Totth Benedek Holtverseny című regénye 2014-ben jelent meg és azóta is a kortárs magyar alkotások egyik legjobbjaként tartják számon. Elszabadult fiatalok, sport, buli, bántalmazás és a következmények hiánya - így foglalnám össze. A könyv megterhelő, kíméletlen és néha embertelen, mégis magával ragad a történet és a nyelvezet már az első oldalon. Dragomán György szerint „Trainspotting az uszodában. Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz.” Egyszerűen nem lehet letenni.

A cikk spoilert tartalmaz!

(via)

A bántalmazás (bullying, cyber bullying) manapság egy általános probléma. Legyen szó apró piszkálódásról vagy akár szexuális zaklatásról, minden közösségben (iskola, sport stb.) jelen van és sajnos egyetlen fiatal sem marad ki belőle, különösen mióta az internet vált a szociális kapcsolatok és ismeretségek új színterévé, és mióta a social media határozza meg az emberek mindennapját. A jelenség gyakorisága és komolysága miatt nem meglepő, hogy egyre több irodalmi mű dolgozza fel a bántalmazás témát, gyakran figyelemfelkeltő, edukatív szándékkal. Fontos, hogy beszéljünk róla, hiszen olyan komoly sebeket okozhat, melyek terhét sokan felnőttként is cipelik. A bullying sokszor csak akkor kap kellő figyelmet és csak akkor jönnek az intézkedések, amikor már túlságosan súlyos a helyzet. De mi történik akkor, ha nem kap figyelmet a probléma? Mi van akkor, ha valódi következmények nélkül bármit meg lehet tenni?

Következmények nélkül

Fontos kérdésekre kaphatunk választ Totth Benedek döbbenetes regényéből, melynek energikussága és őszintesége néha szórakoztat, néha elborzaszt, de az biztos, hogy nem hagy nyugodni az utolsó betűig – és még azután sem… A bántalmazás legkülönbözőbb formái lelhetők fel a Holtversenyben: a baráti társaságon belül is zajlik a folyamatos szemétkedés, társaságon kívüli embereket is zaklatnak, illetve lányok esetében nagyon komolyan előkerül a szexuális zaklatás témaköre. A Holtverseny pontosan olyan világot ábrázol, amiben bárki bármit megtehet, következmények nélkül. Az azonban nyilvánvaló, hogy mindennek van következménye, így hát a mű végén az sem marad el.

„A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában.” Műfaját tehát nehéz meghatározni: Totth Benedek műve egy olyan problémakönyv, melyben egyaránt keverednek a klasszikus regényműfajok, mint a krimi, a kamaszregény, lélektani thriller vagy fejlődésregény, de közben ugyanúgy sorolható a manapság nagyon divatos, sokszor használt, de még képlékeny „Young Adult irodalom” műfajához is.

(via)

A regény egy olyan világba kalauzolja az olvasókat, mely a többség számára minden bizonnyal kevéssé ismert ilyen formában. A cselekmény egy név nélküli, vidéki városban – a paneldzsungel és az újgazdag környék között – játszódik és a helyi középiskolások néhány tagjára összpontosít. A szereplők élsportolók: úszók és vízilabdázók, akiken nehéz rendesen kiigazodni. A problémás banda tagjai: Kacsa, a bandavezér, az elkényeztetett, folyamatosan szemétkedő gazdag fiú; Bója, a vízilabdás srác; Zolika, a legcsöndesebb tag, a lúzer, akit Kacsa folyamatosan szekál; illetve a negyedik tag a névtelen elbeszélő. A lányok – Niki és Viki – szintén úszók, erősen tárgyiasítva jellennek meg a műben, akikkel bármit megtehet bármelyik fiú, ők igazából be vannak dobva a „közösbe”.

A szereplők karaktere nem túlzottan árnyalt, nyers erejük és elemi megnyilvánulásaik teszik őket egyszerre hitelessé és parodisztikussá. A baráti társaságon keresztül betekintést nyerünk az uszoda történéseibe, az élsport izgalmas és sokszor nagyon barátságtalan világába. Egy olyan világba, ahol nemcsak az ellenfelek, hanem barátok között is megy a versengés, folyamatos a rivalizálás, hiszen a sport számukra nem csupán egy hobbi, hanem maga az élet. A kamaszoknak minimális a kapcsolata szüleikkel és más felnőttekkel, isznak, drogoznak, aktív és legkevésbé sem felelősségteljes szexuális életet élnek, mindezt pedig fokozza agresszív, bántalmazó viselkedésük. Amikor nem edzésen, versenyen vagy iskolában vannak, akkor kocsmáznak vagy betépnek és pornót néznek Kacsánál, ahol bármit lehet – de természetesen mindent csak Kacsa játékszabályai szerint.

(via)

Ami a sorok között van…

A nyitójelenet olyan, mint egy vad road movie és ettől a pillanattól kezdve beindul a regény, mely az olvasót végig feszültségben tartva vált ki érzelmi hatásokat, mígnem eljut a történet végéig, a csattanóhoz, ami egy teljesen értelmetlen gyilkosság. Nem kellett volna így történnie, ez egy döntés volt, egy olyan döntés, amivel Totth Benedeknek sikerült szemléltetnie, hogy igenis van következménye a szabályok nélküli életnek. Arról viszont már nem kapunk több információt, hogy mit kezdenek ezzel a szereplők. Itt ugyanis bármiféle lezárás nélkül véget ér a történet. Ez a lezáratlanság viszont kulcsfontosságú, hiszen azt sugallja, hogy ez az egész – a korábbi cselekedetek és a tragédia – egy olyan valami, aminek sosem lehet és sosem lesz vége, amiből nem lehet kitörni, amin nem lehet változtatni és amit nem lehet visszafordítani. Hogy miért? Mert mindez annak a következménye, hogy nincsenek következmények a szereplők életében, nem törődnek semmivel, valóságtól elrugaszkodó, saját szabályok szerint élnek, folyamatos körülöttük a lelki és fizikai terror, nem léteznek számukra értékek.

És ezen a ponton döbben rá az olvasó, hogy nem feltétlenül a megtörtént események teszik sokkolóan nyomasztóvá a regényt, hanem a sorok között megbúvó jelenségek. A valódi emberi kapcsolatok kialakításának elutasítása, barátok és lányok tárgyiasítása, a következmények figyelmen kívül hagyása, összességében tehát a szereplők üres jelleme és életfelfogása teszi az olvasó számára nehezen emészthetővé a történetet, ugyanakkor ettől válik hitelessé is. Ez a Holtverseny kulcsa és értelme. Remek alkotás, őszinte szöveg, ami olvastatja magát és ami hihetetlenül fontos témákat dolgoz fel. Valóban nem véletlen, hogy a mai napig az egyik legjobb hazai kortárs regénynek tartják.

Ráadás – A Niki novella

A Holtverseny 2018-as, bővített kiadásának végén van egy Niki című novella, amelyből egy kicsit részletesebben megismerhetjük Kacsa, vagyis a bandavezér barátnőjét és azt, hogy ő hogyan élte meg a történéseket. A novella leírja a regény egyik kifejezetten durva részét Niki szemszögéből. Erről készült Totth Benedekkel egy interjú „Zavart, hogy a lányok tárgyiasítva jelennek meg a Holtversenyben” címmel.

A bejegyzés szerzője Mihalek Nóra, a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

„Már azt sem tudják, hogy néz ki egy könyv!” – hallani elég gyakran a vádat az interneten nevelkedett generációkkal szemben. Ez tényleg így van? És ha igen, az baj? Régen többet olvastak? Egyáltalán miért tulajdonítunk erkölcsi értéket az olvasásnak az internettel vagy a filmekkel szemben? A továbbiakban betekintünk az olvasáskutatás történetébe, és megpróbáljuk megválaszolni a fenti kérdéseket. 

Leiner Laura népszerű tiniregény-sorozatának, A Szent Johanna Giminek főhőse a barátai szerint különc. Sőt: stréber. Nem is akármivel érdemelte ki ezt a jelzőt, a történet szerint Rentai Reni folyton olvas, méghozzá bármit, ami a kezébe kerül, és minden könyv a kedvence. A tanárok odavannak érte, az osztálytársai viszont értetlenül állnak a hobbija előtt, és minden lehetőséget megragadnak, hogy piszkálják vele. Már a történet elején megszületik tehát az értékítélet, hogy a középiskolás fiatalok szerint olvasni „ciki” – paradox módon mindez egy ifjúsági regényben.

(via)

A fenti példa jól mutatja, hogy néz ki mostanában az olvasás mint szabadidős tevékenység kulturális reprezentációja. Akár a trendi geek vagy nerd jelzővel illetik az olvasni szerető embert, akár pejoratívan strébernek nevezik, az olvasásszeretet mint fő tulajdonság hangsúlyozása azt sugallja, hogy a szóban forgó tevékenység valami szokatlan, gyanús hobbi. Ki akarna unalmas, fekete-fehér betűkből összerakni egy történetet, amikor ott van a látványos film, a szórakoztató YouTube videó?

A kérdés költői, természetesen nagyon sokan. Már az interneten is több formátumban, olcsóbban juthatunk hozzá olvasnivalóhoz, noha maga a digitális olvasás egészen másképp veszi igénybe az agyműködést. Az e-könyvek esetében viszont csak a tartalmat vásároljuk meg, így az olvasmányélményt még a könyvborító sem befolyásolja. A fiatalok körében hódít a young adult, a fantasy és más szórakoztató műfajok, de a szépirodalom kedvelői is hallatják a hangjukat az olvasás trendivé tételét célzó kezdeményezésekkel, mint például a POKET Zsebkönyvek vagy a Vates ruhamárka.

A fenti bekezdés után lehet, hogy az olvasó megkönnyebbülést érez. Elhalkul a fejünkben a sok kiábrándult hangvételű amatőr Facebook- és blogposzt hangja, miszerint a fiatalabb generációk már csak a telefont nyomkodják, bezzeg könyvet a kezükbe sem vesznek. Hiszen az olvasás valami mélyebb, intellektuálisabb tartalomfogyasztás, mint például a netezés, filmnézés. Igaz? Éppenséggel lehet. Ahhoz viszont, hogy ezt magabiztosan állíthassuk, nem árt ismerni az olvasási szokások és azok karosszékből való megítélése mögötti mozgatórugókat.

Ennek is van tudománya

Magyar olvasáskutatás huszadik század közepe óta létezik – nagyjából azóta, hogy a tájékozódásnak olyan alternatívái jelentek meg, mint a rádió és a televízió. A Gereben Ferenc kutató által elnevezett olvasásszociológia elsősorban arra keresi a választ, hogy milyen társadalmi változásokkal hozható összefüggésbe, hogy egy adott társadalom tagjai mennyit és mit olvasnak.

Gereben 2017-es összefoglaló olvasásszociológiai publikációját Lukács György szavaival vezeti be: „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”. A hatvanas években Lukács ezzel a szállóigévé vált mondattal arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a szocializmusban elképzelhetetlen az olyan család, melynek egyetlen könyve sincs. Úgy látszik, a kijelentés meglehetősen elhamarkodott volt: egy 1964-es kutatás eredményei azt mutatják, hogy ebben az időszakban a családok egyharmadának egyetlen könyve sem volt otthon. Ami pedig még meglepőbb, hogy ez az adat tulajdonképpen a magyar olvasáskutatás történetének legjobb eredménye – már ha azt tekintjük jó eredménynek, hogy az emberek viszonylag gyakran olvasnak.

Egy elgondolkodtató adat

Első ránézésre nem kelt aggodalmat ez a régi, de még mindig érdekes adat: a 2005-ös A Nagy Könyv játékon 15 ezer magyar szavazó csaknem egynegyede Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényét jelölte meg kedvenc könyveként. Nincs ebben semmi meglepő, Gárdonyi műve nagyjából 60 éve minden magyar könyvlista élén ott van, csakúgy, mint A Pál utcai fiúk vagy a Tüskevár. A közös pontot valószínűleg nem kell bemutatnom: ezek a magyar iskolások kötelező olvasmányai.

(via)

Mielőtt meghatódnánk ezen a választáson, tegyük a kezünket a szívünkre: tízéves gyerekként tényleg katartikusan szerettük az Egri csillagokat? Olyannyira, hogy húsz, harminc év után is kedvenc könyvként jelöljük meg egy szavazáson? A válaszunk éppenséggel lehet, hogy igen – az Egri csillagok azok közé a kötelező olvasmányok közé tartozik, melyek az adott korosztálynak szólnak és könnyen olvashatóak. Nem járunk messze az igazságtól, ha ennek ellenére torzításnak érezzük, hogy a regény a magyarok valódi kedvence lenne. Németh Nóra Veronika 2010-es kutatásában az általa megkérdezett egyetemisták negatív élményként festették le általános- és középiskolai olvasmányélményeiket, és többen is úgy érezték, ezek a könyvek vették el a kedvüket az olvasástól.

Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke a 24.hu-nak elmondta, hogy A Nagy Könyv játékban valószínűleg a könyvcímek ismertsége volt a mérvadó, és az sem biztos, hogy a szavazók valóban elolvasták azokat a könyveket, melyekre leadták a voksukat. Gereben Ferenc szerint az iskolai olvasmányélmények és a tananyag játsszák a legnagyobb szerepet az emberek irodalmi kánonról alkotott képének formálásában, így egy ilyen játékban a szavazó úgy gondolhatja, akkor tűnik művelt embernek, ha egy jól ismert és hazafias témájú regényt jelöl meg kedvenceként. Így történhetett az is, hogy a lista egy jóval szerényebb helyére szorult a már akkor populáris és felmérhetetlen kulturális hatású Harry Potter, amely mára egyes globális könyvlistákon egyenesen a Bibliával vetekszik az első helyért.

Kulturális apokalipszis?

Érdemes megfigyelni, hogy az olvasási szokásokról szóló írások hogyan befolyásolják a témáról való gondolkodásunkat. Németh Nóra Veronika fent említett publikációjában újra és újra negatív tanulságként prezentálja az eredményeit. A könyvolvasás fontossága annyira magától értetődő, hogy első olvasásra még tudományos szövegben sem tűnik fel ez az erős értékítélet. Maga az olvasásszociológia is egyfajta kulturális apokalipsziskutatásként robbant be: a tudományos vizsgálatra aligha érdemes témából egy csapásra égető kérdést csinált az, hogy már nem fogyasztunk annyi könyvet.

(via)

Nem telik el hét anélkül sem, hogy az interneten valaki ne pötyögné be a klaviatúráján vagy az okostelefonján, hogy milyen aggasztó, hogy manapság már nem olvasunk – ez pedig az úgynevezett morális pánikkal mutat rokon tüneteket.

Az olvasási szokásokkal kapcsolatos morális pánikszerű reakciót valószínűleg az táplálja, hogy a könyveket a magaskultúrával, annak alternatíváit pedig a kommercializálódott tömegkultúrával azonosítják. Holott ez az azonosítás hamis, hiszen sem könyvformátumban, sem más médiumokban nem kizárólag homogén tartalommal találkozhatunk. Ugyanakkor felmerül az is, hogy helyes-e erkölcsi kérdésként megközelíteni azt, hogy egyes társadalmi csoportoknak milyen típusú tartalomfogyasztás válik kedvére, és hogy milyenhez jutnak egyáltalán hozzá.

Ha úgy tetszik: sajnos valóban nem a könyv a magyar ember legkedveltebb tájékozódási forrása. Mi történt a könyvekben csak elvileg bővelkedő szocializmus előtt és azóta? Valóban leromlott, műveletlen társadalom lennénk?

A bejegyzés szerzője Konda Nikolett, a BME KomMédia alapszakos hallgatója. 

Hobbiként kezdett el írni, azóta számos nagy sikerű krimije megjelent. Legújabb, Aranylövés című regénye kapcsán beszélgettünk a társszerzői munkáról, a könyv elkészüléséről, írói módszerekről és a jövőbeni tervekről.

Novemberben jelent meg az Aranylövés, ami többek között azért érdekes, mert ez az első könyved, amelyet társszerzővel írtál. Hogyan született meg az ötlet, hogy együtt dolgozzatok Vanicsek Olivérrel (aki többek között az Aranyélet 3. évadának egyik forgatókönyvírója - a szerk.) 

Még soha nem dolgoztam társszerzővel, ez volt ebben az egész projektben az, ami leginkább kihívást jelentett. Tulajdonképpen a kiadó ötlete volt, a kiadó vezetője hívta fel a figyelmemet Olivérre. Ők beszélgettek korábban, hogy van-e kedve Olivérnek regényt írni, hiszen jó forgatókönyvei vannak, de ő azt mondta, hogy a kettő nagyon más műfaj, nem tud négy-ötszáz oldalt írni, száz-százhúsz oldalra van kalibrálva, ami egy forgatókönyv terjedelme. Ekkor kérdezte meg a kiadó, hogy volna-e kedvem dolgozni Vanicsek úrral. Abban maradtunk, hogy leülünk egyet kávézni, hogy van-e kémia, hiszen, ha valaki nem szimpatikus, akkor nem jó vele dolgozni, de abszolút egymásra hangolódtunk és innentől egy egészen jó projekt született belőle.

Vanicsek Olivér és Réti László közös regényükkel (A képek forrása Réti László írói Facebook oldala)

Az alaptörténetet, koncepciót is közösen alkottátok meg?

Nem, ez úgy nézett ki, hogy Olivérnek volt egy százhúsz oldalas, gyakorlatilag készre írt forgatókönyve, amelynek Az utolsó szállítmány volt a címe - ez szolgált a könyv alapjául, az alcím maradt is ez. Nagyon kevesen láttak ténylegesen forgatókönyvet, úgy néz ki, hogy jelenetenként van leírva; mondjuk egy jelenetben „A” belép az épületbe és onnantól csak a párbeszédeket írja le az író, tehát ez tulajdonképpen egy nagyon szikár vázlat. Nekem ebből könnyű volt regényt írni, az első oldalból lett egy öt oldalas részlet, ami be is került a könyvbe.

Korábban már elmondtad, hogy összetett rendszerben írsz, Excel táblázatokat használsz. Ezt a sajátos módszert a közös munka során is alkalmaztad?

Ebből a könyvből is írtam egy Excel-táblázatot, ahol megterveztem azt, hogy a forgatókönyv adott fejezetéből hogy fog kinézni a regénynek egy fejezete, az milyen hosszú lesz, hol lesznek benne a töréspontok, tehát a vázlatot megírtam.

Milyen struktúrában dolgoztatok? Végül is egyedül írtad meg a regényt?

Eredetileg úgy terveztük, hogy együtt dolgozunk, amikor elkészül egy fejezet akkor átbeszéljük, de ezt végül is megtorpedóztam. Azt mondtam, hogy ez parttalanná fog válni, le fogunk ragadni bizonyos részeknél, ezért megírtam az egészet. Olyan hosszú lett a kézirat, mint amit egyébként is szoktam írni, nyomtatásban körülbelül ötszáz oldal körüli. Mikor ez megvolt, akkor küldtem vissza Olivérnek és a kiadónak, hogy ezzel kezdjünk el dolgozni, mint nyersanyaggal, aztán ebből koncepcionális döntések után lett nyomtatásban háromszázhúsz oldal. Nagyon sokat visszatöröltünk belőle, a történet egyes elemei is változtak, szereplőket, karaktereket jobban kibontottunk, másokat elhagytunk. Az eredeti forgatókönyv és a regény mondjuk, hatvan-hetven százalékban hasonlít egymáshoz. Olivér mondta is, hogy ha filmet kéne forgatnia, már átírná a forgatókönyvét a regény alapján. Azért lett rövidebb, mert az volt az elvárás, hogy olyan feszes tempó legyen, mintha egy filmet néznénk, az pedig nem engedi meg az ötszáz oldalt. 

Mi az, amit egymástól tanultatok a közös munka során? 

Azt, hogy Olivér mit tanult, nem tudom, valószínűleg egy kis precizitást. Én a rövid, jól megírt párbeszédeiból tanultam: nekem másfél-két oldalam van egy dialógust kibontani, neki viszont három-négy interakcióból kell nagyon sokat elmondani egy forgatókönyvben, más kérdés, hogy ott van egy képi világ mögötte, látjuk a mimikát, a gesztusokat, a hátteret, tehát sokkal többet el lehet mondani azzal a pár mondattal. Ebben a fajta látásmódban máshogy kell fogalmazni és át kell gyúrni, zanzásítani a párbeszédeket és tényleg csak azt megtartani, ami mond is valamit.

Tehát voltak olyan mozzanatok, ahol megkönnyítette a folyamatot, hogy együtt dolgoztatok.

Abszolút. Érdekes volt már csak azért is, mert generációs különbség van, húsz évvel vagyok idősebb nála. Más volt a szemléletmód, más volt a munkatempó, a munkahelyszín, ő például kizárólag kávéházakba ül le írni, én attól idegbajt kapnék, hogy jönnek-mennek körülöttem, de ez csak egy apró nüánsz, hogy milyen különbségeket kellett áthidalnunk. A négy szem elvet alkalmaztuk, tehát akármit olvastunk át ő is belenyúlt, én is belenyúltam, a logikai hibákat sokkal könnyebben észrevettünk. Ez oda vezetett, hogy amikor leadtuk a szerintünk már kész kéziratot a kiadónak, a szerkesztő alapvetően egyetlenegy hibát talált benne: egy autótípust elírtunk. Azt gondolom, hogy ha ennyit talál háromszázhúsz oldalban egy szerkesztő, akkor koncepcionálisan jól dolgoztunk.

Tervezel még társszerzővel írni a jövőben?

Ezt nem tudom megmondani, Olivérrel valószínűleg lesznek közös projektjeink. Hogy ez milyen formában valósul meg, azt nem tudom, most azon dolgozunk, hogy az Aranylövést az ő kaliforniai kapcsolatain keresztül kiadassuk az Egyesült Államokban is, és ha ezt sikerül összehoznunk, akkor szerintem az elég sokat dob mindkettőnk karrierjén és valószínűleg megágyaz további közös munkáknak is.

Ki az a szerző, akivel szívesen írnál?

Nagyon nem szeretek Magyarországról neveket mondani, amikor megkérdezik, hogy kit olvasok, akkor is mindig külföldi szerzőket mondok. Olvasok magyarokat is, de nem lenne szerencsés, ha bárkit minősítenék akár pozitívan akár negatívan. Az biztos, hogy a kiadó azt vetette föl, hogy ha Olivérrel ez így működött, akkor érdemes lenne kipróbálni egy női társszerzővel egy olyasfajta történetet, hogy szinte ugyanazt megírjuk férfi és női szemszögből. Nincs konkrét partner ehhez a projekthez és történetünk sincs hozzá, szóval valószínűleg az lesz, hogy ha a kiadó javasol esetleg valakit, akkor megint leülünk, beszélgetünk, hogy mit tudunk ebből kihozni.

Tehát bízol a kiadóban, de ugyanakkor van arra lehetőséged, hogy beleszólj és moderáld, hogy kire esik a választás.

Én alapvetően mindig is azt írtam, ami engem érdekelt. Nem leszerződök két-három könyvre úgy, hogy majd megkapom a témát, hanem jelzem előre egy fél évre, hogy mikorra és mit fogok leadni, ők meg erre rábólintanak. Év végén a kiadók már tervezik a jövő évi kiadásokat, hiszen ez üzlet, amit előre látniuk kell: tudták, hogy le fogom adni 2019 februárjára az Európa Halálát és ekkor vetődött fel, hogy nem akarom-e az Olivérrel közös munkát megpróbálni. Mondtam, hogy mivel saját könyvet legközelebb augusztus-szeptembertől kezdenék el írni, beleférhet, ha működik a történet és szerencsére működött.

Egy utolsó kérdés: szerinted a regény- vagy forgatókönyvírás mekkora részben adottság és mennyire tanulható?

Mind a kettő tanulható, forgatókönyvírást én is tanultam, meg lehet tanulni egy regénynek is a szabályait, bár azt gondolom, hogy nagyon nagy különbségek vannak a szórakoztató irodalom vagy az úgynevezett szépirodalom tekintetében, hiszen a szépirodalomban sokkal kevesebb szabály van. Egy szórakoztató műnél viszont adott, hogy miért ül le az olvasó: szórakozni akar, ki kell őt szolgálni, tehát szerintem itt kötöttebb a műfaj. Meg lehet ezeket a szabályokat tanulni, lehet őket alkalmazni, de valamilyen szinten kell hozzá tehetség és affinitás, hogy olyan történeteket dolgozzon ki az ember, olyan ötletei legyenek, ami más, mint ami korábban volt.

A bejegyzés szerzője Nánai Brigitta Lilla, a BME KomMédia alapszakos hallgatója. 

Tegyi Timea, a 21. Század Kiadó PR-osa, szerkesztője, már közel húsz éve a könyvkiadás területén dolgozik; jól ismeri annak működését. Az ő segítségével pillanthattam be a kiadás kulisszái mögé. Mesélt a folyamatról, ami megelőzi egy könyv megjelenését; hogyan nyeri el egy-egy kötet azt a formát, ami a könyvesbolt polcáról ránk köszön. A beszélgetésből az is kiderül, milyen esélyekkel indul ma egy magyar író a kiadóknál és hogyan alakulnak a szerzői jogdíjak.

Mivel foglalkozol a kiadónál? Milyen feladataid vannak PR-osként?

Többek közt a PR-os feladata, hogy láthatóvá tegye azt, amit kiadunk. A szerző, a kiadó imázsának a kialakítása, a kiadói branding. A munkaterület mottója lehetne: láthatóvá tenni és láthatóvá válni. A 21. Század Kiadó egyik legfontosabb értéke a team munka lehetősége, a heti találkozóinkon közösen hozunk döntéseket. A kiadói PR-os elsősorban a sajtómegjelenésekért és rendezvényekért felelős, de részt vesz a vizuális arculat megtervezésében, belekotyog a marketing kérdéseibe és a Facebook-os kolléga munkájába. Marketinges kiscsoportnak hívjuk magunkat – a kereskedelmi vezetőnk, a közösségi média menedzserünk meg én, hiszen egy irányba kell hasson, amit a könyvekről állítunk. Szeretek fülszövegeket és bármilyen marketingszöveget írni és szerkeszteni, ez egy könyvkiadóban különösen fontos, érdekes terep. Szerkesztőként is dolgozom. PR-osból meg könyvszerkesztőből lettem a 21. Század „szövegfelelőse”. Picit eltér a klasszikus kiadói szereposztástól.

Tegyi Tímea

Említetted, hogy a kiadó egyik legfontosabb értéke a közös döntések lehetősége. Mi alapján döntitek el, hogy melyik könyveket jelentetitek meg?

A könyvválasztás egy nagyon komoly, kereskedelmi fókuszú döntés. Folyamatosan monitorozzuk a külföldi előjegyzési sikerlistákat, a könyvek díjait, jelöléseit és a róluk született ajánlásokat, kritikákat. Vannak különféle irodalmi és egyéb díjak, amelyek meghatározóak a könyv és a szerző életében, mint például a Man Booker vagy a Pulitzer-díj. Egy díjazott szerző következő könyve jó esélyekkel indul a piacon. A kiadónk műfaji portfóliója változatos: sok műfajban adunk ki könyveket. Modern szépirodalmi klasszikusokat (Paul Austert, Philip Rothot, John Updike-ot), A KULT Könyvek trendi, az olvasóra erős hatást gyakorló köteteit (Sally Rooney, Tommy Orange, Naomi Alderman, Colson Whitehead és Michael Chabon regényeit), de jelentetünk meg klasszikus krimit, pszichológiai thrillert, romantikus női lektűröket vagy önfejlesztő könyveket is. Kereskedelmi cég vagyunk, és bár irodalmi értékek is találhatók a kínálatunkban, a szerzők és a címek kiválasztásánál fontos szempont, hogy el tudjuk-e őket adni.

Hogyan szerzitek meg a kiadás jogát? Kiadhatja-e több kiadó is ugyanazt a könyvet?

A könyvek kiadásának jogait ügynökségeken keresztül vásároljuk. Ők versenyeztetik a kiadókat: licitet írnak ki rájuk, vagy bizonyos kiadóknak kiajánlanak egy-egy – a profiljuknak megfelelő – szerzőt. Ha felbukkan a piacon egy külföldön ígéretes vagy sikeres sztár, a hazai ügynökség gyakran megkeresi azt a néhány kiadót, akinek érdekes lehet. A kiadó pedig eldönti, hogy beszáll-e versenybe és meddig érdemes licitálnia. Nem jelenhet meg egy könyv két kiadónál egy jogperióduson belül, ami átlagosan 4-5 év, időnként néhány éves hosszabbítással. Könyve és szerzője válogatja. Léteznek szerzői életmű-csomagok, amikor egy szerzői életműből néhány könyvet veszünk meg, ami az eladó partnernek és nekünk is gazdaságos: a külföldi ügynökség biztos és nagyobb árbevételre számíthat, mi pedig könnyebben fel tudjuk vagy újra tudjuk építeni a szerzőt. Például a Hemingway-életmű kiadásának jogáért vagy egy évig folytak a tárgyalások, keményen küzdöttünk, végül sikerült megszereznünk, és izgatottan készülünk, milyen kivitelben jelenjenek meg a sorozat kötetei: sima papírkötésben vagy kötve, védőborítóval, no és hogyan „briefeljük” a borítótervezőt, Somogyi Pétert, hogy az Updike vagy az Auster életműsorozat arculatához hasonló remekművet alkosson.

Mit jelent a briefelés? Hogyan születik meg egy könyvborító?

Kiemeljük azokat a tartalmi mozzanatokat, kulcsfogalmakat a szerzőről, a műről, a sorozatról, a feltételezett célcsoportról, amelyek segítik a tervezőt. Ő kidolgoz akár több koncepciót, mi pedig ezekből választunk. Ha sikerült jól elcsípnünk az alapirányt, készülhetnek még újabb változatok, mutációk. Tabák Miklós vagy Somogyi Péter remek tervezők, könnyen ráéreznek valami nagyon egyedi, nagyon jó grafikai irányra, ami egyszerre illik a kiadó és a szerző profiljához és sorozatként is megállja a helyét. A sokadik kötetnél is felbukkannak állandó grafikai karakterek, amelyek sorozattá fűzik a köteteket, ugyanakkor a kiadó szellemiségét is kifejezik. Gyakran a külföldön bevált és sikert arató könyvek eredeti borítóit vásároljuk meg, ennek ellenére.

Meséltél már arról, hogyan teremtetek kapcsolatot a külföldi szerzőkkel. Miben különbözik ez a magyar szerzők esetében?

A magyar írók többnyire maguk jelentkeznek a kéziratokkal megkeresve valamelyik tulajdonost, a főszerkesztőnket vagy engem, de az is előfordul, hogy feltűnnek a látókörünkben és mi döntünk úgy, hogy felvesszük velük a kapcsolatot. Magyar szerzővel dolgozni különös érzékenységet igénylő, kemény munka, mert a szerző, aki itt él és mozog közöttünk, a szöveggondozásban és a megjelenést követő kommunikációs munkában is részt szeretne venni, egyeztetést igényel és információt akar, elvárásai, kérései vannak. Viszont fontos előnye, hogy a PR munkában mozgósítja a saját kapcsolati rendszerét. Időnként viccelődve emlegetjük, hogy a tengeren túli szerző vagy a négyszáz éve halott szerző az ideális... Viszont élő jelenség, hozza a saját networkjét, a Facebook-os követőit, a médiakapcsolatait vagy esetleg már kiépítette a saját piacát. Így például Bartha Álmos kocsmakvíz könyve az ő kidolgozott kocsmakvízes marketinggépezetében született meg és indult útjára: 3000 címből álló kocsmakvízes hírlevélbázisa van, így aztán nem tátongott a terem az ürességtől az első dedikáláson.

Mi történik akkor, ha valaki ismeretlenként adja be hozzátok a kéziratát? Hány kézirat érkezik így évente?

Nehéz dolga van egy szerzőnek, ha teljesen ismeretlenül kopogtat a kiadóknál. A magyar szerző próbálkozhatott már kisebb, rövidebb írások megjelentetésével a hazai folyóiratokban. Részt vehetett olyan tréningeken, írótáborokban, írószemináriumokon, ahol találkozott írókkal, költőkkel, esetleg lapszerkesztőkkel vagy könyvkiadókban dolgozó szerkesztőkkel. Természetesen előfordulhat, hogy minden előzmény nélkül létrehozott egy zseniális könyvet és akár több kiadóhoz bekopogtat. Nem is tudom, évente hány százan keresnek meg – szinte feldolgozhatatlan mennyiségű kézirattal árasztva el bennünket. Könnyebb szituáció, amikor a szerzővel már korábban kialakult valamilyen személyes kapcsolat. Persze, ha beérkezik egy zseniális kézirat, előzmények nélkül, egy elsőkötetes szerző esetében is működnie kell a kiválasztási folyamatban a megfelelő szakmai értékítéletnek.

Hallottam már pletykákat arról, hogy a szerzők nem sok részesedést kapnak műveik kiadásából. Hogyan képződnek a szerzői jogdíjak?

Szerződés kérdése, a néhány és a 10% közötti részesedéssel kalkulálhatunk. Van, amikor egy összegben honoráljuk a szerző munkáját, egy másik konstrukcióban csak százalékosan részesedik az árbevételből, de a kettő kombinációja is működhet. Például, Paulo Coelho egy hatalmas sztár, akit minden eladott példány után 10% részesedés illet. A klasszikus könyvkiadásban a kiadó elköteleződik a költségek mellett, aminek része a jogdíj és a szerzői honorárium, a szöveg szerkesztésének, a kézirat előkészítésének és a korrektúrának a költsége, a nyomdai előkészítés és gyártás költsége, a kommunikációs és a kereskedelmi marketing kampányról nem is beszélve. Így működik egy klasszikus kiadó, vállalja vagy nem vállalja a kiválasztás, az előállítás és az értékesítés hosszú folyamatának finanszírozását, de ha elköteleződött mellette, rengeteg időt, energiát, figyelmet, munkát és pénzt tesz bele. Természetesen vannak olyan könyveink, amelyeknek a kiadására azért vállalkozunk, mert komoly értéket képviselnek, stabil portfóliót építhetünk velük, és nem várunk kiemelkedő kereskedelmi eredményt tőlük, de komoly presztízst jelentenek számunkra. Ilyenek a KULT-könyvek, amelyektől nem remélhetünk olyan magas eladásokat, mint egy krimi vagy egyéb szórakoztató műfaj sikerszerzőjétől. A kiadó legnagyobb közönségsikereként jegyezzük Paula Hawkins A lány a vonaton című regényét, ami százezres nagyságrendben kelt el. Egy ilyen típusú kereskedelmi siker révén nagyon sok (pl.) szépirodalmi szerző kiadására nyílik lehetőség, amellyel a sikeres krimik pénzügyi eredményének töredékét realizáljuk, viszont a piac újabb szegmenseibe repít bennünket.

Milyen terveitek vannak idénre? Milyen megjelenéseket terveztek?

Tavasszal irodalmi slágerekkel leptük meg olvasóinkat: a Normális emberek sikerszerzőjének, Sally Rooney-nak újabb könyvével, a Baráti beszélgetésekkel (KULT Könyvek), Folytattuk a Paul Auster sorozatunkat a Mr. Vertigóval és A véletlen zenéjével, Updike műveinek újrakiadását A kentaurral, és érkezett egy korábban már megjelent Philip Roth kötet, a Düh.

A bejegyzés szerzője Hunfalusi Réka, a BME KomMédia alapszakos hallgatója.

Képek: 21. Század Kiadó

Sally Rooney Normális emberek című regénye 2018-ban nagyot ment. A The Times szerint az év regénye, Booker-díjra jelölték, itthon pedig Ott Anna irodalmár népszerűsítette Instagram oldalán. Az ír szerzőnek ez a második regénye, Magyarországon 2019-ben jelent meg a 21. Század Kiadó gondozásában, Dudik Annamária Éva fordításában. Tök „normális”, hogy érdekel bennünket, hogy mi a normális. Elvégre ez biológiailag például valami olyasmit is jelent, hogy „jó”, „rendben van”, „megfelelő”. És az ember jól akar lenni, meg akar felelni, rendben akar lenni.

Normális. A pszichológusok ehelyett a neurotipikus kifejezést használják. Nem rossz, nem rossz… De miért is ódzkodunk a normálistól? Mert nem tudjuk elérni? Mert unalmas? Vagy mert nem tudjuk, mi is pontosan a normális?

A regény egy ír kisvárosban élő, két eltérő társadalmi rétegből származó fiatalról szól, akiknek a sorsa először a gimnázium utolsó évében kereszteződik, folyton alakuló kapcsolatukat pedig 4 éven át követhetjük. Látszólag nincsen bennük semmi különös; Marianne a gazdag stréber, Connell a zűrös családból származó menő srác. A könyv megmutatja, hogy hogyan ível át éveken, családi drámákon, kapcsolatokon a két ember közötti kötelék, ami valahol érthetetlenül mélyen köttetett. Két ember, akik összeillenek, de mégsem. Két lélek, melyeknek nyugvópontja mindig a másik, mégis életük felkavaró élményeit is mind a másik fél miatt vagy által élik át.

(via)

A sztori 2011-ben kezdődik, közel van hozzánk. Megjelenik benne a közösségi média, a Z generáció, a bizonytalanság. Ha valaki young adult könyvet keres, és a Normális emberek kerül a kezébe, az remek, bár ez a történet igencsak távol áll a ponyváktól és a könnyen emészthető, sikamlós sztoriktól. Igaz, egyszerűen lehet azonosulni Connell-el vagy Marianne-nel: zűrös a családjuk, titkolóznak egymás előtt, és - különböző okokból ugyan, de – szoronganak. Jó érzés végigkövetni, hogy az életük a gimi gyötrelmei után az egyetem nehézségein keresztül végül képes a végletekig összetörtből a teljesség felé közelíteni. Megnyugtató. Ezek alapján nevezhetnénk generációs alkotásnak a könyvet, ám több dolog utal arra, hogy a Normális emberek mégsem kizárólag a zoomereknek szól.

A regény meglepő gyakorisággal említi a politikát, ami egyrészt a főszereplők gondolkodásának bemutatására szolgál, másrészt valószínűleg az írónő hazájának változékony és konfliktusos politikai és közéleti helyzetét hivatott bemutatni. A regény sztorija és nyelvezete hihetetlen természetességgel ábrázolja mindennapjaink átlagos témáit: a párkapcsolatokat, barátságokat, a szexualitást, a tanulást, a társadalmi különbségeket, a politikát. Ettől tudjuk igazán beleélni magunkat a történetbe: nincsen egy történetszál vagy tényező, ami ki lenne emelve, egész egyszerűen ez a regény magáról az életről szól.

A történetet egyszerre olvashatjuk Marianne és Connell szemszögéből, a párbeszédeiket és a gondolataikat is. A könyv szerkesztése is különleges: nem használ gondolatjeleket a dialógusoknál, a megszólalásokat gyakran a belső gondolatokat leíró folyószövegbe ékeli be. Ez elsőre nagyon ismeretlenül hat, ám hamar bele lehet jönni. Folytonos éberséget tart fent ez a szerkesztés, ami néha idegesítő, mert többször is vissza kell olvasni, hogy ki mit mondott, ki mire gondolt… Továbbá a fordításon érezhető, hogy egy szinte sterilen tiszta, tőmondatokból álló angolsággal megírt szöveget nem lehetett kifogástalanul gördülékenyen és autentikusan átfordítani magyarra. Mégis, az írónő briliánsan bánik a dialógusokkal és az idővel is: gyakran egy jelenbeli történést több oldalon keresztül egy múltbéli epizóddal szakít meg, mintegy magyarázva az aktuális helyzetet. Ehhez az írónőnek nagyon át kellett látnia a cselekmények idejét és szereplőit, hogy aztán a leghatásosabban szerkeszthesse össze őket különböző idősíkokon.

Nemcsoda, hogy Rooney-ra már egy új kifejezést használnak, ő a „millennial novelist”, azaz ezredfordulós író.

Az egyedi hang és látásmód önmagában nem lett volna elég. Rooney egyensúlyt teremt, de nem harmóniát. Egyszerre érzékelteti szereplői kapcsolatáról, hogy mennyire mérgezőek, mindemellett mennyire bensőségesek és gyengédek. Marianne és Connell kapcsolata egyszerre hiteles és romantikus. A Normális emberek egyszerre okos és szórakoztató könyv, és ugyanezt az érzést kelti az olvasóban is önmagáról. Ki ne akarna okos és szórakoztató lenni? Az analitikus hangnem és nyelvezet pedig nem csak stílus, hanem a karakterek sajátossága is: az adja a történet nagy részét, hogy Connell és Marianne elemzik magukat, a saját érzéseiket. Az érzelmek feldolgozása van főszerepben. Z vagy Y generációsként könnyen tudunk velük azonosulni, mert keresik önmagukat, nem tudják, merre vezet az életük, a folytonos elmélkedést magukon pedig önvédelemre használják. Klímaválság van, a demokrácia megingott, kopogtat a harmadik világháború, muszáj tehát megvédeni magunkat. Valahogy.

Miközben olvasod, milyen eszméletlenül megérti egymást ez a két ember, majd mennyire félre is képesek érteni egymást, rájössz, ez mennyire hétköznapi. Hogy te is mennyire hétköznapi és normális vagy a paráiddal, a gátlásaiddal, a gátlástalanságaiddal együtt. És érdekes módon ez nem a középszerűség apátiájával, hanem sztoikus nyugalommal tölti el az embert.

A mindössze 28 éves Rooney képes tehát megmutatni, hogy végeredményben senki nem normális, mindeközben mégis azt a megnyugtató érzést erősíti az olvasóban, hogy azért mindenki normális – a maga módján.

 A bejegyzés szerzője Bárdos Kata Kincső, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

A kreativitás mindig a legalkalmatlanabb pillanatban tör utat magának, és követeli, hogy elfoglalja tisztes helyét a nagyvilágban. Talán ezért van tömésig tele az írópalánták fiókja szakadt blokkokkal és parkolójegyekkel, melyek hátulján ott éktelenkednek a legújabb bestseller első sorai. A gépük sem szégyenkezhet, azok is hűségesen tárolja a toplistás agyszüleményeket. Valamiért mégsem sikerül felkelteniük a szunnyadó írói identitásukat, és bár a kreativitásuk papírt ér, folyton beleüti a kislábujját a siker kapujának küszöbébe. A majdnem-kész-kézirat cím nélkül marad, az Instagram fiók biojában pedig kimarad a bűvös szó: author.

Sokak életcélja, hogy így vagy úgy - de inkább így, könyv formában -, nyomot hagyjon maga után a világban: egy kis darabkát a tökéletesnek hitt életéből, vagy azokból a papírra vetett fantáziafoszlányokból, amelyek túllendítették a nehéz napokon. A keserűség mocsara is húzóerő az íróasztal székre, komoly ösztönző egy tragikus történet, vagy idealizált, beteljesületlen életkép megosztására.

Az író címkézze fel magát

Háborút lehetne indítani azzal a kérdéssel, hogy „Mi teszi íróvá az írót?”. A tollforgatók közül mindenki más állomáson venné fel ezt a címkét, vagy ruházná rá azt másokra, éppen ezért meddő vitát fog szülni a kérdés. Egy könyv nem feltétlen teszi íróvá az írót, de kevesebb sem lesz azért, mert még egyik írásának sem tudott „gerincet venni”. Ebből kifolyólag máshogy lehetne megközelíteni meg a témát:

Ki határozza meg, hogy ki az író?

Van egy réteg, aki szerint az író az, aki ír, függetlenül attól, hogy jól, vagy sem. Talán ez az, amiért annyi önjelölt író sétál közöttünk, és amiért ez a séta csak a sarki boltig juttatja el őket. Ugyanis egy történet akkor válik igazivá, ha közönség elé kerül. Az olvasóközönség a könyvipar legmeghatározóbb szegmense, ők a rendszer mozgatórugói, azok, akik védőfalat képezve visszapattintják a kortárs irodalmat megcsúfító alkotásokat.

(via)

Gondolja végig,  mit képvisel

A szerzők elsődleges feladata, hogy meghatározzák, mely szegmensét képviselik a hazai kortárs irodalomnak. Bár gyakori a különböző zsánerek ötvözése, mégis fontos a stabil műfaj- és korosztály-megjelölés. Tudni kell megfogalmazni, hogy mit képviselnek. Ahogy az olvasóközönség is elköteleződött egy-egy, akár több zsáner mellett, úgy a szerzők feladata, hogy kiválasszák azt az írói köntöst, amit hosszútávon viselnének.

Egy kiadó sem fog a szárnyai alá venni egy olyan írópalántát, aki még nem találta meg a hangját. Még ezután is nehéz megnyerni egy kiadót: a mezőny hatalmas, a költségvetésük pedig véges. Rengeteg e-mail fog válasz nélkül maradni vagy elutasításra kerülni, legyen szó akár szerzői kiadásról. (Persze nem a pénznyelő „kinyomókra” - kiadó+nyomda, ahol nem a minőség, hanem a zsebed mélysége számít, - kell gondolni.) Ez nem a tehetségüket kérdőjelezi meg, a kitartást viszont próbára teszi.

Éljen közösségi életet

Tegyük fel, hogy megszületett a könyv: ezt bármennyire is a gyermeküknek tekintik, nem rendelkezik emberi tulajdonságokkal. Azaz nem fogja eladni magát. De bele tudnak-e állni a tollforgató szerepébe, és készek ennek megfelelően menedzselni magukat? Ha igen, akkor milyen eszköz áll ehhez a rendelkezésükre? 

Az internet, videómegosztó- és közösségi oldalak, szerzői csoportok, értékesítési platformok, mind megreformálták a könyvkiadást. Online irodalmi közösségek (Imádom a könyveket, Imádok olvasni), bloggerek (Anarchia könyvblog, Édeskiskönyvkritikák, Niitaabell világa), bétázó csoportok (Világ BÉTÁI egyesüljetek!) várják, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Számos kiadótól független webshop (shop.konyvmogul.hu, olvasnimeno.hu) van, ahol (jutalék ellenében) értékesíteni lehet a könyveket. A feladat, hogy olyan kapcsolatokat építsenek ki és ápoljanak, amelyek segítik a karrierjük fejlődését. Minden platform nyakát meg kell szorongatni és aktívan a tagjává válni, hogy megismerjék őket és a munkásságukat. Aki sokat próbálkozik, az előbb-utóbb válaszra talál: megéri csábítani! 

Hagyja el a komfortzónát

Térjünk vissza arra a kérdésre, hogy bele tudnak-e állni az író szerepbe. Mert bár a technológiai fejlődés számos eszközt adott a kezükbe, mégis sokan ódzkodnak ezektől. Ismerősek az alábbi mondatok? 

„Szeretném, ha felkarolna egy kiadó, mégsem teszem láthatóvá az e-mail címemet.”
„Szeretném, ha bővülne az olvasóközönségem, még sincs szerzői oldalam, csoportom.”
„Szeretném, ha megvennék a könyvemet, mégsem értékesítem egyetlen webshopban sem.”

És még lehet folytatni azon mondatok sorát, ami mentén a szerzők egy része egyengeti írói karrierjét. Mi rejtőzhet e mögött? A komfortzóna? Tudáshiány? Az ismeretlentől való félelem? Pedig mindenki kezében ott vannak a szükséges eszközök: önmaguk és a technika. De ahhoz, hogy ezekből profitáljanak, elengedhetetlen a bátorság és a kreativitás. Jelenleg a közösségi média az egyetlen olyan ingyenesen is használható felület, ahol minimális erőfeszítéssel ezrekhez el lehet jutni.

Alapvetően kétféle szerző létezik: aki komolyan gondolja írói létezését, és időt, energiát nem sajnálva, mindent megtesz azért, hogy megismerjék a nevét. És ott a másik tábor, aki nem fektet bele semmit az írói karrierében, de azért „tök jó lenne”, ha mindenki megvenné a könyvét, és kiadók ezrei kopogtatnának az ajtaján. Ez utóbbi attitűd a viszonyok felmérésének a hiányából fakad: azt hiszik, hogy a könyv majd eladja magát, csakúgy, mint a filmekben és a fantáziájukban.

Ne feledje a könyves bloggereket

Miért is fontosak azok, akik saját blogjukon publikálják a könyvértékeléseiket? Az online sajtó kult rovatát végigpörgetve pár másodperc alatt konstatálható, hogy jóformán alig található könyvértékelés (külföldi bestsellerről vagy polgárpukkasztó művekről még csak-csak, de hazai elsőkönyves szerzőtől aligha). Nyilván nem várható el, hogy a Netflix sorozatkínálatáról szóló cikkeket sutba vágják, és odaállítsanak egy középkorú újságírót, hogy írjon recenziót a legújabb young adult regényről, amelyben egy újabb tini küzd a halállal. Mégis vannak, akik vágynak egy-egy könyvértékelés elolvasására a reggeli kávé mellé - ezekkel nem csak az olvasás népszerűsítését lehetne szolgálni, hanem kiemelhetnénk az irodalom sokszínűségét is. 

Épkézláb recenziókért cserébe sok író, sőt kiadó keresi meg a bloggereket - gyakran az sem számít, ha viszonylag kicsi az olvasótábor, csak legyen reflexió az újdonságra. A nagyobb kiadók általában felajánlanak egy dedikált példányt, esetleg beszélgetési lehetőséget a szerzővel, a kisebb kiadók csak „reci példánnyal” - kölcsön könyvvel - tudnak szolgálni. A blogger örül, mert még megjelenés előtt ingyen elolvashatja  a könyvet, közben pedig fontosnak érezheti a véleményét. Cserében annyit kérnek tőle, hogy írjon értékelést. Korrektül hangzik, kivéve, ha kötelezően ajánlott jó véleményt írni a további együttműködésért cserébe. Nem szerencsés, ha azért vannak nyomás alá helyezve, hogy vásárlásra ösztönözzék a könyvimádókat, és hűséges katonaként szolgálják a hazai kortárs irodalom népszerűsítését.

Mi ebből a tanulság?

Az íróknak előbb magukat kell felépíteniük, mert a könyv nem fogja eladni magát, - legyen bármilyen jó a történet, de a borítón szereplő név már annál inkább. Könyvet megírni nehéz. Könyvet eladni még nehezebb. Tehát, mielőtt bárki írásra adná a fejét, egyetlen kérdést tegyen fel magadnak: Író vagyok?

A bejegyzés szerzője a BME Kommédia alapszakos hallgatója. 

Folyamatosan növekvő választék és egyre több automata: a POKET igazi sikertörténet. A vidám, 990 forintos zsebkönyvek már több mint egy éve színesítik meg a mindennapjainkat, a zötykölődést a 47-es villamoson, a várakozás unalmas perceit a Széll Kálmán téren vagy éppen egy magányos ebédet a Múzeum kertben. Adhat-e ennél többet egy kiskönyv? Mi mindent ért már el ez a fiatal kezdeményezés és mit tartogathat a jövő?

Áprilisban tartotta első születésnapját a POKET a MOM Kulturális Központban: az eseménynek majdnem 700 résztvevője volt, ami jól tükrözi a kezdeményezés népszerűségét. A városszerte elhelyezett könyvautomaták ötlete a Junior Príma-díjas fiatal színésztől, Vecsei H. Miklóstól ered, a kivitelezést a Sztalker Csoport végezte – nekik köszönhető, hogy okostelefonméretű, zsebbe csúsztatható, színes könyvecskék formájában kaphatunk kortárs vagy klasszikus irodalmat, sőt akár már verses kötetet is.

Ahogy azt Vecsei H. Miklós korábban a Fidelio-nak elmondta, célja nem csupán az, hogy a mobiltelefonok helyett a könyveket válasszák útitársul az emberek, hanem az is, hogy ezáltal egy közösség jöhessen létre:

„Ez nagyjából 10 százalékban az olvasás népszerűsítése, de 90 százalékban egy olyan fiatalos, városi, értékalapú közösség létrehozásának az első lépcsője, amelynek tagjai, ha látják a 4-6- oson, hogy a másik zsebéből kilóg egy színes könyv, akkor tudják, hogy nagyjából hasonlóan gondolkoznak, vagy van valami közös gondolati mag.”

Zahovay Zoltánt, a POKET gazdasági igazgatóját a születésnapi rendezvényen, a könyvecskék árusító standjánál kérdeztem a zsebkönyvek első évéről. Elmondása szerint körülbelül 70 ezer könyv fogyott. Nem meglepő, hogy a forgalmas közlekedési csomópontokban kell legtöbbször újratölteni az automatákat. A folyamatosan érkező új művek mellett, a tervek szerint, a korábbiak is újból forgalomba kerülnek, így azoknak sem kell félniük, akik lemaradnak egy-egy régebbi kiadásról. Remélik, hogy a zsebkönyvek iránti érdeklődés egyre növekedni fog.

„Ezer forintért egy könyv manapság ajándék”

Egy napos délutánon a Móricz Zsigmond körtéren, a Gomba tövében húzódó zsebkönyvautomatánál mindössze tíz perc alatt három érdeklődő is megfordult. Ez az arány naponta változik, az időjárás is befolyásolja. A nézelődőket a POKET-ről kialakított véleményükről, kedvenc könyvükről kérdeztem: összesen 13 emberrel beszélgettem, mindannyian fiatalok voltak, a 20-as éveikben járhattak – voltak közöttük lelkes olvasók is. 

A megszólítottak közül többen pozitívumként emelték ki a könyvek árát. „Nagyon jó kis kezdeményezés. Az ember egy boltban ugyanezeket a könyveket általában sokkal drágábban kapja meg” – mondta egy virágmintás blúzt viselő, hosszú hajú nő, aki sokáig nézelődött a könyvek között. Szívesen beszélt eddigi POKET-élményeiről. Két automatás könyvet olvasott eddig, A kisherceget, ami az egyik nagy kedvence, és Az elmebeteg nő naplóját, amit a párjától kapott ajándékba. A tömegközlekedésen szokta a kiskönyveket olvasni: „amúgy se szeretem nyomkodni a telefonomat, mindig olvasok útközben, úgyhogy ez tényleg nagyon király”.

Az egyetemista, zöld hátizsákos fiú is egyetértett vele, aki éppen a cigijét szívta az automata előtt. „Ezer forintért egy könyv manapság ajándék”. Azonban nem csak ezért szereti a POKET-et. „Szerintem tökéletes lehetőség, mert a többi könyvvel szemben, amiket a táskámban hordtam, ez tényleg elfér a zsebemben.” A megkérdezettek közül ő olvasta a legtöbb zsebkönyvet, összesen négyet, mind közül pedig Szerb Antal, Az Utas és holdvilág című könyve nyerte el leginkább a tetszését.

„Megjelent egy Háy János könyv? Úristen, melyik az?”

A Móricz Zsigmond körtéri automatánál nézelődők még nem értesültek arról, hogy a POKET születésnapi rendezvényén bemutattak két új kötetet. Az egyiknek, Háy János író munkájának, különösen örültek. A leglelkesebb egy fiatal lány volt, aki a barátjával nézegette a könyveket: „Megjelent egy Háy János könyv? Úristen, melyik az?” – Sztreccs a címe, és egy novellás kötet. Női monológokat vannak benne, külön érdekessége, hogy Háy János különböző nők szemszögéből mutatja be a világot.

„Sorsokat akarok írni, mindegy nekem, hogy női vagy férfi sorsokat” – mondta Háy az eseményen, ahol Vecsei H. Miklós beszélgetett vele.

Az eseményen – a költészet napjához kapcsolódva – mutatták be a POKET első verseskötetét is, amelynek a címe: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából. A kötet érdekessége, hogy a versek nem szisztematikusan kapcsolódnak egymáshoz. 250 vers került a kötetbe, ezeket a szerkesztő, Horváth Panna válogatta össze. Családtagjait, barátait, rokonait kérdezte arról, hogy melyik versek gyakorolták rájuk a legnagyobb hatást, mondhatni hatásalapon kerülhettek a versek a kötetbe.

És még mindig POKET-tel a zsebben

Az első év sikerei után komoly tervekkel folytatja a munkát a POKET csapata, céljaikat Vecsei H. Miklós összegezte a születésnapi rendezvényükön. A jövőben minden egyetemi városba telepítenének POKET automatát. Több vidéki helyszínen is található már automata, ilyen például Cegléd, a legújabbat pedig június 12-én, Egerben adták át. Azonban senki sem marad zsebkönyv nélkül, hiszen a színes könyvecskék akár online házhoz is rendelhetők.

A zsebkönyvekhez rendhagyó irodalomórákat is szerveznek majd, amiken az olvasók jobban megismerhetnék a történeteket, elmélyedhetnének ezek tartalmában.  A projektbe május 12-én bele is kezdtek – közölték a Facebook oldalukon. Az első két könyv ilyen formában is feldolgozott az Utas és holdvilág, valamint az „És mesélni kezdtem” című Esterházy válogatás voltak. Az előbbi már meg is tekinthető a POKET Youtube csatornáján: Diószegi Endre, az Ady Endre Gimnázium magyar irodalom tanára, és Ott Anna kulturális menedzser, irodalomszervező beszélgetnek. Az „irodalomóra” interaktív, a nézők kommentekben kérdezhetnek az alkotóktól.

A POKET nem csak az olvasás népszerűsítésére törekszik, hanem egy közösség építésére is. Ahogy Vecsei H. Miklós elmondta, célja, hogy egy olyan összetartó közeget teremtsen az irodalmon keresztül, amely az irodalmon kívül is képes összefogni valamilyen jótékony cél érdekében.

A bejegyzés szerzője Hunfalusi Réka, a BME Kommédia alapképzés hallgatója. Képek: Horváth Csaba Zsolt,  a BME VIK tanulója. 

Mi lenne, ha a hercegnő nem menne feleségül a királyfihoz, mert az autóversenyzés jobban érdekelné? Vagy, ha a legszegényebb lány is tanulhatna, hogy aztán országos ügyekben döntsön? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket tesz fel az Esti mesék lázadó lányoknak című gyerekkönyv szerzőpárosa, akik úgy döntöttek, újragondolják a klasszikus tündérmese műfaját.

Elena Favilli: díjnyertes újságíró, médiavállalkozó. Francesca Cavallo: díjnyertes író és színházi rendező. Mindketten olaszok, jelenleg Los Angeles-ben élnek. 2011-ben együtt alapították meg a Timbuktu Labs nevű vállalkozásukat, mely egy innovatív "gyerekmédia-központ.” Hogy mi is egy ilyen szellemi műhelynek a feladata? Elsősorban az, hogy a legmodernebb technológia, az egyedülálló design és az újszerű, értékes tartalom ötvözésével megreformálja a gyerekeknek szóló médiumok világát. A Timbuktu Labs égisze alatt született meg a Good Night Stories for Rebel Girls: 100Tales of Extraordinary Women című mesekönyv gondolata is.

Volt egyszer egy ötlet

A szerzők a Kickstarter-re, az első számú online projektfinanszírozással foglalkozó oldalra tették fel az általuk elképzelt koncepciót; így próbáltak pénzt gyűjteni arra, hogy a mű nyomtatásban is megjelenhessen. Végül több, mint egymillió dollár jött össze hetven ország lelkes támogatóitól, a kiadás így a Kickstarter egyik legnagyobb könyves sikere lett.

A szerzők  száz olyan rendkívüli nő történetét meséli el, akik teljesítményükkel kiemelkedtek kortársaik közül:  helyet kap például Marie Curie, Michelle Obama, Amelia Earhart, Jane Goodall, és a Bronte nővérek. A könyv ereje abban rejlik, hogy a válogatás szereplői nem hercegnők, nem tündérek, de még csak nem is boszorkányok. “Csupán” nők, akik kiálltak a céljuk és igazuk mellett, hogy végül nagy dolgokat vigyenek véghez. És nem lettek kevésbé érdekesek attól, hogy eltűntek a tiarák és tündérszárnyak: van közöttük profi sportoló Serena Williams-nek köszönhetően, különleges festőnő Frida Kahlo személyében, sőt, merész kalózokról is szólhat a mese, ha Grace O’Malley vagy Jacqotte Delahaye élettörténetét olvassuk. De a koronás fők rajongói sem szenvednek hiányt: fiktív királylányok helyett olyan nagyhatalmú személyek képviselik őket, mint I. Erzsébet vagy Kleopátra. A könyv idő-, és térbeli utazás is egyben: az ókori Egyiptomot épp úgy képviseli egy rendkívüli nő, Hatsepszut fáraó, mint korunk Pakisztánját Malala Juszufzai.  

A szereplők tehát a történelem és a jelenleginspirálóbb asszonyai, akik kitűnő példát szolgáltatnak arra, milyen is az, amikor egy nő az előtte magasodó nehézségek ellenére fantasztikus sikerrel valósítja meg az álmait – és önmagát. Az egy oldalas történetek ABC-sorrendben követik egymást, és a hozzájuk tartozó portrékkal alkotnak teljes egészet: a “lázadó lányok” egyedi vonásait kiemelő illusztrációkat a világ különböző részein alkotó női grafikusok készítették, ki-ki a maga stílusában. A nyelvezet egyszerű, hiszen mégiscsak egy elsősorban kisgyerekeknek szóló mesekönyvről van szó, a tartalom azonban sokak lelkét képes megérinteni. A könyv szereplői tehát erősek, bátrak, okosak, és maguk alakítják a sorsukat.

Fontos, hogy ezt az üzenetet közvetítsük a gyerekek felé, például meséken keresztül (is). De miért is?

Sárkányölő lovagok vs toronyba zárt királylányok

Azt már régóta tudjuk, hogy a mesének milyen rendkívül fontos és jótékony hatása van a gyermekekre: fejleszti képzelőerejüket és érzelmi intelligenciájukat, sőt, még problémamegoldó képességüket is javítja. A mesék legtöbbször olyan erkölcsi értékeket és üzeneteket közvetítenek tanulságaikon keresztül, melyek később nagymértékben hozzájárulhatnak az életben való boldoguláshoz. Azonban a számos mesekutatás a fantáziavilág buktatóit is felfedte: kiderült, a mesekönyvpiac zöme olyan történetekkel van tele, melyekben a lányok csupán passzív szereplők. A főszereplők általában hímneműek, és ők azok, akik a mese cselekményének alakításában aktívan részt vesznek: a “gyengébbik nem” fiktív alakjai pedig leginkább csak biodíszletek. Az árva kislány, a szolgáló vagy a hercegnő álmodozik, és várja a hős herceget, aki majd megmenti és feleségül veszi, aztán majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak. A fiú szereplőket cselekedeteik, míg a lány karaktereket kinézetük és érzelmeik határozzák meg.

És hogy miért baj mindez? Mert már a meséken keresztül, akaratlanul is segítjük a nemi sztereotípiák létrejöttét és megerősödését a kislányok és kisfiúk agyában. Szerzőpárosunk tisztában volt azzal, hogy mennyire nehéz sikeres nőnek lenni egy olyan világban, ahol még a mesék is hozzájárulnak ezeknek a sztereotípiáknak a kialakulásához. 

Új idők új meséi?

Bár az Esti mesék lázadó lányoknak cím megtévesztő lehet, egyáltalán nem zárja ki, hogy a kötetet fiúk is kezükbe vegyék. Sőt, a szerzők szorgalmazzák is ezt, hiszen fiúknak-lányoknak egyaránt minél több hősnővel kellene találkozniuk ahhoz, hogy a patriarchális berendezkedés helyett a nemek közti egyenlőség legyen a természetes számukra. A cél ugyanis nem az, hogy a két nem háborúzzon egymással, hanem hogy partnerekként, kölcsönösen értékeljék egymás képességeit és értékeit. És bár nyilvánvaló a szerepe és jelentősége az évszázados múltra visszatekintő népmeséknek, tündérmeséknek is, valóban minél több olyan gyerekkönyvet kellene publikálni, melyek jobban hozzájárulnak az idejétmúlt eszmék megszüntetéséhez – és nem csak a nemi szerepeket illetően.

Jó hír, hogy ma már egyébként rengeteg ilyen nagyszerű, gyerekeknek szóló “feminista” kiadvány van, amely - a célzott korosztály számára megfelelő módon - gondolkodásra készteti őket a szexizmus és nemi egyenlőség témaköreiben. Ráadásul nem csak ezek a modern, már tudatosan ebben a szellemben készülő – és többségében csak angol nyelven kapható – kiadványok tudják ezt a célt szolgálni. A kutatások nem csak a hiányosságokat fedték fel, de felhívták a figyelmet azokra a régebbi, klasszikus történetekre is, melyek viszont megfeleltek a nemi szerepekkel kapcsolatos elvárásoknak. Így nem csupán az olasz szerzők magyarul is megjelent könyvével, de akár néhány leporolt kötettel is hozzájárulhatunk az e téren (is) korszerű könyvespolchoz. Astrid Lindgren nálunk is évtizedek óta népszerű Harisnyás Pippi-je, a Lucy Maud Montgomery által jegyzett Anne sorozat, a több, mint százéves Óz, a csodák csodája, de a Harry Potter könyvek is méltó díszei lehetnek egy gender-tudatos házikönyvtárnak.

A nagyobbaknak szóló, ifjúsági regények között egyébként is nagyobb a választék, mivel ez a kategória, nyilvánvaló okokból kifolyólag látványosabban fejlődik a témában. Ebben a szegmensben már szinte kötelező lett az erős, emancipált női karakterek használata, gondoljunk csak Az éhezők viadala trilógiára, a Majd újra lesz nyár szereplőjére, a Végzet ereklyéi sorozatra vagy Philip Pullman műveire. Mitöbb, mindezen regények a filmvásznon keresztül is népszerűsítik öntudatos hősnőiket.

 A változás tehát már jelen van - és rajtunk, fogyasztókon fog múlni, van-e jövője.

Képek: innen, innen, innen és innen.

Valószínűleg kevesen tudják, hogy november tizenhetedike 1941 óta a diákság világnapja. Ez alkalomból  olyan lelkes diákokból lett tudósokat gyűjtöttünk össze, akik bárki számára inspirációt jelenthetnek: az általános iskola padjaiban ülőknek éppúgy, mint a doktori disszertációjukat íróknak. 

Az Albert Einstein, Stephen Hawking vagy Steve Jobs személyét övező kultusszal mindannyian találkoztunk már - de mi a helyzet a tudomány azon nagy alakjaival, akikről kevésbé, vagy egyáltalán nem hallunk? Egyes nevek szinte teljesen feledésbe merülnek a többségi társadalom számára, hiába alkottak nagy jelentőségű dolgokat. Most 6 olyan tudóst, kutatót és felfedezőt mutatunk be, akik tevékenységükkel jelentősen hozzájárultak a történelem nagy eseményeihez, a tudományos élet fejlődéséhez, vagy egyszerűen csak a világ jobb hellyé tételéhez - és a posztból az is kiderül, hogy milyen (pop)kulturális alkotásokkal kerülhetünk közelebb a munkásságukhoz.

1. Hindu géniusz Cambridge-ben  

Srinivasa Ramanujan indiai matematikus anélkül vált a magasabb rendű (absztrakt) matematika úttörőjévé, hogy valaha tanult volna arról hivatalos formában. 13 éves korától már saját elméleteit állította fel, és egyedülálló matematikai kutatásokat dolgozott ki. Rendkívüli zsenialitását a cambridge-i egyetem egyik professzora, a később mentorává váló G. H. Hardy ismerte fel, és ő invitálta az indiai fiatalembert Angliába, ezzel kiemelve őt az ottani szegénységből. Ramanujan rövid élete alatt közel 4 ezer tételt alkotott önállóan, munkájával hozzájárult az analízis, a számelmélet, a végtelen sorozatok vizsgálatához, valamint számos addig megoldhatatlannak hitt matematikai probléma megoldásához. Eredeti és rendkívül szokatlan ötletei teljesen új területeket nyitottak meg, és számtalan további kutatást indítanak el a mai napig.

A Ramanujan életéről készült film, a The Man Who Knew Infinity, Robert Kanigel azonos című könyvét vette alapul és a két matematikus, mentor és tanítvány ellentmondásokkal teli viszonyára helyezi a hangsúlyt. 

Hardy megrögzött ateista volt, aki a logikában és értelemben hitt, míg a mélyen vallásos hindu Ramanujan a megérzéseire támaszkodott, és tudását a család istennőjének tulajdonította: együttműködésük mégis megváltoztatta a matematika világát.

2. Játék a matematikával

Ismét egy kiváló matematikus, ezúttal hazai pályáról: bár Péter Rózsa neve itthon sem tartozik az ismertebbek közé, a 20. század egyik legnagyobb, nemzetközileg is jegyzett magyar tudósa volt. Zsidó családba született 1905-ben, ezért élete során rengeteg akadályba ütközött - 1939-ben gettóba is zárták. A nehézségek ellenére megszerezte matematika-fizika szakos diplomáját, majd tanítani kezdett. A háború után megnyíltak előtte a lehetőségek: doktori címet szerzett, az ELTE professzora és az Magyar Tudományos Akadémia tagja lett.

Főképp rekurzióelmélettel foglalkozott, és tudományterületén ma is az ő verzióját használják bizonyos függvényekre. Mégsem erről, inkább oktatói tevékenységéről lett ismert. Elkötelezett célja volt játékos formában terjeszteni a matematikát, minél több emberhez közelebb hozva azt, különös gondot fordítva a humán beállítottságú emberekre. Játék a végtelennel című könyvével is épp ezt a célt akarta szolgálni - sikerült is neki. A ma is helytálló “ismertető” hatalmas sikert aratott, számos nyelvre lefordították. A szerzőről legutóbb a Huffington Post emlékezett meg a Rocket Girls oldal kezdeményezésén keresztül, amely rendszeresen mutat be olyan nőket, akik munkásságukkal hozzájárultak a világ megváltoztatásához.

3. Képregényes pszichológia

William Moulton Marston nevét is érdemes megjegyeznünk, az amerikai pszichológus ugyanis nem csak önsegítő könyvek írója, de a hazugságvizsgáló egy korai prototípusának feltalálója is volt - és nem mellesleg ő alkotta meg Wonder Woman alakját (aki idén nyáron kapta meg első egész estés mozifilmjét, amely jelenleg már 821 millió dolláros összbevétellel rendelkezik).

Az 1940-es években a DC Comics képregényeit a szupererővel felruházott férfi karakterek uralták. Marston egy újfajta szuperhős ötletével állt elő, aki nem az öklével vagy fegyverrel hódít, hanem szeretettel. Felesége erre állítólag csak annyit mondott: “Rendben, de akkor nőnek alkosd.” Marston tehát megalkotta Wonder Woman-t, az akkoriban még kevésbé elfogadott, felszabadult, erőteljes modern nő karakterét alapul véve, beleépítve felesége és élettársa személyes tulajdonságait.

Az általa írt történeteken keresztül rendre megjelent filozófiája, tanításai - nem véletlenül, hiszen saját elmondása szerint is hatalmas oktatási potenciál volt az egyre népszerűbbé váló képregényekben. Olyan komoly témákat dolgozott fel a csodanő kalandjain keresztül mint az igazság természete, a megbánás és vezeklés jelensége, a dominancia és behódolás érzelmi háttere, illetve mindezek szerepe a civilizációban.

A pszichológus nem mindennapi életéről, és Wonder Woman megalkotásáról szóló film idén ősszel debütált a tengerentúlon (Professor Marston and the Wonder Women).

4. A nő, aki mindenkinél jobban szerette a gorillákat

Jane Goddall-t, aki éveken át tanulmányozta a csimpánzok viselkedését nem kell bemutatni, míg Dian Fossey nevét már kevesebben ismerik - pedig a két etológus munkája sokban hasonlított egymáshoz. Fossey 18 éven keresztül vizsgálta a gorillákat a ruandai hegyekben. Tevékenységének köszönhetően ma már jóval inkább tisztában vagyunk ezeknek az állatoknak a fejlettségével és kommunikációjával, és nem utolsósorban sokat tett a már akkoriban veszélyeztetett fajnak számító hegyi gorillák megmentéséért.

Elszánt küzdelme egyik lépéseként megírta a Gorillák a ködben című könyvét, amely hatalmas siker lett, az Universal rögtön le is csapott a jogokra, a Sigourney Weaver főszereplésével készült film bemutatóját azonban Fossey már nem élhette meg: 1985. karácsonyán brutálisan meggyilkolták - máig nem tudni pontosan, ki tette és mi okból.

Dian Fossey-t az általa alapított ruandai Karisoke Kutatóközpont területén, fogadott családja, azaz hőn szeretett gorillái mellett helyezték örök nyugalomra. Sírján ez áll: “No one loved gorillas more.”

5. Az energia szolgálatában

Az áram hasznosításához legtöbbünk Edison nevét kapcsolja, ám egy másik tudósnak is kiemelkedő szerepe volt abban, hogy a kiépülő elektromos hálózatoknak köszönhetően a világ városai kivilágosodtak. George Westinghouse amerikai üzletember és mérnök a hadsereg kiszolgálása után számos eszközt (több mint 360-at) szabadalmaztatott, főképp a vasút számára - ilyen volt például a róla elnevezett légfék. Élete során 60 vállalatot hozott lére - ezek közül egy volt az, mely később meghatározta az egész életét.

Az 1880-as években meglátta a lehetőséget a váltakozó áramban egy villamosenergia elosztó rendszer létrehozására, és minden vagyonát befektette ennek fejlesztésébe és értékesítésébe, megalapítva ezzel a Westinghouse Electric & Manufacturing Company-t. Cégével azonban nemcsak az elektromos ipar úttörőjévé, hanem nyíltan Edison üzleti versenytársává is vált. Hogy eldőljön kinek a rendszere fogja erővel felruházni a világot, a két zseniális feltaláló között végzetes versengés kezdődött, melynek drámai történetét szintén feldolgozták: a The Current War várhatóan 2018 februárjában kerül a magyar mozikba.

6. A BME-ről a Holdra

Végezetül jöjjön egy újabb magyar név, amit nem árt ismernünk, sőt. A 89 éves Pavlics Ferenc ugyanis nem kevesebbet adott a világnak, mint a hold felszínét kutató járművet, a holdjárót. A Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát, majd gyárak tervezésénél, azok termélési folyamatainak kialakításánál működött közre, mindeközben folyamatosan tanított a Műegyetemen. Az '56-os eseményeket követően azonban családjával együtt elhagyta Magyarországot, és az USA-ba települtek. Hamarosan Detroit-ban, a General Motors kutató részlegén kapott munkát, így elkezdődött kinti mérnöki pályafutása. Kezdetben a hadsereg számára fejlesztett nagy mozgékonyságú terepjáró járműveket, folytatva mellette tanulmányait a Michigani Egyetem posztgraduális képzésén.

John F. Kennedy 1961-ben meghirdeti az Apollo-programot, Pavlics ekkor kerül az űrkutatás közelébe. Hamarosan már a NASA által rendelt holdbázisú terepjáró kocsi főkonstruktőre, ami rengeteg vizsgálattal, teszteléssel és kutatással jár. Végül négy ilyen gépezetet hoznak létre (Lunar Roving Vehicle), melyek tervezéséért és kivitelezésért mint műszaki igazgató felelős. Évekkel később, idős kora ellenére még a Marsra küldött járművek kialakításában is részt vett.

A holdjárók a világ első Földön kívüli, és egyben valaha volt legdrágább autói voltak, különösen, mert csupán három napon keresztül voltak képesek működni. A négyből három ma is a Holdon található, az elsőt múzeumban őrzik. Pavlics életművével egy magyar dokumentumfilm sorozat, a Határtalan emberek egyik epizódja is foglalkozik, és bár ma is az Egyesült Államokban él, gyakran hazalátogat - ilyenkor szívesen tesz eleget hivatalos meghívásoknak, vagy interjúfelkéréseknek. 

 Az ő történeteik is bizonyítják: tanulni mindig érdemes.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen és innen.