A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon

Frida Kahlo élete és munkássága a tömegkultúra tükrében

2020. augusztus 14. - KomMédia BME

Frida Kahlo, a mexikóvárosi festőművésznő a 20. század egyik legemblematikusabb alkotója, akinek alkotásai már korában is rendkívüli népszerűségre tettek szert, a ’70-es évek feminista megmozdulásai során pedig valóságos ikonja lett a tüntetőknek. A 2002-ben jelent meg az életéről szóló film, a Frida, amely újra felizzította emlékét. Évekkel később pedig a festőnő kimozdulva a múzeumtérből táskákról, ruhadarabokról, füzetekről, kulcstartókról köszönt vissza lángra lobbantva ezzel egy új trendet, amely középpontjában egy autentikus mivoltáért harcoló, büszke, erős, fizikai és mentális nehézségeken magát túlküzdő hősnő áll. Kahlo emléke azonban nemcsak egy formaldehidbe mártott, hibátlan relikvia, hanem annál sokkal több. Életének számos aspektusa mellett megyünk el szó nélkül, a festőművésznő tömegkultúrává való meszesedése ugyanis nem egyenértékű teljes körű ismeretével. Hogyan lehet, hogy szemet hunyva életének sötétebb oldalai felett példaértékű alkotóként emeljük a művészet legnagyobbjai közzé? Minek a hatására válhatott trenddé, amikor életvitele, mentalitása és stílusa jelentősen eltér a mai víziószerű ideáljainktól? Mennyiben hasonlít a giccsnél megfigyelhető jelenséghez, ami olcsón kaphatóvá teszi a művészeti felsőbbrendűség irigyelt érzését? 

Kahlo a perspektívák keresztmetszetében

Frida Kahlo életét legalább három különböző perspektívából lehet megközelíteni, amelyek csupán felületes áttekintéssel is magyarázatot adhatnak arra, miként válhatott a festőnő a 21. századi fiatalok trendjeinek központjává és példaértékű bálványává. Kahlo a szemünkben lehet egy mindenkitől független, testi megpróbáltatásokon átesett, mégis magára találó kalandor; lehet egy autenticitásra törekvő, önmagáért és a kultúráért harcoló, női mivoltát kincsként őrző, megmásíthatatlan hős; de lehet egy hangját visszafojtani képtelen politikai élharcos, aki a közéleti témák mellett bátorkodik olyan társadalmi kérdéseket is a vászonra vinni, mint a “gyengébbik nem” szerepe, a szexualitás vagy a gyermeknélküliség.

frida_1.jpg

Vonalrajz Frida Kahlóról (ismeretlen szerző, forrás: Pinterest)

Kahlo 1907-ben született Mexikóvárosban, egy igen szegény családban. Az anyagi nehézségeket bonyolította, hogy a kis Frida hatévesen elkapta a poliovírust (járványos gyermekbénulás), melynek következményeképp bal lába deformálódott. Egyetemista korában egy közlekedési balesetben egy kapaszkodórúd keresztülszúrta Frida derekát, ezzel maradandó sérüléseket okozva a gerincében és a medencéjében. Életben maradásának komoly ára volt: három hónapig, teljes testét fedő gipszben volt kénytelen ágyban maradni, csavarok és drótok hálózták be a testét, és egész életén át végig kísérték a fizikai fájdalmak, amelyek a tragédia maradványaiként nyomasztották őt. A gyermekvállalásra képtelenné vált, tehát nemcsak a fizikai fittségét vesztette el, hanem a családalapítás lehetőségétől is megfosztotta a sors. Az orvosok tiltása ellenére nem egyszer próbálkozott a gyermekvállalásával, minden megpróbáltatás és sérülés ellenére hitte, hogy teste képes befogadni egy utódot. 1950-ben amputálták az egyik lábát, ami örökre ágyához kötözte őt, mely mellett a fájdalomcsillapító pirulák dobozai őrködtek a festőnő felett. Kahlo fájdalmait pontosan nem érezhetjük át, de a testképzavarok világában a tökéletes testtől való megfosztottság, olykor túlzó emóciója mégsem áll olyan messze tőlünk. A festőnőt elszenvedett tragédiái azonban aligha akadályozták meg bármiben is. A poliovírust követően előszeretettel öltözött férfinak, a hosszú nadrágok ugyanis eltakarták formáját vesztett lábát. Ez a játéknak induló jelmezesdi talán gyökere volt későbbi, nőkkel folytatott viszonyának, amit részben a férjétől való elválás okozta depresszió izzított fel. Súlyos balesete következtében az ágyban töltött időt festéssel ütötte el, ami végérvényesen is elsodorta őt a korábbi orvosi pályától a művészeti élet ecsetvonásai felé. Amputált alsó végtagja nem lehetett oka annak, hogy lemaradjon első kiállításáról, így ágyon érkezett a nyitóestre. 

Kahlo életének nehézségeit ismerve talán még inkább felértékelődik az autentikus életvitelre való törekvése. A nála 20 évvel idősebb Diego Riveraval folytatott házassága korántsem volt szokványos, leginkább a “se veled, se nélküled” kifejezés illette viharos kapcsolatukat. Rivera hétköznapjainak egyenletében a házasság szentsége nem volt egyenlő a testi örömök nyújtotta, változatos kalandokról való lemondással. Kahlo szemet hunyt társa valóban mindössze ösztönöktől, mintsem szerelmi emócióktól vezérelt félrelépései felett, de Rivera Frida húgával folytatott viszonya mellett már nem tudott elmenni szó nélkül. Egy éves elválásuk időszakában ő is belevetette magát a nemi élet hullámaiba, de végül mégis csak Rivera partszakaszán kötött ki egy újbóli házasságkötést követően. Kahlo mindenhova követte festőművész férjét, aki némiképp nagyobb elismerésre tett szert az állami megbízatások révén. A New York-ban tett látogatásuk népszerűséget és biztos anyagi jövedelmet vázolt a szemük elé, de Kahlo nehezen barátkozott meg a modern élet központjának mentalitásával. Szinte már-már törtető lendülettel viselte a mexikói ruhakölteményeket jelezve, a nagyvárosi lét nem csorbíthat valódi kultúráján, hazája hagyományán.

Kahlo kiállása önmagáért, a nemzeti értékekért és a tiszta szerelemért példaértékű, ám magánéletének pár aspektusa azonban mégis megkérdőjelezi, hogyan válhatott a nőiség ikonosztázává. Egy férje hűtlenségét feltétel nélkül elfogadó nő, aki társa elismertségéért követi őt a kontinens másik végére is – függetlenül attól, hogy ez az ő kedvére válik-e vagy sem – már kevésbé illik bele a ’70-es évek feminista mozgalmainak törekvéseibe. Kissé olyan, mintha Kahlo életének ballépéseit kitöröltük volna, és csak azt helyezzük előtérbe, amik az aktuális érdekeinknek megfelelnek. Arról nem is beszélve, hogy a “hangját visszafojtani képtelen politikai élharcos” tulajdonképpen a Kommunista Párt büszke támogatóját takarja, aki olyan sajátos lelkülettel osztotta a marx-i ideákat, hogy utolsó festményén saját magát Sztálin arcképének társaságában vitte vászonra. Továbbá a kommunista tisztogatások célpontjává vált, hasonló nézeteket való Trotzkij Kahlo otthonában kért menedéket az alkotótól, mi több, az ágyában is megfordult.

frida_3.jpg

Önarckép Sztálinnal (Frida Kahlo, 1955, forrás: Pinterest)

Mindezzel nem azt kívánom bizonyítani, hogy Kahlo elismertsége életének vakvágányai folytán kétségbevonható, sőt. Mindössze arra szeretnék rámutatni, hogy a már trenddé avanzsált festőnő múltjában aligha merítkezünk meg, inkább csak a lábujjainkat mártjuk bele sorsának zavaros vízébe, megfosztva magunkat ezzel az igazi “Frida-élménytől”. A festőnő továbbélése a művészeti élet ezen ágának virágzásának, újjáéledésének tudható be, ami ha felületesen is, de betekintést ad a fiatalok számára a történelem egy kiemelkedő személyiségének alkotásaiba. Kahlo 21. századi reneszánsza azonban szó nélkül siklik el olyan tények mellett, amik nemcsak árnyaltabbá tennék a Frida-jelenséget, de könnyebb és mélyebb megértést biztosítanának számunkra művészetének értékelése során. Kell, hogy oka legyen annak, hogy Kahlo tömegkultúrába való transzplantálódása csak részlegesen, mégis annál sikeresebben zajlott le, homályban hagyva életének számos részletét.

„Freeda” Kahlo szárnyalása

Ahhoz, hogy megértsük a Frida-trend kialakulásának okait, érdemes hátrébb lépnünk, és a jelenséget a design, valamint a tömegkultúra víztükrében megvizsgálnunk.

A Frida-trendet olyan termékek és az alkotó sajátos stílusából feltámasztott design teszi ki, amelyek kimozdulva a múzeumtérből közelebb hozzák a képzőművészetben kevésbé jártasak személyeket is a munkásságához. A mexikói minták, a virágözönök, az örömtelinek gondolt halál koponya motívumai, a hosszú, bő szoknyák (amik anno Kahlo sérült lábát voltak hivatottak takarni), az összenőtt, bozontos szemöldök természetes vonulatai, valamint a színes ecsetvonások kavalkádja mára már táskákon, kulcstartókon, ruhadarabokon, de még plüss figurákon is viszontláthatók. Kahlo stílusa beitta magát a tömegkultúrába és a 21. század legnagyobb trendjeinek magasságába emelkedett, csak úgy, ahogy Klimt szecessziós ismertetőjegyei is nyomokban továbbéltek a giccs lassú, örökéltű lépteiben.

frida_5.jpg

Eladásra szánt, falra akasztható, modern festmény (Devine Paintings, 2020, forrás: Pinterest)

Frida és a termékelmélet

Fontos azonban tisztázni, mit értünk pontosan a “termék” alatt. A Magyar értelmező kéziszótár szerint “az emberi munkának valamely szükséglet kielégítésére alkalmas eredményei”. Ebből feltételezhető, hogy csak úgy, ahogy a minket körülvevő termékek legjava, a Frida-trenddel felöltött tárgyak is hivatottak valamilyen célt szolgálni. Az említett termékek sorának is találhatunk ilyen hivatottságot: a táska értékeink hordázására, a kulcstartók kulcsaink egy helyen tartásárára alkalmazhatók, a ruhadarabok a megjelenésünket biztosítják, a plüss figurák pedig játékeszközök. Ami a Kahlo dizájnnal felruházott termékeket megkülönbözteti mondjuk a mosógéptől vagy a porszívótól (amiket ugyanúgy egy cél érdekében, termékként használunk napjaink során) az az érzelmi többlet, az emlék, ami hozzá köt, és az kódolt tartalom, amivel üzenni tudunk a világ felé, ezzel lehetőséget biztosítva magunk számára a kibontakozásra, az önbeteljesítésre.

Kétségtelen, hogy az utóbbi időszakban a termékek érzelmi és szociális hatásai kibontakozni látszottak, hiszen a piaci verseny szinte már-már kötelezővé tette, hogy a kivitelezők bizonyos termékkategóriák esetében az emberközeliségre alapozzanak. Ennek következtében sok termék olyan tulajdonságokat hordoz, amik önmagukban is motiválnak minket a megvételükre, a birtoklásukra függetlenül attól, hogy valóban szükségünk van-e a használatukra vagy sem (Bauer, Lissák és Horváth 2000). A tárgyak kivitelezésük, dizájnjuk folytán véleményt formálnak a befogadóban, megragadják a potenciális vásárlók tetszését, majd birtoklásuk folytán társadalmi és kulturális hovatartozásról tehetnek tanúságot, de korképként is kiválóan őrzik évtizedek idők múltán elporladó stílusát (Horváth, 2001). Értékek, miközben értékeket közvetítenek a világ felé is. Az erős dizájn jellemzőkkel felruházott termékek nemcsak az alapvető funkcióknak tesznek eleget, hanem kapcsolatot építenek ki a felhasználóikkal (Cova, 1993, 1996). Azok a termékek, amelyek nem rendelkeznek ilyen adottságokkal, a meg-megújulással tarthatják fent a piacon korábban elfoglalt pozíciójukat (Bloch, 1995).

A Frida-trend legtöbb esetben olyan termékekre alapoz, amikre ugyan nincsen feltétlenül szükség, emberközelisége folytán mégiscsak vásárlásra ösztönzi nemcsak a képzőművészet és a festőnő rajongóit, de azokat is, akiknek egyszerűen csak tetszik Kahlo egyedülálló stílusa. A Kahlo-dizájn ugyanis olyan kulturális értékeket magában őrző és közvetítő, jellegzetes vonásokkal kooperál, amik nemcsak az erős dizájn jellemzőket hivatottak szolgálni, de önmagukban is birtoklásuk vágyát ébresztik fel bennünk. Nemcsak egy ismert korszaknak állít emléktáblát, de a minimalizmus korában igazi felüdülés a burjánzó formák és minták kavalkádjában való kalandozás. A Kahlo-stílus tökéletes eszköz az emberek közül való kitűnésre, ami a közösségi oldalak “trendjeiben” búvárkodó, egyediségre, valamint figyelemre éhes, 21. századi fiatalok valódi kéjvágya. Annak ellenére, hogy a trend termékei erős dizájnjellemzőkkel rendelkeznek, a meg-megújulásra is hajlandóságot mutatnak. Az eredeti, vászonra vitt személyes életérzések, sorsbeli mérföldkövek és társadalmi kérdésekben való állásfoglalások a ’70-es években a nőjogi mozgalmak zászlaja lett. Majd később készült egy nagy sikerű életrajzi film, ami újra felelevenítette a festőnő emlékét, aki mára pedig trend lett. Kahlo neve az idők folyamán folyamatosan megújul, alkotásai színesebbnél színesebb célt hivatottak szolgálni.

frida_6.jpg

Rebekka Ruetz "Touch of Frida" tavaszi-nyári kollekció, Berlini MBFW divatbemutató (Fashion Fou, 2015, via

A Kahlo-termékek megkérdőjelezhető tulajdonsága némiképp egy sikert biztosító jellemző. A fentebbi elméletek szerint ezeknek a tárgyaknak a birtoklása társadalmi és kulturális hovatartozásról tehetnek tanúságot, ám pont ez az, ami olcsón megszerezhetővé teszi az intellektuális felsőbbrendűség irigyelt érzését. Kahlo ecsetvonásait magunkon viselni némiképp olyan, mintha nemcsak (szó szerint) magunkra rántottuk volna a példaértékű autenticitását, de mintha azt is üzennénk, “művelt vagyok, mert ismerem és magamon hordom Fridát”. A valóság azonban az, hogy Kahlo életét rendkívül kevesen ismerik igazán. Ahogy írásom elején is ismertettem, a köztudatban Kahlo egy erőből kimeríthetetlen, női mivoltáért bármivel szembeszálló, a társadalmi kérdések farvizén evező élharcos, akinek kiállása példaértékű egy olyan világban, ahol az imént felsorolt értékek felfedezésére igencsak méretes nagyítóra lenne szükség. A Frida-termékek ugyanis stílust, dizájnt és lehetőséget adnak az önkifejeződésre, valamint az érdekeink képviseletére, de képzőművészeti tudást nem biztosítanak. A művészek képkeretből való kiemelése ugyan nevük örökéletűségével, de életük és valódi személyiségük egy részének elvesztésével is jár. A művészeti élet szereplőinek tömegkultúrához való hozzárendelése tehát képes más képet kialakítani az adott személyről (Heller, 2014).

Élet eladva: az önéletrajz szerepe a tömegkultúrában

A Frida-trend nemcsak a piacgazdaság megközelítésében vagy társadalmi viszonylatokban feltérképezhető, hanem értelmezhető a tartalmi többlet perspektívájából is. Kahlo élete valóban olyan aspektusokkal rendelkezik, amelyek nemcsak irányt mutathatnak, hanem példát is statuálhatnak. Szükség van olyan emberekre, akikre lehet hivatkozni, akikben lehet hinni és akiből lehet erőt meríteni. Nem véletlen az sem, hogy az önéletrajzok és az azokból merítkező alkotások szerepe jelentősen megnőtt az utóbbi időben. Jürgen Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című művében azt írta, hogy a “nyilvánosság az egyéni élettörténetek közzétételének a szférájává válik” (1999:254.), ez ma pedig ezerszeresen igaz. 

Az önéletrajzok körülbelül az 1980-as évek környékén hódították meg a tömegkultúrát, az új technológiák által pedig nagyobb teret vívtak ki maguknak. Itt nemcsak irodalmi memoárokra kell gondolni, hanem többek között a különleges életutakból avanzsált trendekre és a közösségi oldalak platformjaira is, amik szintén saját “önéletrajzunk” megörökítésére, megosztására szolgálnak. A kutatók érdeklődését az önéletrajzi művek iránt két “típus” tarthatja tartósan fent: az adott személy a történelem “felkentje” vagy épp ellenkezőleg, egy olyan háttérbe szorult, marginális csoport tagja, aki a közösség előjárójaként a történelem által kiemelt személyekkel szemben a csoport jelentőségét bizonyítja (Gács, 2014). Hogy pontosan Kahlo melyik csoportba tartozik nehezen eldönthető, hiszen a képzőművészet felkent alakja, de talán pont azért, mert egy olyan (mai napig) elnyomott kultúra része, amely kibontakozásra aligha kapott szerepet a művészet világszínpadán, valamint azt a nemet képviseli, amit sokan bélyegeznek gyengébbnek, kiszolgáltatottabbnak és sikerre jogosulatlanabbnak. Az ellentmondások megelőzése érdekében azonban fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ma már az “élettörténetek kollektív anarchizálása” jellemző (Gács, 2014), ami lehetőséget ad olyan életutak reflektorfénybe kerülésére is, amik nem rendelkeznek a fentebb említett tulajdonságokkal. Így nemcsak kiemelkedő személyiségekkel vagy az elnyomottak képviselőivel, hanem egészen hétköznapi egyéniségekkel is megismerkedhetünk.

Frida Kahlo önéletrajzának fókuszba kerülése tehát egyrészről magyarázható szakértői szemmel, a képzőművészeti felkentség és az elnyomott csoportok képviseletével, de általánosan kielégíti a közönség életutak megismerésével kapcsolatos vágyát. Kahlo önéletrajza azonban, ahogy már említettem, nem maradt fent maradéktalanul, sok részlete felett elsiklunk. Ez némiképp a tömegkultúrába való implantálódásával, saját érdekeink képviseletével, valamint az önéletrajzok általános népszerűsödésével magyarázható, mely folytán életének momentumai könnyedén vesznek el a számon tartott sorsok éterében.

Nem trendi trend: idill, szecesszió, giccs

A Frida-trend esetében megfigyelhető jelenségek azonban más művészekre, stílusokra is kiterjeszthetők. Úgy siklunk el Kahlo életének jelentőségteljes részletei felett, úgy alakul át újra és újra művészetének célja, valamint úgy teszi elérhetővé az intellektuális alapot, mint a szecesszió jegyeit nyomokban magán viselő giccs is.

Mit jelent az, hogy giccs? 

A “giccs” szó etimológiájának vizsgálata számos feltételezést tár szemünk elé a fogalommal kapcsolatban. Nevének eredete nem teljesen világos. A legvalószínűbb elképzelés szerint azonban a német „verkitschen”-ből ered, ami azt jelenti: olcsón eladni (Komlós, 1931). Ebből már könnyedén kikövetkeztethető, hogy egy olyan stílusról van szó, ami valamit igen könnyen elérhetővé tesz. A giccs a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni, a mélyreható bánatot vagy a magasságokba röpítő, mámoros szerelem érzetét. Ezeket azonban túlságosan könnyen, egyszerű eszközökkel tálalja, amitől a rangos emóciók egész sorának íze csap át az édesből a savanykás, kesernyés irányba. A giccs ugyanis minél nagyobbra, magasabbra törekszik, annál többet zuhan a mélybe. A valódi érzések pedig csak épphogy láttatják magukat, de megérinteni minket már nem képesek.

Az aranyba burkolt, csillámtól szikrázó szobrok, a színek kavalkádja, a víziószerű idillikus képek, háborítatlan, ember lábnyomától mentes tájak egyszerű eszközök ahhoz, hogy valami magasabb rendűt, valami méltóságteljesebbet közvetítsen. A művészet eszközeivel élve a giccs képes a felsőbbrendűség érzését megidézni és egyszerűen olvad bele a tömegkultúrába – szuveníreken, olcsón kapható termékeken vagy a reklámipar elcsépelt fogásain keresztül. És mit nyújt? Megidéz egy kort (a romantika, a realizmus és a szecesszió vonásaival élve), egy felsőbbrendűségi érzést (az aranyozott, díszes tárgyak a drága értékek hatásával játszadoznak), de mítoszteremtő tulajdonságokkal is rendelkezik.

frida_7.jpg

Portré Adele Bloch Bauerről (Klimt, 1907, forrás: Pinterest)

A giccs nem egy légből kapott, 21. századi, sáfárkodó piaci fogás. Vergilius idilli költeményei, majd később a 15. századi olasz festők tájképei még nem számítottak közhelynek, hiszen akkor még a béke és a harmónia érzetére törekvő alkotások egyediek és hiánypótlóak voltak egy olyan korban, amit kegyetlen emberi cselekedetek, egy római polgárháború harcai vagy épp keresztes hadjáratok kereteztek. Később az idill megteremtése visszaköszönt a klasszicizmus, a romantika, de némiképp a realizmus oltárán is, ám ezek többlet mondanivalóval ruházták fel az eredeti elképzelést. Egyik irányzat a szabályszerűségre, az élet tisztaságára, másik a szabadság, utóbbi pedig a valóság hangsúlyozásában kereste a békés élet válaszát. A szecesszió a “művészetből való kivonulásával” azonban lecsupaszította az alkotásokat ezektől a vonásoktól, és visszatért a szemet és lelket egyaránt melengető emóciók, olykor mögöttes tartalom nélküli ábrázolásához. Ez később a giccs forrásául szolgált. Babits szerint a történelem kézfogások sorozata, és nincs ez másképp a képzőművészettel sem. A kezdeti idill újra és újra átalakult, majd a tömegkultúrába olvadva vakvágányra futott. Ennek eredményeképp a szecesszió – ami önmagában nem bírálandó irányzat – valódi értékei, és alkotói kissé feledésbe merültek vagy épp a kritikus szemléletek kereszttüzébe kerültek.

Ijesztő a hasonlóság az idillikus ábrázolás giccsbe való fulladása és a Frida-trend között. Mindkettő eleinte magasztos értékeket való, egyedülálló alkotásokat őrző kincsesláda volt, amely formája nem egyszer átalakult, míg egyre inkább kihulltak abból a valódi mondanivalók és értelmezések kincsei. Ugyan a Frida-trend még nem fordult a giccs útjára, tehát még egyáltalán nem egy untig unt, főleg negatív megítélésekkel felruházott, elcsépelt fogás, amivel könnyen bekebelezhető az értelmiségre vágyó társadalmi osztályok legjava. De ki tudja, vajon a jelenleg a piaci rést kitöltő, önös érdekeinket szolgáló Frida nem kerül el hamarosan az alsó polcra?

„A legfontosabb, hogy ne legyenek illúzióink” (Frida Kahlo)

Frida Kahlo képzőművészeti jelentősége megkérdőjelezhetetlen, más-más perspektívából alkotott képe pedig érdekes értelmezéseket kínál. Kahlo a szemünkben lehet egy önmagáért és a kultúráért küzdő, a női jogok megmásíthatatlan élharcosa, lehet egy mindenkitől független, testi megpróbáltatásokon átesett, önbecsülését nagyra tartó hős, esetleg lehet egy hangját visszafojtani képtelen politikai aktivista, aki a legszentebb társadalmi kérdésekben kiált. Bárhogy is közelítsük meg, Kahlo a társadalom széles rétegeihez képes szólni, példát statuálni, utat mutatni és inspirálni, miközben alkotásai mélyreható kérdésekkel kooperálnak. Kalandos, olykor zűrös fordulatokba fúló életéből lehet értéket meríteni és tanulni egyaránt. Kahlo életének és művészetének pontos, feltáró értelmezéséhez azonban teljes körű ismeretekre van szükség. Igazi megértést, igazi többletet csak így nyerhetünk.

A Frida-trend azonban nem ennek a többletnek az elérésére és kínálására törekszik. A termékekben ugyan Kahlo továbbél, jelleme némiképp csorbul. A Frida-trend eszközei esélyt adnak számunkra a kibontakozásra, az értékközvetítésre és a műveltség jóleső emóciójának kisugárzására, miközben azonban naivan elfed előlünk olyan aspektusokat, amelyek mindenképp árnyaltabbá tennék a festőnőről kialakult képet. A képzőművészeti alkotók és alkotások tankönyvekből való kiemelése közelebb hozza az emberekhez a művészetet, de túlzott, olykor önös érdekekre alkalmazott felhasználásuk olyan mederbe sodorhatja a folyamatot, mint a szecesszióból kiinduló giccset is. A képzőművészeti tudás egy érték, amely megszerzéséhez őszinte kíváncsiságra, széles látókörre, tudásmorzsákra éhes nyitottságra van szükség. Minden más, ami mindezt könnyen megkapható termékekkel próbálja elérni, csupán csak hamisítvány.

A bejegyzés szerzője Kiss Anna, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

konzerv.png

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konzervtelefon.blog.hu/api/trackback/id/tr9316128730

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2020.08.15. 16:43:10

Ízlésterror.

Vagy inkább a Krokodil Dundee 3. idevágó, picassoról szóló bölcselkedése...

enrikokaruszo 2020.08.15. 17:07:24

széles tömegek számára felfogható, hiszen önmagával foglalkozott egy életen át
képei figurálisak, nem lép messzebb a láthatónál
harsány színek, erős kontrasztok
mi kell még:)

neurotikus bunkocska 2020.08.15. 17:47:55

Erdekes elemzes, abban nem vagyok biztos, hogy a viselok tobbsege ne ismerne a muvesz eletenek minden reszletet, illetve, hogy nem lennenek ezzek bekeben, vagy, hogy ezek a reszletek "sotetek" volnanak a viselok szamara. Szerintem a trendet buszken viselo rajongok kozott eleg keves olyan van, aki szamonkerne, hogy miert fogadta el ferje hutlenseget feltetel nelkul, vagy, hogy ez osszeegyeztethetetlen volna a feminista ikon statusszal. Altalaban ez nem "elete ballepesenek" van elkonyvelve, hanem egy no szeretetre es elismeresre vagyasanak, es altalaban nem ot szoktak "hibaztatni" erte, hanem a patriarchatust :)

Ahogyan altalaban kommunista mivolta is szeles korben ismert egyebkent (bar nem tudom, Theresa May mit gondolt amikor fridas karkotot vett fel egyszer :D), de a rajongok szamara altalaban ez sem feltetlenul a sotet oldalanak van szerintem titulalva, el kell fogadni, hogy nem mindenki szamara jelent ez rossz emlekeket, foleg nyugaton, ahol kevesebb brutalis emlek el elenken a sztalinizmusrol, annal inkabb a kapitalizmus sotet oldalarol, foleg a "millennial" generacio altal tapasztalt karrier es lakhatasi kilatastalansagrol, igy a fridas cuccok akar ennek az altalanos "rendszer" elleni tiltakozasnak is lehetnek a szimbolumai (ironikusan tovabbi olcso kapitalista cucc formajaban persze). Azt lehet vitatni, hogy ennek mennyi ertelme van, es, hogy mennyit er el egy ilyen ikont valasztani erre a problemara valaszul, en csak azt az egyet ketlem, hogy akik ezt az arcot valasztjak, azok valoban ne ismernek, hogy Trockij szeretoje volt pl. vagy ilyenek.

Szerintem a "sotet oldala" nem nem ismert, hanem azzal egyutt tudatosan vallalt dontes a fogyasztok reszerol.

Mas: nekem van egy elmeletem arra, hogy a szecesszio miert valt ekkora giccse,

neurotikus bunkocska 2020.08.15. 17:59:54

Mas: nekem van egy elmeletem arra, hogy a szecesszio miert valt ekkora giccse, es ez foleg Magyarorszagra igaz, de egesz Europaban ezek voltak a boldog bekeidok, itt foleg errol van szo szerintem, azon kivul, hogy kb ez volt az utolso olyan idoszak a muveszet torteneteben, amikor kozertheto, fogyaszthato, a kepzeletnek, dekoracionak mar szabad teret ado de meg nem teljes absztrakciot igenylo muveszet uralta a vizualis kulturat. Magyarorszagon ugyanekkor keszult elo a nagy budapesti "millennium" projekt, es a videki varosokra is rendkivul sokat koltottek. Megvolt a Nagy-Magyarorszag es haborutol mentes, es volt valamifele varosi polgarsag is.

Emlekeznek ra, hogy mekkora sor volt a szepmuveszeti elott a Monet kiallitasra? Ez van, a 19. szazadra vagyik mindenki, szinte mindenki ezt sirja vissza es az egesz "beautiful city Budapest" fele turizmus is leginkabb ennek a korszaknak a szepseget marketingeli :)

Ez van. Nem mindenki van ezzel igy azert, a skandinavoknak pl sokkal inkabb a 60as evek modern designja kezdett elgiccsesedni, mert az volt az az idoszak amiben mindenkinek jo volt, es nekik a marimekkobol van mindenkinek :)

Azzal lehet vitatkozni, hogy ez mennyire pozitiv vagy negativ, vagy, hogy ezzel mit lehet kezdeni es hogyan lehetne mas iranyzatokat nepszeruve tenni, vagy kell-e azt eroltetni, de szerintem itt ebben van a lenyeg.

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2020.08.15. 23:15:23

Önarckép Sztálinnal -- ez mindent elmond. A kommunisták rengetek pénzt költöttek el (amit persze a saját állampolgáraik éheztetésével kerestek meg) marketingre. Picasso is emiatt volt túlhypeolt. Megérni a komcsik seggét nyalni, ez a tanulság.