35 évvel ezelőtt, április 26-án következett be az emberiség által okozott egyik legnagyobb műszaki katasztrófa. A csernobili atomerőmű-balesetet számos könyv, regény, dokumentumfilm és fikciós alkotás dolgozta fel, mégis az amerikai – brit koprodukcióban készült, Johan Renck által rendezett Chernobyl (2019) című  sorozat lett az az alkotás, amely nézők sokaságát kötötte a kanapéhoz. Sokakat foglalkoztat, hogy mi az elsöprő siker oka. Hiteles alkotás a történet feldolgozása és a mondanivaló szempontjából? 

A siker nem csupán a baleset bemutatásából, hanem a körülmények és a mikéntek ábrázolásából adódik: de milyen képet állít fel a a sorozat az egykori Szovjetunióról és az ottani intézkedésekről? Megkérdőjelezhető a hitelesség akkor, ha olyan képkockákat látunk, mint az alagsori termekben összegyűlt tanács, akik folyamatosan ideológiai jelmondatokkal dobálóznának, ahelyett, hogy megoldanák a problémát? Mi helyzet a vodkával színig telt poharakkal, amelyeket a helyiek rezzenéstelen arccal kortyolgatnak? Vagy a katonák herevédőivel és a meztelen bányászok történetével. 

Korhű korhangulat?

A Csernobil minisorozatban öt részen keresztül láthatjuk, ahogyan a fikció és a valóság összekeveredik, témája miatt a filmkritikusok történelmi- és katasztrófasorozatként is számontartják. A sorozat megpróbálta nyíltan a robbanás okozta káros sugárzás hatásait: feszültséget, félelmet és izgalmat kelt a diegetikusés a nem diegetikus (fiktív világon kívüli) hangokkal is, melyek telítve vannak a horror és a thriller elemeivel. Mivel a Csernobil nem dokumentumfilmként van kategorizálva – tehát nem ismeretterjesztő sorozat – ezért joggal használhatta a fikciós műalkotások elemeit: tehát, a valóságot szabadon eltúlozhatja dramaturgiailag. A televíziós sorozat esetében mindez kiegészült a szovjet világot felcimkéző, sztereotipikus vonások használatával.

A sorozat sikeresen adta át a kor hangulatát: ezt a helyszínek és a díszletek megválasztásával, valamint a karakterek ábrázolásával értek el a készítők. Az első képsorokban premier plánban mutatják Legaszov lakását, ahol ott van egy cirill betűs irattartó, amely a mai napig megtalálható minden szláv papír-írószer üzletben. Az óra, a gáztűzhely, a hűtő, a lakás előtt parkoló autó mind arra a korra utal, amelyben a sorozat játszódik. 

(via)

Mindezek ellenére Legaszov lakása több olyan kritikusnak is szemet szúrt, akik a sorozat történelmi hitelességét bírálták: a férfi a felső tízezerhez tartozik, így a sorozatban ábrázolt lakása nem felel meg a valóságnak. 

A csernobili atomerőműben és a kórházakban dolgozó szereplők munkaruhája pontosan megfelel azoknak a munkaruháknak, melyeket a '80-as években hordtak az ott dolgozók. A vodka és a cigaretta gyakori megjelenésére pedig úgy tekinthetünk, mint a szovjet társadalommal kapcsolatos, régről meghonosult sztereotípiákra.

(via)

A stáblistában több ukrán, orosz, lett, baltikumi és litván név szerepel: közülök többen pontosan tudták, hogy hogyan nézett ki 1986 Szovjetuniója. Az időszak egyik jellemzője a Hruscsov ideje alatt tervezett panellakások sokasága, melyek pontos megjelenítése annak köszönhető, hogy több jelenetet egy posztszovjet baltikumi városban forgattak. A hitelesség szempontjából fontos kiemelni azokat a kék-fehér buszokat, melyeket a lakosság kitelepítése során használtak, mivel a mai napig is használatban vannak a hasonló stílusban gyártott közlekedési eszközök. 

(via)

Ideológia vs. kárelhárítás

A minisorozat előtérbe helyezi az emberi felelősséget és a hanyagságot, mellyel a szovjet ideológiát illeti. Az 1. rész (1:23:45) a robbanás előtti pillanatot, majd az azt következő néhány órát szemlélteti. Turányi József abszurd ábrázolásnak tekinti a városi végrehajtó bizottság értekezleteit, mivel nem a kárelhárítással foglalkoztak, ahogy az a valóságban megtörtént, hanem sokkal inkább ideológiai jelmondatokat hangoztattak.

A 2. részben (Please Remain Calm) kulcsfontosságú jelenet Borisz Scserbina miniszterelnök-helyettes, és Valerij Legaszov akadémikus párbeszéde a helikopterben. Úton a felrobbant atomerőmű felé Scserbina megkéri a tudóst, hogy magyarázza el az RBMK típusú reaktorok működését – ha Legaszov nem engedelmeskedik, akkor kidobatja a helikopterből. A jelenet dramatizált és sztereotipikus elemei is rámutattak arra, hogy a sorozatnak milyen a katasztrófa tényeihez, és a szovejet világhoz való hozzáállása. A jelenet fő dramatizált eleme Scserbina és Legaszov kapcsolata, melyet a közöttük zajló párbeszéd nyomatékosít. A jelenetben látható, hogy Legaszov az a kétkedő és tudatos hős, aki nem vezető egyéniség, annak ellenére sem, hogy megvan a megfelelő tudása ehhez. Scserbina azt a szovjet miniszterelnök-helyettest típust testesíti meg, amelyet a nyugatiak elképzelnek: tudatlan, néhol felelőtlen, másokat elnyomó, fölényeskedő alak, akit csak a szovjet állami érdekek vezérelnek. A jelenet olyan képet fest a Szovjetunióról, amelyet a Nyugat képvisel és képviselt

(via)

A párbeszédről Turányi József újságíró négy tényt ír le:

1. Mivel az atomreaktorok működése, felépítése iskolai tananyag, ezért ha valaki e tudás hiányában van, az nemhogy miniszterelnök-helyettes, de még mérnök sem lehetne a Szovjetunióban.
2. Scserbina három hagyományos erőmű építését vezényelte le, még mielőtt miniszterelnök-helyettes lett.
3. A szovjet vezetésben Borisz Scserbina értett legjobban az atomenergetikához.
4. Turányi kiemeli egy viselkedési normát, mely szerint egy többdiplomás akadémikus, vagy miniszter sem engedte meg magának az ehhez hasonló magatartást.

Annak ellenére, hogy a felsoroltak megkérdőjelezik a sorozat valóságtartalmát, figyelembe kell venni azt is, hogy maga a párbeszéd annak érdekében valósult így meg, hogy a néző megértse, miről is van szó a továbbiakban.

Fokozott dráma

A sorozat több perspektívából közelíti meg a történteket: a likvidátorok, tűzoltók, orvosok, párttagok és a búvárok szemszöge mellett a tulai bányászok nézőpontja is helyet kap. Egy látványos jelenetben a bányászok meztelenül dolgoztak, miközben az atomerőmű alatt földalatti alagutat építenek, hogy lassítsák annak olvadását. Mivel a munkások nem kaptak ventilátort, ezért az elviselhetetlen meleg miatt úgy döntöttek, hogy megszabadulnak minden ruhájuktól. A valóságban viszont nincs írásos nyoma ennek, csak annyi, hogy védőruházat és kesztyű nélkül dolgoztak. A bányászok sorozatbeli meztelenségével viszont szemléltetni lehet azt az emberfeletti munkát, amelyet a likvidátorok végeztek, továbbá a drámaiság fokozása is a készítők célja lehetett.

(via)

A 3-4. rész (Open Wide, O Earth; The Happiness of All Mankind) rávilágít arra, hogy a kárelhárításhoz besorozott katonákra volt szükség. Pavelt (Barry Keoghan) a frissen sorozat fiatalt a vadászokhoz osztották be, Garo (Alexej Manvelov) és Bacso (Fares Fares) mellé. Turányi rendezői fogásként ítélte meg azt az eszközt, amelyet a katonák herevédőjeként alkalmaztak.Szöllősy Tibor orvosként volt Csernobilban, elmondása szerint ő nem találkozott ilyen védőfelszerelésekkel és nem is hallott róla, de attól még létezhetett. A fiktív herevédő a meztelen bányászokhoz hasonlóan hatáskeltő elemekként funkcionáltak

(via)

Aszódi Attilaa bejegyzésében az 5. részt (Vichnaya Pamyat) kulcsfontosságúnak tartja a történetmesélés szempontjából, annak ellenére, hogy ez a rész tartalmazza a legtöbb fiktív elemet. Ilyen például Legaszov prezentációja a tárgyaláson: a valóságban nem használta a piros és kék szemléltetőket, mivel nem is tartózkodott a helyszínen. Aszódi szerint a rendezőknek sikerült úgy ábrázolniuk a bonyolult műszaki folyamatokat, hogy azok közérthetővé váljanak a nézők számára: a minisorozat részletesen leírta az RBMK reaktor működését, a robbanás folyamatát, következményét és okait. Mindezek ellenére a Csernobil olyan képet alkotott a Szovjetunióról, amelyet a Nyugat képvisel és ezt az olyan a sztereotípiák is alátámasztják, mint az ideológiai beszédek, melyekben Leninre, a kommunizmusra, a szociális és hatalmi viszonyokra hivatkoznak.

(via)

Hogy hitelesen tudjuk értelmezni a minisorozatot és a benne felbukkanó hatáskeltő eszközöket, elengedhetetlen, hogy ismerjük annak valós történelmi, politikai és irodalmi hátterét. Tisztában kell lenni azzal, hogy ez nem dokumentumsorozat, hanem fikciós alkotás, mely lehetővé teszi azt, hogy a rendezők szabadon használják a különböző fikciós elemeket, annak érdekében, hogy drámai hatást keltsenek, miközben kockára teszik a sorozatban ábrázolt események történelmi hitelességét.

Ha érdekel, hogy mitől rémisztő a Csernobil című sorozat, kattins erre a blogposztunkra.

A bejegyzés szerzője Szántó Györgyi. a BME KomMédia mesterszakos hallgatója. 

Az HBO és a Sky koprodukciójában készült Csernobil című sorozatot a kritikusok és a nagyközönség egyaránt hatalmas dicsérettel illette. Az öt epizód a híres atomerőmű katasztrófát részben hitelesen és tényszerűen mutatja be, de persze a fiktív elemek és a dramatizálás sem hiányozhat a hollywoodi alkotásból. A sorozatban meghökkentő nyugalommal bontakozik ki a tragédia. Miért fontos a földön heverő szürke, kőszerű törmelék? Miért nem hiszik el, hogy a reaktor felrobbanhat? A Csernobil az ismeretlen és a hihetetlen fegyverével hozza ránk a frászt. Spoilerek következnek.

Valljuk be, nem sokan tudjuk, pontosan mi történt a Vlagyimir I. Lenin atomerőműben 1986. április 26-án hajnali 1 óra 23 perckor, annak is a 45. másodpercében (az első epizód címe - 1:23:45 - is erre az időpontra utal). Sőt, talán azt is beismerhetjük, hogy egy atomerőmű működésével sem vagyunk tisztában. Ez utóbbit, illetve a maghasadást és a reaktor felépítését a főszereplő, aki az Atomenergiakutató Intézet igazgatóhelyettese, kellően didaktikusan és felületesen felskicceli egy papírlapra a hozzá nem értő miniszterelnök-helyettesnek. Később azt is elmeséli neki, milyen lefolyása van a sugárbetegségnek, hogy a néző is tisztában legyen az alapvető információkkal.

(via)

Vannak azonban olyan elemek a sorozatban, melyeket a szereplők nem veséznek ki, bár ezek ugyanolyan rémisztőek lehetnek. Rosszat sejtet például a jódkapszula előkerülése és a készlet végessége: ugyanis ha a pajzsmirigyet nem telítik túl normál jódot tartalmazó kapszulákkal egy nukleáris baleseténél, a radioaktív jód bekerül az ember szervezetébe. Az ólomszkafanderben tevékenykedő elvtársakról pedig tudhatjuk, hogy a sugárbetegség őket sem kímélte, ahogyan Pripyat lakosságát sem, akik lassított felvételben nézik a távolban égő atomerőmű sugárzóan gyönyörű lángcsóváit, miközben költőien hullik rájuk a radioaktív pernye.

(via)

A horrorszerűen melankolikus látványvilág pedig abban a pillanatban kulminálódik, amikor végre szembenézhetünk a sugárzó reaktorral és annak vakító fényével. A sorozat alkotói persze ezekben az esetekben is segítik a megértést, de például a földre hulló grafitról talán kevesen tudják, hogy a reaktor felrobbanására és nem egy kisebb üzemzavarra utal.

Nem látott grafitot a földön. Nem látott, mert az nincs ott.

És ezzel elérkeztünk a második ponthoz, amivel a Csernobilnak sikerül szorongást kiváltania a nézőből: a tagadás. A szovjet párttitkárok és magasabb pozícióban lévő mérnökök rendületlen hitetlenkednek és elutasítják a reaktor felrobbanását. A szakértők és nem szakértők technológiához való hozzáállását tökéletesen bemutatja a sorozat. Gyakran előfordul, hogy azok, akik magas pozícióban vannak, és döntéseket hoznak egy-egy technológia használatáról, nagyobb bizalommal fordulnak ezek felé, hiszen nem feltétlenül ismerik a tesztelés és a napi működés részleteit, így kevésbé vannak tisztában a kihívásokkal is. Jellemző, hogy bíznak az adott technológiában, támogatják használatát. Viszont akik közvetlenül részt vesznek a tesztekben és az üzemeltetésben, alacsonyabb magabiztosságot mutatnak és jobban tisztában vannak a veszélyekkel. Ezt szemlélteti az alábbi párbeszédrészlet is a sorozatból, mely egy politikus és egy mérnök között zajlott le:

A sorozat központi narratíváját ez a nyomasztó ellentét adja a szereplők között. Az erőműben dolgozó mérnökök közül is akadnak olyanok, akik egyszerűen nem hiszik el, hogy súlyosabb baleset történt, mint egy egyszerű üzemzavar - még azután sem, hogy kollégáik szemtanúik voltak a reaktor sérülésének. Vissza-visszatérő kérdés, hogy mégis hogyan robbanhat fel egy RBMK reaktor. Mármint nem az a konkrét reaktor, hanem elméletileg mi a magyarázat erre. Miután a választ még az atomfizikusok sem tudják, így valóban nehéz elképzelni, hogy ténylegesen mi történt Csernobilban.

A sorozat hosszan időzik az igazság tagadásán, ahogyan a mérnökök megpróbálják meggyőzni a politikusokat a történtekről, az evakuáció szükségességéről és a katasztrófa potenciális következményeiről. A téves információ azonban a Szovjetunió ellensége, és ahogy a Gorbacsovot megformáló karakter fogalmazott: “A hatalmunk a hatalmunkról alkotott benyomásból jön.” (Our power comes from the perception of our power.) És talán ez a sorozat fő üzenete, elkészítésének fő mozgatórugója, hogy bemutassa a szovjet elit és még inkább a szovjet rendszer okozta veszélyeket.

Az idei nyár meglepetése Benedict Cumberbatch sorozatszínészi visszatérése a Showtime Patrick Melrose című ötrészes minisorozatában, ami a keményvonalas drogfüggőségen túl egy sokkoló családi dráma következményeit meséli el, a szerző Edward St. Aubyn önéletrajzi ihletésű regényei alapján. Terítéken a szülői gondviselés teljes hiánya.

A bejegyzés spoilereket tartalmaz.

A történet szerint a súlyos heroin függőséggel küszködő Patrick (Benedict Cumberbatch) egy telefonhívásból értesül apja haláláról, ám a gyászba fordulás és a keserűség helyett a bohém férfi önfeledt kacagásban tör ki. Innentől pedig egy delíriumos utazásnak lehetünk tanúi, amiben a brit elegancia találkozik a tengeren túli gettók, zugárusaival és a sterilnek közel sem mondható fecskendőivel. Az első rész belső monológjainak sodrása és a szétvert hotelszobák képi világa nem véletlenül emlékeztet Terry Gilliam 1998-as Hunter S. Thompson adaptációjára, hiszen a készítők komplett elemeket vettek át a kultikus, Félelem és reszketés Las Vegasban-ból. Csak itt óriás gyíkemberek helyett egy elég bizarr gyerekkori flashbacket kapunk, ahol a Hugo Weaving (Mátrix, V, mint vérbosszú) által megformált apuka karaktere hozza ránk a frászt. Habár tényleges fizikai erőszakot nem látunk a sorozatban, mégis ahogy egyre gyakrabban térünk vissza a gyermekkori képek közé, úgy válik egyre világosabbá, hogy Patrick nem az újgazdag ficsúr mivoltából adódóan nyúlt drogokhoz.

Kegyetlen szülők

Az igazán megdöbbentő háttér a második részből derül ki, ahol Patrick gyerekkorának meghatározó eseményeit követhetjük végig. A csendes és visszahúzódó kisfiú, láthatóan több félelmet érez apja iránt, mint szeretetet, ez a furcsa félelem pedig az egész családra kiterjed. A dolgok akkor kezdenek gyanússá válni, amikor először találkozunk a láthatóan szintén kábítószerfüggő anyuka (Jennifer Jason Leigh) karakterével. Nem értjük, hogy miért akar az ifjú Patrick, de még az anyuka is kiosonni a zongorázó apuka háta mögött. Mindaddig, amíg a baráti körük pletykáiból ki nem derül, hogy az apuka rendszeresen bántalmazza a feleségét és a fiát is. Ráadásul Patrick állandó játszóteréül a családi birtok bedeszkázott kútját választja és már sokszor elképzelte a zuhanást. Tapintható a feszültség a festői szépségű provence-i birtokon, ahol még a személyzet is retteg a ház meghasadt lelkű urától. Hugo Weaving karaktere minden tényleges fizikai bántalmazás látszatát mellőzve, puszta szavakkal és gesztusokkal teremt olyan atmoszférát, amiben bárki elhiszi, hogy rendszeresen erőszakolja a feleségét, de még az ifjú Patricket is. Igen, még a saját fiát is.

Igaz történet a háttérben

A sorozat alapját szolgáló regények a szerző valós traumáit idézi fel és már ezek megírása is egyfajta terápiás gyakorlatként indult. Egy epizód egy könyv történéseit dolgozza fel, Edward St. Aubyn életének különböző szakaszaiból, melyekre mind hatással volt a gyerekként elszenvedett erőszak. Habár irodalmi körökben vegyes kritikát kapott, de az adaptáció mégis nagy sikert aratott a nézőknél, és nem csak a Sherlock rajongóknál.

Benedict Cumberbatch régóta áhított szerepében kétségkívül hitelesen alakítja a traumatizált lelket, aki a züllésbe menekülve próbál felejteni a múltat. Mélyen szeretne felhagyni az önpusztító életmóddal, de az emlékek és a ki nem mondott szavak visszarántják. Patrick jellemfejlődésének legnagyobb akadálya, hogy egy ominózus gyerekkori jelenetet leszámítva egyszer sem sikerült szembeszállnia az elnyomó apjával, és így a trauma további feldolgozási fázisai is elmaradtak.

A gyerekkorban szükséges szeretetnek és odafigyelésnek pedig csak a töredékét kapta meg az anyjától, aki az egyik jelenetben utalást is tett a barátnőjének, hogy az anyagi és egzisztenciális státusz vonzatában nem is annyira egyszerű kilépni egy bántalmazó kapcsolatból.

Ami gyerekkorban történik, az nem számít

David Melrose szokatlan nevelési elvének alapja, hogy minden kisfiúként szerzett trauma a későbbiekben megerősíti majd Patricket, hiszen csak így lehet teljes értékű, mások felett álló, érzelmileg simára gyalult arisztokrata. A rivalizáló szülőként David nem akarja, hogy a fia jobb legyen nála, ezért a szavak hatalmával zsarolja Patricket és teszi mindezt, a fiú ”érdekében” úgy, hogy közben fenntartják a normális család látszatát. Az anyuka pedig harmadik, passzív félként veszi tudomásul a tényeket.

A gyermekkorban elszenvedett bántalmazások viszont kihatnak a felnőttkori szocializációs folyamatokra, a kapcsolatok kialakításától kezdve a személyes kontrollig. Habár az elhanyagolás önmagában veszélyesebb, mint fizikai bántalmazással együtt, a sorozat alatt mégis a szexuális bántalmazást megelőző, nyomasztó jelenet a legfőbb visszatérő emlék. A mérgező szülők komplex hatását leginkább Patrick, nőkkel kialakított kapcsolatainál figyelhetjük meg, hiszen ezekben a kapcsolatokban az elhanyagoltság miatt létrejött szeretethiányt igyekszik pótolni, de mivel sosem tudott megbocsátani, ezért nem dolgozta fel a sérüléseit és életmódja miatt ő maga is mérgező szülővé vált. 

Egy adag angol cinizmus

Minden múltbéli sérelme ellenére Patrick igyekszik normális életet élni. A harmadik epizódban kísérletet tesz a traumák felnőttkori szembenézésére és elmondja, hogy erőszak áldozata lett. A sérelmek leküzdésének lépései közül a kimondás egy későbbi fázis, mégis megadta a löketet egy új kapcsolat kialakításához. 

A sorozat érdekessége, hogy az egyes epizódok mellékszereplői közül kiemel egyet, akinek szintén betekintést nyerhetünk a lelki megpróbáltatásokkal teli életébe, viszont mégis hatással vannak a főhősre. Így ismerhetjük meg Patrick régi barátnőjének, Bridgetnek (Holliday Grainger) történetét, aki Patrick anyjához hasonlóan a társadalmi rangja alá rendeli a méltóságát, mégis képes megszökni a hűtlen férjétől, amivel ösztönzi a főhősünket. A csoportterápia hasznát is  legjobb barátja, a szintén függő Johnny (Prasanna Puwanarajah) által tapasztalja meg. Bármennyire is szeretne változtatni az életén, mégsem tud kilépni a saját ördögi köréből, hiszen szembeszállás helyett sokáig csak menekül a problémái elől, amin leginkább az anyjával való viszonyának rendezése tudna segíteni, legalábbis amíg nem késő…

A Patrick Melrose című sorozatot magyar szinkronnal a Cinemax tűzte műsorára, júliusban. Az angol nyelvű, feliratos trailert itt nézheted meg.

A bejegyzés szerzője Varga Gábor, a BME KomMédia alapképzés hallgatója. 

Képek: innen, innen, és innen

Néhány animációs sorozat első epizódja több mint tizenöt éve került először adásba, de azóta is készülnek belőlük új részek. És bár a japán animációk, azaz az anime sorozatok között ez nem példanélküli, a többi nemzetnél elvétve találunk ilyen alkotásokat. Ebben a posztban azokat a még ma is futó, nem japán gyártású, felnőtteknek készülő animációs sorozatokat vizsgáljuk meg, melyek a kezdetektől fogva azonos címen futnak. 

A négy leghosszabb ideje futó széria közül kivétel nélkül mindegyik amerikai – az egyiket a mai napig nem mutatták be magyar szinkronnal. Az egyes sorozatok rövid ismertetése után rátérünk arra, hogy milyen változtatások történtek az első évadok óta napjainkig. 

A Simpson család

Pilot epizódja 1987-ben mutatkozott be, 1989 óta van műsoron folyamatosan, és azóta több csúcsot is beállított: jelenleg ez a leghosszabb ideje futó animációs sorozat, impozáns, 600 feletti epizódszámával pedig már Guiness-rekorder egy ideje.  Hangvétele alapvetően nem változott az évek során, bár felnőtteknek készül, a négy széria közül ez mondható a leginkább gyerekbarátnak.

Az animációt annyiban módosították, hogy vékonyabbak lettek a körvonalak, ám a pilot epizódhoz képest ennél is nagyobb változás történt. Az egyik halloweeni epizódban Simpsonék találkoznak egykori énjükkel, afféle rémalakként: itt egyetlen képkockán tökéletesen megfigyelhető a karakterek megjelenésének változása, vagy – bátran mondhatjuk – fejlődése. A család ugyanis barátságosabb kinézetet kapott.

Bár lassan harminc éve fut a sorozat, úgy tűnik, az írók sem unják meg a készítését.

South Park

A vizsgált sorozatok közül a South Parknál telt el a legtöbb idő - összesen öt év – az első kísérleti rész és az első valódi, tévés epizód bemutatása között: az előbbi 1992-ben, míg az utóbbi 1997-ben debütált. 

A sorozat animációja hamar modernizálódott: a kezdeti papírkivágásos animációt felváltotta a 2D-s rajz, majd 2D-s számítógépes rajzanimáció, amely a mai napig a papírkivágásos módszert utánozza. A képi világ azonban más területeken is megújult, ilyenek például a robbanások, amelyeket kezdetben papírkivágással oldottak meg, ezek helyett ma már  realisztikus képsorokat láthatunk. A sorozat főcíme is többször változott, ám a dal végig ugyanaz maradt, az csak kisebb ráncfelvarrásokon esett át, ahogy a figyelmeztető felirat sem változott.

A South Park történetmesélése egészen a 18. évadig változatlan maradt, az epizodikus, külön-külön értelmezhető sztorik között csak nagyritkán bújt meg egy-egy összefüggő történetszál, de ezek is csak két-három epizódon át tartottak. A 19. évad azonban újítást hozott: mind a tíz rész a politikai korrektségről és a tartalomnak álcázott reklámokról szólt, egy összefüggő történetbe ágyazva. A  kommentek alapján ez a változás megosztotta a nézőket: volt, akinek tetszett, és olyan is, aki ragaszkodott a jól megszokott epizodikus felépítéshez. A 20. évad is az új szemléletre épült, ebben a 2016-os amerikai elnökválasztás és az internetes trollkodás volt a téma. A 21. évadra azonban ismét újítottak az alkotók, és ötvözték a két történetmesélési módot: az egy-egy epizódon át tartó cselekményeket egy-egy összefüggő szál fűszerezi.

Az alkotók néhány éve azt nyilatkozták, hogy addig szeretnék folytatni a sorozatot, ameddig a csatorna, a Comedy Central nem kaszálja el azt.

Family Guy

Kevesen tudják, hogy a FOX-on, Magyarországon pedig a Comedy Centralon nagy sikerrel futó sorozat előzményeként szolgáló rövidfilm, a Larry & Steve a Cartoon Networkön került adásba, a What-a-cartoon! műsor részeként, amely célul tűzte ki, hogy olyan rajzfilmötleteket karoljon fel, amelyekből később aztán sorozat is lehet.

Ahogy a fenti képen is látható, az 1998-ban bemutatott, hétperces pilothoz képest az első epizódra eszközöltek néhány változtatást, amelyek azóta is érvényben vannak. A fiúk nem igazán változtak, ám Lois szőke haja vörös lett és piros blúzát zöldre cserélték. A rajzolók Meg fiús megjelenésén is tompítottak: kék sapkáját és fehér pólóját rózsaszínre cserélték és vékonyabb keretű szemüveget kapott.

Az első évadok képkockái kidolgozatlanabbak voltak, mint a maiak. A szereplők ugyanakkor sokkal természetesebben mozogtak a mai epizódokra jellemző, kissé robothatású mozgással ellentétben.

Az egyetlen főszereplő, aki az 1999-ben bemutatott első évadhoz képest kinézetben és személyiségben is jelentősen megváltozott, Stewie, a kisbaba. Kezdetben rendszerint mérges arckifejezéssel ábrázolták, és fő célja volt anyja, Lois elpusztítása és a világuralomra törés. A Back to The Pilot című részben Stewie és Brian szembesülnek a sorozat korábbi animációjával, amire alaposan rá is csodálkoznak.

The Venture Bros.

Végül jöjjön az a sorozat, amelyet Magyarországon még mindig nem mutattak be, így ezt ismerik a legkevesebben. A 2003-ban a pilot epizódjával debütáló, majd ténylegesen 2004-ben bemutatott The Venture Bros. otthonaként szolgáló Adult Swim az amerikai Cartoon Network éjszakai sávjában működő, felnőtteknek szóló animációcsatorna, amely hagyományosan sokáig húzza lassan készülő sorozatait. Több olyan szériájuk is van, amely bő tíz éve fut, ezek közül a legidősebb a The Venture Bros: hiába fut másfél évtizede, még mindig csak hatodik évadjánál jár. A sorozat a Hanna-Barbera-féle Jonny Quest egyfajta paródiájának készült, a sztori a címszereplő testvérekről, apjukról, Dr. Venture-ről, valamint a szupererős Brock Samsonról szól. 

Az első évadhoz képest – a South Parkhoz hasonlóan – megváltozott a sorozat főcímjelenete. A The Venture Bros. esetében ez rövidülést jelentett. Az elhúzódó gyártás miatti viszonylag kevés, 71 epizód készült el eddig, ez lehet az oka annak, hogy az animáció és a hangvétel alapvetően nem változott.

Nem probléma a nézettség csökkenése

Bár az epizódlistákat böngészve láthatjuk, hogy a vizsgált sorozatok nézettsége jelentősen csökkent az első évadok óta, ez ne tévesszen meg minket: ezeket a mai napig sikeresnek tekintik. Az amerikai televíziópiac folyamatos fragmentálódása ugyanis maga után vonja a nézettség csökkenését, ám nemcsak a leghosszabb ideje futó rajzfilmsorozatok, hanem a többi televízióműsor esetében is, így a tévécsatornáknak továbbra is megéri berendelni animációs zászlóshajóikat évente egy-egy újabb évadra.

A bejegyzés szerzője Abonyi Ákos János, a BME KomMédia alapképzés hallgatója. 

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, és innen

A Tizenhárom okom volt (13 Reasons Why) a Netflix egy újabb lehengerlő sorozata, amely olyan társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet, mint az iskolákban történő szexuális erőszak, mások zaklatása (bullying) és kirekesztése, valamint az öngyilkosság. A sorozat második évadja idén májusban került fel a filmeket és sorozatokat gyártó-streamelő cég oldalára. A készítők mindkét évadra vegyes kritikákat kaptak: egyesek szerint szükség van efféle társadalmi kérdések feszegetésére, mások viszont az erőszak és az öngyilkosság indokolatlanul durva reprezentációjaként élték meg. Felmerül a kérdés, hogy szükséges-e valamiképpen korlátozni a sorozatot, ha ez öngyilkossági hullámhoz is vezethet.

A cikk spoilereket tartalmaz.

A történet ott kezdődik, hogy Hannah Baker (Katherine Langford), a nemrégiben új helyre költözött, jól nevelt tizenhét éves lány öngyilkosságot követ el, de előtte még 13 kazettára rögzíti tettének okait. Ezeket a kazettákat azoknak az embereknek készítette, akik elmondása szerint közrejátszottak a döntésében. Közöttük tudhatjuk az állítólagos legjobb barátait, a focicsapat több tagját, a perverz fotós srácot az iskolából, a leszbikus stréber lányt és még a gimnázium tanácsadóját is. Ezekről a kazettákról, melyek a későbbiekben bűnügyi bizonyítékká válnak, senki nem szerzett volna tudomást az érintettetek kívül, ha közülük egyvalaki, Clay Jensen (Dylan Minnette) - a visszahúzódó srác, Hannah barátja és mondhatni szerelme - nem jár végére a sztorinak, és nem próbálja beláttatni az érintettekkel, hogy milyen kegyetlenül bántak Hannah-val.

Érzékeny témák és durva vizualitás

Az első évad fő vonala a főszereplő lány öngyilkosságához vezető út, de a barátait és iskolatársait érintő problémákat is igyekszik bemutatni a 13 epizód. A sorozatban Hannah-n sokszor azt vesszük észre, milyen jól tűri a megaláztatásokat, a sok alaptalan pletyka ellenére is éli a boldognak látszó tinédzser életet: bulizik, társaságba jár, melót vállal délutánonként a moziban... Hannah mégis saját erőből próbál kikeveredni a depressziójából, feldolgozni az őt ért nehézségeket. Végül két visszafordíthatatlan esemény teszi tönkre felépülésének sikerességét: szemtanújává válik barátnője megerőszakolásának, később pedig ő is áldozatául esik az erőszaktevő fiúnak. Próbál beszélni a körülötte történt problémákról, azonban úgy érzi, nem talál hozzá hallgatóságot.

A sorozatot számos kritika érte. Ellenzői szerint mérgező üzenetet közvetít, mert az öngyilkosságot csábító gondolatként mutatja be, és a készítők romantizálják ezt a végzetes tettet. Az American Foundation for Suicide Prevention nevű szervezet szerint az öngyilkosságok száma sokszor emelkedik, miután a tettet részletekbe menően és nyers képi világgal mutatják be a nézőknek egy-egy filmben vagy sorozatban, ami a Tizenhárom okom volt esetében egyértelműen így történt. Kanadában több iskolában megtiltották, hogy az a széria a diákok beszédtémájává váljon. Arra hivatkoztak, hogy a szexuális erőszak, az alkohol, a különböző kábítószerek és drogok, a dohányzás bemutatása nem gyermek- és fiatalkorúaknak való. Sőt, mások egy lépéssel tovább mentek, és azt nyilatkozták, hogy a sorozat rosszt fényt vet a segíteni szándékozókra. Ráadásul nemcsak egyes oktatási intézmények fogalmaztak meg erős véleményeket, de egy iskolai tanácsokat segítő szervezet egyenesen arra szólította fel az iskolákat, hogy ne vetítsék le a sorozatot a fiataloknak. A sorozatot kritizálók álláspontja természetesen nem azt takarja, hogy az öngyilkosságról vagy az erőszakról ne beszéljünk, de szerintük ez a sorozat nem megfelelő a társadalmi párbeszéd elindítására.

A sorozat mellett kiállók, közöttük Selena Gomez szerint (aki a sorozat producere és aki maga is bevallottan mentális betegségekkel küzd), ez ilyen világ, ne tagadjuk meg a valóságot. Az érzésnek bizony kellemetlennek kell lennie. Nic Sheff, a hatodik epizód írója azt nyilatkozta, hogy személyes kötődése van a sztorihoz. A sorozatbeli öngyilkosság  részletes és pontos bemutatása mellett saját öngyilkossági kísérletének tapasztalataival érvelt:

Az anonim alkoholistáknál bevett szokás az alkoholizmusban függőket arra buzdítani, hogy a lehető legnagyobb részletességgel próbálják felidézni, mi hogyan zajlik miután visszaesnek. Ezt úgy nevezik, a felvételek lejátszása. Ugyanígy történik ez az öngyilkossági kísérlet esetében is.

#JusticeforHannah és még több erőszak

A második évad a korábbihoz hasonlóan megosztotta a közönséget. Megint szembekerült egymással a szenzációhajhász erőszakot kiáltók és a valóság kellemetlenségére hivatkozók tábora. A második évad sztorija öt hónappal az első vége után kezdődik, és ismételten a felelősök felkutatásáról szól. Hannah édasanyja pert indít az iskola ellen, ugyanis szerinte az oktatási intézmény nem kezeli megfelelően a diákok közötti erőszakot és a bullyingot, Hannah esetében pedig egyenesen elmulasztották kötelezettségüket. Mintha megint csak a kazettákat hallanánk, epizódonként látjuk a szereplőket tanúskodni a bíróságon - így tudunk meg még többet a Hannah-val való kapcsolatukról. Érdekes történetszál az is, hogy Jessica (Alisha Boe) miként dolgozza fel a vele történt szexuális erőszaktételt, miközben az erőszaktevő iskolatársát nap mint nap látnia kell, ráadásul az egész iskolában az a pletyka terjeng, hogy a szexet tulajdonképpen a lány akarta. 

Egy másik hangsúlyos pont a kirekesztett iskolai fotós srác, Tyler (Devin Druid) sztorija. Több arra utaló jelet látunk az évad során, hogy Tyler elképesztő dühöt és bosszúvágyat érez, ugyanakkor a sorozat vége felé megbékélni látszik. Azonban mikor a terápiával egybekötött felfüggesztése után visszatér a suliba, a focicsapat három játékosa a mosdóban megveri és egy felmosónyéllel megerőszakolja. A jelenet hasonlóképpen kiverte a biztosítékot a sorozatot kritizálóknál, mint az első évad esetében a lányokkal történt erőszak. Mégis különbséget lehet érezni, mert férfiak által férfiakon elkövetett erőszakot ritkábban mutatnak be a filmvásznon, arról nem is beszélve, hogy egy idegen testtel okozták az erőszaktételt. A producer és a sorozat mellett kiállók viszont azzal érveltek, hogy ez a típusú erőszak mondhatni járványként terjed az iskolákban, ezért indokolt bemutatni, és így beszélni a témáról. Továbbá a fájdalom, amit a jelenetet látván érzünk, meg sem közelíti a valós élményt.

Elsül vagy nem sül az a csehovi puska

A második évad nemcsak az erőszak és a bullying problémáját mutatja be, de Tyler karakterével az iskolai lövöldözés témája is előkerül. A fiú többször is fegyverekkel lövöldöz konzervdobozokra, aztán egy hollóra. Az őt ért erőszak hatására felszerelkezik fegyverekkel, és a bál estéjén célba veszi az iskolát - az utolsó pillanatban azonban Clay megpróbálja lebeszélni a támadásról.  A sorozatot kritizálók ezt a jelenetet sem hagyták szó nélkül, szerintük ez a történetszál szenzációhajhászás, melynek célja a minél magasabb nézettség elérése. Egy fegyveres erőszakkal foglalkozó szakértő szerint Clay kifejezetten rosszul cselekedett, ugyanis sosem szabad (pláne gyerekként, kiskorúként) egyedül szóba állni egy felfegyverkezett emberrel, ehelyett rögtön hozzáértő felnőttet kell hívni. Az évad vetítését mellesleg elhalasztották a texasi iskolai lövöldözés miatt, amelyben tíz ember vesztette életét.

Tilos lenne a suliban öngyilkosságról beszélni?

Az iskola megtiltotta diákjainak az öngyilkosságról való beszélgetést - derül ki a második évad első részéből. De valóban megtörténhet ez, vagy csak egy fiktív iskola falai között képzelhető el efféle tiltás? Az American Civil Liberties Union (hasonló, mint a magyar TASZ) egyik munkatársa szerint egy állami iskolában ez elképzelhetetlen. Amerikában az állami oktatási intézmények diákjai 1969-ben vívták ki maguknak a szólás szabadságát, mikor is egy 13 éves lány karszalagot viselt a vietnámi háború elleni tiltakozás jeleként. Az ő esete az amerikai Legfelsőbb Bíróság elé került, ahol kinyilvánították, hogy a diákokat az oktatási intézményeken belül is megilletik alkotmányos jogaik.

Habár az öngyilkosságról való beszélgetés önmagában nem tiltható, a szólásszabadság mégis korlátozható, amennyiben az bomlasztónak minősül, azaz zavarja a diákokat a tanulásban. Ezért is van, hogy egyes iskolák megtilthatják a vulgáris feliratú ruhákat arra hivatkozva, hogy a káromkodás bomlasztó. Ugyanakkor egy politikai szlogent (pl. Make America Great Again!) ábrázoló póló még akkor sem tiltható be, ha azt sokan sértőnek érzik. Visszatérve a sorozat fiktív gimijére, érdekes módon arról tudomást szerzünk, hogy tilos az öngyilkosságot elkövető Hannah és az azt megkísérlő másik diák, Alex (Miles Heizer) esetéről beszélni (csakúgy, mint általában véve erről a témáról) azonban mégsem látjuk a negatív következményeket, amikor Alex saját szuicid kísérletéről kérdezgeti társait.

 Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen.

Március huszonharmadika óta már a második évad is elérhető a Netfilx kínálatában Drew Barrymore legújabb sikersorozatából. A Santa Clarita Diet nem akármilyen diétát mutat be, hanem egy teljes életmódváltást, hiszen a főszereplő, az ingatlanügynökként dolgozó kertvárosi anya titokzatos körülmények között élőhalottá változik. A család embereket öl, hogy kielégítse az egyre vérszomjasabb anya étvágyát, közben pedig próbálják megtartani a tökéletesség illúzióját. De konkrétan milyen konfliktust is von maga után a szereplők életében az, hogy az új életmódjuk ellenére normálisnak akarnak tűnni? A társadalomtudomány egy horror komédia megértésében is sokat segíthet. A bejegyzés spoilereket tartalmaz. 

Először is elevenítsük fel, milyen abszurditások történtek eddig Santa Claritában. Az első évadot azzal zártuk, hogy Sheila (Drew Barrymore), a zombivá változott anyuka az alagsorban várja megbilincselve, hogy egyre romló állapota gyógyírjaként a családja beszerezzen némi epét egy szerb nemzetiségű embertől… Az epét ugyan gyorsan megkaparintják, de a feszültség egyre nő: a férj, Joel (Timothy Olyphant) segítségével megpróbálják kideríteni, hogy miképp kapta el Sheila az élőhalott kórt, olyasmiken rágódnak, hogy melyik náci softball játékost gyilkolják le vacsorára, vagy mi legyen a garázsban tárolt levágott fejjel (Nathan Filion), aki mellesleg „él és virul”, mert zombivá változott, amikor Sheila elnyammogta a testét még az első évadban.

Nem meglepő tehát, hogy a szereplőknek mély és változatos konfliktusokkal kell szembenézniük a második évad során. Különböző szerepeik eltérő elvárásokat támasztanak velük szemben, ami feszültséget okoz bennük. Ezt a feszültséget pedig mindegyikőjük másképp oldja fel: például leharapják saját ujjukat, képen vágják egy diáktársukat egy tálcával, vagy szimplán azzal hitegetik magukat, hogy végül minden rendben lesz.

Mik is azok a szerepek?

A szociológia szerepnek nevezi a személy viselkedésére vonatkozó elvárások összességét. Ezek az elvárások pedig kiszámíthatóvá teszik számunkra a többiek tetteit. Mintha csak különböző forgatókönyvek szerint cselekednénk a munkahelyen, az iskolában, az orvosnál és így tovább. Egy ember élete során számtalan különböző szerepet felvesz. Vannak olyan, úgynevezett pervazív szerepek, amelyek minden szituációban elkísérik a személyt, és az összes szerepének viselkedésére hatnak. Ilyenek például a nemi és generációs szerepek: nő vagyok, felnőttként is a szüleim gyereke maradok.

A foglalkozási szerepek a szervezetekben elfoglalt pozíciók szerint alakulnak. Egyes esetekben a foglalkozási szerepek hivatásokká válnak (pl. pap, orvos, tanító), és pervazív jelleget öltenek. A helyzet nem mindig ilyen egyszerű, hiszen a szerepeink konfliktusba kerülhetnek egymással. Erre most a népszerű horror komédia kisarkított helyzetein és konfliktusain keresztül mutatunk példákat - a helyzetelemzések végén az is kiderül majd, hogy a sorozatban felvázolt abszurditások milyen hétköznapi problémákra mutatnak rá. 

1. Zombi és ingatlanügynök

A kedves és barátságos kertvárosi családanya élete a feje tetejére áll, amikor egy nap látványosan rosszul lesz abban a házban, amit éppen ingatlanosként mutat be potenciális vevőknek. Kiderül, hogy nem egyszerű ételmérgezésről van szó: a kellemetlen epizód a nő új, pulzus nélküli életének kezdetét jelöli. Sheila élőhalottként energikussá, szókimondóvá és vagánnyá válik. A szomszédoknak rögtön feltűnik a változás, de nekik még be tudja magyarázni a „húsevő diéta” jótékony hatását.

Lekezelő főnöke beszólásait azonban már nehezen nyeli le: az új erős és határozott zombi Sheila egyéniségéhez már nem illik az arrogáns főnöknek való behódolás. Főszereplőnk annyira keményen küzd a személye és a foglalkozásából adódó szerepe közötti konfliktusban, hogy gyötrődésében leharapja az egyik ujját. Persze Sheila ujja könnyen rendbe hozható azzal, hogy sebtapasszal bekötözik, és pár napig kerüli a vízzel való érintkezést, de a morbid tettet kiváltó feszültség kezelése már nem ennyire egyszerű, sem a sorozatban, sem a valóságban. A mindennapi életben is súlyos problémát okoz az, ha egy alapvetően csendes és visszahúzódó embertől a munkája egy életen át határozott fellépést kíván az ügyfelek előtt, nem beszélve arról, hogy eközben felülről folyamatos megaláztatások érik. 

2. Szerető férj és pragmatikus védelmező

Bármennyire is komikus, amit a Santa Claritában látunk, a szereplők számára ez lesz a napi realitás: Sheila párja, Joel felfogja, hogy újdonsült élőhalott feleségét el kell zárnia a külvilágtól, ha nem akarnak mindannyian börtönbe kerülni, hiszen, hogy a nőt védje, ő is a kezdetektől fogva részt vesz a bűnnyomok eltüntetésében. A második évad elején Sheila megbilincselve várja az alagsorban végzetét, de a szerb epéből készült gyógymódnak köszönhetően megállítják a további állapotromlást. Joel azonban így is félti Sheilát, akivel eközben már az alagsor kicsinosítását tervezik, hogy az hosszú távon is kényelmes lakhelyként szolgáljon a zombinak. A szigor Joelnál egészen addig tart, amíg lefekvésnél hiányozni kezd neki a felesége. Ugyan férj szerepe azt is megkívánja tőle, hogy megvédje családját a lehetséges rettenetes következményektől, de nem bírja ki, hogy élete élőhalott szerelmét a még kicsinosítatlan alagsorban hagyja. Az egyéni és a közösségi érdek a valóságban is számtalan esetben konfliktusba kerülhet: mi az első, jó családtagnak, vagy decens állampolgárnak lenni? A válasz erre a kérdésre igencsak habitus és szocializáció függő lehet. Ráadásul ott van az a kérdés is, hogy a saját vágyainknak a különböző megfelelési kényszerektől függetlenül mennyire engedünk utat.  

3. Gimis diák és egy élőhalott gyereke

Sheila és Joel lánya, Abby sem marad ki az élőhalott akciókból. Bármennyire is próbálják a szülők megóvni a lányt, és arra ösztönözni, hogy koncentráljon gimis tanulmányaira, Abby előszeretettel veti bele magát veszélyes szituációkba. A szülei tudják, hogy elkötelezett ökoharcosként robbantásokat tervez, valamint kockázatos epe szerzési projektbe keveredik, hogy anyján segítsen, azt mégis elvárják tőle, hogy a suliban normálisan viselkedjen, és fogja vissza újdonsült lázadó természetét. Abbynek tehát egyszerre többféle szerepben kell helyt állnia (tanuló, anyját minden áron védelmező lány), amelynek viselkedésbeli elvárásai nem férnek meg egymással. Otthon extrém mértékű agresszió nyomaival szembesül - például megtalálja a feldarabolt softball játékos maradványait a hűtőben -, ennek hatására többek között arcon csapja diáktársát egy tálcával. Az ürügy persze teljesen más (a srác nem a legmegfelelőbben viselkedett a volt barátnőjével), csakúgy, mint a való életben: ha elvárják tőlünk a feszültség elfojtását, szerepet kell játszanunk, előfordulhat, hogy az elnyomott érzések valamilyen más esemény kapcsán, nem várt intenzitással törnek elő. 

Mi a tanulság?

A Santa Clarita Diet kisarkított alaphelyzettel ugyan, de tökéletesen rámutat arra, hogy mennyire általános reakció a valóságban is az, hogy eget rengető problémák esetén sem esünk ki a szerepeinkből. A szereplők körül hiába változik meg gyökeresen és megmagyarázhatatlanul minden, energiáik jelentős részét arra fordítják, hogy helytálljanak a munkahelyükön, vagy éppen az iskolában tegyenek úgy, mintha mi sem történt volna. Szerepelnek. Szó szerint. 

Egy szó, mint száz, Santa Claritában nem könnyű az élet. Különböző szerepeinknek amúgy sem egyszerű megfelelnünk, de még durvábbá válik a helyzet, ha szerettünk zombivá válik.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen.

Nálad mit dob fel a YouTube a ’90-es évek kulcsszóra? A Spice Girls számait, a Jurassic Park első jeleneteit, a Cartoon Network ikonikus figuráit, vagy a nagyi kedvenc brazil szappanoperáit? 2010-es évek közepe óta újra reneszánszát élik a 90-es évek elfeledett kedvencei: utánajártunk, hogy a sorozatok, klipek, bulik, és a divat hogyan idézik meg ezt a korszakot. 

Az Y generáció tagjai elképzelhető, hogy nosztalgikus mosollyal az arcukon emlékeznek vissza a kazettás magnóra, amiből bömbölt az I Want it That Way, és az első számítógépükre, amit az egész család együtt használt. Azonban, ha fel akarják idézni a kilencvenes évek ikonikus stílusát, nem feltétlenül kell messzire menniük: 2010-es évek közepe óta újra divatba jött ez a korszak, mely a kulturális iparágakban, a ruhák, kiegészítők, és az applikációk világában is visszaköszön. 

Rendszerváltás: eljött az aranyélet?

Az Aranyélet című, HBO által gyártott magyar sorozat 2. évadának flashback jelenetei a kilencvenes évek Magyarországát idézik meg a képernyőn, amikor is a jobb élet reményében Európa középső és keleti része nyitni kezdett a nyugati világ felé. Az epizódok jól rávilágítanak arra, hogy a ma már nehezen értelmezhető frizurák és ruhaköltemények, olcsó benzin árak, útszéli presszók és diszkók világában volt egy réteg, mely szilárdan hitt abban, hogy most minden sikerülhet. Egy percig sem marad titok, hogy sokan nem csak merészen kockáztattak azért, hogy ez így is történjen, hanem a kisebb-nagyobb törvénysértésektől sem riadtak vissza. Az újdonsült vállalkozók között kemény verseny zajlott a piacon maradásért, a vaskezű hatalom iránymutatásai és a biztos munkahelyek a múlté lettek. Úgy tűnik, hogy az új rendszer rá is nehezedett az emberek fejére, ám mégis volt valami varázsa a korszaknak. 

Majka szerint anno „Mindenki táncolt”

Majoros Péter, ismert művésznevén Majka tavaly októberben páratlanul összefoglalta Mindenki táncol /90’/ című számában, hogy miről is szóltak a 90-es évek: melírozott haj, breakdance, videódiszkó, magnóból ordító zene, óriás karika fülbevalók, platform talpú cipők. A dal videóklipjében ezt hangulatot tovább erősítette az enyhén elmosódott, szemcsés, foltos filteren keresztül. 

A '90-es évek rongyrázó világához külföldi zenészek is visszanyúlnak: a többszörös Grammy-díjas Bruno Mars, és az albán származású, angol énekesnő, Dua Lipa is előszeretettel "öregítik" klipjeiket. 

Itt például Bruno Mars Cardi B rappernővel karöltve  reprezentálja zseniálisan a korszakra jellemző bohóságot:

Ha a 2010-es évektől kezdve szétnézünk a fast fashion márkák kollekciói között, azt látjuk, hogy újra előkerültek a kilencvenes évek alap darabjai - amikhez hasonlóakat talán a szüleink generációjának régi fotóin láthatunk. Egy-egy korstílus legerősebben talán a divatban tud visszaköszönni: a ruhagyártók időről időre visszanyúlnak a lecsengett trendekhez, többek között azért, mert az egyszer már bevált, sikeres dolgokat egyszerűbb új köntösbe csomagolva feleleveníteni, mint teljesen idegen dolgokat bevezetni a piacra. A nagy divatházak retró hullámait a világsztárok mellett a véleményvezérek, influencerek is sikerrel erősítik: napjaink divat ikonjait (Kim Kardashian, Rihanna, Selena Gomez) megannyiszor láthatjuk hasonló szettekben, mint a 90-es évek divatdiktátorait és szépségideáljait. 

Kim Kardashian idei outfitje ordítóan hasonlít arra a szettre, melyet Britney Spears 1999-es Baby One More Time című klippjében viselt

Selena Gomez 2017-ben, a jellegzetes oversized kabátban és színeslencsés körszemüvegben

Angelina Jolie 1994-ben, a cipője manapság abszolút kötelező darabbá vált

Ismét dübörög a ház

A '90-es évek zenei stílusára egyre több tematikus bulit is felépítenek, például ezt a vonalat fogta meg a Wannabe Budapest rendezvénysorozata: „100% glam a 90-es évekből! Pop, csillám és szabadság. Egy új fülbemarkoló románc a régi szerelem emlékére”. Teltházas bulikat csinál a Necc Party DJ formációja, akik többek között szintén ebből az időszakból merítik zenei stílusukat. 

Az eseményeket elsősorban online hirdetik, a közönséget az ikonikus videóklippek felvonultatásával és az egykori hírességek képeinek posztolásával hozzák hangulatba: ilyen például a Spice Girls, Take That, Backstreet Boys, ’N SYNC formációk, magyar viszonylatban pedig a Soho Party, Happy Gang, Emergency House. A teljes átszellemülést a dress code is segíti: ajánlott a kor szelleméhez öltözni. 

Virtuális retró

Nem csak a való életben, hanem a Snapchaten is retróba öltöztetheted magad: a milliók által használt applikációban visszaköszönnek a 90-es évek trendjei: számos filterben kör alakú szemüveget, fejkendőt, strasszköves sminket tehet az arcára az, aki szeretne. 

Még valami, ami nagyon ’90-es évek: a GIF-ek, melyek nagyjából ekkoriban kezdték el megörvendeztetni a világot - a kisebb, tömörített, gyorsan váltakozó képek színesebbé tették az online honlapok felületeit. A mai online kommunikáció egyik alap programját 1999-ben vezette be a Microsoft, ami nem más mint a Windows Live Messenger, közismertebb becenevén MSN, mely versenytársát (America Online Instant Messenger) lenyomva maradt fenn és alakult át. Eleinte csupán az azonnali online üzenetküldésre volt lehetőség, később már fényképeket, videókat és egyéb fájlokat is megoszthattak egymással a felhasználók, akik felvették egymást „emesenre”. A GIF-ek innen sem maradtak el, ma pedig már a Messenger mellett a 24 órán keresztül látható Instastory-nkat is feldobhatjuk ezekkel.

 Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, 

A vásárlókért folytatott harcban sosem a műsorokat félbeszakító reklám volt a vállalatok egyetlen fegyvere: a nagy márkák szinte már egy évszázada helyezik el termékeiket a rádiókban, filmekben és egy jó ideje a sorozatokban is. A nézők adásidőn belüli befolyásolására a klasszikus termékelhelyezés mellett mára új módszerek születtek. De hogyan jutottunk el odáig, hogy egy fogyasztási cikkeket forgalmazó óriásvállalat hív párbeszédre bennünket a színesbőrűek helyzetéről? A Black-ish című amerikai sikersorozat egyik januári epizódjában pedig pont ez történt.

Üdítő, amit a film szereplője iszik, autó, amit a sorozat szereplője vezet… csak néhány példa arra, hogy a termékelhelyezés milyen bevett reklámozási technikává vált a kulturális iparágak termékeiben. A vállalatok egyre erőteljesebben törekszenek arra, hogy megszólítsák a tradicionális reklámokból kiábrándult nézőközönséget, akik kedvenc műsoraikat digitálisan rögzítve egyszerűen átugorják a reklámblokkokat. (Ennek egyik formája az interneten az influencer marketing, amelyről korábbi bejegyzésünkben írtunk.) A filmekben és sorozatokban történő termékelhelyezés jó esetben alig feltűnő, organikus részét képezi a jelenetnek, máskülönben pedig nevetséges és kontraproduktív, azaz elidegeníti a nézőt (=potenciális vevőt) a márkától. Nem kis veszélyt rejtenek magukban ezek a technikák, hiszen a nézők toleranciája egyre csökken, ha a tartalom és a reklám közötti határ elmosásáról van szó. Arról a problémáról nem is beszélve, amikor a tudatlan néző azt sem tudja, éppen reklámot fogyaszt…

A termékelhelyezésnek azonban van egy speciális szegmense, amit már csak érintőlegesen lehet termékelhelyezésnek nevezni, amikor is társadalmi ügyek megjelenítését szponzorálják bizonyos csoportok, legyen szó nagy cégekről vagy éppen alapítványokról. Ezek a figyelemfelhívások sokszor bizony hatásosabbak, mint a műsort megszakító társadalmi célú reklámok, ugyanakkor nem csak a bemutatott probléma válik ismertebbé, hanem a szponzor is népszerűbb lesz. 

Mielőtt belevágnánk a jelenség elemzésébe, nézzünk meg néhány példát arra, hogy milyen az, amikor a társadalmi üzeneteket nem a vállalati szféra szereplői helyezik el a sorozatokban, hanem a kormány, vagy különböző egyesületek, alapítványok. Egészségügyi témában több ilyen próbálkozás is volt - és hol máshol jelenhettek volna meg ezek a kérdések, mint a kórházas, orvosi sorozatokban. 

„A drogozás nagyon rossz, gyerekek!”

- hirdette a kétezres évek elején számtalan televíziós sorozatban, többek között a Vészhelyzetben, az amerikai kormány, akik egy speciális együttműködést hozta létre a műsorszolgáltatókkal. A program keretében a hivatalos szervek még a premier előtt hozzáférést kaptak kábítószerekkel kapcsolatos epizódokhoz, hogy javaslatokat tegyenek kábítószerellenes részek beépítésére a történetbe. Ez takarhatta azt, hogy a jelenetet kissé megváltoztatták (pl. a szereplő megvetően néz, amikor marijuana kerül a képernyőre), vagy hozzátoldottak egy-egy mondatot a szövegkönyvhöz. Az együttműködésről sokáig nem lehetett tudni, és mikor végre fény derült rá, a nagyközönség botrányosnak találta azt, hogy kedvenc sorozataik ilyen "felügyelettel" készülnek. A csatornák képviselői azonban egytől-egyig azt állították, hogy az irányítást a kreatív tartalom fölött sosem adták fel. 

Az együttműködést persze nemcsak a műsorszolgáltatók társadalmi érzékenysége vezérelte: a felülvizsgálatért cserébe kevesebb társadalmi célú reklámot kellett sugározniuk a műsorok között, így több idő maradt a jó pénzeket fizető vállalatok spotjainak.

A Grace klinikából is lehet tanulni – ki hitte volna?

A Grace klinika nem arról ismert, hogy komoly egészségügyi tartalommal bírna, hacsak az orvosok egymás anatómiájának liftben történő „testközeli” megismerését nem tekintjük annak. A sorozat az elmúlt évtizedben mégis remekül alátámasztotta, hogy a televízión keresztül is el lehet juttatni fontos egészségügyi információkat a közönséghez, akik azt nemcsak, hogy megértik, de még meg is jegyzik. A Grace klinika 4. évadjának 13. epizódjában az információs termékelhelyezés témája az volt, hogy egy HIV fertőzött nő vajon szükségszerűen átadja-e a fertőzést a magzatnak. 

A történet a következő: egy házaspár terhességi tesztre érkezik a kórházba,  ahol az egyik orvos, Dr. Izzie Stevens (Katherine Heigl) megerősíti, hogy gyermekük lesz. A fiatal doktornő meglepődve tapasztalja, hogy a pár rögtön az abortusz mellett dönt - kiderül, hogy a nő 19 éves kora óta HIV pozitív, és nem akarnak fertőzött gyermeket világra hozni. Izzie viszont arról informálja őket, hogy a gyermek megfertőződésének esélye jelentősen lecsökken, amennyiben a nő megkapja a megfelelő kezelést.

A történetszál felépítésében közreműködő Kaiser Family Foundation évek óta kutatja, hogyan juttathat el népszerű televíziós műsorokon keresztül fontos egészségügyi információkat a nagyközönségnek. Ebben az esetben arra voltak kíváncsiak, hogyan a nézők ismeretei hogyan változnak a HIV fertőzött anyák gyermekvállalási esélyeivel kapcsolatban. Az epizód megtekintése után megnégyszereződött (15%-ról 61%-ra nőtt) azoknak a száma, akik tisztában vannak azzal, hogy a megfelelő kezeléssel több mint 90%-os valószínűséggel adhat életet egészséges gyereknek az anya (ahogy az a sorozatban elhangzott). A nézők 30%-nál ez az ismeretbővülés még hat héttel később, az utókövetéses vizsgálat során is mérhető volt. 

A statisztikák szerint a Grace klinika ezen epizódját 17,5 millióan nézték. Ha 46%-uk felfogta a HIV vírussal kapcsolatos információt, akkor ez azt jelenti, hogy több mint 8 millióan értesültek arról, hogy HIV pozitív anyának is nagy valószínűséggel születhet egészséges gyermeke. Ez elképesztő eredmény. 

Black-ish: reklám a reklámban

Ha valaha is bekapcsoltad a televíziókészülékedet, nagy eséllyel láttál már egyik-másik műsorban Procter&Gamble-termékeket, pl. Ariel vagy Oral-B márkájúakat. A P&G azonban szereti a merészebb kihívásokat: évek óta indít kampányokat, amelyek fontos társadalmi ügyekre hívják fel a figyelmet. 2014-ben a „Like a Girl” kampányukkal álltak ki a nemi egyenjogúság mellett, legutóbb pedig a „The Talk” címen futó kampányuknak vásároltak egy egész storyline-t egy sikeres amerikai sorozatban.

Az ABC-n futó Black-ish című sorozat egy felső középosztálybeli kertvárosi afroamerikai család életét mutatja be. Az apuka, Dre Johnson, egy reklámügynökségnél dolgozik, ahol is azt a feladatot kapja, hogy készítsen egy reklámkampányt, aminek alapjául a „The Talk” szolgál. A szóban forgó kétperces spotban fekete szülők világosítják fel gyermekeiket a színesbőrűek hétköznapjainak viszontagságairól, a rasszizmusról és az előítéletekről, hogy mit is jelent feketének lenni Amerikában. 

A Black-ish januári epizódjában a főszereplő azt a célt tűzi ki maga elé, hogy kapcsolódási pontokat találjon fehérbőrű kollégáival, és egytől-egyig ráébressze őket arra, hogy milyen is egy marginális csoport tagjának lenni. Erős kezdésként női munkatársával arról beszélget, mennyire veszélyes lehet számukra kocogni sötétedés után. Ezek után a közös nevező megtalálása már kicsit erőltetettnek tűnhet. Egyik férfi kollégája elmeséli, hogy gyerekkorában a súlya miatt azonnal feltételezték róla, hogy kétbalkezes vagy ügyetlen a sportban, de apukája jó tanácsára nem törődött mások véleményével. A főszereplő rávezeti, hogy ugye milyen fontos a szülői lecke, ahogyan az a  "The Talk"-ban is látni. Főhősünk azonban, úgy tűnik, túl sok időt pazarol arra, hogy ráébressze munkatársait életük hasonló momentumaira, és ez idő alatt kollégái megfejtik a "The Talk" üzenetét: olykor minden szülőnek el kell beszélgetnie a gyerekével a világ igazságtalanságáról. A "vicc" a katarzisban persze az, hogy főhősünknek magyarázzák el a fehér kollégái, hogy mindannyiunknak néha nehéz beszélgetéseken kell átesnie, és milyen meglepő, hogy ez pont neki nem esett le. Társadalmi diskurzus sitcom-módra...

Színes fogadtatás

A termékelhelyezéssel egészen addig semmi gond sincs, amíg a háttérben amúgy is szerepelt volna egy italautomata, hát, tegyük fel, hogy a szponzoráció miatt most éppen Pepsi lett belőle. De amit a Black-ish vitt véghez, az már egy következő szint. Egy egész történetszálat írni egy óriásvállalat rendelésére a reklámozás egy új korszakát nyitja meg. Egyesek szerint a P&G által vállalt feladat habár első ránézésre nemesnek tűnhet, a hirdető ilyen szintű beolvadása a televízió kreatív iparágába nem végződhet jól. Az epizódot és az együttműködést pártolók azonban azzal érvelnek, hogy egy fontos társadalmi kérdés került megvitatásra egy olyan sorozatban, ahol ez organikusan tudott megtörténni, így végtére is egy korrekt „termékelhelyezésről” van szó.

 Képek: innen, innen, innen, innen.

Kalamár Tamás a hazai kereskedelmi televíziózás legnagyobb sikerét tudhatja magáénak, ugyanis az ő produceri hozzájárulásával születhetett meg az RTL Klubon futó Barátok közt című sikersorozat. A filmes szakember 17 év és több mint 7000 epizód után, 2015 januárjában meglepetésszerűen döntött úgy, hogy kiszáll a produkcióból. Azóta pihent, utazgatott, de ezt is elunta és egy szerelemtől fülledt, kalandokkal teli sorozattal, az Oltári csajokkal tért vissza a képernyőre.

Majdnem két évtizeden át vezetted a Barátok köztöt, majd mintha kivonultál volna a televíziós szcénából. Többször is mondtad, hogyha visszatérsz, akkor biztosan nem szappanoperával fogsz. Most mintha mégis ez történt volna, hogyhogy?

Szappanoperával tényleg soha többet nem szeretnék foglalkozni, ugyanis ebben a műfajban a műsorfolyamnak sosincs vége. A gyártók addig tartják életben a szappanoperákat, amíg pénzügyileg megéri, azaz van néző. A Barátok Közt is ilyen, és már lassan 20 éve van jelen a piacon töretlen sikerrel. Bőven elég volt az ott töltött 17 év. Az Oltári csajok viszont egy telenovella, aminek van eleje, közepe és – hál’ Isten – vége is. Épp ezért vállaltam el, mert tudtam, hogy a munkámnak lesz egy íve, és egyszer befejezem.

Egy laikus szemével nézve a Barátok közt és az Oltári csajok mégis két nagyon hasonló műsor. Egy hozzá nem értő valószínűleg érzi, hogy karakterisztikájában elüt a két sorozat, de megmondani már nem tudná, hogy miben. Az előbb említett véges-végtelen ellentéten kívül mik az alapvető különbségek?

Sok különbség valóban nincs a két műfaj között. A konfliktushelyzetek szinte ugyanazok. A történet mindkét esetben emberi kapcsolatokról szól, ahol a vonzalom és a szerelem a cselekmény fő mozgatórugója. A legnagyobb különbség talán a főszereplők számában van: a szappanoperákban akár 15-20 is lehet, a telenovellák esetében viszont általában kettővel - egy szerelmespárral –dolgoznak a rendezők. Az Oltári csajokban kicsit más a felállás, itt három lány és a hozzájuk tartozó három férfi partner állnak a történet középpontjában. A többiek mellékszereplők, akik támogatják a fő történetszálat.

Pontosan miről szól az Oltári Csajok?

Az Oltári Csajok egy romantikus, szenvedélyes és érzelmi alapokon álló sorozat, ami három fiatal lányról, az Erdész-testvérekről szól, akik felköltöznek Gödöllőről Budapestre, hogy megtalálják a szerelmet. A partnerkeresésük néha komoly vetélkedésbe csap át, melynek során sok akadályt kell leküzdeniük, időnként pedig egymást. Egyfajta 100 epizódos versenyfutást láthatnak majd a nézők, hogy melyik főszereplő találja meg elsőként a nagy Ő-t. Ez a verseny persze sok konfliktust fog hozni az életükben, melyek során meg kell találják önmagukat, és természetesen a testvéri szeretetet is.

Kalamár Tamás és 3 főszereplő az Oltári csajokból (Czerkl Gábor)

Lehet, hogy a tervezettekkel ellentétben mégis folytatjátok? Lesz második éved?

Kizárt dolog. Az Oltári Csajok egy klasszikus értelemben vett ’Happy End’ lezárást kapott. A nézőket pedig egyszerűen nem érdekli tovább egy sorozat, ha abban bekövetkezett a katarzis. Supermant sem a főellenségei, vagy a kryptonit ölte meg, hanem a történetírok, azzal, hogy ágyba küldték Lois Lane-nel. Onnantól kezdve, hogy kettőjük szexuális vonzalma és a közöttük zajló érzelmi hajsza megszűnt -miután egymáséi lettek-, már senkit sem nézte a sorozatot. Ez tényleg ilyen egyszerű, ezért sem lesz 2. évad az Oltári csajokból. Meghát pihenni is szeretnék valamikor.

Az Oltári csajokban rengeteg a fiatalos elem, már csak a szereplők életkorát nézve is. A cselekményben rendszeresen felbukkan a szexualitás, a bulizás és a drogok is. Ezek alapvetően a fiatalok megszólítása céljából kerültek a sorozatba?

Hülyén vette volna ki magát, ha egy csapat idős emberrel állunk neki legyártani egy olyan sorozatot, aminek a központi eleme a szerelem. Ilyen tematika mellett csak és kizárólag attraktív fiatal karakterek jöhettek szóba, akik nagy kanállal habzsolják az életet. Egy modern, lendületes sorozatba – amilyen az Oltári csajok is - kellenek extravagáns elemek, amik a mai ifjúság életéhez tartoznak: szex, buli és drogok. Ha ezzel meg tudjuk szólítani a fiatalokat, akkor elértük a célunkat.

Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy az Oltári csajok mindenkinek szól 1-től 99 éves korig. A 18 évesnél fiatalabbak viszont gyakorlatilag már nem néznek tévét, a tartalomfogyasztási szokások teljesen megváltoztak. Ilyen sorozatokkal le lehet még őket ültetni a képernyők elé?

Az egész történet a szeretetről és a szerelemről szól - egy olyan univerzális emberi érzésről, amivel mindenkit meg lehet szólítani 1-től 99 éves korig. Persze a mai fiatalokat nehéz direkt a televízió képernyője elé ültetni, ők már nem műsorújságból választanak tartalmat. De nekem, mint műsorgyártónak édes mindegy, hogy éppen milyen platformon nézik meg az Oltári csajokat. A nézőink majdnem negyede csak és kizárólag interneten keresi a sorozatot. A statisztikák alapján sokan például a telefonjukon, azon a kis monitoron követik a Kertész testvérek mindennapjait.

A műsor a kora esti műsorsávban fut, 12-es karikával. Korábban úgy fogalmaztál, hogy mindent beletesztek, amit ebbe a korhatáros csomagba belekerülhet. Nem lehetett volna egy még izgalmasabb sorozatot gyártani nagyobb korhatáros besorolással?

De lehetett volna, eleinte én is ebben gondolkodtam. Egy sokkal pikánsabb sorozat születhetett volna, jóval több szexualitással és szabad szájú párbeszédekkel, ha egy nagyobb, például 16-os karika besorolással készítjük el. A műsor megrendelőjének, az RTL-nek viszont fontos volt, hogy főműsoridőben kerüljön a képernyőre az Oltári csajok, még este 9 óra előtt. A magyar jogi szabályok értelmében ebben a kora esti műsorsávban csak olyasmit lehet leadni, aminek a besorolása a 12-es karikánál nem magasabb. Tehát az Oltári csajok esetében meg volt kötve a kezünk, de elmentünk a falig. A szabályokat meg nem szegve próbáltunk annyi pikáns elemet belecsempészni a sorozatba, amennyit csak lehetett.

Kalamár Tamás és kiskutyája, Dandy

A profi színészek, a kiváló stáb és a te személyed is garancia volt, hogy egy szakmailag tökéletes és sikeres produktum szülessen. De tud valami igazán sikeres lenni az RTL II-ön? Nem akadály, hogy potenciálisan kevesebb nézőt lehet elérni a RTL család másodszámú adóján?

Mint minden, ez is relatív. Nyilvánvaló, hogyha az anyacsatornához hasonlítjuk, akkor az abszolút számok jóval kisebbek. Viszont az Oltári csajokkal megdupláztuk az RTL II nézettséget, tehát innen nézve baromi sikeres műsort csináltunk. Biztos vagyok benne, hogyha az RTL Klubon sugároznák ezt a sorozatot, akkor mindet tarolna, vezetné a nézettségi listát. De így sincs okunk panaszkodni, sokszor bekerült már az Oltári csajok a 10 legnézettebb műsor közé, napi bontásban. Többször megelőztük a 16 éve futó Jóban Rosszbant, tehát igazán nem lehet azt mondani, hogy nem vagyunk sikeresek.

Mi lehet egy ilyen műsor esetében siker mérőszáma, a nézettségi adatokon túl?

Számomra és a megrendelőnek is a nézettségi adatok számítanak elsősorban. Ez egy komoly pénzügyi vállalkozás, nem egy hobbitevékenység. De arra rettentő büszke vagyok, hogy a magyar televíziózásban ismét meghonosítottam valamit! Én voltam, aki először napi drámai sorozatot csinált itthon, lásd Barátok közt. Az első, aki heti telenovellát készített, lásd Szeress most. Most pedig megcsináltam az első, napi telenovellát a hazai piacon, ráadásul egyórásat. Ezt én sikernek könyvelem el, de ugyanezt mondhatom az egész stáb nevében. Elképesztő energiákat mozgósítottunk, hogy ez a sorozat megszülethessen. Heti 230 percnyi vágott anyagot gyártottuk le. Ez hosszabb, mint egy átlagos nagyjátékfilm, amit akár évekig is forgathatnak. Nekünk egy hetünk volt ugyanerre. És a legszebb az egészben, hogy az Oltári csajok minőségében semmiben sem különbözik egy más drágább sorozattól. Bebizonyítottuk, hogy idő hiányában is meg lehet tartani ezt a színvonalat. Ez számomra nettó siker.

Mostani kiskutyádnak, Dandy-nek is megígérted, hogy sztárt csinálsz belőle. Igaz, hogy szerepelni fog az Oltári Csajokban?

(Nevet) Berci kutyámnak tényleg megígértem kölyökkorában, hogy sztárt csinálok belőle. És az is lett! Neki még saját Barátok köztös autogram lapja is volt, amire a tappancsának a lenyomatát tettük. Dandy-nek már nem teszek ilyen könnyelmű ígérteket, de nehogy megsértődjön. Ennek ellenére szerepelni fog a sorozatban, pár epizód erejéig.

Nem nehéz kutyákkal vagy más állattal forgatni? A munka nem hatványozottan nehezebb velük?

De nehezebb. Általában nem azt csinálják, amit a rendező eredetileg elképzelt. Pláne, hogy Dandy pár hónapos volt a forgatás alatt, sokszor vettünk fel miatta egy jelenetet többször. De ahogy Hollywoodban mondani szokás: egy gyerek és egy kutya már fél siker. Az Oltári csajokban pedig van mindkettőből.

Egy nyugati ember számára mindig is nehezen volt értelmezhető a japán szórakoztatóipar, azon belül is leginkább a televíziós vetélkedők világa. A japán tévés szcéna számtalan bizarr programjából most kiválasztottuk azt az ötöt, ami leginkább bemutatja, hogy mivel mosdatják az emberek agyát tőlünk 10 ezer kilométerre.

Japán a világtörténelem folyamán mindig is különcnek számított. A saját útját járta és rendre speciális válaszokat adott a társadalmi, politikai és pénzügyi kérdésekre. A fizikailag is elzárnak tekinthető szigetország soha nem kért a globális és fősodrású problémamegoldási receptekből. Mindig saját kútfőből főzte meg magának azt, amire éppen szüksége volt. Ez a tipikusan japánnak mondható mentalitás pedig az életvitelük számos szegmensében felfedezhető, de a televíziós programjaikban különös mód tetten érhető.

Végtelenül leegyszerűsítve kijelenthetjük, hogy adott ország televíziós kultúrája pont olyan, mint annak a társadalma. Így lehet létjogosultsága például feleségverő tanácsadásnak a szaúdi állami tévében, Nótáry Mary esti műsorának a Muzsikatévén és csótányokat viccből másik szájába fúvó vetélkedőnek Japánban. Ahány ország, annyi szokás, de az utóbbi nemzet egészen biztos a mozgóképes tartalomgyártás különutasa.

Például csak nagyon ritkán vásárolják meg az óriási médiakonglomerátumok sikerműsorainak a licenceit. Egészen egyszerűen nem hajlandóak tartalmat importálni, mindet maguk állítják elő, és ezeket specifikusan a japán tévénézők ízlésére szabják. A hazánkban például nagy népszerűségnek örvendő Áll az alku nevű vetélkedő Japánban kérész életűre sikerült, egyetlen adás ment le belőle.

A japán vetélkedőkből pár epizódot megnézve azonnal rá lehet jönni, hogy a műsorok legfőbb célja, hogy infantilizálják a játékosokat. A vicces ruhák, végtelenül primitív hangeffektek, a színes villogó írásjelek és a csili-vili stúdiódíszlet is azt a célt szolgálják, hogy előhozzák a gyereket az érett, felnőtt emberekből. A vetélkedőkben felfedezhető büntetésformákra is ugyanez jellemző. Itt a résztvevő nem elbukja a pénzét vagy kiesik a játékból, hanem mondjuk megszégyenítő helyzetbe hozzák és nemes egyszerűséggel tökön rúgják élő adásban. A műsorok egészére továbbá jellemző egy nárcisztikus műsorvezető, aki karakteres gesztikulációkkal, értelmezhetetlen mimikával és össze-vissza hullámzó hanglejtéssel narrálja az eseményeket.

Kép: Getty Images

Bizarr, furcsa, ijesztő, sokkoló, infantilis… E jelzők közül talán mind pontosan leírja a japán televíziós vetélkedők világát, amiből most bemutatunk öt igazán különleges produkciót:

1. AKBingo!

Az AKBingo! egy 2008 óta futó vetélkedő és már két különböző mutációja is megjelent a piacon NogiBingo és KeyaBingo néven. A műsor kilenc évada alatt összesen 462 epizódot gyártottak le belőle. A játékban két - csak és kizárólag dekoratív hölgyekből álló - csapat játszik egymás ellen a fél órás műsoridőben. A kékek és a pirosak egy speciális kidobóssal döntik el, ki vesz részt az egyéni feladatokban. Akit a labdával eltalálnak, annak kisebb kihívásokat kell teljesítenie - ezeken keresztül gyűjthet pontokat a csapatnak. A győzelemhez vezető úton olyan küldetéseken kell megmérkőznie a szereplőknek, mint a csótányos kihívás, ahol lényeg, hogy két lány egy átlátszó műanyag csőben egymás szájába próbálja fújni egy csótány szárított tetemét.