A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon


Személyre szabott igazságok a tartalomfogyasztásban - kényelmes kiszolgáltatottság

2019. december 13. - Aniot Laura

Kényelem és hatékonyság mellé kiszolgáltatottságot is szállítanak a mai internet nagy része mögött futó algoritmusok. Könnyen a saját buborékunkba szorulunk és beszűkül a világunk egy olyan korban, ami az információ univerzális elérhetőségét és sokszínűségét hirdeti. Hogyan jutottunk ide, mik a tartalomfogyasztás gyenge pontjai és hogyan tovább? 

Tíz éve, 2009 december 4-én vette kezdetét a perszonalizáció, vagyis a személyre szabott tartalomkeresés és fogyasztás kora. Eli Pariser erre a napra datálja Filter Bubble: What the Internet is Hiding from You című könyvében azt a fordulópontot, ami egy szinte láthatatlan, de annál jelentősebb változás kezdetét jelenti. Egy olyan forradalom indult útjára, ami egy évtized alatt gyökeresen átalakította az információ elérésének módját.

 filter-bubble.jpg

(via)

A Google ugyanis ezen a napon jelentette be, hogy megreformálja a keresőmotor találati listája mögött futó algoritmust, ami innentől kezdve a felhasználó egyedi érdeklődésének megfelelő eredményt szállítja majd házhoz személyes adatok alapján. Az elmúlt tíz évben a keresőmotorok, közösségi platformok, tartalomszolgáltató és listing felületek mind egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a perszonalizált ajánlásokra. Az algoritmusok egyre finomodnak, mi pedig egyre több adatot bocsátunk rendelkezésre. 

Sergey Brin és Larry Page, a Google alapítói, a bejelentéskor még azt vallották, a hirdetésmentes kereső szolgálja leginkább a felhasználó javát, de ez hamar megváltozott. Üzleti érdekek kerültek az információhoz való hozzáférés folyamatába, így növelve a hirdetők forgalmát vagy népszerűségét. Ha pedig a személyre szabott tartalmon keresztül lehetséges a felhasználót célzottan befolyásolni, akkor miért ne állhatna egy-egy megbízás mögött politikai érdek?

Tartalomszolgáltatás új alapokra helyezve

Az emberek szeretnek olyan körökben mozogni, ahol a saját gondolataik, értékeik visszhangoznak, hiszen ez nem csak kényelmes, de egyfajta megerősítés is. Ez az echo chamber jelenség. Persze ez korántsem újkeletű: a hagyományos médiában is jellemző, hiszen mindenki maga dönti el, milyen lapot vásárol és olvas. Mindez önmagában nem feltétlenül probléma., viszont a digitális tér egészen elrugaszkodott lehetőségeket biztosít az ismerős vélemény visszhangjának az idegen, megszokottól eltérő gondolatok kárára.

Vegyünk példaként egy hagyományos online lapot, a Népszabadság 2016 október 1-i számát. A baloldali lap egyik utolsó publikált kiadása egyébként ma is releváns témákat feszeget. Szó van benne az egészségügyről, megjelenik benne egy cikknyi Soros-védelem, helyzetjelentés a Magyar Kormány vs. EU-csatáról, de téma még a bevándorlás és a klímavédelem is. Odébb lapozva kultúra, sport és szolgáltatás rovat is helyet kap. Ezeket a híreket, véleményeket a Népszabadságot olvasók csomagban kapták kézhez, és ha valamit nem akartak elolvasni mondjuk a cím és a kép alapján, akkor azon átlapoztak. A lap ettől függetlenül a következő számban is hasonló hírcsokrot állított össze.

Ehhez képest mivel állunk szemben ma?  Amerika lakosságának 68%-a fogyaszt tartalmat közösségi média csatornákon keresztül, ahol az egyes bejegyzések egyenként megosztva, posztok formájában jelennek meg a képernyőn. Míg a hagyományos média termékeinél a saját beállítottságunkkal összeegyeztethető, de mégis tartalmilag idegen információt pár mondat után ugortuk át, úgy ma ezeket egyáltalán nem látjuk, az ellentétes véleményt képviselő bejegyzésekről nem is beszélve. Ha valami nem tetszik vagy nem érdekel, az előbb-utóbb kikopik a képernyőnkről, vagyis a tartalomfogyasztási szokásaink meghatározzák, hogy milyen bejegyzésekkel találkozunk. Ez a folyamat arra hivatott, hogy egyre pontosabban és szűkebben célozza az olvasót.

Filter bubble a való életben

Adam Greenwood, a Greenwood Campbell tech vállalat alapítója idén áprilisban tartott TEDx előadásában érdekes analógiával élt. Felvázolt egy Black Mirrorhoz méltó képet egy olyan – nem is olyan távoli – jövőről, amiben valamennyien okosszemüvegeken vagy kontaktlencséken keresztül szemléljük a világot. Ezek a kütyük ugyanúgy algoritmusokra építenek, mint a ma megszokott digitális csatornák és a felhasználói fiókok között kialakult hálózatba illesztenek minden érzékelt képet. Beszéde során Greenwood megkísérli lenyűgözni a közönséget egy egyszerű példával. Ha egy ilyen algoritmizált szűrőn keresztül élnék az életüket, elképzelhető, hogy sosem ismerték volna meg a mellettük ülő társukat, mert az algoritmus nem ajánlotta volna nekik az illetőt, vagy az is lehet, hogy egyenesen blokkolta volna a képből. A nem-is-annyira-szürreális disztópia még nagyobbat üt, ha belegondolunk, hogy valójában pontosan ugyanez történik a képernyőkön percről percre. Greenwood analógiája arra épít, hogy ami most még csak a digitális világ sajátossága, az hamarosan teljes, atomokból álló létünk elemévé válik. Van azonban egy másik megközelítés, egy sokkal zordabb kép, amiben a 3D-s életünk egyre növekvő arányban bitekké alakul. Ez a világ viszont már jópár éve tart.

Természetesen nem arról van szó, hogy ha valaki kifejezetten szeretne a profiljába nem illő tartalmat olvasni, akkor azt ne tehetné meg. A szemüveget is le lehet venni, ahogy az algoritmusokon túl is van élet, de ez utóbbi sokkal nehezebb, mint volt: aligha valósulhat meg az olvasó aktív kezdeményezése nélkül. 

Az átlagfelhasználó azonban ritkán tekint ki a saját maga köré fújt buborékjából. Miért is tenné? Kényelmes, hogy a Facebook és más oldalak tálcán kínálják az olyan tartalmat, ami egytől egyig nekünk van címezve, épp csak az aranypecsét marad le róla. Nem kell keresni, kutatni, oldalak közt váltogatni ahhoz, hogy ingerküszöbünknek megfelelő szórakoztató videók, étkezési szokásainkhoz igazodó receptötletek, és beállítottságunkhoz illeszkedő politikai vélemények (és tények) kerüljenek a hírfolyamba. 

Hiába vagyunk tisztában azzal, hogy amit a közösségi médián keresztül látunk, az nem a teljes valóság, mégis ez képezi mindennapi digitális környezetünket és így élünk egymás mellett Pariser szavaival élve párhuzamos, de különböző valóságokban.

Az a bizonyos propaganda

 Csakhogy amivel naponta szemben találjuk magunkat, az messze nem korlátozódik a megválasztott (követett, kedvelt) oldalak személyre szabottan szűrt tartalmára és ismerőseink vagy az ő ismerőseik népszerű posztjaira. Szponzorált tartalomként és a hirdetési blokkokba gyakorlatilag bármilyen nekünk címzett reklám vagy tartalom is bekúszik, szinte észrevétlenül. Számos módon élhet ezzel vissza bármilyen entitás, ami az adott poszt mögött áll: a szenzációhajhász, kattintásgeneráló blogposzt vagy bulvárcikk egészen ártalmatlan az ál-webshophoz képest, ahol már anyagi kárról is beszélhetünk, ha valaki nem elég körültekintő. De talán ennél is veszélyesebb a gyakran álhíreket, ferdített tényeket terjesztő propaganda.

 Lassan kezd kihűlni a Cambridge Analytica-botrány, de hiba lenne elsiklani az eset jelentősége felett. 2018 márciusában látott napvilágot a hír, miszerint az adatelemző vállalat 50 millió Facebook felhasználó adatát jogosulatlanul felhasználta, hogy profil alapján célozza perszonalizált politikai reklámmal az amerikai választópolgárokat a Trump-kampány megbízásából. Az elképzelés működött, aztán fény derült az illegális adatfelhasználásra, ami rövidesen a cég végét jelentette, de hiba lenne itt pontot tenni a történet végére.

 A kattintás központú hírszolgáltatás és a politikai propaganda is ugyanarra a pszichológiai megfigyelésre épít. A negatív tartalom jobban leköti az olvasó figyelmét, több ingert vált ki belőlünk, így összességében hatásosabb a semleges vagy pozitív tónusú sztoriknál. A propaganda ráadásul gyakran ellenséget generál, amit sztereotíp módon fest le. Ezáltal a társadalom polarizálódik, az előítéletek pedig erősödnek.

 “Ha az 1930-as években lett volna Facebook, akkor Adolf Hitler megoszthatott volna rajta 30 másodperces reklámokat a zsidó-probléma megoldására való elképzeléséről”

- vetette fel Sacha Baron Cohen az Anti-Defamation League (ADL) fórumán, majd a beszéd tartalmát a The Washington Post is megosztotta. Az ADL egy 1913-mas alapítású gyűlöletellenes liga, ami eredetileg antiszemitizmus ellen lépett fel, de mára minden kisebbséget a védelmébe vesz. “A hazugságok terjesztésén alapuló autokrácia hatalomra tör”, figyelmeztet a színész-humorista, majd rávilágít a közösségi média legsötétebb oldalára: az ilyen platformok algoritmusai olyan tartalmak megosztását erősítik fel, amik a legalapvetőbb ösztöneinkre hatnak, hogy így felháborodást és félelmet keltsenek bennünk. Ezért teljesítenek kimutathatóan jobban az álhírek a közösségi médiában, ezért terjed jobban a hazugság a valóságnál. A Facebook mint eszköz tehát gyűlöletkeltésből jelesre vizsgázik, gyakran kisebbségek kárára.

sbc.jpg (via)

 Szólásszabadság 2.0

 Valahogy érezzük, hogy nincs rendben az, hogy a szakszerű újságírás terméke ugyanazon a felületen és ugyanolyan, uniformizált módon jelenik meg, mint egy zsé kategóriás blogger szélsőséges, gyalázó fröcsögése, nem is beszélve a szponzorált tartalmakról és hirdetésekről. 

Mit lehet tenni? Zuckerberg szerint a Facebookon való véleménymegosztás korlátozása alkotmánysértő lenne, utalva ezzel az USA alkotmányának első kiegészítésben álló szólás- és véleményszabadságra. Technikailag ez vitatható, mivel a Facebook egy bejegyzett cég, aminek joga van a saját belátása, véleménye szerint szabadon korlátozni, hogy milyen tartalmat, üzenetet támogat. Tehát (nagyon kisarkítva) ha Zuckerberg úgy döntene, hogy szerinte a kék szemű emberek valójában mind robotok, akkor ezt a véleményt az általa irányított vállalat nyilvánosan képviselhetné (és törekedhetne az elmélet terjesztésére.) A probléma az, hogy a Facebook túlnőtt a “vállalat” kategórián, mivel kiterjeszti az internetre valamennyi természetes és jogi személy kommunikációját, de ezt mindvégig a Facebook fejléce alatt teszi. Nem a Facebook valódi súlyának megfelelően korlátozzák a közösségi felületek tevékenységét azok a rendelkezések, amik a hagyományos médiára vonatkoznak. Így ad hangot a Facebook gyakorlatilag bárkinek, bármilyen üzenetnek és teszi mindezt következmények nélkül, hiszen a tartalom a felhasználóé, a Facebook csak egy szócső.

 Hogyan tovább?

 Bár nehéz a Cambridge Analyticát övező bortányról politikailag semleges forrást találni, fontos kiemelni, hogy a valódi kérdés egyáltalán nem az, hogy a Trump-kampány sikeressége vagy épp a Brexit mennyiben az adatelemző cég érdeme és nem is az, hogy mennyire etikus egy ilyen politikai győzelem. Sokkal inkább azzal kellene foglalkozni, hogy mindez mit jelent. Hiába fellegzett be a Cambridge Analyticának és hiába tett Mark Zuckerberg megannyi ígéretet a Facebook adatkezelésére vonatkozóan. Az adathalászat mint eszköz adott, mi pedig önként szolgáltatunk adatot. Minden. Egyes. Kattintással.

20181204_fb-journalism_2000.jpg (via)

Lehet, hogy a közösségi média platformok nem adják majd ki ezeket senkinek, semmilyen formában, lehet, hogy szigorítanak az adatkezelési szabályzatukon, de szivárogtak már ki a történelem során nemkívánatos dokumentumok és adatok állambiztonsági szempontból is kulcsfontosságú szerverekről. Arról nem is beszélve, hogy nehezen ellenőrizhető egy olyan, színfalak mögötti tevékenység, amiről a minimálisnál is kevesebbet tud a felhasználó. A képlet persze igen egyszerű. Bármilyen oldal látogatása során kénytelenek vagyunk elfogadni az adathasználati feltételeket, ha szeretnénk hozzáférni a tartalomhoz. Ugyanez igaz a Facebookkal történő bejelentkezésre is. Nehéz tehát azt mondani, hogy nem lettünk mára teljes mértékig kiszolgáltatottak azoknak a felületeknek, amik egyébként kényelmünk kiszolgálására és az információhoz való hozzáférés demokratizálásra rendeltettek.

Adam Greenwood sötét jövőképe mellett azért pár tanács is elhangzik, amit mindenképp érdemes megszívlelni. Ezek egyszerűnek tűnő, de annál nehezebben kivitelezhető célok, de első körben nagyjából ennyit tehetünk, hacsak nem vagyunk hajlandóak lemondani a digitalizáció előnyeiről. Jelenleg úgy tudunk enyhíteni a filter bubble effektuson, ha a Facebook hírfolyamot nem népszerűségi, hanem időrendi sorrendre állítjuk minden alkalommal, amikor görgetni kezdünk. Ha nem azt osztjuk meg a világgal, amire szerintünk sokan kattintanak majd, hanem amit mi érdekesnek tartunk. Ha tudatosan rákeresünk olyan tartalomra, vagy olyan forrásból olvasunk híreket, ami egyébként nem jellemző ránk. Ha minél több olyan emberrel igyekszünk kapcsolatot teremteni és fenntartani, aki sok különböző ellentétes véleményt képvisel akár politikai, vallási vagy más ideológiai szempontból.

Egy szó mint száz, legyünk proaktívan nyitottak és merjünk kilépni a komfortzónánkból még akkor is, ha így olyat is hallhatunk, amivel nem értünk egyet.

konzerv.png

Facebook: Önkényes cenzor, vagy a szólásszabadság fellegvára?

A szólás- és véleményszabadság rendkívül nehezen definiálható jogfilozófiai fogalmak. Ahány ország, annyiféle értelmezés: minden jogrendszer máshol húzza meg a kimondható és tiltott megnyilatkozások közötti határvonalat. Ráadásul döntést hozni erről ma már nem kizárólagosan állami hatáskör, a közösségi médiumok is megszabhatják, milyen véleményeknek adnak felületet, és melyeket hallgattatják el. Facebook a maga 2,5 milliárd aktív felhasználójával sok esetben már úgy működik, mint egy szuperállam: megfigyel, szabályoz, figyelmeztet, letilt és jutalmaz – annak függvényében, hogyan viselkedik a felhasználó. De milyen szabályrendszer szerint teszi ezt, ki hatalmazta föl erre, előnybe részesít-e bárkit ezzel, és milyen logikai szervezőerő sejlik fel a cenzúrázási gyakorlata mögött?

A világ népességének harmada, azaz közel 2,5 milliárd ember aktív Facebook felhasználó – a számuk pedig folyamatosan növekszik. Minden egyes percben nagyjából 510 ezer hozzászólás, 4 millió kedvelés, 293 ezer státuszfrissítés és 136 ezer új fénykép feltöltése történik a platformon. Ekkora forgalom mellett megközelítőleg 4 petabyte (4 milliárd gigabyte) új adat generálódik naponta. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy ekkora információhalmazt valamilyen formában szabályozni és szűrni kell, különben a jogsértésekre fogékony felhasználók pillanatok alatt digitális vadnyugattá változtatják a felületet, ahol kontroll nélkül történik a rabszolga-, fegyver- és drogkereskedelem.

facebook_jog.jpg

(via)

Köztörvényes bűncselekmények elkövetéséhez nem platformot biztosítani persze magától értetődő elvárás. Valószínűleg a többség egyetért azzal, hogy a Facebooknak kötelessége üldöznie és szankcionálnia az ilyesmire hajlamos felhasználókat. A jogfilozófiailag nehezebben értelmezhető egyetemes emberi jogok adaptálása a Facebook szabályrendszerébe viszont már sokkal nehezebb feladat, és egyáltalán nem magától értetődő. A szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága például sok esetben nem olyan formában érvényesül a Facebook-birodalom határain belül, mint ahogy azt józan paraszti ésszel elképzelné az ember. A kimondható és a tiltott tartalmak közötti választóvonal egyáltalán nem ott húzza meg a cég (és a legtöbb közösségi médium), mint azok az országok, ahol éppen működnek. Ez azért fordulhat elő, mert a Facebook egy felhő alapú szolgáltatás, a nemzetállamok törvénykezései pedig terület alapúak. A nagy technológiai óriásvállalatoknak nincs hazájuk, mindenhol ott vannak, így nem esnek a hagyományos törvényi szabályozások alá.

A közösségi médiumok és a különböző nemzetek jogértelmezésének egymáshoz való közelítése az internet jövőjének egyik legnagyobb kihívása, de abban mindenki egyetért, hogy ennek előbb utóbb mindenképp meg kell történnie. Mark Zuckerberg például márciusban egy Washington Postba publikált nyílt levélben arra kérte a világ kormányait, hogy a lehető leghamarabb regulázzák meg törvényi erővel a Facebookot, mivel szerinte a kártékony tartalmak ellenőrzése és kiszűrése túlságosan is nagy feladat ahhoz, hogy ezt egyedül a vállalat munkatársai végezzék el. A Facebook szankcionálásra viszont egyelőre semmilyen kiforrott joggyakorlat sincs. Mindenki a sötétben tapogatózik, és ódzkodik belekezdeni a törvényalkotói munkába, mivel senki sem tudja, hogyan kellene megrendszabályozni a technológiai óriásvállalatokat. Nemzetállami szinten a szándék már szinte mindenhol megfogalmazódott, többek közt a magyar kormány és annak szellemi holdudvara is felvetette már ennek a lehetőségét. Egyes vélemények szerint azonban a Facebooknak, mint magáncégnek minden joga megvan ahhoz, hogy a szabályrendszerét úgy alakítsa ki és úgy értelmezze azt, ahogy éppen kedve tartja. Jelen állás szerint pedig pontosan ez a helyzet: A Facebook egy saját maga által megírt szabályrendszer szerint hallgattatja el, tűri meg, vagy ad teret a különböző tartalmaknak és véleményeknek a felületén.

Facebook elképzelése a szólásszabadság határairól

Az egyszeri Facebook felhasználó azt gondolná, hogy a legnagyobb közösségi médium egy teljesen egzakt keretrendszert ad a posztolható, valamint tiltott tartalmak minőségéről, és pontosan lehet tudni milyen szankciókra számíthat, aki túllépi a mértani pontossággal meghúzott határokat. A valóságban viszont nem is tévedhetne nagyobbat, akinek ilyen, vagy ehhez hasonló elképzelés él a fejében a Facebook a szólás- és véleményszabadság értelmezéséről. Ehhez elég csak egy pillantást vetni Facebook alapszabályzatára, valamint felhasználási feltételeire.

facebook_szabaly.gif

(via)

 

„Közösségi alapelveinknek mindig is az volt a célja, hogy teret biztosítsanak az embereknek az önkifejezésre és a véleménynyilvánításra. Ez nem változott, és ezután sem fog. Az, hogy sikerül-e közösséget építeni, és közelebb hozni egymáshoz a világ lakóit, attól függ, hogy az emberek meg tudják-e osztani különböző nézeteiket, tapasztalataikat, ötleteiket és információikat. Szeretnénk, hogy az emberek nyíltan beszélhessenek a számukra fontos kérdésekről, még akkor is, ha vannak, akik nem értenek egyet velük, vagy kifogásolhatónak tartják őket. Egyes esetekben engedélyezzük az egyébként közösségi alapelveinkkel ellentétes tartalmak közzétételét – ha hírértékkel bírnak és közérdeket szolgálnak. Ezt csak azt követően tesszük, hogy mérlegeltük a közérdek által képviselt értéket és a károkozás kockázatát, és a nemzetközi emberi jogi szabályokat is tanulmányozzuk az ilyen döntések előtt.

(…)

„Közösségi alapelveink világszerte mindenkire és minden tartalomtípusra vonatkoznak. Az alapelvek kidolgozásakor átfogóságra törekedtünk – előfordulhat például, hogy olyan tartalmat is eltávolítunk valamely más szabályunk megsértéséért, amely egyébként nem minősül gyűlöletkeltőnek. Tisztában vagyunk azzal, hogy a szavak eltérő dolgokat jelenthetnek, és a helyi közösségtől, nyelvtől vagy háttértől függően máshogy hatnak az emberekre. Keményen dolgozunk azon, hogy figyelembe tudjuk venni ezeket a részleteket, ugyanakkor egységesen és méltányosan alkalmazzuk a szabályokat az emberekre és önkifejezésükre.

 (…)

Véleménynyilvánítás: Küldetésünk, hogy megmutassuk a vélemények sokszínűségét. Hajlunk rá, hogy még akkor is megengedjünk bizonyos tartalmakat, ha azokat egyesek kifogásolhatónak találhatnak, hacsak a tartalom eltávolításának nincs konkrét kármegelőző hatása. Ezen túlmenően, bizonyos esetekben megengedjük az alapelveinket egyébként sértő tartalom megjelenítését, ha az kifejezetten hírértékű, jelentős vagy a közvélemény számára kimondottan fontos. Ezt csak annak mérlegelése után tesszük, hogy mekkora közérdekű értéket képvisel a tartalom a valós kár kockázatához képest.”

A fentebb idézett három bekezdés a Facebook alapszabályzatának a szólás- és véleménynyilvánításra vonatkozó részletei. A szövegezésükből félreérthetetlenül kiolvasható, hogy a közösségi oldal meglehetősen tág teret enged magának a saját szabályai értelmezésére. Lényegében olyan gumiszabályokat hoztak, amelyek hemzsegnek a különböző szubjektív tényezőktől, ami lehetővé teszi bármilyen típusú tartalom cenzúrázását, vagy közzétételét. Ilyen nehezen megfogható és szubjektíven alkalmazható kitételek például a fentiekben szereplő „hírértékű”, „jelentős” vagy a „közvélemény számára kimondottan fontos” kritériumok, amikre hivatkozva akár olyan tartalmak is visszakerülhetnek az oldalra, amelyek sértik az alapszabályzatban foglaltakat. Arról nem is beszélve, hogy a végső döntést a legtöbb esetben egy érzelmek által is vezérelt emberi lény hozza meg, ami csak tovább növeli a szubjektív faktort abban, hogy milyen tartalmakat törölnek végül.  

A Facebook kilométeres szabályzata egyébként tartalmaz úgynevezett részletszabályokat is, melyekben pontosan meghatározzák a vegytisztán tiltott tartalmak minőségét. A közösségi oldal öt, egymástól jól elhatárolható tartalomcsoportot nevez meg, melyeket minden körülmény között üldöz és töröl:

  1. gyűlöletbeszéd
  2. erőszakos durva tartalom
  3. felnőtt meztelenség és szexuális tevékenység
  4. szexuális jellegű felhívás
  5. kíméletlen és érzéketlen tartalom.

A gyerek meztelenségre egyébként  lazább szabályokat alkalmaz a Facebook, mint a felnőttek esetében, de ez a kitétel megérne egy külön posztot. 

Erre számíthat, aki megszegi a játékszabályokat

A Facebook többféleképpen is szankcionálhatja a szabályzatával ellentétes posztokat, felhasználókat. A szabálysértő tartalmakat eltüntethetik a hírfolyamból, alkalmazhatják a „shadow ban“ módszerét (ez esetben a felhasználó tud tartalmakat közzétenni, ám azokat csak ő látja, más nem), tilthatják a felhasználó hozzáférését meghatározott ideig, és törölhetik véglegesen a fiókját vagy oldalát.

Persze azzal valószínűleg szinte mindenki egyetért, hogy a részletszabályokba foglalt tartalomtípusok üldözendőek. Az viszont már sokakban ellenérzést vált ki, hogy az alapszabályzatra hivatkozva lényegében bármilyen tartalmat törölhet - illetve visszatehet - és bárkit elhallgattathat a Facebook. Ezzel a lehetőséggel pedig rendszeresen él is a közösségi oldal: a Facebook idén április és szeptember között 5,4 milliárd hamis felhasználói fiókot, és több 10 millió alapszabályzattal ellentétes posztot törölt az oldalról – persze ennek a döntő többségét nem a fentebb idézett gumiszabályokra hivatkozva, hanem jól regisztrálható, a részletszabályzattal ellentétes szabálysértése, és kamuprofilok miatt.

facebook-censorship.jpeg

(via)

Mindazonáltal megszámlálhatatlan karcos gondolat, és rengeteg közéleti véleményformáló – a teljesség igénye nélkül például Paul Nehlen, Milo Yiannopoulos, Paul Joseph Watson, Alex Jones, Laura Loomeris érintettje volt már ennek a gyakorlatnak, ami rendre széleskörű társadalmi felháborodást váltott ki.

Az index tavalyi augusztusi elemző cikke ráadásul rávilágított arra, hogy Facebooknak tényleg nem minden esetben érdeke az, hogy cenzúrázza az alapszabályzatába ütköző tartalmakat. Nettó naivitás lenne ugyanis azt hinni, hogy a legnagyobb közösségi oldalnak van valamiféle belső erkölcsi irányzéka, ami mentén szelektálja a káros tartalmakat. Az Index szerzője szerint a Facebookot – mint gazdasági szereplőt – sok esetben kizárólag a pénz motiválja, amikor cenzúráz. A közösségi médiában ugyanis mindenki éppen csak annyira akar takarítani, hogy azzal a legnagyobb profitot realizálja.

Ezt az elképzelését egy logikus matematikai egyenlőtlenséggel és a Facebookról kitiltott jobboldali politikai kommentátor, Alex Jones esetével mutatta be a szerző:

  1. Alex Jones hívei a törlés után lelépnek a Facebookról, vagy legalábbis rosszabbul fogják magukat érezni, és kevesebb időt töltenek ott. (A)
  2. Azok a felhasználók, akiket idegesítettek Alex Jones, jobban fogják érezni magukat. (B)
  3. A hirdetők, akiket zavartak Alex Jones tartalmai, jobban fogják érezni magukat. (C)

Amíg a három hatás aránya úgy néz ki, hogy A < (B + C), addig az Alex Jonesnak mennie kell, ugyanis ezt diktálja a matek, meg az üzleti logika. Ha viszont a relációs jel fordítva áll, akkor a Facebooknak minimum meg kell fontolnia, hogy töröljön-e bármit is.

Előnyben részesít-e bárkit a cenzúrázási gyakorlatával a Facebook?

A Facebook cenzúrázási gyakorlatával az egyik legnagyobb gond, hogy egy kényes tartalom sorsáról a legtöbb esetben egy hús-vér, érzelmek által is vezérelt ember dönt – ahogy ezt már korábban is említettük. A Facebook szólásszabadság értelmezésének határán táncoló posztok, kommentek, fotók, beszélgetések, csoportok, oldalak vagy események – szóval bármi, ami a regisztrált tagok által létrehozható – bejelentés nyomán jutnak el legtöbbször a moderátorokhoz. Lényegében minden Facebook-felhasználó egyfajta „besúgóként” is működik. Bárki jelenthet bármilyen tartalmat, ha úgy ítéli meg, hogy az az alapszabályzatban foglaltakkal ellentétes. A bejelentések okát minden esetben meg kell indokolni, és ha valamit kellően sokan jelentenek, akkor az a „pallosjoggal’ felruházott moderátorok elé kerül.

A Facebook moderátorok kilétéről és pontos munkavégzési metodikájáról nem sokat tudni. Ha megjelenik egy-egy hír velük kapcsolatba, akkor az rendre arról számol be, hogy csupa szorongás és kizsákmányolás az életük – egyszóval nem egy álom meló az övék. (Fontos megjegyezni a magyar nyelvű Facebook moderálása egy berlini központban történik, ám a moderátorok számáról és tevékenységéről nem sokat tudni – legalábbis a 444 egy 2018 augusztusi cikke szerint.) A Facebook azt állítja, szigorúak és objektívek a moderálási elveik, azaz a moderátorok munkájára nincs ráhatása a személy világnézetüknek, ugyanis egy részletes útmutató alapján cenzúráznak, amit minden egyes esetben pontról pontra követniük kell. Viszont már többször kiderült a múltban, hogy a moderátorok személyes preferenciája nagyon is befolyásolják a munkájukat. A Facebook háza táján például hatalmas földrengést okozott, amikor egy informatikai hírportál 2016 májusában olyan Facebook-moderátorok nyilatkozatait hozta le, akik nyíltan bevallották, hogy a konzervatív politikai véleményformálók gondolatainak és a jobboldali hírportálok posztjainak szándékosan csökkentették az organikus elérését, azaz tudatosan kevesebbszer szerepeltették a felhasználók hírfolyamában azokat.

Ilyen és ehhez hasonló botrányok miatt Mark Zuckerbergnek már többször is személyesen felelnie kellett az amerikai törvényhozás különböző szakbizottságaiban helyet foglaló képviselők és a szenátorok kényes kérdéseire. 2018 április 10-11-én például két teljes napon keresztül folyt a Facebook alapító-vezérigazgató kongresszusi meghallgatása, ahol finoman fogalmazva is cafatokra szedték a dollármilliárdos ifjú titánt. A Wired összeállítása szerint Zuckerberg 43 kérdésre például nem is tudott direkt válaszolni és csak annyit felelt: "ennek majd kollégáim utánanéznek". A több, mint másféléves kihallgatásdömping talán legikonikusabb 5 perce az volt, amikor Republikánus párt egyik prominens tagja, Ted Cruze texasi szenátor a konzervatív hangok elnémításával kapcsolatban kérdezősködött. Zuckerberg a politikusnak azt felelte, hogy

„pontosan megérti, hogy a politikai jobboldalnak azért vannak ilyesfajta aggályai, mert a nagy techcégek mind a Szilícium-völgyben találhatóak, ami történelmileg egy demokrata fellegvár. De a Facebook szabályzata kategorikusan tiltja, hogy a moderátorok személyes politikai preferenciái hatással legyenek arra, hogy mint cenzúráznak és, mint nem.”

ted_cruz_zuckerberg.jpg

(Ted Cruz texasi szenátor és Mark Zuckerberg, a Facebook alapító-vezérigazgatója a kongresszusi meghallgatáson, via)

Ezzel párhuzamosan persze az amerikai baloldal, azaz a Demokrata párt sem maradéktalanul elégedett a Facebook szólásszabadság értelmezésével. Zuckerberg idén októberben ismét kongresszusi meghallgatáson járt az amerikai fővárosban a Facebook tervezett digitális kriptovalutája, a Libra miatt. A téma fő csapásirányától azonban néha eltértek a szakbizottsági tagok és a szólásszabadság kényes témájáról faggatták Zuckerberget. A szocialista elveket valló amerikai újbaloldal egyik tagja, Alexandria Ocasio-Cortez képviselőasszony például azt kérdezte, hogy mekkora hazugságot kell fizetett politikai hirdetésben reklámozni ahhoz, hogy töröljék a posztot. (A képviselő ezzel arra reflektált, hogy a közelmúltban a Facebook engedélyezte Donald J. Trump amerikai elnöknek, hogy egy összevágott, féligazságokat tartalmazó videót fizetett hirdetésként reklámozzon az oldalán.) Zuckerberg erre azt felelte, hogy hazudni csúnya dolog, de nem az ő, vagy a Facebook feladata választókat elzárni attól a szomorú igazságtól, hogy egy demokratikus megválasztott politikai döntéshozó néhanapján hazudik.

A Facebook a jövőben ráadásul a mostaninál jóval nagyobb teret biztosít a Trump által posztolt videóhoz hasonló politikai demagógiának. A közösségi oldal ugyanis szeptemberben bejelentette, hogy a politikusok esetében engedékenyebbek lesznek a szólásszabadság gyakorlása tekintetében. A techcég ezt azzal indokolta, hogy nem az ő dolguk közbeavatkozni, amikor a politikusok megszólalnak, még akkor sem, ha az állítás igazságtartalma vitatható. A vállalat ezzel az intézkedésével szeretne szabad utat biztosítani a korlátok nélküli politikai vitához.  

Leléphet a Facebookról, akinek nem tetszik az oldal cenzúrázási gyakorlata

A rendelkezésre álló információkból és hírekből egészen egyszerűen lehetetlen megítélni, hogy a Facebook bármelyik politikai közösséggel szemben elfogult lenne-e. A politikai jobb és baloldal egyaránt sértetten, és a saját igazába vetett hitétől megrészegülten támadja a Facebookot a cég szólásszabadság értelmezése miatt - külföldön és itthon egyaránt. Mivel leggyakrabban gumiszabályokra hivatkozó emberek hozzák meg a cenzúrázásról szóló végső döntést, ezért biztosan lesznek szubjektív részlehajlások, amikor egy tartalom eltüntetéséről döntenek. A rendszer sose volt hibátlan, és valószínűleg soha nem is lesz az.

Az átlagfelhasználó lényegében tehetetlen, és kénytelen a Facebook cenzúrázási gyakorlatát elviselnie, ha részesülni szeretne a közösségi oldal megszámlálhatatlan előnyéből. Aki viszont képtelen ezzel együtt élni, annak rengeteg olyan Facebookhoz hasonló közösségi oldalra van lehetősége regisztrálni, ahol a szólásszabadságot tágabban értelmezik, és akár olyan tartalmakat is közzé tehet, melyeket a Facebookon tilos lenne. A Bitchute, a MeWe, a Gab, vagy a Minds nevű oldalakon például bárki kidühöngheti magát, és a legalávalóbb tartalmakat is megoszthatja, ha épp ahhoz van kedve.

konzerv_1.png

Miért ülünk ennyi tabun?

2019. szeptember 23. - KomMédia BME

Közéleti személyiségek beszélnek nyíltan a betegségeikről, függőségeikről és szexuális beállítottságukról. Azt gondolhatnánk, hogy az életnek már nincs olyan területe, amit ne lehetne kisebb-nagyobb társaságban megvitatni – különösen fiatalok között, akik már beleszülettek a digitális világba Ha ez így lenne, nem vágnánk rá annyi mindenre, hogy ez tabu: milyen témáktól érzi magát kínosan a ma embere és miért?

Tabu az, amiről nem beszélünk, amit nem kényelmes, vagy kifejezetten kínos felhozni – válaszolta 17 egyetemista egy rövid felmérésben arra a kérdésre, hogy szerintük mit jelent az, hogy tabu. Hozzátették, hogy különböző helyeken és körökben eltérő lehet az, hogy miről nem illik, vagy nem szokás beszélni. Arra is utaltak, hogy a tabukhoz gyakran félelem társul: például az előítéletektől, a kitaszítottságtól, a megbélyegzéstől. 

Vágyak, lehetőségek, meggyőződések

 Vajon mi számít szerintük a legnagyobb tabutémának ma Magyarországon? Mi az oka a tabuk kialakulásának, és hogyan kezeljük ezeket a helyzeteket? Íme, az összesített lista:

  • Anyagiak: erős félelem, hogy a fizetés nagysága határozza meg az ember értékét. A válaszadók egy része még a barátainak sem meri elárulni, hogy mennyit keres. Attól félnek, hogy a kevesebb bevétel miatt értéktelenebbé válnak a társaik szemében, rosszabb, kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek a baráti körükben.
  • Betegségek: általában kellemetlennek tartják a betegség témát, főleg érintettként. Tudják, hogy a betegeknek a fizikai és lelki panaszokon kívül a környezetük bírálatával is meg kell küzdenie. Különösen feszélyezve érzik magunkat akkor, ha súlyosan beteg személlyel kell beszélnünk az állapotáról, mert félünk, hogy megbántjuk a beszélgetőpartnerüket a kérdéseinkkel.
  • Függőségek: az alkoholfogyasztás és a kábítószerek használatát a fiatalabb generáció igyekszik titkolni az idősebbek elől, a függők egy része nem mer a problémájával a családhoz fordulni, mert félnek az elítéléstől, így az otthoni közegből nem kapnak segítséget.

rajko_andrea_illusztracio.jpg(via)

  • Halál: kerülik a témát, hogy hárítsák a fájdalmat, akár a sajátjukat, akár másét, hiszen nem akarják a gyászoló sebeit feltépni. Nehezen tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki szerette halálhírét közli, részvétet nyilvánítanak, de aztán elterelik a témát.
  • Homoszexualitás: a többségtől eltérő szexuális irányultságukat többen a homofóbiától való félelem miatt nem merik felvállalni. Félnek a megbélyegzéstől, a diszkriminációtól és a társadalmi elítéléstől, de a család és barátok reakciójától is tartanak.
  • Politika: a legtöbben a tabuk között emlegették, mivel úgy hiszik, hogy a politikai beállítódás felvállalása utálatot, szánalmat válthat ki másokból, beskatulyázás lehet a következménye és családon belüli konfliktusokat szíthat.
  • Szexualitás: ilyen kérdésekről általában nem kommunikálunk a családdal, a barátokkal viszont igen. De ez sem általános: van, aki szerint, ha társaságban felhoz valaki egy ilyen témát, illetlennek, erkölcstelennek fog tűnni, míg mások szerint a szex egyszerűen a magánélet része, ami nem tartozik másokra.

Ezek voltak azok a tabuk, amelyeket a többség megnevezett, de a felsoroltakon kívül szerepelt a listán a nyilvános szoptatás, az intim higiénia, a menstruáció, a gyermekvállalás megtagadása, a bántalmazás, a roma helyzet, a klímakatasztrófa, a szegénység és a szakítás is.

Tabukollekció, nagyító alatt

És hogy miért él ennyi tabu a fiatalok között? A válaszadók a neveltetés szerepét hangsúlyozták: a szülői hatás és a környezet, amelyben felnőttünk, erős hatással van arra, hogy miről merünk beszélni és miről nem. Emellett a média befolyásoló erejét hangsúlyozták: nem mindegy, hogy ezekről a témákról milyen mennyiségű, minőségű információt adnak a különböző sajtótermékek, műsorok.

Érdemes azonban még mélyebbre ásni. "A tabuk kialakulásának egyik legmarkánsabb oka az információhiány, az ok-okozati összefüggések feltárásának elmaradása, amely a rákérdezéstől való félelemből fakad - mondja Dr. Rajkó Andrea Fenya szociológus. Kurzusain hallgatók ezreit vezette már be a társadalmi tabuk témakörébe, és kutatóként is ezzel a területtel foglalkozik. - A vélt vagy valós következményektől, szankcióktól való félelem meghatározó eleme a tabu kialakulásának.

A félelemérzet azonban gyakran nem a tapasztalatra épül, a fiatalok sokkal inkább feltételezett következményekre hivatkoznak: „mérgesek lesznek a szüleim”, „megvernek”, „elutasítanak”, „kiközösítenek”, „elveszítem a bizalmukat”, „nem beszélnek majd hozzám” és hasonlók.”

A félelmek azonban nem csak az otthoni közeghez kapcsolódnak: a szakértő úgy tapasztalta, hogy a hallgatók szerint az egyetemi közegben tilos bármilyen előjelű beszélgetést indítani például politikai kérdéssel, kisebbséggel vagy szexuális orientációval kapcsolatban, mert attól félnek, hogy egy efféle próbálkozást olyan verbális retorzió követne, amelyet nem szeretnének magukra vállalni.Emiatt nem ismerik egymás véleményét, álláspontját, nem tudják elmondani saját averziójukat, félelmeiket, problémáikat, és kérdéseket sem tudnak nyilvánosan megfogalmazni. Minimális esetben, vagy egyáltalán nem adódik lehetőségük arra, hogy nyíltan vitát kezdjenek, akár egy szeminárium keretein belül, és megismerkedjenek hallgatótársaik véleményével. Ahogy az a mini kutatásból is kiderül, ebben a közegben inkább került témák lesznek például a romákkal kapcsolatos előítéletek és félelmek, vagy a halál helye a mai társadalomban.”

Tabuk éjszakája

Milyen szerepe lehet a saját magunk által létrehozott, vagy örökölt tabuknak a mindennapi életünkben? Milyen eszközeink vannak a tabudöntésre?  Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Dr. Rajkó Andrea Fenya előadása a Kutatók Éjszakáján.
A rendezvény ideje: 2019. szeptember 27. 16:45- 17:15. Helye: BME OMIKK

Rajkó Andrea Fenya úgy látja, hogy elmaradnak azok a párbeszédek is, amelyek egy-egy előítéletes magatartás okait tisztáznák, vagy feloldanák egy évtizedeken, generációkon keresztül cipelt, érthetetlen hagyomány röghöz kötő erejét. “Olykor kifejezetten fontos lenne nyíltan beszélni, párbeszédeket indítani és vitákat generálni egy nyilvánosabb felületen, hogy halljuk mások véleményét, tapasztaljuk azt, hogy miként gondolkodnak: kiderülhet, hogy vannak hozzánk hasonló nézetekkel, problémákkal rendelkezők körülöttünk.”

egon_schiele_selbstakt_1910.jpeg

(via)

Tabu a szemnek?

A szakértő azt is kiemeli, hogy a mini kutatásban főleg a verbális tabuk jelentek meg, pedig ezeknél gyakran sokkal erőteljesebbek a vizuálisak. “A szoptatásról például lehet beszélni, rengeteg honlap foglalkozik a témával, vagyis ilyen értelemben nem sorolható a társadalmi tabuk közé. Ugyanakkor a nyilvános helyen végzett szoptatás gondolata, és leginkább látványa azonban sok embert kínos érzéssel tölt el, elfordulnak, felháborodnak. Ugyanígy erőteljesebb vizuális tabunak számítanak a testtel kapcsolatos elváltozások, fogyatékosságok, betegségek, nemváltások, elhízás vagy épp a betegesen vékony test. A szexualitással kapcsolatos mediális túlcsordultság és feltételezett telítettség ellenére ez a korosztály tabuként tekint például a szexualitást reprezentáló műalkotásokra és a velük kapcsolatos verbális megnyilvánulásra is. Ugyanakkor ismeretlen és újszerű számukra annak felismerése, hogy a kultúra történetének egyes szakaszaiban, korai társadalmakban jóval természetesebben viszonyultak a különböző irányultságú és intenzitású szexualitáshoz vagy a haldoklás, halál folyamataihoz.”

A bejegyzés szerzője Hunfalusi Réka, a BME KomMédia alapszakos hallgatója. 
konzerv.png

A nyomtatott sajtó halott? 7 ellenpélda a nagyvilágból

A nyomtatott újságokat már régóta temetik, mondván, hogy a végórájukat élik. De a nyugati országokban még mindig vannak olyan print lapok, amelyek több milliós példányszámot produkálnak minden egyes nap. Ilyen eladási számok mellett miért is a gondolkodnának a megszűnésben a tulajdonosok? 

A tájékoztatás koronázatlan királya több száz éven keresztül a nyomtatott média volt, melynek hegemóniáját először rádió, majd a televízió kezdte ki, később pedig az internet ejtett sebet népszerűségén. Az online média elterjedése (azaz a 2000-es évek eleje) óta a print sajtótermékek eladása világszerte csökken: napilapokat, hetilapokat és magazinokat is kevesebbet vásárolnak az emberek. A jóslatok ellenére nem szűnt meg ez a tájékoztatási forma, sőt, vannak időszakok, amikor az eladások visszaesése lelassul. Sokan még mindig szívesen olvasgatják a hasábosan tördelt, régi vágású betűtípussal írt híreket, érzik a print presztízsét - lehet, hogy ez az érzés játszik szerepet abban, hogy a print lapok még hosszú évekig a piacon maradnak. 

Mutatunk néhány euroatlanti napilapot, amelyek a mai napig a tájékoztatás fundamentumát jelentik hazájukban. 

The New York Times

Ha a hírlapok kerülnek terítékre, valószínűleg sokaknak a The New York Times jut eszébe először. Nem véletlen hiszen a – mértékadó és mértéktartó stílusa miatt „a szürke hölgy” becenevet viselő – újság a második legnagyobb példányszámban eladott hírlap Amerikában. A hivatalos számok szerint tavaly csaknem 2 101 611 darabot adtak el belőle hetente: ebben benne vannak az amerikai és nemzetközi kiadások is, a vasárnapi számok viszont nem. 

1851-es alapítása óta a lap a nyilvánosság egyik sarokköve az Egyesült Államokban. Az eddig megnyert 127 Pulitzer-díj rekordnak számít, és ott van még az újságról elnevezett személyiségi jogi törvény is, a „New York Times szabály”. Ez azt írja elő, hogy Amerikában a közszereplőknek nem elég azt bizonyítani, hogy az újság valótlanságot állított: felelősségre vonás csak akkor van, ha az újságíró szándékosan hazudott, és ez bizonyítható. A jogszabálynak köszönhetően 1964 óta nem veszítettek el egyetlen sajtópert sem. Ebben a lap hangvételek is közrejátszik: a kimért, higgadt stílus a kezdetektől vezérelv.

Az első példány vezércikkében így írt fogalmazta meg a lap politikai beállítottságát az akkori főszerkesztő „Konzervatívaknak kell lennünk minden olyan esetben, amikor a konzervativizmus a közjót szolgálja, és radikálisok leszünk mindenben, ami szerintünk radikális hozzáállást és reformot kíván.” A jelmondat a független médium toposzát hirdeti, melyben a bökkenő az emberi tényező lehet: valakinek ugyanis mindig el kell döntenie azt, hogy pontosan melyik témák szolgálják azt a bizonyos „közjót”.

the_new_york_times_vegso.jpg

A baloldali címlap a 9/11-es terrortámadások után, a jobboldali pedig Donald Trump 2016-os elnökválasztási győzelme után született. (via

USA Today

Al Neuharth médiamogul egy piaci rést kihasználva hívta életre 1982-ben az USA Today-t. A német származású milliárdos rájött, hogy a könnyen emészthető híreknek van vásárlópiaca, ezért a The New York Times hírtematikájára építkezett, de egy sok diagrammal, táblázattal és fotóval ellátott színes újságot hozott létre. Az eredmény egy laza stílusú sajtótermék lett, ami korántsem bulváros, de nem is olyan szigorú, mint a „szürke hölgy”. Az újvonalas elképzelés meg is hozta a várt eredményt: az USA Today Egyesült Államok legnagyobb példányszámú lapjává nőtte ki magát rövid időn belül. Tavaly például 2,278,022 darabot adtak el belőle hetente átlagosan.

Érdekesség, hogy a színes szagos hírtálalás nem aratott osztatlan sikert és a McDonald's gyorsétterem lánc nyomán „McÚjságnak” bélyegezték a kiadványt.

 usa_today.jpg(A 911-es terrortámadás másnapján megjelent lapszám volt az USA Today történetében a legsikeresebb, több mint 3 millió példányszámot adtak el belőle, via)

Az USA Today gyors sikerét többek között annak is köszönheti, hogy kihasználták a '80-as évek technikáját a lap terjesztésénél. Például az újságosok mellett lapárusító automatákból is hozzá lehetett jutni, továbbá repülőtereken és szállodákban is terjesztették. Ehhez hozzájön az is, hogy az USA Today volt az első, amely műholdas távközlés segítségével a végső kiadását egyszerre több helyre is eljuttatta az Államokban, így a legfrissebb híreket tudták közölni szerte az országban.

The Sun

1964 szeptember 15-én jelent meg először, miután a Daily Herald című hírlapot felvásárolta és átnevezte a konzervatív ausztrál-amerikai médiamágnás, Rupert Murdoch News Corporatin nevű vállalata. A névcsere mellett a tartalom is gyökeresen megváltozott: a korábban szikár tényekre építő hírlap a bulváros vonalat vitte tovább. Ez a pálfordulás a hírnévig repítette a lapot: a The Sun hosszú éveken át a brit piac legnagyobb példányszámában eladott napilapja volt, egészen addig, amíg idén januárban meg nem előzte a Metro. A hivatalos számok szerint a lapból átlagosan 1,545,594 példányt adtak el minden egyes napon 2018-ban.

the_sun_vegso.jpg

(A bal oldalon a Brexit népszavazás előtt a EU-ból való távozásra szólítja fel olvasóit, jobb oldalon pedig a 2017-es parlamenti választások előtt a Munkáspárt miniszterelnök jelelöltjét egy szemeteskukában ábrázolja a lap. via)

A bulvár hallatán a The Sun esetében nem csak a sztárvilág szereplőinek hétköznapjairól szóló cikkre kell gondolni, hanem a kőkemény politikai bulvárra: laza stílusban megírt, könnyen befogadható pártpolitikai propagandára. A lap működésének több mint 50 éve alatt véletlenül sem próbálta leplezni,  hogy a brit Konzervatív Párt szekerét tolja. Több esetben már az olvasóknak is kellemetlen volt az, hogy a lap milyen nyíltan kiszolgálja a jobboldali politikai tömörülést: például amikor 1982-ben teljes mellszélességgel kiálltak Margaret Thatcher Falkland-szigeteki háborúja mellett. A lap szó szerint a címlapjain ünnepelte, ha az izomerős brit flottának sikerült elsüllyesztenie egy-egy alig felfegyverzett argentin hadihajót. A lap politikai szerepvállalása pedig azóta csak még karakteresebb lett – ahogy azt a mellékelt címlapok is mutatják.

Le Figaro

Sanzonénekes és író – politikus is van a lap elődjének 1826-os alapítói között, bár akkoriban még nagyon más volt a formátum: a szatirikus, kisméretű, mindössze négy oldalas hetilapot a fővárosban adták ki, bár sok szám egyszerűen kimaradt. Volt, hogy hivatalosan szünetelt a kiadása, többször sikertelenül próbálták újraindítani, 1854-től az irodalom erősen meghatározta a profilt. Szójátékaik, anekdotáik, pletykáik óriási sikert arattak, jó darabig elkerülték a vitás ügyeket és ezzel együtt a cenzúrát.

figaro.jpg

A hatodik szám (via)

A lap sorsa a 20. században regényesen alakult: nevek és székhelyek váltották egymást, 1914-ben a főszerkesztőt egy cikk miatt meggyilkolták. Több, véres háború bemutatásában vállaltak szerepet, kontinensen innen és túl. Az egyik legolvasottabb francia, jobbközép beállítottságú napilap szerint: „Ahol tilos a kritika, ott őszinte dicséret sincsen”.

3 érdekesség a Le Figaro történetéből:

  • híres szerzőik névsorában Émile Zola is szerepel,
  • itt jelent meg a futurizmus stílusirányzat híres manifesztuma,
  • munkatársai már a ‘30-as években nyitottak a fotózás felé, előszeretettel illusztrálták cikkeiket a kor technikái segítségével.

Corriere della Sera

Olaszország egyik legolvasottabb napilapjának története 1876 februárjában kezdődött, amikor a La Republica című politikai lap igazgatója és szerkesztője, Eugenio Torelli Viollier és Riccardo Pavesi úgy döntöttek, hogy új napilapot indítanak Milánóban. A friss számok esténként jöttek ki, az aznapi országos és nemzetközi hírekről számoltak be – nem véletlenül lett az újság neve magyar fordításban "esti kurír". De van egy másik népszerű megnevezése is a 20. század elejére országos terjesztésűvé váló lapnak: sokan csak "solferinoi újságként" emlegették, miután a kiadó székhelye Via Solferino lett. 

Első, gyerekeknek szóló kiadásuk 1908-ban jelent meg: ez egy heti képregénysorozat volt, mely játékosan próbálta közel hozni a kicsikhez a tudományt és az irodalmat. Egyedi és újszerű kezdeményezés volt azokban az időkben. 

corrierino-dei-piccoli.jpg

(via)

1946-ban politikai okokból menesztették az antifasiszta főszerkesztőt, a vezetés innentől deklaráltan jobboldali volt. Az '50-es években a konzervatív, antikommunista hangvétel uralkodott, a következő évtizedben más liberális szellemiségben működött tovább a lap, melyet Silvio Berlusconi idején kormánykritikus médiumként tartották számon.

El País

Ha a Diaro 16 főszerkesztője összefog a napilap munkatársaival, akkor közösen adhattak volna ki egy kiadványt a demokrácia védelmében az 1981-es katonai puccskísérlet alatt. De mivel ez nem történt meg, az akkoriban még csak ötödik éves El País volt az első lap, amely már az éjszaka alatt demokráciapárti különszámmal jelentkezett - és ezzel beírta magát a spanyol médiatörténetbe.

el_pais.jpg

(via)

A fekete-fehér, szövegközpontú felépítés az alapítástól fogva jellemzi a lapot, de ma már modernebb betűtípust használnak és színes felvételek is feltűnnek

Bár az elmúlt évtizedekben jócskán adódtak nehézségek, az El País továbbra is vezető pozícióban van. A politikai tényezők mellett a szakmai színvonal is hozzájárult a lap presztízsének növekedéséhez: a minőség ellenőrzésére belső követelményrendszert alakítottak ki, kiadtak egy stíluskönyvet és bevezették az olvasói ombudsman intézményét. 

Süddeutsche Zeitung

Mit szokás még a napilapok mellett temetni? A kultúrát. De itt egy bizakodásra okot adó jelenség azok számára, akik mindkettőt igénylik: Németország egyik legnagyobb napilapja az elmúlt évtizedben stabil tartópillérévé tette a kultúra rovatot. Igazi publicisztikai csemegéket, többek között glosszákat is közölnek, de a lap népszerű szerzői is rendszeresen jelentkeznek vezércikkekkel. 

sz.jpg

A lap olvasói 1946-ban (via)

A müncheni kiadású napilapot 1945 októberében kifejezetten azzal a szándékkal alapították, hogy fontos véleményformáló platformmá váljon. Politikai irányzatát tekintve baloldali orgánumként tartják számon. Markáns ismertetőjele az is, hogy egyáltalán nem spórolnak a karakterekkel, legyen szó hosszú elemzésekről, vagy nagy riportokról. Mindemellett még a New York Times cikkeiből hétről összegyűjtenek egy mellékletre valót.  

kep.png

 

Deepfake: A dezinformációs háború atomfegyvere

Olyan időket élünk, melyben az Egyesült Államok elnöke laza csuklóval bélyegzi meg a "fake news" híres szópárosával a legkülönfélébb médiumokat. Persze lehet azon vitatkozni, hogy mi számít ma hiteles, illetve hiteltelen hírforrásnak, de az egészen biztos, hogy a történelem folyamán korábban nem tapasztalt formában zúdul az álhír az emberekre. Még az egészséges gyanakvás képessége mellett sem könnyű megkülönböztetni a valóságot teljesen, részben, vagy egyáltalán nem fedő híreket egymástól. Aki jelen van a közösségi médiában, vagy napi szinten olvas híreket, az tudja, hogy egy dezinformációs háború kellős közepén vagyunk, aminek az elsődleges színtere az internet. Ezt az állapotot millió plusz egy dologgal lehet magyarázni, de minden kétséget kizáróan az egyre profibb audiovizuális hamisítási technikák is szerepet játszanak a mostanában tapasztalt epikus "fake news" dömpingben. Az egyik ilyen eljárás az úgynevezett deepfake nevű technológia, aminek a tájékoztatásra gyakorolt hatását egyelőre még megjósolni is nehéz. 

deepfake1.jpg(via)

A deepfake nevű eljárás etimológiai értelemben a deep learning (mély tanulás) és a fake (ál-, hamis) szavakból ered. A név alapján valószínűleg egy összetett eljárásra gondolhatnak először a laikusok, de a technológia megértéséhez közel sincs szükség felsőfokú számítástechnikai képzettséghez. A deepfake szoftverek ugyanis nem csinálnak mást, mint mesterséges intelligencia (AI) segítségével audiovizuálisan meghamisítanak videókat. Az ilyen típusú programok eleve létező videókban szereplő emberek arcát és hangját lecserélik olyan személyekére, akiknek semmi közük sincs az originál képsorokhoz. A mesterséges intelligencia az interneten fellelhető kép és videó fájlok rengetegéből képes megtanulni – általában híres – emberek mimikáját, hangját, gesztikulációját és finommozgásait, amit aztán rekonstruál és beilleszt egy másik videóban lévő szereplő arcára. A meghamisított karakterbe pedig bárki belebújhat, és azt mondhat, vagy tehet, amit csak akar.

Képességeit elnézve a deepfake a technológia akár egy rendszeresített eljárása is lehetne az orwelli világban, csakhogy az audiovizuális képsorok meghamisítására kifejlesztett módszer nem egy disztópikus fiktív regény eleme, hanem nagyon is "kézzel tapintható" valóság. Sajnos nincsenek arra vonatkozóan pontos információk, hogy a mióta létezik a deepfake, mivel a technológia evolúciója rendkívül gyors állapotváltozások sorozata, ezért nehéz megmondani, hogy a jelenleg ismert stádiuma konkrétan mikor született meg. Ezzel együtt viszont nyugodtan kijelenthető, hogy 2-3 éve biztosan egzisztál a deepfake, és a legkülönbözőbb formái ismertek. Az ingyenesen hozzáférhető programoktól kezdve egészen a fizetős alkalmazásokig, rengeteg deepfake szoftver közül válogathatnak a civil felhasználók. Egyszóval ma már széles körben elérhető ez az eljárás, de az első jól regisztrálható felbukkanása egészen konkrétan 2017 második felében, a Reddit nevű közösségi weboldalon történt, ahol a felhasználók a szexuális fantáziáik megélésére használták a technológiát.

A deepfake felhasználási területei 

A deepfake körülbelül 3 évvel ezelőtt azzal robbant be a köztudatba, hogy a Redditen és az internet ’pöcegödreként’ számon tartott 4chan nevű képtábla weboldalon számolatlan olyan felnőtt filmes videó jelent meg, melyekben a női főszereplők testére hírességek arcát rakta a mesterséges intelligencia. Egyszóval ál-celebpornó gyártására fogták be először deepfake technológiát, ami azonnal meghozta az eljárás számára a széleskörű hírnevet.

Az első ilyen videók nagyon kezdetlegesek voltak és pár internetes szubkultúrát leszámítva nem igazán kaptak széleskörű figyelmet. Aztán technológia – a képességeit tekintve – rohamos fejlődésnek indult, és nagyon rövid időn belül teljesen élethű kamu A-listás celeb-pornóvideók kezdtek cirkulálni a világhálón. gal_gadot.jpg

Balra Gal Gadot hollywoodi színésznő, jobb oldalon pedig Gal Gadot arca deepfake segítségével egy pornószínésznő testére montírozva (via)

A kamu celeb-pornó népszerűsége meredeken ívelt felfele, a visszás műfajjal aztán a tartalommegosztó honlapok is komolyan foglalkozni kezdtek. Először a Redditnél kapcsoltak, hogy a hamisítás ezen formája komoly etikai és jogi kérdéseket vet fel. A híres közösségi oldalon először törölni kezdték az ilyen típusú tartalmakat, majd végül teljes körűen kitiltották azokat a felületről. Ezt a példát szinte minden felnőttfilmes videómegosztó portál is követte, és ma már ott tartunk, hogy kizárólag az internet legsötétebb bugyraiban találunk kamu celebpornót, ott viszont szép számmal. 

Fontos megjegyezni, hogy jelenleg úgy áll a helyzet, hogy bárkiről készülhet kamupornó. Ehhez mindösszesen kellő mennyiségű fényképre illetve videóra van szükség a célszemélyről. Ilyen értelemben a deepfake a bosszúpornó műfaját egy teljesen új dimenzióba helyezheti, ami durva visszaéléseket nyithat ajtót. Elég egy vérig sértett exbarát/barátnő, aki elégtételt akar venni vélt, vagy valós sérelmei miatt és kész a baj. 

Az emberi szexuális fantáziákat kiszolgáló felhasználáson túl, a deepfake-et a közhangulat és a politikai folyamatok befolyásolására is fel lehet használni. Vagyis csak lehetne, ugyanis egyelőre nem tudni olyan jelentős esetről, ahol a széleskörű közvélemény formálása miatt, illetve valamilyen politikai, vagy gazdasági haszonszerzés céljából született volna deepfake videó. Persze, ami késik, az nem múlik. A technológiai guruk szerint már nem kell sokat várni, hogy komoly társadalmi botrányt okozzon egy deepfake technológiával meghamisított felvétel. Konzervatív előrejelzések szerint a következő évek sorsfordító országgyűlési, vagy elnökválasztások kampányhajráinak valamelyike alatt bevethetnek manipulatív célból deepfake videókat. Például a 2020 novemberében esedékes amerikai elnökválasztást megelőzően sokak szerint számítani kell olyan videókra, melyek kommunikációs krízist, vagy belpolitikai válságot okozhatnak az Államokban. deepfake2.jpg

(via)

Így védekezz: A deepfake videók felismerése 

Több technológiával foglalkozó internetes portál is feldolgozta már, hogy miként lehet felismerni a deepfake videókat. E szaklapok általában többlépcsős védekezést ajánlanak az olvasóiknak. Ezek értelmében az első védekezési szint technikai jellegű, ami a deepfake korántsem tökéletes képességeire épít. Ezek a szoftverek – pláne az ingyenesen hozzáférhető gagyi cuccok – ugyanis gyakran olyan készterméket állítanak elő, amely hemzseg a szemet szúró hibáktól, így könnyen felismerhető a hamisítás ténye. Az arc illesztése, a hang és a szájmozgás lehetetlen együttállásai, a gazdatest és az "álarc" színárnyalatának és tónusbeli különbségei is olyan figyelmeztető faktorok, melyek egyértelmű jelei lehetnek a deepfake-nek. Több lap is hangsúlyozza, hogy a kevés pislogás egy karakteres árulkodó jel lehet - még a profi szoftverek esetén is. A deepfake algoritmusai ugyanis gyakran megfeledkeznek erről feltétel nélküli emberi reflexről és képesek pislogás nélküli emberarcokat legyártani.

A deepfake felismerés második foka már összetettebb, az ugyanis tartalomfogyasztásbeli szokásváltoztatást követel az emberektől. Aki nem akarja, hogy a deepfake videók megvezessék, annak a jövőben ki kell alakítania magában az egészséges kételkedés képességét, valamint nem árt, ha a realitásérzéke is kellőképp földhözragadt. Mindenkinek a mostaninál alaposabban kell ismernie a közszereplők és a politikai véleményformálók vérmérsékletét, állásfoglalását, illetve attitűdjeit, hogy az audiovizuális hamisítás lehetőségére kezdjenek gyanakodni, ha egy felvételen túl nagyot állít egy társadalmilag meghatározó személy. Például ha egy élethű videóban Nancy Pelosi demokrata alsóházi képviselő hosszan értekezik a Donald Trump amerikai elnök által kilátásba helyezett határfal fontosságáról és pozitív hatásairól, akkor az minimum kételyt kell, hogy ébresszen mindenkiben.

Ha az előző két szint csődöt mond, és egyik segítségével sem lehet hitelt érdemlően bizonyítani a deepfake tényét egy gyanús videóról, akkor ellenőrzőszoftverek segítségével is lehet ellenőrizni egy videó valódiságát. Több szoftverfejlesztő cég is azon dolgozik a nagyvilágban, hogy olyan számítógépes programokat hozzanak létre, melyek közel 100 százalékos biztonsággal megmondják egy videóról, hogy deepfake által hamisított-e. Ezek a programok – deepfakehez hasonlóan – mesterséges intelligenciát használnak a felismerés folyamata alatt. A videó hangszintjétől kezdve, az arc színtónusain át egészen a mimikáig sok mindent megvizsgálnak ezek a programok.

deepfake2.jpeg

(via)

A mesterséges intelligencia, azaz mély tanulása azonban egy végeláthatatlan csiki-csuki harc folyik a deepfake szoftverek és az ilyen típusú videókat felismerő programok között, ugyanis mindkettő a másik hibáiból tanul. A deepfake szoftverfejlesztők egyszerűen megvizsgálják, hogy az felismerő programok milyen hibák kiszűrésével detektálja a hamis tartalmat, majd ezekre a hibákra ráeresztik a mesterséges intelligenciát, hogy korrigálni tudja azokat. Ilyen értelemben pedig az újabb típusú deepfake szoftver a régi hibákat kiküszöbölve már olyan minőségben készít videót, amiről nem tudja megmondani egy régi felismerő program teljes bizonyossággal a hamisítás tényét. Az ördögi kör így bezárul és mindkét oldal folyamatos önfejlesztő paradigmába kerül.

Valós fenyegetés-e a deepfake? 

Kinyílt Pandóra szelencéje, már semminek sem hihetünk! – valószínűleg valami nagyon hasonló járhat az örök pesszimisták fejében, amikor a deepfake társadalomra gyakorolt hatását próbálják megfejteni. Természetesen ezek az aggodalmak teljesen jogosak, de ha a múlt hasonló típusú technológiai fejlesztéseit vesszük figyelembe, akkor nem jelenthet reális fenyegetést a deepfake. Példának okáért a Photoshop segítségével se sikerült soha senkinek háborúkat kirobbantania, vagy választásokat megnyernie. Legalábbis közvetlenül biztosan nem. Nagy valószínűséggel ugyan lesznek visszaélések a technológiával, de a szakértők szerint egyáltalán nem kell világégésre számítani. A nagy közösségi médiumok, és a széleskörű közvélemény befolyásolására alkalmas internetes felületek ugyanis komolyan foglalkoznak a deepfake jelenséggel, és hatalmas erőforrásokat mozgósítottak az utóbbi időben arra, hogy kiszűrjék és letiltsák az ilyen tartalmakat, hogy megakadályozzák a terjedésüket.

Szépen lassan pedig jogi keretek közé is szorítják a deepfake videókat - legalábbis erre utalnak a jelek. Természetesen elsőként az Egyesült Államok kongresszusa, kibervédelmi és nemzetbiztonsági szervezeti vették föl a kesztyűt az ilyen tartalmak ellen. Ugyan még nem látni pontosan azt a jogi struktúrát, amivel egészséges mederben lehet tartani a deepfake jelenséget, de szerencsére már a törvényhozók elkezdték kongatni a vészharangot, hogy a technológiával kapcsolatos visszaélésekre lehet számítani, amivel egészen egyszerűen kezdenie kell valamit a döntéshozóknak.

kep.png

5 médiás átverés április elsejére

Képes beszámoló a tudomány új csodájáról, szemkápráztató felvételek egy ismeretlen állatfajról,  bizonyíték arra, hogy az ész nélküli kommentelgetés népszokássá vált – a médiát bizony nem hagyja hidegen a bolondok napja. 

Lássunk néhány példát időrendben a print, az elektronikus és a közösségi média világából.

Hozz vödröt az adómentes bornak!

A norvégok, akik ezen az 1950-es képen sorakoznak kis dézsával, fazékkal és vödörrel, komolyan vették az Afterposten nevű vezető napilapban megjelent cikket, miszerint komoly kedvezménnyel juthatnak francia borhoz. 

1950wine_lg.jpg

(via)

Hogy minek ez a sok edény? Az első oldalon közölt hír szerint ugyanis a Vinmonopolet (mely kizárólagos joggal rendelkezett az alkoholárusításra) kapott egy óriási, hordókban érkező borszállítmányt Franciaországból – akkorát, hogy kifogytak az üvegekből. Mivel nincs mibe kitölteni a bor, jelentős kedvezménnyel túladnak rajta: mint látszik, voltak olyan derék állampolgárok, akik az állam segítségére siettek. 

Brit hatalomátvétel az időjárás felett

Hosszú nyarak, fehér karácsony, szigorúan csak éjszakai esőzések, kontroll a kontinens időjárása felett – ezeket mind biztosította volna az a brit tudósok által létrehozott csodamasina, amelyet a Guardian mutatott be az olvasóknak 1981-ben. Íme az elégedett feltaláló, az állítólagos Dr. Chisholm-Dowright, amint épp egy jelentést néz arról, hogy Pershore térségében ragyogóan süt a nap, míg Marseilles környékét lassan eléri a hóvihar: 

weather_machine.jpg

(via)

Itt a bizonyíték: Darwinnak igaza volt!

Mit gondolsz, milyen madarak repkednek ezen a képen? 

pingvin.jpg

(via)

Pingvinek, bizony! A rövid szárny és has nehéz test nem áll többé a szárnyalás útjába – az antarktiszi faj létezése a darwini evolúció elmélet hús-vér bizonyítéka. A különleges állatok a BBC 2008-as természetfilm trailerében mutatkoztak be: a lélegzetelállító animációs felvételeken tanúi lehetünk a felszállásuknak, hóbirodalombeli rajzásuknak és trópusi vándorlásaiknak is. 

Terményes filmek, csak neked!

2013-ban igen szokatlan kategóriákkal rukkolt elő a Netflix, itt van például az, amelyikben banánt, gombát, almát ábrázoló filmborítók szerepelnek:

netflix.jpg

 (via)

De nem semmi a karba tett kéz, Nicholas Cage összeomlás és a Zach Galifianakisra hasonlító színészek kategória sem. A felhasználóknak belépésenként újabb és újabb ajánlatokat kaptak a streaming szolgáltatótól. 

Minek olvassak, ha kommentelhetek is?

Az NPR Facebook oldalán 2014-ben jelent meg a nagy kérdés, miszerint miért nem olvasnak már az amerikaiak. Így nézett ki a cikkajánló:
npr.jpg

(via)

Romlik az oktatás színvonala, nem igaz, hogy nem olvasunk, hiszen itt az internet és az e-book korszak, a TV amúgy is drága... – a kommentek egyre csak özönlöttek. Mi volt bennük közös? Az, hogy senki nem olvasta el azt az írást, amelyre a posztban megosztott link mutatott. Ellenkező esetben tudták volna, hogy egy kísérletről van szó, amelyben azt kéri az NPR, hogy aki valóban eljutott a cikkig, az ne írjon hozzászólást, csak lájkoljon. Miután kiderült az április elsejei tréfa, sokan törölték az öngólos kommentjeiket. 

 A spagettiszüret, internetes nagytakarítás és a fütyülős répa történetét ismered? Kattints ide, ha nem.

topfool100.jpg

 

kep.png

 

 

 

Viszkok Fruzsi a közösségi médiáról és az influencer szerepről

Magyarország egyik legnézettebb youtubere sminkvideóival vált híressé: sikeres influencerré nőtte ki magát és jelentős követőbázist épített. Egy kávé mellett a csatornája változásairól, az online platformokban rejlő lehetőségekről, a videózás kihívásairól és a felelősség kérdéséről is beszélgettünk. 

45366378_647002102361100_2451980939986707256_n.jpg

(via Instagram)

Haul videókkal kezdted. Még mindig örömet okoz az ilyen tartalmak elkészítése, vagy van új, kedvenc videótémád?

Nem, már egyáltalán nem okoznak örömöt, sokat változott a tematika az utóbbi időben. Amikor elindult a csatornám, akkor kezdtem kísérletezgetni a sminkeléssel, szóval nagyon érdekeltek a hasonló kezdeményezések, ma már viszont nem találok ebben annyi újdonságot. Szerencsére a platformom megengedi, hogy velem változzon a tartalom. Mostanában főként életmóddal, utazással kapcsolatos videókat szoktam készíteni.

A blogodon megjelenő cikkek száma eléggé megcsappant, több potenciált érzel a YouTube-ban, mint az írásban?

Gyakorlatilag semmilyen potenciált nem látok már a blogolásban. Régen is inkább azt tapasztaltam, hogy az emberek megnézték a képeket, de nem olvasták el, amit írtam: kommentben feltették azokat a kérdéseket, amiket amúgy a szövegben megválaszoltam. Sokkal közvetlenebb és hitelesebb egy videó, jobban megismernek az emberek és jobban látják azt is, hogy mit szeretnék vele átadni. Úgyhogy mindenképpen a videózásban látom a jelent, jövőt.

Idén már csak az utazással kapcsolatos cikkeid töltötted fel a blogra.

Igen, azt is inkább azért, mert rengeteg olyan plusz képem van, amit Instagramra nem akarok kirakni, mert volt már abban a témában 3-4 kép, de valamilyen módon szívesen megosztanám a többit is a közönségemmel. Erre például jó a blog.

44746785_1697475767024083_4347506793700874691_n.jpg

(via Instagram)

Facebookon 93.000 követőd van, Instagramon pedig 310.000. Melyiket tartod mérvadóbbnak a nézettségnövelés szempontjából?

Egyértelműen az Instagramot, a Facebook egy teljesen halott platform, a számok nem jelentenek semmit rajta. A magyar márkák vagy celebek Facebook oldalait hiába követik százezren, senkihez nem jutnak el a tartalmaik. Változott az algoritmus, csak azokat a posztokat juttatja el a közönségedhez, amelyekért pénzt adsz. Viszont én abszolút nem fizetek semmilyen megosztásért, az ingyenes tartalomelérést tartom szem előtt. Úgyhogy Facebookra gyakorlatilag kötelező jelleggel kirakom a videóimat, de semmi mást nem posztolok már. Azt látom, hogy az emberek is inkább Instagramra mennek át és aktívabbak is ott, jobban kommentelnek és likeolnak. A Facebookot átgörgeted, de nem fogyasztasz ott tartalmat. Az Insta Story is egy nagyon jó, közvetlen lehetőség: oda olyan képeket is szívesen kirakok, amik nem annyira tökéletesek és megkomponáltak, mint azok, amiket a feedembe feltöltök. A story fotók emberközelibbnek tűnnek, mint a retusáltak, közelebb hozzák hozzám a követőket. 

Van bevett módszered alkotói válság kezelésére, vagy pontos ütemtervet készítesz előre a jövőben megjelenő videóid tematikájáról?

Nagyjából egy hónappal előre össze szoktam írni, hogy milyen videókat szeretnék csinálni. Mindig vannak kiindulópontok, például ünnepekhez, sulikezdéshez jól lehet kapcsolódni. Szokott lenni alkotói válságom, vagyis inkább olyan, hogy megvan a téma, de nincs kedvem elkészíteni a videót, mert nem jön hozzá a motiváció. Ezt nehéz kezelni, főleg, ha egy emberként csinálsz mindent, nincs melletted vagy feletted senki, aki azt mondaná, hogy márpedig felveszed. Ilyenkor ki kell hagynom egy-két anyagot, mert ha erőltetem a dolgot, az észrevehető az eredményen.

Pont nemrégiben volt egy ilyen "alkotói válságom", mert próbáltam tudatosabban leépíteni a tizenegynéhány éves közönséget, mert alapvetően a saját korosztályomnak szeretnék tartalmat készíteni, ezt eldöntöttem magamban. Emiatt vissza is esett valamennyire a nézettségem, de tudtam, hogy ez be fog következni - persze ettől függetlenül is rossz nézni a számokat, vagy leülni egy kamera elé azzal a tudattal, hogy ezt a videót nem fogják annyian megnézni. Ilyenkor mégis van bennem egy ilyen küldetéstudatszerűség, ami tovább hajt. Könyvekről mindig szoktam videókat csinálni, pedig tudom, hogy ez a tartalom népszerűtlen lesz, de úgy gondolom, ez egy olyan téma, amivel foglalkozni kell.

31016713_575958906124148_3554562844529786880_n.jpg

(via Instagram)

Ha már a közönségváltáson dolgozol, gondolkodtál esetleg angol nyelvű videók készítésén?

Az angol nyelvű videóknál nagy a verseny: annyival jobb minőségben és olyan nagyban gyártanak tartalmakat, hogy Magyarországról szerintem lehetetlen kitörni ezen a nyelven. Úgyhogy nincsenek ilyen terveim, másrészt a kelet-európai akcentusomat nem bírnám visszahallgatni (nevet).

Mivel javarészt fiatalok nézik a videóidat, mennyire érzel késztetést a társadalmi felelősségvállalásra?

A 18-24 éves korosztály van jelen legnagyobb arányban a csatornámon, ami egy tök jó dolog, de a 18 alattiak azok, akik aktívak, kommentelnek, eljönnek közönségtalálkozókra. Tudom, hogy nem ők néznek a legnagyobb arányban, de tőlük kapom a legtöbb visszajelzést, így a felelősségvállalás valamilyen szinten bennem van. A Youtube egy nagyon fiatalos platform, sok a fiatal tartalomgyártó, mindenki nagyon jól kiveszi a részét ebből: például jótékonysági kampányokban vesznek részt, ami a mainstream médiára szerintem nem annyira jellemző.

Egyre inkább azt látom és hallom, hogy a szülők tőlünk, youtuberektől várják el, hogy ha bennünket néznek a gyermekeik, akkor felelősséget vállaljunk értük. Gyakorlatilag sokan úgy gondolják, nekünk kell felnevelni a gyerekeiket.

Múltkor voltam egy rendezvényen, ahol az egyik szülő mondta, hogy nem tervezünk-e valami tanulással kapcsolatos videót, mert a lányának iskolai előadást kell készítenie, és mennyire jó lenne, ha tőlünk tanulná meg, hogy kell. Egy másik szülő matekkal kapcsolatos videó után érdeklődött. Azt érzem, hogy attól, hogy sok fiatal néz, még nem az a feladatom, hogy minden téren én legyek az, aki példát mutat. Ez hitelesség kérdése, amit fontosnak látok, és amibe teljesen bele tudom tenni magam, azt mindenképpen szívvel lélekkel teszem, ilyen például az olvasás népszerűsítése. De például a szelektív hulladékgyűjtésről nem fogok videót készíteni, ha egyébként a mindennapi életemben nem tudom száz százalékosan betartani ezt. 

31171094_216659978922233_282875544071045120_n.jpg

(via Instagram)

Érthető. Szoktál kollaborálni más videósokkal is: mennyire tartod összetartónak a magyar Youtube-os közösséget?

Nem mondanám kifejezetten összetartónak, mert nincs is erre szükség. Ez is egy szakma, a könyvelők sem tartanak össze világszerte. Itt van mindenkiben egyfajta versenyszellem, ettől én igyekszem elhatárolódni, vannak Youtuber barátaim, de igazából ennyi.

Mit könyvelsz el 2018 legnagyobb sikereként?

Huhh, nagyon sok jó dolog történt velem, minden év végén szoktam készíteni egy egész évet magába foglaló videót a legjobb pillanataimmal. Egy konkrétumot nehéz kiemelni, de idén is fontos mérföldkő volt a Rossmannal való együttműködésem, velük több saját termékem is megjelent, idén például a kedvences dobozom, és terveztem egy határidőnaplót is, ami szintén kapható. Jaj, és amit még kiemelnék, hogy Fiat 500 nagykövet lettem, ami megtisztelő számomra. 

42627899_2049817948403949_5054428534612120377_n.jpg

(via Instagram)

Szeretnél a jövőben a mainstream médiában megjelenni vagy kitartanál a Youtube mellett?

Egyértelműen maradnék a Youtube-nál, itt teljes szabadságom van, a saját főnököm vagyok, nem mondja meg senki, hogy mit csináljak. Úgyhogy nem érezném magam otthonosan a mainstream médiában, főleg, mivel félnék attól, hogy úgy vágják össze az anyagaimat, hogy az elferdíti a valóságot. De van egy műsor amiben nagyon szívesen szerepelnék, ez a "Szombat esti láz" (nevet).

A bejegyzés szerzője Kosztolnik Dávid, a BME KomMédia alapszakos hallgatója. 

kep.png

 

 

 

 

 

Az újságíró, aki nélkül nem lenne magyar Forbes

Jóval a leadási határidő előtt hívtam fel, hogy időpontot egyeztessünk az interjúhoz. Biztos voltam benne – tekintvén, hogy elfoglalt emberről van szó –, hogy nem lesz hamarost a találka, az egy hónappal későbbi időpont viszont így is meglepett. Egy igazi amerikai „tanulós” kávéházban találkoztunk. Galambos Márton mosolygós, jó kedélyű fiatalember, ez messziről látszott. Odalépett, bemutatkozott, majd megkérdezte, zavarna-e, ha bekapna pár falatot. Válaszom az volt, hogy csak tessék, így előbb evett kicsit a gyümölcssalátájából, majd mesélni kezdett.

– '99-ben érettségiztem az AKG-ban, majd elkezdtem két egyetemet, a McDaniel College-t és az ELTE szociológia szakot. A McDaniel egy amerikai egyetem, amibe itthon lehetett belevágni, és kint befejezni. Ez tartott 3 évig. Majd kimentem Berlinbe a Humboldt Universitatre egy évre Erasmusszal, majd vissza Amerikába, hogy befejezzem a McDanielt. Hazatértem 2004-ben, és dolgozni kezdtem egy médiaügynökségnél, pontosabban három gyakornoki hónapot töltöttem ott. Ezt követően médiatervező asszisztensként alkalmaztak félállásban, újabb három hónapon keresztül, hisz éppen ennyi idő kellett ahhoz, hogy azt mondjam, én inkább szeretnék Word-el dolgozni, mintsem Excel-el. Az egyetem alatt dolgoztam a Kreatívnál. Bejelentkeztem hozzájuk, hogy nem keresnek-e újságírót, és éppen kerestek. Mindeközben a szociológiára jártam, és a szakdolgozatomat is meg kellett írnom Nem sokkal később kimentem Berlinbe, a Freie Universitat-re kutatóösztöndíjjal, azt megcsináltam, elkészítettem a szakdolgozatomat, hazajöttem és bejelentkeztem a Figyelőhöz.

galambos_marci.jpg

Mondandója végeztével kissé megszeppentem, konstatáltam, hogy tapasztalt újságíróval van dolgom, hisz még egy kérdést sem tettem föl, mégis megválaszolta az első ötöt. Jegyzeteimet vadul lapozgatva rá kellett jönnöm, jobb, ha sodródom a beszélgetés árjával, most (még) úgysem az a lényeg, hogy a nyúl vigye a puskát. Így csak belekérdeztem:

– Egyszerre végezted az ELTE-t és a McDaniel-t?

– Persze, hát egyik sem egy jogi kar, vagy egy orvosi egyetem.

– Idén öt éve, hogy a Forbes főszerkesztője vagy, nem hiányzik a terepmunka?

– Bizony, meglepő – mondja mosolyogva, konstatálva az öt évet – Azért nem hiányzik annyira, mert sok eseményünk van, ezeken sokszor moderálok, ami pótolja az érzést. Én ott interjúzom, meg előtte felkészülök, és egyébként is, van helyette más…

Én két dolgot élveztem nagyon, mikor újságíróként voltam újságíró: hogy mindenféle helyekre be lehet jutni, ahova egyébként nem jut be az ember, aztán ott meg azt kérdezel, amit helyesnek tartasz. Mondhatni a magad ura vagy.

De mint mondtam, most van helyette más.

– A Forbes előtt közvetlenül az Origónál foglalatoskodtál, nem volt szokatlan a magazin újságírás, vagy aztán a print újságírás?

– Igazából az online volt szokatlan, valószínűleg azt soha nem is szoktam meg. Nem annyira nekem való, úgyhogy az elég szenvedős volt. A Forbesnál valahogy az első naptól nagyon otthon éreztem magam. Tehát számomra ez az ideális, az online hírgyártás kevésbé.

– A Forbes indulásakor úgy fogalmaztál, hogy a Forbes a tiéd, te formáltad olyanná amilyen. Elégedett vagy az akkori munkáddal? Sokat változott az újság a kezdetekhez képest?

– Szerintem nem változott nagyon sokat. Azt hiszem, nagyjából olyanok vagyunk, mint az elején. Kíváncsi vagyok, ha valaki visszanézi, milyennek látja. Talán kicsit profibb lett.

– Mikor indult, 60-40 arányban oszlottak meg a hazai és a külföldi cikkek. Változtattatok-e ezen?

– Mindig sokkal kevesebb volt a külföldi. Lehet, hogy mondtam ilyet egy régi interjúban, mert ez volt a cél, az elképzelés, de igazából mindig keveset fordítottunk és sokat írtunk, mert az az érdekesebb.

– 2014 novemberében feltették a kérdést, hogy mit tudhatunk Galambos Mártonról? Te szerényen az válaszoltad, hogy egy budapesti újságíró vagy. Ez a tőmondat, amit el lehet mondani rólad. Változtatnál-e ezen?

– Ez legalább is igaz, nem ment félre – mondta nevetve Marci.

galambos_marci_2.jpg

– Gondolom, van mivel kiegészíteni így öt év távlatában.

– Valószínűleg most már nem budapesti újságírónak, hanem főszerkesztőnek titulálnám magam. Esetleg budapesti magazin készítőnek – bár ilyen szó nincs. Mostanában fogalmazódott meg bennem, hogy gyakorlatilag mintha egy másik szakma lenne az újságírás meg a főszerkesztés, olyannyira más dolgokat kell csinálni. Főszerkesztőként, sokkal többet kell emberekkel foglalkozni, sokkal fontosabb és nagyobb része a vezetés a munkának.. Továbbá sokkal többet számít az ember ízlése. Újságíróként pedig sokkal inkább a készségek meg a tudáskészlet, ami előtérbe kerül.

Úgy érzem mára beértem főszerkesztőnek, akkoriban pedig egy újságíró voltam, aki főszerkesztői munkát végzett. Egyébként simán kell ehhez 4-5 év.

– Tehát akkor most értél be?

– Ha nem is most, de úgy másfél éve. De már az elejétől fogva kényelmes pozíció volt ez számomra, ahol igazán magamat adhattam. Ezt onnan tudom, hogy az Origónál nem éreztem ilyen jól magam. Ott sokkal jobban kellett erőlködnöm és sokkal kevésbé ment. Itt pedig, kevésbé kell erőlködnöm és sokkal inkább megy.

– Ugyanolyan nehéz, csak más módon. Egy gyors visszatekintés, fiatalabb korodban, volt, aki erre a pályára terelgetett, vagy már az óvodában is toll volt a jeled?

– Nem nagyon tudtam, hogy mi akarok lenni. Sokáig gondoltam, hogy PR-es leszek, és csak a véletlennek köszönhetően kerültem erre a pályára. mint. Az egyetem alatt volt egy barátom, aki a Kreatívnál dolgozott, így kerültem oda, web-szerkesztőnek. Én voltam az ember, aki a hírleveleket kiküldte, de semmi tartalmi feladatom nem volt. Egyszer egy magánlevelet vétlenül kiküldtem a teljes adatbázisnak, minekután nem én maradtam a web-szerkesztő. Ez alatt az idő alatt, kapcsolatba kerültem a szerkesztőséggel, és rám bíztak néhány cikket, hátha abban jobb leszek, így elkezdtem írni.

Végül ez vezetett az újságíráshoz, meg az, hogy amikor pár évvel később újra bejelentkeztem a Kreatívhoz, akkor egy lelkes fiatal csapat volt ott, ahol nagyon jó volt dolgozni. Akkor döntöttem el, hogy újságíró leszek.

– Úgy néz ki, ez jó döntésnek bizonyult.

– Egyelőre igen!

– Öt évvel ezelőtt azt mondtad, hogy örülnél, ha öt év múlva a Forbes főszerkesztőjének mondhatnád magad. Most öt évvel később, hogy vélekedsz erről, hol látod magad öt év múlva?

– Mikor elkezdtem, úgy gondoltam minimum öt, maximum tíz év van benne.  A maximumban már nem vagyok biztos. Majd kiderül, de ahogy az lenni szokott az ilyen munkákkal, ha ugyanazt kellene, csinálni unalmas lenne, de mivel nő a cég és újabb és újabb dolgokat csinálunk, ezért változik, hogy mi az én munkám, mivel kell foglalkoznom. Szeretem, amit csinálok, csinálom, ameddig tudom.

kep.png

A bejegyzés szerzője G. Gadácsi János, a BME Kommédia alapképzés hallgatója. 

A legfiatalosabb médium – Interjú Schobert Larával a Musical.lyről, az influencer világról és a családi vállalkozásról

A Musical.ly nevű közösségi médium ma az egyik legnépszerűbb felület a fiatalok körében. A 16 éves kor alatti aktív médiafogyasztók többsége használja a playback-minivideók gyártására specializálódott applikációt. A bűvös 16. életév fölött viszont az emberek nagy része a fejét vakarja, és értetlenül áll a Musical.ly jelenség előtt. Nehéz ugyanis épkézláb magyarázatot adni arra, hogyan teremtett magának 90 milliós felhasználói közösséget egy alkalmazás, ahol effektekkel teletűzdelt, 5-15 másodperces, zenés klipeket forgathatnak és oszthatnak meg az emberek. A nyilvánosság legfiatalosabb platformjáról a hazai Musical.ly egyik legnépszerűbb alakjával, Schobert Larával beszélgettünk. 4_5.jpg

(via)

A Musical.ly ma talán a legnépszerűbb közösségi médium a 16 évnél fiatalabbak körében, de az ennél idősebb generációk lényegében azt sem tudják, hogy eszik vagy isszák-e ezt az oldalt. Röviden össze tudnád foglalni, hogy mi az Musical.ly?

A Musical.ly egy, a legtöbb okoseszközre letölthető alkalmazás, egyedül számítógépen keresztül elérhetetlen. Igaz ma már nem is Musical.ly-nek hívják, hanem TikTok-nak. A dizájn és a név megváltozott, más nem. Ennek ellenére szinte senki sem használja az új elnevezést, a legtöbben még mindig Musical.ly-nek hívják az applikációt. Az alkalmazáson belül a felhasználók rövid, kreatív playback videókat készíthetnek, melyeket feltölthetnek, megoszthatnak vagy elmenthetnek magunknak. Egy ilyen klip elkészítésénél a nulladik lépés, hogy az ember választ magának egy dalt a hatalmas zenei kínálatból, amivel dolgozni fog. A maximum 15 másodperces videók alatt lehet tátogni, táncolni, egyszóval produkálhatod magad. Ezen felül pedig effektekkel és filterekkel lehet felturbózni a videókat, melyekből régen alig, mostanra viszont számolatlan áll mindenki rendelkezésére.

Valami furcsa oknál fogva a fiatalok elfordultak a Facebooktól, ma már arányaiban jóval kevesebb regisztrálnak közülük ide, mint korábban. Ezzel szemben a Musical.ly oldalon pár kivételtől eltekintve csak velük lehet találkozni. Szerinted mi teszi ennyire vonzóvá ezt az oldalt a számukra és miért fordulnak el legnagyobb közösségi portáltól?

Szerintem a Facebook legnagyobb hátránya, hogy ide alapvetően csak képeket szoktak feltölteni az emberek. A fiataloknak pedig ennél többre volt szükségük az önkifejezéshez, ezért kerestek maguknak egy helyet, ahol videókban is előadhatják magukat. Ezzel a műfajjal szerintem sokkal jobban be tudnak mutatkozni másoknak. Ráadásul a Facebookon a legtöbb szülő már jelen van, a fiatalok pedig egészen egyszerűen nem tudnak, vagy nem akarnak kitárulkozni az édesanyjuk és az édesapjuk előtt.

Te mikor és minek a hatására regisztráltál a Musical.ly-re?

Még mielőtt regisztráltam volna Musical.ly-re, egy nagyon hasonló, Dubsmash nevű alkalmazást használtunk rövid videók készítéséhez. Nagyjából pont ugyanolyan felvételeket lehetett vele forgatni, mint a Musical.ly-vel, csak épp közösségi tér nem volt, mert ott kizárólag magadnak menthetted le a mozgóképet. Aztán nagyjából 3 évvel ezelőtt egy iskolai barátnőm mutatta meg a Musical.ly-t, rögtön látszott, hogy mennyivel könnyebb kezelni és az is, hogy mennyivel több kreatív lehetőség van benne. Annyira megtetszett, hogy szerintem még aznap elhatároztam, hogy váltok és regisztrálok.

A Musical.ly nézettség és lájkok alapján listázza a felhasználókat, ezzel pedig egyfajta versenyhelyzetet teremt a taralomgyártók között. Ez a gyakorlat egyedülálló, hiszen még csak hasonló listákkal sem találkozunk a többi közösségi oldalon. Szerinted ez  jó ötlet? Nem lehet, hogy a listán elfoglalt hely frusztrációt okoz a fiataloknak?

A Musical.ly évekig rangsorolta a felhasználókat nézettség és lájkok szerint, volt külön magyar és nemzetközi lista is. Ez a rendszer viszont egy ideje megszűnt, már nincsen tételesen felsorolva, hogy ki mennyi szívecskét gyűjtött össze. Én sosem vágytam rá, hogy felkerüljek erre a listára, bár valóban jó érzés volt az első helyen állni. Ezt minden esetben meg is köszöntem a rajongóimnak, mert jó volt az élre törni, de soha nem esett rosszul, hogy nem vagyok rajta. Persze voltak olyan ismerőseim, akiknél kiverte biztosítékot, hogy egyik napról a másikra hátrébb csúsztak a listán. Ilyenkor általában sokkal több videót gyártottak le 24 óra leforgása alatt, hogy újra elfoglalhassák a régi helyüket.

Milyen érzés volt Magyarország legnépszerűbb Musical.ly-sének lenni?

Amikor rövid időn belül többször is az élen álltam, akkor bele voltam őrülve a Musical.ly-be. Jó érzéssel töltött el a videók gyártása, mindig jöttek új és kreatív ötletek. Szerintem látszott a videóimon, hogy élvezettel készítettem őket, és végsősoron szerintem ez vonzotta be azt a sok lájkot, amivel a csúcsra értem.

schoobert_lara_2.jpg

(via)

Van olyan, hogy tehetséges Musical.ly-s? Mi kell ahhoz, hogy valakinek rengeteg megtekintése legyen?

A videók elkészítése igényel valamiféle készséget és kreativitást, ezért biztos, hogy van tehetséges, kevésbé tehetséges és tehetségtelen Musical.ly-s is. Hogy pontosan mi kell sikerhez, azt nem tudom, de a sok lájkos csúcs-felhasználók már nem csupán a Musical.ly adta lehetőségekre támaszkodnak, hanem más szerkesztő programokkal vágják meg a videóikat, mint például az IMovie. Aztán az így megszerkesztett videokat – melyek már kvázi hollywoodi effektekkel vannak felturbózva – importálják vissza Musical.ly-be, mintha ott készültek volna. Ezzel a praktikával a siker garantált, bár én sose próbáltam ki, mert ez már elég beteg szerintem…

Vélt vagy valós félelmek alapján édesapád nem engedte, hogy Facebook fiókot csinálj magadnak. Mitől féltett?

Nagyjából 2 éve már édesapámnak sincs ellenére, hogy Facebook-om legyen, igaz azóta sincs, egyszerűen nincs rá szükségem. A 2 évvel ezelőtti időszakban viszont nem csak a Facebookot, hanem az Intagramot sem engedte, valószínűleg féltettek a nyilvánosságtól és az emberektől.

Ezek a veszélyek Musical.ly-n nem fenyegetnek?

Musical.ly-t nem ismerték, ezért erre nem vonatkozott a tiltás, legalábbis közvetlenül biztosan nem, így belevágtam. Persze az jó kérdés, hogy mitől lenne más ez, mint a többi közösségi média. Itt is ugyanúgy megtalálhattak volna az őrültek, de szerencsére nem így történt.

A nyilvánosság több éves kizárása után a közelmúltban az Instagram fiókodat mindenki számára elérhetővé tetted. Miért tártad ki ország világ előtt a hétköznapjaidat?

A megnyitást nem előzte meg semmilyen konkrétum, egyik reggel úgy döntöttem, hogy eljött a nyilvános fiók ideje. Láttam, hogy a zárkörű fiókomat sokan akarják bekövetni, több ezren kérvényezték, hogy láthassanak. A legfontosabb ok, amiért megnyitottam, az a nagy érdeklődés volt. Persze ekkor már a szüleim sem tiltották, sőt, érezhetően szerették volna, hogy beszálljak a családi bizniszbe és segítsek reklámozni bizonyos termékeiket.

Az Instagram követőid számát (116 K*) elnézve akár komoly influenceres karriert is indíthatnál. Kerestek már meg marketingajánlattal nagy cégek? Mire bólintasz rá és mire nem?

Nagyon sok cég megkeresett már, de közvetlenül nem én kezelem ezeket az ajánlatokat, hanem édesapám. Ő dönt arról, hogy mi a komoly lehetőség. Persze megbeszéljük minden visszaigazolás előtt, hogy vállalom-e a dolgot. Néha anyukám is beleszól a dologba, bár ez inkább apu terepe – a lényeg, hogy abszolút családon belül hozzuk meg ezeket a döntéseket.

Egyre több közös munkát vállalsz a szüleiddel: együtt szerepeltek plakátokon és Update boltokat is nyitottatok meg már közösen, ahova a rajongóidat is bevonzottad a céltudatos kampányaiddal. Milyen a közös munka a szülőkkel? Milyen érzés, hogy aktív szereplője lettél a családi vállalkozásnak?

Korábban sose gondoltam volna, hogy részese leszek az Update univerzumnak, és ha tehetném, most is inkább a háttérbe húzódnék. Persze ez nem választás kérdése, és ha már beleszülettem ebbe, akkor kötelességemnek érzem, hogy segítsek. A szüleim országosan ismert emberek, így nem igazán volt beleszólásom abba, hogy én is ismertségre tegyek szert és aktív részt vállaljak a családi vállalkozásban. Persze nem bánom, hogy így alakult, végső soron jó velük a közös munka. Viszont a jövőben szeretnék tőlük teljesen függetlenedni, a magam útját akarom járni, lehetőleg önerőből. 

* 2018.10.19

konzerv.png 

 

Káröröm és kreatív inzultusok - miről szól manapság a politika?

Milyen szavak, gondolatok határozzák meg mostanság a politikai diskurzust és a közbeszédet hazánktól nyugatra? Legyen szó a mainstreamről vagy kisebb szubkultúrákról, a bal- és a jobboldalon egyaránt találunk trendi kifejezéseket és ötletes sértéseket, amelyek frappánsan összefoglalják, hogy mit kell tudnunk a politikai kultúráról.

Nézzük, melyek voltak az utóbbi idők sokatmondó szófordulatai!

insults.jpg

Legszebb öröm a Schadenfreude

Még ha nehezen is valljuk be magunknak, sokan örömünket leljük mások szenvedésében. Nem kell persze súlyos vagy sorsfordító dologra gondolni, egy apróság is elegendő ahhoz, hogy áthasson bennünket a káröröm érzése. A német Schadenfreude (a schaden, azaz kár és a freude öröm szavak összetétele) annyira kifejező, hogy még az angol is a német szókapcsolatot használja a káröröm leírására. Ez ad magyarázatot arra, miért élvezzük a bakivideókat, és miért lelkesedünk, amikor az a focicsapat kap ki, akiknek köszönhetően kiestek a kedvenceink a vb egy korábbi meccsében.  A káröröm érzése annál intenzívebb, minél erősebben kötődünk bizonyos csoportokhoz - minél eltökéltebb németdrukkerek vagyunk, annál inkább ujjongunk a dél-koreaiak vereségén, illetve minél lojálisabb egy politikai oldalhoz való elköteleződésünk, annál jobban várjuk a másik oldal vereségét. Érdekes módon még akkor is átéljük ezt az érzést, ha nincs is közvetlen hasznunk mások szenvedéséből.

Check Your Privilege Schadenfreude

A jelenlegi amerikai politikai színtéren pedig tökéletesen megfigyelhető a káröröm jelensége, a kék és a piros táborban egyaránt, és nemcsak azért, mert sokak szerint mókás fickó az üzletemberből elnökké avanzsált Trump. Politikusok, szakértők, hírességek ismételgették hónapokon át, hogy belőle aztán sosem lesz elnök. A választás éjszakájától kezdve azonban feléledt a “na, ugye megmondtam” érzése a republikánus oldalon. Persze a demokraták is találtak maguknak alkalmat a kárörvendésre, például amikor az új kormány egészségügyet érintő döntései éppen a pirosan szavazó államokat érték a leginkább hátrányosan. A Trumpgrets nevű Tumblr oldal a Trump megválasztását megbánók (Trump+regrets) hozzászólásait gyűjti össze (ráadásul olyan zseniális alcímmel, mint a "les déplorables misérables").

Beleremeg a föld a fiatalokba

A fiatalok egy részére persze igaz, hogy kiábrándultak a pártpolitikából, ugyanakkor az ifjabb generációk politikai erejével egyre inkább számolni kell. Éppen ezért választották a youth, azaz fiatalság és az earthquake, vagyis földrengés szavak egyesüléséből létrejött youthquake kifejezést 2017 végén az év szavának Oxfordban. A szerkesztők ugyan bevallották, hogy a szó az év elején még relatíve ismeretlen volt, de a a júniusi brit parlamenti választásokon elképesztő népszerűségre tett szert. A statisztikák szerint 25 éve nem volt ilyen magas a 18-24 éves szavazók száma. A Jeremy Corbyn által vezetett Labour, azaz Munkáspártot a II. világháború óta nem támogatta szavazatával ennyi fiatal, ami nem kis részben a mémeknek és a digitális média jelenlétnek volt köszönhető.

grime4corbyn-920x584.jpg

Sőt, érdekes trend figyelhető meg a briteknél, miszerint a fiatalok elköteleződése a Munkáspárt mellett azt eredményezte, hogy a generáció konzervatívjai sokszor félnek nyilvánosan felvállalni politikai elköteleződésüket. Torynak lenni, azaz a konzervatívokra szavazni ugyanis sokak szerint szégyen, ahogy arra egy népszerű brit Youtuber is utalt bocsánatkérő videójában, miután vicces kihívást csinált a szegénységből az “1 fontból élni 1 napig” című videójával.

alfie_tory.JPG

Így trollkodik a jobb

A youthquake gondolatához kapcsolódva, az amerikai “jobboldal” legutóbbi átrendeződése nem a szokásosan idősnek gondolt konzervatívok által történt, hanem a baloldalt is meghazudtoló lázadó fiatalok hatására, olyan névvel ellátott csoportoknak köszönhetően, mint az alt-right és alt-light, neonácik és fasiszták, PUA és incel férfiak tábora. Ezek a csoportok ugyan részben eltérő ideológiákat képviselnek, számtalan tagjukat mégis összeköti a rasszizmus és az anti-feminizmus. A nők kigúnyolásától a halálos megfenyegetésükig minden elképzelhető a lázadó jobb online fórumain.

The Manosphere: azoknak a szerteágazó ideológiájú blogoknak és egyéb internetes oldalaknak a gyűjtőneve, amelyek kifejezetten a férfiak jogaival és a férfiassággal foglalkoznak. Ezek közé tartoznak a PUA, azaz pick-up artist oldalak, ahol férfiaknak oktatják a nők elcsábítását (a legtöbbször nőgyűlölő felhanggal) és az incel csoportok, akik akaratuk ellenére vállalnak cölibátust, miután a nők "megfosztották" őket a szextől... Ennek nem egyszer lett gyilkos őrjöngés a vége.

Viszont nézzük meg, milyen kreatív sértésekkel szokták illetni a csoportjaikon kívül állókat!

A jobboldal és a Manosphere előszeretettel használja a Mátrixból ismert kék tabletta metaforáját, miszerint az emberek alukáljanak csak tovább a kényelmes fantáziavilágukban, míg a piros tabletta hatására ráébredhetnének a világ kemény igazságaira.donkey_vs_elephant.jpg

A social justice warrior, azaz a társadalmi igazság harcosa megnevezéssel azokat illetik, akik sokszor már egyéni szintre vonatkoztatott identitáspolitikájukat képviselve, biztonságos terekről (safe space) ordítozva bizonygatják, melyikük van jobban elnyomva és bántalmazva (trigger warning!), miközben még a hasonlóan demokrata elköteleződésűekre is ráuszítják a Tumblr hiperézékeny hadát (a Tumblrinákat). Ők “Különleges Hópehely Szindrómában” szenvednek (a Harcosok klubja alapján), mert éppoly érzékenyek és sérülékenyek, mint egy hópihe.

patriarchy.gif

A jobb nemcsak a balt szereti sértegetni, saját táboruk is kellően szerteágazó ahhoz, hogy maguk között is osztogathassák az észt. A cuckservative kifejezés a cuckold (megcsalt férj) és a conservative szavak összekapcsolásából született, amivel az alt-right becézi a maradinak tartott konzervatívokat, akik beadták a derekukat a kékeknek. A cuckservative szónak van egy rasszista, pornós felfogása is. Ehhez képest szinte fantáziátlan a libtard (liberális+retardált) kifejezés.


A bal is próbálkozik

Amikor magukat hazafinak tituláló fegyveres amerikai férfiak egy csoportja még 2016-ban elfoglalta egy oregoni vadrezervátum főépületét, a Twitter nem hagyta annyiban az esetet. Olyan zseniálisan gúnyos hashtagekkel álltak elő, mint a #VanillaISIS vagy a #YallQaeda (ez utóbbi a Y’all miatt nem igazán korrekt, mert nagyrészt nem déliek voltak a fegyveresek). Ezek a kifejezések arra utalnak, hogy nemcsak a jobb által démonizált muzulmán világtól kell tartanunk, hanem a radikalizálódott amerikaiaktól is. 

Aztán ott vannak a klasszikusok (náci, fasiszta etc.), illetve olyan jól csengő szavak, mint a Trumpkin és a Trumpster, amelyeknek, nem meglepő módon, megint csak van egy perverz felhangja.

Még akkor is, ha a jobb jobb a trollkodásban, néha a balnak is vannak frappáns ötletei: miután a Twitter letiltotta Milo Yiannopoulost, amikor hírek repülnek fel a férfiról, a balosok a helyes link helyett a deaktivált Twitter-fiók URL-jére irányítják a forgalmat. Ismerős?  

reddit.JPG

Egyre erőszakosabb a kultúrharc, ami a bal és a jobb között folyik, és előszeretettel azonosítják a másik oldalt annak lehető legszélsőségesebb válfajával: neonácik kontra hiper-polkorrektek. A szubkultúrákon kívüli mainstream talán még egy kicsit civilebb… talán… még...

Udvariasság - mégis mi az és mire jó?

Az udvariasság (civility), pontosabban annak hiánya az amerikai politikai diskurzusban a legújabb beszédtéma. A sztori júniusban indult, amikor is a Trumphoz közel álló republikánus politikusoknak újfajta inzultusokkal kellett szembenézniük. Sarah Sanders államtitkár elmaradt vacsoráján napokig csámcsogott a sajtó, ugyanis egy virginiai étterem tulajdonosa visszautasította a politikus kiszolgálását pár órával azután, hogy többezer bevándorló gyermeket választottak el szüleiktől az amerikai határon.

Nemcsak pirosak és kékek, de még a demokrata politikusok között is vita alakult ki a vacsora megtagadásának helyességéről. Kétségkívül a legnagyobb elutasító visszhangott, még párttársai között is, Maxine Waters demokrata képviselő nyilatkozata váltotta ki, aki a republikánus tisztviselők zaklatására szólította fel az amerikaiakat.

handshake.jpg

A vita a vacsorával indult, de odáig fajult, hogy mit tekintünk az udvariasság és az udvariatlanság elvárható és elfogadható szintjének, hogy mit kötelesek kiállni a Trump-kormány tisztviselői, és hogy miként bánjanak egymással az eltérő politikai nézeteket vallók. Egymásnak estek a az udvariasság mint politikai norma önjelölt védelmezői és a feldühödött progresszívek, akik úgy érezték, az udvariasságra hivatkozás mindössze az ellentmondók elhallgattatására szolgál.

A Washington Post szerkesztőségi írásában a következő kérdéssel védte a republikánus politikusok békés étkezéshez való jogát: “Milyen lenne elképzelni, például, hogy akik az abortuszt gyilkosságnak tartják, úgy döntenek, hogy abortusz-párti bírák vagy más tisztviselők ne élhessenek nyugalomban családjukkal?” Az étterem döntése mellett kiállók rácáfoltak az újság által festett rémképre, miszerint az már valóság, hiszen számtalanszor érte már támadás a terhesség megszakítását pártolókat. Szóval, hogy az elmaradt vacsora okozta volna az amerikai udvariasság megrendülését az Egyesült Államokban? Az amerikai politikai kultúra ki tudja, mióta udvariatlan, de egy kevés talán nem is árt belőle.

 Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.

kep.png