Kényelem és hatékonyság mellé kiszolgáltatottságot is szállítanak a mai internet nagy része mögött futó algoritmusok. Könnyen a saját buborékunkba szorulunk és beszűkül a világunk egy olyan korban, ami az információ univerzális elérhetőségét és sokszínűségét hirdeti. Hogyan jutottunk ide, mik a tartalomfogyasztás gyenge pontjai és hogyan tovább? 

Tíz éve, 2009 december 4-én vette kezdetét a perszonalizáció, vagyis a személyre szabott tartalomkeresés és fogyasztás kora. Eli Pariser erre a napra datálja Filter Bubble: What the Internet is Hiding from You című könyvében azt a fordulópontot, ami egy szinte láthatatlan, de annál jelentősebb változás kezdetét jelenti. Egy olyan forradalom indult útjára, ami egy évtized alatt gyökeresen átalakította az információ elérésének módját.

(via)

A Google ugyanis ezen a napon jelentette be, hogy megreformálja a keresőmotor találati listája mögött futó algoritmust, ami innentől kezdve a felhasználó egyedi érdeklődésének megfelelő eredményt szállítja majd házhoz személyes adatok alapján. Az elmúlt tíz évben a keresőmotorok, közösségi platformok, tartalomszolgáltató és listing felületek mind egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a perszonalizált ajánlásokra. Az algoritmusok egyre finomodnak, mi pedig egyre több adatot bocsátunk rendelkezésre. 

Sergey Brin és Larry Page, a Google alapítói, a bejelentéskor még azt vallották, a hirdetésmentes kereső szolgálja leginkább a felhasználó javát, de ez hamar megváltozott. Üzleti érdekek kerültek az információhoz való hozzáférés folyamatába, így növelve a hirdetők forgalmát vagy népszerűségét. Ha pedig a személyre szabott tartalmon keresztül lehetséges a felhasználót célzottan befolyásolni, akkor miért ne állhatna egy-egy megbízás mögött politikai érdek?

Tartalomszolgáltatás új alapokra helyezve

Az emberek szeretnek olyan körökben mozogni, ahol a saját gondolataik, értékeik visszhangoznak, hiszen ez nem csak kényelmes, de egyfajta megerősítés is. Ez az echo chamber jelenség. Persze ez korántsem újkeletű: a hagyományos médiában is jellemző, hiszen mindenki maga dönti el, milyen lapot vásárol és olvas. Mindez önmagában nem feltétlenül probléma., viszont a digitális tér egészen elrugaszkodott lehetőségeket biztosít az ismerős vélemény visszhangjának az idegen, megszokottól eltérő gondolatok kárára.

Vegyünk példaként egy hagyományos online lapot, a Népszabadság 2016 október 1-i számát. A baloldali lap egyik utolsó publikált kiadása egyébként ma is releváns témákat feszeget. Szó van benne az egészségügyről, megjelenik benne egy cikknyi Soros-védelem, helyzetjelentés a Magyar Kormány vs. EU-csatáról, de téma még a bevándorlás és a klímavédelem is. Odébb lapozva kultúra, sport és szolgáltatás rovat is helyet kap. Ezeket a híreket, véleményeket a Népszabadságot olvasók csomagban kapták kézhez, és ha valamit nem akartak elolvasni mondjuk a cím és a kép alapján, akkor azon átlapoztak. A lap ettől függetlenül a következő számban is hasonló hírcsokrot állított össze.

Ehhez képest mivel állunk szemben ma?  Amerika lakosságának 68%-a fogyaszt tartalmat közösségi média csatornákon keresztül, ahol az egyes bejegyzések egyenként megosztva, posztok formájában jelennek meg a képernyőn. Míg a hagyományos média termékeinél a saját beállítottságunkkal összeegyeztethető, de mégis tartalmilag idegen információt pár mondat után ugortuk át, úgy ma ezeket egyáltalán nem látjuk, az ellentétes véleményt képviselő bejegyzésekről nem is beszélve. Ha valami nem tetszik vagy nem érdekel, az előbb-utóbb kikopik a képernyőnkről, vagyis a tartalomfogyasztási szokásaink meghatározzák, hogy milyen bejegyzésekkel találkozunk. Ez a folyamat arra hivatott, hogy egyre pontosabban és szűkebben célozza az olvasót.

Filter bubble a való életben

Adam Greenwood, a Greenwood Campbell tech vállalat alapítója idén áprilisban tartott TEDx előadásában érdekes analógiával élt. Felvázolt egy Black Mirrorhoz méltó képet egy olyan – nem is olyan távoli – jövőről, amiben valamennyien okosszemüvegeken vagy kontaktlencséken keresztül szemléljük a világot. Ezek a kütyük ugyanúgy algoritmusokra építenek, mint a ma megszokott digitális csatornák és a felhasználói fiókok között kialakult hálózatba illesztenek minden érzékelt képet. Beszéde során Greenwood megkísérli lenyűgözni a közönséget egy egyszerű példával. Ha egy ilyen algoritmizált szűrőn keresztül élnék az életüket, elképzelhető, hogy sosem ismerték volna meg a mellettük ülő társukat, mert az algoritmus nem ajánlotta volna nekik az illetőt, vagy az is lehet, hogy egyenesen blokkolta volna a képből. A nem-is-annyira-szürreális disztópia még nagyobbat üt, ha belegondolunk, hogy valójában pontosan ugyanez történik a képernyőkön percről percre. Greenwood analógiája arra épít, hogy ami most még csak a digitális világ sajátossága, az hamarosan teljes, atomokból álló létünk elemévé válik. Van azonban egy másik megközelítés, egy sokkal zordabb kép, amiben a 3D-s életünk egyre növekvő arányban bitekké alakul. Ez a világ viszont már jópár éve tart.

Természetesen nem arról van szó, hogy ha valaki kifejezetten szeretne a profiljába nem illő tartalmat olvasni, akkor azt ne tehetné meg. A szemüveget is le lehet venni, ahogy az algoritmusokon túl is van élet, de ez utóbbi sokkal nehezebb, mint volt: aligha valósulhat meg az olvasó aktív kezdeményezése nélkül. 

Az átlagfelhasználó azonban ritkán tekint ki a saját maga köré fújt buborékjából. Miért is tenné? Kényelmes, hogy a Facebook és más oldalak tálcán kínálják az olyan tartalmat, ami egytől egyig nekünk van címezve, épp csak az aranypecsét marad le róla. Nem kell keresni, kutatni, oldalak közt váltogatni ahhoz, hogy ingerküszöbünknek megfelelő szórakoztató videók, étkezési szokásainkhoz igazodó receptötletek, és beállítottságunkhoz illeszkedő politikai vélemények (és tények) kerüljenek a hírfolyamba. 

Hiába vagyunk tisztában azzal, hogy amit a közösségi médián keresztül látunk, az nem a teljes valóság, mégis ez képezi mindennapi digitális környezetünket és így élünk egymás mellett Pariser szavaival élve párhuzamos, de különböző valóságokban.

Az a bizonyos propaganda

 Csakhogy amivel naponta szemben találjuk magunkat, az messze nem korlátozódik a megválasztott (követett, kedvelt) oldalak személyre szabottan szűrt tartalmára és ismerőseink vagy az ő ismerőseik népszerű posztjaira. Szponzorált tartalomként és a hirdetési blokkokba gyakorlatilag bármilyen nekünk címzett reklám vagy tartalom is bekúszik, szinte észrevétlenül. Számos módon élhet ezzel vissza bármilyen entitás, ami az adott poszt mögött áll: a szenzációhajhász, kattintásgeneráló blogposzt vagy bulvárcikk egészen ártalmatlan az ál-webshophoz képest, ahol már anyagi kárról is beszélhetünk, ha valaki nem elég körültekintő. De talán ennél is veszélyesebb a gyakran álhíreket, ferdített tényeket terjesztő propaganda.

 Lassan kezd kihűlni a Cambridge Analytica-botrány, de hiba lenne elsiklani az eset jelentősége felett. 2018 márciusában látott napvilágot a hír, miszerint az adatelemző vállalat 50 millió Facebook felhasználó adatát jogosulatlanul felhasználta, hogy profil alapján célozza perszonalizált politikai reklámmal az amerikai választópolgárokat a Trump-kampány megbízásából. Az elképzelés működött, aztán fény derült az illegális adatfelhasználásra, ami rövidesen a cég végét jelentette, de hiba lenne itt pontot tenni a történet végére.

 A kattintás központú hírszolgáltatás és a politikai propaganda is ugyanarra a pszichológiai megfigyelésre épít. A negatív tartalom jobban leköti az olvasó figyelmét, több ingert vált ki belőlünk, így összességében hatásosabb a semleges vagy pozitív tónusú sztoriknál. A propaganda ráadásul gyakran ellenséget generál, amit sztereotíp módon fest le. Ezáltal a társadalom polarizálódik, az előítéletek pedig erősödnek.

 “Ha az 1930-as években lett volna Facebook, akkor Adolf Hitler megoszthatott volna rajta 30 másodperces reklámokat a zsidó-probléma megoldására való elképzeléséről”

- vetette fel Sacha Baron Cohen az Anti-Defamation League (ADL) fórumán, majd a beszéd tartalmát a The Washington Post is megosztotta. Az ADL egy 1913-mas alapítású gyűlöletellenes liga, ami eredetileg antiszemitizmus ellen lépett fel, de mára minden kisebbséget a védelmébe vesz. “A hazugságok terjesztésén alapuló autokrácia hatalomra tör”, figyelmeztet a színész-humorista, majd rávilágít a közösségi média legsötétebb oldalára: az ilyen platformok algoritmusai olyan tartalmak megosztását erősítik fel, amik a legalapvetőbb ösztöneinkre hatnak, hogy így felháborodást és félelmet keltsenek bennünk. Ezért teljesítenek kimutathatóan jobban az álhírek a közösségi médiában, ezért terjed jobban a hazugság a valóságnál. A Facebook mint eszköz tehát gyűlöletkeltésből jelesre vizsgázik, gyakran kisebbségek kárára.

 (via)

 Szólásszabadság 2.0

 Valahogy érezzük, hogy nincs rendben az, hogy a szakszerű újságírás terméke ugyanazon a felületen és ugyanolyan, uniformizált módon jelenik meg, mint egy zsé kategóriás blogger szélsőséges, gyalázó fröcsögése, nem is beszélve a szponzorált tartalmakról és hirdetésekről. 

Mit lehet tenni? Zuckerberg szerint a Facebookon való véleménymegosztás korlátozása alkotmánysértő lenne, utalva ezzel az USA alkotmányának első kiegészítésben álló szólás- és véleményszabadságra. Technikailag ez vitatható, mivel a Facebook egy bejegyzett cég, aminek joga van a saját belátása, véleménye szerint szabadon korlátozni, hogy milyen tartalmat, üzenetet támogat. Tehát (nagyon kisarkítva) ha Zuckerberg úgy döntene, hogy szerinte a kék szemű emberek valójában mind robotok, akkor ezt a véleményt az általa irányított vállalat nyilvánosan képviselhetné (és törekedhetne az elmélet terjesztésére.) A probléma az, hogy a Facebook túlnőtt a “vállalat” kategórián, mivel kiterjeszti az internetre valamennyi természetes és jogi személy kommunikációját, de ezt mindvégig a Facebook fejléce alatt teszi. Nem a Facebook valódi súlyának megfelelően korlátozzák a közösségi felületek tevékenységét azok a rendelkezések, amik a hagyományos médiára vonatkoznak. Így ad hangot a Facebook gyakorlatilag bárkinek, bármilyen üzenetnek és teszi mindezt következmények nélkül, hiszen a tartalom a felhasználóé, a Facebook csak egy szócső.

 Hogyan tovább?

 Bár nehéz a Cambridge Analyticát övező bortányról politikailag semleges forrást találni, fontos kiemelni, hogy a valódi kérdés egyáltalán nem az, hogy a Trump-kampány sikeressége vagy épp a Brexit mennyiben az adatelemző cég érdeme és nem is az, hogy mennyire etikus egy ilyen politikai győzelem. Sokkal inkább azzal kellene foglalkozni, hogy mindez mit jelent. Hiába fellegzett be a Cambridge Analyticának és hiába tett Mark Zuckerberg megannyi ígéretet a Facebook adatkezelésére vonatkozóan. Az adathalászat mint eszköz adott, mi pedig önként szolgáltatunk adatot. Minden. Egyes. Kattintással.

 (via)

Lehet, hogy a közösségi média platformok nem adják majd ki ezeket senkinek, semmilyen formában, lehet, hogy szigorítanak az adatkezelési szabályzatukon, de szivárogtak már ki a történelem során nemkívánatos dokumentumok és adatok állambiztonsági szempontból is kulcsfontosságú szerverekről. Arról nem is beszélve, hogy nehezen ellenőrizhető egy olyan, színfalak mögötti tevékenység, amiről a minimálisnál is kevesebbet tud a felhasználó. A képlet persze igen egyszerű. Bármilyen oldal látogatása során kénytelenek vagyunk elfogadni az adathasználati feltételeket, ha szeretnénk hozzáférni a tartalomhoz. Ugyanez igaz a Facebookkal történő bejelentkezésre is. Nehéz tehát azt mondani, hogy nem lettünk mára teljes mértékig kiszolgáltatottak azoknak a felületeknek, amik egyébként kényelmünk kiszolgálására és az információhoz való hozzáférés demokratizálásra rendeltettek.

Adam Greenwood sötét jövőképe mellett azért pár tanács is elhangzik, amit mindenképp érdemes megszívlelni. Ezek egyszerűnek tűnő, de annál nehezebben kivitelezhető célok, de első körben nagyjából ennyit tehetünk, hacsak nem vagyunk hajlandóak lemondani a digitalizáció előnyeiről. Jelenleg úgy tudunk enyhíteni a filter bubble effektuson, ha a Facebook hírfolyamot nem népszerűségi, hanem időrendi sorrendre állítjuk minden alkalommal, amikor görgetni kezdünk. Ha nem azt osztjuk meg a világgal, amire szerintünk sokan kattintanak majd, hanem amit mi érdekesnek tartunk. Ha tudatosan rákeresünk olyan tartalomra, vagy olyan forrásból olvasunk híreket, ami egyébként nem jellemző ránk. Ha minél több olyan emberrel igyekszünk kapcsolatot teremteni és fenntartani, aki sok különböző ellentétes véleményt képvisel akár politikai, vallási vagy más ideológiai szempontból.

Egy szó mint száz, legyünk proaktívan nyitottak és merjünk kilépni a komfortzónánkból még akkor is, ha így olyat is hallhatunk, amivel nem értünk egyet.

A szólás- és véleményszabadság rendkívül nehezen definiálható jogfilozófiai fogalmak. Ahány ország, annyiféle értelmezés: minden jogrendszer máshol húzza meg a kimondható és tiltott megnyilatkozások közötti határvonalat. Ráadásul döntést hozni erről ma már nem kizárólagosan állami hatáskör, a közösségi médiumok is megszabhatják, milyen véleményeknek adnak felületet, és melyeket hallgattatják el. Facebook a maga 2,5 milliárd aktív felhasználójával sok esetben már úgy működik, mint egy szuperállam: megfigyel, szabályoz, figyelmeztet, letilt és jutalmaz – annak függvényében, hogyan viselkedik a felhasználó. De milyen szabályrendszer szerint teszi ezt, ki hatalmazta föl erre, előnybe részesít-e bárkit ezzel, és milyen logikai szervezőerő sejlik fel a cenzúrázási gyakorlata mögött?

A világ népességének harmada, azaz közel 2,5 milliárd ember aktív Facebook felhasználó – a számuk pedig folyamatosan növekszik. Minden egyes percben nagyjából 510 ezer hozzászólás, 4 millió kedvelés, 293 ezer státuszfrissítés és 136 ezer új fénykép feltöltése történik a platformon. Ekkora forgalom mellett megközelítőleg 4 petabyte (4 milliárd gigabyte) új adat generálódik naponta. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy ekkora információhalmazt valamilyen formában szabályozni és szűrni kell, különben a jogsértésekre fogékony felhasználók pillanatok alatt digitális vadnyugattá változtatják a felületet, ahol kontroll nélkül történik a rabszolga-, fegyver- és drogkereskedelem.

(via)

Köztörvényes bűncselekmények elkövetéséhez nem platformot biztosítani persze magától értetődő elvárás. Valószínűleg a többség egyetért azzal, hogy a Facebooknak kötelessége üldöznie és szankcionálnia az ilyesmire hajlamos felhasználókat. A jogfilozófiailag nehezebben értelmezhető egyetemes emberi jogok adaptálása a Facebook szabályrendszerébe viszont már sokkal nehezebb feladat, és egyáltalán nem magától értetődő. A szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága például sok esetben nem olyan formában érvényesül a Facebook-birodalom határain belül, mint ahogy azt józan paraszti ésszel elképzelné az ember. A kimondható és a tiltott tartalmak közötti választóvonal egyáltalán nem ott húzza meg a cég (és a legtöbb közösségi médium), mint azok az országok, ahol éppen működnek. Ez azért fordulhat elő, mert a Facebook egy felhő alapú szolgáltatás, a nemzetállamok törvénykezései pedig terület alapúak. A nagy technológiai óriásvállalatoknak nincs hazájuk, mindenhol ott vannak, így nem esnek a hagyományos törvényi szabályozások alá.

A közösségi médiumok és a különböző nemzetek jogértelmezésének egymáshoz való közelítése az internet jövőjének egyik legnagyobb kihívása, de abban mindenki egyetért, hogy ennek előbb utóbb mindenképp meg kell történnie. Mark Zuckerberg például márciusban egy Washington Postba publikált nyílt levélben arra kérte a világ kormányait, hogy a lehető leghamarabb regulázzák meg törvényi erővel a Facebookot, mivel szerinte a kártékony tartalmak ellenőrzése és kiszűrése túlságosan is nagy feladat ahhoz, hogy ezt egyedül a vállalat munkatársai végezzék el. A Facebook szankcionálásra viszont egyelőre semmilyen kiforrott joggyakorlat sincs. Mindenki a sötétben tapogatózik, és ódzkodik belekezdeni a törvényalkotói munkába, mivel senki sem tudja, hogyan kellene megrendszabályozni a technológiai óriásvállalatokat. Nemzetállami szinten a szándék már szinte mindenhol megfogalmazódott, többek közt a magyar kormány és annak szellemi holdudvara is felvetette már ennek a lehetőségét. Egyes vélemények szerint azonban a Facebooknak, mint magáncégnek minden joga megvan ahhoz, hogy a szabályrendszerét úgy alakítsa ki és úgy értelmezze azt, ahogy éppen kedve tartja. Jelen állás szerint pedig pontosan ez a helyzet: A Facebook egy saját maga által megírt szabályrendszer szerint hallgattatja el, tűri meg, vagy ad teret a különböző tartalmaknak és véleményeknek a felületén.

Facebook elképzelése a szólásszabadság határairól

Az egyszeri Facebook felhasználó azt gondolná, hogy a legnagyobb közösségi médium egy teljesen egzakt keretrendszert ad a posztolható, valamint tiltott tartalmak minőségéről, és pontosan lehet tudni milyen szankciókra számíthat, aki túllépi a mértani pontossággal meghúzott határokat. A valóságban viszont nem is tévedhetne nagyobbat, akinek ilyen, vagy ehhez hasonló elképzelés él a fejében a Facebook a szólás- és véleményszabadság értelmezéséről. Ehhez elég csak egy pillantást vetni Facebook alapszabályzatára, valamint felhasználási feltételeire.

(via)

„Közösségi alapelveinknek mindig is az volt a célja, hogy teret biztosítsanak az embereknek az önkifejezésre és a véleménynyilvánításra. Ez nem változott, és ezután sem fog. Az, hogy sikerül-e közösséget építeni, és közelebb hozni egymáshoz a világ lakóit, attól függ, hogy az emberek meg tudják-e osztani különböző nézeteiket, tapasztalataikat, ötleteiket és információikat. Szeretnénk, hogy az emberek nyíltan beszélhessenek a számukra fontos kérdésekről, még akkor is, ha vannak, akik nem értenek egyet velük, vagy kifogásolhatónak tartják őket. Egyes esetekben engedélyezzük az egyébként közösségi alapelveinkkel ellentétes tartalmak közzétételét – ha hírértékkel bírnak és közérdeket szolgálnak. Ezt csak azt követően tesszük, hogy mérlegeltük a közérdek által képviselt értéket és a károkozás kockázatát, és a nemzetközi emberi jogi szabályokat is tanulmányozzuk az ilyen döntések előtt.

(…)

„Közösségi alapelveink világszerte mindenkire és minden tartalomtípusra vonatkoznak. Az alapelvek kidolgozásakor átfogóságra törekedtünk – előfordulhat például, hogy olyan tartalmat is eltávolítunk valamely más szabályunk megsértéséért, amely egyébként nem minősül gyűlöletkeltőnek. Tisztában vagyunk azzal, hogy a szavak eltérő dolgokat jelenthetnek, és a helyi közösségtől, nyelvtől vagy háttértől függően máshogy hatnak az emberekre. Keményen dolgozunk azon, hogy figyelembe tudjuk venni ezeket a részleteket, ugyanakkor egységesen és méltányosan alkalmazzuk a szabályokat az emberekre és önkifejezésükre.

 (…)

Véleménynyilvánítás: Küldetésünk, hogy megmutassuk a vélemények sokszínűségét. Hajlunk rá, hogy még akkor is megengedjünk bizonyos tartalmakat, ha azokat egyesek kifogásolhatónak találhatnak, hacsak a tartalom eltávolításának nincs konkrét kármegelőző hatása. Ezen túlmenően, bizonyos esetekben megengedjük az alapelveinket egyébként sértő tartalom megjelenítését, ha az kifejezetten hírértékű, jelentős vagy a közvélemény számára kimondottan fontos. Ezt csak annak mérlegelése után tesszük, hogy mekkora közérdekű értéket képvisel a tartalom a valós kár kockázatához képest.”

A fentebb idézett három bekezdés a Facebook alapszabályzatának a szólás- és véleménynyilvánításra vonatkozó részletei. A szövegezésükből félreérthetetlenül kiolvasható, hogy a közösségi oldal meglehetősen tág teret enged magának a saját szabályai értelmezésére. Lényegében olyan gumiszabályokat hoztak, amelyek hemzsegnek a különböző szubjektív tényezőktől, ami lehetővé teszi bármilyen típusú tartalom cenzúrázását, vagy közzétételét. Ilyen nehezen megfogható és szubjektíven alkalmazható kitételek például a fentiekben szereplő „hírértékű”, „jelentős” vagy a „közvélemény számára kimondottan fontos” kritériumok, amikre hivatkozva akár olyan tartalmak is visszakerülhetnek az oldalra, amelyek sértik az alapszabályzatban foglaltakat. Arról nem is beszélve, hogy a végső döntést a legtöbb esetben egy érzelmek által is vezérelt emberi lény hozza meg, ami csak tovább növeli a szubjektív faktort abban, hogy milyen tartalmakat törölnek végül.  

A Facebook kilométeres szabályzata egyébként tartalmaz úgynevezett részletszabályokat is, melyekben pontosan meghatározzák a vegytisztán tiltott tartalmak minőségét. A közösségi oldal öt, egymástól jól elhatárolható tartalomcsoportot nevez meg, melyeket minden körülmény között üldöz és töröl:

1. gyűlöletbeszéd
2. erőszakos durva tartalom
3. felnőtt meztelenség és szexuális tevékenység
4. szexuális jellegű felhívás
5. kíméletlen és érzéketlen tartalom.

A gyerek meztelenségre egyébként  lazább szabályokat alkalmaz a Facebook, mint a felnőttek esetében, de ez a kitétel megérne egy külön posztot. 

Persze azzal valószínűleg szinte mindenki egyetért, hogy a részletszabályokba foglalt tartalomtípusok üldözendőek. Az viszont már sokakban ellenérzést vált ki, hogy az alapszabályzatra hivatkozva lényegében bármilyen tartalmat törölhet - illetve visszatehet - és bárkit elhallgattathat a Facebook. Ezzel a lehetőséggel pedig rendszeresen él is a közösségi oldal: a Facebook idén április és szeptember között 5,4 milliárd hamis felhasználói fiókot, és több 10 millió alapszabályzattal ellentétes posztot törölt az oldalról – persze ennek a döntő többségét nem a fentebb idézett gumiszabályokra hivatkozva, hanem jól regisztrálható, a részletszabályzattal ellentétes szabálysértése, és kamuprofilok miatt.

(via)

Mindazonáltal megszámlálhatatlan karcos gondolat, és rengeteg közéleti véleményformáló – a teljesség igénye nélkül például Paul Nehlen, Milo Yiannopoulos, Paul Joseph Watson, Alex Jones, Laura Loomer – is érintettje volt már ennek a gyakorlatnak, ami rendre széleskörű társadalmi felháborodást váltott ki.

Az index tavalyi augusztusi elemző cikke ráadásul rávilágított arra, hogy Facebooknak tényleg nem minden esetben érdeke az, hogy cenzúrázza az alapszabályzatába ütköző tartalmakat. Nettó naivitás lenne ugyanis azt hinni, hogy a legnagyobb közösségi oldalnak van valamiféle belső erkölcsi irányzéka, ami mentén szelektálja a káros tartalmakat. Az Index szerzője szerint a Facebookot – mint gazdasági szereplőt – sok esetben kizárólag a pénz motiválja, amikor cenzúráz. A közösségi médiában ugyanis mindenki éppen csak annyira akar takarítani, hogy azzal a legnagyobb profitot realizálja.

Ezt az elképzelését egy logikus matematikai egyenlőtlenséggel és a Facebookról kitiltott jobboldali politikai kommentátor, Alex Jones esetével mutatta be a szerző:

1. Alex Jones hívei a törlés után lelépnek a Facebookról, vagy legalábbis rosszabbul fogják magukat érezni, és kevesebb időt töltenek ott. (A)
2. Azok a felhasználók, akiket idegesítettek Alex Jones, jobban fogják érezni magukat. (B)
3. A hirdetők, akiket zavartak Alex Jones tartalmai, jobban fogják érezni magukat. (C)

Amíg a három hatás aránya úgy néz ki, hogy A < (B + C), addig az Alex Jonesnak mennie kell, ugyanis ezt diktálja a matek, meg az üzleti logika. Ha viszont a relációs jel fordítva áll, akkor a Facebooknak minimum meg kell fontolnia, hogy töröljön-e bármit is.

Előnyben részesít-e bárkit a cenzúrázási gyakorlatával a Facebook?

A Facebook cenzúrázási gyakorlatával az egyik legnagyobb gond, hogy egy kényes tartalom sorsáról a legtöbb esetben egy hús-vér, érzelmek által is vezérelt ember dönt – ahogy ezt már korábban is említettük. A Facebook szólásszabadság értelmezésének határán táncoló posztok, kommentek, fotók, beszélgetések, csoportok, oldalak vagy események – szóval bármi, ami a regisztrált tagok által létrehozható – bejelentés nyomán jutnak el legtöbbször a moderátorokhoz. Lényegében minden Facebook-felhasználó egyfajta „besúgóként” is működik. Bárki jelenthet bármilyen tartalmat, ha úgy ítéli meg, hogy az az alapszabályzatban foglaltakkal ellentétes. A bejelentések okát minden esetben meg kell indokolni, és ha valamit kellően sokan jelentenek, akkor az a „pallosjoggal’ felruházott moderátorok elé kerül.

A Facebook moderátorok kilétéről és pontos munkavégzési metodikájáról nem sokat tudni. Ha megjelenik egy-egy hír velük kapcsolatba, akkor az rendre arról számol be, hogy csupa szorongás és kizsákmányolás az életük – egyszóval nem egy álom meló az övék. (Fontos megjegyezni a magyar nyelvű Facebook moderálása egy berlini központban történik, ám a moderátorok számáról és tevékenységéről nem sokat tudni – legalábbis a 444 egy 2018 augusztusi cikke szerint.) A Facebook azt állítja, szigorúak és objektívek a moderálási elveik, azaz a moderátorok munkájára nincs ráhatása a személy világnézetüknek, ugyanis egy részletes útmutató alapján cenzúráznak, amit minden egyes esetben pontról pontra követniük kell. Viszont már többször kiderült a múltban, hogy a moderátorok személyes preferenciája nagyon is befolyásolják a munkájukat. A Facebook háza táján például hatalmas földrengést okozott, amikor egy informatikai hírportál 2016 májusában olyan Facebook-moderátorok nyilatkozatait hozta le, akik nyíltan bevallották, hogy a konzervatív politikai véleményformálók gondolatainak és a jobboldali hírportálok posztjainak szándékosan csökkentették az organikus elérését, azaz tudatosan kevesebbszer szerepeltették a felhasználók hírfolyamában azokat.

Ilyen és ehhez hasonló botrányok miatt Mark Zuckerbergnek már többször is személyesen felelnie kellett az amerikai törvényhozás különböző szakbizottságaiban helyet foglaló képviselők és a szenátorok kényes kérdéseire. 2018 április 10-11-én például két teljes napon keresztül folyt a Facebook alapító-vezérigazgató kongresszusi meghallgatása, ahol finoman fogalmazva is cafatokra szedték a dollármilliárdos ifjú titánt. A Wired összeállítása szerint Zuckerberg 43 kérdésre például nem is tudott direkt válaszolni és csak annyit felelt: "ennek majd kollégáim utánanéznek". A több, mint másféléves kihallgatásdömping talán legikonikusabb 5 perce az volt, amikor Republikánus párt egyik prominens tagja, Ted Cruze texasi szenátor a konzervatív hangok elnémításával kapcsolatban kérdezősködött. Zuckerberg a politikusnak azt felelte, hogy

„pontosan megérti, hogy a politikai jobboldalnak azért vannak ilyesfajta aggályai, mert a nagy techcégek mind a Szilícium-völgyben találhatóak, ami történelmileg egy demokrata fellegvár. De a Facebook szabályzata kategorikusan tiltja, hogy a moderátorok személyes politikai preferenciái hatással legyenek arra, hogy mint cenzúráznak és, mint nem.”

(Ted Cruz texasi szenátor és Mark Zuckerberg, a Facebook alapító-vezérigazgatója a kongresszusi meghallgatáson, via)

Ezzel párhuzamosan persze az amerikai baloldal, azaz a Demokrata párt sem maradéktalanul elégedett a Facebook szólásszabadság értelmezésével. Zuckerberg idén októberben ismét kongresszusi meghallgatáson járt az amerikai fővárosban a Facebook tervezett digitális kriptovalutája, a Libra miatt. A téma fő csapásirányától azonban néha eltértek a szakbizottsági tagok és a szólásszabadság kényes témájáról faggatták Zuckerberget. A szocialista elveket valló amerikai újbaloldal egyik tagja, Alexandria Ocasio-Cortez képviselőasszony például azt kérdezte, hogy mekkora hazugságot kell fizetett politikai hirdetésben reklámozni ahhoz, hogy töröljék a posztot. (A képviselő ezzel arra reflektált, hogy a közelmúltban a Facebook engedélyezte Donald J. Trump amerikai elnöknek, hogy egy összevágott, féligazságokat tartalmazó videót fizetett hirdetésként reklámozzon az oldalán.) Zuckerberg erre azt felelte, hogy hazudni csúnya dolog, de nem az ő, vagy a Facebook feladata választókat elzárni attól a szomorú igazságtól, hogy egy demokratikus megválasztott politikai döntéshozó néhanapján hazudik.

A Facebook a jövőben ráadásul a mostaninál jóval nagyobb teret biztosít a Trump által posztolt videóhoz hasonló politikai demagógiának. A közösségi oldal ugyanis szeptemberben bejelentette, hogy a politikusok esetében engedékenyebbek lesznek a szólásszabadság gyakorlása tekintetében. A techcég ezt azzal indokolta, hogy nem az ő dolguk közbeavatkozni, amikor a politikusok megszólalnak, még akkor sem, ha az állítás igazságtartalma vitatható. A vállalat ezzel az intézkedésével szeretne szabad utat biztosítani a korlátok nélküli politikai vitához.  

Leléphet a Facebookról, akinek nem tetszik az oldal cenzúrázási gyakorlata

A rendelkezésre álló információkból és hírekből egészen egyszerűen lehetetlen megítélni, hogy a Facebook bármelyik politikai közösséggel szemben elfogult lenne-e. A politikai jobb és baloldal egyaránt sértetten, és a saját igazába vetett hitétől megrészegülten támadja a Facebookot a cég szólásszabadság értelmezése miatt - külföldön és itthon egyaránt. Mivel leggyakrabban gumiszabályokra hivatkozó emberek hozzák meg a cenzúrázásról szóló végső döntést, ezért biztosan lesznek szubjektív részlehajlások, amikor egy tartalom eltüntetéséről döntenek. A rendszer sose volt hibátlan, és valószínűleg soha nem is lesz az.

Az átlagfelhasználó lényegében tehetetlen, és kénytelen a Facebook cenzúrázási gyakorlatát elviselnie, ha részesülni szeretne a közösségi oldal megszámlálhatatlan előnyéből. Aki viszont képtelen ezzel együtt élni, annak rengeteg olyan Facebookhoz hasonló közösségi oldalra van lehetősége regisztrálni, ahol a szólásszabadságot tágabban értelmezik, és akár olyan tartalmakat is közzé tehet, melyeket a Facebookon tilos lenne. A Bitchute, a MeWe, a Gab, vagy a Minds nevű oldalakon például bárki kidühöngheti magát, és a legalávalóbb tartalmakat is megoszthatja, ha épp ahhoz van kedve.

Az emberi memória nem úgy működik, mint egy videókamera: képtelenek vagyunk minden apró részletet megjegyezni, és évtizedek múltán is kifogástalanul felidézni azokat. A téma kutatói szerint az emlékezés konstruktív folyamat, azaz a múlt darabkáit jelenbeli gondolatainkkal kiszínezve próbáljuk értelmes egésszé formálni. Akkor mégis miért várják el a bírósági perekben, hogy a szemtanúk képesek legyenek tökéletes képet adni a szóban forgó eseményekről? És hogyan manipulálható a memóriánk?

Képzeljük el, hogy gyerekkori emlékeinkről kérdeznek minket! Megpróbáljuk felidézni a családi nyaralásokat, születésnapi bulikat, izgalmas kalandokat, majd egyszer csak egy ismerősünk olyan eseményről kezd mesélni, ami nekünk nem ugrik be. Lehet, hogy csak elfelejtettük, vagy esetleg azért nem emlékszünk rá, mert nem is velünk történt meg? Talán be akarnak csapni?

Fantom visszaemlékezések

Egy 2002-ben publikált kísérlet eredményei bemutatták, mennyire könnyen befolyásolható az emberi emlékezet. A kísérleti alanyokat arra kérték, hogy gyerekkori (4-8 éves) fotóik alapján idézzék fel a képeken megörökített eseményeket. Majd a kísérlet vezetője egy olyan felvételt mutatott a résztvevőknek, amelyen apjukkal egy hőlégballonon mosolyognak. Az alanyoknak azonban nem rémlett ez az esemény, ami nem csoda, hiszen a fotót manipulálták. Az arcokat csak rászerkesztették a képre, valójában egyikük sem vett részt gyerekkorában hőlégballonos kiránduláson (a lehetőségük azonban megvolt erre, mert évente többször rendeztek hőlégballonos fesztivált az országban - így nem tűnt teljesen valószínűtlennek a dolog). A kísérlet vezetője viszont nem leplezte le rögtön a trükköt a résztvevők előtt. Nagyjából egy héttel később ismét behívta őket, és furcsa módon ez alkalommal a kísérleti alanyok fele részletesen be tudott számolni a kérdéses eseményről, annak ellenére, hogy az soha nem is történt meg velük. Mégis hogyan magyarázható a téves emlékezés?

(via)

Az emberi memória nem képes a múlt lineáris reprodukciójára. Ehelyett olyan konstruktív folyamatokon alapszik, melyekben előfordulnak hibák és torzítások. Amikor emlékezünk, darabkákból próbáljuk felépíteni a történetet. A sztori összeállítására pedig hatással van tudásunk, befolyásolják azt különböző értékítéleteink, amelyekkel az emlékezés pillanatában rendelkezünk. Részben ez az oka annak is, hogy úgy idézünk fel történelmi eseményeket, ahogy ma gondolkodunk róluk. Az emlékezet tökéletlensége viszont nem egyedülálló dolog, és nemcsak megbízhatatlan emberekre jellemző - mindannyian így elevenítjük fel a múltat.  És való igaz, minél több idő telt el a kérdéses esemény óta, annál nagyobb kihívást jelent azt pontosan felidézni.

Emlékképek, eskü alatt

A fals emlékeknek végzetes következményei lehetnek: pontatlan tanúvallomások miatt számtalan ártatlan embert ítéltek el. Az első párszáz eset, amelyben a hibásan bebörtönzötteket DNS-vizsgálat segítségével mentették fel, 75%-a szemtanúk téves vallomása alapján eredményezett bűnös ítéletet. Sőt, ma is ez az elsődleges oka az elhibázott bírói döntéseknek. De ha ennyire megbízhatatlan a memóriánk, miért kérik mégis számon rajtunk?

                                        (via)                                                                                       (via)

Az utóbbi idők egyik legnagyobb médiavisszhangot kapott törvényszéki tárgyalása a Supreme court (az Egyesült Államok alkotmánybíróságaként is működő legfelsőbb bíróság) szexuális erőszakkal megvádolt jelöltének pere volt. Christine Blasey Ford, egyetemi professzor, azzal vádolta meg a Brett Kavanaugh szövetségi bírót, hogy 36 évvel ezelőtt egy középiskolai bulin a férfi erőszakoskodott vele. A per fókuszában a vádló emlékei, illetve azok hiányosságai álltak. Valóban, az eset több évtizede történt, és a nő nem volt képes kifogástalanul felidézni a kérdéses estét, de a memória kutatásával foglalkozók rendre azt nyilatkozták a médiának, hogy ez természetes. Azok viszont, akik a férfi mellett álltak ki (a bírók, jelentős médiaorgánumok, sőt, Donald Trump) azzal érveltek, hogy az emberi memória alapvetően megbízhatatlan, és pontosan ezért nem hihetünk a nőnek. A perben végül nem bizonyultak elégségesnek a professzor emlékei, a férfit pedig pár héttel a tárgyalás után kinevezték a Supreme Court legújabb tagjának.

Bármennyire is frusztráló, mégsem menekülhetünk memóriánk tökéletlensége elől. Még az amúgy kiemelkedő emlékezőtehetséggel rendelkező emberek is a manipuláció áldozatául eshetnek. De csak azért, mert emlékeink befolyásolhatók, még nem jelenti, hogy teljesen megbízhatatlanok. Lehet, hogy a részletek időközben megváltoznak, a kutatók szerint élményeink magja mégis megmarad - legyen szó akár vidám, akár traumatikus élményekről.

Milyen szavak, gondolatok határozzák meg mostanság a politikai diskurzust és a közbeszédet hazánktól nyugatra? Legyen szó a mainstreamről vagy kisebb szubkultúrákról, a bal- és a jobboldalon egyaránt találunk trendi kifejezéseket és ötletes sértéseket, amelyek frappánsan összefoglalják, hogy mit kell tudnunk a politikai kultúráról.

Nézzük, melyek voltak az utóbbi idők sokatmondó szófordulatai!

Legszebb öröm a Schadenfreude

Még ha nehezen is valljuk be magunknak, sokan örömünket leljük mások szenvedésében. Nem kell persze súlyos vagy sorsfordító dologra gondolni, egy apróság is elegendő ahhoz, hogy áthasson bennünket a káröröm érzése. A német Schadenfreude (a schaden, azaz kár és a freude öröm szavak összetétele) annyira kifejező, hogy még az angol is a német szókapcsolatot használja a káröröm leírására. Ez ad magyarázatot arra, miért élvezzük a bakivideókat, és miért lelkesedünk, amikor az a focicsapat kap ki, akiknek köszönhetően kiestek a kedvenceink a vb egy korábbi meccsében.  A káröröm érzése annál intenzívebb, minél erősebben kötődünk bizonyos csoportokhoz - minél eltökéltebb németdrukkerek vagyunk, annál inkább ujjongunk a dél-koreaiak vereségén, illetve minél lojálisabb egy politikai oldalhoz való elköteleződésünk, annál jobban várjuk a másik oldal vereségét. Érdekes módon még akkor is átéljük ezt az érzést, ha nincs is közvetlen hasznunk mások szenvedéséből.

Check Your Privilege Schadenfreude

A jelenlegi amerikai politikai színtéren pedig tökéletesen megfigyelhető a káröröm jelensége, a kék és a piros táborban egyaránt, és nemcsak azért, mert sokak szerint mókás fickó az üzletemberből elnökké avanzsált Trump. Politikusok, szakértők, hírességek ismételgették hónapokon át, hogy belőle aztán sosem lesz elnök. A választás éjszakájától kezdve azonban feléledt a “na, ugye megmondtam” érzése a republikánus oldalon. Persze a demokraták is találtak maguknak alkalmat a kárörvendésre, például amikor az új kormány egészségügyet érintő döntései éppen a pirosan szavazó államokat érték a leginkább hátrányosan. A Trumpgrets nevű Tumblr oldal a Trump megválasztását megbánók (Trump+regrets) hozzászólásait gyűjti össze (ráadásul olyan zseniális alcímmel, mint a "les déplorables misérables").

Beleremeg a föld a fiatalokba

A fiatalok egy részére persze igaz, hogy kiábrándultak a pártpolitikából, ugyanakkor az ifjabb generációk politikai erejével egyre inkább számolni kell. Éppen ezért választották a youth, azaz fiatalság és az earthquake, vagyis földrengés szavak egyesüléséből létrejött youthquake kifejezést 2017 végén az év szavának Oxfordban. A szerkesztők ugyan bevallották, hogy a szó az év elején még relatíve ismeretlen volt, de a a júniusi brit parlamenti választásokon elképesztő népszerűségre tett szert. A statisztikák szerint 25 éve nem volt ilyen magas a 18-24 éves szavazók száma. A Jeremy Corbyn által vezetett Labour, azaz Munkáspártot a II. világháború óta nem támogatta szavazatával ennyi fiatal, ami nem kis részben a mémeknek és a digitális média jelenlétnek volt köszönhető.

Sőt, érdekes trend figyelhető meg a briteknél, miszerint a fiatalok elköteleződése a Munkáspárt mellett azt eredményezte, hogy a generáció konzervatívjai sokszor félnek nyilvánosan felvállalni politikai elköteleződésüket. Torynak lenni, azaz a konzervatívokra szavazni ugyanis sokak szerint szégyen, ahogy arra egy népszerű brit Youtuber is utalt bocsánatkérő videójában, miután vicces kihívást csinált a szegénységből az “1 fontból élni 1 napig” című videójával.

Így trollkodik a jobb

A youthquake gondolatához kapcsolódva, az amerikai “jobboldal” legutóbbi átrendeződése nem a szokásosan idősnek gondolt konzervatívok által történt, hanem a baloldalt is meghazudtoló lázadó fiatalok hatására, olyan névvel ellátott csoportoknak köszönhetően, mint az alt-right és alt-light, neonácik és fasiszták, PUA és incel férfiak tábora. Ezek a csoportok ugyan részben eltérő ideológiákat képviselnek, számtalan tagjukat mégis összeköti a rasszizmus és az anti-feminizmus. A nők kigúnyolásától a halálos megfenyegetésükig minden elképzelhető a lázadó jobb online fórumain.

Viszont nézzük meg, milyen kreatív sértésekkel szokták illetni a csoportjaikon kívül állókat!

A jobboldal és a Manosphere előszeretettel használja a Mátrixból ismert kék tabletta metaforáját, miszerint az emberek alukáljanak csak tovább a kényelmes fantáziavilágukban, míg a piros tabletta hatására ráébredhetnének a világ kemény igazságaira.

A social justice warrior, azaz a társadalmi igazság harcosa megnevezéssel azokat illetik, akik sokszor már egyéni szintre vonatkoztatott identitáspolitikájukat képviselve, biztonságos terekről (safe space) ordítozva bizonygatják, melyikük van jobban elnyomva és bántalmazva (trigger warning!), miközben még a hasonlóan demokrata elköteleződésűekre is ráuszítják a Tumblr hiperézékeny hadát (a Tumblrinákat). Ők “Különleges Hópehely Szindrómában” szenvednek (a Harcosok klubja alapján), mert éppoly érzékenyek és sérülékenyek, mint egy hópihe.

A jobb nemcsak a balt szereti sértegetni, saját táboruk is kellően szerteágazó ahhoz, hogy maguk között is osztogathassák az észt. A cuckservative kifejezés a cuckold (megcsalt férj) és a conservative szavak összekapcsolásából született, amivel az alt-right becézi a maradinak tartott konzervatívokat, akik beadták a derekukat a kékeknek. A cuckservative szónak van egy rasszista, pornós felfogása is. Ehhez képest szinte fantáziátlan a libtard (liberális+retardált) kifejezés.

A bal is próbálkozik

Amikor magukat hazafinak tituláló fegyveres amerikai férfiak egy csoportja még 2016-ban elfoglalta egy oregoni vadrezervátum főépületét, a Twitter nem hagyta annyiban az esetet. Olyan zseniálisan gúnyos hashtagekkel álltak elő, mint a #VanillaISIS vagy a #YallQaeda (ez utóbbi a Y’all miatt nem igazán korrekt, mert nagyrészt nem déliek voltak a fegyveresek). Ezek a kifejezések arra utalnak, hogy nemcsak a jobb által démonizált muzulmán világtól kell tartanunk, hanem a radikalizálódott amerikaiaktól is. 

Aztán ott vannak a klasszikusok (náci, fasiszta etc.), illetve olyan jól csengő szavak, mint a Trumpkin és a Trumpster, amelyeknek, nem meglepő módon, megint csak van egy perverz felhangja.

Még akkor is, ha a jobb jobb a trollkodásban, néha a balnak is vannak frappáns ötletei: miután a Twitter letiltotta Milo Yiannopoulost, amikor hírek repülnek fel a férfiról, a balosok a helyes link helyett a deaktivált Twitter-fiók URL-jére irányítják a forgalmat. Ismerős?  

Egyre erőszakosabb a kultúrharc, ami a bal és a jobb között folyik, és előszeretettel azonosítják a másik oldalt annak lehető legszélsőségesebb válfajával: neonácik kontra hiper-polkorrektek. A szubkultúrákon kívüli mainstream talán még egy kicsit civilebb… talán… még...

Udvariasság - mégis mi az és mire jó?

Az udvariasság (civility), pontosabban annak hiánya az amerikai politikai diskurzusban a legújabb beszédtéma. A sztori júniusban indult, amikor is a Trumphoz közel álló republikánus politikusoknak újfajta inzultusokkal kellett szembenézniük. Sarah Sanders államtitkár elmaradt vacsoráján napokig csámcsogott a sajtó, ugyanis egy virginiai étterem tulajdonosa visszautasította a politikus kiszolgálását pár órával azután, hogy többezer bevándorló gyermeket választottak el szüleiktől az amerikai határon.

Nemcsak pirosak és kékek, de még a demokrata politikusok között is vita alakult ki a vacsora megtagadásának helyességéről. Kétségkívül a legnagyobb elutasító visszhangott, még párttársai között is, Maxine Waters demokrata képviselő nyilatkozata váltotta ki, aki a republikánus tisztviselők zaklatására szólította fel az amerikaiakat.

A vita a vacsorával indult, de odáig fajult, hogy mit tekintünk az udvariasság és az udvariatlanság elvárható és elfogadható szintjének, hogy mit kötelesek kiállni a Trump-kormány tisztviselői, és hogy miként bánjanak egymással az eltérő politikai nézeteket vallók. Egymásnak estek a az udvariasság mint politikai norma önjelölt védelmezői és a feldühödött progresszívek, akik úgy érezték, az udvariasságra hivatkozás mindössze az ellentmondók elhallgattatására szolgál.

A Washington Post szerkesztőségi írásában a következő kérdéssel védte a republikánus politikusok békés étkezéshez való jogát: “Milyen lenne elképzelni, például, hogy akik az abortuszt gyilkosságnak tartják, úgy döntenek, hogy abortusz-párti bírák vagy más tisztviselők ne élhessenek nyugalomban családjukkal?” Az étterem döntése mellett kiállók rácáfoltak az újság által festett rémképre, miszerint az már valóság, hiszen számtalanszor érte már támadás a terhesség megszakítását pártolókat. Szóval, hogy az elmaradt vacsora okozta volna az amerikai udvariasság megrendülését az Egyesült Államokban? Az amerikai politikai kultúra ki tudja, mióta udvariatlan, de egy kevés talán nem is árt belőle.

 Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.

A szolgálólány meséje című sorozat áprilisi premierje óta tartja lázban a nyugati világot. A sorozat Margaret Atwood 1984-es regényének legújabb feldolgozása, mely egy disztópikus amerikai teokrácia történetét meséli el. Az írónő szerint a műben leírtak mind megestek már valamelyik országban, kultúrában: a fikciót tehát az élet inspirálta. Mostanában azonban a fikció ad ihletet valós eseményekhez: az USA-ban szolgálólányoknak öltözött nők tiltakoznak a nők jogait érintő törvényi megszorítások ellen. 

A vörösköpenyes szolgálólányoknak öltözött nők felbukkanása Amerika utcáin egy ötletes marketingkampánnyal kezdődött még márciusban: a sorozatot gyártó Hulu így reklámozta a következő hónapban debütáló televíziós produkcióját, A szolgálólány meséjét (The Handmaid's Tale). Talán nem is gondolták, hogy az öltözet hamarosan a női elnyomás elleni küzdelem szimbólumává válik majd. 

A sorozat, illetve a regény a főszereplő, Offred (Elizabeth Moss) szemén keresztül mutatja be az Egyesült Államokból létrejött Gilead működését. Nevének szó szerinti jelentése "Fredé" - ami arra utal, hogy a szolgálólányként ő gazdája, Frederick Waterford (Joseph Fiennes) tulajdona. A történet szerint a női termékenységi ráta aggasztó mértékű csökkenése miatt egy szélsőséges vallási nézeteket képviselő csoport tör hatalomra az ország megmentése érdekében. Az új társadalmi berendezkedésben a termékeny nőket brutális testi fenyítésekkel kényszerítik rá arra, hogy a tehetős családokat szolgálják, és mint egy tenyészállat, essenek teherbe a férj havi szexuális erőszaktételének hatására. A nők elnyomása és a patriarchátus azonban közel sem ennyire egyértelmű, hiszen a férfiak között is kasztok vannak: ennek következtében a tehetős családok nő tagjai magasabb rangban vannak, mint a ház körüli szolgálatot teljesítő férfiak. 

A sorozat nem könnyen emészthető, testi csonkításokból és durva pszichológiai megaláztatásokból mindegyik epizódba jut. A széria példátlan népszerűségnek örvend Amerikában, a történet alapjául szolgáló könyv ismét az eladási listák élén áll. Viszont ne gondoljuk, hogy a sorozat elkészítésének a női egyenjogúságot kritizálható módon felfogó Trump győzelme adta meg a kezdő lökést, az adaptáció ötlete ugyanis már Barack Obama elnökségének idején felmerült. Sokan azt mondják, a sorozat elképesztően aktuális a jelenlegi amerikai politika ismeretében, ezzel is hangot adva Trump elleni tiltakozásuknak. Sokan azonban túlzónak tartják, hogy a szolgálólány meséjének vádjával illessük a szabadság földjét, a bátrak hazáját, és helyette vigyázó szemünket Keletre vessük.

Érdekes azonban, hogy a regény és a sorozat nem egy elmaradott vagy kizsákmányoló ország képét festi le -  legalábbis a főszereplők visszaemlékezéseiben nem. Gilead és a szolgálólányok életének történéseit ugyanis visszaemlékezések szakítják meg, amikben a jelenlegi amerikai politikára fölöttébb hasonlító társadalmi berendezkedést láthatunk. A nők dolgoznak, buliznak, a reggeli futás után kávét vásárolnak a pékségben. És amúgy egymással is házasodhatnak. Egyik napról a másikra azonban kirúgják őket munkahelyükről, bankkártyáikat letiltják, az utcán megjelenő fegyveresek figyelik minden lépésüket. A szolgálólány meséjének ez az egyik tanulsága: ne gondoljuk, hogy megszerzett jogaink garantáltak, azokat soha nem vehetik vissza tőlünk.

A nők jogaival kapcsolatos törvények megszigorítása több államban is a felszólalásra késztette a történetet ismerő nőket. Először márciusban, a texasi törvényalkotás termében vörösbe öltözött szolgálólányok egy csoportja nézte végig némán, ahogy a többségében férfi törvényhozók arról szavaztak, hogy a nőknek nehezebb legyen abortuszt elvégeztetni. A 415-ös számú törvény megakadályozta volna, hogy a nők biztonságos és rutinszerű abortuszban részesülhessenek a terhesség második trimeszterében (4-6. hónapig). A 25-ös számú törvény pedig engedélyt adott volna az orvosoknak, hogy hazudjanak a szülőknek, amennyiben a magzatnál olyan betegséget észlelnek, amely miatt esetleg az abortuszt választanák. A szolgálólányok némán hallgatták végig, ahogy a 415-ös törvény elfogadják, a 25-ös megszavazására pedig egy későbbi időpontot tűznek ki.

Májusban már Missouri államban jelentek meg a jellegzetes vörös köpenyt és fehér szemellenzőt viselő nők, akik az ellen tiltakoztak, hogy a családi tanácsadást végző szervezetektől megvonják az állami támogatást. Természetesen olyan szervezetekről volt szó, akik az abortuszról mint opcióról is tájékoztatták a hozzájuk segítéségért fordulókat. A törvényhozók elleni demonstráció itt már kevésbé zajlott gördülékenyen, a nőkkel ugyanis levetették arcukat takaró kalapjukat.

Júniusban Ohio államban tiltakoztak. Aztán Texasban az események nem várt fordulatot vettek. A szolgálólányok viselkedése ugyanis a sorozatban nagyrészt szótlan és szervilis tűrésből áll. Csoportos jelenlétük erejét nemcsak a sorozatban, de a korábbi hónapok tüntetésein is hangtalanságuk adta. Júniusban azonban a texasi törvényhozók elleni küzdelemben a szolgálólányok együtt kezdték kántálni a szégyen szót. Majd nyolc percen keresztül folytatták.

A nők gyermekvállalási jogai azonban nem az egyetlen olyan pont a történetben, amelyhez társadalmi mozgalmak kapcsolódnak. Margaret Atwood regényében a homoszexualitást halállal büntetik. A mű egyik szereplőjéről, a szolgálólány Ofglenről (Alexis Bledel) megtudjuk, hogy Gilead létrejötte előtt akadémikusként dolgozott, otthon pedig felesége és fia várta. A sorozatban láthatjuk, amint a szolgálólányok szexualitásukért halált érdemlő felkötött emberek hullái mellett sétálnak el. A kivégzetteken a náci koncentrációs táborokra emlékeztető rózsaszín háromszögeket vehetünk észre. A homoszexuálisok "átnevelése" a mai napig legális a világ liberálisnak nevezhető részein is. A sorozatban Ofglent szexuális irányultságáért olyan horrorisztikus módon büntetik, amely úgyszintén szokás a világ bizonyos részein. "Így nem akarhatja majd azt, amit nem kaphat meg" - szólt a magyarázat, amit nemcsak a szexuális vágyakra érthetünk, hanem bármilyen szabadságjogunk iránti vágyakozásra.

A sorozat második évadja már készülőben van, és érdekes lesz látni, hogy az alkotók mihez kezdenek a könyv útmutatása nélkül. Offred története ugyanis a regényben ott zárult le, ahol az első évad véget ért. Addig is szórakoztathatjuk magunkat ezzel a játékkal, ahol idézetekről kell megállapítanunk, hogy azokat a könyvben olvashatjuk vagy amerikai politikusok nyilatkozataiban.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.

Itt a nyár, az utazós reklámok csúcsszezonja. Ha már unod azokat a hirdetéseket, amikben tökéletes családok játszanak a tengerparton, álompárok túráznak nevetve a naplemenetében, vagy éppen csinos barátnők koccintanak valami túlságosan is exkluzív helyen, akkor ezt a válogatást neked találták ki. 

Vannak olyan turisztikai reklámok, amik többet adnak, mint a szokásos, szemet gyönyörködtető képeket és elcsépelt hangzatos szlogeneket: kreatív megoldásokat, elgondolkodtató üzeneteket, és bizonyítékokat arra, hogy egy-egy utazás valóban nagy hatással tud lenni az ember életére.

A város illatai

Gondolnád, hogy ez a reklám a vonatozásról szól?

A Thalys vasúti cég Franciaország, Németország és Belgium területén üzemeltet nagysebességű vonatokat - új, "Scents of the City" című hirdetésükkel az orrukon keresztül szeretnék megfogni a közönséget. Az utazások hangulatát az egyes városokhoz társított jellegzetes illatokon keresztül idézik meg: arra játszanak, hogy sokan Amszterdamhoz a tulipánok, Brüsszelhez a csokoládé, Párizshoz pedig a meleg croissant illatát kötik 

A reklámhoz a Rosa Park Agency egy installációt is készített, melyet Brüsszelben, Párizsban, Amszterdamban és Kölnben lehetett kipróbálni: képek nem voltak, csak illatot, melyek emléke sokunk emlékezetében mélyen ott gyökerezik. 

Egy ingyen út Dubajba?

Képzeld el, hogy egy szörnyű nap után fáradtan beülsz egy taxiba, a sofőr végighallgatja a sztoridat, majd azt mondja: nyertél egy utat Dubajba... Az Atlantis the Palm Hotel jóvoltából pontosan ez történt néhány gyanútlan londoni lakossal. 

A szerencsés utasok boldogságát látva szinte el is felejtünk figyelni arra, hogy a nyaralásukat bemutató boldog képsorok valójában az ötcsillagos szálloda szolgáltatásait mutatják be, boldog történeten keresztül. 

Ehhez hasonló szolgáltatás népszerűsítést már láthattunk az Easyjet reklámjában is: ők olyan gyerekeket ajándékoztak meg egy-egy úttal, akik korábban még sosem ültek repülőn. 

Ha félsz a repüléstől...

Az első pillanatokban úgy tűnik, hogy ezt a hirdetést tényleg azoknak szánták, akik a szokásos dolgoktól félnek repülés közben, de hamar kiderül, hogy másról lesz szó: azokról az emberekről, akiktől az utasok közül sokan rettegnek. 

A Royal Jordanian Airlines hirdetése a légiközlekedés során történő diszkriminációra hívja fel a figyelmet, mely gyakran szavak nélkül történik, és szinte észrevehetetlen azok számára, akiket nem érint. Egy részlet a főszereplő monológjából, és egy azok közül a tekintetek közül, amelyeket a reklám arab származású férfi főszereplője kap: 

A diszkriminációnak erre a fajtájára még sürgetőbbé vált felhívni a figyelmet Trump utazási tilalmának bevezetése óta: ennek értelmében az USA-ba tartó repülőgépeken laptoptilalmat vezettek be a Közel-keletről és Észak-Afrikából érkező járatokon. Válaszként a légitársaság ilyen üzenetekkel próbálta meg oldani a feszültséget utasaiban: 

Egy utazás, ami megváltoztat

A hosszú vonatozásról nem mindenkinek a sorsfordító beszélgetések jutnak eszébe, ez a reklám viszont eljátszik a gondolattal, hogy milyen lehetőségeket és inspirációt kapnak azok, akik nyitott szemmel és füllel járnak:  

Az Expedia reklámja a társadalmi felelősségvállalás fontosságára hívja fel a figyelmet. A főszereplő a Transzszibériai vasútvonalon találkozik egy idős úrral, akinek a gondolatai megváltoztatják a lány további életét. 

A verbális tartalom mellett nem érdemes kiemelni a reklám erős képi világát: az egyik legemlékezetesebb ezek közül a háború elől menekülő, gyermekét mentő apa. 

A reklámspotot bemutatásának időpontja is beszédes: Trump beiktatásának napján, a ceremónia közvetítése közben volt először látható a képernyőn. Ebben a kontextusban a reklám azt az üzenetet is közvetítette, hogy fontos a nyitottság, és az elnökkel ellentétben arra buzdította a nézőket, hogy nézzék meg a kerítés másik oldalát is - utalva ezzel az amerikai-mexikói határ megépülésére. 

Mindezek az üzenetek talán túlmutatnak a cég népszerűsítésére irányuló törekvéseken. 

És te milyen jó utazási reklámokat láttál? 

Képek: innen, innen, innen, innen, innen és innen  

Az amerikai elnökválasztást követően az alt-right aktivizálta magát Európában is, hogy a Nagy Mémháború második ütközetében Franciaországban is diadalmaskodjanak. Egyik harcieszközük a tengerentúlon is elhíresült Pepe, a rajzolt béka, aki Trumppal sikert aratott, Le Pennek viszont nem hozott győzelmet. A radikális szimbólummá vált béka tündöklésének és temetésének sztorija.

Miért is gondolták az amerikai mémharcosok, hogy a franciáknál be fog válni egy békáról szóló mém?! Na, de kezdjük az elejéről, és ismerkedjünk meg Pepével, a békával!

Pepe 2005-ben született meg Matt Furie tollából (és színes ceruzáiból), hogy aztán a Boy’s Club képregény hasábjain tündökölhessen. Furie elmondása szerint Pepe egy laza béka, aki szeret semmit tenni, a haverjaival lógni, dumálni a telefonon, néhanapján füvet szívni… Pepe vonzerejét a mémkészítők számára az adhatja, hogy a békát szinte minden üzenet kommunikálására fel lehet használni. Nem meglepő tehát, hogy Pepéből az elmúlt évtizedben világsztár lett az interneten.

A tavalyi amerikai elnökválasztásban kiemelt szerepet kaptak a mémek, ahogyan Trump kampányában újszerű kommunikációs stratégiákkal és felületeken próbálták megszólítani a fiatalabb generációkat. Jóllehet nem egyszerű azt mérni, hogy a mémek mennyiben segítenek egy elnök megválasztásában, mégis sokan vélekednek úgy, hogy azok kétségkívül hozzájárultak Trump győzelméhez.

Az elnökválasztás után pár nappal egy felhasználó egy Le Pent támogató Reddit fórumon a következőt posztolta: „Ha jól értem, mémekre van szükségetek. Elhoztam nektek Pepe Le Pent. Ritkaság a tengerentúlról.”

A franciák nem utasították vissza az amerikai segítséget (annak ellenére, hogy nacionalista politikai irányvonalakról beszélünk). Az alt-right egyik megszokott kommunikációs csatornáján, a Redditen, még egy fórumot is létrehoztak a stratégia megtárgyalására a Nagy Mémháború második csatájában. Sőt, Nyugat-Európában is megpróbálták elterjeszteni Trump elhíresült jelmondatának egy verzióját, a „Make France Great Again” szlogent.

Csakhogy az erőfeszítések a francia fronton nem mutatkoztak hasonlóképpen sikeresnek. A terjesztésre szánt mémek sokszor angol nyelven íródtak, ami a nyelvükre igencsak büszke franciáknál nem vette ki jól magát. Emellett úgy tűnt, hogy a szélsőséges képek kevésbé rezonáltak a francia választópolgárokkal, továbbá az álhírek és egyéb digitális félretájékoztató próbálkozások sem érték el a kívánt hatást. Sőt, egy francia akadémikus, David Chavalaris a #MFGA (Make France Great Again) hashtaget vizsgálva a Twitteren kimutatta, hogy azok majdnem kétharmada Amerikából származott.

Amikor Pepe adaptálásának sikertelenségére keressük a magyarázatot, ne felejtsük el, hogy ő bizony egy béka. És a béka a franciák szemében pedig a népük elleni sértést is jelentheti. Szóval nemcsak arról lehet szó, hogy a franciák (még) nem érettek meg az amerikaiak kiforrott mémkultúrájára, de maga a szimbólum is rosszul lett megválasztva.

Ennek ellenére a nemzetközi támogatók továbbra is lelkesen használták Pepét, aki immáron az antiszemitizmus és a rasszizmus szimbólumává vált. Kitartóan küzdöttek a csatában, de Le Pennek mégsem sikerült Trumphoz hasonlóan trónra kerülnie.

És mit gondol Pepe szülőatyja, Matt Furie, a béka radikalizálódásáról? Látva, mit tett az amerikai alt-rigth szeretett képregényhősével, elindította a #savepepe kampányt, hogy a gyűlölet szimbólumából visszaváltoztassa őt a béke békájává. Elárasztotta az internetet több száz vidám Pepe-rajzzal, de amikor ez sem volt elég, a francia elnökválasztás közepette eltemette békáját. #neverforgetpepe

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.

A tudósok az utcán tüntetnek kutatási eredményeik szabadságának védelmében, miközben Trump a Fehér Házban és a médiában vívja a tudomány elleni háborút. A klímaváltozás tagadása mint egy összeesküvés-elmélet jelenik meg, mire a tudósok csípős humorú Twitter fiókokkal támadnak vissza. Élesedik az alternatív tények vitája.

Bostonban február 19-én az utcára vonult a tömeg. Egyesek a pár héttel korábban megrendezett Women’s March, a női egyenjogúság mozgalmának rózsaszín sapkáit viselték, sokan pedig fehér köpenyt öltöttek magukra. A demonstrációt tudósok vettek részt, azzal a céllal, hogy felhívják az emberek figyelmet Trump tudomány-ellenes politikai intézkedéseire.

További vicces transzparensek a tüntetésről - itt. 

A tudományos tevékenységet végzők amellett érveltek, hogy Donald Trump beiktatása óta számos olyan intézkedést hozott, amelyek ellentmondanak a tudományos tények szabadságának. Az amerikai elnök egyik első politikai intézkedése az volt, hogy törölte a Fehér Ház honlapjáról a környezetvédelemre vonatkozó elnöki utasításokat. Továbbá kijelentette, hogy nem írja alá a klímaváltozás elleni küzdelemről szóló Párizsi Egyezményt, és az amerikai környezetvédő ügynökség, az Environmental Protection Agency (EPA) vezetőségének élére a klímaváltozást tagadó Scott Pruittot nevezte ki.

Emellett a média beszámolt az úgynevezett „gag order”-ekről, amelyek érintették a tudományos kutatásban résztvevő kormányzati intézmények internetes oldalairól eltávolított információkat. Éppen ezért, a tudás szabad áramlását féltve, a környezetvédelemmel foglalkozó amerikai állami szervezetek alkalmazottjai alternatív Twitter fiókokat hoztak létre, hogy biztosítsák az állampolgárok hozzáférését tudományos eredményeikhez – olyan adatokhoz, amelyek rácáfolnak a kormány álláspontjára. Rogue Nasa, AltForestService és Bad-Hombre-Lands National Park a Twitteren.   

Hogy meddig is terjed Trump tudományellenessége? Az Egyesült Államok 45. elnöke nyíltan tagadja, hogy a klímaváltozást emberi tevékenység okozza, sőt, szerinte azt a kínaiak találták ki.

Az alábbi videóban (2. perctől) pedig arról beszél, hogy abszurdnak tartja a kijelentést, miszerint az otthonában, zárt ablakok mellett permetezett hajlakk hatással lenne az ózonrétegre.

A tudomány elleni háborúnak nevezni a politika és a tudomány álláspontjainak eltérését sok veszélyt rejt magában. Amerika előszeretettel keretezi háborúként politikai irányvonalait, gondoljunk csak a drog vagy a terror elleni háborúra. Retorikai erejüknek köszönhetően mindkettő mögött rengetegen sorakoztak fel. A háborús politikai retorika azonban félő, hogy megváltoztatja nemcsak a politikai, de a jogi eljárásrendet is a tudománnyal szemben. Természetesen a tudomány elleni háború nem tárgya a nemzetközi humanitárius jognak, mégis felruházhatja további extra jogkörökkel a kormányt és az elnököt.  Azt pedig a tudomány még ennyire sem fogja megköszönni.

Annak ellenére, hogy a bostoni demonstráción pár kósza hang olyan frázisokat skandált, mint a „tartsa távol az aprócska kezeit a tudománytól”, a tüntetők arra törekedtek, hogy a demonstrációt pro-tudományként keretezzék, nem pedig Trump-ellenes megmozdulásként. A tudósok magukat a természet és a közösségek megőrzőinek nevezték. A demonstráció egyik vezetője azt nyilatkozta, hogy ideális esetben a tudósnak nem feladata, hogy a laborból az utcára vonuljon tüntetni, de azt érezték, nem volt választásuk.

Ugyanakkor nem feltétlenül jó ötlet a tudósok részéről a kutatóintézetekből kimerészkedve tüntetésekbe kezdeni. Előfordulhat, hogy kéretlen ellenségképet alkotnak magukról. Egyesek amellett érvelnek, hogy a tudományos munkát végzők előnyösebb pozícióba hozhatnák magukat, ha a demonstráció helyett lobbiznának és kapcsolatokat építenének. Ugyanakkor ne gondoljuk, hogy a láthatóság, valamint az emberek informálása a tudományos eredmények szelektálásáról ne lenne fontos. A tudósok a Women’s March sikerén felbuzdulva hasonló kaliberű tüntetésre készülnek. A jövő majd eldönti, mi lesz a sikeres háborús tudományos stratégia.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen.

Az Oxford Dictionaries minden évben megválasztja az év szavát - ezt a címet 2016-ban a ‘post-truth’ nyerte el. Az inspirációt a Brexit és az amerikai elnökválasztás hatására felgyülemlett érzelmek adták. A 'post' latin előtag ebben az esetben nem arra utal, hogy világban már nincs igazság, hanem arra, hogy az igazság kifejezés egyszerűen értelmét vesztette.

A díjjal azt a kifejezést illetik, amely legjobban tükrözi a kultúránkról és társadalmi miliőnkről alkotott elképzeléseinket egy adott éven belül. A definíció szerint a post-truth azt jelenti, hogy az objektív tények kevésbé alkalmasak a közvélemény meggyőzésére, mint az érzelmekre való apellálás és a személyes hit befolyása. A szótár szerkesztői szerint kb. 2000%-kal növekedett meg a szó használata a 2015-ös évhez képest. Olyan szavakat előzött meg, mint a felnőttkor nehézségeit leíró adulting vagy a britek által felkapott hygge, ami a dánok meghitt otthonosságra utaló lefordíthatatlan kifejezése.

A post-truh népszerűségének az első lökést a júniusi népszavazás hozta az Egyesült Királyság kilépéséről az Európai Unióból, amire már csak Brexitként utalunk. A szó használatának gyakorisága aztán a tengerentúlon is megugrott, amikor Trumpot nevezték ki a Republikánus Párt elnökjelöltjének. Egy efféle szélsőséges politikai vélemények által fűtött időszakban, ahol a közösségi média erősen kivette a részét a politikai hírszolgáltatásból, a tények mondhatni már nem magukért beszéltek.

Az amerikai elnökválasztás, amelyet talán alternatív valóságok ütközéseként is leírhatunk, sajtóorgánumok és szakértők szerint tényeknek álcázott vélemények végtelenül bizarr előadásáról szólt. Sorra születtek írások neves újságírók tollából, beszédek híres színészektől (kinek nagyobb a presztízse az amerikai választók szemében?), akik Donald Trumpot hazugsággal vádolták. Eközben pedig az amerikai választópolgárok döntő többsége mégis őszinte képet alkotott a vállalkozó-politikusról. Annak ellenére hagyta hidegen őket Trump szavahihetősége, hogy a Pinokkió-értéknek nevezett mennyisége a tények meghazudtolásának nála volt a legmagasabb.

Sokan vitatják, hogy a post-truth életérzés nem újkeletű. Ugyanis miben tér el a jelenlegi politikai diskurzus az ezredfordulós manipulációtól vagy a hidegháború retorikájától? A post-truth jellegzetességei közé tartozik az érzelmekre apellálás, a tények figyelmen kívül hagyása, a kirekesztő retorika, de ezek egyike sem számít újdonságnak. A sajtó szerepe azonban megváltozott: egyre nagyobb befolyása van a közösségi médiának, az alternatív hírszolgáltatóknak, így egyre többször futunk bele hamis hírekbe és ellenőrizetlen tényállításokba. A válasz arra a kérdésre, hogy miért hangoztatja a világ az igazság korának leáldozását, talán és részben az, hogy a Brexit és Trump már más rétegek érdekeit is sérti.

Ráadásul minek is higgyünk annak, hogy az Oxford Dictionaries szerint a világot tavaly a post-truth kifejezés írta le a legkifejezőbben? Tény, hogy a tényekkel azt kezdünk, amit akarunk.

Képek: innen, innen, innen.

Az amerikai elnökválasztás eredményétől függetlenül a mostani kampányidőszak úgy vonul be a történelembe, mint a marketing erejének monumentális bizonyítéka. Mivel érte el egy politikailag tapasztalatlan üzletember, hogy sarokba szorítson egy igazi, tapasztalt politikust?

A válasz a marketingben rejlik.

A marketing legfontosabb szabálya, hogy olyan egyedi üzenettel rendelkezz, ami megkülönböztet mindenki mástól. Trump a kezdetektől fogva tudta, és élt azzal, hogy a vitatható kijelentések generálják a híreket és építik a márkát. A különböző médiumok így nem csak közvetítették a véleményét, hanem vitába is szálltak a kijelentésekkel, ezzel erősítették tovább ezeket. De Trump használt emellett egy másik régi marketing-alapvetést: ne vitatkozz a versenytársakkal. Abban a pillanatban, hogy vitába szállsz valamelyik ellenfeleddel, azt a benyomást kelted, hogy érvényesek, relevánsak az érvei. Clinton eközben elkövetett egy klasszikus hibát: nem koncentrált egy fajsúlyos, akár megosztó témára. Mindenkinek próbált csepegtetni valamit, ezzel figyelmen kívül hagyta azt a közhelyet, hogy ha mindenkinek próbálsz kedvezni, fennáll a veszély, hogy a végén senkinek sem tudsz igazán - írja a vezető amerikai reklámszakmai lap, az Advertising Age elemzése.

Clinton jelmondata sem sikerült különösebben ütősre ("Stronger together", azaz "Együtt erősek vagyunk"), hiszen nagyjából mindenki egyetét vele, nem generál vitát. Ezzel ellentétben Trump szlogenjével ("Make America great again", azaz "Tegyük Amerikát újra naggyá") könnyen vitába tudnak szállni mindazok, akik úgy látják, hogy most is jól megy Amerikának.

Így generált Trumpnak még nagyobb nyilvánosságot Obama is, amikor azt mondta, Amerika már most is nagy és erős, viszont úgy tűnik, mindössze a választók 30%-a ért egyet a mostani elnök kijelentésével. Egy elnökjelölt gyakran már a kampány első napján biztosíthatja a győzelmet egy erős jelmondattal, jó példa erre Obama, aki 2008-ban a "Change we can beleive in" (A változás, amiben hihetünk) mondattal az emberek fejébe verte a változás ideáját. Aztán végig erre fókuszált a kampányában, és meg is nyerte a választást. Clinton ebben is hibázott: legalább háromszor váltott szlogent, míg Trump végig következetesen képviselte sajátját.

Felmerül a kérdés: Trump akkor egy egyszerű, egyjelszavas jelölt lenne? Nem foglalt állást különböző kérdésekben? Dehogynem, de ez is a politikai kampányok egyik jellemzője. A média arra kényszeríti a jelölteket, hogy rengeteg kérdésben foglaljanak állást, ezért is fontos, hogy a kampány legelső napjától kezdve nagyon erős véleményeket képviseljenek, Trump ezért is csinálta jól, hogy sokak által vitatható kijelentéseket tett. Ez egy újabb párhuzam a reklámpiaccal: a reklámokkal gyakran a biztonságra játszanak, sok mostani kampány ezért inkább unalmas, ez is okozza, hogy több erős márka piacot veszít a feltörekvő cégekkel szemben.

A jobb termék nem feltétlenül nyer nagyobb piacot. A jobb ember pedig nem feltétlenül nyer a politikai küzdőtéren. De ami nyer, és gyakrabban, mint ahányszor nem, az a jó marketingstratégia.

forrás: AdAge, kép innen