Borbély Alexandrával, a szókimondó Jászai Mari-díjas színésznővel beszélgettem, aki egyszerre érzi áldásnak és tehernek az Európai Filmdíját. A hírnévvel járó figyelmet felelősségének tartja, megunta a mellébeszélést és azt, hogy mindenkinek megfeleljen.

Miért választottad a színészetet, mindig volt benned szereplési vágy?

Azt hiszem, hogy egészen kiskoromtól kezdve megvolt bennem. Kicsit unalmasnak gondoltam magam a családban, mert a húgom mindig kitalált valamit, sokat rosszalkodott. Úgy éreztem, hogy nekem is fel kell keltenem az érdeklődést. Így elkezdtem a Besenyő családot utánozni otthon. Ezzel szórakoztattam anyámékat és a barátaikat, akik átjöttek.

A színészekről, színésznőkről gyakran halljuk, hogy drámaiak, izgalmasak, magabiztosak és egy kicsit talán hiúak is. Mit gondolsz rád igaz ebből valamelyik?

Muszáj bizonyos exhibicionizmus ehhez a szakmához, az hogy akard magad mutogatni, de szerintem minden színész alapvetően nagyon szeretethiányos. Talán nem elég az otthoni szeretet, a család szeretete, hanem azt akarjuk, hogy mások is szeressenek. És még többen és még többen szeressenek. Ezért van az, hogy ha 10 embernek tetszel, de egynek nem, akkor csak azon fog járni az eszed, hogy annak az egynek miért nem.

Még mindig megvan benned az a késztetés, hogy mindenkinek meg akarj felelni?

Nem, már nincs.  Az ember egyszer csak rájön, hogy nem lehet és nem is kell mindenkinek megfelelni.  De ezt az időszakot meg kell élni. Nem hiszem, hogy 20 éves koromban jobb életem lett volna, ha erre, már akkor rájövök. Jó ez így, ahogy van.

A film plakátja (via)

2017-ben megkaptad az Európai Filmakadémiától a legjobb színésznőnek járó díjat.  Nagyon őszinte érzelmeket láthattunk rajtad, amikor átvetted. Mi járt a fejedben, amikor kimondták a nevedet?

Szerintem sokkot kaptam. Nem is azért, mert annyira váratlanul ért, de nyilván meglepett. Volt bennem egy belső görcs, azt éreztem, hogy itt ma valami történni fog, ezért fizikailag is rosszul voltam. Nagyon fájt a hasam, már a díjátadó elején. Nem tudom miért, de kitaláltam, hogyha Claes Bang megnyeri – mert akkor láttam a Négyzetet és kifejezetten tetszett az a film – akkor lehet, hogy én is. De ez csak egy ilyen villanás volt az agyamban. Amikor pedig ő kiment átvenni a díjat, akkor kezdtem tényleg iszonyúan rosszul lenni. Ervin (szerk: Nagy Ervin, Alexandra párja) azt mondta, hogy rám nézett és látta rajtam, hogy az egész arcom megfeszül. Ráadásul nem is tudtam a szövegemet, amit mindenkinek meg kellett tanulnia egy coach-al, hogyha ő nyeri meg, ne csak úgy álljon ott a színpadon. Akkor már éreztem, hogy így már tényleg nem fogom tudni megtanulni a szöveget. Amikor aztán kimondták a nevemet, kijött belőlem az összes feszültség, amit addig felhalmoztam. Miután kivittek a takarásba, egy fodrász leültetett egy székre, és még ott hátul is zokogtam, aztán valaki a kezembe nyomott egy kis pezsgőt. Ott volt egy cseh színész, akinek elmondtam, hogy mennyire kedvelem, mire ő azt felelte, hogy neki még nincs ilyenje, ami az én kezemben van. Nagyon felemelő és egyben megrázó pillanat volt.

Mi a következő szakmai célod?

Nekem csak az a célom, hogy legyen munkám, mert ez most mégsem tűnik olyan egyértelműnek.

Ez alatt mind a színházi-, mind a filmszerepeket érted?

Igen, úgy gondolom, hogy itthon csak annyi a kihatása egy sikernek, hogy utána úgy gondolnak rád, hogy neked már ez megvolt, mit akarsz te még. Az a következménye egy díjnak, hogy nincs következménye… Lehet, hogy csak Amerikában van hatása annak, ha valaki elér valamit, mert akkor egyből sok pénzt is hoz a neve. Más az anyagilag felépítettsége a dolgoknak, vagyis az, hogy egy ismert névvel mennyit lehet keresni. Magyarországon a biznisz része máshogy van felépítve, ezért mi ezt itthon megszívjuk. Azt érzem, hogy itt a rendezők azt gondolják, hogy valami új kell. Ezért ez nehéz. Nekem azonban nagyon fontosak a filmek, annyira sokat tudnak adni. Amikor megnézek egy jó filmet, akkor igenis boldog vagyok, hogy ezzel foglalkozom. Oké, persze amit mi tudunk adni másoknak, az nem ér fel az orvosokhoz, de amikor csak egy picit is tanulunk egy filmből – mint például a Jokerből – már meggyógyítottunk valamit.

Nemrég egy szlovák filmben szerepeltél. Milyen érzés volt a szülőhazádban is letenni a névjegyed?

Már az egy nagyon jóleső érzés volt, hogy megkerestek Szlovákiából és Csehországból, hiszen mégiscsak ott születtem, és büszkék rám, kicsit a magukénak is éreznek. Azóta is hívnak szlovák filmekbe, és forgattam ott és Csehországban is. Olyan mintha egy kört írtam volna le, mert onnan jöttem el, de utána mégis visszatértem.

Mennyiben más szlovák nyelven átadni az érzelmeket?

Más még mindig, hiába tanultam a szlovák nyelvet már óvodában is. Mégiscsak itt élek Magyarországon és nem használom annyit, nehezebben rázódom bele. Angolul is játszottam már egy cseh filmben.  Úgy érzem, hogy van abban valami, hogy egy színész csak saját nyelvén tudja legjobban átadni az érzelmeket. Szerintem én magyarul tudok a legjobban játszani.

Részlet a Testről és lélekről című filmből (via)

Az interjúkban azt lehet látni, hogy nem köntörfalazol, mindig őszinte vagy. Ez tudatos?

Igen, sajnos vagy nem sajnos, ilyen vagyok. Nem tudok mást mondani. Mindig minden látszik rajtam. Annyit tudok tenni néha, hogy tudatosan eldöntöm, hogy bizonyos dolgokról nem fogok beszélni. A minap volt például egy L’Oreal sajtótájékoztatónk, ahol Lilu megkérdezte tőlem, hogy mik a határaink, hogyan feszegetjük azokat. Én azt válaszoltam, hogy úgy, hogy már fél éve mindent kimondok. Nincs kedvem csöndben maradni, inkább beszélek.

Kerültél már bajba emiatt?

Én nem, de Ervin már igen… Úgy érzem, hogy a figyelemmel együtt felelősséget is kapsz, hogy ne hallgass. Nem arról beszélek, hogy bele kell keveredni a politikába, de amikor a színházunkat akarják szétszedni, akkor nem lehet hallgatni. A sajtótájékoztatón is azt mondtam, hogy gyönyörű a sikerekről beszélni, az én esetemben például az Európai Filmdíjról, de muszáj elmondani a negatívumokat is.  Az, hogy én megkaptam ezt a díjat, nagyon jó, csak nekem ez egy mázsás súly is, mert azóta nem igazán hívnak castingokra. A színházamban is csak egy pármondatos szerepet kaptam, miután visszatértem. Persze lehet, hogy csak véletlenül alakult így… Nincs kedvem már arra gondolni, hogy Szandra ne panaszkodj, mert neked milyen jó, hiszen van ez a díjad. Egy ideig az ember hallgat, de két év után úgy éreztem, hogy megfulladok attól, ha ezt nem mondom ki. Ez lehet, hogy csak az én problémám, de hátha ezzel segítek másoknak megélni egy abszolút „fagyást” a siker után. Amikor nem tudod, hogy itt történik csak ez vagy mindenhol így van? Azóta már egy csomó színésznővel beszéltem, akik díjakat kaptak, például egy horvát színésznővel, és mindenki azt mondja, hogy ezt ők is érzékelték. Szóval az egészben van valami beteg… Ezért is esik jól, hogyha kimondhatom, amit gondolok, hogy ne higgye mindenki azt, hogy minden annyira szuper.  Végül is magamról beszélek, és nem másokat ítélek meg. Mégis ki tud őszintébben beszélni magamról, mint én...

Kaphatunk egy kis ízelítőt, hogy hol fogunk látni 2020-ban?

A Centrál Színházban, Básti Julival fogunk játszani egy főszerepet. Az a címe a darabnak, hogy Mary Page Marlowe, és egy nő életéről és annak nehézségeiről szól. Én fogom a fiatal énjét játszani, ő pedig az idősebbet. Márciustól lehet majd látni. Aztán Ördög Tomi, a Dollár Papa Gyermekeinek a vezetője rendez a Delta Produkció előadásaként egy angol krimit, aminek májusban tartjuk a bemutatóját. Emellett most egy szlovák forgatókönyvet olvasok.  Magyar film nincs kilátásban. Lesz egy RTL Klub-os sorozat, amit tavaly forgattunk, a Mellékhatás, ami a béranyaságról szól, abban az egyik főszerepet játszom.  A Spirál című filmnek pedig – amit Felméri Cecília rendezett – most lesz a premierje,– ezt a szerepet még a Filmdíj előtt kaptam.

A bejegyzés szerzője Szabó Anna Borbála, a BME KomMédia alapképzés hallgatója.