Az emberi memória nem úgy működik, mint egy videókamera: képtelenek vagyunk minden apró részletet megjegyezni, és évtizedek múltán is kifogástalanul felidézni azokat. A téma kutatói szerint az emlékezés konstruktív folyamat, azaz a múlt darabkáit jelenbeli gondolatainkkal kiszínezve próbáljuk értelmes egésszé formálni. Akkor mégis miért várják el a bírósági perekben, hogy a szemtanúk képesek legyenek tökéletes képet adni a szóban forgó eseményekről? És hogyan manipulálható a memóriánk?
Képzeljük el, hogy gyerekkori emlékeinkről kérdeznek minket! Megpróbáljuk felidézni a családi nyaralásokat, születésnapi bulikat, izgalmas kalandokat, majd egyszer csak egy ismerősünk olyan eseményről kezd mesélni, ami nekünk nem ugrik be. Lehet, hogy csak elfelejtettük, vagy esetleg azért nem emlékszünk rá, mert nem is velünk történt meg? Talán be akarnak csapni?
Fantom visszaemlékezések
Egy 2002-ben publikált kísérlet eredményei bemutatták, mennyire könnyen befolyásolható az emberi emlékezet. A kísérleti alanyokat arra kérték, hogy gyerekkori (4-8 éves) fotóik alapján idézzék fel a képeken megörökített eseményeket. Majd a kísérlet vezetője egy olyan felvételt mutatott a résztvevőknek, amelyen apjukkal egy hőlégballonon mosolyognak. Az alanyoknak azonban nem rémlett ez az esemény, ami nem csoda, hiszen a fotót manipulálták. Az arcokat csak rászerkesztették a képre, valójában egyikük sem vett részt gyerekkorában hőlégballonos kiránduláson (a lehetőségük azonban megvolt erre, mert évente többször rendeztek hőlégballonos fesztivált az országban - így nem tűnt teljesen valószínűtlennek a dolog). A kísérlet vezetője viszont nem leplezte le rögtön a trükköt a résztvevők előtt. Nagyjából egy héttel később ismét behívta őket, és furcsa módon ez alkalommal a kísérleti alanyok fele részletesen be tudott számolni a kérdéses eseményről, annak ellenére, hogy az soha nem is történt meg velük. Mégis hogyan magyarázható a téves emlékezés?
Az emberi memória nem képes a múlt lineáris reprodukciójára. Ehelyett olyan konstruktív folyamatokon alapszik, melyekben előfordulnak hibák és torzítások. Amikor emlékezünk, darabkákból próbáljuk felépíteni a történetet. A sztori összeállítására pedig hatással van tudásunk, befolyásolják azt különböző értékítéleteink, amelyekkel az emlékezés pillanatában rendelkezünk. Részben ez az oka annak is, hogy úgy idézünk fel történelmi eseményeket, ahogy ma gondolkodunk róluk. Az emlékezet tökéletlensége viszont nem egyedülálló dolog, és nemcsak megbízhatatlan emberekre jellemző - mindannyian így elevenítjük fel a múltat. És való igaz, minél több idő telt el a kérdéses esemény óta, annál nagyobb kihívást jelent azt pontosan felidézni.
Emlékképek, eskü alatt
A fals emlékeknek végzetes következményei lehetnek: pontatlan tanúvallomások miatt számtalan ártatlan embert ítéltek el. Az első párszáz eset, amelyben a hibásan bebörtönzötteket DNS-vizsgálat segítségével mentették fel, 75%-a szemtanúk téves vallomása alapján eredményezett bűnös ítéletet. Sőt, ma is ez az elsődleges oka az elhibázott bírói döntéseknek. De ha ennyire megbízhatatlan a memóriánk, miért kérik mégis számon rajtunk?
Az utóbbi idők egyik legnagyobb médiavisszhangot kapott törvényszéki tárgyalása a Supreme court (az Egyesült Államok alkotmánybíróságaként is működő legfelsőbb bíróság) szexuális erőszakkal megvádolt jelöltének pere volt. Christine Blasey Ford, egyetemi professzor, azzal vádolta meg a Brett Kavanaugh szövetségi bírót, hogy 36 évvel ezelőtt egy középiskolai bulin a férfi erőszakoskodott vele. A per fókuszában a vádló emlékei, illetve azok hiányosságai álltak. Valóban, az eset több évtizede történt, és a nő nem volt képes kifogástalanul felidézni a kérdéses estét, de a memória kutatásával foglalkozók rendre azt nyilatkozták a médiának, hogy ez természetes. Azok viszont, akik a férfi mellett álltak ki (a bírók, jelentős médiaorgánumok, sőt, Donald Trump) azzal érveltek, hogy az emberi memória alapvetően megbízhatatlan, és pontosan ezért nem hihetünk a nőnek. A perben végül nem bizonyultak elégségesnek a professzor emlékei, a férfit pedig pár héttel a tárgyalás után kinevezték a Supreme Court legújabb tagjának.
Bármennyire is frusztráló, mégsem menekülhetünk memóriánk tökéletlensége elől. Még az amúgy kiemelkedő emlékezőtehetséggel rendelkező emberek is a manipuláció áldozatául eshetnek. De csak azért, mert emlékeink befolyásolhatók, még nem jelenti, hogy teljesen megbízhatatlanok. Lehet, hogy a részletek időközben megváltoznak, a kutatók szerint élményeink magja mégis megmarad - legyen szó akár vidám, akár traumatikus élményekről.
„Ha nem posztolod, meg sem történt...” – mondják sokan. Most nem ennek a kijelentésnek az igazságtartalmát fogjuk vizsgálni, hanem azzal foglalkozunk, hogy hogyan érdemes hírt adni a munkahelyi eredményeinkről a közösségi médiában, mert a siker tálalása számos hibalehetőséget rejt.
A közösségi média világában elkönyvelhető-e az a siker, amit nem osztunk meg az Instagramon vagy a Facebookon? Sokak számára teljes abszurditásnak tűnhet már a kérdés feltevése is. Azonban ott van az is, hogy ha a sikereinkről nem adunk hírt az online térben, akkor az ismerőseink nem tudnak majd róla (vagy kevesen lesznek azok, akik igen), így nem kapunk majd annyi elismerést... Bár a lényeg az lenne, hogy magunknak bizonyítsunk - de a folyamat ennél bonyolultabb, megérne egy külön bejegyzést.
Vannak, akik nehezen beszélnek a sikereikről élőben és online egyaránt. Ebben benne lehet az is, hogy ehhez a tetthez sokakban szorosan kapcsolódik a dicsekvés kifejezés: a szó pejoratív felhangjának már önmagában visszatartó ereje lehet. Nem kevesen érzik úgy, hogy szerénytelenség az érdemeikről beszélni: ahelyett, hogy büszkék lennének ezekre, negatív érzéseik lesznek, mikor ezek előtérbe kerülnek. Számos kutatás mutatott ki összefüggést a passzív Facebook-jelenlét és az önbizalomcsökkenés, önértékelés megingása között.
Az online énreprezentáció, a ’hangerő’ és a valódi érdemek között persze fordított arányosság is fennállhat: van, aki ha kell, ha nem, dicsekszik (a szó negatív értelmében is akár). Mások idealizált énreprezentációi nem feltétlenül fedik a valóságot, mégis hatást gyakorolnak ránk: a teljesítmény illúzióját könnyedén meg lehet teremteni egy poszttal, függetlenül attól, hogy valójában mennyi munka áll mögötte. Ezek a híradások nehezen áttörhető falakat építenek a szerényebb személyiségek számára az önreklámozás képességét tekintve: vannak, akik ezekhez képest (pláne, ha egy-egy ilyen bejegyzés sok száz lájkot kap) kevésnek érzik saját eredményeiket. Ha rá is szánják magukat a posztolásra, kevés önbizalommal teszik azt.
Ne feledjük, hogy önmagunk helyes definiálása egyre fontosabbá válik a digitális világban! Ez a poszt azoknak szól, akik nem tudják, hogy vágjanak bele az eredményeik megosztásába, vagy tökéletesítenék módszereiket: következzen számukra néhány megszívlelendő tanács.
1) Kerülendő „siker-posztok”
Szerénykedés közben szorongás keletkezik bennünk, és ez óhatatlanul átragadhat a befogadóra is, ez pedig ellehetetleníti a kommunikációs cél megvalósulását: az információ keretezése miatt nem tudunk pozitív benyomásokat kelteni érdemeink megosztásával. Ha érződik rajtunk a szorongás, miközben saját érdemeinkről beszélünk, a hallgató két ellentétes üzenetet kap: hiába értünk el valamit, ha arról nem magabiztosan, büszkén számolunk be, hanem próbáljuk eltussolni a „nem mintha számítana, de azért elmondom...”, és „bocsánat az önreklámért...” típusú frázisokkal.
Ennél már csak a vicceskedő vagy a motiváló idézetekkel ékesített büszkélkedés válthat ki több negatív érzelmet az emberekben:
míg előbbi a szerénykedéshez hasonlóan eltussolni kívánja a dicsekvést,
utóbbi arról árulkodik, hogy nem tudjuk felvállalni a siker okozta pozitív érzelmeinket, ezért "A Nagy Okosokhoz" fordulunk pár hangzatos gondolatért.
Ehelyett fogalmazzuk meg úgy az üzenetet, hogy az önmagunk számára is komfortos legyen – ügyeljünk rá, hogy az önreklámozás miatt bennünk keletkező feszültség ne váljon érezhetővé a kommunikációban. Anélkül, hogy az nagyképűségnek vagy önfényezésnek tűnne: mert míg a büszkeség pozitív, hiszen egészséges önbecsülésről árulkodik, az önteltség (mások érdemeit semmibe vevő, lekicsinylő, önmagunkat az egekbe emelő poszt) éppen az ellenkezőjét sugározza.
Abban az esetben, amikor például az egyetem vagy a cég, ahol dolgozunk, posztolja az elért eredményünket, sikerünket, előfordulhat, hogy csak a megosztás gombra kattintunk, és minden egyéb kommentár nélkül tesszük azt közzé saját oldalunkon. Személyesebbé válhat a poszt, ha kiegészítjük egy-két gondolattal, melyben azt emeljük ki, miért vagyunk büszkék erre a dologra, és másokat inspirálandó, a célig vezető útról is szólhatunk pár szót.
3) Egy poszt vagy több poszt?
Mivel számos platform áll rendelkezésünkre életünk fontos pillanatainak megosztására az online térben, és nagyjából fedik egymást a különböző követői táboraink, nem ajánlott minden felületen ugyanazt, ugyanúgy közzétenni egy sikerünkről. Ha például egy oklevélátvételről posztolunk, biztosan készül több felvétel az eseményről. Még ha hivatalos fotóból csak egy áll rendelkezésünkre, készítünk pár szelfit hozzátartozóinkkal. Válogassuk ki, milyen felületre, milyen tartalomtípus kerül, hiszen így követőink sem ugyanazokkal a fotókkal találkoznak a hírfolyamokban.
Az önmagunkról kialakított kép nem csupán a személyes találkozások során sorsdöntő, de a digitális világban sem utolsó szempont. Nézzük meg, mi szerepel rólunk a közösségi média felületeinken: felsoroltuk-e az összes olyan tevékenységet, tanulmányt, munkahelyet, amely referenciaként szolgálhat, amelyekre büszkék vagyunk? A LinkedIn profil manapság már alapelvárásnak számít a munkaerőpiacon, ezért kiemelten fontos, hogy mindig friss és hiteles legyen.
5) Üdv, puszi, pá – Az email-aláírás kiaknázatlan lehetőségei
Nyilvánvalóan fontos, hogyan köszönünk el elektronikus leveleink végén, azonban sokszor elfelejtjük, hogy milyen nagy jelentőséggel bír, mi áll az „Üdvözlettel” után: az alapadataink, úgy, mint a név, telefonszám, email cím, adott esetben cégnév és a cég adatai, valamint mindezek esztétikus és professzionális tálalása az online levélváltás elengedhetetlen összetevője. Ha magánszemélyként a LinkedIn profilunk linkje, vagy ha rendelkezünk vele, a nyilvános blogunk, közösségi média felületeink elérhetősége szerepel a leveleink végén, máris teljesebb képet adhatunk a másiknak önmagunkról, eredményeinkről, kvalitásainkról.
Ha elértünk valamit, legyünk rá büszkék, és osszuk meg azt, hiszen – mint sok minden más – az eredmények valamihez, valakikhez, de legfőképp önmagunkhoz mérten értékelhetők. Ne az elismerésért dolgozzunk, hanem saját céljainkért, és ha sikerrel koronázzuk a törekvéseinket, mutassunk vele példát. A legnagyobb erő az önbecsülés!
A bejegyzés szerzője a kulturális szférában dolgozó kommunikációs szakember, digitális média munkatapasztalattal.
A Formula 1 közvetítését 2016-ban vette át a Liberty Media, azóta több reformot hoztak és hoznak annak érdekében, hogy a versenyeket izgalmasabbá és minél inkább nézőbaráttá tegyék. A verseny a médiavállalat szempontjából nem csak a sportról szól: az F1-et termékként, márkaként kezeli. Két „régi” ikonikus pilóta Fernando Alonsó és Kimi Räikkönen helyzete kérdésessé vált az idei évben. Ekkora nevek esetleges elvesztése nagyban gyengítené a verseny márkaértékét, ráadásul a médiavállalatnak úgy kell egyensúlyt teremtenie a Forma 1 szimbiózisában, hogy sokszor ellentétes érdekek kereszttüzében áll. Miben jelenhet meg a gyengülés, hogyan lehet kompenzálni a veszteséget és egyenesben tartani a márkát?
Mielőtt rátérnénk a sztárpilóták helyzetére, nézzük át egy reformkísérlet történetét.
A nagy csapatok nem kérnek az egyenlő esélyekből
A Liberty Media jelenleg több szempontból is különösen szorult helyzetben van. Igyekeznek szem előtt tartani, hogy a Formula 1-et a nézők éltetik, ugyanakkor ez nem mindig elsődleges szempont számukra. A versenyek akkor izgalmasak, ha kiegyenlített küzdelmeket, nyílt csatákat láthatnak a nézők, viszont az autók közti különbségeket nem lehet kiküszöbölni. A Liberty Media próbált erre irányuló reformokat hozni, de ennek nem fizikai akadályai vannak, hanem üzleti.
A nagy gyári csapatok, így a Mercedes és a Ferrari előnye jelentős a mezőny többi szereplőjéhez képest, mégsem tehetnek ez ellen semmit, mert a két márka pozíciója a versenyben valódi üzleti előnyt és presztízst is jelent. A jó szereplés és a teljesítmény reklámértéke anyagiakban is megmutatkozik, így jóval több pénzt tudnak ezek a csapatok fejlesztésre költeni, ezért járhatnak mások előtt - ezzel pedig bezárult a kör. Ha egyenlő esélyekkel versenyeznének, nem lennének előnyösebb helyzetben, az pedig hatással lenne a márka megítélésére, negatívabb reputációt és kisebb profitot eredményezne. Előfordult, hogy emiatt a Ferrari kilépéssel fenyegetőzött.
Több reformterv irányult arra, hogy a versenyeket izgalmasabbá és szorosabbá tegyék. Például egyszerűsíteni akarták a motorokat, ezzel a teljesítménykülönbségek kevésbé lettek volna markánsak. Ettől az újítástól szorosabb versenyeket vártak, valamint a versenyzők kvalitásai lettek volna elsősorban középpontban. És bár a nézők számára látványosabb versenyeket eredményezett volna, a két nagy gyári csapat tiltakozásával csírájában elfojtotta a kezdeményezést üzleti okokra hivatkozva. Van viszont részeredmény, amit jövőre sikerül megvalósítani: egyszerűsítik néhány helyen az autók aerodinamikai terelőelemeit, így könnyebb lesz előzni.
Húzónevek
Az egyébként is szorult helyzetet mélyítette, hogy Fernando Alonso bejelentette év végi visszavonulását, Kimi Räikkönennek pedig kiadta az útját a nagynevű Ferrari. Mindkét világbajnok versenyzőnek hatalmas szurkolótábora és presztízse van, régóta szerepelnek a Forma 1-ben. Nem véletlen került elő a pletyka, miszerint a Liberty - a veszteséget minimalizálandó - segített Räikkönennek a Forma 1-ben maradni, így kerülhetett a Sauberhez. Alonso ellenben év végén biztosan otthagyja az F1-et, sőt az idei szezon során többször előfordult, hogy negatívan bírálta a szériát. Ilyen esetben a versenyzőket is muszáj "termékként" értelmezni, akik miatt az emberek élőben vagy a tévéképernyők előtt nézik a versenyeket.A pilótáknak hatásuk van a szponzorfelületek értékesítésére, a merchandise termékek eladására, a helyszíni jegyárakra és jegyeladásokra, a médiatartalmak előállítására, egy ilyen kényes helyzetben pedig jelentősen gyengíthetik a Forma 1, mint márka értékét.
Szponzor-konfliktusok
Az érzékeny szimbiózisba beleszólhat a versenyzői utánpótlás és helycserék. A csapatok amikor pilótát igazolnak, nem csak a versenyző kvalitásait veszik figyelembe, hanem annak hátterét is, valamint, hogy milyen szponzorokkal van szerződésben. Részben emiatt marad valószínűleg ülés nélkül a jövő évre a Forma 1 egyik legnagyobb fiatal tehetsége, Esteban Ocon.
Jelenlegi csapatánál, a Force Indiánál húzóember volt tavaly és idén is, a Belga GP-n a 3. pozícióba kvalifikált, nagyon elégedettek vele, csakhogy az istálló új tulajdonoshoz került, aki a fiát, Lance Strollt ültetné a helyére. A másik kocsiban meg meghagyná Sergio Perezt, aki több tíz millió dollár szponzorpénzt fizet a lehetőségért. Oconnak nincs pénze, sosem volt, csak tehetsége.
Egy versenyző értékén rengeteget dobhatnak a jó szponzorkapcsolatok. A csapatnak előnyös, mert a szponzorációs pénzekből szépen tudnak profitálni, még úgy is sokszor megéri, ha emiatt a versenyzőnek több fizetést kell adniuk. A jól szponzorált versenyzők azonban nem mindig azok, akiket a közönség kedvel és szívesen lát a Forma 1-ben.
Fontos a néző, de nem csak neki kell megfelelni
Ezzel tehát a versenyzőpiac, a csapatok, és a szponzorok érzékeny és konfliktusmentesnek nem mondható kapcsolatában a Liberty Media reformjai is felkavarhatják az amúgy is sokszor zavaros vizet. A médiavállalat feladatának hálátlan része, hogy azért felel, hogy az érdeklődők minél inkább élvezzék a versenyeket, és mindezt egy olyan környezetben kell biztosítania, ahol egyébként is rengeteg érdek csap össze. A Formula 1 márkaértékének és presztízsének megőrzése (adott esetben növelése) érdekében rengeteg konszenzusra kényszerül, a jelenlegi speciális helyzetben ráadásul két erős és közkedvelt karakter kérdéses helyzetének kezelése is fennáll. Alonso már biztos nem lesz a versenyzők sorában jövőre, állítása szerint a Forma 1 is egyre kevésbé érdekli, Räikkönen viszont végül két évre aláírt, tehát tőle nem a széria búcsúzik, csak annak élmezőnye.
A Musical.ly nevű közösségi médium ma az egyik legnépszerűbb felület a fiatalok körében. A 16 éves kor alatti aktív médiafogyasztók többsége használja a playback-minivideók gyártására specializálódott applikációt. A bűvös 16. életév fölött viszont az emberek nagy része a fejét vakarja, és értetlenül áll a Musical.ly jelenség előtt. Nehéz ugyanis épkézláb magyarázatot adni arra, hogyan teremtett magának 90 milliós felhasználói közösséget egy alkalmazás, ahol effektekkel teletűzdelt, 5-15 másodperces, zenés klipeket forgathatnak és oszthatnak meg az emberek. A nyilvánosság legfiatalosabb platformjáról a hazai Musical.ly egyik legnépszerűbb alakjával, Schobert Larával beszélgettünk.
A Musical.ly ma talán a legnépszerűbb közösségi médium a 16 évnél fiatalabbak körében, de az ennél idősebb generációk lényegében azt sem tudják, hogy eszik vagy isszák-e ezt az oldalt. Röviden össze tudnád foglalni, hogy mi az Musical.ly?
A Musical.ly egy, a legtöbb okoseszközre letölthető alkalmazás, egyedül számítógépen keresztül elérhetetlen. Igaz ma már nem is Musical.ly-nek hívják, hanem TikTok-nak. A dizájn és a név megváltozott, más nem. Ennek ellenére szinte senki sem használja az új elnevezést, a legtöbben még mindig Musical.ly-nek hívják az applikációt. Az alkalmazáson belül a felhasználók rövid, kreatív playback videókat készíthetnek, melyeket feltölthetnek, megoszthatnak vagy elmenthetnek magunknak. Egy ilyen klip elkészítésénél a nulladik lépés, hogy az ember választ magának egy dalt a hatalmas zenei kínálatból, amivel dolgozni fog. A maximum 15 másodperces videók alatt lehet tátogni, táncolni, egyszóval produkálhatod magad. Ezen felül pedig effektekkel és filterekkel lehet felturbózni a videókat, melyekből régen alig, mostanra viszont számolatlan áll mindenki rendelkezésére.
Valami furcsa oknál fogva a fiatalok elfordultak a Facebooktól, ma már arányaiban jóval kevesebb regisztrálnak közülük ide, mint korábban. Ezzel szemben a Musical.ly oldalon pár kivételtől eltekintve csak velük lehet találkozni. Szerinted mi teszi ennyire vonzóvá ezt az oldalt a számukra és miért fordulnak el legnagyobb közösségi portáltól?
Szerintem a Facebook legnagyobb hátránya, hogy ide alapvetően csak képeket szoktak feltölteni az emberek. A fiataloknak pedig ennél többre volt szükségük az önkifejezéshez, ezért kerestek maguknak egy helyet, ahol videókban is előadhatják magukat. Ezzel a műfajjal szerintem sokkal jobban be tudnak mutatkozni másoknak. Ráadásul a Facebookon a legtöbb szülő már jelen van, a fiatalok pedig egészen egyszerűen nem tudnak, vagy nem akarnak kitárulkozni az édesanyjuk és az édesapjuk előtt.
Te mikor és minek a hatására regisztráltál a Musical.ly-re?
Még mielőtt regisztráltam volna Musical.ly-re, egy nagyon hasonló, Dubsmash nevű alkalmazást használtunk rövid videók készítéséhez. Nagyjából pont ugyanolyan felvételeket lehetett vele forgatni, mint a Musical.ly-vel, csak épp közösségi tér nem volt, mert ott kizárólag magadnak menthetted le a mozgóképet. Aztán nagyjából 3 évvel ezelőtt egy iskolai barátnőm mutatta meg a Musical.ly-t, rögtön látszott, hogy mennyivel könnyebb kezelni és az is, hogy mennyivel több kreatív lehetőség van benne. Annyira megtetszett, hogy szerintem még aznap elhatároztam, hogy váltok és regisztrálok.
A Musical.ly nézettség és lájkok alapján listázza a felhasználókat, ezzel pedig egyfajta versenyhelyzetet teremt a taralomgyártók között. Ez a gyakorlat egyedülálló, hiszen még csak hasonló listákkal sem találkozunk a többi közösségi oldalon. Szerinted ez jó ötlet? Nem lehet, hogy a listán elfoglalt hely frusztrációt okoz a fiataloknak?
A Musical.ly évekig rangsorolta a felhasználókat nézettség és lájkok szerint, volt külön magyar és nemzetközi lista is. Ez a rendszer viszont egy ideje megszűnt, már nincsen tételesen felsorolva, hogy ki mennyi szívecskét gyűjtött össze. Én sosem vágytam rá, hogy felkerüljek erre a listára, bár valóban jó érzés volt az első helyen állni. Ezt minden esetben meg is köszöntem a rajongóimnak, mert jó volt az élre törni, de soha nem esett rosszul, hogy nem vagyok rajta. Persze voltak olyan ismerőseim, akiknél kiverte biztosítékot, hogy egyik napról a másikra hátrébb csúsztak a listán. Ilyenkor általában sokkal több videót gyártottak le 24 óra leforgása alatt, hogy újra elfoglalhassák a régi helyüket.
Milyen érzés volt Magyarország legnépszerűbb Musical.ly-sének lenni?
Amikor rövid időn belül többször is az élen álltam, akkor bele voltam őrülve a Musical.ly-be. Jó érzéssel töltött el a videók gyártása, mindig jöttek új és kreatív ötletek. Szerintem látszott a videóimon, hogy élvezettel készítettem őket, és végsősoron szerintem ez vonzotta be azt a sok lájkot, amivel a csúcsra értem.
Van olyan, hogy tehetséges Musical.ly-s? Mi kell ahhoz, hogy valakinek rengeteg megtekintése legyen?
A videók elkészítése igényel valamiféle készséget és kreativitást, ezért biztos, hogy van tehetséges, kevésbé tehetséges és tehetségtelen Musical.ly-s is. Hogy pontosan mi kell sikerhez, azt nem tudom, de a sok lájkos csúcs-felhasználók már nem csupán a Musical.ly adta lehetőségekre támaszkodnak, hanem más szerkesztő programokkal vágják meg a videóikat, mint például az IMovie. Aztán az így megszerkesztett videokat – melyek már kvázi hollywoodi effektekkel vannak felturbózva – importálják vissza Musical.ly-be, mintha ott készültek volna. Ezzel a praktikával a siker garantált, bár én sose próbáltam ki, mert ez már elég beteg szerintem…
Vélt vagy valós félelmek alapján édesapád nem engedte, hogy Facebook fiókot csinálj magadnak. Mitől féltett?
Nagyjából 2 éve már édesapámnak sincs ellenére, hogy Facebook-om legyen, igaz azóta sincs, egyszerűen nincs rá szükségem. A 2 évvel ezelőtti időszakban viszont nem csak a Facebookot, hanem az Intagramot sem engedte, valószínűleg féltettek a nyilvánosságtól és az emberektől.
Ezek a veszélyek Musical.ly-n nem fenyegetnek?
Musical.ly-t nem ismerték, ezért erre nem vonatkozott a tiltás, legalábbis közvetlenül biztosan nem, így belevágtam. Persze az jó kérdés, hogy mitől lenne más ez, mint a többi közösségi média. Itt is ugyanúgy megtalálhattak volna az őrültek, de szerencsére nem így történt.
A nyilvánosság több éves kizárása után a közelmúltban az Instagram fiókodat mindenki számára elérhetővé tetted. Miért tártad ki ország világ előtt a hétköznapjaidat?
A megnyitást nem előzte meg semmilyen konkrétum, egyik reggel úgy döntöttem, hogy eljött a nyilvános fiók ideje. Láttam, hogy a zárkörű fiókomat sokan akarják bekövetni, több ezren kérvényezték, hogy láthassanak. A legfontosabb ok, amiért megnyitottam, az a nagy érdeklődés volt. Persze ekkor már a szüleim sem tiltották, sőt, érezhetően szerették volna, hogy beszálljak a családi bizniszbe és segítsek reklámozni bizonyos termékeiket.
Az Instagram követőid számát (116 K*) elnézve akár komoly influenceres karriert is indíthatnál. Kerestek már meg marketingajánlattal nagy cégek? Mire bólintasz rá és mire nem?
Nagyon sok cég megkeresett már, de közvetlenül nem én kezelem ezeket az ajánlatokat, hanem édesapám. Ő dönt arról, hogy mi a komoly lehetőség. Persze megbeszéljük minden visszaigazolás előtt, hogy vállalom-e a dolgot. Néha anyukám is beleszól a dologba, bár ez inkább apu terepe – a lényeg, hogy abszolút családon belül hozzuk meg ezeket a döntéseket.
Egyre több közös munkát vállalsz a szüleiddel: együtt szerepeltek plakátokon és Update boltokat is nyitottatok meg már közösen, ahova a rajongóidat is bevonzottad a céltudatos kampányaiddal. Milyen a közös munka a szülőkkel? Milyen érzés, hogy aktív szereplője lettél a családi vállalkozásnak?
Korábban sose gondoltam volna, hogy részese leszek az Update univerzumnak, és ha tehetném, most is inkább a háttérbe húzódnék. Persze ez nem választás kérdése, és ha már beleszülettem ebbe, akkor kötelességemnek érzem, hogy segítsek. A szüleim országosan ismert emberek, így nem igazán volt beleszólásom abba, hogy én is ismertségre tegyek szert és aktív részt vállaljak a családi vállalkozásban. Persze nem bánom, hogy így alakult, végső soron jó velük a közös munka. Viszont a jövőben szeretnék tőlük teljesen függetlenedni, a magam útját akarom járni, lehetőleg önerőből.
Eltölteni egy éjszakát az IKEA-ban, időjárás-szimuláló kamrákban tesztelni sportfelszereléseket vagy életnagyságú telefonos játékkal játszani. Néha a marketingesek egészen különös módon reklámozzák a termékeket, ebből mutatunk most egy válogatást.
Az „engagement marketing”egy olyan stratégia, amely közvetlenül próbálja meg bevonni a vásárlókat a brand életébe, ezzel bátorítva a vevők részvételét a márka építésében. Ez a marketing fogás tehát nem pusztán passzív befogadóként tekint a vásárlókra, mert aktív résztvevőkként visszajelzéseivel ők is képesek formálni a brandet és szorosabb kapcsolatot kialakítani azzal. Ilyen ötletekből állítottunk össze egy tízes válogatást és hoztunk még egy félig-meddig kivételnek számító érdekességet abból az alkalomból, hogy közeledik a Halloween.
1. Egy éjszaka az IKEA-ban
Ki ne szeretne az IKEA-ban tölteni egy estét? Az Egyesült Királyság Essex-i üzletében 100 ember álmát váltották valóra egy ilyen éjszakával. A történet egy 100 000 fős Facebook csoporttal indult, akik közül 100 szerencsés kiválasztottat megvendégelt a bútoráruház. A győztesek manikűrt és masszázst is kaptak a boltban, az esti mesét pedig egy valóságshow sztár olvasta fel nekik. Aztán mindenki nyugovóra tért a frissen megvetett IKEA ágyakban.
2. Amikor a kevesebb néha több
2013-ban a Milka csokoládé 10 millió franciaországi vásárlójának kellemetlen/kellemes meglepetésben volt részük, amikor kibontották édességük csomagolását. A táblából ugyanis egyetlen kocka hiányzott, ami nem gyártási hiba miatt, hanem „Az utolsó darab” kampány részeként maradt ki a csomagból. A cég ezzel szerette volna népszerűsíteni „Merj gyengéd lenni!” szlogenjét, aminek a lényege, hogy egy oldalra regisztrálva a – sokak szerint legfinomabb– utolsó csokikockát el tudták küldeni szerettüknek.
3. Mi tudjuk, mi az izgalom!
A TNT televíziós csatorna 2012-ben rajtolt Belgiumban és ebből az alkalomból apró zűrzavart hoztak egy kisváros életébe. A csendes község egyik terén felállítottak egy asztalt, rajta egy gombbal és ezzel a felirattal: „Nyomd meg egy kis izgalomért!” A vállalkozó szelleműeknek ebben volt része:
A videó önmagáért beszél, indulása óta majdnem 56 millióan látták.
4. Teszteld a ruhát a fagypont alatt!
Az európai sportszergyártó, a Globetrotter, ruhái tesztelésére állított fel különböző szélsőséges időjárást szimuláló kamrákat. A vásárlók beöltözhetnek a cég által kínált kabátokba és nadrágokba, majd belépve ezekbe a helyiségekbe esőzésben és orkánerejű szélben, vagy esetleg fagypont alatti hőmérsékleten próbálhatják ki az sportöltözékek megbízhatóságát.
Hogyan lehetne bizonyítja, hogy a Lay’s a legkívánatosabb chips Tajvanon? A cég úgy gondolta kombinálja a szégyenlős tajvani mentalitást a markoló automaták bosszantó világával és létrehozta az emberi markológépet. A kampány során felállítottak egy hatalmas markolót, amibe bekötötték a bátor jelentkezőket és beleengedték egy nagy halom chipsbe. Az önkéntes jutalomként egy nagy adag Lay’s chips-szel térhetett haza.
6. Három perc a döntőre!
Chile fővárosában a Heineken a 2014-es UEFA Bajnokok Ligája döntőjére ajánlott fel jegyeket egy élelmiszerboltban felállított standnál. Akik szerettek volna eljutni a Lisszabonban megrendezett döntőre, lehetőséget kaptak erre, ha sikerül megtalálniuk a félbetépett jegyek másik felének gazdáját. Erre három perc állt a rendelkezésükre, mindössze annyi információt kaptak, hogy a kilences szám lesz a segítségükre. A jegyre vágyó résztvevők pedig őrült rohanásba kezdtek, hátha megtalálják a jegy másik felét birtokló személyt.
7. Sherlock Holmes és James Bond egy bőröndben
A British Airways és a Visit Britain közös marketingfogásként egy hatalmas brit zászlóval feldíszített bőröndöt állított ki Moszkva egyik bevásárlóközpontjában. Aztán egyszer csak a bőrönd kinyílt, miközben a hangosbemondó megszólalt: „A British Airways BA232-es londoni járatához a beszállás befejeződik. Kérjük, az utasok fáradjanak a kapukhoz!” A megjelenő légi utaskísérő felkészült az utasok fogadására, akik azonnal megjelentek. A közeli padokról felpattant egy skót dudás zenész, akit Shelock Holmes és Dr. Watson követett. Fényképészek ostroma közben csatlakozott hozzájuk a The Beatles, majd Mary Poppins, Erzsébet királynő, és végül a 007-es ügynök is megérkezett egy kötélről ereszkedve. Miután a kapitány és a légi utaskísérők is beszálltak, megjelent a felirat: „Várjuk Önöket Nagy-Britanniában!”
8. BMW Flash Projection
A BMW többször rukkolt már elő meglepő marketing ötletekkel, ezek közé tartozott a 2010-es Flash Projection kampány is, ahol a BMW új motorját reklámozták. Az ötlet alapja az volt, mint pl. amikor a Napba nézve, majd utána becsukva a szemünket, annak sziluettjét fehér korongként még mindig magunk előtt látjuk. A nézőknek levetített reklám közben ártalmatlan, ám erős fényfelvillanásokkal bombázták a nézőket, majd miután a résztvevők behunyták a szemüket, megjelent előttük a BMW felirat.
9. #EztMérdLe
A Lean Cousine nevű húsmentes és 70%-ban organikus összetevőkből fagyasztott készételeket előállító cég egy új ötlettel állt elő 2015-ben. A kampány a #WeighThis (#EztMérdLe) nevet kapta, amely során a New York-i Grand Central Station-ön felállított falra mérlegeket lehetett felakasztani. Megkérték az arra járó nőket – a brand fő célcsoportját –, hogy a súlymérés helyett inkább azt gondolják át, miben szeretnék, ha megmérnék teljesítményüket. Az így született válaszokat egy grafikus megörökítette a mérlegeken, amiket aztán kitettek a falra.
10. Valósághű Angry Birds
A spanyolországi T-Mobile, Barcelona egyik terén felállított egy standot, amelynél az emberek kipróbálhattak egy új telefont és az Angry Birds játékot. A téren felállított installáció olyan volt, mintha csak a telefon képernyőjének kinagyított verziója lenne. Ám amikor kilőtték a madarakat a csúzliból, a játék megelevenedett és egy hatalmas Angry Bird-formájú labda repült ki a dobozból, ledöntve a felállított oszlopokat. A játék kipróbálásra és megnézésére több száz ember gyűlt össze, akik aztán együtt élvezték a programot.
+1. Ízek temetője
A Ben & Jerry’s jégkrémgyártó cég egyedi módot választott arra, hogy elbúcsúzzon visszavont jégkrémjeitől: eltemette őket. A Flavor Graveyard („Ízek temetője”) 1997-ben nyitotta meg kapuit a nyilvánosság előtt és összesen 31 íz találta meg itt végső „nyughelyét”. Saját sírkövük van, amelyre rövid sírfeliratok is kerülnek, a Cukor-bonbon fejfáján például ez áll: „Fejünkben forgott, álmunkban táncolt, de nem bizonyult elég jónak a fagylaltok között”. (Sugar-plum: "It swirled in our heads, it danced in our dreams, it proved not to be though, the best of ice creams.”)
Az év eleje óta zajlik a vita az Egyesült Államokban a laborban előállított húskészítmények elnevezéséről, amikor is az egyik prominens marhatenyésztéssel foglalkozó szervezet petíciót indít azért, hogy ne lehessen húsnak nevezni azt, ami nem hús. Szerintük hús csak az lehet, ami a felnevelt, aztán lemészárolt állattól származik. De mire fel a definíciós háborúskodás? A laborhús is úgy végzi majd, mint a növényi tejekitalok?
“Eh, mi a név?”
Ausztráliában hasonló viaskodásnak lehetünk tanúi, mint az Egyesült Államokban, ahol a jelenlegi jogszabály szerint hús nem lehet az, amit egy magzatból közvetlenül állítanak elő. Fontos tudni, hogy a laborhús márpedig így készül (egészen pontosan magzati borjúsavóból). Ennek ellenére szükségét érzik a definíciós határvonalak élesebbé tételének. A tiltakozók szerint a helyes elnevezés laborban előállított fehérje kellene, hogy legyen.
A Lehetetlen Burger: úgy "vérzik", mint az igazi
Nem meglepő, hogy a haszonállatok tenyésztésével foglalkozó embereket a címkézési háborúban a gazdasági hátrányok visszaszorítása vezérli, tudniillik a növényi étrend (és az ezen túlmutató veganizmus) előretörésével a laborhús gondolata egyre inkább foglalkoztatja az embereket. A laborhús mellett kampányolók úgy érvelnek, hogy élő változatával ellentétben az nem tartalmaz antibiotikumokat vagy különböző kórokozókat, amelyek negatív hatása egyre nagyobb egészségügyi és gazdasági problémává válik. A tiszta hús továbbá fenntarthatósági és környezetvédelmi szempontból is előnyösebb. Az elnevezés pedig azáltal válik jogossá, hogy a késztermékek molekuláris szinten azonosak. Nélküle viszont félő, hogy hamvába holt ötlet marad a tiszta hús koncepciója.
Franciaországban már lemeccselték a címkéket. Náluk nemcsak a laborban előállított készítmények húsnak nevezését tiltották be, már a növényi eredetű "tejtermékeket" sem lehet tejnek hívni, sőt tiltottnak minősül a bacon és a kolbász címkézés is a kizárólag növényi összetevőkből álló termékeken.
Meg kell hagyni, hogy a tiszta hús, ahogyan azt a legtöbbször előállítják, kizárólag izomsejtekből készül, nem pedig zsír- és vérsejtekből. A különböző húsféleségekhez pedig ezek kombinációjára van szükség, továbbá szín- és ízfokozókra, hogy az végül olyan legyen, mint a tradicionális körülmények között lemészárolt verziója (igen, tényleg a slaughtered szót használják). A kutatók reményei szerint a forgalomba kerülésig még inkább valósághű hússzerű készítményt fognak tudni előállítani.
Fehér ital és a kávédba teszed. Mi az? Hát, nem tej.
A harc természetesen nem áll meg a húsok háza táján. Az állati és növényi tejek különbsége egyértelműbbnek tűnik, de a háborúskodás ezen a téren is évtizedek óta zajlik. Végtére hogyan is fejnénk meg egy szójababot vagy egy kókuszt? Esetleg egy mandulát vagy egy kesudiót? A rizst meg a zabot aztán pláne hagyjuk! Az amerikai szabályozó szerveket eddig nem zavarta az elnevezés, ugyanis a használatbeli hasonlóságok magukért beszélnek. Aztán lecsapott a tejipar. A sokmilliárd dolláros tejipar arra hivatkozott, hogy a növényi tejek táplálkozási profilja eltérő, így ne profitáljanak már a tej “brandjéből”, és ne próbálják megtéveszteni a vásárlókat. Válaszul a növényitej-pártiak az állati tejek sokféleségével érveltek (pl. zsírszázalékot vagy ízesítést tekintve), tudniillik a táplálkozási profil egységessége már az állati eredetű termékek esetében sem állja meg a helyét. (Arról nem is beszélve, hogy a tej hivatalos definíciójában egészséges tehenek származékaként nevezik meg az italt…)
Margarin reklám: "El sem hiszem, hogy nem vaj!"
A legmókásabb talán a karfiol steak esete. Kritika érte, mondván miért is akarnánk egy zöldséget húsfélének titulálni, amikor az a név nélkül is képes csábítóan finom lenni?!
Hogy mennyiben sikerül-e kiszorítania a piacról a laborhúsnak tradicionális verzióját, a jövő zenéje - és talán inkább technológiai, mintsem etikai kérdése.
A WWF a világ legnagyobb természetvédelmi szervezete, az ikonikus panda logót rengetegen ismerik. Az élővilág megmentéséért folytatott küzdelmükben a nyilvánosság nagy szerepet kap: a célközönség megszólításának eszközeiről és ezek hatékonyságáról Antal Alexát, a WWF Magyarország kommunikációs vezetőjét és Joó Zsófiát, a szervezet digitális kommunikációs munkatársát kérdeztem.
Hogy látjátok a kommunikáció szerepét a természetvédelemben?
A: Egy nagy és egyre növekvő, többirányú területnek. Egyfelől azt gondolom, hogy a civil szervezeteknek itthon is sokkal profibb kommunikációra van szükségük azért, mert részben adománygyűjtésből élnek. Nyilván vannak pályázati forrásaik is, de az olyan nyugati országokban, mint Németország vagy Hollandia, a magánadományozók tartják fenn a legértékesebb programokat. Itthon is ez lenne a cél, mert ez viszonylag hatékony működést enged a szervezetnek. A projekt pályázatokból befolyó összegeket ugyanis csak az adott projektre lehet elkölteni, de ha közben felmerül egy új helyzet, melyet szeretnénk kivizsgálni, azt a felajánlásokból tudjuk finanszírozni. Ezért fontos, hogy az adományozás trendi legyen. A szervezet brand ismertsége és pozícionálása ezért is lényeges kérdés. A kommunikáció másik feladata a viselkedésváltozás elérése: ezen a területen az egyik fontos célkitűzésünk a fenntartható életmód elterjesztése.
Antal Alexa, a WWF Magyarország kommunikációs vezetője
Milyen típusú kampányaitok vannak?
A: Kétféle nagy kampánytípusunk van. Az egyik az előbb említett viselkedésváltoztatást célozza, ebben benne van az adományozás, a figyelemfelkeltés és a tudatosság növelése. A másik valamilyen policy megváltoztatását célozza, például amikor egy adott törvény vagy intézkedési terv nem megfelelő. Ezek célzott természetvédelmi kampányok, de a széleskörű kommunikáció is szerepet kap bennük. Azt látom, hogy főleg a kelet-európai országokban fontos a médiához és az emberekhez fordulni, nélkülük a legtöbb ilyen kezdeményezést elveszítenénk, mert a gazdasági érdek rövidtávon esetleg mást diktál.
Mi határozza meg a kommunikációs stratégiátokat?
A: Az arculatot nagyjából meghatározza a nemzetközi szervezet, de ahogy a természetvédelmi stratégia is helyi viszonyokra épül, úgy a kommunikációs is. Éppen ezért az arculat és a brand perception is országonként eltérő lehet. Azt gondolom, hogy az alapértékeket fontos lenne megtartani. Van olyan ország, ahol ezeket csak ímmel-ámmal követik, és mondjuk kicsit radikálisabb irányba viszik a szervezetet, de ott erre van szükség. Ki kell mondani, hogy minden szervezetnek megvan a maga stílusa, minden közeg más, ezekhez mérten tud transzformálódni az arculat.
Van kedvenc kommunikációs kampányotok?
A: Bár ez inkább film, de nagyon tetszett a We are all connected, amiben osztott képernyővel látjuk az emberek otthonait és az állatokat, a párhuzamot az emberi és az állati viselkedés között. Illetve a Paperworld videónkból vágott, szintén We are all connected névre hallgató verziót is szeretem, ami Cannes-ban Bronz Oroszlán-díjat is nyert.
Zs: Számomra minden idők kedvenc kampánya a Designed by Nature volt. Ezt a kreatív partnerünkkel együtt hoztuk össze, miután a gördeszkás srácok megkerestek bennünket azzal, hogy támogatni szeretnének. Majdnem nulla költsége volt, és ahhoz képest körülbelül 16 milliós elérése, ami elég jó. Tíz kezeletlen falapot beadtunk a Budakeszi Vadaspark medvéinek, három apró darabokban jött ki, a többit sikerült visszaszereznünk, és azokból a partnerünk elkészítette a gördeszkákat. Nagyon látványosak lettek. Online aukción lehetett rájuk licitálni, a médiában és Facebookon is jól futott a kampány. A befolyt összegből természetesen a közreműködő medve "művészek" is kaptak.
Együttműködtök más, országos szervezetekkel?
A: Igen, mivel a természetvédelmi programjaink között is sok a határon átívelő, így a kommunikációban is van együttműködés. Éppen most van előkészítés alatt egy regionális, fenntartható életmódot népszerűsítő projekt, amit több országgal közösen csinálunk.
Hogy döntitek el, hogy a nemzetközi kreatív tartalmak közül mi jelenjen meg itthon?
Zs: Ezek között válogathatunk. A globális networknek pont az a lényege, hogy az anyagok kb. 98%-át félszabad felhasználásra mi is megkapjuk szerkeszthető fájlok formájában, ezekhez teszünk magyar feliratot és kész. Ha valami megtetszik, és illeszkedik a céljainkhoz, akkor azt átvesszük: a We are all connected például nálunk is népszerű lett. A fajok is válogatási szempontot jelentenek: a nemzetközi szinten "ikonikus" WWF védelem alatt álló állatokkal - például a tigrissel, elefánttal, orrszarvúval - itthon kicsit nehezebb kampányolni. De panda nélkül nálunk sincs élet. Szerintem Magyarországon sokkal szexibb fajok vannak, de a barna medve, hiúz és farkas trió megmentésére annyira sokan még nem ugranak.
Egy világ, ahol nincs rasszizmus, nemi megkülönböztetés és minden tökéletes. Legalábbis látszólag. Az HBO Itt és mostcímű új sorozata a tökéletes liberalizmust, az emberek közötti maximális egyensúlyt keresi több-kevesebb sikerrel.
A bejegyzés spoilereket tartalmaz.
Alan Ball, a Sírhant művekés a True blood – Inni és élni hagyni című sorozatok producere most is kitett magáért. Az Itt és most egy multikulturális, portlandi család életébe enged betekintést, ahol Audrey (Holly Hunter) és Greg (Tim Robbins) egy különleges családmodellel kísérleteznek. A házaspárnak 4 felnőtt gyermeke van, akik közül csak a legfiatalabb, a 18 éves Kristen (Sosie Bacon) a sajátjuk biológiailag is. Örökbe fogadták a libériai Ashley-t (Jerrika Hinton), a vietnámi Duc-ot (Raymond Lee), valamint a kolumbiai Ramont (Daniel Zovatto). A gyermekek mind más rasszhoz tartoznak, látszólag teljesen különbözőek,azonban van közöttük egy nagy hasonlóság: mindannyiójukat nehéz élethelyzetből, betegségből vagy éhínségből emelte ki és mentette meg az örökbefogadás.
A sorozat készítői még tovább fűszerezték a hátteret, így nem csak a karakterek származása sokszínű, hanem az életvitelük, szexuális irányultságuk is: Ramon homoszexuális, Duc saját elhatározásból önmegtartóztató. De megjelenik a sorozatban a transzneműség, a felelőtlenül elveszített szüzesség, a prostituáltak, ugyanakkor a boldog szerelemmel átitatott szexuális aktus is - különböző és azonos nemű emberek között egyaránt.
Kísért a származás
Az Itt és most világában látszólag minden tökéletes, hatalmas az elfogadás és nincsenek tabuk. De csak látszólag. A főszereplő házaspár családmodellje bár újító és családon belül tényleg nincs nemi vagy faji megkülönböztetés, mégis a 21. század Amerikájában játszódik, így a környezet nem ennyire elfogadó. Amikor a fekete Ashley és a fehér testvére, Kristen tesznek egy rövid látogatást a rendőrségen, egy apró utcai verekedés miatt, egyből érződik, hogy a hatalom szerint kinek, hol a helye. Míg a 18 körüli fehér lány számára ez szinte móka, mert a rendőrnő sem veszi komolyan a kihallgatását és motozását, addig a sikeres, felnőtt fekete nőnek mindez egy megalázó procedúrává válik, ráadásul megvádolják azzal, hogy a drága kiegészítői lopottak.
Ashley valószínűleg már korábban is megtapasztalta a diszkriminációt, mert azon dolgozik, hogy elrejtse környezete elől énjének bizonyos részeit, ezért is változtatta meg nevét a legtipikusabb amerikai keresztnévre, és ezért hord (eleinte) parókát, eltakarva ezzel göndör, fekete fürtjeit. Kiderül, hogy anyja gyerekkorában igyekezett gondoskodni arról, hogy megismerje és gyakorolja a származásához kapcsolódó szokásokat, Ashley azonban inkább a beilleszkedést, asszimilálódást választotta - a rejtőzködés árán is.
A sorozat karakterei ugyan teljesen emberiek és részről részre többet tudunk meg róluk, mégsem tudjuk hova tenni őket. A szereplők egész egyszerűen nem bekategorizálhatók, nem lehet megválaszolni, hogy jók vagy rosszak. Van, hogy olyat tesznek, ami elsőre elítélendőnek tűnik, de amint jobban megismerjük a hátterüket, cselekedeteik miértjét, már nem lehet rájuk tiszta szívvel haragudni. Erre tökéletes példa Ashley, aki sikeres üzletasszony, szerető, gondoskodó testvér, mégis borzalmas anya és még borzasztóbb feleség.
De Duc-ot is említhetjük, aki hajkurássza a tökéletességet, mégis egyre mélyebb szánalom foghatja el a nézőket vele kapcsolatban, pedig az élete összes területén sikeres: life coachként pácienseinek ad életvezetési tanácsokat (akik imádják ezért), online csatornáin folyamatosan nő követőinek száma, könyvét hamarosan kiadják, sikeres sportoló és látszólag mindene megvan. Saját, prostituált anyjának képét azonban nem képes kiűzni gondolataiból, folyamatosan kísértik és megmérgezik magánéletét.Nem véletlenül választotta az önkéntes cölibátust: korábbi hedonista, az Így jártam anyátokkal Barney Stinsonjához hasonló életmódja tönkretette tovább rontotta önmegítélését.
Különlegességek az egyszerűségben
Kristen talán az egyik legérdekesebb karakter. A lánynak semmilyen faji vagy nemi diszkriminációval nem kell megküzdenie, mégsem érzi jól magát a bőrében. Családjában, ahol minden testvére különleges, ő a fehér lány, akinek tényleg mindene megvan. Pont azért küzd hatalmas önértékelési zavarokkal, folyamatosan tartozni akar valahova, de egész egyszerűen nem találja a helyét.Számos szerepet kipróbál, de azoknak nem is érzi meg súlyát - mert mindent valós veszély és elköteleződés nélkül tehet meg.
Ramon kivétel az Itt és most szereplői között. Végigkövethetjük szerelmi életét, párkapcsolata még azokban is megértést szülhet, akik kevésbé fogadják el a homoszexualitást. Nem hajkurássza a tökéletességet, és nem is küzd önértékelési zavarokkal: az ő mindennapjait a látomásai zavarják meg, melyek veszélyt jelentenek felfelé ívelő karrierjére (saját videójátékainak grafikusa és programozója egyben).
Az első részekben a látomások kezdetébe csöppen bele a néző: a család életét is ezeken a különös, misztikus szálon keresztül ismerjük meg. A víziók okáról teljesen eltérően vélekedik a szülők és a testvérek: a nevelőanyja például félti őt és mentális problémákra gyanakszik, de Ramon állítja, hogy nem őrült meg, hanem kiválasztottnak érzi magát valamilyen felsőbb erőtől. A véleményeltérés folyamatos konfliktusokhoz vezet, ami a környezetükre is egyre jobban kihat. Ezeknek a konfliktusoknak a feldolgozása aztán háttérbe is szorítja a misztikus, spirituális vonalat, olyannyira, hogy végül körülbelül öt mondatban összefoglalhatóvá válik ez az egész évadnyi, sok szempontból izgalmas és különleges, rejtélyekkel teli szál.
Amerika itt és most
A sorozatból rövid idő alatt megismerjük, hogy ki milyen személyiségjegyekkel rendelkezik és ki milyen nehézségekkel küzd. Az első két rész tökéletesen ábrázolja azt a világot, ahol a szereplők újra és újra felhozzák, hogy az „itt és most”-ban kell élni. Ők azonban mégsem ezt teszik.
A 21. századi Egyesült Államok közel sem annyira befogadó, mint amennyire a sorozat állítja, és szép lassan a sorozat is lerombolja saját ideáit: a tökéletesen liberális család darabjaira hullik szét, mert nem lehet annyira egyszerű és nagyszerű minden, mint amennyire szeretnék. Audrey, az anya nem képes észrevenni azt, hogy haladó gondolkodása és határokat átívelő elfogadása köszönő viszonyban sincs a társadalom jelenlegi normáival. Megértést próbál szülni a társadalomban, de minden lépésével csak egyre nagyobb bajt okoz: például, az iskolai megkülönböztetés ellen harcolva beszél a diákokkal, interjút készítenek vele a helyi televízióba, de mindenki csak kiforgatja szavait, így pont az ellenkező hatást éri el.
A sorozat arra mutat rá, hogy a csoportnyomás és a társadalmi elvárások nem segítik elő egy ennyire multikulturális család gondtalan életét. Az anya folyamatos, tökéletesség iráni vágya ráadásul az egész családból valamilyen ellenreakciót váltott ki - így úgy tűnik, hogy a családjának is ártott azzal, hogy nem vette figyelembe a társadalmi paramétereket, túlzásokba esett idealisztikus nézeteivel, és nem készítette fel őket a valóságra. A sorozat ugyanakkor nem azt mutatja be, hogy a családot magát elítéli a társadalom, de nem rejti véka alá azt, hogy egyéni szinten mindannyiuknak megkülönböztetésben van része. Végül az egységük belülről bomlik szét: egyrészt a tökéletességnek való megfelelés kényszere alatt, másrészt. mert a társadalmi nyomást mind más-más módon kezelik.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy mi is a széria mondanivalója. A nemi és faji megkülönböztetés ma már sok országban elítélendőnek számít, azonban még bőven vannak olyanok, akiknek ez a tény nem változtatott a hozzáállásán a más rasszhoz tartozó, homoszexuális, transzszexuális vagy aszexuális emberekkel kapcsolatban. A képernyőn egy olyan - egyesek szerint nem mindennapi, mások szerint polgárpukkasztó - családot látunk, aki az anya irányításával próbálnak ellentmondani ennek a ténynek. Végig ott lebeg a kérdés, hogy mit tehet az, aki szembe akar szállni a diszkriminációval? A különleges családmodellel és a radikális lépésekkel jó példát mutat, vagy ezzel csak elrettent másokat, és tovább gerjeszti a problémákat?
Azoknak, akik csupán szórakozás céljából választják a sorozatnézést, valószínűleg nem fog tetszeni az Itt és most, mert nincs benne elég cselekmény. A családi, iskolai, munkahelyi drámák és azok feldolgozása, valamint a fel-fel bukkanó misztikus vonal korántsem annyira izgalmas, mint a sorozat mondanivalója. A cél úgy tűnik az, hogy a nézők elgondolkodjanak arról, hogy hogyan is lehet szembeszállni a diszkrimináció különböző fajtáival, továbbá, hogy ez vajon megoldható-e anélkül, hogy az ember ne tegye ki magát és szeretteit plusz fájdalomnak, és lelki sérüléseknek.
A bejegyzés szerzője Arany Zsófia, a BME KomMédia alapszakos hallgatója.
Hogy kerül valaki Miskolcról egy new york-i botanikus kert gyakornoki programjába, majd a szeptember tizenegyedikei terrortámadás tudósítói közé? Mi kell ahhoz, hogy aztán a YouTube magyar élharcosává váljon? Mit gondol a podcastek hazai jövőjéről? Zsiros László Róbert általában az aktuális Szertár projektekről nyilatkozik, de nekünk az alkotói karrierjéről és gondolkodásmódjáról is mesélt.
Hogyan lett belőled videós úgy, hogy sosem tanultál ilyesmit?
Az tény, hogy ilyen területen nincs diplomám, viszont – és ez most lehet, nyálas lesz – volt egy gimnáziumi tanárom, aki sokat tett azért, hogy elkezdjen érdekelni a kommunikáció. Filmklubokat, és egy csomó minden mást szervezetett, ezek az alkalmak a mai napig meghatározóak a számomra. Azért mondtam, hogy nyálas lesz, mert még sosem jelentettem ki, hogy mekkora hatással volt rám mindez, de attól még így van. Középiskolában volt még egy diákújságíró tanfolyam is, amin részt vettem – az borzalmas volt. Aztán 18 éves koromban felajánlották, hogy menjek el egy miskolci kábelrádióba, ami azóta rég megszűnt. Várostörténeti témákat dolgoztam fel, volt vendégem a miskolci csillagvizsgálóból, hívtam meg baseballedzőt, próbáltam érdekes embereket megkeresni, de aztán ezt abbahagytam. A műsor jó volt, csak nem illett oda. (Nevet) Ez, ha úgy vesszük, kudarc volt.
De mégsem ez volt az utolsó állomás a rádiós karrieredben.
A rádiós vonal akkor jött vissza, amikor már csináltam a Szertár videókat és egy ismeretterjesztő műsorból megkerestek, hogy interjút szeretnének készíteni velem. Így kerültem kapcsolatba a Klubrádióval. Emlékszem, akkor a Csodák Palotájában dolgoztam és úgy időzítettem az ebédidőmet, hogy az élő telefonos interjúnál ki tudjak menni. Leraktam a telefont, de pár másodperc múlva visszahívott az újságíró. Gondoltam, úristen, mi történhetett? Abban az időben rengeteg interjút adtam, mert akkor volt nagyon fent a Szertár, de olyan sosem fordult elő, hogy interjú után rögtön hívtak. Azt kérdezte, hogy nincs-e kedvem vezetni azt a műsort, amiben az imént még vendégként szerepeltem. Én meg úgy voltam vele, hogy miért ne? Ezután már csak akkor vettem búcsút a rádiótól, amikor elköltöztem Portugáliába, de amikor visszajöttem, eszembe jutott, hogy podcast formájában folytathatnám egy hasonló műsorral. Azt a formátumot úgy csinálom, ahogy akarom – illetve nem, mert technikai akadályok azért vannak, de más nincs, ami gátat szabna.
Névjegy: Zsiros László Róbert Miskolcon nőtt fel, majd pedig a Corvinus Egyetem Kertészeti Karán tanult. Levelezőn elvégezte a Miskolci Jogi Egyetemet, majd pedig doktorátust szerzett a mezőgazdasági molekuláris biológia szakterületén. Dolgozott a Klubrádióban, aztán pedig a lisszaboni Ciência Viva-ban, ami a magyar Csodák Palotájához hasonlítható.
Szakmai életének fő projektje a Szertár, amely immáron 10 éve foglalkozik tudományos ismeretterjesztéssel a YouTube-on. A név azonban ma már nem csak a természettudományos videókat takarja, hanem az alapító által szervezett rendezvényeket és programokat is - az évek során önálló brand lett, melyet az iskolások mellett a tanárok és szülők is lelkesen követnek.
Az alapító magát edutainernek vallja, olyan embernek, aki szórakoztatva tanít.
Az egyetemen nemhogy kommunikációt nem tanultál, de még olyat sem, ami ehhez közel áll.
Így van. 1999-ben kezdtem az egyetemet és nagyon utáltam, akkor volt a kitolódott dackorszakom. A Kertészetire mentem, bár egyáltalán nem érdekelt, de oda nem kellett külön tanulnom a felvételire, a pontjaimmal automatikusan felvettek. Viszont másodévesként megnyertem egy gyakornoki ösztöndíjat az Egyesült Államokba, és mivel a mezőgazdasághoz nem értettem, egy new york-i botanikus kertbe kerültem. Hónapokon keresztül amerikai diákokkal voltam egy üvegházban, tök jó közegbe kerültem és a szakmát is megszerettem. Abban az évben volt szeptember 11-e, én pedig többször tudósítottam New York-ból a Sláger Rádiónak. Már nem is tudom, hogy hogy jutottak el hozzám, de egyszer felhívtak és utána helyszíni tudósítóvá váltam.
Más téren is jó lóra tettél annak ideján: akkor kezdtél YouTube tartalmat létrehozni, amikor ez még talán gyerekcipőben sem járt. Honnan jött az ötlet?
A Szertár 2008. március 4-én indult. Akkoriban viszont még nem gondolkodtam azon, hogy a külföldön már bevált formátumok majd itthon is működhetnek. A YouTube valahol a gagyi home-videóktól organikusan fejlődött idáig és közben létrejött egy teljesen új stílus és formátum. Nem arról volt szó, hogy tévés formátumok kerültek át erre a platformra.
Egy olyan platform lett, amely országhatárokon átívelve minden korcsoportbak ugyanazt a kultúrát közvetíti?
Lényegében igen, viszont az Egyesült Államokban korán felismerték azt, hogy a videóban rengeteg marketingpotenciál van. Volt egy amerikai videós, Bre Pettis, aki barkácsolós videókat készített, és nekem ő volt az egyik legnagyobb inspirációm a Szertár indulásakor. Tetszett, hogy a YouTube-ra ennyire egyszerűen lehet feltenni dolgokat. Felállítod a kamerát, megmutatsz pár lépést, elmondod a köztes szöveget, összevágod és kész. Annak idején nem azt néztem, hogy milyen tartalomból lesz eladható termék, hanem a formátumot próbálgattam magamnak. Visszanézve persze indulhattam volna üzleti alapokról is. Visszatérve arra, hogy korán kezdtem: az üzletben szerintem nem az a fontos, hogy te legyél az első, hanem az, hogy a megfelelő időben legyél ott. A lényeg, hogy a piac készen álljon rád.
Megkockáztathatjuk, hogy nem is volt olyan szerencsés ez az early adopter-ség?
Olyan szempontból volt rossz, hogy amikor - nagyon hamar - befutott a Szertár, ami az oktatásban használható kísérletezős videók hiányának volt köszönhető, én marhára nem értettem ahhoz, hogy hogyan kell brandingelni egy ilyen csatornát. A hirdetők pedig szintén nem álltak készen erre. Hiába volt jó néhány videóm nézettsége egyes kábeltévés programokkal is összemérhető, nem tudtam bejutni sehova, mert ezt nem tudtam jól elmondani. Évekkel később, 2012-2013 környékén indult csak a YouTube felfutása Magyarországon, akkor eszméltek a hirdetők, és kialakultak azok a hirdetői modellek, amik a youtuberekre építettek. Ha akkor kezdtem volna, anyagilag sokkal jobb lett volna nekem. De nem bánom. Megtanultam, hogy az időzítésnek jónak kell lennie.
Tehát ha van egy nyerő ötleted, akkor azon akár érdemes 3-5 évet ülni, hogy a piac készen álljon rá?
Nem. Tudni kell azt, hogy hogyan méred egy projekt sikerességét. Ha pénzt akarsz belőle, akkor nem feltétlenül az a lényeg, hogy öt évet üljél rajta, hanem, hogy olyan ötlettel rukkolj elő, amire akkor és ott készen áll a piac. De ha nem a pénz számít, hanem az, hogy eljuss emberekhez, és az, hogy azt csináld, ami téged motivál, akkor meg nem kell várnod vele.
Sokszor halljuk, hogy a multitalentumok korát éljük, vagyis, hogy az tudja a legtöbbet elérni, aki sok mindenhez ért egy kicsit. Szerintem téged ilyennek látnak a nézőid, hallgatóid. Célod volt valaha, hogy a lehető legtöbb területen tegyél szert tudásra?
Van egy PhD-m, ami azt jelzi, hogy egy nagyon szűk területen mozogtam huzamosabb ideig. (Nevet) Ha így vesszük, akkor nem. Egyébként meg igen, és ebben nyilván benne van az, hogy semmihez nem értek olyan mélységben. De nem is ezeket a rétegeket akarom megmutatni, inkább arra szeretnék hangsúlyt fektetni, hogy hogyan tanulsz, értesz meg dolgokat. Nem akarok elmenni olyan irányba, hogy „5 vicces dolog, amit nem tudtál a pókokról”, vagy hasonlók. Ez nekem nem kihívás. Voltak ilyen videóim, valószínűleg még lesznek is, de ez csak annyi, hogy leülsz, összeállítod és kész. Viszont az, hogy hogyan tudsz feldolgozni egy cikket, hogyan érted meg a benne felmerülő kérdéseket, már sokkal több energiát igényel és sokkal élvezetesebb is. Szeretek megtanulni új dolgokat: volt olyan, hogy láttam egy videós átmenetet és egyszerűen nem értettem, hogy hogyan csinálják. Letöltöttem az anyagot, kockáról kockára végigtanulmányoztam. Utána csak azért csináltam egy videót, hogy beletegyem azt az átmenetet. Órákat tököltem ezzel és nagyjából senki nem vette észre, de azt éreztem, hogy de jó, sikerült! Ezek kellenek. És inkább ezekre fektetek hangsúlyt, mint a nagy technikai beruházásokra.
Amire még felfigyeltem, az a spontaneitás, illetve, hogy nem lineárisan haladtál a pályádon, hanem háló-szerűen.
Innen visszatekintve nekem lineáris. Hogyha bármit kiemelsz az életedből, hogy itt egy pötty, ott egy pötty, akkor azokat sokféleképpen össze tudod kötni, de ha visszanézel, akkor egyenes lesz az út. Hiszen lehet, hogy valami irrelevánsnak tűnik visszatekintve, de közben meg olyan képességekkel ruházott fel téged, amit a mai napig használsz. Ezeket én nem láttam 20, 25 és 30 évesen, de most már egyre több mintázatot veszek észre, amik mindenhol ismétlődnek, és ez tök jó. A tanulás mechanizmusa nagyon hasonló, legyen szó nyelvtanulásról, programozásról vagy jégkorongról.
Látsz valamilyen új trendet, ami fel fog futni, változást fog hozni? Például az Instagramon, vagy a Snapchaten is lehetne gyors kísérleteket bemutatni.
37 éves vagyok, nem tudom mi a Snapchat...Jó, csak viccelek. Általában nem platformokban gondolkodom - például a Facebookra nem fogok azért átmenni, mert ott sokkal jobban lehet monetizálni a videókat. Bár gondolkodom rajta, hogy hogyan lehetne mindkét felületre felrakni a dolgokat. A vicces az, hogy az út, amit most bejárok a podcastnél, szinte ugyanaz, mint amit a videókkal csináltam végig. A hirdetők még nem ismerik ezt. Különböző internetes portálokkal tárgyaltam, hogy legyen náluk a műsor, hostolják ők. Végül nem jutottunk dűlőre, ami nem a hírportálok hibája és nem is az enyém, hanem egyszerűen még annyira új a formátum Magyarországon, hogy nem igazán állunk készen erre. Például a bevételek elosztása egy megoldatlan kérdés maradt, amit nem lehetett egy klasszikus felállásba bepakolni. Amerikában nagyon jó üzleti modellek vannak a podcastekre, de a magyarországiak harmatgyengék. Heti 40 órát töltök a videókkal és a podcasttel, ezért elvárom, hogy ha lehet, akkor legyen bevételem is ezekből.
Szerintem 3-4 év múlva, amikor már bárhol elérhető lesz a szélessávú net, és vezetés közben is tudsz majd rádió helyett podcasteket hallgatni, a hirdetők is fel fognak figyelni az ebben rejlő lehetőségekre. A saját táboromban is megfigyeltem, hogy amikor másfél évvel ezelőtt az első felmérést csináltuk, akkor csak elvétve voltak olyanok, akik rádió helyett hallgattak minket, de most már sokan vannak. Ha elmész Hatvanon túl, akkor nem tudsz budapesti rádióadókat fogni, ha viszont azt magaddal tudod vinni, amit szeretnél hallgatni, és nem kell előre letölteni, csak simán streamelni, akkor ez egy tök jó lehetőség és nagy piac is. Már most elkezdhetnék szponzorokat keresni, de ahhoz sok idő kell, ami most a tartalomgyártás mellett nem fér bele.
Akkor a podcast a jövő?
Ahogy azt az egyik Szertáros podcastben Tófalvy Tamás elmondta, nem ez lesz az új fejőstehén. Számomra viszont jelenleg élvezetesebb minden héten leülni beszélgetni valakivel, mint leállítani a kamerát és abba beszélni.
A bejegyzés szerzője Dudás Levente, a BME KomMédia alapképzés hallgatója.
Az idei nyár meglepetése Benedict Cumberbatch sorozatszínészi visszatérése a Showtime Patrick Melrose című ötrészes minisorozatában, ami a keményvonalas drogfüggőségen túl egy sokkoló családi dráma következményeit meséli el, a szerző Edward St. Aubyn önéletrajzi ihletésű regényei alapján. Terítéken a szülői gondviselés teljes hiánya.
A bejegyzés spoilereket tartalmaz.
A történet szerint a súlyos heroin függőséggel küszködő Patrick (Benedict Cumberbatch) egy telefonhívásból értesül apja haláláról, ám a gyászba fordulás és a keserűség helyett a bohém férfi önfeledt kacagásban tör ki. Innentől pedig egy delíriumos utazásnak lehetünk tanúi, amiben a brit elegancia találkozik a tengeren túli gettók, zugárusaival és a sterilnek közel sem mondható fecskendőivel. Az első rész belső monológjainak sodrása és a szétvert hotelszobák képi világa nem véletlenül emlékeztet Terry Gilliam 1998-as Hunter S. Thompson adaptációjára, hiszen a készítők komplett elemeket vettek át a kultikus, Félelem és reszketés Las Vegasban-ból.Csak itt óriás gyíkemberek helyett egy elég bizarr gyerekkori flashbacket kapunk, ahol a Hugo Weaving (Mátrix, V, mint vérbosszú) által megformált apuka karaktere hozza ránk a frászt. Habár tényleges fizikai erőszakot nem látunk a sorozatban, mégis ahogy egyre gyakrabban térünk vissza a gyermekkori képek közé, úgy válik egyre világosabbá, hogy Patrick nem az újgazdag ficsúr mivoltából adódóan nyúlt drogokhoz.
Kegyetlen szülők
Az igazán megdöbbentő háttér a második részből derül ki, ahol Patrick gyerekkorának meghatározó eseményeit követhetjük végig. A csendes és visszahúzódó kisfiú, láthatóan több félelmet érez apja iránt, mint szeretetet, ez a furcsa félelem pedig az egész családra kiterjed. A dolgok akkor kezdenek gyanússá válni, amikor először találkozunk a láthatóan szintén kábítószerfüggő anyuka (Jennifer Jason Leigh) karakterével. Nem értjük, hogy miért akar az ifjú Patrick, de még az anyuka is kiosonni a zongorázó apuka háta mögött. Mindaddig, amíg a baráti körük pletykáiból ki nem derül, hogy az apuka rendszeresen bántalmazza a feleségét és a fiát is. Ráadásul Patrick állandó játszóteréül a családi birtok bedeszkázott kútját választja és már sokszor elképzelte a zuhanást. Tapintható a feszültség a festői szépségű provence-i birtokon, ahol még a személyzet is retteg a ház meghasadt lelkű urától. Hugo Weaving karaktere minden tényleges fizikai bántalmazás látszatát mellőzve, puszta szavakkal és gesztusokkal teremt olyan atmoszférát, amiben bárki elhiszi, hogyrendszeresen erőszakolja a feleségét, de még az ifjú Patricket is. Igen, még a saját fiát is.
Igaz történet a háttérben
A sorozat alapját szolgáló regények a szerző valós traumáit idézi fel és már ezek megírása is egyfajta terápiás gyakorlatként indult. Egy epizód egy könyv történéseit dolgozza fel, Edward St. Aubyn életének különböző szakaszaiból, melyekre mind hatással volt a gyerekként elszenvedett erőszak. Habár irodalmi körökben vegyes kritikát kapott, de az adaptáció mégis nagy sikert aratott a nézőknél, és nem csak a Sherlock rajongóknál.
Benedict Cumberbatch régóta áhított szerepében kétségkívül hitelesen alakítja a traumatizált lelket, aki a züllésbe menekülve próbál felejteni a múltat. Mélyen szeretne felhagyni az önpusztító életmóddal, de az emlékek és a ki nem mondott szavak visszarántják. Patrick jellemfejlődésének legnagyobb akadálya, hogy egy ominózus gyerekkori jelenetet leszámítva egyszer sem sikerült szembeszállnia az elnyomó apjával, és így a trauma további feldolgozási fázisai is elmaradtak.
A gyerekkorban szükséges szeretetnek és odafigyelésnek pedig csak a töredékét kapta meg az anyjától, aki az egyik jelenetben utalást is tett a barátnőjének, hogy az anyagi és egzisztenciális státusz vonzatában nem is annyira egyszerű kilépni egy bántalmazó kapcsolatból.
A gyerekkori traumák feldolgozási fázisairól itt olvashatsz bővebben.
Ami gyerekkorban történik, az nem számít
David Melrose szokatlan nevelési elvének alapja, hogy minden kisfiúként szerzett trauma a későbbiekben megerősíti majd Patricket, hiszen csak így lehet teljes értékű, mások felett álló, érzelmileg simára gyalult arisztokrata. A rivalizáló szülőként David nem akarja, hogy a fia jobb legyen nála, ezért a szavak hatalmával zsarolja Patricket és teszi mindezt, a fiú ”érdekében” úgy, hogy közben fenntartják a normális család látszatát. Az anyuka pedig harmadik, passzív félként veszi tudomásul a tényeket.
A gyermekkorban elszenvedett bántalmazások viszont kihatnak a felnőttkori szocializációs folyamatokra, a kapcsolatok kialakításától kezdve a személyes kontrollig. Habár az elhanyagolás önmagában veszélyesebb, mint fizikai bántalmazással együtt, a sorozat alatt mégis a szexuális bántalmazást megelőző, nyomasztó jelenet a legfőbb visszatérő emlék. A mérgező szülők komplex hatását leginkább Patrick, nőkkel kialakított kapcsolatainál figyelhetjük meg, hiszen ezekben a kapcsolatokban az elhanyagoltság miatt létrejött szeretethiányt igyekszik pótolni, de mivel sosem tudott megbocsátani, ezért nem dolgozta fel a sérüléseit és életmódja miatt ő maga is mérgező szülővé vált.
A mérgező szülők jelenségről itt, illetve Susan Forward könyvében olvashatsz.
Egy adag angol cinizmus
Minden múltbéli sérelme ellenére Patrick igyekszik normális életet élni. A harmadik epizódban kísérletet tesz a traumák felnőttkori szembenézésére és elmondja, hogy erőszak áldozata lett. A sérelmek leküzdésének lépései közül a kimondás egy későbbi fázis, mégis megadta a löketet egy új kapcsolat kialakításához.
A sorozat érdekessége, hogy az egyes epizódok mellékszereplői közül kiemel egyet, akinek szintén betekintést nyerhetünk a lelki megpróbáltatásokkal teli életébe, viszont mégis hatással vannak a főhősre. Így ismerhetjük meg Patrick régi barátnőjének, Bridgetnek (Holliday Grainger) történetét, aki Patrick anyjához hasonlóan a társadalmi rangja alá rendeli a méltóságát, mégis képes megszökni a hűtlen férjétől, amivel ösztönzi a főhősünket. A csoportterápia hasznát is legjobb barátja, a szintén függő Johnny (Prasanna Puwanarajah) által tapasztalja meg. Bármennyire is szeretne változtatni az életén, mégsem tud kilépni a saját ördögi köréből, hiszen szembeszállás helyett sokáig csak menekül a problémái elől, amin leginkább az anyjával való viszonyának rendezése tudna segíteni, legalábbis amíg nem késő…
Patrick Melrose esete nem az egyetlen, ahol a szülők okozta sérülések feldolgozása egy egész életen át tart: Mallory Knox (Juliette Lewis) például drasztikusabb megoldást választott, amikor szembeszegült az őt terrorizáló apával és ezzel megalapozta a kilencvenes évek fikciós Bonnie és Clyde ámokfutását, Oliver Stone kultikus drámájában, a Született Gyilkosokban.
A szülők halálának feldolgozása és az életükben okozott sérülésekkel való együttélés Wes Anderson filmjeiben is gyakori téma (Utazás Darjeelingbe, Holdfény királyság stb.). A 2001-es Tenenbaum, a háziátokban is megtaláljuk a látszatra egykor tökéletes család maradványát, ami évtizedekkel és egy válással később is szociális viselkedési zavarok, kimondatlan sérelmek és elfojtott érzelmek tömegét rejtik, szemben a nárcisztikus apával.
A képregényfilmek háza táján sem kell messzire mennünk ahhoz, hogy belefussunk egy lelkileg instabil karakterbe, aki a szülei keresztjét viszi tovább. Gondoljunk csak a közönségkedvenc Bruce Waynere, akit szülei halála az alkohol és a kábítószerek világa helyett a bűnüldözés felé taszított. A Christopher Nolan féle Batman trilógia pedig pont az emberi oldalát ragadja meg az unásig idealizált, magányos hősnek.
A Patrick Melrose című sorozatot magyar szinkronnal a Cinemax tűzte műsorára, júliusban. Az angol nyelvű, feliratos trailert itt nézheted meg.
A bejegyzés szerzője Varga Gábor, a BME KomMédia alapképzés hallgatója.
