„Már azt sem tudják, hogy néz ki egy könyv!” – hallani elég gyakran a vádat az interneten nevelkedett generációkkal szemben. Ez tényleg így van? És ha igen, az baj? Régen többet olvastak? Egyáltalán miért tulajdonítunk erkölcsi értéket az olvasásnak az internettel vagy a filmekkel szemben? A továbbiakban betekintünk az olvasáskutatás történetébe, és megpróbáljuk megválaszolni a fenti kérdéseket. 

Leiner Laura népszerű tiniregény-sorozatának, A Szent Johanna Giminek főhőse a barátai szerint különc. Sőt: stréber. Nem is akármivel érdemelte ki ezt a jelzőt, a történet szerint Rentai Reni folyton olvas, méghozzá bármit, ami a kezébe kerül, és minden könyv a kedvence. A tanárok odavannak érte, az osztálytársai viszont értetlenül állnak a hobbija előtt, és minden lehetőséget megragadnak, hogy piszkálják vele. Már a történet elején megszületik tehát az értékítélet, hogy a középiskolás fiatalok szerint olvasni „ciki” – paradox módon mindez egy ifjúsági regényben.

(via)

A fenti példa jól mutatja, hogy néz ki mostanában az olvasás mint szabadidős tevékenység kulturális reprezentációja. Akár a trendi geek vagy nerd jelzővel illetik az olvasni szerető embert, akár pejoratívan strébernek nevezik, az olvasásszeretet mint fő tulajdonság hangsúlyozása azt sugallja, hogy a szóban forgó tevékenység valami szokatlan, gyanús hobbi. Ki akarna unalmas, fekete-fehér betűkből összerakni egy történetet, amikor ott van a látványos film, a szórakoztató YouTube videó?

A kérdés költői, természetesen nagyon sokan. Már az interneten is több formátumban, olcsóbban juthatunk hozzá olvasnivalóhoz, noha maga a digitális olvasás egészen másképp veszi igénybe az agyműködést. Az e-könyvek esetében viszont csak a tartalmat vásároljuk meg, így az olvasmányélményt még a könyvborító sem befolyásolja. A fiatalok körében hódít a young adult, a fantasy és más szórakoztató műfajok, de a szépirodalom kedvelői is hallatják a hangjukat az olvasás trendivé tételét célzó kezdeményezésekkel, mint például a POKET Zsebkönyvek vagy a Vates ruhamárka.

A fenti bekezdés után lehet, hogy az olvasó megkönnyebbülést érez. Elhalkul a fejünkben a sok kiábrándult hangvételű amatőr Facebook- és blogposzt hangja, miszerint a fiatalabb generációk már csak a telefont nyomkodják, bezzeg könyvet a kezükbe sem vesznek. Hiszen az olvasás valami mélyebb, intellektuálisabb tartalomfogyasztás, mint például a netezés, filmnézés. Igaz? Éppenséggel lehet. Ahhoz viszont, hogy ezt magabiztosan állíthassuk, nem árt ismerni az olvasási szokások és azok karosszékből való megítélése mögötti mozgatórugókat.

Ennek is van tudománya

Magyar olvasáskutatás huszadik század közepe óta létezik – nagyjából azóta, hogy a tájékozódásnak olyan alternatívái jelentek meg, mint a rádió és a televízió. A Gereben Ferenc kutató által elnevezett olvasásszociológia elsősorban arra keresi a választ, hogy milyen társadalmi változásokkal hozható összefüggésbe, hogy egy adott társadalom tagjai mennyit és mit olvasnak.

Gereben 2017-es összefoglaló olvasásszociológiai publikációját Lukács György szavaival vezeti be: „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”. A hatvanas években Lukács ezzel a szállóigévé vált mondattal arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a szocializmusban elképzelhetetlen az olyan család, melynek egyetlen könyve sincs. Úgy látszik, a kijelentés meglehetősen elhamarkodott volt: egy 1964-es kutatás eredményei azt mutatják, hogy ebben az időszakban a családok egyharmadának egyetlen könyve sem volt otthon. Ami pedig még meglepőbb, hogy ez az adat tulajdonképpen a magyar olvasáskutatás történetének legjobb eredménye – már ha azt tekintjük jó eredménynek, hogy az emberek viszonylag gyakran olvasnak.

Egy elgondolkodtató adat

Első ránézésre nem kelt aggodalmat ez a régi, de még mindig érdekes adat: a 2005-ös A Nagy Könyv játékon 15 ezer magyar szavazó csaknem egynegyede Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényét jelölte meg kedvenc könyveként. Nincs ebben semmi meglepő, Gárdonyi műve nagyjából 60 éve minden magyar könyvlista élén ott van, csakúgy, mint A Pál utcai fiúk vagy a Tüskevár. A közös pontot valószínűleg nem kell bemutatnom: ezek a magyar iskolások kötelező olvasmányai.

(via)

Mielőtt meghatódnánk ezen a választáson, tegyük a kezünket a szívünkre: tízéves gyerekként tényleg katartikusan szerettük az Egri csillagokat? Olyannyira, hogy húsz, harminc év után is kedvenc könyvként jelöljük meg egy szavazáson? A válaszunk éppenséggel lehet, hogy igen – az Egri csillagok azok közé a kötelező olvasmányok közé tartozik, melyek az adott korosztálynak szólnak és könnyen olvashatóak. Nem járunk messze az igazságtól, ha ennek ellenére torzításnak érezzük, hogy a regény a magyarok valódi kedvence lenne. Németh Nóra Veronika 2010-es kutatásában az általa megkérdezett egyetemisták negatív élményként festették le általános- és középiskolai olvasmányélményeiket, és többen is úgy érezték, ezek a könyvek vették el a kedvüket az olvasástól.

Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke a 24.hu-nak elmondta, hogy A Nagy Könyv játékban valószínűleg a könyvcímek ismertsége volt a mérvadó, és az sem biztos, hogy a szavazók valóban elolvasták azokat a könyveket, melyekre leadták a voksukat. Gereben Ferenc szerint az iskolai olvasmányélmények és a tananyag játsszák a legnagyobb szerepet az emberek irodalmi kánonról alkotott képének formálásában, így egy ilyen játékban a szavazó úgy gondolhatja, akkor tűnik művelt embernek, ha egy jól ismert és hazafias témájú regényt jelöl meg kedvenceként. Így történhetett az is, hogy a lista egy jóval szerényebb helyére szorult a már akkor populáris és felmérhetetlen kulturális hatású Harry Potter, amely mára egyes globális könyvlistákon egyenesen a Bibliával vetekszik az első helyért.

Kulturális apokalipszis?

Érdemes megfigyelni, hogy az olvasási szokásokról szóló írások hogyan befolyásolják a témáról való gondolkodásunkat. Németh Nóra Veronika fent említett publikációjában újra és újra negatív tanulságként prezentálja az eredményeit. A könyvolvasás fontossága annyira magától értetődő, hogy első olvasásra még tudományos szövegben sem tűnik fel ez az erős értékítélet. Maga az olvasásszociológia is egyfajta kulturális apokalipsziskutatásként robbant be: a tudományos vizsgálatra aligha érdemes témából egy csapásra égető kérdést csinált az, hogy már nem fogyasztunk annyi könyvet.

(via)

Nem telik el hét anélkül sem, hogy az interneten valaki ne pötyögné be a klaviatúráján vagy az okostelefonján, hogy milyen aggasztó, hogy manapság már nem olvasunk – ez pedig az úgynevezett morális pánikkal mutat rokon tüneteket.

Az olvasási szokásokkal kapcsolatos morális pánikszerű reakciót valószínűleg az táplálja, hogy a könyveket a magaskultúrával, annak alternatíváit pedig a kommercializálódott tömegkultúrával azonosítják. Holott ez az azonosítás hamis, hiszen sem könyvformátumban, sem más médiumokban nem kizárólag homogén tartalommal találkozhatunk. Ugyanakkor felmerül az is, hogy helyes-e erkölcsi kérdésként megközelíteni azt, hogy egyes társadalmi csoportoknak milyen típusú tartalomfogyasztás válik kedvére, és hogy milyenhez jutnak egyáltalán hozzá.

Ha úgy tetszik: sajnos valóban nem a könyv a magyar ember legkedveltebb tájékozódási forrása. Mi történt a könyvekben csak elvileg bővelkedő szocializmus előtt és azóta? Valóban leromlott, műveletlen társadalom lennénk?

A bejegyzés szerzője Konda Nikolett, a BME KomMédia alapszakos hallgatója. 

Hobbiként kezdett el írni, azóta számos nagy sikerű krimije megjelent. Legújabb, Aranylövés című regénye kapcsán beszélgettünk a társszerzői munkáról, a könyv elkészüléséről, írói módszerekről és a jövőbeni tervekről.

Novemberben jelent meg az Aranylövés, ami többek között azért érdekes, mert ez az első könyved, amelyet társszerzővel írtál. Hogyan született meg az ötlet, hogy együtt dolgozzatok Vanicsek Olivérrel (aki többek között az Aranyélet 3. évadának egyik forgatókönyvírója - a szerk.) 

Még soha nem dolgoztam társszerzővel, ez volt ebben az egész projektben az, ami leginkább kihívást jelentett. Tulajdonképpen a kiadó ötlete volt, a kiadó vezetője hívta fel a figyelmemet Olivérre. Ők beszélgettek korábban, hogy van-e kedve Olivérnek regényt írni, hiszen jó forgatókönyvei vannak, de ő azt mondta, hogy a kettő nagyon más műfaj, nem tud négy-ötszáz oldalt írni, száz-százhúsz oldalra van kalibrálva, ami egy forgatókönyv terjedelme. Ekkor kérdezte meg a kiadó, hogy volna-e kedvem dolgozni Vanicsek úrral. Abban maradtunk, hogy leülünk egyet kávézni, hogy van-e kémia, hiszen, ha valaki nem szimpatikus, akkor nem jó vele dolgozni, de abszolút egymásra hangolódtunk és innentől egy egészen jó projekt született belőle.

Vanicsek Olivér és Réti László közös regényükkel (A képek forrása Réti László írói Facebook oldala)

Az alaptörténetet, koncepciót is közösen alkottátok meg?

Nem, ez úgy nézett ki, hogy Olivérnek volt egy százhúsz oldalas, gyakorlatilag készre írt forgatókönyve, amelynek Az utolsó szállítmány volt a címe - ez szolgált a könyv alapjául, az alcím maradt is ez. Nagyon kevesen láttak ténylegesen forgatókönyvet, úgy néz ki, hogy jelenetenként van leírva; mondjuk egy jelenetben „A” belép az épületbe és onnantól csak a párbeszédeket írja le az író, tehát ez tulajdonképpen egy nagyon szikár vázlat. Nekem ebből könnyű volt regényt írni, az első oldalból lett egy öt oldalas részlet, ami be is került a könyvbe.

Korábban már elmondtad, hogy összetett rendszerben írsz, Excel táblázatokat használsz. Ezt a sajátos módszert a közös munka során is alkalmaztad?

Ebből a könyvből is írtam egy Excel-táblázatot, ahol megterveztem azt, hogy a forgatókönyv adott fejezetéből hogy fog kinézni a regénynek egy fejezete, az milyen hosszú lesz, hol lesznek benne a töréspontok, tehát a vázlatot megírtam.

Milyen struktúrában dolgoztatok? Végül is egyedül írtad meg a regényt?

Eredetileg úgy terveztük, hogy együtt dolgozunk, amikor elkészül egy fejezet akkor átbeszéljük, de ezt végül is megtorpedóztam. Azt mondtam, hogy ez parttalanná fog válni, le fogunk ragadni bizonyos részeknél, ezért megírtam az egészet. Olyan hosszú lett a kézirat, mint amit egyébként is szoktam írni, nyomtatásban körülbelül ötszáz oldal körüli. Mikor ez megvolt, akkor küldtem vissza Olivérnek és a kiadónak, hogy ezzel kezdjünk el dolgozni, mint nyersanyaggal, aztán ebből koncepcionális döntések után lett nyomtatásban háromszázhúsz oldal. Nagyon sokat visszatöröltünk belőle, a történet egyes elemei is változtak, szereplőket, karaktereket jobban kibontottunk, másokat elhagytunk. Az eredeti forgatókönyv és a regény mondjuk, hatvan-hetven százalékban hasonlít egymáshoz. Olivér mondta is, hogy ha filmet kéne forgatnia, már átírná a forgatókönyvét a regény alapján. Azért lett rövidebb, mert az volt az elvárás, hogy olyan feszes tempó legyen, mintha egy filmet néznénk, az pedig nem engedi meg az ötszáz oldalt. 

Mi az, amit egymástól tanultatok a közös munka során? 

Azt, hogy Olivér mit tanult, nem tudom, valószínűleg egy kis precizitást. Én a rövid, jól megírt párbeszédeiból tanultam: nekem másfél-két oldalam van egy dialógust kibontani, neki viszont három-négy interakcióból kell nagyon sokat elmondani egy forgatókönyvben, más kérdés, hogy ott van egy képi világ mögötte, látjuk a mimikát, a gesztusokat, a hátteret, tehát sokkal többet el lehet mondani azzal a pár mondattal. Ebben a fajta látásmódban máshogy kell fogalmazni és át kell gyúrni, zanzásítani a párbeszédeket és tényleg csak azt megtartani, ami mond is valamit.

Tehát voltak olyan mozzanatok, ahol megkönnyítette a folyamatot, hogy együtt dolgoztatok.

Abszolút. Érdekes volt már csak azért is, mert generációs különbség van, húsz évvel vagyok idősebb nála. Más volt a szemléletmód, más volt a munkatempó, a munkahelyszín, ő például kizárólag kávéházakba ül le írni, én attól idegbajt kapnék, hogy jönnek-mennek körülöttem, de ez csak egy apró nüánsz, hogy milyen különbségeket kellett áthidalnunk. A négy szem elvet alkalmaztuk, tehát akármit olvastunk át ő is belenyúlt, én is belenyúltam, a logikai hibákat sokkal könnyebben észrevettünk. Ez oda vezetett, hogy amikor leadtuk a szerintünk már kész kéziratot a kiadónak, a szerkesztő alapvetően egyetlenegy hibát talált benne: egy autótípust elírtunk. Azt gondolom, hogy ha ennyit talál háromszázhúsz oldalban egy szerkesztő, akkor koncepcionálisan jól dolgoztunk.

Tervezel még társszerzővel írni a jövőben?

Ezt nem tudom megmondani, Olivérrel valószínűleg lesznek közös projektjeink. Hogy ez milyen formában valósul meg, azt nem tudom, most azon dolgozunk, hogy az Aranylövést az ő kaliforniai kapcsolatain keresztül kiadassuk az Egyesült Államokban is, és ha ezt sikerül összehoznunk, akkor szerintem az elég sokat dob mindkettőnk karrierjén és valószínűleg megágyaz további közös munkáknak is.

Ki az a szerző, akivel szívesen írnál?

Nagyon nem szeretek Magyarországról neveket mondani, amikor megkérdezik, hogy kit olvasok, akkor is mindig külföldi szerzőket mondok. Olvasok magyarokat is, de nem lenne szerencsés, ha bárkit minősítenék akár pozitívan akár negatívan. Az biztos, hogy a kiadó azt vetette föl, hogy ha Olivérrel ez így működött, akkor érdemes lenne kipróbálni egy női társszerzővel egy olyasfajta történetet, hogy szinte ugyanazt megírjuk férfi és női szemszögből. Nincs konkrét partner ehhez a projekthez és történetünk sincs hozzá, szóval valószínűleg az lesz, hogy ha a kiadó javasol esetleg valakit, akkor megint leülünk, beszélgetünk, hogy mit tudunk ebből kihozni.

Tehát bízol a kiadóban, de ugyanakkor van arra lehetőséged, hogy beleszólj és moderáld, hogy kire esik a választás.

Én alapvetően mindig is azt írtam, ami engem érdekelt. Nem leszerződök két-három könyvre úgy, hogy majd megkapom a témát, hanem jelzem előre egy fél évre, hogy mikorra és mit fogok leadni, ők meg erre rábólintanak. Év végén a kiadók már tervezik a jövő évi kiadásokat, hiszen ez üzlet, amit előre látniuk kell: tudták, hogy le fogom adni 2019 februárjára az Európa Halálát és ekkor vetődött fel, hogy nem akarom-e az Olivérrel közös munkát megpróbálni. Mondtam, hogy mivel saját könyvet legközelebb augusztus-szeptembertől kezdenék el írni, beleférhet, ha működik a történet és szerencsére működött.

Egy utolsó kérdés: szerinted a regény- vagy forgatókönyvírás mekkora részben adottság és mennyire tanulható?

Mind a kettő tanulható, forgatókönyvírást én is tanultam, meg lehet tanulni egy regénynek is a szabályait, bár azt gondolom, hogy nagyon nagy különbségek vannak a szórakoztató irodalom vagy az úgynevezett szépirodalom tekintetében, hiszen a szépirodalomban sokkal kevesebb szabály van. Egy szórakoztató műnél viszont adott, hogy miért ül le az olvasó: szórakozni akar, ki kell őt szolgálni, tehát szerintem itt kötöttebb a műfaj. Meg lehet ezeket a szabályokat tanulni, lehet őket alkalmazni, de valamilyen szinten kell hozzá tehetség és affinitás, hogy olyan történeteket dolgozzon ki az ember, olyan ötletei legyenek, ami más, mint ami korábban volt.

A bejegyzés szerzője Nánai Brigitta Lilla, a BME KomMédia alapszakos hallgatója. 

Tegyi Timea, a 21. Század Kiadó PR-osa, szerkesztője, már közel húsz éve a könyvkiadás területén dolgozik; jól ismeri annak működését. Az ő segítségével pillanthattam be a kiadás kulisszái mögé. Mesélt a folyamatról, ami megelőzi egy könyv megjelenését; hogyan nyeri el egy-egy kötet azt a formát, ami a könyvesbolt polcáról ránk köszön. A beszélgetésből az is kiderül, milyen esélyekkel indul ma egy magyar író a kiadóknál és hogyan alakulnak a szerzői jogdíjak.

Mivel foglalkozol a kiadónál? Milyen feladataid vannak PR-osként?

Többek közt a PR-os feladata, hogy láthatóvá tegye azt, amit kiadunk. A szerző, a kiadó imázsának a kialakítása, a kiadói branding. A munkaterület mottója lehetne: láthatóvá tenni és láthatóvá válni. A 21. Század Kiadó egyik legfontosabb értéke a team munka lehetősége, a heti találkozóinkon közösen hozunk döntéseket. A kiadói PR-os elsősorban a sajtómegjelenésekért és rendezvényekért felelős, de részt vesz a vizuális arculat megtervezésében, belekotyog a marketing kérdéseibe és a Facebook-os kolléga munkájába. Marketinges kiscsoportnak hívjuk magunkat – a kereskedelmi vezetőnk, a közösségi média menedzserünk meg én, hiszen egy irányba kell hasson, amit a könyvekről állítunk. Szeretek fülszövegeket és bármilyen marketingszöveget írni és szerkeszteni, ez egy könyvkiadóban különösen fontos, érdekes terep. Szerkesztőként is dolgozom. PR-osból meg könyvszerkesztőből lettem a 21. Század „szövegfelelőse”. Picit eltér a klasszikus kiadói szereposztástól.

Tegyi Tímea

Említetted, hogy a kiadó egyik legfontosabb értéke a közös döntések lehetősége. Mi alapján döntitek el, hogy melyik könyveket jelentetitek meg?

A könyvválasztás egy nagyon komoly, kereskedelmi fókuszú döntés. Folyamatosan monitorozzuk a külföldi előjegyzési sikerlistákat, a könyvek díjait, jelöléseit és a róluk született ajánlásokat, kritikákat. Vannak különféle irodalmi és egyéb díjak, amelyek meghatározóak a könyv és a szerző életében, mint például a Man Booker vagy a Pulitzer-díj. Egy díjazott szerző következő könyve jó esélyekkel indul a piacon. A kiadónk műfaji portfóliója változatos: sok műfajban adunk ki könyveket. Modern szépirodalmi klasszikusokat (Paul Austert, Philip Rothot, John Updike-ot), A KULT Könyvek trendi, az olvasóra erős hatást gyakorló köteteit (Sally Rooney, Tommy Orange, Naomi Alderman, Colson Whitehead és Michael Chabon regényeit), de jelentetünk meg klasszikus krimit, pszichológiai thrillert, romantikus női lektűröket vagy önfejlesztő könyveket is. Kereskedelmi cég vagyunk, és bár irodalmi értékek is találhatók a kínálatunkban, a szerzők és a címek kiválasztásánál fontos szempont, hogy el tudjuk-e őket adni.

Hogyan szerzitek meg a kiadás jogát? Kiadhatja-e több kiadó is ugyanazt a könyvet?

A könyvek kiadásának jogait ügynökségeken keresztül vásároljuk. Ők versenyeztetik a kiadókat: licitet írnak ki rájuk, vagy bizonyos kiadóknak kiajánlanak egy-egy – a profiljuknak megfelelő – szerzőt. Ha felbukkan a piacon egy külföldön ígéretes vagy sikeres sztár, a hazai ügynökség gyakran megkeresi azt a néhány kiadót, akinek érdekes lehet. A kiadó pedig eldönti, hogy beszáll-e versenybe és meddig érdemes licitálnia. Nem jelenhet meg egy könyv két kiadónál egy jogperióduson belül, ami átlagosan 4-5 év, időnként néhány éves hosszabbítással. Könyve és szerzője válogatja. Léteznek szerzői életmű-csomagok, amikor egy szerzői életműből néhány könyvet veszünk meg, ami az eladó partnernek és nekünk is gazdaságos: a külföldi ügynökség biztos és nagyobb árbevételre számíthat, mi pedig könnyebben fel tudjuk vagy újra tudjuk építeni a szerzőt. Például a Hemingway-életmű kiadásának jogáért vagy egy évig folytak a tárgyalások, keményen küzdöttünk, végül sikerült megszereznünk, és izgatottan készülünk, milyen kivitelben jelenjenek meg a sorozat kötetei: sima papírkötésben vagy kötve, védőborítóval, no és hogyan „briefeljük” a borítótervezőt, Somogyi Pétert, hogy az Updike vagy az Auster életműsorozat arculatához hasonló remekművet alkosson.

Mit jelent a briefelés? Hogyan születik meg egy könyvborító?

Kiemeljük azokat a tartalmi mozzanatokat, kulcsfogalmakat a szerzőről, a műről, a sorozatról, a feltételezett célcsoportról, amelyek segítik a tervezőt. Ő kidolgoz akár több koncepciót, mi pedig ezekből választunk. Ha sikerült jól elcsípnünk az alapirányt, készülhetnek még újabb változatok, mutációk. Tabák Miklós vagy Somogyi Péter remek tervezők, könnyen ráéreznek valami nagyon egyedi, nagyon jó grafikai irányra, ami egyszerre illik a kiadó és a szerző profiljához és sorozatként is megállja a helyét. A sokadik kötetnél is felbukkannak állandó grafikai karakterek, amelyek sorozattá fűzik a köteteket, ugyanakkor a kiadó szellemiségét is kifejezik. Gyakran a külföldön bevált és sikert arató könyvek eredeti borítóit vásároljuk meg, ennek ellenére.

Meséltél már arról, hogyan teremtetek kapcsolatot a külföldi szerzőkkel. Miben különbözik ez a magyar szerzők esetében?

A magyar írók többnyire maguk jelentkeznek a kéziratokkal megkeresve valamelyik tulajdonost, a főszerkesztőnket vagy engem, de az is előfordul, hogy feltűnnek a látókörünkben és mi döntünk úgy, hogy felvesszük velük a kapcsolatot. Magyar szerzővel dolgozni különös érzékenységet igénylő, kemény munka, mert a szerző, aki itt él és mozog közöttünk, a szöveggondozásban és a megjelenést követő kommunikációs munkában is részt szeretne venni, egyeztetést igényel és információt akar, elvárásai, kérései vannak. Viszont fontos előnye, hogy a PR munkában mozgósítja a saját kapcsolati rendszerét. Időnként viccelődve emlegetjük, hogy a tengeren túli szerző vagy a négyszáz éve halott szerző az ideális... Viszont élő jelenség, hozza a saját networkjét, a Facebook-os követőit, a médiakapcsolatait vagy esetleg már kiépítette a saját piacát. Így például Bartha Álmos kocsmakvíz könyve az ő kidolgozott kocsmakvízes marketinggépezetében született meg és indult útjára: 3000 címből álló kocsmakvízes hírlevélbázisa van, így aztán nem tátongott a terem az ürességtől az első dedikáláson.

Mi történik akkor, ha valaki ismeretlenként adja be hozzátok a kéziratát? Hány kézirat érkezik így évente?

Nehéz dolga van egy szerzőnek, ha teljesen ismeretlenül kopogtat a kiadóknál. A magyar szerző próbálkozhatott már kisebb, rövidebb írások megjelentetésével a hazai folyóiratokban. Részt vehetett olyan tréningeken, írótáborokban, írószemináriumokon, ahol találkozott írókkal, költőkkel, esetleg lapszerkesztőkkel vagy könyvkiadókban dolgozó szerkesztőkkel. Természetesen előfordulhat, hogy minden előzmény nélkül létrehozott egy zseniális könyvet és akár több kiadóhoz bekopogtat. Nem is tudom, évente hány százan keresnek meg – szinte feldolgozhatatlan mennyiségű kézirattal árasztva el bennünket. Könnyebb szituáció, amikor a szerzővel már korábban kialakult valamilyen személyes kapcsolat. Persze, ha beérkezik egy zseniális kézirat, előzmények nélkül, egy elsőkötetes szerző esetében is működnie kell a kiválasztási folyamatban a megfelelő szakmai értékítéletnek.

Hallottam már pletykákat arról, hogy a szerzők nem sok részesedést kapnak műveik kiadásából. Hogyan képződnek a szerzői jogdíjak?

Szerződés kérdése, a néhány és a 10% közötti részesedéssel kalkulálhatunk. Van, amikor egy összegben honoráljuk a szerző munkáját, egy másik konstrukcióban csak százalékosan részesedik az árbevételből, de a kettő kombinációja is működhet. Például, Paulo Coelho egy hatalmas sztár, akit minden eladott példány után 10% részesedés illet. A klasszikus könyvkiadásban a kiadó elköteleződik a költségek mellett, aminek része a jogdíj és a szerzői honorárium, a szöveg szerkesztésének, a kézirat előkészítésének és a korrektúrának a költsége, a nyomdai előkészítés és gyártás költsége, a kommunikációs és a kereskedelmi marketing kampányról nem is beszélve. Így működik egy klasszikus kiadó, vállalja vagy nem vállalja a kiválasztás, az előállítás és az értékesítés hosszú folyamatának finanszírozását, de ha elköteleződött mellette, rengeteg időt, energiát, figyelmet, munkát és pénzt tesz bele. Természetesen vannak olyan könyveink, amelyeknek a kiadására azért vállalkozunk, mert komoly értéket képviselnek, stabil portfóliót építhetünk velük, és nem várunk kiemelkedő kereskedelmi eredményt tőlük, de komoly presztízst jelentenek számunkra. Ilyenek a KULT-könyvek, amelyektől nem remélhetünk olyan magas eladásokat, mint egy krimi vagy egyéb szórakoztató műfaj sikerszerzőjétől. A kiadó legnagyobb közönségsikereként jegyezzük Paula Hawkins A lány a vonaton című regényét, ami százezres nagyságrendben kelt el. Egy ilyen típusú kereskedelmi siker révén nagyon sok (pl.) szépirodalmi szerző kiadására nyílik lehetőség, amellyel a sikeres krimik pénzügyi eredményének töredékét realizáljuk, viszont a piac újabb szegmenseibe repít bennünket.

Milyen terveitek vannak idénre? Milyen megjelenéseket terveztek?

Tavasszal irodalmi slágerekkel leptük meg olvasóinkat: a Normális emberek sikerszerzőjének, Sally Rooney-nak újabb könyvével, a Baráti beszélgetésekkel (KULT Könyvek), Folytattuk a Paul Auster sorozatunkat a Mr. Vertigóval és A véletlen zenéjével, Updike műveinek újrakiadását A kentaurral, és érkezett egy korábban már megjelent Philip Roth kötet, a Düh.

A bejegyzés szerzője Hunfalusi Réka, a BME KomMédia alapszakos hallgatója.

Képek: 21. Század Kiadó