Az SMS technológia civil felhasználói köre jócskán megkopott az utóbbi évtizedben. Az okostelefonok és a vezeték nélküli mobilinternet (3g, 4g, LTE) elterjedésével olyan alternatív szöveges üzenetküldési lehetőségek jelentek meg, melyek csorbát ejtettek az SMS régi nagy hírnevén. Ezt a folyamatot mindenki a saját bőrén érezheti: a Facebook Messenger-t, a Viber-t és a Whatsapp-ot napi rendszerességgel használjuk, SMS-t viszont valószínűleg a legtöbben már hetek, hónapok óta nem küldtünk. Az átállás ellenére a globális SMS forgalom évről évre történelmi rekordokat dönt. 

Történelmi kisokos

1992-ben egy 22 éves programozó, Neil Papworth küldte el a világtörténelem első SMS-ét, amit nem egy mobilról, hanem egy számítógépről továbbított egy telefonra. Az üzenetet Papworth főnöke, a Vodafone akkori vezérigazgatója kapta, aki két szobával odébb ült az indítás helyszínétől. Mivel december elején került sor a történelmi pillanatra az üzenet nemes egyszerűséggel annyi volt: "Boldog Karácsonyt!".

A telekommunikációs szempontból korszakalkotó üzenetküldésekor már három éve dolgozott Papworth a Short Message Service, vagyis az SMS létrejöttén. Persze az üzenetküldő szabvány nem egyedül az ő nevéhez köthető, több neves mérnök zsenialitása is kellett az SMS kifejlesztéséhez. A rendszer ötletét például egy 2015-ben elhunyt finn informatikus-mérnök, Matti Makkonen nevéhez kötik. A 160 karakteres maximális terjedelmet pedig egy német telekommunikációs kutató, Friedham Hillebrand találta ki.

Neil Papworth: az ember, aki az első SMS-t küldte

Lassan felpörgő bővülés

1994 elejétől az SMS technológiai háttere lényegében már bárki számára elérhető volt – ha hajlandó volt eleget költeni rá -, az legmodernebbnek számító szöveges üzenetküldési szabvány elterjedése mégis lassan ment végbe. 1995-ben például a telefonelőfizetők átlagosan havi 0,4 darab SMS-t küldtek globális szinten. A lassú népszerűség növekedéshez a telefonszolgáltatók és a készülékgyártók korai bizalmatlansága is hozzájárult.

Az első kereskedelmi forgalomban kapható díjcsomagot, amely támogatta az SMS-szolgáltatást, a finn Radiolinja (ma Elisa) nevű telekommunikációs cég dobta piacra. Ez a húzás pénzügyi öngyilkosságnak tűnt, hisz ekkoriban a készülékek egyáltalán nem támogatták az SMS küldését/fogadását. Az az első erre képes mobilt 1994 vált civil felhasználók számára elérhetővé, a szintén finn Nokia jóvoltából. A korszakteremtő telefon a 2010 kódnevet kapta.

Ezzel párhuzamosan a nagy szolgáltatók nem tudták beárazni az SMS piaci értékét, tekintve, hogy infrastrukturálisan egy rendkívül olcsó technológiáról van szó. Ezért az SMS ingyenesen volt hozzáférhető egy ideig, de csak az ugyanahhoz a hálózathoz tartozó felhasználók tudtak egymással üzenetet váltani. Amikor fizetőssé vált a szolgáltatás, az SMS-küldések száma 40 százalékkal visszaesett, de ismét hamar növekedési pályára állt: 2000-re a korábbi havi ügyfelenkénti 35 üzenet 357-re nőtt. 2007 volt az első év, amikor az amerikaiak már több SMS-t küldtek, mint ahány telefonhívást indítottak.

SMS gyilkos technológia

 2010-ben összesen 6,1 trillió (6.1 × 10¹²) darab SMS-t küldtek el a világon. Ez másodpercre lebontva átlagosan 193 ezer üzenetet jelent. Az SMS forgalom egy 114 milliárd dolláros ($) piac volt ebben az évben, így érthetően sok fejfájást okozott a telekommunikációs óriásoknak az olyan applikációk megjelenése, mint a WhatsApp és a Viber, valamint az olyan alapból elérhető okostelefonos szolgáltatások, mint az iMessage. Ezeknek az alkalmazásoknak a lényege, hogy a felhasználók a mobilinternet előfizetésük segítségével, vagy wifi kapcsolaton keresztül küldhetnek szöveges üzeneteket és más digitális tartalmat egymásnak, megkerülve ezzel a szolgáltatóknak jól jövedelmező SMS üzenetek küldését. Éppen ezért a szolgáltatók kifejezetten fenyegetésnek tekintettek ezekre a szolgáltatásokra. 8 évvel ezelőtt a szakértők azt prognosztizálták, hogy SMS kimúló félben van. 

Mi tartja életben?

Azt minden okostelefontulajdonos tudja, hogy ma a telefonszámlájának már csak elhanyagolható részét teszi ki az adott hónapban elküldött SMS-einek az ára. Talán egyedül a nagyszülőkkel szokás használni ezt az múlt ezredbéli üzenetküldési technológiát, hisz az idősebb generáció egy része internet kapcsolattal nem rendelkező készülékekkel rendelkezik a mai napig. A 65-69 éves korcsoportnak csak a 41%-a használ okostelefont az Egyesült Államokban. Mindennek logikus következménye kellene, hogy legyen a globális SMS forgalom csökkenése, pedig a valóság pont ennek az ellenkezőjét mutatja. A világ SMS piaca – igaz csak tyúklépésben – folyamatosan bővül évről évre.  

Ennek a jelenségnek több oka is van, de mind más súlyozásban járul hozzá a világméretekben tapasztalható növekedéshez. Mind közül a legfontosabb a szolgáltatói SMS-ek (A2P, Application to Person, szoftvertől személynek) piacának folyamatos bővülése, ugyanis a nagyvállalatok csak és kizárólag SMS útján képesek elérni ügyfeleiket. 

Gondoljuk csak egy hatalmas bank SMS küldő szolgáltatására. Jóhiszeműen kijelenthetjük, hogy adott pénzintézet a kliensei 100 százalékának van telefonja, tehát hozzáfér az SMS szolgáltatáshoz. Az üzenetküldő applikációk (Facebook, Whatsapp vagy Viber) valamelyikét már biztos nem használja a teljes ügyfélkör, és ilyen értelemben nem lehet a szolgáltatói SMS-eket ilyen típusú lehetőségekkel helyettesíteni.

Az A2P típusú SMS-ek számának folyamatos növekedése tehát kompenzálni tudja a P2P (person to person, személytől személynek), azaz a két személyes felhasználó között történő üzenetváltás általános csökkenését. Persze a világ szummázott SMS forgalmának a bővüléséhez hozzájárul még, hogy globális szinten rengeteg helyen (például Fekete-Afrikában, vagy a szubszaharai régióban) még a mai napig sincs kiépítve a mobilinternetes infrastruktúra, ezért az itt élők kénytelenek SMS nyújtotta lehetőségekkel élni.

Az SMS napjai nincsenek megszámlálva

Az SMS bő negyedévszázados történetében jelenleg éli a fénykorát, a globális forgalom méretét veszük alapul. Annak ellenére is népszerű a szolgáltatás, hogy a Facebook Messenger, a Viber, a Skype, a közösségi oldalak és egy sor más azonnali üzenetküldésre alkalmas, interneten elérhető szolgáltatást is piacra dobtak. Az SMS-gyilkos lehetőségek ellenére nagyon valószínű, hogy egy darabig még az SMS lesz az egyetlen olyan szövegesüzenet-küldő szolgáltatás, amely minden telefontulajdonos számára elérhető, és amellyel minden mobilkészülék kompatibilis, így biztosan nem kell még temetnünk a technológiát – még ha idejétmúltnak tűnik is.

Képek: Innen, innen, innen és innen.

Milyen szavak, gondolatok határozzák meg mostanság a politikai diskurzust és a közbeszédet hazánktól nyugatra? Legyen szó a mainstreamről vagy kisebb szubkultúrákról, a bal- és a jobboldalon egyaránt találunk trendi kifejezéseket és ötletes sértéseket, amelyek frappánsan összefoglalják, hogy mit kell tudnunk a politikai kultúráról.

Nézzük, melyek voltak az utóbbi idők sokatmondó szófordulatai!

Legszebb öröm a Schadenfreude

Még ha nehezen is valljuk be magunknak, sokan örömünket leljük mások szenvedésében. Nem kell persze súlyos vagy sorsfordító dologra gondolni, egy apróság is elegendő ahhoz, hogy áthasson bennünket a káröröm érzése. A német Schadenfreude (a schaden, azaz kár és a freude öröm szavak összetétele) annyira kifejező, hogy még az angol is a német szókapcsolatot használja a káröröm leírására. Ez ad magyarázatot arra, miért élvezzük a bakivideókat, és miért lelkesedünk, amikor az a focicsapat kap ki, akiknek köszönhetően kiestek a kedvenceink a vb egy korábbi meccsében.  A káröröm érzése annál intenzívebb, minél erősebben kötődünk bizonyos csoportokhoz - minél eltökéltebb németdrukkerek vagyunk, annál inkább ujjongunk a dél-koreaiak vereségén, illetve minél lojálisabb egy politikai oldalhoz való elköteleződésünk, annál jobban várjuk a másik oldal vereségét. Érdekes módon még akkor is átéljük ezt az érzést, ha nincs is közvetlen hasznunk mások szenvedéséből.

Check Your Privilege Schadenfreude

A jelenlegi amerikai politikai színtéren pedig tökéletesen megfigyelhető a káröröm jelensége, a kék és a piros táborban egyaránt, és nemcsak azért, mert sokak szerint mókás fickó az üzletemberből elnökké avanzsált Trump. Politikusok, szakértők, hírességek ismételgették hónapokon át, hogy belőle aztán sosem lesz elnök. A választás éjszakájától kezdve azonban feléledt a “na, ugye megmondtam” érzése a republikánus oldalon. Persze a demokraták is találtak maguknak alkalmat a kárörvendésre, például amikor az új kormány egészségügyet érintő döntései éppen a pirosan szavazó államokat érték a leginkább hátrányosan. A Trumpgrets nevű Tumblr oldal a Trump megválasztását megbánók (Trump+regrets) hozzászólásait gyűjti össze (ráadásul olyan zseniális alcímmel, mint a "les déplorables misérables").

Beleremeg a föld a fiatalokba

A fiatalok egy részére persze igaz, hogy kiábrándultak a pártpolitikából, ugyanakkor az ifjabb generációk politikai erejével egyre inkább számolni kell. Éppen ezért választották a youth, azaz fiatalság és az earthquake, vagyis földrengés szavak egyesüléséből létrejött youthquake kifejezést 2017 végén az év szavának Oxfordban. A szerkesztők ugyan bevallották, hogy a szó az év elején még relatíve ismeretlen volt, de a a júniusi brit parlamenti választásokon elképesztő népszerűségre tett szert. A statisztikák szerint 25 éve nem volt ilyen magas a 18-24 éves szavazók száma. A Jeremy Corbyn által vezetett Labour, azaz Munkáspártot a II. világháború óta nem támogatta szavazatával ennyi fiatal, ami nem kis részben a mémeknek és a digitális média jelenlétnek volt köszönhető.

Sőt, érdekes trend figyelhető meg a briteknél, miszerint a fiatalok elköteleződése a Munkáspárt mellett azt eredményezte, hogy a generáció konzervatívjai sokszor félnek nyilvánosan felvállalni politikai elköteleződésüket. Torynak lenni, azaz a konzervatívokra szavazni ugyanis sokak szerint szégyen, ahogy arra egy népszerű brit Youtuber is utalt bocsánatkérő videójában, miután vicces kihívást csinált a szegénységből az “1 fontból élni 1 napig” című videójával.

Így trollkodik a jobb

A youthquake gondolatához kapcsolódva, az amerikai “jobboldal” legutóbbi átrendeződése nem a szokásosan idősnek gondolt konzervatívok által történt, hanem a baloldalt is meghazudtoló lázadó fiatalok hatására, olyan névvel ellátott csoportoknak köszönhetően, mint az alt-right és alt-light, neonácik és fasiszták, PUA és incel férfiak tábora. Ezek a csoportok ugyan részben eltérő ideológiákat képviselnek, számtalan tagjukat mégis összeköti a rasszizmus és az anti-feminizmus. A nők kigúnyolásától a halálos megfenyegetésükig minden elképzelhető a lázadó jobb online fórumain.

Viszont nézzük meg, milyen kreatív sértésekkel szokták illetni a csoportjaikon kívül állókat!

A jobboldal és a Manosphere előszeretettel használja a Mátrixból ismert kék tabletta metaforáját, miszerint az emberek alukáljanak csak tovább a kényelmes fantáziavilágukban, míg a piros tabletta hatására ráébredhetnének a világ kemény igazságaira.

A social justice warrior, azaz a társadalmi igazság harcosa megnevezéssel azokat illetik, akik sokszor már egyéni szintre vonatkoztatott identitáspolitikájukat képviselve, biztonságos terekről (safe space) ordítozva bizonygatják, melyikük van jobban elnyomva és bántalmazva (trigger warning!), miközben még a hasonlóan demokrata elköteleződésűekre is ráuszítják a Tumblr hiperézékeny hadát (a Tumblrinákat). Ők “Különleges Hópehely Szindrómában” szenvednek (a Harcosok klubja alapján), mert éppoly érzékenyek és sérülékenyek, mint egy hópihe.

A jobb nemcsak a balt szereti sértegetni, saját táboruk is kellően szerteágazó ahhoz, hogy maguk között is osztogathassák az észt. A cuckservative kifejezés a cuckold (megcsalt férj) és a conservative szavak összekapcsolásából született, amivel az alt-right becézi a maradinak tartott konzervatívokat, akik beadták a derekukat a kékeknek. A cuckservative szónak van egy rasszista, pornós felfogása is. Ehhez képest szinte fantáziátlan a libtard (liberális+retardált) kifejezés.

A bal is próbálkozik

Amikor magukat hazafinak tituláló fegyveres amerikai férfiak egy csoportja még 2016-ban elfoglalta egy oregoni vadrezervátum főépületét, a Twitter nem hagyta annyiban az esetet. Olyan zseniálisan gúnyos hashtagekkel álltak elő, mint a #VanillaISIS vagy a #YallQaeda (ez utóbbi a Y’all miatt nem igazán korrekt, mert nagyrészt nem déliek voltak a fegyveresek). Ezek a kifejezések arra utalnak, hogy nemcsak a jobb által démonizált muzulmán világtól kell tartanunk, hanem a radikalizálódott amerikaiaktól is. 

Aztán ott vannak a klasszikusok (náci, fasiszta etc.), illetve olyan jól csengő szavak, mint a Trumpkin és a Trumpster, amelyeknek, nem meglepő módon, megint csak van egy perverz felhangja.

Még akkor is, ha a jobb jobb a trollkodásban, néha a balnak is vannak frappáns ötletei: miután a Twitter letiltotta Milo Yiannopoulost, amikor hírek repülnek fel a férfiról, a balosok a helyes link helyett a deaktivált Twitter-fiók URL-jére irányítják a forgalmat. Ismerős?  

Egyre erőszakosabb a kultúrharc, ami a bal és a jobb között folyik, és előszeretettel azonosítják a másik oldalt annak lehető legszélsőségesebb válfajával: neonácik kontra hiper-polkorrektek. A szubkultúrákon kívüli mainstream talán még egy kicsit civilebb… talán… még...

Udvariasság - mégis mi az és mire jó?

Az udvariasság (civility), pontosabban annak hiánya az amerikai politikai diskurzusban a legújabb beszédtéma. A sztori júniusban indult, amikor is a Trumphoz közel álló republikánus politikusoknak újfajta inzultusokkal kellett szembenézniük. Sarah Sanders államtitkár elmaradt vacsoráján napokig csámcsogott a sajtó, ugyanis egy virginiai étterem tulajdonosa visszautasította a politikus kiszolgálását pár órával azután, hogy többezer bevándorló gyermeket választottak el szüleiktől az amerikai határon.

Nemcsak pirosak és kékek, de még a demokrata politikusok között is vita alakult ki a vacsora megtagadásának helyességéről. Kétségkívül a legnagyobb elutasító visszhangott, még párttársai között is, Maxine Waters demokrata képviselő nyilatkozata váltotta ki, aki a republikánus tisztviselők zaklatására szólította fel az amerikaiakat.

A vita a vacsorával indult, de odáig fajult, hogy mit tekintünk az udvariasság és az udvariatlanság elvárható és elfogadható szintjének, hogy mit kötelesek kiállni a Trump-kormány tisztviselői, és hogy miként bánjanak egymással az eltérő politikai nézeteket vallók. Egymásnak estek a az udvariasság mint politikai norma önjelölt védelmezői és a feldühödött progresszívek, akik úgy érezték, az udvariasságra hivatkozás mindössze az ellentmondók elhallgattatására szolgál.

A Washington Post szerkesztőségi írásában a következő kérdéssel védte a republikánus politikusok békés étkezéshez való jogát: “Milyen lenne elképzelni, például, hogy akik az abortuszt gyilkosságnak tartják, úgy döntenek, hogy abortusz-párti bírák vagy más tisztviselők ne élhessenek nyugalomban családjukkal?” Az étterem döntése mellett kiállók rácáfoltak az újság által festett rémképre, miszerint az már valóság, hiszen számtalanszor érte már támadás a terhesség megszakítását pártolókat. Szóval, hogy az elmaradt vacsora okozta volna az amerikai udvariasság megrendülését az Egyesült Államokban? Az amerikai politikai kultúra ki tudja, mióta udvariatlan, de egy kevés talán nem is árt belőle.

 Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.

Néhány animációs sorozat első epizódja több mint tizenöt éve került először adásba, de azóta is készülnek belőlük új részek. És bár a japán animációk, azaz az anime sorozatok között ez nem példanélküli, a többi nemzetnél elvétve találunk ilyen alkotásokat. Ebben a posztban azokat a még ma is futó, nem japán gyártású, felnőtteknek készülő animációs sorozatokat vizsgáljuk meg, melyek a kezdetektől fogva azonos címen futnak. 

A négy leghosszabb ideje futó széria közül kivétel nélkül mindegyik amerikai – az egyiket a mai napig nem mutatták be magyar szinkronnal. Az egyes sorozatok rövid ismertetése után rátérünk arra, hogy milyen változtatások történtek az első évadok óta napjainkig. 

A Simpson család

Pilot epizódja 1987-ben mutatkozott be, 1989 óta van műsoron folyamatosan, és azóta több csúcsot is beállított: jelenleg ez a leghosszabb ideje futó animációs sorozat, impozáns, 600 feletti epizódszámával pedig már Guiness-rekorder egy ideje.  Hangvétele alapvetően nem változott az évek során, bár felnőtteknek készül, a négy széria közül ez mondható a leginkább gyerekbarátnak.

Az animációt annyiban módosították, hogy vékonyabbak lettek a körvonalak, ám a pilot epizódhoz képest ennél is nagyobb változás történt. Az egyik halloweeni epizódban Simpsonék találkoznak egykori énjükkel, afféle rémalakként: itt egyetlen képkockán tökéletesen megfigyelhető a karakterek megjelenésének változása, vagy – bátran mondhatjuk – fejlődése. A család ugyanis barátságosabb kinézetet kapott.

Bár lassan harminc éve fut a sorozat, úgy tűnik, az írók sem unják meg a készítését.

South Park

A vizsgált sorozatok közül a South Parknál telt el a legtöbb idő - összesen öt év – az első kísérleti rész és az első valódi, tévés epizód bemutatása között: az előbbi 1992-ben, míg az utóbbi 1997-ben debütált. 

A sorozat animációja hamar modernizálódott: a kezdeti papírkivágásos animációt felváltotta a 2D-s rajz, majd 2D-s számítógépes rajzanimáció, amely a mai napig a papírkivágásos módszert utánozza. A képi világ azonban más területeken is megújult, ilyenek például a robbanások, amelyeket kezdetben papírkivágással oldottak meg, ezek helyett ma már  realisztikus képsorokat láthatunk. A sorozat főcíme is többször változott, ám a dal végig ugyanaz maradt, az csak kisebb ráncfelvarrásokon esett át, ahogy a figyelmeztető felirat sem változott.

A South Park történetmesélése egészen a 18. évadig változatlan maradt, az epizodikus, külön-külön értelmezhető sztorik között csak nagyritkán bújt meg egy-egy összefüggő történetszál, de ezek is csak két-három epizódon át tartottak. A 19. évad azonban újítást hozott: mind a tíz rész a politikai korrektségről és a tartalomnak álcázott reklámokról szólt, egy összefüggő történetbe ágyazva. A  kommentek alapján ez a változás megosztotta a nézőket: volt, akinek tetszett, és olyan is, aki ragaszkodott a jól megszokott epizodikus felépítéshez. A 20. évad is az új szemléletre épült, ebben a 2016-os amerikai elnökválasztás és az internetes trollkodás volt a téma. A 21. évadra azonban ismét újítottak az alkotók, és ötvözték a két történetmesélési módot: az egy-egy epizódon át tartó cselekményeket egy-egy összefüggő szál fűszerezi.

Az alkotók néhány éve azt nyilatkozták, hogy addig szeretnék folytatni a sorozatot, ameddig a csatorna, a Comedy Central nem kaszálja el azt.

Family Guy

Kevesen tudják, hogy a FOX-on, Magyarországon pedig a Comedy Centralon nagy sikerrel futó sorozat előzményeként szolgáló rövidfilm, a Larry & Steve a Cartoon Networkön került adásba, a What-a-cartoon! műsor részeként, amely célul tűzte ki, hogy olyan rajzfilmötleteket karoljon fel, amelyekből később aztán sorozat is lehet.

Ahogy a fenti képen is látható, az 1998-ban bemutatott, hétperces pilothoz képest az első epizódra eszközöltek néhány változtatást, amelyek azóta is érvényben vannak. A fiúk nem igazán változtak, ám Lois szőke haja vörös lett és piros blúzát zöldre cserélték. A rajzolók Meg fiús megjelenésén is tompítottak: kék sapkáját és fehér pólóját rózsaszínre cserélték és vékonyabb keretű szemüveget kapott.

Az első évadok képkockái kidolgozatlanabbak voltak, mint a maiak. A szereplők ugyanakkor sokkal természetesebben mozogtak a mai epizódokra jellemző, kissé robothatású mozgással ellentétben.

Az egyetlen főszereplő, aki az 1999-ben bemutatott első évadhoz képest kinézetben és személyiségben is jelentősen megváltozott, Stewie, a kisbaba. Kezdetben rendszerint mérges arckifejezéssel ábrázolták, és fő célja volt anyja, Lois elpusztítása és a világuralomra törés. A Back to The Pilot című részben Stewie és Brian szembesülnek a sorozat korábbi animációjával, amire alaposan rá is csodálkoznak.

The Venture Bros.

Végül jöjjön az a sorozat, amelyet Magyarországon még mindig nem mutattak be, így ezt ismerik a legkevesebben. A 2003-ban a pilot epizódjával debütáló, majd ténylegesen 2004-ben bemutatott The Venture Bros. otthonaként szolgáló Adult Swim az amerikai Cartoon Network éjszakai sávjában működő, felnőtteknek szóló animációcsatorna, amely hagyományosan sokáig húzza lassan készülő sorozatait. Több olyan szériájuk is van, amely bő tíz éve fut, ezek közül a legidősebb a The Venture Bros: hiába fut másfél évtizede, még mindig csak hatodik évadjánál jár. A sorozat a Hanna-Barbera-féle Jonny Quest egyfajta paródiájának készült, a sztori a címszereplő testvérekről, apjukról, Dr. Venture-ről, valamint a szupererős Brock Samsonról szól. 

Az első évadhoz képest – a South Parkhoz hasonlóan – megváltozott a sorozat főcímjelenete. A The Venture Bros. esetében ez rövidülést jelentett. Az elhúzódó gyártás miatti viszonylag kevés, 71 epizód készült el eddig, ez lehet az oka annak, hogy az animáció és a hangvétel alapvetően nem változott.

Nem probléma a nézettség csökkenése

Bár az epizódlistákat böngészve láthatjuk, hogy a vizsgált sorozatok nézettsége jelentősen csökkent az első évadok óta, ez ne tévesszen meg minket: ezeket a mai napig sikeresnek tekintik. Az amerikai televíziópiac folyamatos fragmentálódása ugyanis maga után vonja a nézettség csökkenését, ám nemcsak a leghosszabb ideje futó rajzfilmsorozatok, hanem a többi televízióműsor esetében is, így a tévécsatornáknak továbbra is megéri berendelni animációs zászlóshajóikat évente egy-egy újabb évadra.

A bejegyzés szerzője Abonyi Ákos János, a BME KomMédia alapképzés hallgatója. 

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, és innen

A piros melegség érzést ad, míg a kék nyugalmat áraszt: ezek a társított érzetek azonban nem minden kultúrában köthetőek ugyanazokhoz a színekhez. A nyugati hagyományoktól távolabb eső országokban a menyasszony ruhája sem fehér, hanem vörös - az utóbbi szín megint máshol a gyászt szimbolizálja, eltérően a nálunk is elterjedt fekete helyett. 

Hol gyerekként, hol már felnőttként, de a legtöbben meglepődve tapasztaljuk, hogy ahány kultúra, annyiféle színértelmezés: nézzünk meg erre néhány érdekes példát!

A tiszta fehér

Észak-Amerikában és Európában a fehér a tisztaság és az ártatlanság jelképe: ezek nyilvánulnak meg a fehér szőrű áldozati bárányok feláldozásakor vagy az esküvői ruha színében. Ugyanakkor jelentésében az újhoz, a kezdetekhez is társul: például kereszteléskor ezért hordják. Ezeken kívül a fehér viselet az elegancia és a béke jelképe. Ugyanakkor Kínában, Koreában és néhány más ázsiai országban a halált és a gyászt jelenti, Afrikában pedig a fehér testfestés a démonokat szimbolizálja.

Gyászolók fehér felsőben egy kínai temetésen

Aranysárga

A sárga az egyik legkevésbé kedvelt szín, egy közvélemény-kutatás szerint mindössze az emberek 6%-nak a kedvenc színe. Legtöbbször a jelentése a melegséghez és a Naphoz kötődik, így például az ókori Egyiptomban és Babilonban a Napot és napisteneket szimbolizálta. Az ókori Görögországban és Rómában is kitüntetett szerepe volt, az istenek haját is gyakran sárgának/aranynak/szőkének írták le (például Apollóét). Ugyanakkor a középkori Európában egy másik jelentés is elkezdett társulni hozzá: az árulásé és irigységé.

Az iszlámban az arany sárga szimbolizálja a bölcsességet, míg Kínában ez a nemesség és erény színe, valamint a boldogságé és dicsőségé. Egyebek mellett a császárság szimbóluma is a sárga, így ennek viselését csak bizonyos státuszú emberek engedhették meg maguknak.

Qianlong császár

Narancssárga

A narancssárga a nyugati országokban az ősz, a betakarítás szimbóluma, a feketével együtt pedig a Halloween ünnepéé. Mivel a nyugati kultúrákban a komplementer színének nevezett kék a nyugalom szimbóluma, a narancssárga így a szórakoztatásé, szórakozásé.

Ugyanakkor az ősi kínai filozófiában az átalakulás szimbóluma, míg a buddhizmusban a megvilágosodás és alázat színe, ezért is öltöznek a buddhista szerzetesek narancssárgába. Japánban az életöröm és optimizmus, a bátorság és a szerelem színe is.

Buddhisták

A vonzó vörös

A színek közül leginkább a vörös vonzza az emberi tekintetet. A nyugati kultúrákban a vér, a bátorság és a mártíromság színe. Ezek miatt piros a bíborosok ruhája, amellyel Krisztus vérét és a keresztény vértanúkat szimbolizálják. Ezen kívül a szerelem színe, az örömé és ünneplésé is, emiatt is terítenek ”vörös szőnyeget” egy kitüntetett vendég érkezésekor. Bár a szeretet színe, ugyanakkor a harag, az agresszió és a háború színe – gondoljunk Mars, a háború istenének vörös köpenyére.

Mars Antoon Claeissins képén

Kínában a jószerencse, boldogság és a hosszú élet szimbóluma, ezért is piros a menyasszonyok ruhája és az ünnepekkor ezért adják át az ajándéknak szánt pénzt piros borítékban. A színpadi darabokban a vörös arcú karakter, a jóakaratú, hős figurát szokta jelenteni. Ugyanakkor Afrikában a vörös a halál és a gyász színe.

Menyasszonyi ruha Kínában

A nemes lila

A lila (vagy bíbor) általában az uralkodás, a gazdagság és a nemesség szimbóluma. A nyugat kultúrákban a jámborsághoz és a vallási hithez kötődik, liturgia alkalmával a bűnbánatot szimbolizálja. Európában és Amerikában a hiúsághoz és individualizmushoz is kapcsolódik. Kínában a spiritualitás színe, Japánban az arisztokráciáé, míg Thaiföldön a lila az özvegyek gyászruhájának a színe.

Gyászolók IX. Ráma thaiföldi király temetésén 2016-ban

A pozitív kék

A kék a legnépszerűbb színnek számít, az emberek majdnem felének ez a kedvenc színe. Általánosságban az is elmondható róla, hogy a használatával nem nagyon nyúlhatunk félre, ugyanis a legtöbb országban pozitív jelentéseket társítanak hozzá. A nyugati kultúrákban a bizalom, a biztonság, a nyugalom és a tekintély jelképe, ehhez elég a „kékvérű” arisztokratákra, vagy a rendőrök egyenruhájára gondolni. Ezen kívül a hűség szimbóluma is, az angol/amerikai szokás szerint, amikor az esküvőre vinni kell „valami régit, valami újat, valami kölcsönzött tárgyat és valami kéket”, az utóbbival jelzik az egymás iránti hűséget. A legtöbb vallás számára az eget, olykor a mennyországot szimbolizálja. Emiatt Törökországban és Közép-Ázsia bizonyos országaiban a gyász színe is, a hindu vallásban pedig az istenek gyakran kék bőrszínnel vannak ábrázolva pl. Visnu, az anyagi teremtés fenntartója és védelmezője. Ugyanakkor néhány negatív jellemzője is van a színnek, az angol nyelvben a „he is feeling blue” (szó szerinti fordításban ”kéknek érzi magát”), azt jelenti, hogy valaki szomorú, depressziós. Kínában a kék szín pedig a szellemekhez, a gyötrelemhez kapcsolódik, az operában hagyományosan a gazember arca kék.

Visnu, az anyagi teremtés fenntartója és védelmezője

A természetes zöld

Európában és az USA-ban a természet, az élővilág, az élet, tavaszkor a kizöldülő fák miatt a frissesség és remény színe, a mai felfogásban pedig a környezettudatosság jelképe a zöld. A nyugati kultúrában gyakran jelenti a fiatalságot, a „zöldfülűséget” is. A középkori történetekben a szerelem és a természetes vágyak szimbóluma, ez érhető tetten az Édenkertben a csábításra sarkalló zöld kígyóban is. Az ókori Egyiptomban Ptah termékenységistenként a mezőgazdasági termés bőségéért felelt, zöld színű volt, míg ebben a kultúrában használták ezt a színt a halhatatlanság, újjászületés szimbolizálására is, így Osiris istent (aki visszatért a túlvilágból) gyakran zöld színnel ábrázolták.

Osiris

Kínában a napfelkelte, az élet és növekedés szimbóluma a zöld, ugyanakkor, ha egy férfira zöld kalapot tettek, az azt jelentette, hogy a felesége megcsalta őt. Ez a kettősség annak tudható be, hogy a megcsalás után a válással lehetőség van az újrakezdésre is.

Ha egy férfi zöld kalapot visel Kínába, azt jelenti, hogy megcsalták

Fekete

A fekete a nyugati társadalmakban legtöbbször a halált, a gyászt jelenti. Ennek oka feltehetőleg a vallásban keresendő - az ősi zsidók számára az éjszaka, a sötétség a bizonytalanságot és a veszélyt (pl. a ragadozók támadását) jelentette, ugyanakkor a nappal elhozta a fényt és a viszonylagos biztonságot. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy nem mindig és nem mindenhol volt a gyász színe a nyugati kultúrákban. Az ókori Spártában, illetve a középkorig a francia, angol és spanyol özvegyek fehérben gyászoltak. Az elmúláson kívül a fekete szimbolizálja a gonoszt és a fekete mágiát is, a bűnös lények, mint amilyenek a vámpírok, éjszaka járnak és feketét hordanak. A fekete szín ugyanakkor a törvény és a hatóság színe is, sok országban a bírók ruhái ma is feketék. Ezen kívül a 20. századig a legtöbb rendőri egyenruha fekete volt, ezt váltotta fel később a kevésbé fenyegetőnek ható kék, ugyanakkor az Egyesült Államokban ma is sokszor fekete-fehérek a rendőrautók.

Egy kaliforniai autópálya-rendészet autója

Afrikában a fekete azonban közel sem a bizonytalan éjszaka negatív jelentésével bír. Ezen a kontinensen a nappal az elviselhetetlen meleget és égető napsütést jelenti, míg az éjszaka hozza el az enyhülést. Egyiptomban így a halál utáni élet, a feltámadás színe a fekete. Japánban nem csak az éjszaka és a természetfeletti színe, de a tapasztalaté is. Ez az oka annak, hogy a harcművészetekben a fekete öves a legmagasabb rangú, míg a fehér a tapasztalatlan kezdő.

Azoknak, akik a lenti rövid leírásoknál tüzetesebben is szeretnék megismerni a színek különböző jelentéseit, ez az infografika ad átfogóbb képet.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen és innen

A színházi évad legkreatívabb plakátja, nyomtatott kiadványa, weboldala, trailere, színházi széke és büféje kategóriák győzteseit múlt héten, a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) nyitónapján hirdették ki. Mielőtt bemutatnánk a győzteseket, vegyük sorra, milyen kihívásokkal kell megküzdeniük a kulturális szféra szereplőinek és melyek azok a best practice-ek, melyeket legsikeresebb intézmények alkalmaznak!

A technológiai változásokhoz a színházak kommunikációjának is igazodnia kell, hogy a digitális világban is erős, vonzó márkát építhessenek. A kulturális szféra szereplőinek mindehhez elsősorban olyan kulturális ajánlatokat kell hatékonyan kialakítaniuk, melyek figyelembe veszik a meglévő és potenciális fogyasztóik elvárásait, valamint folyamatosan változó és erősen differenciált kultúrafogyasztói magatartását.

A nyitottabb, frissebb imázs kialakításán valamennyi színház dolgozik, hiszen az idősebb kultúrafogyasztók és a fiatal, eltérő igényekkel és tájékozódási szokásokkal rendelkező generációk egyaránt fontosak számukra: nem engedhetik el a jelenlegi törzsközönséget, de fel kell építeni a jövő nézői bázisát is.

A következőkben bemutatunk néhány fontos jelenséget, kihívást és tendenciát a budapesti színházak kommunikációjából, különös tekintettel a fiatalabb generációk megszólítására vonatkozóan.

A kulturális piac tortája – hogyan osztoznak a színházak és be lehet-e vonzani új közönséget?

Budapesten a színházi, előadóművészeti kínálat olyan széles palettája érhető el, mely európai viszonylatban is párját ritkítja. A fővárosi kulturális piac szereplői körülbelül 50.000 nézőn osztoznak az évad minden estéjén, így a teltház érdekében minden eszközt be kell vetniük. A közönségért folyó küzdelemben még nem az a legfontosabb szempont, hogy milyen arányban ülnek a nézőtéren az Y és Z generáció tagjai – annak ellenére, hogy a 35-40+ éves törzsközönség utánpótlása és fiatalítása minden színház számára a jövő egyik fő kihívása. 

Az online kommunikációs tevékenység elengedhetetlen és egyre nagyobb hangsúlyt kell rá helyezni a marketingstratégia felállításában – nem csak a fiatalabb generációk eléréséhez

Annál is inkább, mivel a színházak finanszírozási formáikból adódóan eltérő marketingkommunikációs lehetőségekkel rendelkeznek: a nagy volumenű köztéri megjelenést jórészt csak az államilag finanszírozott intézmények engedhetik meg maguknak. De az online terekben már nem csak a fiatalabb célcsoportok vannak jelen, hanem az idősebb generációk is. Abban azonban vannak különbségek, hogy a különböző korosztályok milyen online aktivitást mutatnak, vagyis aktív véleményformálóként vannak-e jelen, vagy csak passzív követőként informálódnak a közösségi oldalakon.

Nézői reakciók nem csak a nézőtérről érkeznek – fontos az online aktivitások nyomon követése

Ahhoz, hogy egyáltalán érkezzenek reakciók, a posztoknak el kell jutni a közönséghez: a Facebook algoritmusváltása (=az ismerősök tartalmainak előtérbe helyezése) a színházak eddig is alacsonyabb elérésű organikus tartalmait is hátrányosabb pozícióba hozta a hírfolyamban. Ennek ellensúlyozásaként még több energiát kellett / kell fektetniük az interakcióra buzdító posztok előállításába. A közösségi médiában az emberek sokkal bátrabban fogalmazzák meg véleményüket, tetszésüket vagy nemtetszésüket egyaránt. A személyes kapcsolat kialakítása a közönséggel a virtuális világban sem hanyagolható el, az online aktivitások monitorozása jelentős része a kommunikációs munkának.

Drága marketing eszközök helyett nagy hírértéket hozó PR akciók és videók, minden mennyiségben

A nagy hírértéket hozó, kreativitásban, ötletekben gazdag PR akciók kiemelkednek a kulturális szektor reklámzajából. A tartalommarketing egyik eszközeként a magazinjellegű írások mellett a videós tartalmak gyártását használja a legtöbb színház, mely számos formában működhet: az élő bejelentkezéseket, az interjúsorozatokat, eseménymarketingről készült összeállításokat előszeretettel fogyasztja a közönség.

A Katona 2017/2018-as évadindító kampánya, a Történeteink az elsősorban üzenetküldő alkalmazásokból ismert piktogramokra, emojikra épül: ezek segítségével mesélik el egy-egy futó előadás történetét röviden. A Katona színészeit akarja láttatni ez a kampány is, így egyszerre népszerűsítik a társulatot, az előadásokat, és a megvásárolható pólókkal a színház ajándékboltját. A 2014-es Gifszínház nemzetközi reklámversenyen három kategóriában lett díjazott, majd a Hírszínház 2016-ban a legsikeresebb kampány lett.

A jegyek online disztribúciója nagymértékű növekedési tendenciát mutat

Az online tevékenység a márkaépítés és információátadás mellett a jegyek disztribúciójában is kiemelt szerepet kap. Az innen eredő addicionális tudás a kultúrafogyasztói szokásokról a marketingtevékenység ütemezése szempontjából is meghatározó: az emberek általában a fizetésük megérkezése utáni napokban költenek kultúrára. Ez meghatározza a műsorhirdetést és egyéb (online) marketingtevékenység ütemezését is.

Színházjegyvásárlásban a nők döntenek

A színházak közönségének döntő többsége nő, de ami még fontosabb, színházjegyet általában ők vesznek. Ebből kifolyólag a kommunikációnak elsősorban a nőket kell megcéloznia: az üzenetekkel őket kell célozni, az általuk használt felületeken, rájuk kell finomhangolni a célzási beállításokat is. 

A tematikus évadok gyakorlata népszerű

Az egy témára felfűzött bemutatók megkönnyítik az üzenet eljuttatását a közönségnek, hiszen az egységes keretek és vizualitás segítik a befogadót. A hívószavak főként akkor működnek, ha a marketingstratégia felépítését egyszerűsítik, és a mögötte álló gondolatiságot hitelesen közvetítik a közönségnek. 

Az Opera új évad-bejelentését idén is nagyszabású imázskampánnyal kíséri, mely azonban az elmúlt évekkel ellentétben („Ahol kinyílik a világ” és „ElsőSorban”) egy merőben új irányt tükröz. Míg korábban a művészek és az előadások álltak középpontban, az Operaház korszerűsítése, átmeneti bezárására utalva a várakozás üzenete egy „teaser” kampányban testesül meg. Az vizuális kommunikációt idén a képgrafika műfaja inspirálta, a három játszóhely arculati színei (Operaház – vörös, Erkel Színház – türkiz, Eiffel Műhelyház – zöld) egyszerű geometriai formákkal hoznak létre harmonikus, letisztult kompozíciókat.

Az arculat fontos része a színházi márkának

A vizualitás a színházi márkaépítésben is kiemelt jelentőséggel bír: a megkülönböztető vizuális jegyek a színházak misszióját is közvetítik. A profin megtervezett, esztétikus dizájn pozitív benyomást kelt, a meglévő közönség mellett a modern, letisztult megoldásokat kedvelő fiatalabb generációk figyelmét is felkeltheti.

A Budapesti Operettszínház régi honlapja is lehetőséget adott a saját gyártású tartalmak közlésére: a folyamatos cikkfrissítés blogként funkcionált. Az Operettszínház megújult arculatával párhuzamosan elkészült az új honlap, mely megtartja a régi koncepcióját, vagyis teljeskörű tartalomszolgáltató felületként működik. Az új arculat a színház egyes felületein nyomokban már látható volt korábban is: megújult a logó, mely letisztult, esztétikus, felismerhető, tipografikus módon támogatja a branddé vált Operett többgenerációs népszínház jellegét. A magyar mellett angol nyelvű változat is készült belőle – a külföldi közönség miatt a honlap is kétnyelvű. 

A koncepció mindig belülről indul – színházi marketing ügynökséggel vagy anélkül?

A kommunikációs kampányok koncepciói mindig belülről indulnak, hiszen a közvetíteni kívánt üzenetet a színház vezetése alkotja meg. Az ügynökségekkel és alvállalkozókkal való együttműködés (vagy annak hiánya) a finanszírozási formákból adódó eltérő hirdetési lehetőségekkel vonható párhuzamba, azonban találunk példát arra is, hogy egy állami intézmény marketingtevékenységének majdnem egésze a színházon belül történik.

A színházi márka és a színészek énmárkája egymást erősítik

A színházi márka ma már nem működhet a színészek énmárkájától függetlenül: a fiatal művészek már az egyetemi éveik alatt nagy hangsúlyt fektetnek arra, milyen képet alakítanak ki magukról az online térben. Általuk a színházak olyan médiumra tesznek szert, melynek segítségével főleg a legnagyobb kihívást jelentő Y és Z generáció szólítható meg sikeresen. A színházak így nem csupán saját felületeiken kommunikálhatnak a közönségükkel, hanem a legfontosabb értékeiken, a színészeken keresztül is. 

Aktuális, a fiatalokat foglalkoztató kérdéseket tárgyaló előadásokkal lehet bevonzani az Y és Z generációt a színházak világába

Mivel a színházakban általában a 35-40 év feletti a fő közönségbázis, nagyon lényeges kérdés, hogy a mai 20-30 éveseket hogyan próbálják kultúrafogyasztásra szoktatni, hogy pár év múlva ők váljanak törzsközönséggé. A repertoár kialakításában számos olyan szempont van, melyről a művészeti vezetés dönt, azonban itt is megfigyelhető a fiatalabb célközönség számára vonzóbb, az őket foglalkoztató témákat, problémákat feldolgozó előadások műsorra tűzésének tendenciája. Az aktualizált szövegek és látványvilág is hozzájárulnak a Y-ok és Z-k nyitottságának megteremtéséhez, a hagyományosabb, „nehezebb” műfajok esetén is. A mértékadó fiatal művészek bevonása szintén hatékony eszköz lehet a generációs nyitás szellemében.

A civil néző véleménye számít, avagy a blogoszférában születő kritikai attitűd kezdi leváltani a sokáig meghatározó kritikai kánont

A civil, alternatív véleményformáló, „alulról szerveződő” felületek egyre népszerűbb tájékozódási platformként funkcionálnak az ismerősök ajánlásai mellett, elsősorban az Y és Z generáció körében. Kritikákat, ajánlókat és interjúkat ugyan számos egyéb felület közöl (a színházak saját gyártású tartalmai mellett), viszont az olyan portálok, melyek nem feltétlenül e korosztályt tekintik célközönségüknek, hanem elsősorban a 35-40 év feletti színházlátogató törzsközönséget, nem biztos, hogy eljutnak hozzájuk.

A személyes találkozások és a személyes kommunikáció összefüggései

A közönségtalálkozókon és minden egyéb olyan eseményen, melyen a színészekkel az előadáson kívül létesíthető interakció, a bevonódás erősödik. A személyesség és a közvetlenség azonban a közönségtalálkozókon kívül, a kommunikációban is erősítendő. Ennek eszköze a közösségi média is, melyen keresztül exkluzív tartalmakat, kulisszatitkokat oszthatnak meg a színházak.

A Budapesti Operettszínház flashmobjaival,közönségtalálkozóival, és különösen a Színházak Éjszakájával egy időben tartott Pesti Broadway Fesztivál nagyszabású műsoraival azon dolgozik, hogy a színház  azokhoz is elérjen, akik még nem tartoznak közönségbázisukhoz.

Diákkedvezmények – a fiatalok kultúrafogyasztásának egyik fő akadálya a drága színházjegy?

A diákkedvezményeket szinte az összes kulturális intézmény használja a fiatalok bevonzása érdekében, a számukra is elérhetőbb árú jegyek és bérletek mellett az ingyenességre is láthatunk példát, mely ugyanakkor nem közvetít értéktelenséget.

A gyerekek, fiatalok színházba szoktatásának kulcsa az edukáció

Az edukáció szerepe a színházi kultúrafogyasztásban vitathatatlan, ezt már akkor is el kell kezdeni, amikor még nem elsősorban a fiataloktól függ, hogy eljutnak-e színházba, hanem a pedagógusoktól és szülőktől. Ekkor még ők a kommunikáció célcsoportjai. A színházi nevelési, drámapedagógiai, ismeretterjesztési programok és rendezvények a kultúrafogyasztás szokásának megteremtéséhez nagymértékben hozzájárulnak.

A Katona József Színház missziójában a társadalmi diskurzus fenntartása, a fiatalok nyitottságának megmozgatása és érdeklődésük felkeltése Máté Gábor igazgatása alatt még fontosabbá vált, ezt tükrözik a több generációt megszólító, 6-10, 11-14, 15-23 és 18 év felettieknek szóló színházpedagógiai programok. Ezek mind találkozási-beszélgetési lehetőségeket biztosítanak a Katona különböző nézői rétegei számára. Az aktív társadalmi párbeszéd előmozdítása az előadásokon túl a színházpedagógiai műhelyfoglalkozásokban is jelen van.

Szabó László, a Magyar Teátrumi Társaság titkára elmondása alapján 2016-ban 6,5 millió színházjegyet vásároltak a magyar nézők, amely másfélszerese a 2011-es adatoknak. Ez a növekedés a minőségi produkciók mellett a színházmarketing fejlődésének is köszönhető.

Színházmarketing felsőfokon

Most pedig lássuk az idei Színházat vegyenek! pályázat győzteseit, akik a POSZT-on vehették át elismerésüket. 

A 2018-es évad legjobb színházi plakátja: Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza

A 2018-as év legjobb színházi nyomtatott kiadványa: Fővárosi Nagycirkusz ("A XII. Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztivál műsorfüzete")

A 2018-as év legjobb színházi weboldala: Budapesti Operettszínház ("2018-ban megújult a Budapesti Operettszínház weboldala, amely letisztult, dinamikus felületet kapott.")

A 2018-as év legjobb video-trailere: Centrál Színház ("A trailer, amely egész évadra biztosította a telt házat. Jó emberek a Centrál Színházban.")

A 2018-es a évad legjobb színházi széke: Vörösmarty Színház ("Székfoglaló kampányfilmünk bemutatja az évad legjobb színházi székét.")

A 2018-as évad legjobb színházi büféje: Szatmárnémeti Északi Színház - Harag György Társulat

A 2018-as év legjobb ajándéktárgya: Szigligeti Színház, Nagyvárad

Az idén újdonságként meghirdetett merchandising kategória nyertese a nagyváradi Szigligeti Színház.

A nyertes pályaművekről bővebben itt olvashattok.

képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen és innen

A Tizenhárom okom volt (13 Reasons Why) a Netflix egy újabb lehengerlő sorozata, amely olyan társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet, mint az iskolákban történő szexuális erőszak, mások zaklatása (bullying) és kirekesztése, valamint az öngyilkosság. A sorozat második évadja idén májusban került fel a filmeket és sorozatokat gyártó-streamelő cég oldalára. A készítők mindkét évadra vegyes kritikákat kaptak: egyesek szerint szükség van efféle társadalmi kérdések feszegetésére, mások viszont az erőszak és az öngyilkosság indokolatlanul durva reprezentációjaként élték meg. Felmerül a kérdés, hogy szükséges-e valamiképpen korlátozni a sorozatot, ha ez öngyilkossági hullámhoz is vezethet.

A cikk spoilereket tartalmaz.

A történet ott kezdődik, hogy Hannah Baker (Katherine Langford), a nemrégiben új helyre költözött, jól nevelt tizenhét éves lány öngyilkosságot követ el, de előtte még 13 kazettára rögzíti tettének okait. Ezeket a kazettákat azoknak az embereknek készítette, akik elmondása szerint közrejátszottak a döntésében. Közöttük tudhatjuk az állítólagos legjobb barátait, a focicsapat több tagját, a perverz fotós srácot az iskolából, a leszbikus stréber lányt és még a gimnázium tanácsadóját is. Ezekről a kazettákról, melyek a későbbiekben bűnügyi bizonyítékká válnak, senki nem szerzett volna tudomást az érintettetek kívül, ha közülük egyvalaki, Clay Jensen (Dylan Minnette) - a visszahúzódó srác, Hannah barátja és mondhatni szerelme - nem jár végére a sztorinak, és nem próbálja beláttatni az érintettekkel, hogy milyen kegyetlenül bántak Hannah-val.

Érzékeny témák és durva vizualitás

Az első évad fő vonala a főszereplő lány öngyilkosságához vezető út, de a barátait és iskolatársait érintő problémákat is igyekszik bemutatni a 13 epizód. A sorozatban Hannah-n sokszor azt vesszük észre, milyen jól tűri a megaláztatásokat, a sok alaptalan pletyka ellenére is éli a boldognak látszó tinédzser életet: bulizik, társaságba jár, melót vállal délutánonként a moziban... Hannah mégis saját erőből próbál kikeveredni a depressziójából, feldolgozni az őt ért nehézségeket. Végül két visszafordíthatatlan esemény teszi tönkre felépülésének sikerességét: szemtanújává válik barátnője megerőszakolásának, később pedig ő is áldozatául esik az erőszaktevő fiúnak. Próbál beszélni a körülötte történt problémákról, azonban úgy érzi, nem talál hozzá hallgatóságot.

A sorozatot számos kritika érte. Ellenzői szerint mérgező üzenetet közvetít, mert az öngyilkosságot csábító gondolatként mutatja be, és a készítők romantizálják ezt a végzetes tettet. Az American Foundation for Suicide Prevention nevű szervezet szerint az öngyilkosságok száma sokszor emelkedik, miután a tettet részletekbe menően és nyers képi világgal mutatják be a nézőknek egy-egy filmben vagy sorozatban, ami a Tizenhárom okom volt esetében egyértelműen így történt. Kanadában több iskolában megtiltották, hogy az a széria a diákok beszédtémájává váljon. Arra hivatkoztak, hogy a szexuális erőszak, az alkohol, a különböző kábítószerek és drogok, a dohányzás bemutatása nem gyermek- és fiatalkorúaknak való. Sőt, mások egy lépéssel tovább mentek, és azt nyilatkozták, hogy a sorozat rosszt fényt vet a segíteni szándékozókra. Ráadásul nemcsak egyes oktatási intézmények fogalmaztak meg erős véleményeket, de egy iskolai tanácsokat segítő szervezet egyenesen arra szólította fel az iskolákat, hogy ne vetítsék le a sorozatot a fiataloknak. A sorozatot kritizálók álláspontja természetesen nem azt takarja, hogy az öngyilkosságról vagy az erőszakról ne beszéljünk, de szerintük ez a sorozat nem megfelelő a társadalmi párbeszéd elindítására.

A sorozat mellett kiállók, közöttük Selena Gomez szerint (aki a sorozat producere és aki maga is bevallottan mentális betegségekkel küzd), ez ilyen világ, ne tagadjuk meg a valóságot. Az érzésnek bizony kellemetlennek kell lennie. Nic Sheff, a hatodik epizód írója azt nyilatkozta, hogy személyes kötődése van a sztorihoz. A sorozatbeli öngyilkosság  részletes és pontos bemutatása mellett saját öngyilkossági kísérletének tapasztalataival érvelt:

Az anonim alkoholistáknál bevett szokás az alkoholizmusban függőket arra buzdítani, hogy a lehető legnagyobb részletességgel próbálják felidézni, mi hogyan zajlik miután visszaesnek. Ezt úgy nevezik, a felvételek lejátszása. Ugyanígy történik ez az öngyilkossági kísérlet esetében is.

#JusticeforHannah és még több erőszak

A második évad a korábbihoz hasonlóan megosztotta a közönséget. Megint szembekerült egymással a szenzációhajhász erőszakot kiáltók és a valóság kellemetlenségére hivatkozók tábora. A második évad sztorija öt hónappal az első vége után kezdődik, és ismételten a felelősök felkutatásáról szól. Hannah édasanyja pert indít az iskola ellen, ugyanis szerinte az oktatási intézmény nem kezeli megfelelően a diákok közötti erőszakot és a bullyingot, Hannah esetében pedig egyenesen elmulasztották kötelezettségüket. Mintha megint csak a kazettákat hallanánk, epizódonként látjuk a szereplőket tanúskodni a bíróságon - így tudunk meg még többet a Hannah-val való kapcsolatukról. Érdekes történetszál az is, hogy Jessica (Alisha Boe) miként dolgozza fel a vele történt szexuális erőszaktételt, miközben az erőszaktevő iskolatársát nap mint nap látnia kell, ráadásul az egész iskolában az a pletyka terjeng, hogy a szexet tulajdonképpen a lány akarta. 

Egy másik hangsúlyos pont a kirekesztett iskolai fotós srác, Tyler (Devin Druid) sztorija. Több arra utaló jelet látunk az évad során, hogy Tyler elképesztő dühöt és bosszúvágyat érez, ugyanakkor a sorozat vége felé megbékélni látszik. Azonban mikor a terápiával egybekötött felfüggesztése után visszatér a suliba, a focicsapat három játékosa a mosdóban megveri és egy felmosónyéllel megerőszakolja. A jelenet hasonlóképpen kiverte a biztosítékot a sorozatot kritizálóknál, mint az első évad esetében a lányokkal történt erőszak. Mégis különbséget lehet érezni, mert férfiak által férfiakon elkövetett erőszakot ritkábban mutatnak be a filmvásznon, arról nem is beszélve, hogy egy idegen testtel okozták az erőszaktételt. A producer és a sorozat mellett kiállók viszont azzal érveltek, hogy ez a típusú erőszak mondhatni járványként terjed az iskolákban, ezért indokolt bemutatni, és így beszélni a témáról. Továbbá a fájdalom, amit a jelenetet látván érzünk, meg sem közelíti a valós élményt.

Elsül vagy nem sül az a csehovi puska

A második évad nemcsak az erőszak és a bullying problémáját mutatja be, de Tyler karakterével az iskolai lövöldözés témája is előkerül. A fiú többször is fegyverekkel lövöldöz konzervdobozokra, aztán egy hollóra. Az őt ért erőszak hatására felszerelkezik fegyverekkel, és a bál estéjén célba veszi az iskolát - az utolsó pillanatban azonban Clay megpróbálja lebeszélni a támadásról.  A sorozatot kritizálók ezt a jelenetet sem hagyták szó nélkül, szerintük ez a történetszál szenzációhajhászás, melynek célja a minél magasabb nézettség elérése. Egy fegyveres erőszakkal foglalkozó szakértő szerint Clay kifejezetten rosszul cselekedett, ugyanis sosem szabad (pláne gyerekként, kiskorúként) egyedül szóba állni egy felfegyverkezett emberrel, ehelyett rögtön hozzáértő felnőttet kell hívni. Az évad vetítését mellesleg elhalasztották a texasi iskolai lövöldözés miatt, amelyben tíz ember vesztette életét.

Tilos lenne a suliban öngyilkosságról beszélni?

Az iskola megtiltotta diákjainak az öngyilkosságról való beszélgetést - derül ki a második évad első részéből. De valóban megtörténhet ez, vagy csak egy fiktív iskola falai között képzelhető el efféle tiltás? Az American Civil Liberties Union (hasonló, mint a magyar TASZ) egyik munkatársa szerint egy állami iskolában ez elképzelhetetlen. Amerikában az állami oktatási intézmények diákjai 1969-ben vívták ki maguknak a szólás szabadságát, mikor is egy 13 éves lány karszalagot viselt a vietnámi háború elleni tiltakozás jeleként. Az ő esete az amerikai Legfelsőbb Bíróság elé került, ahol kinyilvánították, hogy a diákokat az oktatási intézményeken belül is megilletik alkotmányos jogaik.

Habár az öngyilkosságról való beszélgetés önmagában nem tiltható, a szólásszabadság mégis korlátozható, amennyiben az bomlasztónak minősül, azaz zavarja a diákokat a tanulásban. Ezért is van, hogy egyes iskolák megtilthatják a vulgáris feliratú ruhákat arra hivatkozva, hogy a káromkodás bomlasztó. Ugyanakkor egy politikai szlogent (pl. Make America Great Again!) ábrázoló póló még akkor sem tiltható be, ha azt sokan sértőnek érzik. Visszatérve a sorozat fiktív gimijére, érdekes módon arról tudomást szerzünk, hogy tilos az öngyilkosságot elkövető Hannah és az azt megkísérlő másik diák, Alex (Miles Heizer) esetéről beszélni (csakúgy, mint általában véve erről a témáról) azonban mégsem látjuk a negatív következményeket, amikor Alex saját szuicid kísérletéről kérdezgeti társait.

 Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen.

A XXI. században a többség nem érti, csak használja a világot. Emberek milliárdjai küldenek napi rendszerességgel e-maileket, indítanak nemzetközi hívásokat és csetelnek földrészekkel odébb élő ismerőseikkel úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Tömegkommunikációs aranykorban élünk, de csak nagyon ritkán gondolunk bele, hogy milyen brutális infrastruktúra teszi lehetővé a rendszerszintű és zavartalan kommunikációt a glóbuszon.

Mindezek megvalósításához a Föld felszíne és légköre nem is elég: az emberiség már a víztakaró legmélyét és a világűrt birtokba vette - ahogy azt a listánk is mutatja -, hogy kényelmesen cseveghessünk bárhol, bármikor. Ha pedig tömegkommunikációról van szó, nem feledkezhetünk meg az adatközpontokról és a tartalomszolgáltatás infrastruktúráját biztosító objektumokról sem. 

Portugal Telecom Data Center - A zöld feketedoboz

Portugália egyik észak-keleti tartománya, Castelo Branco elsősorban a kiváló vörösborairól híres, de a régió végtelen szőlőültetvényi között megbújik Európa legnagyobb adatközpontja, a Portugal Telecom Data Center is. A gigantikus szerverparkban 75 ezer négyzetméteren dolgoznak a 33 petabyte összteljesítménnyel bíró szuperszámítógépek, és az azokat kiszolgáló 1500 fős személyzet. Ennél nagyobb területű adatközpontot már csak a tengeren túl, az Egyesült Államokban találni.

A 2013 óta üzemelő épület első ránézésre is érdekes látványt nyújt. A gyümölcsösök és szántók közül kiemelkedő hatalmas fekete kockatest pont úgy fest, mint egy futurisztikus laboratórium. A dizájn persze nem számított az adatközpont építése közben, mindent a funkcionalitásnak rendeltek alá. A szerverek hűtését például egy esővizet összegyűjtő és cirkuláltató rendszer látja el. A legkülönbözőbb mérnöki megoldásokkal pedig lényegében nullára redukálták az épület károsanyag-kibocsátását, ami hatalmas szó egy ekkora teljesítményű adatközpont esetében.

Long Lines Building - Soha ne ítélj külső alapján

Összeesküvés-elméletek százainak biztosított már táptalajt Manhattan egyik előkelő negyedében, Tribecában található Long Lines nevű felhőkarcoló. A Thomas és a Church Street sarkán található 170 méter magas brutalista épületet pont úgy néz ki, mint egy betonból kiöntött erődítmény. A 29 emeletes felhőkarcolón egyetlen ablak sem található, a tükörsima oldalainak egyhangúságát csak a négyesével elhelyezett szellőzőnyílások törik meg. A bizarr külső pedig rejthetne akár halálbiztos atombunkert, vagy szupertitkos rakétasilókat, a valóság viszont ennél prózaibb: a Long Lines building lényegében egy gigantikus telefonközpont.  

Az épületet az AT&T nevű amerikai telekommunikációs óriásvállalat építette 1979-ben, hogy a keleti partvidék telefonhívásainak zavartalan lebonyolítására alkalmas infrastruktúrát telepítsen bele. Az ablaktalanság a könnyű hűthetőséget garantálja, és egy esetleges természeti katasztrófával szemben teszik ellenállóbbá az épületet az egybefüggő, tömör gránitfalak.

Karrierje rögtön egy buktatóval kezdődött, mely irányváltásra kényszerítette: eredetileg színész szeretett volna lenni, de miután négyszer sikertelenül felvételizett a Színház és Filmművészeti Egyetemre, feladta ezt a vágyát, és más területek felé fordult. Ma már kommunikációs szakértő, énekes, személyi StyleCoach, blogger  és elhivatott állatvédő. Szerepelt az X-Faktorban, verseket és dalszövegeket ír, mindezek mellett egy nagy sikerű nemzetközi esettanulmány verseny megálmodója. Sziget Ágnest karrierje szépségeiről és nehézségeiről kérdeztük - szóba került a munkahelyi szexizmus, a büfészakok, és az is, hogy hogyan fér bele ennyi minden a mindennapokba. 

Bár a klasszikus amerikai típusú képregények aranykora nagyjából az ötvenes években véget ért, az ipar az elmúlt évtizedben újra virágzásnak indult: rég voltak olyan magasak az eladási számok, mint napjainkban. De a klasszikus szuperhős-képregények felfutása mellett – mely leginkább a DC és Marvel grandiózus filmes univerzum építésének köszönhető –, a digitalizáció és a közösségi oldalak térhódításával megjelent egy új képregény irányzat is. 

Más világ – más képregények. Az új médiumok újfajta, leginkább a közösségi felületeken megjelenő és népszerűvé váló rajzolt történeteket, karaktereket hívtak életre - ezek közül a sikernek és érdeklődésnek köszönhetően mára nem egy igazi branddé vált. Az internetezők többsége valószínűleg találkozott már Pusheen macskával, a Sarah’s Scribbles kócos kis figurájával, vagy Liz Climo beszélő állataival (még akkor is, ha az alkotóik neve nem ismerős). Közös bennük, hogy független, szabadúszó művészek keze nyomán születtek – és általában nem is a tudatos karrierépítésnek, hanem csupán a rajzolás iránti szenvedélynek köszönhetően. 

Ilyen művész Cassandra Calin is – a rajongóknak csak C. Cassandra –, aki mini képregényeivel leginkább a fiatal nőket szeretné megszólítani. 

A román származású 23 éves illusztrátor jelenleg Kanadában él és alkot. Saját bevallása szerint nem túloz, mikor azt állítja: „egész életében rajzolt”, sokféleképpen és sokfélét. Igazán híres és közkedvelt azonban a képregényei miatt lett: ezeknek köszönhetően valóságos social média sztárrá vált. 

Életérzés tollrajzokon keresztül

De mitől is különlegesek ezek a képregények, illetve az alkotó? Elsősorban pont a közöttük lévő kapcsolattól: habár természetes, hogy a művészek sokat merítenek saját életükből, Cassandra esetében kicsit többről van szó: rövid képregényeinek ő maga a főszereplője. Egy fiatal, bájos, sötét göndör hajú lány, aki próbál megbirkózni a mindennapok, és úgy összességében az élet kisebb-nagyobb problémáival. A napjainkban újra feléledő képregény-kultúra hősies és idealizált, sztereotíp termékei közül azzal tudott kiemelkedni, hogy mindennek pontosan az ellenkezőjét csinálja: valódi embereket rajzol, valóságos helyzetekben. És talán pont ezért szerethetőek ezek a képregények: a hitelességük miatt.

Merthogy valóban az alkotó mindennapjai tárulnak elénk: Cassandra lejegyzi élményeit, hangulatait és érzéseit, a hétköznapok ügyeit – gyakorlatilag mindent, amit tapasztal, és ezek közül a legviccesebbeket rajzban ábrázolja. Figurái megfeleltethetőek valódi élete szereplőinek. 

Göndör haj és létbizonytalanság

A koncepció tehát adott: derűs rajzok egy átlagos, huszonéves lányról, aki igyekszik eligazodni a világban. A szellemes fekete-fehér skiccek mára mini-képregények sorozatává formálódtak - ezek megalkotása 2-4 órába kerül. A rajzoknak sajátos, könnyen azonosítható, “Cassandra-stílusa” van, és nem csak a főszereplő állandósága miatt: az alkotó ismertetőjegye lett a figurák hajának részletes kidolgozása, ezen belül is leginkább a hullámos-göndör frizurák használata (a haj kérdés egyébként visszatérő témája is). Színeket ezekben a munkáiban sosem használ, hiányukat pedig bőven pótolja a hihetetlen részletesség, a lenyűgözően kifejező arckifejezések, a szarkasztikus stílus és a vicces sztorik – melyek nem a hagyományos értelemben vett történetek, inkább csak kis valóság-részletek, rövid párbeszédek.

Mik is ezek pontosan? Igazából minden, amivel a legtöbb (ha nem mindegyik) fiatal nő szembesül manapság. Az olyan egyszerű dolgoktól kezdve, mint az időjárás, éhség vagy fáradtság, az olyan női témákon keresztül, mint a smink és öltözködés, az olyan nagy kérdésekig, mint a párkapcsolat (vagy épp annak hiánya), család, vagy karrier. És mindezek – akár a legapróbb és legfelszínesebb probléma megjelenítése mögött is – olyan, igencsak kortárs és lényegi kérdéskörök húzódnak, mint a megfelelési kényszer, az önbizalomhiány, az introvertáltság, az önállóság és felelősségvállalás hiánya, vagy az elköteleződéstől való félelem.

Majdnem mindegyik képregényt áthatja a korosztályára jellemző létbizonytalanság, és az, amit az angolszász kultúra szociológusai csak “kidult” néven emlegetnek (a kifejezés a kid és az adult szavak összevonásából áll össze). A jelenséghez tartozik például a tanulmányokkal töltött idő elhúzódása és az önálló egzisztenciateremtés nehézségei miatt egyre inkább kitolódik a kamaszkor - társadalmi és életmódbeli tekintetben mindenképp, de sokaknál lelki, sőt, akár biológiai szinten is. Nem véletlen, hogy Cassandra rajzolt “énje” is több korosztály számára szórakoztató; bár a legtöbb rajongója a tinédzser, a követők közt jócskán vannak harmincasok is - főleg nők, hiszen valószínűleg ők tudnak a legjobban azonosulni a képregények tartalmával.

Egy nő a nőkről: nőknek

Cassandra sikerének egyik titka, hogy nem egy kiemelt státuszból, kívülállóként alkot véleményt egy csoportról, hanem saját magából kiindulva:

„A művészetem az eszközöm ahhoz, hogy kifejezzem magam: hogyan érzek, mik a nézeteim, ki vagyok én...vannak, akik írnak, mások verbális módon fejezik ki magukat. Én rajzolok.” [forrás]

Rajzaival azt az életérzést akarja visszaadni, ahogy egy 2018-ban élő, fiatal nő próbálja felvenni a tempót a világgal, a trendekkel, és elé tornyosuló elvárásokkal: legyen szép és csinos, ápolt és fitt, folytasson egészséges és aktív életmódot, legyen csodálatos párkapcsolata és pezsgő szociális élete, érjen el sikereket az élet lehetőleg minél több területén.

A főhős igyekszik mindezt átvészelni a maga ironikus, zsémbes, olykor lusta, de minden esetben őszinte módján. Megmutatja, hogy szőrös lábakkal, tökéletes tusvonal nélkül sem áll meg az élet. Hogy nem feltétlenül csak a trendeknek és konvencióknak megfelelően lehet élni és örömet lelni, és hogy igazából rajtunk múlik, mi az igazán fontos. Az olvasó, miközben jókat derül csetlés-botlásain, észre sem veszi, hogy mennyi mindent megtud a nők életéről, érzéseiről, társadalmi beilleszkedésükről és arról, hogy milyen a megítélésük az idősebbek, a férfiak, a családjuk és egymás körében. És ami talán a leglényegesebb: hogy mit gondolnak saját magukról.

A több, mint másfél millió követő Cassandra Instagram oldalán tehát nem véletlen: éppen ideje volt, hogy az önismeretet szórakoztató formákon keresztül is gyakoroljuk. Számomra pedig nem csak azt mutatják meg ezek a kis képregények, milyen vagyok én valójában, de egyúttal azt is üzenik: emiatt nem kell rosszul éreznem magamat.

Képek: Instagram, Facebook, Tumblr. 

Rózsaszín és kék kivitelben készített ruhadarabok, játékok, iskolai eszközök, táskák, ékszerek és bútorok - annak megfelelően, hogy az adott tárgyat éppen lánynak vagy fiúnak szánta a gyártó. De vajon a lányok evolúciósan jobban szeretik a rózsaszínt vagy ennek kulturális alapja van? És ha az utóbbi, miért éppen ezek a színek lettek társítva a két nemhez?

Vilmos herceg és Katalin hercegnő harmadik gyermekének születése miatt a kórház mellett egész tömeg táborozott le, nem tudva, hogy vajon lány vagy fiú lesz-e a legkisebb trónörökös. A helyszínen készült fotókon látható két rajongó, akik egy-egy babával készültek az eseményre: az egyik egy rózsaszín hercegnő, a másik egy kék herceg... Ez az aktualitás jó példa a népszerű "rózsaszín a lányoknak, kék a fiúknak" jelenségre, melynek alapjaival kapcsolatban jogosan merülhetnek fel bennünk kérdések. 

Evolúciósan kódolva?

Annak, hogy vajon a rózsaszín a lányoknak és kék a fiúknak kombináció biológiailag megalapozott-e, több kutatás is próbált utánajárni: ezekből kiderül, hogy a nemekhez gyakran társított színek nem csak evolúciós alapokon nyugodnak.

Egy felnőtt nők és férfiak bevonásával történő tanulmány például feltárta, hogy az elvárásokhoz képest – amennyiben elvárásnak tekintjük, hogy a nők a rózsaszínt, a férfiak a kéket fogják jobban preferálni – nem ez történt. Mindkét nem képviselői számára a kék volt a legkedveltebb szín, bár igaz, hogy a nők a vöröset és árnyalatait magasabbra pontozták, mint a férfiak. Ennek több magyarázata is lehet. Az egyik elképzelés szerint a gyűjtögető feladatkör adta az alapot, amikor az élelemszerzés során a nők a bokrokon a sárga és piros bogyókat keresték. Azonban ha ez egy evolúciós maradvány, a jelenségnek egységesen meg kellene jelennie, ám ezt a namíbiai Himba törzs női tagjainál nem találták meg. Az is számításba jöhet, hogy az ok az újszülöttek rózsaszín-piros arcszínében keresendő, aminek pontosabb azonosításával az anya képes volt felmérni gyereke egészségi állapotát. Egy harmadik elmélet szerint a gerinceseknél már ismert hatás – miszerint a vörös a domináns hímekre jellemző szín, amit a nőstények kívánatosabbnak látnak – lehet a magyarázat. Ez embereknél is megfigyelhető jelenség, a nők ugyanis a vörös ruhában levő vagy a fotókon vörös háttér előtt levő férfiakat vonzóbbnak találták egy átfogó kutatás során.

Bár lehet némi eltérés a piros szín megítélésben a nemek között, az a teória sokkal erősebben alátámasztott, hogy a rózsaszín és kék nemekhez társítása inkább kulturálisan meghatározott. Kutatók kisbabákat és totyogós gyerekeket vizsgáltak és azt figyelték, hogy vajon a lányok és fiúk melyik színeket kedvelik jobban. Az eredmények azt mutatták, hogy ilyen kis korban nem található még eltérés a nemek között, sőt, a gyerekek számára elsősorban a főszínek (sárga, piros, kék) voltak a közkedveltek, a rózsaszín pedig még a szürkénél és barnánál is népszerűtlenebbnek bizonyult. Az eltérő színpreferencia először 2 éves korban mutatkozott meg, ekkor a lányok már a rózsaszínt kezdik favorizálni, 4 évesen pedig a fiúk elkezdik ”megvetni” a rózsaszínt mint lányos színt.

Franklin D. Roosevelt, amikor még ”kislánynak” nézett ki

Mielőtt megnéznénk, hogyan alakult a rózsaszín és kék szín kulturális genderhez kötöttsége, előtte érdemes azt a kérdést is feltenni, hogy egyáltalán mikortól öltöztették a babákat és totyogósakat színes ruhákba. Ez ugyanis csak a 19. század közepétől működik így, előtte a gyerekek még egyöntetűen fehér ruhákat viseltek, amelyek alsó része egy szoknyára emlékeztetett, így mai szemmel nézve leginkább úgy nézett ki, mintha mindegyikük lánynak lenne beöltöztetve. Igaz ez Franklin D. Roosevelt, későbbi amerikai elnökre is, akinek 2 éves korban készült fotója jól mutatja ezt a tipikus öltözéket:

Számunkra furcsának tűnhet ez a divat, ám abban az időben ez teljesen természetes volt. A fehér színű ruhát – ami leginkább a gyárakból aktuálisan kikerülő többé-kevésbé színtelen ruhát jelentette – egyszerűbb volt tisztán tartani valamilyen erősebb szappannal vagy fehérítővel, mint egy színes ruhát, ami ráadásul a mosás és napon szárítás során könnyen kifakulhatott volna, ezáltal a későbbi generációk számára használhatatlanná vált volna. A szoknyarész pedig egész egyszerűen a pelenkacserét tette könnyebbé. Persze a 21. század emberében rögtön felmerülhet a kérdés: nem zavarta őket, hogy nem tudták lány vagy fiú-e a gyerek? A válasz az, hogy nem nagyon, sőt! A 19. században egész egyszerűen feleslegesnek vélték ilyen kis korban a szétválasztást. (Ezt mai kutatások is megerősítik, a gyerekek kb. 2-4 éves korukban kezdenek el foglalkozni saját nemi identitásukkal.) Az egységes öltözéknek ráadásul az a gyakorlati haszna is megvolt, hogy így a ruhadarabok újrafelhasználhatóak voltak (akár lány, akár fiú érkezett kistestvérként), mindezt ráadásul egy olyan korban, amikor – nem szabad elfelejteni – nem lehetett előre megmondani a születendő baba nemét.

A gyerekek ilyen jellegű megkülönböztethetetlenségéből már-már viccet is csináltak. A Mellin’s Baby Food gyerektápszert gyártó cég 1905-ben egy versenyt írt ki, amin a résztvevőknek meg kellett tippelnie, hogy a 20 babát ábrázoló képen lányt vagy fiút látnak-e, mindezt 250 dollár jutalom fejében. A feladatot senkinek sem sikerült hibátlanul teljesítenie, végül a legtöbbet eltaláló, 18 helyes választ adó férfinak adták a díjat.

A Mellin’s Baby Food versenyének eredményét mutató plakát

Rózsaszín a fiúknak és világoskék a lányoknak

Az igény a nemekhez passzoló ruhákra a 19-20. század fordulóján született meg. A pontos időszakot és történetet nem egyszerű visszakövetni (és országonként eltér), de 1893-ban, Amerikában a The New York Times hasábjain már ez a szöveg volt olvasható:

„Mindig rózsaszínt adj a fiúknak és kéket a lányoknak!”

Bár elsőre furcsának tűnhet, nem elírásról van szó. A rózsaszínt abban az időben inkább tekintették a fiúk, míg a kéket a lányok színének.

„Általánosan elfogadott szabály, hogy rózsaszínt a fiúknak és kéket a lányoknak kell adni. Az ok, hogy a rózsaszín egy sokkal határozottabb és erősebb szín, ami jobban illik a fiúkhoz, míg a kék, ami egy finom és gyengéd szín, csinosabb a lányoknak.” (Earnshaw’s Infants’ Department magazinja, 1918)

Ennek a maitól eltérő kombinációnak az eredete a keresztény kultúrákban keresendő. A kék eredetileg Szűz Mária ruhájának a színe volt, ezáltal a higgadtságé és a nyugodtságé. Ezzel szemben a vörös Krisztus Szent Szívét, valamint a vért és agressziót jelképezte. Azonban fontos megjegyezni, hogy bár Európában is ez tekinthető általánosnak, Franciaországban például a rózsaszín a lányoknál, a kék a fiúknál volt elterjedt.

A 20. század első néhány évtizedében még nem lehetett egyértelműen megmondani, hogy melyik szín végül melyik nemhez fog kapcsolódni. Ebben az időszakban Amerikában a különböző boltok eltérően kezelték a kombinációkat, attól függően, hogy épp melyik Európai ország trendjét követték (pl. New Orleans, Chicago és San Fransisco-ban a rózsaszín inkább a fiúk, míg Los Angelesben inkább a lányok divatja volt). Egyesek szerint, hogy éppen a ma használatos rózsaszín-lány, kék-fiú trend került ki győztesként pusztán a véletlen műve, ám a II. világháború minden valószínűség szerint komoly szerepet játszott benne. Az egyik elképzelés szerint a náci Németország az 1930-as évektől már szakítani akart a keresztény hagyományokkal, így a katolikus egyház által használt szimbólumokat felcserélte. Emiatt kezdték el rózsaszínű háromszöggel jelölni a homoszexuálisokat a koncentrációs táborokban. Ez később a háború után is megmaradt és a rózsaszín immár, mint a nőiesség színe tovább terjedt. (A cikk nem tárgyalja, hogy ez az elképzelés, miszerint a homoszexuálisok – elsősorban férfiak – nőies tulajdonságokkal bírnak, helytálló kijelentés-e).

Egy másik megközelítés szerint a háború alatt a gyárakban dolgozó nőknek elegük lett a fakó, sötét színekből (a tengerészkékből, a szürkéből és sötétzöldből) és visszatérve a háztartásba és a gyerekneveléshez, változásra volt szükségük. Ehhez jó alapot biztosított, hogy a béke beköszöntével a divat egyre inkább fejlődésnek indult, és mivel leginkább a franciák határozták meg ennek alakulását, a rózsaszín-lány és kék-fiú kombináció élre tört. Ehhez adódtak még olyan megerősítések, mint pl. Audrey Hepburn Funny Face (1957) című filmjének egyik legendás dala:

Think pink!

A „Think pink” szlogen egyre szélesebb körben elterjedt, köszönhetően egy marketingfogásnak, ami azt népszerűsítette, hogy ha a genderedhez akarsz tartozni, vásárolj olyan dolgokat, amik a genderedhez tartoznak. Ebbe természetesen már nem csak a ruhák, hanem a kiegészítők, parfümök, kozmetikusok és számos egyéb termék is beletartozott és jórészt beletartoznak ma is.

A rózsaszín és a kék szín között viszont van egy nagy különbség, amit Jo B. Paoletti fogalmazott meg egy előadásában:

„a rózsaszín a nőiesség színe lett, de a kék nem lett a férfiasság színe”.

Olyannyira igaz ez – meséli – hogy a rózsaszín szín felülír szinte bármit: egy pólón, amin ugyan koponyák vannak, de rózsaszín, az lányoknak készült.

Ez az erős asszociáció viszont már nem optimális. Ahogy a poszt elején szó volt róla, a fiúk már egészen kis korban elkezdik a rózsaszínt a lányokhoz kapcsolni, ami felnőtt korban már olyanokban is megmutatkozik, mint „aki férfi az ne is hordjon rózsaszínt”. Ráadásul a különböző ruhadarabok és tárgyak nemekhez társítása sokszor nem áll meg a színek különbözőségénél. Megjelennek az eltérő nemeknek szánt feliratok is, pl. fiúknak „Training to be Batman” (ford. „Batman-nak nevelve”), lányoknak „Training to be Batman’s wife” (ford. „Batman feleségének nevelve”) vagy lányoknak „I’m too pretty to do homework, so my brother has to do it for me!” (ford. „Én túl csinos vagyok ahhoz, hogy megírjam a házimat, úgyhogy a bátyámnak kell megcsinálnia nekem!”), de az is általános divatnak tekinthető, hogy a fiúknak a sporthoz és a tudományhoz kapcsolódó szimbólumokat raknak a ruháikra, míg a lányokéra szivárványt és flittert.

A ruhavásárlásokhoz pedig hozzájönnek a játékok is, amikor a fiúknak inkább akciófigurákat, a lányoknak pedig inkább babákat vásárolnak a szülők. Kutatások kimutatták azt is, hogy ugyanazt a kisgyereket kékbe vagy rózsaszínbe öltöztetve a nők az előbbi esetben több fizikai erőnlétet igénylő játékokat adtak a baba kezébe (pl. játékkalapácsot), míg az utóbbi esetben inkább öltöztethető babákat.

Természetesen az, hogy milyen ruhákba öltöztetjük a gyerekeket, nem fogja megoldani a nemek közötti egyenlőség kérdését, de mindenesetre érdemes szem előtt tartani ezeket is és hagyni, hogy a gyerek minél inkább a saját érdeklődésének megfelelő ruhadarabot és játékot válassza.

Képek: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen és innen