont nem írunk sokat globális témákról, inkább az életmóddal foglalkozunk, ezzel kapcsolatban viszont még több témával fogjuk megjeleníteni.

A Messzelátót szeretnénk egy kicsit megtartani ebben a burokban. Talán már ez is radikális szemlélet, szembefordulás a fogyasztói társadalommal. Akár az, hogy a fesztivál is zero waste. Nem használunk olyan klasszikus marketinges, eladói eszközöket, például a fesztivál árazásánál, mint a 990-es végű összeg, vagy nem lesz early bird jegy sem, próbálunk ezekből kilépni. Ami persze nagyon nehéz és nem mindig sikerül. Illetve a megkeresett támogatóinkat is gondos előkészítés és döntés előzi meg. Ezekkel persze megnehezítjük a dolgunkat, de önazonosak tudunk maradni.

A növekedés igazolja azért, hogy szépen, lépésről lépésre, emberről emberre tud terjedni mind az életmód, mind az egyesület híre is.

Lehet csatlakozni olyan aktivista szervezetekhez is, akik radikálisabb nézetet vallanak, más nyelvezetet használnak. Érdemes több közösség eseményeihez csatlakozni, aztán egyszer csak kialakul, hogy melyik a mi közösségünk. Mi most azzal kísérletezünk, hogy mi van, ha olyan életmódról beszélünk, ami önismereten alapul, ami felszabadító, harmonikus és egyúttal a környezetünknek is jó. Kicsit más irányt próbálunk tartani, aztán hogy vagy bejön, vagy nem, majd kiderül.

A virtuális felfalhatja a való világot?

A világnak alig maradt olyan pontja, ahol ne találkozhatnánk smombie-kkal. Agyevő társaikhoz hasonlóan őket is egyetlen dolog érdekli: esetükben ez a telefonjuk. A digitális térfoglalás a városok minden szegletére kihat, a közterületek akár egy pillanat alatt arculatot váltanak, miközben olyan technológiák alakítják a szokásainkat és interakcióinkat, amelyek néhány éve még csak a sci-fikben léteztek. Mi lesz a közterekkel, ha a digitális világba feledkezett tömegek már csak zombikként bolyonganak keresztül rajtuk? Milyen kapcsolódási pontjai vannak az offline és online világnak? Átköltözik minden a virtuális terekbe, vagy egy minden eddiginél teljesebb közösségi és térélmény jön majd létre?

A közterek a különböző társadalmi rétegek fontos találkozási pontjai (így a demokrácia egyfajta bástyái), hiszen mindenki előtt nyitottak, így olyanok is érintkezésbe kerülhetnek ezeken a helyeken, akik egyébként sosem kereszteznék egymás útját. Kapcsolódási és kikapcsolódási helyszínek, ahol a közösségi, kulturális és sportélet is spontán virágozhat. Az internet, és különösen a közösségi média sok szempontból versenyhelyzetet teremtett a közterek számára, hiszen alapvető funkciókat vett át ezektől, gyorsabb és látványosabb eredményekkel - legyen szó közösségépítésről, információátadásról, vagy nyilvános vitáról. Néhány kattintással több ezres tüntetés szervezhető, amiknél már az is egyfajta lélekszám-mérő, hogy hányan érdeklődnek online az adott esemény iránt. Kevesebb a korlát (eddig legalábbis így volt), a távolságok bitekben mérhetőek, és a privát szféra könnyen kinyitható a közösség felé. Mindezek mellett a folyamatos információ- és impulzusszükségletet a zsebekben lapuló internet képes jobban kielégíti, mint egy hirdetőoszlop, vagy egy látványos szökőkút.

ldn_echelman_photoemapeter_1091.jpg

(via)

Több tér, több kihívás

A smombie (vagyis smartphone zombie) jelenség évek óta téma, és remekül látszik belőle, hogy milyen mértékű figyelem lekötéssel kellene a köztereknek versenyezniük. Problémák régóta vannak, de mostanra a halálesetekkel végződő balesetek száma néhol annyira megnőtt, hogy muszáj reagálni a kialakuló helyzetre. Dél-Koreában nemrég kísérleti jelleggel színes led fényekkel szerelték fel egy kisváros gyalogátkelőit (ahogy korábban Hollandiában is), de feltételezve, hogy ez sem lesz elég mindenkinek, a képernyőkre is figyelmeztető jelzést küldenek, amint zebrához ér a telefonjára tapadt delikvens, vagy a jó eséllyel szintén telefont nyomkodó sofőr. Néhány országban már pénzbírsággal sújtják a figyelmetlen gyalogosokat, amihez egy kanadai rendőr annyit fűzött hozzá, hogy „nem kellene a józan észhez is törvényt alkotni”.

(via)

Az okostelefonok lehetővé tették, hogy életünk minden pillanatában egyszerre több helyen lehessünk (a jelenlét minősége persze más kérdés), így a fizikai és szellemi létezésünk kettéválhat a térben. Ez a phygital (tér)élmény, a fizikai (physical) és a digitális (digital) világ kölcsönhatásából ered: a fogalom nem új, de igazán csak néhány éve kezdett elterjedni, leginkább a marketing területén. Az ismertsége még gyerekcipőben jár, urbanisztikai kontextusban azonban régebb óta létezik, mint digital placemaking, vagyis digitális helyteremtés.

Az utóbbi, marketinges megközelítés alapja, hogy az offline és online fogyasztás összemosódik, ezért ehhez igazodva kell megteremteni a vásárlói élményt, például releváns, személyre szabott ajánlatokkal. A "felhasználóbarát" közterek tervezésétől ez a gondolat offline sem idegen, a személyreszabhatóság alapvetően vonzó, például a padok és árnyékolás mobilitásával, de a technológia ezeknél grandiózusabb beavatkozásokra ad lehetőséget, amiknek segítségével az emberek figyelme is könnyebben megnyerhető.

Digitális helyteremtés

Az épített környezet médiával és technológiával való kölcsönhatásából újjászületnek a közterek eredeti funkciói: olyan helyek jöhetnek létre, amelyek ösztönzik a közösségi életet, az interakciókat, és akár a játékokat is - mindezekkel egy élhetőbb város felé vezetnek. Ez a cél nem új, de az idők során sokat változott a megvalósítás eszköztára és az emberek életmódja. 

 

Városi hibridek

A digitális technológiák fizikai környezetbe költöztetésével hibrid terek jönnek létre, amik olyan komplexitású élményt adhatnak, amire analóg ”üzemmódban” kevésbé van lehetőség. Egészen egyszerű lépésekkel elérhető a hibrid tér, mint amilyen egy beszélő pad, vagy egy kilátói látcső, utóbbi a kiterjesztett valóságot integrálva nem csak a város jelenét mutatja be, hanem a múltbéli változásait is. Egyik tervezője szerint: „az installációk megmutatják, hogy a hibrid tér milyen értékesen bővíti azokat a módokat, ahogy az emberek érzékelik és értékelik a körülöttük lévő fizikai teret”. Az ilyen emberközeli átalakítások segítenek, hogy a környezet több rétegét ismerhessük meg, párbeszéd alakuljon ki a tér és ember között, valamint ember és ember között is.

(via)

A művészeti megmozdulások megkerülhetetlen részei a fizikai környezet újraértelmezésének és élettel való megtöltésének. Egyre gyakrabban csempésznek valamilyen digitális pluszt a meglévő közterekre olyan alkotók, akik reflektálnak azok funkcióira és a figyelmet az emberek közti kapcsolódásra irányítják. Aktuális hazai példa a világhírű természetfotós, Máté Bence képeiből készült szabadtéri vándorkiállítás, aminek bár elsődleges célja a természeti értékek bemutatása, mégis úgy teremt kiállítóteret a városokban, hogy egyszerre hozza közel a természetet az épített környezethez és a nézőkhöz, kötetlen reakciókra adva lehetőséget. A LED-ekkel megvilágított óriási fotónyomatok verőfényben és sötétedés után egyaránt élvezhetőek, és ha magunkkal vinnénk belőlük, QR kódok segítségével minden kép azonnal, ingyenesen letölthető.

A technológia hatalmas előnye (és ezt a művészeti akciók ki is használják), hogy a segítségével a statikus környezetünk megváltoztatható: a digitális térhez hasonlóan elmoshatóak a valóság határai, valamint a szabadon alakíthatóság és korlátok nélküliség illúziója kelthető ott is, ahol a matériák ezeket egyébként nem teszik lehetővé. Angliában a hideg és sötét téli napok ellenszereként idén tizedik alkalommal fogják megrendezni a Lumiere Fesztivált. A látványosságok részeként öntötte már el ”víz” a londoni Kings Cross pályaudvar melletti teret, de uralta már az eget a közönség által telefonos applikációval irányítható hálós installáció is, amit a 2011-es japán földrengés és cunami ihletett, és az összekapcsoltságra hívta fel a figyelmet. Hasonló üzenettel született a charlotte-i reptéren látható Interconnected címet viselő digitális installáció, ami a reptér fennállása óta növekvő adathalmazból hoz létre milliónyi folyamatosan változó pixelként absztrakt képeket. 

Virtuálisból analóg

Lassan természetessé válik, hogy úton-útfélen virtuális tartalmakra bukkanunk, de az még mindig újdonságként hat, amikor a Windows helyett egy kirakat mutatja be egy-egy népszerű program, vagy közösségi oldal offline változatát. Pedig volt már ilyenre példa: 

 

  • A Street Eraser projekt keretében Guus Ter Beek és Tayfun Sarier megmutatták, milyen lenne, ha kiélhetnénk a vágyainkat egy-egy kevésbé esztétikus hirdetést látva: a páros plakátokra, táblákra és utcai tárgyakra ragasztotta fel a Photoshop radírmintáját, mintha az utcaképekbe is beleradírozhatnánk a program segítségével.
  • Egy másik ötlet az Instagramot vitte utcára, Bruno Ribeiro az appot utánozva filterezte körbe a londoni környékét és utazásai helyszíneit. A #reallifeinstagram tökéletes insta alapanyaggá vált, de azért rávilágít, hogy a színes négyzetes formátumból kilógó részletek mellett sem érdemes elmenni a hétköznapokban.

Nem csak figyelemfelkeltő projektekben elevenedhet meg az Instagram világa, hiszen a design trendekre és tervezési elvekre is hat: kérdésként merül fel, hogy Instagram kompatibilis-e egy adott tárgy, egy épület, vagy egy utcarészlet. Egyelőre elsősorban a vendéglátóhelyeknek fontos a social media tagek száma, de az építészetbe is átszivárogni látszik az irány, miszerint érdemes megfontolni azt, hogy mi, hogyan mutatni egy Insta-fotón. 

Egy botrány tanulságai

Alig egy hónapja adták át New York egyik új látványosságát, a közösségi névválasztásra váró, átmenetileg Vessel névvel illetett közel 2500 lépcső alkotta 154 lépcsősort. Az impozáns, méhkaptár jellegű, ugyanakkor nehezen definiálható építmény önmagában is megérdemelné a figyelmet, de a városrész felhasználási feltételeiben elrejtett passzus megnövelte a ráeső rivaldafényt. Belefogalmazták ugyanis, hogy minden, a Vesselen készülő fotó joga kompenzáció nélkül a Vessel üzemeltetéséért felelős céget illeti. Azoknak, akik mostanában tervezik felkeresni, már nem kell azon aggódniuk, hogy csak a privát Insta fiókjukban oszthatják meg az ott készülő képeket, a felháborodott hangok eljutottak az illetékesekhez is, és eltávolították a szöveget. Az eset ugyanakkor tovább szélesíti a kihívások körét, amik a fizikai környezet és az új virtuális terek együttes használatával kapcsolatban felmerülnek.

(via)

A köztér attól is a ”közé”, hogy az emberek szabadon használhatják, nem csak abban az értelemben, hogy bármikor megmászhatják a 2500 lépcsőt, hanem abban is, hogy a saját igényeik, céljaik szerint vehetik igénybe (a normák betartása mellett). A Vesselt tervező építész, Thomas Heatherwick azt nyilatkozta, hogy olyan helyet szerettek volna létrehozni ezzel az alkotással, ami összehozza az embereket, akik így nem maradnak meg pusztán az építmény passzív csodálóinak. Ha a változtatások után is elég szigorú szabályokat tovább bővíti az üzemeltető, a tervezői idea igencsak háttérbe szorul majd. Persze önmagában a fotókorlátozásnak sem kellene kedvszegőnek lennie, de ma a köztér és interakciós funkciója abban a tekintetben biztosan a közösségi médián keresztül él legélénkebben, hogy bármi, ami offline izgalomra, lelkesedésre ad okot, megjelenik online is. A látványosságokat és élményeket meg akarjuk osztani, aminek csak egy része a jelenlévőkkel való közös ”megélés”, egy másik a virtuális közvetítés.

Nehéz ma már a digitalizációtól mentes teret elképzelni, és a rengeteg jó példa bizonyítja, hogy talán nem is érdemes. Az okostelefonok, a valóság virtuális kiterjesztése lassan a mindennapok megkerülhetetlen részévé váltak, és ez új módokon hat a fizikai környezetre. Egyelőre csupa kérdőjel, hogy hosszú távon hogy alakul át az analóg világ, elsiklanak-e fölötte az Insta kompatibilitást kutató szemek, vagy épp az élménykeresés által töltődhetnek meg egyébként üres utcák is. Az biztos, hogy továbbra is szükség van kötetlen közterekre, ahol az emberek új impulzusokkal gazdagodhatnak, ahol jó lenni, ahol az is jól érzi magát, aki a környezet aktív alakítója és az is, aki a megfigyelője szeret lenni.

 kep.png

süti beállítások módosítása