A DDB digitális stratégiai vezetője volt, és közben évekig szervezte az Ivan & The Parazol külföldi fellépéseit, jelenleg a Makrohang menedzsere, a Dope Calypso gitárosaként pedig Olaszországba jár lemezfelvételek készíteni. Kelemen Lászlóval a koncertezés és a kapcsolatépítési lehetőségek mellett a Nemzeti Kulturális Alapról és a hazai zeneipar helyzetéről beszélgettünk.
Hogy találtátok meg egymást az Ivan & The Parazollal?
A Zeneipari Hivatalban elvégeztem egy egyéves zeneipari menedzser kurzust, itt kerültem kapcsolatba Vitáris Ivánnal. Egyszer elkezdtünk beszélgetni mindenféle webes dolgokról, mert honlapot szerettek volna készíteni, én pedig szakmám szerint digitális stratégiaalkotással, weboldalakkal foglalkozom. Így kezdődött az együttműködésünk. Nemsokára már én szerveztem a nemzetközi fellépéseiket, megjelenéseiket. Nem volt sem hivatalos felkérés, sem céges keretek, egyszerűen sokat beszélgettünk. Megvolt a közös hang, mindketten úgy éreztük, hogy a másik ért ahhoz, amit csinál.
Tulajdonképpen belesodródtál ebbe az egészbe.
Gyakorlatilag igen. A menedzseri karrierem elég képlékenyen, főként ismeretségeken keresztül alakult.
Ez a Makrohanggal is így volt?
A gitárosuk, Nagy Gergely nővére egy ideig a legjobb barátommal járt, és egyszer elhívtak egy koncertre. Azelőtt nem is ismertem a Makrohangot, csak hallottam róla, hogy alakulóban van a zenekar. Valamilyen KERET Blogos bulin játszottak a MÜSZI-ben, iszonyatos tömeg volt és elképesztően jól zenéltek a srácok. A koncert után kétszer-háromszor beszélgettem Gergővel, onnantól maguktól alakult a dolog. Valóban, itt sem volt olyan pont, hogy aláírtunk egy szerződést, hogy a mai naptól én vagyok a menedzser. Megállapodtunk abban, hogy ha van valami problémájuk, akkor szólnak. Néha engem keresnek meg koncertszervezők a fellépéseikkel kapcsolatban, illetve a lemezmegjelenésekben segítek nekik.
Akkor ez számodra inkább hobbi, mint munka?
Eredetileg azt gondoltam, hogy majd munka lesz belőle, de idővel beláttam, hogy ez itthon, az én szintemen csak hobbiként működhet. Ivánékkal már egyáltalán nem is foglalkozom, a Makrohangnál pedig most nem igazán van mit csinálni, a lemezüket kell felvenni, aztán lehet újra építkezni. Szerettem volna főállásban ezzel foglalkozni, csak úgy éreztem, hogy nem tudok ebből értelmes, biztos keretek között megélni Magyarországon. Például Ivánékkal a menedzsmentszerződésem úgy nézett volna ki, hogy csak a nemzetközi koncertek után kapok a bevételből, meg az ottani eladásokból, ami gyakorlatilag nem a nullához tendált, hanem inkább mínuszba. De persze egy nemzetközi karriernél az első öt év befektetés, és az első 3 évben nagyjából semmit nem kapsz koncertezésért. Ráadásul, ha el kell menni mondjuk Németországba, akkor a teljes crew és a technika utaztatása miatt erős mínuszból indulsz.
NÉVJEGY: Laci korábban a DDB és Mito reklámügynökségek munkatársaként digitális projektek és stratégiák kialakításán dolgozott. Egyetemi diplomáját a BME kommunikáció-médiatudomány mesterképzésén szerezte, Kulturális Iparágak szakirányon. Az itt kapott elméleti alapok nem csak a gyakorlati tárgyak teljesítésében segítették. "A kötelezők megtanítottak arra, hogy véleményalkotás előtt sokféle szempontból érdemes körüljárni egy-egy kérdést. A kritikai gondolkodás egy olyan érték, amit a mesterképzésnek is tulajdonítok. Nagyon élveztem azokat az órákat, ahol a média értelmezése és társadalmi kontextusba helyezése volt a feladat." A kultúrához zenészként és szervezőként is próbál közel maradni: van egy saját zenekara, időnként más zenekaroknak segít menedzsmenttel kapcsolatos kérdésekben, valamint a Budapest Showcase Hub nevű zeneipari konferencia és fesztivál alapítója.
Hogyan építetted ki azt a kapcsolati rendszert, ami a külföldi fellépések szervezéséhez kell?
Erre remek lehetőségeket biztosítanak a showcase-ek, amik tulajdonképpen konferenciával egybekötött fesztiválok. Ezeken szakmai kerekasztalok, illetve koncertek vannak, ezeken ott szoktak lenni olyan emberek, akik meghatározóak, rajtuk keresztül el lehet kezdeni kapcsolatokat építeni. Persze ez nem úgy működik, hogy elmész és akkor rögtön világhírűek leszel. Tudni kell, hogy mit akarsz elérni, és annak megfelelően kell kapcsolatokat építeni, később pedig nyilván folyamatosan érdekeltté kell tenni ezeket az embereket abban, amit csinálsz. A másik jó lehetőséget az olyan nemzetközi szervezetek jelentik, mint például az International Music Managers Forum (IMMF). Minden országban, ahol ők jelen vannak, van egy helyi szervezet, ami zenei menedzsereket tömörít, akik tréningeket tartanak, meg van érdekképviseletük. Az ilyen szervezetekbe érdemes belépni, itt viszonylag erős szakmai kapcsolattartás van nemzetközi szinten. Ennek a felépítését én kezdtem el itthon az IMMF segítségével, csak aztán elhalt a dolog, de most Soltész Péter, a Punnany Massif menedzsere életre kelti a projektet.
Itthon milyenek a viszonyok, hogyan látod a zeneipar mostani helyzetét?
Ahogy én látom, a hazai zeneiparral az a legnagyobb baj, hogy nem létezik. Legalábbis a mi szintünkön. Az idei év elemzését már el sem olvastam, mert persze leírhatjuk, hogy a magát zenésznek valló hatezer ember jövedelme így meg így oszlik el, de közben kaotikus az egész. Van egy koncert iparág és vannak zenekarok, mint például az Ivan & The Parazol, akik megtöltik az Akvárium nagytermet ezerötszáz emberrel és a rádiós lejátszásuk körülbelül nulla. A TV szintén marginális, és ha közben megnézed a MAHASZ listákat, akkor az az érzésed, hogy megint egy teljesen más dimenzióban vagy.
Tehát akkor nem nagyon lehet megjelenni?
A nem teljesen mainstream zenének gyakorlatilag zéró felülete van, az interneten kívül körülbelül semmit nem tudunk csinálni sehol. Ehhez képest a jogdíjrendszer még mindig az öt-tíz évvel ezelőtti viszonyokat próbálja lekövetni. Egy normális országban, normális feltételek mellett, kellene működnie bizonyos szinergiáknak, amikor is egyik dolog támogatja a másikat. Például ha van a top40-es slágerlistában egy-két dalod, akkor persze, hogy megtöltöd az Arénát és fordítva. De simán lehet, hogy egyszerűen annak a közegnek, amiben én mozgok ekkora a piaca, mert ott van a Halott Pénz vagy a Wellhello, akiknél nagyjából működnek ezek az elemek. De nyilván ez egy komplex téma, óhatatlanul maga után vonja, hogy az egész iparág kialakulása és támogatottsága erősen kapcsolódik a kultúrpolitikához.
A Dope Calypsoval az előző három lemezeteket nem is itt vettétek fel, hanem Olaszországban. Mi ennek az oka?
Az első lemezünket itthon rögzítettük, de képtelenek voltunk megkevertetni, mert vagy nem találtunk embert, vagy nem dolgoztak időre. Elegünk lett az egészből. Az interneten, gyakorlatilag random keresgéléssel megtaláltuk a T.U.P. Studio-t Bresciában, Olaszországban. Kiküldtünk nekik egy dalt azzal, hogy ezt és ezt szeretnénk, mondták, hogy rendben, szerdára meglesz a mix. Szerdára tényleg ott volt, majdnem hibátlanul, úgyhogy odaadtuk az egész lemezt. Ez annyira jó élmény volt, hogy később az új lemezeket már itt vettük fel. Ennek már három éve.
Ilyen rosszak az itthoni állapotok?
Elképzelhető, hogy lett volna itthon is ilyen lehetőség, csak nem kerestünk eleget, vagy nem volt elég pénzünk, nem tudom. Magyarországon az is probléma volt, hogy sokan nem értették, hogy mit szeretnénk, hogy mi ez az egész zeneileg. Az a durva az egészben, hogy a kinti stúdió sem egy kilencszáz négyzetméteres ultraprofi hely. Persze iszonyat jó cuccaik vannak, és a srácok a leghozzáértőbb emberek, akikkel valaha találkoztunk, de konkrétan Brescia külvárosában, egy vasútállomásnál vannak, egy albán autószerelő műhely mellett. Tehát a körítés pontosan ugyanolyan rossz, mint Budapest bármelyik külvárosában, viszont hangulatában és szakmailag verhetetlenek. Ráadásul árban útiköltséggel együtt körülbelül ugyanott vagyunk, mintha itthon egy top kategóriás stúdióba mennénk.
A legújabb korong, a Chaka Chaka felvételéhez kaptatok támogatást a Nemzetközi Kulturális Alaptól, ami körül elég sok botrány volt mostanában. Te, hogy látod az egész NKA ügyet?
Én szeretem az NKA-t, adnak nekünk pénzt, ha jó pályázatot írunk. Viccet félretéve, ez is egy rendkívül összetett kérdés, tulajdonképpen félinformációkból lehetne azt mondani, hogy mindenki mutyizik és hasonlók, erre nem látok rá. Eddig akárhány zenekarnak pályáztam, ha szakmai indokokkal rendesen alá volt támasztva, hogy mire kell a pénzt és utána az elszámolást is rendesen beadtuk, mindig elnyertük a támogatást. Amikor éreztem, hogy a pályázat nem 100%-os és aztán nem is kaptuk meg támogatást, azt a magam részéről mindig úgy éreztem, hogy rendben van.
És a pénzügyi vitákról mi a véleményed?
Abszolút megértem, hogy van, vagy volt egy éles, szinte már filozófiai vita arról, hogy az NKA pénze kié volt, és hogy azt az Artisjustól vették el. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy tökéletes biztonsággal azt tudjam mondani, hogy bárkinek igaza van. Viszont azt a dolgot elegánsan elfelejtjük, hogy könnyű az NKA-t szidni politikai vagy más szempontból, de például Szlovákiában vagy Romániában egyáltalán nincs támogatási rendszer. Úgyhogy lehet úgy is nézni, hogy oké, nem mindenkinek a legmegfelelőbb módon, de el van különítve erre pénz. Enélkül a zenekarok nagy része lehúzhatná a rolót, mert piaci alapon nem lehetne megoldani a dolgokat. Egyébként most a szakmai kollégiumokkal, - és azzal, hogy ott gyakorló zenészek meg menedzserek vannak -, azt remélem és gondolom, hogy egyre jobb lesz a helyzet az NKA-n belül.
Visszatérve a Dope Calypsora, mik a terveited a jövőre nézve?
Beválogattak bennünket az Eurosonic Festival-ra, úgyhogy január 19-én játszottunk Hollandiában. A tervek szerint lesz fellépésünk Szlovéniában, Csehországban, Lengyelországban és Horvátországban is, de ezekkel kapcsolatban még szinte minden képlékeny. Az a helyzet, hogy ez valahol szerelem, valahol pedig üzleti vállalkozás is, csak hát az utóbbit kicsit egyenesbe kell még hozni. A terv nagyjából most ez, illetve az ötödik évre szeretnénk kiadni egy ötödik korongot. Ezeken kívül megyünk Ivánékkal, pont az NKA-s előzenekari támogatás keretein belül hét vagy nyolc állomásra Magyarországon, és remélem, hogy fesztiválok is lesznek.
Képek:innen
