A YouTube üzleti célja az, hogy felhasználói minél több időt töltsenek a platformon és ezalatt minél több hirdetést megnézzenek – hiszen ez termel bevételt. Ennek eléréséhez idáig szemet hunyt az erőszakos, rasszista vagy gyermekbántalmazással kapcsolatos videók terjedése felett. De mi történik, ha a hirdetők bojkottálással fenyegetőznek? Előfordulhat, hogy a megkövetelt szabályozás a YouTube ártatlan tartalomgyártói számára nehezíti meg a hirdetői pénzekhez jutást?

Miért hirdetnek a vállalatok a YouTube-on?

A közösségi média előretörésével újabbnál újabb lehetőségek jelentek meg arra, hogy vállalatok termékeiket és szolgáltatásaikat hirdessék. Nem csoda, hogy folyamatosan nő az internetes reklámköltések aránya, elérve akár a televíziós hirdetésekét is. Az egyik legnagyobb előny, ami miatt a vállalatok online hirdetésekbe fektetnek az, hogy az interneten keresztül nagyon pontos demográfiai és érdeklődési alapon lehet megcélozni a felhasználókat.

YouTube hirdetési lehetőségek pirossal kiemelve (via)

A YouTube is az ilyen platformok közé tartozik. Ráadásul a pontos célzáson túl az, hogy a nézők hogyan fogyasztják a YouTube videókat, további hatással lehet a hirdetésekre. Voorveld és szerzőtársai kutatásukban arra jutottak, hogy a YouTube-ra a fogyasztók főleg szórakozni és kikapcsolódni járnak. Emellett megbízhatónak tekintik a YouTube-ot – főleg amiatt, mert látszólag ők válogatják meg a tartalmat, amit fogyasztanak, annak ellenére, hogy az ajánlott videókat egy átláthatatlan és titkos algoritmus kezeli.

A fogyasztók pozitív megítélése átragad a YouTube videók előtt lejátszott vagy közben megjelenő reklámokra is: a reklámozó vállalat is megbízhatónak, hitelesnek fog tűnni, a reklám fogyasztása pedig elmélyültebb lesz – főleg ha figyelembe vesszük, hogy a videók előtti reklámok csak 5 másodperc után ugorhatók át. Ezzel szemben a felhasználók egy Facebook poszttal csak 2,5 másodpercet tölt a felhasználó számítógépen, és ez 1,7-re csökken mobiltelefonon, legyen szó reklámról vagy eredeti tartalomról.

A YouTube megbízhatóságát tovább növeli, hogy az elsődleges tartalom, amit a nézők fogyasztanak, nem reklámszakemberek által gondosan komponált tartalom, hanem független videósok (YouTuberek) videói. Ők olyan, elsősorban amatőr tartalomgyártók, akik kreativitásukat, hobbijukat élik ki mozgóképek gyártásán keresztül. Szinte minden létező területen van igény mozgóképes tartalmakra, így nem meglepő, hogy számtalan YouTuber karriert tudott befutni és videóik hobbijuk mellett a hivatásukká is váltak. A tartalomgyártók megélhetése pedig a hirdetőkön múlik. Együttműködéseiknek számtalan formája van, kezdve a szponzorációtól, a termékelhelyezésen át a márkanagykövetté válásig. Emellett természetesen a videók előtt, közben és mellett megjelenő reklámok hirdetési költségéből is profitálnak: Amerikában ez hozzávetőlegesen 7,6 dollár minden ezer megtekintés után.

Számtalan óriáscég ezek alapján nagy mennyiségű pénzeket költ a YouTube-on programmatic reklámozásra. Ilyenkor a vállalat nem válogatja meg a konkrét videókat, amelyekben megjelenik a tartalom. Ehelyett a hirdetés célközönségét adja meg és a reklám több harmadik félen és ügynökségen keresztül automatizálva jut el az adott videót adott pillanatban néző felhasználó elé. A megjelenés főleg attól függ, hogy a néző milyen tulajdonságokkal rendelkezik, és ez megfelel-e a hirdető célcsoportjának, de figyelembe veszik a videó témáját is. A vállalatok célja egyértelmű: minél több releváns felhasználót elérni, minél kisebb költséggel, és eközben sokszor nem törődnek a kísérő videók tartalmával.

Rasszizmus, terrorizmus, gyermekbántalmazás mint hirdetői tartalom?

A YouTube-ra naponta több mint 570.000 óra tartalmat töltenek fel és 1 milliárd óra tartalmat néznek meg felhasználók. Ez óriási mennyiség, emberi erővel ellenőrizhetetlen. Azonban ezzel a YouTube tökéletesen meg van elégedve, hiszen a nagy mennyiségű videóarchívummal a célja, hogy minél tovább tartsa ott a nézőit a képernyő előtt. Ezért könnyen azon kaphatja magát valaki, hogy egy receptvideótól elindulva pár óra alatt vicces macskás videókra, majd megvalósításra soha nem kerülő DIY videókra léptet. A nézők platformon tartása mögött az üzleti szándék pedig egyértelmű: minél több reklámokat játszhassanak le a videók előtt, mellett és közben.

A hihetetlen mennyiségű tartalom nagyobb része nagyon szűk célközönséghez és niche piacokhoz szól. Ez mind a hirdetőknek, mind a YouTube-nak fontos, hiszen így tarthatnak a körforgásban olyan nézőket, akiket a mainstream tömegmédiával nem lehet megfogni. Részben emiatt a YouTube sokáig egyáltalán nem, vagy csak minimálisan, szerzői jogi kérdések mentén szűrte a feltöltött videókat. A polgárpukkasztó és megbotránkoztató tartalmaktól sem zárkóztak el, hiszen ezek gyakran elég nagy közönségre találnak.

Azonban egy ponton túl már nem piacképesek ezek a videók. Olyan tartalmak is keringenek a videómegosztó portálon, amik terrorista szervezetek támogatására buzdítanak vagy rasszista nézeteket osztanak. De nem nehéz brutális erőszakról vagy gyermekbántalmazásról szóló videókat sem találni. Ezekkel már egy hirdető sem szeretne azonosulni. Még akkor sem, ha a néző tisztában van azzal, hogy a hirdető nem tudatosan választotta ezt a videót a hirdetéséhez, hiszen akkor is negatív benyomást tehet rá, hogy a márkát ilyen környezetben látja.

(via)

A bojkott hullám

2017 elejétől kezdve számtalan botrány tört ki, nagyobb márkák a YouTube vagy a teljes Google hirdetési rendszer bojkottálásával fenyegetőztek. 2017 márciusában többek között a L’Oréal, a The Guardian, a Vodafone, a Volkswagen, a McDonald’s, de még a BBC és a brit kormány is visszavonta a hirdetéseit a YouTube felületéről amiatt, mert azok rasszizmushoz, antiszemitizmushoz és terrorizmushoz köthető propaganda tartalmak mellett jelentek meg. Pár nap alatt világszerte további 250 cég döntött így, konkrét esetek miatt, vagy elővigyázatosságból. Európa különösen érintett volt, mert ebben az időszakban a terrorizmus egyébként is fokozottan érzékeny téma volt a területen. Azóta többször is előfordult ilyen botrány, főleg szélsőséges politikai nézetek, megtévesztő tartalmak és kiszolgáltatott gyerekek általi profitszerzést célzó videók miatt.

2017 novemberében a YouTube gyerekeknek szánt alkalmazásában, a YouTube Kids-ben jelentek meg olyan videók, amelyek kedves animációk közé terrort és megfélemlítést rejtettek. Ilyen volt például, amikor a gyerekek között nagy népszerűségnek örvendő Peppa malacot a fogorvos módszeresen megkínozta. Ezek a tartalmak nem csak a YouTube Kids alkalmazásban tűntek fel, hanem a fő felületen is. Emellett megjelentek olyan vlogger családok, akik saját gyerekeik bántalmazásával, „prankelésével”, ijesztgetésével próbáltak nézettségre szert tenni. Továbbá, az alapvetően nem erőszakos tartalmú, gyerekeket szerepeltető videók alatt egyes kommentelők szexuális tartalmú hozzászólásokkal zaklatták a videóban szereplő kiskorúakat. Ezek az esetek újabb bojkotthullámokat indított el. De az idei évet sem kerültek el az ilyen botrányok. Idén szeptemberben például amiatt vonta vissza néhány cég a hirdetését, mert azok hamis rák elleni gyógymódokat hirdető videók mellett jelentek meg.

(via)

Az érintett cégek többször is felszólították a YouTube-ot arra, hogy ezeket a videók még a reklámok integrálása előtt szűrje ki, hiszen márkájuk biztonsága, hitelessége és legitimitása forgott kockán. Emellett azzal sem értettek egyet, hogy a YouTube a hirdetési költések egy részét automatikusan a problémás videók létrehozóinak utalja, mert ezzel a hirdetők közvetve, de erőszakos, rasszista, antiszemita vagy akár gyerekbántalmazó tartalomgyártókat támogattak.

A YouTube erre minden alkalommal hasonlóan reagált. Elismerték, hogy a hirdetéseket kiosztó rendszerük nem működik tökéletesen. Emellett azt is kiemelték, hogy a szóban forgó márkák költéseinek ezred részében fordulhat elő, hogy egy hirdetés nem megfelelő tartalmú videók mellett jelenjen meg vagyis „penny-kről beszélünk fontok helyett”.

A becslések alapján ezek a bojkottok csak időszakos kiesést okoznak a YouTube számára. Pár hónapon belül a bojkottáló cégek rendre visszatértek, hiszen nem tehetik meg, hogy marketing stratégiájukból olyan erős és finoman szegmentált felületet hagynak ki, mint a YouTube.

A YouTube a tartalomgyártókon veri le a bojkott hatását

Az üzleti élet nyomására és saját alapelveik betartása érdekében  a YouTube több intézkedést is hozott azért, hogy tartalmai hirdetőbaráttá váljanak. Ennek értelmében automatikusan letiltották a gyerekeket szerepeltető videók alatt a hozzászólási lehetőséget. Emellett együtt dolgoznak külsős cégekkel, akik emberi erővel próbálják kiegészíti a mesterséges intelligencia szűrőit. Például emberek nézik át annak a közel 1000 YouTubernek a videóit, akik a „Preferred” hirdetési kategóriába tartoznak. A hirdetők dönthetnek úgy, hogy csak ezeknek a tartalomgyártóknak a videói mellé helyeznek reklámokat. Kérdés, hogy ez mennyivel veti vissza a hirdetők elérését, tekintve, hogy több mint 8000 olyan YouTube csatorna van, ami  1 milliónál több feliratkozóval rendelkezik és ennek legjobb esetben is csak egy nyolcada tartozik a „Preferred” kategóriába.

PewDiePie felháborodást kiváltó videójának egy jelenete (via)

A legnagyobb változtatás azonban a monetizálási szabály hozta. Mivel a YouTube nem tudja csak az erőszakos tartalomgyártókat visszafogni, a teljes YouTube közösségre új szabályokat vetett ki a videók hirdetőbaráttá tétele érdekében. Ennek értelmében nem jelenhetnek meg reklámok azon videók mellett, amikben bármilyen erőszakos jelenség van. A szabály magába foglalja az emberi halállal járó katasztrófákkal kapcsolatos videókat, a gyakori káromkodást, a szexuálisan sejtető tartalmakat, az erőszakot és a drogok használatának, terjesztésének fejtegetését is. Bármilyen videó, ami ilyesmit tartalmaz, nem monetizálható: mivel nem kerül melléjük hirdetés, a készítői sem részesülnek hirdetési pénzekből.

A YouTube pengeélen táncol és a profit felé dől

A tartalomgyártók nem jól reagáltak erre a változtatásra. Bár az erőszakos tartalmak csökkentése tagadhatatlanul fontos cél, de ezek kontextusa lényeges kérdés. A videósok sok munkával felépített márkájának fontos eleme a hangvétel, ahogy beszélnek és a tartalom, amit bemutatnak. A videójátékokkal foglalkozó tartalomgyártók márkájának jellemzően a káromkodás és az erőszakos videójátékok is szerves részei. Azonban ha a meg akarnak élni videós tartalmaikból, muszáj a hirdetők szabályai szerint játszaniuk és elhagyni ezeket. Bár a videók előtt és közben megjelenő hirdetésekből kisebb arányú és változó bevétel érkezik, de ez nem elhanyagolható a márkák szponzorként való megjelenítése mellett. Ez utóbbi nem csupán a tartalomgyártók hitelességét áshatja alá, és csak nagy követőbázissal rendelkező YouTubereknek adatik meg. Így a kis, feltörekvő tartalomgyártók számára továbbra is fontos bevételi forrás a videók közbeni hirdetésekből befolyó pénz.

A szabályozás értelmében a halál is érzékeny téma. Ezt videójátékosok úgy figurázzák ki, hogy a Minecraft nevű, elterjedt játékot átprogramozták. Így a „meg lettél ölve” (you were killed) felirat helyett, amikor egy játékos meghal, az jelenik meg, hogy „demonetizálva lettél” (you were demonetized). (via)

A szabályzat amiatt is felháborodást okozott, mert a YouTube-nak még külső partnereivel együtt sincs akkora emberi kapacitása, hogy az óránként 400 órányi új tartalmat manuálisan ellenőrizze, ezért mesterséges intelligenciák döntik el, hogy egyes videók monetizálhatók-e. Viszont így olyan videók is elveszthetik a pénzügyi támogatásukat, valamint akár törlésre is kerülhetnek, amik edukációs céllal jöttek létre. Így törölhetnek például a drogfüggőség legyőzéséről szóló videókat, pedig azok célja másokat leszokását segíteni. Ilyen alapon töröltek a Holokauszttal vagy terrorizmussal kapcsolatos érzékenyítő, oktató videókat is. A YouTube is elismerte, hogy az új szabályozás akadályozhatja az olyan akadémiai videók terjedését, amik ezért fejtegetnek érzékeny témákat, hogy aztán harcra kelhessenek ellenük. A megfelelő szűrőrendszer még fejlesztés alatt áll, addig pedig a jogtalanul törölt videók gazdái kérhetik azok manuális felülvizsgálását.

Látható, hogy a YouTube vékony pengeélen táncol aközött, hogy hirdetőit vagy független tartalomgyártóit támogassa és egyelőre úgy néz ki, hogy a hirdetőket helyezi előtérbe. A hirdetőbarát szabályzat célja, hogy minél több hirdető érezhesse biztonságban márkáját a YouTube platformján és továbbra is költsenek ott. A költésekből pedig nem csak a YouTube, de a tartalomgyártók is profitálnak, még ha utóbbiak csak kis arányban is. A YouTube domináns szerepben van a tartalomgyártókhoz képest, hiszen a YouTuberek csak a platformon keresztül jutnak közönséghez. Muszáj meghajolniuk az új szabályozások előtt, ha továbbra is hirdetői pénzt akarnak keresni a tartalmaikkal.

Azonban a hirdetői bojkottálások és az új szabályok között felmerül még egy kérdés. Vajon ez a jelenség mennyire köthető csak a digitális ökoszisztémához? Hirdetések nem csak az online világban, hanem offline is mindenhol elérnek bennünket. Bizonyos területek, például a TV reklámok jól kontrollálhatók, de nem mindenre igaz ez. Történhet lövöldözés egy óriásplakát előtt, amit aztán leadnak a TV-ben. Csomagolhatnak egy újság hirdetési rovatába illegálisan birtokolt gépfegyvereket, majd leadhatják az erről készült képeket egy oknyomozó riportban. Ezek ugyanúgy márkaromboló hatással rendelkeznek, mint ahogy az erőszakos YouTube videók előtti reklámok. A különbség csak az, hogy a digitális ökoszisztéma teret ad annak, hogy ez lenyomozható, majd szabályozással korlátozható legyen. Ez azonban csak úgy érhető el, ha minden tartalomgyártóra kiterjed a korlátozás. A kérdés az, hogy ezt a szigorúbb szabályozást kellene kiterjeszteni az offline világra, vagy éppen ellenkezőleg, az online világot kellene kevésbé erős keretek közé szorítani.

A bejegyzés szerzője Kárpáti Tilla, a BME KomMédia képzés mesterszakos hallgatója. 

Kapcsolódó:

• A szponzorált YouTube-álomvilág: Az influencer marketing és ami mögötte van

A többszörös Oscar-díj jelölt Netflixes alkotás nem rég lett elérhető egyes magyar mozik kínálatában is. A 130 perces munka egy házasság  lezárását mutatja be. Van, aki a művet „ez van” filmnek titulálta, mivel morálisan, saját életünk tapasztalatai alapján nem tudunk „oldalt választani”, azonban egy kicsit többről van szó a tehetetlen beletörődésnél.

Vigyázat, spoilerek következnek.

A történet szerint Nicole (Scarlett Johansson) és Charlie (Adam Driver) éppen válófélben vannak, amit eleinte a lehető legkíméletesebben akarnak elrendezni, leginkább 8 éves kisfiuk megóvása érdekében. Nicole tehetséges színpadi színész, akinek korábban egy emlékezetesebb filmes feltűnése volt, az is azért maradt meg sokakban, mert a szerepben megvillantotta a melleit. Charlie tehetséges színházi rendező, aki egészen mostanáig együtt dolgozott feleségével, és az évek alatt elismert tekintéllyé nőtte ki magát a színházi szcénában. A film egy formabontó, figyelem megragadó etűddel kezdődik, ahol főszereplőink narrálják el az okokat, ami miatt szeretik egymást - majd egy párterápián bezárva találjuk magunkat, ahol ezeket az érveket valójában nem mondják el egymásnak. Ennyit arról, hogy békésen, egymás között oldják meg gondjaikat.

(via)

A film végig ezzel az oldás és kötés történetvezető megoldással dolgozik, ami nem tekinthető hagyományos műfaji filmes narratív megoldásnak. Folyamatos hullámokban jönnek az egyes konfliktusok, amik az apró, szélcsendben partot mosó vízmozgásoktól hatalmas cunamikig evolválódnak a film végére. Olyan szökőárakra gondolok, aminek a néző nem is tudja elhinni létezését, mert olyat még a hírekben sem nagyon látott. Ilyen az utolsó, vízválasztó konfliktus, ahol a folyamatos feszültség fokozással a kis dobozból szívószálas gyümölcslé szürcsöléstől, a falat beverésén és a „bár megdöglenél” felkiáltáson keresztül egészen, a földön térdelve zokogásig jutnak, mindezt körülbelül 5 perc alatt. Az ilyen és ehhez hasonló megoldások sokat vesznek el a film realitásértékéből, ami azért tekinthető hiányosságnak, mert már a filmvászonnak is „ilyen az élet” szaga van, azonban vannak olyan témavezető eszközök is, amik viszont a teljes hitelesség érzetét kölcsönzik a látottaknak. Hogy mire lehet gondolni pontosan? Hogy a karakterek szemében sem teljesen kiélezett a vita, a másik fél számukra nem kap kizárólagos protagonista vagy antagonista szerepet. Amikor Charlie megérkezik Nicole anyósának Los Angeles-i otthonába, hogy rövid időt töltsön kisfiával, nem a teljes undort és megvetést kapja feleségétől – amit azért egy szokványosabb hollywoodi narratívánál szinte elvártnak tekinthetnénk – hanem a nyakába ugrik örömében, mikor megtudja, hogy darabját a Broadway színpadára viheti.

(via)

A feketét és fehéret felváltotta a szürke

Legalábbis, ami a szereplőket illeti. A karakterek komplexek: Nicole egy szerető anya és tehetséges színész, azonban sokszor igazságtalan és döntésképtelen, amit mások irányításmániájával magyaráz. Annak ellenére, hogy azt beszélték meg, hogy nem kevernek a válási procedúrába külső erőket, ügyvédeket, vagy akárkit, a vége még is az lett, hogy Nicole elment egy sztárügyvédhez, aminek hatására férje is kénytelen volt szerezni egyet. Nagyon jó meglátásai vannak és az igazságérzete is rendkívül érzékeny, ez sokszor a saját oldalát erősíti:  a pereskedés során például eléri, hogy Los Angeles-i családnak tekintsék őket, annak ellenére, hogy a gyerekük születésétől kezdve New York-ban éltek. Ezt azzal magyarázza értetlenkedő férjének, hogy ő mindig is itt akart élni és a házasságuk alatt sokszor beszéltek arról, hogy gyakrabban jönnek Kaliforniába. Ezt az indokot pedig férje csak értetlenkedve hallgatja.

Charlie hasonlóan összetett, neki is megvannak a hibái.  Megcsalta a feleségét, és sokszor ellentmondást nem tűrően ragaszkodik a saját igazához. Nem engedte, hogy gyakrabban látogassanak Los Angeles-be, illetve hatalmas törés volt számára, hogy a gyerek nem annak akar öltözni Halloweenkor, aminek megbeszélték. Gyakran nagyon indulatos és türelmetlen fiukkal, azonban, ha nem az apró megnyilvánulásait nézzük, hanem a jobb célért tett szándékait (vagyis, hogy a fiú a legkevesebb sérüléssel ússza meg a válást) ő egyértelmű morális fölényt képvisel. Az ügyvédekkel való beszédben ő az, aki a legtöbbet foglalkozik vele, aki végül alkalmazkodik, és inkább szerez egy albérletet Los Angelesben is, hogy láthassa őt. Ami a legmeghatározóbb az egész történet során, az az, hogy végig hajlandó volt beszélni. A kezdetektől nyitott volt a problémamegoldásra, de a felesége végig elutasította. Az egyik zárójelenetben a fiával együtt elolvassák azt a levelet, amiben Nicole leírta, hogy miért szereti, de persze ezeket a gondolatokat sem hallhatja közvetlenül feleségétől, ami jól mutatja Nicole esszenciális hiányosságát, miközben egy picit igazságot is szolgáltat.

(via)

A Házassági történet alapvetően okos film, ami valóban nagyon törekedett arra, hogy egy nézőkhöz közel álló „aha” érzést keltsen. Formanyelvileg nem különösebben újító, bár egy-egy érdekes megoldással él, mint például a nyitószekvencia, vagy a kissé elidegenítő tükrös szerkesztés, ahol a házaspár által megélt oda-vissza váltogatott eseményeket látjuk, vagy éppen az éneklős jelenetek, amik kifejezetten szokatlanok voltak, főleg, ami Charlie-ét illeti. A közönséggel való kapcsolatteremtése változó, hiszen a néző egyes képsoroknál, azon kaphatja magát, hogy már percek óta meg sem moccant, bizonyos jeleneteknél pedig kétségbeesetten kereshet egy másik tekintetet, biztosításként, mivel egészen szürreális eseményeket futtatott végig (ilyen például a gyámügyes nő esete, amikor Charlie-t ellenőrzi a válás után és igencsak furcsán viselkedik). Azonban a film nagy ereje, az a karakterek reális kiszámíthatatlanságában rejlik, mert valahol mi is ilyenek vagyunk, de talán hajlamosak azt hinni, hogy nem. És pontosan ezért nem beletörődés filmet nézünk, mert senki sem akarja elfogadni, hogy az egyáltalán lehetséges.

 A bejegyzés szerzője Papp Johanna, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

Fagyapó, Karácsonyi Srácok, szentek, kecske, gnóm - csak néhány példa a különböző népek téli ajándékhozói közül.

A karácsonyi filmdömping - a Télapu és társai - sokakat szembesít azzal, hogy Amerikában például a Mikulás adja az ajándékot. Annak, hogy egyes országokban más-más személyek, esetleg lények hozzák a karácsonyi meglepetést, kulturális és vallási okai vannak.  

Íme, néhány példa:

(via)

 Az alábbiakban pedig részéletesebben is bemutatunk néhány kultúrkört. 

1. Mikulás, vagyis Santa Claus

Mikulás az, akit a legtöbben ismernek – köszönhetően amerikai népszerűsége miatt. A piros köpenyes, ősz szakállas, nagy pocakú jóságos apó, aki nyolc rénszarvas vontatta szánon jár, és Karácsony éjszakáján ajándékot visz a világ minden pontjára. Lakhelye a fagyos Északi-sark, és manók segítik az ajándékkészítésben. Egyesek úgy vélik, hogy ezt a képet a Coca-Cola cég alakította ki az 1930-as években, ám ez az ábrázolásmód már korábban is létezett – bár tény, hogy elterjesztésében az üdítőipari vállalat kétségtelenül nagy szerepet játszott. Mikulás alakja a keresztény Szent Miklóséból származik, akit a vallástól való elszakadás végül ilyen formában testesített meg. Bár a pufók ajándékozó leginkább Amerikában ismert, ő hozza a meglepetéseket például Kanadában, Costa Ricában és Hondurasban is.

(via)

2. Szent Miklós, a jótékony adományozó

Mürai Szent Miklós, Myra városának volt a püspöke a 3-4. század fordulóján és többek között a gyermekek, diákok és általában a nehéz körülmények között élők védőszentje. Legendája szerint, a szomszédságában élt egy szegény ember, hozomány híján nem tudta férjhez adni három lányát. A püspök viszont úgy döntött, segít rajtuk és három egymást követő éjjelen (vagy mások szerint három egymást követő évben) egy-egy aranyrögöt/arannyal teli szütyőt hagyott a szegény ember ablakában. Az utolsó napon azonban zárva maradt az ablak, így a kéményen keresztül volt kénytelen bedobni az aranyat, ami a harmadik lány száradó harisnyájába esett. December 6-án hozza az ajándékot Szent Miklós például Lengyelországban és Ukrajna egyes részein. Az ő életéből és legendáiból született meg a népies Mikulás alakja.

(via)

3. Karácsony Apó

Első megjelenésében meg nem Karácsony Apónak hívták, egy pogány figura volt, akinek érkezését tél középre várták, azért, hogy elhozza a tavaszt. A negyedik század idején aztán Fagykirállyá avanzsált ez az alak, aki arról volt ismert, hogy látogatásokat tett a embereknél és aki kedves volt hozzá, annak ajándékot adott cserébe. Aztán a 8-9. században történt viking invázió némiképp megváltoztatta Karácsonyapó karakterét: öreg, hosszú, fehér szakállas, kék kapucnis, köpenyes figura lett, aki egy nyolclábú lovon december 20-a és 31-e között járja a vidéket, és jutalmat adott jóknak, büntetést a rosszaknak. Csak a 10. században olvadt össze Szent Miklós alakjával, így született meg Karácsony Apó, aki eredetileg a britek ajándékhozója. Később nem csak náluk, hanem több országban is elterjedt, így Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban, Európán kívül pedig többek között Ausztráliában, Bolíviában és Uruguayban.

(via)

4. Fagyapó, a szovjet Mikulás

Fagyapó (vagyis Gyed Maroz) alakja a szláv pogány mitológiából ered és a kelet szláv országokban terjedt el, részben orosz/szovjet hatásra. Fagyapó állandó lakhelye Oroszország, hosszú ősz szakálla van, földig érő szőrmekabátot visel (kéket, pirosat, ezüstöt vagy aranyat), orosz füles sapkát hord és ruhája előfordul, hogy gazdagon hímzett. Lábát a hagyományos valenki tartja melegen és három ló által húzott trojkával jár. Gyakori kísérője Hópelyhecske (Sznyegorucska), az unokája, aki hosszú ezüstkék köntöst visel, hozzá szőrös sapkát vagy hópehelyszerű koronát, és az ajándékok szétosztásában segédkezik. Mivel a kommunizmus szakítani akart a keresztény hagyományokkal – és a Mikulással – Fagyapó az újév alkalmából hozott ajándékokat. Magyarországon a vallásos töltetű Mikulás helyett (és Fagyapó mintájára) a Télapó lett uralkodó a szovjet érában, ám mára a két figura gyakorlatilag egybeolvadt.

 (via)

5. Karácsonyember

Julemanden, vagyis szó szerint Karácsonyember, ma már szinte teljes mértékben megegyezik Mikulás személyével Dániában, Hollandiában és Belgiumban. Ám az eredeti alak a dán folklórban és mitológiából ered: ebben Karácsonyember alakja még apró, szürke kabátot hord – és természetesen szakállas. Grönlandon él, ajándékot hoz a gyerekeknek és segítségére vannak a dán „nisse”-k, vagyis manók.

(via)

 6. A Karácsonyi Gnóm

Elsősorban Norvégiában és Svédországban terjedt el a Karácsonyi Gnóm alakja (Julenissen vagy Jultomten). Piros köpenyt hord és hosszú szakálla van, és bár ez a kép sokban egyezik a ma ismert Mikulással, nem teljesen azonosak. A Karácsonyi Gnóm inkább a Karácsonyi Kecske és egy kerti törpe keverékének tekinthető. Fő bejárata pedig nem a kémény, hanem kopogtatni szokott az ajtón, és azt kérdezi: Van-e odabent jó gyerek?

(via)

7. A Karácsonyi Kecske

A finn Mikulás nem más, mint Joulupukki, ami szó szerint Karácsonyi Kecskét jelent. Eredete a pogány szertartásokban keresendő, egy télközepi fesztivál, a Yule ünneplésének emberalakja volt. A "kecske” név eredete viszont némiképp homályos, de a legnépszerűbb elmélet szerint Thor istenhez köthető - a viharokhoz és termékenységhez köthető istenség egy kecske húzta szánon közlekedett. Az emberek aztán kecskefejű, szarvakkal ellátott maszkokat húztak és így járták a házakat ajándékokat és maradékokat kérve a Yule után. Ám a nuuttipukki még gonosz lélek volt, később változott jóságos öreggé, aki piros köntösben jár, és egy rénszarvas által húzott szánon jár (ami viszont nem repül) és Lappföldön lakik.

(via)

8. A Karácsonyi Srácok

Izlandon nem létezik a Mikulás, és az ajándék nem is december 6-án vagy éppen 24-én érkezik. Helyette vannak a Karácsonyi Srácok (Jólasveinar), akik december 12-e és december 24-e között egyesével jönnek meg a hegyekből, a jó gyerekeknek ajándékot, a rosszaknak krumplit tesznek a cipőjébe. Azonban közel sem pozitív figurák: ők Grýla (Gríla) és a férje, Leppalúði (Leppalúdi) hegyi óriások/trollok gyerekei, akik igazi rosszcsontok, lopnak, piszkálódnak és gonosz tréfákat űznek az emberekből. Eredetileg csak Grýla létezett, akinek kedvenc vacsorája rossz gyerekekből készült. A gyerekek ilyen jellegű ijesztgetését aztán 1746-ban betiltották és így terjedtek el a Karácsonyi Srácok, akiknek száma kezdetben még nem volt egységes. Ma 13 létezik, mind valamilyen csínytevésről kapta a nevét - mind szakállasak és sapkát hordanak .

(via)

9. Nagy Szent Vazul

A görög gyerekeknek Nagy Szent Vazul hozza az ajándékot, aki a keleti típusú szerzetesség egyik kialakítója volt. Híres volt kedvességéről és nagyvonalúságáról, különösen a beteg és szegény emberekkel és gyerekekkel szemben. Mivel január 1-e Vazul napja, így Görögországban aznap cserélnek ajándékot az emberek.

(via)

10. Befana

Vízkeresztkor Befana, egy jó boszorkány ajándékozza meg az olasz gyerekeket. A vékony, öreg, ősz hajú, ronda, de ugyanakkor jóságos boszorkány seprűnyélen érkezik és a kéményen keresztül jut be a házakba, hogy ott a kiakasztott zoknikba tegye az ajándékot, vagy a rosszaknak a szenet, fokhagymát. Története szerint a Háromkirályok kért tőle útbaigazítást, ám ő nem tartott velük, amit később megbánt. Ezért azóta is bolyong és ajándékot osztogat a jó gyerekeknek, hátha egyikük a Kisjézus.

(via)

11. A Háromkirályok

A spanyol és latin-amerikai hagyományok szerint január 6-án, Vízkereszt napján érkeznek a Háromkirályok, vagy Napkeleti Bölcsek. Gáspár hagyományosan barna hajú és barna szakállas (vagy szakáll nélküli) és zöld köpenyt visel, arany koronát hord, zöld ékszerekkel és ő hozta a tömjént a bölcsőhöz. Menyhértnek hosszú, ősz haja és szakálla van, és arany köpenyt visel, aki aranyat viszi Jézusnak. Boldizsár, akinek fekete bőre és fekete szakálla van, lila köpenyt hord és ő vitte mirhát. Az ünneplés hagyománya szerint, ők hárman január 5-én éjszaka otthagyják ajándékaikat a jó gyerekeknek, akik cserébe zöld füvet készítenek ki a királyok tevéinek. A rossz gyerekeknek viszont csak szenet hagynak, ami fekete színe miatt az ördöghöz és a gonoszsághoz köthető.

(via)

12. Kisjézus

Végül, de legkevésbé sem utolsó sorban pedig, a gyakran szőke hajjal és angyalszárnyakkal ábrázolt Kisjézus vagy Jézuska a hagyományos ajándékhozó például Ausztriában, Svájcban, Csehországban, Horvátországban és számos latin-amerikai országban. Elterjesztéséért Luther Márton tett sokat a 16-17. században, amikor rengeteg protestáns felvette a szokást, hogy a gyermek Krisztus hozza az ajándékot és nem december 6-án, hanem 24-én – ezzel is megerősítve a születésnapjának emlékét. (Erdélyben nem a Kisjézus, hanem egy Angyal hozza az ajándékot, ám megjelenésük nagyjából hasonló.) A gyermekek soha nem láthatják – ezzel is növelve a várakozás és titokzatosság érzését. A szülők és nagyszülők mesékkel terelik el a gyermekek figyelmét, és Magyarországon elterjedt hagyomány, hogy csengőszó jelzi, ha a fenyőfa már fel lett díszítve és az ajándékok ki lettek készítve.

(via) 

Ezzel a poszttal kíván minden kedves olvasójának boldog ünnepeket a #Konzervtelefon blog! Rövid téli szünet után januárban ismét jelentkezünk. 

Kényelem és hatékonyság mellé kiszolgáltatottságot is szállítanak a mai internet nagy része mögött futó algoritmusok. Könnyen a saját buborékunkba szorulunk és beszűkül a világunk egy olyan korban, ami az információ univerzális elérhetőségét és sokszínűségét hirdeti. Hogyan jutottunk ide, mik a tartalomfogyasztás gyenge pontjai és hogyan tovább? 

Tíz éve, 2009 december 4-én vette kezdetét a perszonalizáció, vagyis a személyre szabott tartalomkeresés és fogyasztás kora. Eli Pariser erre a napra datálja Filter Bubble: What the Internet is Hiding from You című könyvében azt a fordulópontot, ami egy szinte láthatatlan, de annál jelentősebb változás kezdetét jelenti. Egy olyan forradalom indult útjára, ami egy évtized alatt gyökeresen átalakította az információ elérésének módját.

(via)

A Google ugyanis ezen a napon jelentette be, hogy megreformálja a keresőmotor találati listája mögött futó algoritmust, ami innentől kezdve a felhasználó egyedi érdeklődésének megfelelő eredményt szállítja majd házhoz személyes adatok alapján. Az elmúlt tíz évben a keresőmotorok, közösségi platformok, tartalomszolgáltató és listing felületek mind egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a perszonalizált ajánlásokra. Az algoritmusok egyre finomodnak, mi pedig egyre több adatot bocsátunk rendelkezésre. 

Sergey Brin és Larry Page, a Google alapítói, a bejelentéskor még azt vallották, a hirdetésmentes kereső szolgálja leginkább a felhasználó javát, de ez hamar megváltozott. Üzleti érdekek kerültek az információhoz való hozzáférés folyamatába, így növelve a hirdetők forgalmát vagy népszerűségét. Ha pedig a személyre szabott tartalmon keresztül lehetséges a felhasználót célzottan befolyásolni, akkor miért ne állhatna egy-egy megbízás mögött politikai érdek?

Tartalomszolgáltatás új alapokra helyezve

Az emberek szeretnek olyan körökben mozogni, ahol a saját gondolataik, értékeik visszhangoznak, hiszen ez nem csak kényelmes, de egyfajta megerősítés is. Ez az echo chamber jelenség. Persze ez korántsem újkeletű: a hagyományos médiában is jellemző, hiszen mindenki maga dönti el, milyen lapot vásárol és olvas. Mindez önmagában nem feltétlenül probléma., viszont a digitális tér egészen elrugaszkodott lehetőségeket biztosít az ismerős vélemény visszhangjának az idegen, megszokottól eltérő gondolatok kárára.

Vegyünk példaként egy hagyományos online lapot, a Népszabadság 2016 október 1-i számát. A baloldali lap egyik utolsó publikált kiadása egyébként ma is releváns témákat feszeget. Szó van benne az egészségügyről, megjelenik benne egy cikknyi Soros-védelem, helyzetjelentés a Magyar Kormány vs. EU-csatáról, de téma még a bevándorlás és a klímavédelem is. Odébb lapozva kultúra, sport és szolgáltatás rovat is helyet kap. Ezeket a híreket, véleményeket a Népszabadságot olvasók csomagban kapták kézhez, és ha valamit nem akartak elolvasni mondjuk a cím és a kép alapján, akkor azon átlapoztak. A lap ettől függetlenül a következő számban is hasonló hírcsokrot állított össze.

Ehhez képest mivel állunk szemben ma?  Amerika lakosságának 68%-a fogyaszt tartalmat közösségi média csatornákon keresztül, ahol az egyes bejegyzések egyenként megosztva, posztok formájában jelennek meg a képernyőn. Míg a hagyományos média termékeinél a saját beállítottságunkkal összeegyeztethető, de mégis tartalmilag idegen információt pár mondat után ugortuk át, úgy ma ezeket egyáltalán nem látjuk, az ellentétes véleményt képviselő bejegyzésekről nem is beszélve. Ha valami nem tetszik vagy nem érdekel, az előbb-utóbb kikopik a képernyőnkről, vagyis a tartalomfogyasztási szokásaink meghatározzák, hogy milyen bejegyzésekkel találkozunk. Ez a folyamat arra hivatott, hogy egyre pontosabban és szűkebben célozza az olvasót.

Filter bubble a való életben

Adam Greenwood, a Greenwood Campbell tech vállalat alapítója idén áprilisban tartott TEDx előadásában érdekes analógiával élt. Felvázolt egy Black Mirrorhoz méltó képet egy olyan – nem is olyan távoli – jövőről, amiben valamennyien okosszemüvegeken vagy kontaktlencséken keresztül szemléljük a világot. Ezek a kütyük ugyanúgy algoritmusokra építenek, mint a ma megszokott digitális csatornák és a felhasználói fiókok között kialakult hálózatba illesztenek minden érzékelt képet. Beszéde során Greenwood megkísérli lenyűgözni a közönséget egy egyszerű példával. Ha egy ilyen algoritmizált szűrőn keresztül élnék az életüket, elképzelhető, hogy sosem ismerték volna meg a mellettük ülő társukat, mert az algoritmus nem ajánlotta volna nekik az illetőt, vagy az is lehet, hogy egyenesen blokkolta volna a képből. A nem-is-annyira-szürreális disztópia még nagyobbat üt, ha belegondolunk, hogy valójában pontosan ugyanez történik a képernyőkön percről percre. Greenwood analógiája arra épít, hogy ami most még csak a digitális világ sajátossága, az hamarosan teljes, atomokból álló létünk elemévé válik. Van azonban egy másik megközelítés, egy sokkal zordabb kép, amiben a 3D-s életünk egyre növekvő arányban bitekké alakul. Ez a világ viszont már jópár éve tart.

Természetesen nem arról van szó, hogy ha valaki kifejezetten szeretne a profiljába nem illő tartalmat olvasni, akkor azt ne tehetné meg. A szemüveget is le lehet venni, ahogy az algoritmusokon túl is van élet, de ez utóbbi sokkal nehezebb, mint volt: aligha valósulhat meg az olvasó aktív kezdeményezése nélkül. 

Az átlagfelhasználó azonban ritkán tekint ki a saját maga köré fújt buborékjából. Miért is tenné? Kényelmes, hogy a Facebook és más oldalak tálcán kínálják az olyan tartalmat, ami egytől egyig nekünk van címezve, épp csak az aranypecsét marad le róla. Nem kell keresni, kutatni, oldalak közt váltogatni ahhoz, hogy ingerküszöbünknek megfelelő szórakoztató videók, étkezési szokásainkhoz igazodó receptötletek, és beállítottságunkhoz illeszkedő politikai vélemények (és tények) kerüljenek a hírfolyamba. 

Hiába vagyunk tisztában azzal, hogy amit a közösségi médián keresztül látunk, az nem a teljes valóság, mégis ez képezi mindennapi digitális környezetünket és így élünk egymás mellett Pariser szavaival élve párhuzamos, de különböző valóságokban.

Az a bizonyos propaganda

 Csakhogy amivel naponta szemben találjuk magunkat, az messze nem korlátozódik a megválasztott (követett, kedvelt) oldalak személyre szabottan szűrt tartalmára és ismerőseink vagy az ő ismerőseik népszerű posztjaira. Szponzorált tartalomként és a hirdetési blokkokba gyakorlatilag bármilyen nekünk címzett reklám vagy tartalom is bekúszik, szinte észrevétlenül. Számos módon élhet ezzel vissza bármilyen entitás, ami az adott poszt mögött áll: a szenzációhajhász, kattintásgeneráló blogposzt vagy bulvárcikk egészen ártalmatlan az ál-webshophoz képest, ahol már anyagi kárról is beszélhetünk, ha valaki nem elég körültekintő. De talán ennél is veszélyesebb a gyakran álhíreket, ferdített tényeket terjesztő propaganda.

 Lassan kezd kihűlni a Cambridge Analytica-botrány, de hiba lenne elsiklani az eset jelentősége felett. 2018 márciusában látott napvilágot a hír, miszerint az adatelemző vállalat 50 millió Facebook felhasználó adatát jogosulatlanul felhasználta, hogy profil alapján célozza perszonalizált politikai reklámmal az amerikai választópolgárokat a Trump-kampány megbízásából. Az elképzelés működött, aztán fény derült az illegális adatfelhasználásra, ami rövidesen a cég végét jelentette, de hiba lenne itt pontot tenni a történet végére.

 A kattintás központú hírszolgáltatás és a politikai propaganda is ugyanarra a pszichológiai megfigyelésre épít. A negatív tartalom jobban leköti az olvasó figyelmét, több ingert vált ki belőlünk, így összességében hatásosabb a semleges vagy pozitív tónusú sztoriknál. A propaganda ráadásul gyakran ellenséget generál, amit sztereotíp módon fest le. Ezáltal a társadalom polarizálódik, az előítéletek pedig erősödnek.

 “Ha az 1930-as években lett volna Facebook, akkor Adolf Hitler megoszthatott volna rajta 30 másodperces reklámokat a zsidó-probléma megoldására való elképzeléséről”

- vetette fel Sacha Baron Cohen az Anti-Defamation League (ADL) fórumán, majd a beszéd tartalmát a The Washington Post is megosztotta. Az ADL egy 1913-mas alapítású gyűlöletellenes liga, ami eredetileg antiszemitizmus ellen lépett fel, de mára minden kisebbséget a védelmébe vesz. “A hazugságok terjesztésén alapuló autokrácia hatalomra tör”, figyelmeztet a színész-humorista, majd rávilágít a közösségi média legsötétebb oldalára: az ilyen platformok algoritmusai olyan tartalmak megosztását erősítik fel, amik a legalapvetőbb ösztöneinkre hatnak, hogy így felháborodást és félelmet keltsenek bennünk. Ezért teljesítenek kimutathatóan jobban az álhírek a közösségi médiában, ezért terjed jobban a hazugság a valóságnál. A Facebook mint eszköz tehát gyűlöletkeltésből jelesre vizsgázik, gyakran kisebbségek kárára.

 (via)

 Szólásszabadság 2.0

 Valahogy érezzük, hogy nincs rendben az, hogy a szakszerű újságírás terméke ugyanazon a felületen és ugyanolyan, uniformizált módon jelenik meg, mint egy zsé kategóriás blogger szélsőséges, gyalázó fröcsögése, nem is beszélve a szponzorált tartalmakról és hirdetésekről. 

Mit lehet tenni? Zuckerberg szerint a Facebookon való véleménymegosztás korlátozása alkotmánysértő lenne, utalva ezzel az USA alkotmányának első kiegészítésben álló szólás- és véleményszabadságra. Technikailag ez vitatható, mivel a Facebook egy bejegyzett cég, aminek joga van a saját belátása, véleménye szerint szabadon korlátozni, hogy milyen tartalmat, üzenetet támogat. Tehát (nagyon kisarkítva) ha Zuckerberg úgy döntene, hogy szerinte a kék szemű emberek valójában mind robotok, akkor ezt a véleményt az általa irányított vállalat nyilvánosan képviselhetné (és törekedhetne az elmélet terjesztésére.) A probléma az, hogy a Facebook túlnőtt a “vállalat” kategórián, mivel kiterjeszti az internetre valamennyi természetes és jogi személy kommunikációját, de ezt mindvégig a Facebook fejléce alatt teszi. Nem a Facebook valódi súlyának megfelelően korlátozzák a közösségi felületek tevékenységét azok a rendelkezések, amik a hagyományos médiára vonatkoznak. Így ad hangot a Facebook gyakorlatilag bárkinek, bármilyen üzenetnek és teszi mindezt következmények nélkül, hiszen a tartalom a felhasználóé, a Facebook csak egy szócső.

 Hogyan tovább?

 Bár nehéz a Cambridge Analyticát övező bortányról politikailag semleges forrást találni, fontos kiemelni, hogy a valódi kérdés egyáltalán nem az, hogy a Trump-kampány sikeressége vagy épp a Brexit mennyiben az adatelemző cég érdeme és nem is az, hogy mennyire etikus egy ilyen politikai győzelem. Sokkal inkább azzal kellene foglalkozni, hogy mindez mit jelent. Hiába fellegzett be a Cambridge Analyticának és hiába tett Mark Zuckerberg megannyi ígéretet a Facebook adatkezelésére vonatkozóan. Az adathalászat mint eszköz adott, mi pedig önként szolgáltatunk adatot. Minden. Egyes. Kattintással.

 (via)

Lehet, hogy a közösségi média platformok nem adják majd ki ezeket senkinek, semmilyen formában, lehet, hogy szigorítanak az adatkezelési szabályzatukon, de szivárogtak már ki a történelem során nemkívánatos dokumentumok és adatok állambiztonsági szempontból is kulcsfontosságú szerverekről. Arról nem is beszélve, hogy nehezen ellenőrizhető egy olyan, színfalak mögötti tevékenység, amiről a minimálisnál is kevesebbet tud a felhasználó. A képlet persze igen egyszerű. Bármilyen oldal látogatása során kénytelenek vagyunk elfogadni az adathasználati feltételeket, ha szeretnénk hozzáférni a tartalomhoz. Ugyanez igaz a Facebookkal történő bejelentkezésre is. Nehéz tehát azt mondani, hogy nem lettünk mára teljes mértékig kiszolgáltatottak azoknak a felületeknek, amik egyébként kényelmünk kiszolgálására és az információhoz való hozzáférés demokratizálásra rendeltettek.

Adam Greenwood sötét jövőképe mellett azért pár tanács is elhangzik, amit mindenképp érdemes megszívlelni. Ezek egyszerűnek tűnő, de annál nehezebben kivitelezhető célok, de első körben nagyjából ennyit tehetünk, hacsak nem vagyunk hajlandóak lemondani a digitalizáció előnyeiről. Jelenleg úgy tudunk enyhíteni a filter bubble effektuson, ha a Facebook hírfolyamot nem népszerűségi, hanem időrendi sorrendre állítjuk minden alkalommal, amikor görgetni kezdünk. Ha nem azt osztjuk meg a világgal, amire szerintünk sokan kattintanak majd, hanem amit mi érdekesnek tartunk. Ha tudatosan rákeresünk olyan tartalomra, vagy olyan forrásból olvasunk híreket, ami egyébként nem jellemző ránk. Ha minél több olyan emberrel igyekszünk kapcsolatot teremteni és fenntartani, aki sok különböző ellentétes véleményt képvisel akár politikai, vallási vagy más ideológiai szempontból.

Egy szó mint száz, legyünk proaktívan nyitottak és merjünk kilépni a komfortzónánkból még akkor is, ha így olyat is hallhatunk, amivel nem értünk egyet.

A mesterséges intelligencia (MI) fejlesztésére hatalmas összegeket fordítanak világszerte: az innovációs versenyben nagyhatalmak, egyetemek és tech óriások is részt vesznek, de a startup szférában is születnek igazi áttörések. A technikai lehetőségek bővülése azonban számtalan új etikai kérdést is felvet – ezek egy része Hollywoodot és a streaming szolgáltatókat sem hagyja hidegen. Mik a fő fejlesztési irányok, milyen dilemmák kapcsolódnak ezekhez, és hogyan reflektál minderre a popkultúra?

„Mérnöki szempontból a mesterséges intelligencia fejlesztésében két fő irányvonal van. Az egy-egy feladat megoldására kalibrált rendszerekhez (narrow artificial intelligence) tartoznak a keresőmotorok, ajánló algoritmusok, hangfelismerő alkalmazások, de akár az önvezető autók is. A másik csoportot az általános mesterséges intelligenciák (artificial general intelligence= AGI) alkotják, például a Turing teszten induló chatrobotok vagy több funkció ellátására alkalmas MI asszisztensek” – magyarázza Dr. Héder Mihály, a BME Filozófia és Tudománytörténet tanszékének docense, aki az MI körüli kérdésekkel fejlesztő mérnökként és technikafilozófusként is foglalkozik.

A technikai környezet folyamatos bővülése és a jövő technológiái bőven adnak gondolkodnivalót a tudósoknak: gyakran felmerül, hogy a robotok elveszik-e majd az emberek munkáját, vagy, hogy az önvezető autók mit fognak tenni egy-egy élet-halál kérdést jelentő közlekedési helyzetben. „Az MI-k egyre fontosabb döntéseket képesek meghozni helyettünk, de nem lehet őket úgy felelősségre vonni, mint az embereket. Előfordulhat, hogy olyan bonyolulttá válnak, hogy a megalkotóik sem fogják már átlátni a működésüket, ami váratlan, vagy akár veszélyes helyzeteket is eredményezhet. Egyes tudósok – például Stephen Hawking, Ray Kurzweil, Nick Bostrom – azt is el tudják képzelni, hogy ezek a gépek öntudatra ébrednek. Felmerül, hogy az MI-k egyre több területen lesznek az emberek társai, nem csak a munkában, hanem a magánéletben is. Milyen státuszt adunk majd nekik? Továbbra is gépekként kezeljük majd őket? Végül nem szabad megfeledkezni a sötét oldalról sem: egy elszabadult autonóm fegyver óriási pusztítást végezhet.” – mondja a szakértő.

Pusztítók és szeretők

A filmek és a sorozatok jól lekövetik a fejlesztések széles spektrumát, sőt, a jövőben játszódó történetek jól ráéreznek arra, hogy milyen technológiák lesznek elérhetőek a jövőben. Hangsúlyok azonban vannak, Dr. Héder Mihály három kategóriát különít el:

1. Az MI mint ellenség: az öntudatra ébredt robotok kipusztítják az emberiséget – erre a narratívára példa a Terminátor sorozat, melynek első epizódja 1984-ben debütált.
2. Az MI mint társ: a robotok az élet egyre több területén jelennek meg partnerként. Az Csillagok között (Interstellar, 2014) című filmben azt látjuk, hogy extrém körülmények között a gépek milyen jól ki tudják egészíteni az emberek képességeit. A nőben (Her, 2013) egy álombarátnőt személyesít meg egy beszélő chatrobot, a Robot&Frank (2012) pedig arra világít rá, hogy az idősek ellátásában milyen előnyei lehetnek egy robotnak.
3. Az MI mint technológiai környezet: a film cselekményének hátteret adó ultramodern környezetben az önálló személyiséggel nem rendelkező, egy-egy feladatot ellátó MI rendszerek is hangsúlyosan megjelennek. Önállóan ritkábban szerepelnek filmekben, viszont az összetettebb, negatív vagy pozitív személyiséggel rendelkező MI-ket bemutató filmekben stabil a helyük.

(via)

Vannak azonban nehezebben megfogható témák, amelyek a képernyőn is kevésbé vannak jelen: ilyen például az, hogy a mesterséges intelligenciával rendelkező rendszerek nem mindenki számára lesznek egyformán elérhetőek. „A technikai fejlődés és az MI használatának standarddá válása még szélesebbre nyithatja a társadalmi ollót. Azok a csoportok, akik nem férnek hozzá a technológiához, kiszolgáltatottabbá válhatnak és még jobban leszakadhatnak. Akik viszont értik és birtokolják ezeket a rendszereket, azok élvezhetik az előnyeit, még nagyobb hatalomra tehetnek szert. Ez már egy nehezebben dramaturgizálható téma, csakúgy, mint a munkahelyek sorsa.”

A ‘20-as évektől a Black Mirror-ig

Az MI fejlődése az elmúlt évtizedekben gyorsult fel, a téma azonban már sokkal régebb óta foglalkoztatja a filmkészítőket: a szélesvászonra már a húszas években betörtek a robotok. „1927-ben mutatták be a Metropolis című fekete-fehér, német némafilmet, mely 2026-ban játszódik: ez az első olyan film, amiben robot – egész pontosan egy robotnő szerepel.

(via)

Klasszikussá vált ez a film is, csakúgy, mint a 2001: Űrodüsszeia rideg, beszélő mesterséges intelligenciája – az 1968-ban bemutatott mű kora MI vízióit tükrözi. Az 1977-es A komputer gyermeke (Demon Seed) története meglehetősen bizarr: egy Proteus IV nevű robot testet épít magának, domináns és erőszakos személyiségként uralkodik alkotója felesége felett, akit meg is termékenyít.

(via)

A nyolcvanas években egy családi vígjáték, a Rövidzárlat (1986) különbséget tesz jó és rossz robotok között: a meghibásodás miatt öntudatra ébredő 5-ös robot szeretnivaló és jó szándékú. A vele egy szériában készült prototípusok viszont igazi gyilkoló automaták, akik mérlegelés nélkül teljesítik a parancsokat. A Rövidzárlat arra is rámutat, hogy az MI nem csak a sci-fi műfajban jelenik meg, hanem a vígjátékokban, családi filmekben, drámákban és animációs filmekben is. Az utóbbi kategóriába tartozik a Wall-E (2008) is, mely a robotok érzelmei és egymás közötti kapcsolata mellett jól reprezentálja azt is, hogy hova juthat az ellustulásban a társadalom, ha mindent a robotok végeznek az emberek helyett.

(via)

A filmek abban is változatosak, hogy fizikailag hogyan ábrázolják a mesterséges intelligenciát. „Ebben a kérdésben is három alapkategória van. Az első csoportot a test nélküli MI-k alkotják: például Samantha A nőben, akinek csak a hangját halljuk. A második csoportba az ember számára valamiért szimpatikus MI-k tartoznak. Közülük többen a szexuális vonzerejükkel tesznek jó benyomást: ilyen az Ex Machina Ava-ja, vagy az újabb Battlestar Galactica feldolgozások robotnői – vonzóak, ám életveszélyesek. Mások amiatt tetszenek az embereknek, mert aranyosak: ilyen az előbb említett Wall-E, vagy a 2001-es A.I. Mesterséges Értelem című film kisfiúja, aki igazi álomgyerek. A harmadik kategóriába tartozó MI-k viszont félelmetesek, gyakran gépszerűek, vizuálisan is egyértelmű, hogy veszélyt jelentenek az emberre: a Terminátor robotjait nézve efelől nincs kétségünk.”

(via)

Az utóbbi években nem csak a filmipar alkotott nagyot MI témában, hanem a televíziós és a streaming szolgáltatók is. A Black Mirror (Netflix) például 2011 óta látja el elgondolkodtató és gyakran hátborzongató történetekkel a nézőket: Dr. Héder Mihály azt az epizódot emeli ki, amelyben egy özvegy nővel egy chatrobot beszélget az egykori férj nevében. A Westworld (HBO, 2016) szintén figyelemre méltó alkotás – bár a szakértő szerint kissé leegyszerűsített megközelítés az, hogy a robotok ugyanúgy gyűlölködnek benne, mint az emberek.

A megszokás hatalma

Fontos kérdés, hogy ezek a széles skálán mozgó reprezentációk hogyan alakítják a mesterséges intelligencia megítélését – ezzel például egy 2011-es és egy 2016-os kutatás is foglalkozott. Eredményeiket a technikafilozófus is megerősíti. „Az, hogy a képernyőn rendszeresen találkozhatunk ezekkel a rendszerekkel, megszokottabbá teheti a létezésüket, ezen keresztül pedig nőhet az elfogadottságuk.  A pusztító robotok ijesztők ugyan és félelmeket generálhatnak, de ezek a hatások inkább rövid távon működnek. Az MI rendszerek gyorsan terjednek, rengetegen használják ezeket már most is, annak ellenére, hogy sok rémisztő film készült már eddig is a témában. A technikatörténet azt mutatja, hogy ha egy-egy fejlesztés segítséget és kényelmet jelent, akkor az emberek használni fogják, nem beszélve arról, hogy az MI birtoklása divat és státuszszimbólum is lehet.”

A bejegyzés szerzője Nádasi Eszter, a BME KomMédia képzés oktatója. 

A Black Friday (Fekete Péntek) a karácsonyi vásárlási lázat megnyitó nem hivatalos esemény, ami az amerikai Hálaadást követő péntekre esik. A név eredetileg az amerikai tőzsde egy 19. századi sötét napjára utalt, ma már egyértelműen a shopping-dömping jut róla eszünkbe. Egyes márkák már nemcsak pénteki akciókat hirdetnek meg, hanem egy egész hétig, sőt hónapig, teszik elérhetővé termékeiket kedvezményes árakon. Tekintettel a novemberi reklámáradatra, egyes vállalatok úgy döntöttek, vagy nem ünneplik e jeles napot, vagy kreatív formában vesznek részt benne.

Nézzünk közülük párat!

1. A vadon szava

Néhány vállalat azt választotta, hogy a Hálaadás és a Black Friday alkalmából, a hajnali nyitással ellentétesen inkább egész napra zárva tartják üzleteiket. Döntésüket azzal indokolták, hogy a Hálaadásnak a szeretetről, a családdal töltött időről kéne szólnia, nem pedig a vásárlásról. A vállalatok ezzel az akcióval persze nem azt mondják, hogy “ne vásárolj nálunk”, inkább azt, hogy “vásárolj nálunk az év összes többi napján”, sőt, “köszönd meg nekünk, hogy a napot a családoddal töltheted”.

Ezek a vállalatok mintha csak saját magukat bojkottálnák, de igazából anti-marketingnek álcázott marketinget folytatnak. A REI, a szabadtéri sportokra és kikapcsolódásra specializálódott vállalat, az #OptOutside kampányával arra buzdította követőit, hogy amíg 153 üzletük zárva tart, töltsék az időt a természetben. Nemcsak dolgozóiknak adtak fizetett szabadságot, de még a webáruházuk sem üzemelt ez időszakban. Azt hihetnénk, hogy a REI ezzel elesett egynapi bevételtől, de a reklám hatalmas médiavisszhangot keltett, és a sok ingyenreklámmal bőven megtérült a “befektetéseük”.

(via) 

 2. Akció helyett adomány

A túlzott fogyasztás diskurzusában gyakran merül fel a fenntarthatóság problémája, miszerint a sok vásárlással károkat okozunk a bolygónak, ezért törekedjünk arra, hogy kevesebb, de jobb minőségű termékre adjuk ki a pénzünket. Az Everlane nevű etikus és fenntartható ruhamárka úgy döntött, hogy akciók helyett minden évben más fontos ügy érdekében tesz adományokat. Minden leadott rendelés után 10 dollárt adományoznak, ezt 2018-ban az egyszerhasználatos műanyagoknak az óceánokból történő eltávolítására ajánlották fel. Sőt, az Everlane az akciót nemcsak a Black Friday napján kerüli. A Cyber Monday (a Black Friday-t követő hétfő, amikor online kedvezményeket lehet igénybe venni) alkalmából jelentették meg az alábbi plakátot, amin ez áll: “Tudjuk. Ma tele van az e-mail fiókod akciókkal. Ez nem egy olyan levél. Miért? Mert a transzparens áraink már így is 50%-kal alacsonyabbak, mint a legtöbb üzletben. Minden. Egyes. Nap.”

(via) 

3. “Ne vásárold meg ezt a dzsekit!”

A Patagonia nevű vállalat eredetileg sziklamászó felszerelést árusított, de miután a tulajdonos megtudta, hogy azok kárt tesznek a sziklákban, inkább a fenntartható kültéri ruházat gyártása mellett köteleződtek el.  Leghíresebb reklámkampányukban nemes egyszerűséggel a következő szlogennel álltak elő: “Ne vásárold meg ezt a dzsekit!”

(via) 

A Patagonia számára a biopamut és az újrahasznosított poliészter használata nem bizonyult elég környezettudatosnak, így vevőik figyelmét kezdték felhívni vásárlásaik környezeti következményeire és a fenntarható lehetőségekre. Kockázatosnak tűnhet az akció, ami arra buzdítja a fogyasztókat, érjék be kevesebbel, az mégis sikeresnek bizonyult: kialakítottak ugyanis egy közösséget, akik a mennyiség helyett a minőséget becsülik, észben tartva a környezet védelmét.

 4. Az ördög ügyvédje

Egy New- York-i ruházati márka, a Noah, nem érte be azzal, hogy egy egyszerű üzenetben közlölje a vásárlóival, miért tartja zárva az üzletét. Instagram oldalukon Az ördög ügyvédje című filmből vágták be Al Pacino egyik monológját:

Míg egyik üzletet kötjük a másik után, kit érdekel ez a planéta? Egyre fogy a levegő, savanyodik a víz, már a virágmézen is érzed a radioaktivitás fémes ízét. És az egész folyamat egyre gyorsul. És fel se tudunk készülni rá. Adjuk-vesszük a jövőnket, pedig nincs is jövőnk.  - Az ördög ügyvédje

 (via) 

 5. Méghogy olcsóbb? Legyen drágább!

A szarkasztikus emberek kedvenc kártyajátéka, a Cards Against Humanity gyártója úgy döntött, a Black Friday akció hangvételét teljes mértékben a közönsége ízléséhez és humorához igazítja:

Kedves borzasztó barátaink,

Tudjátok jól, hogy a Cards Against Humanity megőrül a Black Friday akciók iránt, és sosem vagyunk restek egetrengető engedményekkel előállni. Idén az egész webáruházunkat szüneteltetjük, és meghirdetjük az egy napra szóló 5 dolláros akciónkat. Az akció egyszerű. Te adsz nekünk 5 dollárt. Mi meg semmit nem adunk cserébe. Ezek az árak nem tartanak örökké - ki ne hagyd ezt a vissza nem térő lehetőséget, és adj nekünk 5 dollárt.

- A Cards Against Humanity csapata

(via) 

És ti találkoztatok kreatív anti-Black Friday akciókkal és reklámokkal?

Köztudott, hogy a légi közlekedés szennyezi a környezetet. De vajon mi a helyzet a streaming körül? A tech óriások már felismerték a kérdés jelentőségét, de van hova fejlődni, és ebben nekünk, felhasználóknak is szerepünk lehet.

Plázák helyett webshopok, könyvek helyett ebookok, videotéka helyett Netflix. Nem kell hatalmas üzleteket fűteni, fákat kivágni regények, tankönyvek és nyomtatványok miatt, sem pedig DVD-ket gyártani és csomagolni, de még szállítani sem ahhoz, hogy otthonról élvezhessük bármelyik iparág termékeit. Ha nem kell gyártani, akkor nem kell alapanyag, nem kell szállítani, nem használódik el, nem lesz belőle szemét sem, tehát nem is szennyezi a környezetet. Vagy mégis?

(via)

A digitalizáció hozta okos világban egyre kevesebb az olyan kézzel fogható termék, amiről bárki könnyedén megállapítja, milyen utat járt be, mielőtt a kosarunkban landolt. Egy könyv létrejötte a nyomdától a csomagoláson keresztül a könyvesboltba szállításon át a polcra kerülésig egy olyan történet, amit könnyen felismer az olvasó, még ha nem is gondol bele sokszor. A digitális lét lábnyoma azonban kevésbé ismert, pedig nem elenyésző.

A streaming lábnyoma

A termékek, amiket megveszünk, használatukon túlmutatóan jelen vannak egy körforgásban, amit az adott egység életciklus elemzésével lehet vizsgálni. Ez nem csak a kézzel fogható termékekre igaz. Vegyünk példaként egy Jóbarátok epizódot, amiért tegyük fel, fizetünk is és Netflixen streameljük. Mi kell ahhoz, hogy a jól ismert főcímdal bármikor felcsendülhessen?

Most tekintsünk el a gyártástól – bár valójában már a forgatás is terheli a környezetet. Az elkészült videókat a Netflix külső szervereken tárolja, méghozzá az Amazon sikertermékét, az Amazon Web Services (AWS) felhőszolgáltatását kiaknázva. Innen a gyorsabb letöltés és jobb hozzáférhetőség miatt a Netflix saját maga által kiépített Open Connect szervereire kerül a videó egy-egy másolata. Ilyen data centerek már sokkal sűrűbben helyezkednek el, lokálisan elérhetőek, ugyanis a streaming-óriás az internetszolgáltatókkal együttműködve építette ki és bővíti folyamatosan az Open Connect hálózatot.

A szerverparkok működése hatalmas energiafelhasználással jár, hiszen folyamatosan biztosítani kell az áramellátást és a hűtést. A Netflix felismerte a szolgáltatás fenntartásához és terjesztéséhez szükséges energiamennyiség előállításának környezetterhelését, és a saját egyesült államokbeli energiafelhasználását, éves szinten közel 150 millió kWh-t, megújuló energiaforrásokból biztosítja. Külön dicséretet érdemel, hogy a streaming szolgáltató ezt a fogyasztást 236%-kal meghaladva, globálisan is fektet a megújuló erőforrásokba, tehát nem korlátozza a zöld energialobbit a céget jegyző anyaországra.

Félúton a fenntarthatóság felé

A globális tech óriások, mint a Google és az Apple, de még az Amazon is – ez utóbbi csak mértékkel –, nagy hangsúlyt fektetnek megújuló energiaforrások használatára és fejlesztésére, de ez nem fedi le a szolgáltatási lánc egészét. Hiába használ a Netflix 100%-ban megújuló energiaforrásokat, ha az AWS mögött álló Amazon kevésbé proaktív a karbon lábnyom csökkentését illetően és 2018-ig még csak az áramellátás felét tudta zöld úton beszerezni.

(via)

Ugyanígy a helyi internetszolgáltatók esetében, illetve a felhasználók háztartásaiban az energiaellátás a Netflix hatáskörén kívül esik. Itt már megjelenik az atomenergia és a fosszilis forrásokból előállított áram is. Ennél még jelentősebb tényező a folyamat bármely pontján megjelenő eszközök előállítása és az azzal járó emisszió. A The Shift Project 2019-es mérése alapján ugyanis az IT szektor energiafelhasználásának 19%-a adódik csupán a data centerekből, sőt 45%-a az eszközök előállítására megy el. Hiába zöldül tehát a Netflix, ha a felhasználói oldalon jelentős karbonlábnyommal kell számolnunk.

Sajnos az emisszióról szóló jelentések, különösen digitális termékeket szolgáltató cégek esetében, félrevezetők lehetnek. Ennek az egyik oka, hogy a vállalatok sokszor csak a saját maguk által közvetlenül kibocsátott és az általuk felhasznált energia előállításából származó üvegház-hatású gázokról adnak számot. A fent említett egyéb, a cégek hatáskörén kívül eső környezetterhelés a digitális cikkek terén aránylag magas, ám ez nehezen mérhető és sok jelentésben nem szerepel. Az iparágról szóló adatok tehát nem teljesen megbízhatóak, de összehasonlítási alapként remekül szolgálnak.

A Sandvine csoport tanulmánya szerint a videós tartalom a globális internethasználat közel 58%-át tette ki 2018-ban, 15% pedig specifikusan Netflix-használatból származik. Elgondolkodtató, hogy a rövidebb videókat közlő YouTube emellett nagyjából 11%-kal járul hozzá az adatforgalomhoz. Ugyanebben az évben a netes videós tartalom CO₂ emissziója 300 millió tonna volt, ami Spanyolország teljes szén-dioxidban számolt kibocsátásával egyezik meg. Ebből következik, hogy a Netflix kibocsátása tavaly 80,3 millió tonna CO₂ egyenérték* volt, ami nagyjából Románia tavalyi lábnyomának felel meg.

Mit tehetünk?

Rendben, de mi közünk van nekünk, mezei felhasználóknak mindehhez? Nyilván nem sokan szeretnénk lemondani kedvenc sorozatainkról, még környezetvédelmi megfontolásból sem. Nem is erről van szó, de a tudatos használat és a takarékosság ezen a területen is számottevően csökkentheti a környezetterhelést. Őszintén meglepő lenne, ha bárki környezetvédelmi megfontolásból nézne kevesebb filmet. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy egy vásárolt vagy kölcsönzött DVD akkor jár lényegesen magasabb CO2 kibocsátással, ha azt autóval szerezzük be. Hiába csak pár kattintás az egész, egy Netflix film is kiteszi azt a szennyezést, mint egy legyártott, becsomagolt és leszállított DVD. Bár ebben az összehasonlításban nem szerepel a lemezek hulladékként felmerülő szén-dioxid kibocsátása, azt sem veszi figyelembe az elemzés, hogy a streaming-rendszer jelentősen megnöveli a videófogyasztást.

(via)

Szolgáltatói szinten komoly előrelépést jelent a tudatos design. Ha a háttérben futó YouTube videók lejátszásakor csak audio stream menne, a Google (Alphabet) minimum annyi CO2 emissziót spórolna meg, mint amennyit megújuló energiaforrásokból jelenleg tud, állítja a University of Bristol által készített, 2019-es Computer-Human Interaction konferencián kiadott tanulmány. A szerzők azt javasolják, hogy valamennyi digitális szolgáltatás esetében a cél felhasználói szokásokhoz igazított, fenntartható felhasználói felületek létrehozása legyen.

Hasonló megfontolásból, egy kicsit más szemszögből nézve: felhasználói oldalról sem elenyésző, ha sok kicsi sokra megy alapon alacsonyabb felbontásban, kisebb képernyőn nézünk videót. Mobil adat helyett wifire csatlakozzunk, és a felhő tárhelyeket takarékosan használjuk. Pofon egyszerű mindent automatikusan szinkronizálni, de különösen a videók mobil hálózaton történő fel- és letöltése egyáltalán nem kíméli a környezetet. A gyakran használt fájlokat például jobb, ha az eszköz belső tárhelyéről érjük el. Persze sokszor megkönnyíti az életet, ha egy mappa bárhonnan elérhető, főleg akkor, ha többen is hozzáférhetnek, de a teljes 2010-2019 szelfigyűjteményt nem érdemes felhőben tárolni.

Életmódjukat tekintve a svédek sokak számára követendő példa lehetnek, tehát érdemes átgondolni a következőt: az IT szektor globálisan a légi közlekedés karbonlábnyomát is meghaladja. Előbbi a teljes földi emissziónk 2,5%-a, míg a digitális lét a 4%-os részesedést közelíti. A svédek pedig környezeti megfontolásból bojkottálják a repülést.

*A különböző kibocsátott üvegház-hatású gázok környezetre gyakorolt káros hatás alapján súlyozva, CO₂-ban kifejezve

 A bejegyzés szerzője Aniot Laura a BME KomMédia képzés mesterszakos hallgatója. 

A szólás- és véleményszabadság rendkívül nehezen definiálható jogfilozófiai fogalmak. Ahány ország, annyiféle értelmezés: minden jogrendszer máshol húzza meg a kimondható és tiltott megnyilatkozások közötti határvonalat. Ráadásul döntést hozni erről ma már nem kizárólagosan állami hatáskör, a közösségi médiumok is megszabhatják, milyen véleményeknek adnak felületet, és melyeket hallgattatják el. Facebook a maga 2,5 milliárd aktív felhasználójával sok esetben már úgy működik, mint egy szuperállam: megfigyel, szabályoz, figyelmeztet, letilt és jutalmaz – annak függvényében, hogyan viselkedik a felhasználó. De milyen szabályrendszer szerint teszi ezt, ki hatalmazta föl erre, előnybe részesít-e bárkit ezzel, és milyen logikai szervezőerő sejlik fel a cenzúrázási gyakorlata mögött?

A világ népességének harmada, azaz közel 2,5 milliárd ember aktív Facebook felhasználó – a számuk pedig folyamatosan növekszik. Minden egyes percben nagyjából 510 ezer hozzászólás, 4 millió kedvelés, 293 ezer státuszfrissítés és 136 ezer új fénykép feltöltése történik a platformon. Ekkora forgalom mellett megközelítőleg 4 petabyte (4 milliárd gigabyte) új adat generálódik naponta. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy ekkora információhalmazt valamilyen formában szabályozni és szűrni kell, különben a jogsértésekre fogékony felhasználók pillanatok alatt digitális vadnyugattá változtatják a felületet, ahol kontroll nélkül történik a rabszolga-, fegyver- és drogkereskedelem.

(via)

Köztörvényes bűncselekmények elkövetéséhez nem platformot biztosítani persze magától értetődő elvárás. Valószínűleg a többség egyetért azzal, hogy a Facebooknak kötelessége üldöznie és szankcionálnia az ilyesmire hajlamos felhasználókat. A jogfilozófiailag nehezebben értelmezhető egyetemes emberi jogok adaptálása a Facebook szabályrendszerébe viszont már sokkal nehezebb feladat, és egyáltalán nem magától értetődő. A szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága például sok esetben nem olyan formában érvényesül a Facebook-birodalom határain belül, mint ahogy azt józan paraszti ésszel elképzelné az ember. A kimondható és a tiltott tartalmak közötti választóvonal egyáltalán nem ott húzza meg a cég (és a legtöbb közösségi médium), mint azok az országok, ahol éppen működnek. Ez azért fordulhat elő, mert a Facebook egy felhő alapú szolgáltatás, a nemzetállamok törvénykezései pedig terület alapúak. A nagy technológiai óriásvállalatoknak nincs hazájuk, mindenhol ott vannak, így nem esnek a hagyományos törvényi szabályozások alá.

A közösségi médiumok és a különböző nemzetek jogértelmezésének egymáshoz való közelítése az internet jövőjének egyik legnagyobb kihívása, de abban mindenki egyetért, hogy ennek előbb utóbb mindenképp meg kell történnie. Mark Zuckerberg például márciusban egy Washington Postba publikált nyílt levélben arra kérte a világ kormányait, hogy a lehető leghamarabb regulázzák meg törvényi erővel a Facebookot, mivel szerinte a kártékony tartalmak ellenőrzése és kiszűrése túlságosan is nagy feladat ahhoz, hogy ezt egyedül a vállalat munkatársai végezzék el. A Facebook szankcionálásra viszont egyelőre semmilyen kiforrott joggyakorlat sincs. Mindenki a sötétben tapogatózik, és ódzkodik belekezdeni a törvényalkotói munkába, mivel senki sem tudja, hogyan kellene megrendszabályozni a technológiai óriásvállalatokat. Nemzetállami szinten a szándék már szinte mindenhol megfogalmazódott, többek közt a magyar kormány és annak szellemi holdudvara is felvetette már ennek a lehetőségét. Egyes vélemények szerint azonban a Facebooknak, mint magáncégnek minden joga megvan ahhoz, hogy a szabályrendszerét úgy alakítsa ki és úgy értelmezze azt, ahogy éppen kedve tartja. Jelen állás szerint pedig pontosan ez a helyzet: A Facebook egy saját maga által megírt szabályrendszer szerint hallgattatja el, tűri meg, vagy ad teret a különböző tartalmaknak és véleményeknek a felületén.

Facebook elképzelése a szólásszabadság határairól

Az egyszeri Facebook felhasználó azt gondolná, hogy a legnagyobb közösségi médium egy teljesen egzakt keretrendszert ad a posztolható, valamint tiltott tartalmak minőségéről, és pontosan lehet tudni milyen szankciókra számíthat, aki túllépi a mértani pontossággal meghúzott határokat. A valóságban viszont nem is tévedhetne nagyobbat, akinek ilyen, vagy ehhez hasonló elképzelés él a fejében a Facebook a szólás- és véleményszabadság értelmezéséről. Ehhez elég csak egy pillantást vetni Facebook alapszabályzatára, valamint felhasználási feltételeire.

(via)

„Közösségi alapelveinknek mindig is az volt a célja, hogy teret biztosítsanak az embereknek az önkifejezésre és a véleménynyilvánításra. Ez nem változott, és ezután sem fog. Az, hogy sikerül-e közösséget építeni, és közelebb hozni egymáshoz a világ lakóit, attól függ, hogy az emberek meg tudják-e osztani különböző nézeteiket, tapasztalataikat, ötleteiket és információikat. Szeretnénk, hogy az emberek nyíltan beszélhessenek a számukra fontos kérdésekről, még akkor is, ha vannak, akik nem értenek egyet velük, vagy kifogásolhatónak tartják őket. Egyes esetekben engedélyezzük az egyébként közösségi alapelveinkkel ellentétes tartalmak közzétételét – ha hírértékkel bírnak és közérdeket szolgálnak. Ezt csak azt követően tesszük, hogy mérlegeltük a közérdek által képviselt értéket és a károkozás kockázatát, és a nemzetközi emberi jogi szabályokat is tanulmányozzuk az ilyen döntések előtt.

(…)

„Közösségi alapelveink világszerte mindenkire és minden tartalomtípusra vonatkoznak. Az alapelvek kidolgozásakor átfogóságra törekedtünk – előfordulhat például, hogy olyan tartalmat is eltávolítunk valamely más szabályunk megsértéséért, amely egyébként nem minősül gyűlöletkeltőnek. Tisztában vagyunk azzal, hogy a szavak eltérő dolgokat jelenthetnek, és a helyi közösségtől, nyelvtől vagy háttértől függően máshogy hatnak az emberekre. Keményen dolgozunk azon, hogy figyelembe tudjuk venni ezeket a részleteket, ugyanakkor egységesen és méltányosan alkalmazzuk a szabályokat az emberekre és önkifejezésükre.

 (…)

Véleménynyilvánítás: Küldetésünk, hogy megmutassuk a vélemények sokszínűségét. Hajlunk rá, hogy még akkor is megengedjünk bizonyos tartalmakat, ha azokat egyesek kifogásolhatónak találhatnak, hacsak a tartalom eltávolításának nincs konkrét kármegelőző hatása. Ezen túlmenően, bizonyos esetekben megengedjük az alapelveinket egyébként sértő tartalom megjelenítését, ha az kifejezetten hírértékű, jelentős vagy a közvélemény számára kimondottan fontos. Ezt csak annak mérlegelése után tesszük, hogy mekkora közérdekű értéket képvisel a tartalom a valós kár kockázatához képest.”

A fentebb idézett három bekezdés a Facebook alapszabályzatának a szólás- és véleménynyilvánításra vonatkozó részletei. A szövegezésükből félreérthetetlenül kiolvasható, hogy a közösségi oldal meglehetősen tág teret enged magának a saját szabályai értelmezésére. Lényegében olyan gumiszabályokat hoztak, amelyek hemzsegnek a különböző szubjektív tényezőktől, ami lehetővé teszi bármilyen típusú tartalom cenzúrázását, vagy közzétételét. Ilyen nehezen megfogható és szubjektíven alkalmazható kitételek például a fentiekben szereplő „hírértékű”, „jelentős” vagy a „közvélemény számára kimondottan fontos” kritériumok, amikre hivatkozva akár olyan tartalmak is visszakerülhetnek az oldalra, amelyek sértik az alapszabályzatban foglaltakat. Arról nem is beszélve, hogy a végső döntést a legtöbb esetben egy érzelmek által is vezérelt emberi lény hozza meg, ami csak tovább növeli a szubjektív faktort abban, hogy milyen tartalmakat törölnek végül.  

A Facebook kilométeres szabályzata egyébként tartalmaz úgynevezett részletszabályokat is, melyekben pontosan meghatározzák a vegytisztán tiltott tartalmak minőségét. A közösségi oldal öt, egymástól jól elhatárolható tartalomcsoportot nevez meg, melyeket minden körülmény között üldöz és töröl:

1. gyűlöletbeszéd
2. erőszakos durva tartalom
3. felnőtt meztelenség és szexuális tevékenység
4. szexuális jellegű felhívás
5. kíméletlen és érzéketlen tartalom.

A gyerek meztelenségre egyébként  lazább szabályokat alkalmaz a Facebook, mint a felnőttek esetében, de ez a kitétel megérne egy külön posztot. 

Persze azzal valószínűleg szinte mindenki egyetért, hogy a részletszabályokba foglalt tartalomtípusok üldözendőek. Az viszont már sokakban ellenérzést vált ki, hogy az alapszabályzatra hivatkozva lényegében bármilyen tartalmat törölhet - illetve visszatehet - és bárkit elhallgattathat a Facebook. Ezzel a lehetőséggel pedig rendszeresen él is a közösségi oldal: a Facebook idén április és szeptember között 5,4 milliárd hamis felhasználói fiókot, és több 10 millió alapszabályzattal ellentétes posztot törölt az oldalról – persze ennek a döntő többségét nem a fentebb idézett gumiszabályokra hivatkozva, hanem jól regisztrálható, a részletszabályzattal ellentétes szabálysértése, és kamuprofilok miatt.

(via)

Mindazonáltal megszámlálhatatlan karcos gondolat, és rengeteg közéleti véleményformáló – a teljesség igénye nélkül például Paul Nehlen, Milo Yiannopoulos, Paul Joseph Watson, Alex Jones, Laura Loomer – is érintettje volt már ennek a gyakorlatnak, ami rendre széleskörű társadalmi felháborodást váltott ki.

Az index tavalyi augusztusi elemző cikke ráadásul rávilágított arra, hogy Facebooknak tényleg nem minden esetben érdeke az, hogy cenzúrázza az alapszabályzatába ütköző tartalmakat. Nettó naivitás lenne ugyanis azt hinni, hogy a legnagyobb közösségi oldalnak van valamiféle belső erkölcsi irányzéka, ami mentén szelektálja a káros tartalmakat. Az Index szerzője szerint a Facebookot – mint gazdasági szereplőt – sok esetben kizárólag a pénz motiválja, amikor cenzúráz. A közösségi médiában ugyanis mindenki éppen csak annyira akar takarítani, hogy azzal a legnagyobb profitot realizálja.

Ezt az elképzelését egy logikus matematikai egyenlőtlenséggel és a Facebookról kitiltott jobboldali politikai kommentátor, Alex Jones esetével mutatta be a szerző:

1. Alex Jones hívei a törlés után lelépnek a Facebookról, vagy legalábbis rosszabbul fogják magukat érezni, és kevesebb időt töltenek ott. (A)
2. Azok a felhasználók, akiket idegesítettek Alex Jones, jobban fogják érezni magukat. (B)
3. A hirdetők, akiket zavartak Alex Jones tartalmai, jobban fogják érezni magukat. (C)

Amíg a három hatás aránya úgy néz ki, hogy A < (B + C), addig az Alex Jonesnak mennie kell, ugyanis ezt diktálja a matek, meg az üzleti logika. Ha viszont a relációs jel fordítva áll, akkor a Facebooknak minimum meg kell fontolnia, hogy töröljön-e bármit is.

Előnyben részesít-e bárkit a cenzúrázási gyakorlatával a Facebook?

A Facebook cenzúrázási gyakorlatával az egyik legnagyobb gond, hogy egy kényes tartalom sorsáról a legtöbb esetben egy hús-vér, érzelmek által is vezérelt ember dönt – ahogy ezt már korábban is említettük. A Facebook szólásszabadság értelmezésének határán táncoló posztok, kommentek, fotók, beszélgetések, csoportok, oldalak vagy események – szóval bármi, ami a regisztrált tagok által létrehozható – bejelentés nyomán jutnak el legtöbbször a moderátorokhoz. Lényegében minden Facebook-felhasználó egyfajta „besúgóként” is működik. Bárki jelenthet bármilyen tartalmat, ha úgy ítéli meg, hogy az az alapszabályzatban foglaltakkal ellentétes. A bejelentések okát minden esetben meg kell indokolni, és ha valamit kellően sokan jelentenek, akkor az a „pallosjoggal’ felruházott moderátorok elé kerül.

A Facebook moderátorok kilétéről és pontos munkavégzési metodikájáról nem sokat tudni. Ha megjelenik egy-egy hír velük kapcsolatba, akkor az rendre arról számol be, hogy csupa szorongás és kizsákmányolás az életük – egyszóval nem egy álom meló az övék. (Fontos megjegyezni a magyar nyelvű Facebook moderálása egy berlini központban történik, ám a moderátorok számáról és tevékenységéről nem sokat tudni – legalábbis a 444 egy 2018 augusztusi cikke szerint.) A Facebook azt állítja, szigorúak és objektívek a moderálási elveik, azaz a moderátorok munkájára nincs ráhatása a személy világnézetüknek, ugyanis egy részletes útmutató alapján cenzúráznak, amit minden egyes esetben pontról pontra követniük kell. Viszont már többször kiderült a múltban, hogy a moderátorok személyes preferenciája nagyon is befolyásolják a munkájukat. A Facebook háza táján például hatalmas földrengést okozott, amikor egy informatikai hírportál 2016 májusában olyan Facebook-moderátorok nyilatkozatait hozta le, akik nyíltan bevallották, hogy a konzervatív politikai véleményformálók gondolatainak és a jobboldali hírportálok posztjainak szándékosan csökkentették az organikus elérését, azaz tudatosan kevesebbszer szerepeltették a felhasználók hírfolyamában azokat.

Ilyen és ehhez hasonló botrányok miatt Mark Zuckerbergnek már többször is személyesen felelnie kellett az amerikai törvényhozás különböző szakbizottságaiban helyet foglaló képviselők és a szenátorok kényes kérdéseire. 2018 április 10-11-én például két teljes napon keresztül folyt a Facebook alapító-vezérigazgató kongresszusi meghallgatása, ahol finoman fogalmazva is cafatokra szedték a dollármilliárdos ifjú titánt. A Wired összeállítása szerint Zuckerberg 43 kérdésre például nem is tudott direkt válaszolni és csak annyit felelt: "ennek majd kollégáim utánanéznek". A több, mint másféléves kihallgatásdömping talán legikonikusabb 5 perce az volt, amikor Republikánus párt egyik prominens tagja, Ted Cruze texasi szenátor a konzervatív hangok elnémításával kapcsolatban kérdezősködött. Zuckerberg a politikusnak azt felelte, hogy

„pontosan megérti, hogy a politikai jobboldalnak azért vannak ilyesfajta aggályai, mert a nagy techcégek mind a Szilícium-völgyben találhatóak, ami történelmileg egy demokrata fellegvár. De a Facebook szabályzata kategorikusan tiltja, hogy a moderátorok személyes politikai preferenciái hatással legyenek arra, hogy mint cenzúráznak és, mint nem.”

(Ted Cruz texasi szenátor és Mark Zuckerberg, a Facebook alapító-vezérigazgatója a kongresszusi meghallgatáson, via)

Ezzel párhuzamosan persze az amerikai baloldal, azaz a Demokrata párt sem maradéktalanul elégedett a Facebook szólásszabadság értelmezésével. Zuckerberg idén októberben ismét kongresszusi meghallgatáson járt az amerikai fővárosban a Facebook tervezett digitális kriptovalutája, a Libra miatt. A téma fő csapásirányától azonban néha eltértek a szakbizottsági tagok és a szólásszabadság kényes témájáról faggatták Zuckerberget. A szocialista elveket valló amerikai újbaloldal egyik tagja, Alexandria Ocasio-Cortez képviselőasszony például azt kérdezte, hogy mekkora hazugságot kell fizetett politikai hirdetésben reklámozni ahhoz, hogy töröljék a posztot. (A képviselő ezzel arra reflektált, hogy a közelmúltban a Facebook engedélyezte Donald J. Trump amerikai elnöknek, hogy egy összevágott, féligazságokat tartalmazó videót fizetett hirdetésként reklámozzon az oldalán.) Zuckerberg erre azt felelte, hogy hazudni csúnya dolog, de nem az ő, vagy a Facebook feladata választókat elzárni attól a szomorú igazságtól, hogy egy demokratikus megválasztott politikai döntéshozó néhanapján hazudik.

A Facebook a jövőben ráadásul a mostaninál jóval nagyobb teret biztosít a Trump által posztolt videóhoz hasonló politikai demagógiának. A közösségi oldal ugyanis szeptemberben bejelentette, hogy a politikusok esetében engedékenyebbek lesznek a szólásszabadság gyakorlása tekintetében. A techcég ezt azzal indokolta, hogy nem az ő dolguk közbeavatkozni, amikor a politikusok megszólalnak, még akkor sem, ha az állítás igazságtartalma vitatható. A vállalat ezzel az intézkedésével szeretne szabad utat biztosítani a korlátok nélküli politikai vitához.  

Leléphet a Facebookról, akinek nem tetszik az oldal cenzúrázási gyakorlata

A rendelkezésre álló információkból és hírekből egészen egyszerűen lehetetlen megítélni, hogy a Facebook bármelyik politikai közösséggel szemben elfogult lenne-e. A politikai jobb és baloldal egyaránt sértetten, és a saját igazába vetett hitétől megrészegülten támadja a Facebookot a cég szólásszabadság értelmezése miatt - külföldön és itthon egyaránt. Mivel leggyakrabban gumiszabályokra hivatkozó emberek hozzák meg a cenzúrázásról szóló végső döntést, ezért biztosan lesznek szubjektív részlehajlások, amikor egy tartalom eltüntetéséről döntenek. A rendszer sose volt hibátlan, és valószínűleg soha nem is lesz az.

Az átlagfelhasználó lényegében tehetetlen, és kénytelen a Facebook cenzúrázási gyakorlatát elviselnie, ha részesülni szeretne a közösségi oldal megszámlálhatatlan előnyéből. Aki viszont képtelen ezzel együtt élni, annak rengeteg olyan Facebookhoz hasonló közösségi oldalra van lehetősége regisztrálni, ahol a szólásszabadságot tágabban értelmezik, és akár olyan tartalmakat is közzé tehet, melyeket a Facebookon tilos lenne. A Bitchute, a MeWe, a Gab, vagy a Minds nevű oldalakon például bárki kidühöngheti magát, és a legalávalóbb tartalmakat is megoszthatja, ha épp ahhoz van kedve.

A '90-es évek több szempontból is csúcsévtized a popkultúrában, ekkor született a Jóbarátok, az Oroszlánkirály és a Spice Girls, hogy néhány fontosabbat említsünk. Sokan (újra) átélnék az akkori életérzést, az öltözködési trendekben és a belvárosi bulikban ma is visszaköszön a nosztalgia-faktor, ismét itt vannak a bordák melegen tartására is alkalmas nadrágok és a holdjárók cipők. A divattippeket, életérzést és zenei iránymutatást egyetlen filmtől megkaphatjuk: a Spice Girls fiktív turnéját feldolgozó Spice World napokra a fülünkbe írja az évtizedet.

Egy angol zászló mintájú busz kanyarog London utcáin Meat Loaf-fal a kormány mögött, szürreálisan tágas, földönkívüli belsőt, és a Spice Girls tagjait rejtve. Egymást érik a koncertjeik, sülve-főve együtt vannak, a feszes menetrend mellett a szabadságuk erősen korlátozott, a helyzetbe kódolt konfliktus nyilvánvaló, de tudjuk, ha róluk van szó a barátság sosem ér véget. Hiába a kiszámítható cselekmény, a nevetségesség határát többször nem csak súroló látványvilág, az első pár perc után képtelenség fenntartani az ironikus távolságtartást. Elton John cameo-jánál még csak-csak megy, de amikor a Charlie angyalai Charlie-ja és egy Bond főgonosz keverékeként feltűnik maga Sir Roger Moore, akinek a kezében úgy cserélődnek a kiskedvencek, mint egy Spice Girls koncerten a fellépőruhák, ideje feladni. Nem is érdemes máshogy nézni az 1997-es filmet, mert egy percig sem akarja elhitetni a nézővel, hogy komolyan kellene venni.

(via)

A komolytalanság egyik következményeként cselekményről csak azért lehet beszélni, mert arra épül a számtalan abszurd, a valóságtól több platformcipőnyire elrugaszkodott jelenet. A másik következmény az abszurditásból is ered: akik a legelvetemültebb költségcsökkentő ötletek felvállalásától, popkulturális utalásoktól és öniróniától fellelkesülnek, rendkívül szórakoztató másfél órát tölthetnek el. Felbukkan a filmben egy sor további híresség (például Stephen Fry és Hugh Laurie), a lábrázós dallamok mellé pedig kapunk egy beöltözős divatbemutatót, egy főgonoszt az Addams Family messzire szakadt rokonának személyében, girl powert, és annyi csillogásba mártott neonszínt, hogy a cukorkagyártóknak is többéves inspirációval szolgálhattak.

Ihletforrásból nincs hiány a Spice World-ben: a haladó '90-es évek követők is elleshetnek pár trükköt a színkavalkáddal jól variálható, izgalmas statement darabokról, akár a szkafandert, akár a kiskosztümöt érzik a melltartó alkalomhoz illőbb kiegészítőjének. Nem lehet persze mindenhová leopárdmintás kezeslábasban menni, így a visszafogottabb öltözködés kedvelői és a kezdők is szemezgethetnek a bő pulcsik, girl power feliratú pólók, atléták, vagy a kis virágos ruhák közül. Vagy választhatnak egy Spice Girls verziót a '90-es éveket tematizáló pólók tucatjaiból a filmben is látható feltupírozott, esetleg két copfba fogott hajjal.

(via)

A Spice Girls minden idők egyik legsikeresebb terméke, amit a film sem próbál másképp beállítani: a lányok egy gépezet részei, amiben többek között elvárás az együttműködés és barátságosság mindenkivel, aki belőlük vagy a hírnevükből élne. Ezen túlságosan azért itt nem törik magukat, de a jelenség valós. Felvett szerepeiket személyiségük mentén a média és a menedzsmentgépezet osztotta rájuk, ezeket hozzák is, de az egész megkonstruált jellege mellett (mind a film, mind az együttes esetében) az energiájuk, játékosságuk és lelkesedésük őszintének hat, és miért ne lehetne, hiszen harmincasok tömegei ugyanolyan lelkesedéssel éneklik ma is, hogy zigazig-ha, mint tették '96-ban a körbe-poszterezett szobájuk mélyén.  

Az identitásukhoz gyúrt girl power egyszerre tűnik marketingfogásnak és valós értéknek, amit hiába a kritikák, a sokmillió rajongójuk felé sikeresen közvetítettek. A 90-es évek férfiak és fiúzenekarok által dominálta zeneiparába robbantak be, és kezdtek feminizmusról, barátságról és összetartásról beszélni, ezt a hangot üti meg a film is. Magabiztosak és készek az érdekérvényesítésre, amit mini ruhákban és hordhatatlan cipőkben tesznek, de azt sugározva (és énekelve), hogy az ő testük, az ő döntésük. Így nem meglepő, hogy a film átmegy a Bechdel-teszten, olyannyira, hogy gyakorlatilag nem beszélgetnek férfiakról, ami az érában korántsem volt magától értetődő.

2019-ben a Spice Girls, a Londoni Olimpia óta először, újra összeállt egy rövid turné erejéig, amiből Victoria Beckham ugyan kimaradt, de a 80 000 fős közönség így is teljes élményt kapott. A koncertek között nem a Spice Bus furikázta őket, és talán nem bújkált a WC-kagylójukban  paparazzi, valami azonban biztosan közös a Spice World turnéjával: a lendület és elkötelezettség a szórakoztatás iránt.

A Spice World-re filmként hivatkozunk, de akként nehezen értelmezhető, a 3,5-ös IMDB értékelése valószínűleg annak köszönhető, hogy sokan megpróbálják mégis úgy nézni. Nincs megfejtés rá, hogy mi lehetne a pontos műfaji meghatározása, de bármi is az, abban biztosan 10/10.

Fényképezni ma már egy okostelefonnal sem jelent nehézséget, ám hosszú volt az út, míg idáig elért a fotográfia. Ki volt az első ember, akit megörökítettek? Mikor sikerült először lefotózni a Földet az űrből?

Bemutatjuk a fotózás történetének legfontosabb állomásait. 

1. Itt kezdődött minden

A kémia és optika több évszázadnyi fejlesztése és a camera obscura feltalálása biztosította a színpadot a világ első fényképének megalkotásához, amelyet 1826-ban a francia tudós, Joseph Nicéphore Niépce készített családja vidéki házának ablakából. Niépce állítólag nem volt kifejezetten tehetséges a kézi rajzolásban, de rendkívül elszánt volt, hogy képeket alkosson, ezért foglalkoztatta a képrögzítés kérdése. Elhivatottságát mi sem mutatja jobban, minthogy a művelet 8 órán át tartott. Egy fémlapot egy speciális, úgynevezett júdeai bitumennel vont be, amely azért volt jó alapanyag, mert fény és hő hatására megszilárdul. Niépce egy camera obscura segítségével exponált, vagyis fényt engedett a gép belsejébe, és ahol a napfény érte a felületet, az megkeményedett, a többi anyagot pedig egy levendulaolajos-petróleumos keverékkel le tudta mosni. És hogy mi lett az órákig tartó erőfeszítés eredménye? Egy nem túl impozáns, durva, szénszerű rajz, amin egy udvar és néhány tető látszik. De ez a kép és technológia nyitotta meg az utat a fényképezés fejlődéséhez. 

Látvány az ablakból a Le Gras-on (Joseph Nicéphore Niépce,Saint-Loup-de-Varennes, 1826) (via)

2. Az ott egy ember?

Minél gyorsabb exponálás - az 1800-as években ez volt a kulcsgondolat. Az első fényképet 8 órába került elkészíteni, de 1838-ban, amikor Louis Daguerre feltalálta a dagerrotípia folyamatát, még mindig 10 perc kellett egy kép rögzítéséhez. Márpedig az ember ennél jóval gyorsabban mozog, különösen a párizsi Boulevard du Temple utcáin. Ennyi idő alatt minden mozgó alak és tárgy eltűnik a képről, csak az utca látványa marad. Ám ezen a képen, mégis ott áll valaki. A megoldás? A férfi épp a cipőjét fényesíttette, így nagyjából ugyanabban a pozícióban maradt az exponálás percei alatt. Így lett a mozgalmas utcaképből egy magányos, lábát felemelő, furcsa, szoborszerű alak: az első ember, akiket megörökítettek.

A Boulevard de Temple (Louis Daguerre, Párizs, 1838) (az alakokat a kép bal alsó sarkában kell keresni) (via)

3. Selfie a múltból

2013-ban az Oxford Dictionaries az év szavának választott selfie szót, amit így definiált: “egy fénykép, amit valaki önmagáról készít, általában egy okostelefonnal vagy webkamerával és egy közösségi média oldalra tölt fel”. Ugyan a felhasznált technika meglehetősen új találmány, maga a selfie - vagyis egy önmagunkról készített fotó - messze nem mondható modern vívmánynak. Valójában a fényképezés hőskorában nagyon is általános volt, hogy tesztelés gyanánt a feltaláló maga ült modellt a képeihez. Sőt! Nagyon úgy tűnik, hogy a világ első emberi portréja is egy selfie volt. A kérdéses képet 1839-ben készítette egy amatőr kémikus és fotográfia-bolond, Robert Cornelius. A kép maga békésnek és nyugodtnak tűnik, a készítés körülményei már kevésbé voltak azok. Kameráját a családja boltjának hátsó részében állította fel és először eltávolította a lencsesapkát, fényt engedve ezzel a lemezre, majd gyorsan a fényképező elé rohant, ott ült egy percig, ezt követően visszarohant, letakarva a lencsét. Az elkészült fénykép hátuljára ezt írta: “The first light Picture ever taken. 1839.” (Az első fény kép, ami valaha készült. 1839.)

 Robert Cornelius önportréje (Robert Cornelius, 1839) (via)

4. Egy színes masni

James Clerk Maxwell nevét a legtöbben az elektromossághoz és mágnesességhez köthető egyenletei miatt ismerik, ám hozzá kapcsolódik az első színes kép elkészülése is 1861-ből. Ő jött rá ugyanis először arra, hogy bármely szín előállítható a vörös, zöld és kék fény különböző arányú keverésével. Fotográfus ismerősével, Thomas Suttonnal együtt felhasználták ezt az információt egy színes kép elkészüléséhez. “Alanynak” egy skót mintás szalagot választottak, amiről három felvételt készítettek különböző színszűrőkkel. Az elkészült alapokat aztán három vetítő segítségével újrakombinálta: így lett a három egyszínű képről egyet színes. A különleges fotót be is mutatták a londoni King’s College-ban, ám az eredmény közel sem volt tökéletes, ugyanis a felhasznált fotólemezek nem voltak elég érzékenyek. Az itt látható képet csak később, az 1930-as években készítették el. Bár a technikai alapok megvoltak, a színes fotózás széleskörű elterjedéséhez még 40 évet váratott magára.

A világ legelső színes fotója (James Clerk Maxwell felvételei alapján D. A. Spencer, 1937) (via)

A világ legelső színes fényképének bemutatója (Mark Jacobs gyűjtemény, 1861, illusztráció) (via)

5. Halványuló színek

Louis Ducos du Hauron, úttörő volt az első színes képek elkészítésében az 1870-es évek környékén. Módszere az ún. szubsztraktív (kivonó) színmodellt alkalmazta, amely a cián, magenta, sárga színekből áll, lényege, hogy a felületen található festékpöttyök által visszavert fény adja a szín érzetét (ez a CMYK, amit a mai nyomdászat is alkalmaz). Eljárása azonban nagyon összetett volt: először a három szín szűrőinek segítségével  elkészített egy fekete-fehér nyomatot, majd azokról produkált egy színes változatot, amiket aztán egyetlen rétegbe vetített. Ez volt a heliokrómia, ami egy halvány, ám színes kép készítését tette lehetővé. Éppen a bonyolult technológia miatt, Ducos du Hauron technikája sosem terjedt el széles körben. 

Louis Ducos du Hauron helikrómiás eljárása (via)

Tájkép a francia délvidékről (Louis Ducos du Hauron, Franciaország, 1877) (A kép szélén látszódnak az egymásra vetített színes képek nyomatai) (via)

6. Mozgásban

Vajon létezik-e olyan pillanat, amikor a vágtató ló mindegyik lába a levegőben van? Ezzel a kérdéssel kezdődött az első mozgást megörökítő képsorozat. Bármennyire is ostobaságnak is hangzik, de Leland Stanford - akit a versenylótenyésztés tudományos módszere érdekelte - megbízta Eadweard Muybridge-et, hogy derítse ki ezt. 1878-ban végül sikerrel is járt a kidolgozott technika, halhatatlanná téve a megbízó Occident (Nyugat) nevű lovát. Muybridge módszerében 24 egyforma kamerát állított fel, egymástól 1-2 méter távolságra, amelyeket az előttük elvágtató ló - fonalak átszakításával - aktivált. A még ma is lenyűgöző képsorozat pedig végleg eldöntötte a vitát: van olyan pillanat, hogy a ló lába nem érinti a földet. 

A ló mozgásban (Eadweard Muybridge, USA, 1878) (via)

Az első 11 képkockából készült animáció (via)

7. Víz alatt egy kisebb bombával

1890-es évekre már vízálló tok segítségével lehetőség nyílt a tenger felszíne alatt is felvételeket készíteni, ám ehhez még 30 percre volt szükség. A korlátozott fényviszonyok miatt szükséges volt egy vakut is a víz alá meríteni. De hogyan lehet ezt megoldani az akkor használatos száraz magnéziumporral? Louis Marie Auguste Boutan, tengerbiológus, búvár és fotós, nagyon is elkötelezett volt abban, hogy megoldja ezt a problémát. Ám a kezdeti kísérletekben a magnéziumtól felhevült fénykörte még sokszor szétrobbant. Ezt a hibát ugyan sikerült orvosolni, az első sikeresen működő villanólámpa egy bomba alapreceptjének is beillett volna: egy oxigénnel töltött hordó, rajta egy spirituszégő, amire egy gumiból készült gömb fújja a magnéziumot. Bár közel sem volt veszélytelen, vagy éppen könnyű a használata - nem is beszélve a nehézbúvár felszerelésről -, de működött, és ezzel elkészülhettek az első éles felvételek a tengervíz szintje alatt is. 

Louis Marie Auguste Boutan víz alatt működő villanófénye (illusztráció) (via)

Louis Boutan felvétele a vele merült társáról (1899) (A tábla felirata is kivehető: Photographie Sous Marine vagyis vízalatti fotográfia) (via)

8. Szivárvány színekbe borul a fotográfia

1903-ban a Lumiére testvérek szabadalmaztatták színes fényképek készítésére alkalmas technológiájukat. A módszerhez az ún. additív (összeadó) színmodellt használták, amelynél a vörös, zöld és kék színek különböző arányú keverékével érhető el a különböző színérzet kialakulása (ez az RGB, amit a mai színes kijelzők is használnak). Lumiére-k ötlete az volt, hogy a pozitív üveglapra alaposan összekevert, színezett szemcsékból álló réteget vittek fel. A megfelelő szemcsék csak a nekik megfelelő színű fényt engedték át, ezzel elfeketítve az alatta található fényérzékeny anyagot. Az elkészült lemezképről aztán speciális előhívási folyamattal sikerült egy színes képet nyerni. 1907-ban dobták piacra a technológiát, ami az 1930-as évekig maradt az elsődleges színeskép készítési eljárás, amikor is a du Hauron által is alkalmazott szubtraktív színmodell végül elhódította a terepet.

A Lumiére-testvérek technikájával készült kép (1907) (via)

9. Fentről nézve 

Az űrből 1946-ban sikerült először lefotózni a Földet. Eddig a pillanatig a legmagasabb pont 22 km volt egy magaslégköri ballonról, ám itt 105 km-ről sikerült felvételeket készíteni egy V2-es rakétába épített 35 mm-es mozgókép-kamera segítségével. A gép minden másfeledik másodpercben rögzített egy képet. Bár a kamera megsemmisült, amikor a rakéta belépett a légkörébe, a képeket egy acél kapszulában visszajuttatták a Földre. Míg a korábbi felvételeken a bolygó görbületét lehetett csak kivenni a horizonton, az új felvételek megannyi részlettel szolgáltak a felszínről is. Clyde Holliday, a kamera tervezőmérnöke, 1950-ben egy National Geographic-nek adott interjúban azt jósolta, hogy egy nap “a bolygó minden szeglete fel lesz majd térképezve ilyen módon”.

Az első kép a Földről az űrből nézve (White Sands Missile Range, Applied Physics Laboratory, 1946) (via)

10. Három hónaposan a hírnév felé 

Az első digitális fényképezőgépet csak 1975-ben alkották meg, de az első digitális fénykép szűk 20 évvel korábban, már 1957-ben elkészült. Russel Kirsch és kollégái ezt a kérdést tették fel maguknak: vajon lehetséges-e, hogy a számítógépek ugyanúgy lássák a világot, ahogy mi látjuk? Erre válaszul Kirsch megalkotott egy nyers képolvasót, amely a három hónapos kisfiáról készült filmes képet bináris alapú, digitális képpé alakította. A számítógép korlátai miatt, az 5 cm-es képből egy 176x176 pixeles, durva kép lett az eredmény. De ez volt az első lépés a digitális fényképezés történetében. 

Az eredeti kép, ami Russel Kirschet és kisfiát mutatja (via)

Az első digitális fénykép (Russel Kirsch, 1957) (via)