Sally Rooney Normális emberek című regénye 2018-ban nagyot ment. A The Times szerint az év regénye, Booker-díjra jelölték, itthon pedig Ott Anna irodalmár népszerűsítette Instagram oldalán. Az ír szerzőnek ez a második regénye, Magyarországon 2019-ben jelent meg a 21. Század Kiadó gondozásában, Dudik Annamária Éva fordításában. Tök „normális”, hogy érdekel bennünket, hogy mi a normális. Elvégre ez biológiailag például valami olyasmit is jelent, hogy „jó”, „rendben van”, „megfelelő”. És az ember jól akar lenni, meg akar felelni, rendben akar lenni.

Normális. A pszichológusok ehelyett a neurotipikus kifejezést használják. Nem rossz, nem rossz… De miért is ódzkodunk a normálistól? Mert nem tudjuk elérni? Mert unalmas? Vagy mert nem tudjuk, mi is pontosan a normális?

A regény egy ír kisvárosban élő, két eltérő társadalmi rétegből származó fiatalról szól, akiknek a sorsa először a gimnázium utolsó évében kereszteződik, folyton alakuló kapcsolatukat pedig 4 éven át követhetjük. Látszólag nincsen bennük semmi különös; Marianne a gazdag stréber, Connell a zűrös családból származó menő srác. A könyv megmutatja, hogy hogyan ível át éveken, családi drámákon, kapcsolatokon a két ember közötti kötelék, ami valahol érthetetlenül mélyen köttetett. Két ember, akik összeillenek, de mégsem. Két lélek, melyeknek nyugvópontja mindig a másik, mégis életük felkavaró élményeit is mind a másik fél miatt vagy által élik át.

(via)

A sztori 2011-ben kezdődik, közel van hozzánk. Megjelenik benne a közösségi média, a Z generáció, a bizonytalanság. Ha valaki young adult könyvet keres, és a Normális emberek kerül a kezébe, az remek, bár ez a történet igencsak távol áll a ponyváktól és a könnyen emészthető, sikamlós sztoriktól. Igaz, egyszerűen lehet azonosulni Connell-el vagy Marianne-nel: zűrös a családjuk, titkolóznak egymás előtt, és - különböző okokból ugyan, de – szoronganak. Jó érzés végigkövetni, hogy az életük a gimi gyötrelmei után az egyetem nehézségein keresztül végül képes a végletekig összetörtből a teljesség felé közelíteni. Megnyugtató. Ezek alapján nevezhetnénk generációs alkotásnak a könyvet, ám több dolog utal arra, hogy a Normális emberek mégsem kizárólag a zoomereknek szól.

A regény meglepő gyakorisággal említi a politikát, ami egyrészt a főszereplők gondolkodásának bemutatására szolgál, másrészt valószínűleg az írónő hazájának változékony és konfliktusos politikai és közéleti helyzetét hivatott bemutatni. A regény sztorija és nyelvezete hihetetlen természetességgel ábrázolja mindennapjaink átlagos témáit: a párkapcsolatokat, barátságokat, a szexualitást, a tanulást, a társadalmi különbségeket, a politikát. Ettől tudjuk igazán beleélni magunkat a történetbe: nincsen egy történetszál vagy tényező, ami ki lenne emelve, egész egyszerűen ez a regény magáról az életről szól.

A történetet egyszerre olvashatjuk Marianne és Connell szemszögéből, a párbeszédeiket és a gondolataikat is. A könyv szerkesztése is különleges: nem használ gondolatjeleket a dialógusoknál, a megszólalásokat gyakran a belső gondolatokat leíró folyószövegbe ékeli be. Ez elsőre nagyon ismeretlenül hat, ám hamar bele lehet jönni. Folytonos éberséget tart fent ez a szerkesztés, ami néha idegesítő, mert többször is vissza kell olvasni, hogy ki mit mondott, ki mire gondolt… Továbbá a fordításon érezhető, hogy egy szinte sterilen tiszta, tőmondatokból álló angolsággal megírt szöveget nem lehetett kifogástalanul gördülékenyen és autentikusan átfordítani magyarra. Mégis, az írónő briliánsan bánik a dialógusokkal és az idővel is: gyakran egy jelenbeli történést több oldalon keresztül egy múltbéli epizóddal szakít meg, mintegy magyarázva az aktuális helyzetet. Ehhez az írónőnek nagyon át kellett látnia a cselekmények idejét és szereplőit, hogy aztán a leghatásosabban szerkeszthesse össze őket különböző idősíkokon.

Nemcsoda, hogy Rooney-ra már egy új kifejezést használnak, ő a „millennial novelist”, azaz ezredfordulós író.

Az egyedi hang és látásmód önmagában nem lett volna elég. Rooney egyensúlyt teremt, de nem harmóniát. Egyszerre érzékelteti szereplői kapcsolatáról, hogy mennyire mérgezőek, mindemellett mennyire bensőségesek és gyengédek. Marianne és Connell kapcsolata egyszerre hiteles és romantikus. A Normális emberek egyszerre okos és szórakoztató könyv, és ugyanezt az érzést kelti az olvasóban is önmagáról. Ki ne akarna okos és szórakoztató lenni? Az analitikus hangnem és nyelvezet pedig nem csak stílus, hanem a karakterek sajátossága is: az adja a történet nagy részét, hogy Connell és Marianne elemzik magukat, a saját érzéseiket. Az érzelmek feldolgozása van főszerepben. Z vagy Y generációsként könnyen tudunk velük azonosulni, mert keresik önmagukat, nem tudják, merre vezet az életük, a folytonos elmélkedést magukon pedig önvédelemre használják. Klímaválság van, a demokrácia megingott, kopogtat a harmadik világháború, muszáj tehát megvédeni magunkat. Valahogy.

Miközben olvasod, milyen eszméletlenül megérti egymást ez a két ember, majd mennyire félre is képesek érteni egymást, rájössz, ez mennyire hétköznapi. Hogy te is mennyire hétköznapi és normális vagy a paráiddal, a gátlásaiddal, a gátlástalanságaiddal együtt. És érdekes módon ez nem a középszerűség apátiájával, hanem sztoikus nyugalommal tölti el az embert.

A mindössze 28 éves Rooney képes tehát megmutatni, hogy végeredményben senki nem normális, mindeközben mégis azt a megnyugtató érzést erősíti az olvasóban, hogy azért mindenki normális – a maga módján.

 A bejegyzés szerzője Bárdos Kata Kincső, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

A többszörös Oscar-díj jelölt Netflixes alkotás nem rég lett elérhető egyes magyar mozik kínálatában is. A 130 perces munka egy házasság  lezárását mutatja be. Van, aki a művet „ez van” filmnek titulálta, mivel morálisan, saját életünk tapasztalatai alapján nem tudunk „oldalt választani”, azonban egy kicsit többről van szó a tehetetlen beletörődésnél.

Vigyázat, spoilerek következnek.

A történet szerint Nicole (Scarlett Johansson) és Charlie (Adam Driver) éppen válófélben vannak, amit eleinte a lehető legkíméletesebben akarnak elrendezni, leginkább 8 éves kisfiuk megóvása érdekében. Nicole tehetséges színpadi színész, akinek korábban egy emlékezetesebb filmes feltűnése volt, az is azért maradt meg sokakban, mert a szerepben megvillantotta a melleit. Charlie tehetséges színházi rendező, aki egészen mostanáig együtt dolgozott feleségével, és az évek alatt elismert tekintéllyé nőtte ki magát a színházi szcénában. A film egy formabontó, figyelem megragadó etűddel kezdődik, ahol főszereplőink narrálják el az okokat, ami miatt szeretik egymást - majd egy párterápián bezárva találjuk magunkat, ahol ezeket az érveket valójában nem mondják el egymásnak. Ennyit arról, hogy békésen, egymás között oldják meg gondjaikat.

(via)

A film végig ezzel az oldás és kötés történetvezető megoldással dolgozik, ami nem tekinthető hagyományos műfaji filmes narratív megoldásnak. Folyamatos hullámokban jönnek az egyes konfliktusok, amik az apró, szélcsendben partot mosó vízmozgásoktól hatalmas cunamikig evolválódnak a film végére. Olyan szökőárakra gondolok, aminek a néző nem is tudja elhinni létezését, mert olyat még a hírekben sem nagyon látott. Ilyen az utolsó, vízválasztó konfliktus, ahol a folyamatos feszültség fokozással a kis dobozból szívószálas gyümölcslé szürcsöléstől, a falat beverésén és a „bár megdöglenél” felkiáltáson keresztül egészen, a földön térdelve zokogásig jutnak, mindezt körülbelül 5 perc alatt. Az ilyen és ehhez hasonló megoldások sokat vesznek el a film realitásértékéből, ami azért tekinthető hiányosságnak, mert már a filmvászonnak is „ilyen az élet” szaga van, azonban vannak olyan témavezető eszközök is, amik viszont a teljes hitelesség érzetét kölcsönzik a látottaknak. Hogy mire lehet gondolni pontosan? Hogy a karakterek szemében sem teljesen kiélezett a vita, a másik fél számukra nem kap kizárólagos protagonista vagy antagonista szerepet. Amikor Charlie megérkezik Nicole anyósának Los Angeles-i otthonába, hogy rövid időt töltsön kisfiával, nem a teljes undort és megvetést kapja feleségétől – amit azért egy szokványosabb hollywoodi narratívánál szinte elvártnak tekinthetnénk – hanem a nyakába ugrik örömében, mikor megtudja, hogy darabját a Broadway színpadára viheti.

(via)

A feketét és fehéret felváltotta a szürke

Legalábbis, ami a szereplőket illeti. A karakterek komplexek: Nicole egy szerető anya és tehetséges színész, azonban sokszor igazságtalan és döntésképtelen, amit mások irányításmániájával magyaráz. Annak ellenére, hogy azt beszélték meg, hogy nem kevernek a válási procedúrába külső erőket, ügyvédeket, vagy akárkit, a vége még is az lett, hogy Nicole elment egy sztárügyvédhez, aminek hatására férje is kénytelen volt szerezni egyet. Nagyon jó meglátásai vannak és az igazságérzete is rendkívül érzékeny, ez sokszor a saját oldalát erősíti:  a pereskedés során például eléri, hogy Los Angeles-i családnak tekintsék őket, annak ellenére, hogy a gyerekük születésétől kezdve New York-ban éltek. Ezt azzal magyarázza értetlenkedő férjének, hogy ő mindig is itt akart élni és a házasságuk alatt sokszor beszéltek arról, hogy gyakrabban jönnek Kaliforniába. Ezt az indokot pedig férje csak értetlenkedve hallgatja.

Charlie hasonlóan összetett, neki is megvannak a hibái.  Megcsalta a feleségét, és sokszor ellentmondást nem tűrően ragaszkodik a saját igazához. Nem engedte, hogy gyakrabban látogassanak Los Angeles-be, illetve hatalmas törés volt számára, hogy a gyerek nem annak akar öltözni Halloweenkor, aminek megbeszélték. Gyakran nagyon indulatos és türelmetlen fiukkal, azonban, ha nem az apró megnyilvánulásait nézzük, hanem a jobb célért tett szándékait (vagyis, hogy a fiú a legkevesebb sérüléssel ússza meg a válást) ő egyértelmű morális fölényt képvisel. Az ügyvédekkel való beszédben ő az, aki a legtöbbet foglalkozik vele, aki végül alkalmazkodik, és inkább szerez egy albérletet Los Angelesben is, hogy láthassa őt. Ami a legmeghatározóbb az egész történet során, az az, hogy végig hajlandó volt beszélni. A kezdetektől nyitott volt a problémamegoldásra, de a felesége végig elutasította. Az egyik zárójelenetben a fiával együtt elolvassák azt a levelet, amiben Nicole leírta, hogy miért szereti, de persze ezeket a gondolatokat sem hallhatja közvetlenül feleségétől, ami jól mutatja Nicole esszenciális hiányosságát, miközben egy picit igazságot is szolgáltat.

(via)

A Házassági történet alapvetően okos film, ami valóban nagyon törekedett arra, hogy egy nézőkhöz közel álló „aha” érzést keltsen. Formanyelvileg nem különösebben újító, bár egy-egy érdekes megoldással él, mint például a nyitószekvencia, vagy a kissé elidegenítő tükrös szerkesztés, ahol a házaspár által megélt oda-vissza váltogatott eseményeket látjuk, vagy éppen az éneklős jelenetek, amik kifejezetten szokatlanok voltak, főleg, ami Charlie-ét illeti. A közönséggel való kapcsolatteremtése változó, hiszen a néző egyes képsoroknál, azon kaphatja magát, hogy már percek óta meg sem moccant, bizonyos jeleneteknél pedig kétségbeesetten kereshet egy másik tekintetet, biztosításként, mivel egészen szürreális eseményeket futtatott végig (ilyen például a gyámügyes nő esete, amikor Charlie-t ellenőrzi a válás után és igencsak furcsán viselkedik). Azonban a film nagy ereje, az a karakterek reális kiszámíthatatlanságában rejlik, mert valahol mi is ilyenek vagyunk, de talán hajlamosak azt hinni, hogy nem. És pontosan ezért nem beletörődés filmet nézünk, mert senki sem akarja elfogadni, hogy az egyáltalán lehetséges.

 A bejegyzés szerzője Papp Johanna, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója.