A BME Kommunikáció és médiatudomány szak blogja

#Konzervtelefon

"Nincs kedvem csöndben maradni" – Interjú Borbély Alexandrával

2020. február 21. - KomMédia BME

Borbély Alexandrával, a szókimondó Jászai Mari-díjas színésznővel beszélgettem, aki egyszerre érzi áldásnak és tehernek az Európai Filmdíját. A hírnévvel járó figyelmet felelősségének tartja, megunta a mellébeszélést és azt, hogy mindenkinek megfeleljen.

Miért választottad a színészetet, mindig volt benned szereplési vágy?

Azt hiszem, hogy egészen kiskoromtól kezdve megvolt bennem. Kicsit unalmasnak gondoltam magam a családban, mert a húgom mindig kitalált valamit, sokat rosszalkodott. Úgy éreztem, hogy nekem is fel kell keltenem az érdeklődést. Így elkezdtem a Besenyő családot utánozni otthon. Ezzel szórakoztattam anyámékat és a barátaikat, akik átjöttek.

A színészekről, színésznőkről gyakran halljuk, hogy drámaiak, izgalmasak, magabiztosak és egy kicsit talán hiúak is. Mit gondolsz rád igaz ebből valamelyik?

Muszáj bizonyos exhibicionizmus ehhez a szakmához, az hogy akard magad mutogatni, de szerintem minden színész alapvetően nagyon szeretethiányos. Talán nem elég az otthoni szeretet, a család szeretete, hanem azt akarjuk, hogy mások is szeressenek. És még többen és még többen szeressenek. Ezért van az, hogy ha 10 embernek tetszel, de egynek nem, akkor csak azon fog járni az eszed, hogy annak az egynek miért nem.

Még mindig megvan benned az a késztetés, hogy mindenkinek meg akarj felelni?

Nem, már nincs.  Az ember egyszer csak rájön, hogy nem lehet és nem is kell mindenkinek megfelelni.  De ezt az időszakot meg kell élni. Nem hiszem, hogy 20 éves koromban jobb életem lett volna, ha erre, már akkor rájövök. Jó ez így, ahogy van.

testrol_es_lelekrol.jpg

A film plakátja (via)

2017-ben megkaptad az Európai Filmakadémiától a legjobb színésznőnek járó díjat.  Nagyon őszinte érzelmeket láthattunk rajtad, amikor átvetted. Mi járt a fejedben, amikor kimondták a nevedet?

Szerintem sokkot kaptam. Nem is azért, mert annyira váratlanul ért, de nyilván meglepett. Volt bennem egy belső görcs, azt éreztem, hogy itt ma valami történni fog, ezért fizikailag is rosszul voltam. Nagyon fájt a hasam, már a díjátadó elején. Nem tudom miért, de kitaláltam, hogyha Claes Bang megnyeri – mert akkor láttam a Négyzetet és kifejezetten tetszett az a film – akkor lehet, hogy én is. De ez csak egy ilyen villanás volt az agyamban. Amikor pedig ő kiment átvenni a díjat, akkor kezdtem tényleg iszonyúan rosszul lenni. Ervin (szerk: Nagy Ervin, Alexandra párja) azt mondta, hogy rám nézett és látta rajtam, hogy az egész arcom megfeszül. Ráadásul nem is tudtam a szövegemet, amit mindenkinek meg kellett tanulnia egy coach-al, hogyha ő nyeri meg, ne csak úgy álljon ott a színpadon. Akkor már éreztem, hogy így már tényleg nem fogom tudni megtanulni a szöveget. Amikor aztán kimondták a nevemet, kijött belőlem az összes feszültség, amit addig felhalmoztam. Miután kivittek a takarásba, egy fodrász leültetett egy székre, és még ott hátul is zokogtam, aztán valaki a kezembe nyomott egy kis pezsgőt. Ott volt egy cseh színész, akinek elmondtam, hogy mennyire kedvelem, mire ő azt felelte, hogy neki még nincs ilyenje, ami az én kezemben van. Nagyon felemelő és egyben megrázó pillanat volt.

Mi a következő szakmai célod?

Nekem csak az a célom, hogy legyen munkám, mert ez most mégsem tűnik olyan egyértelműnek.

Ez alatt mind a színházi-, mind a filmszerepeket érted?

Igen, úgy gondolom, hogy itthon csak annyi a kihatása egy sikernek, hogy utána úgy gondolnak rád, hogy neked már ez megvolt, mit akarsz te még. Az a következménye egy díjnak, hogy nincs következménye… Lehet, hogy csak Amerikában van hatása annak, ha valaki elér valamit, mert akkor egyből sok pénzt is hoz a neve. Más az anyagilag felépítettsége a dolgoknak, vagyis az, hogy egy ismert névvel mennyit lehet keresni. Magyarországon a biznisz része máshogy van felépítve, ezért mi ezt itthon megszívjuk. Azt érzem, hogy itt a rendezők azt gondolják, hogy valami új kell. Ezért ez nehéz. Nekem azonban nagyon fontosak a filmek, annyira sokat tudnak adni. Amikor megnézek egy jó filmet, akkor igenis boldog vagyok, hogy ezzel foglalkozom. Oké, persze amit mi tudunk adni másoknak, az nem ér fel az orvosokhoz, de amikor csak egy picit is tanulunk egy filmből – mint például a Jokerből – már meggyógyítottunk valamit.

Nemrég egy szlovák filmben szerepeltél. Milyen érzés volt a szülőhazádban is letenni a névjegyed?

Már az egy nagyon jóleső érzés volt, hogy megkerestek Szlovákiából és Csehországból, hiszen mégiscsak ott születtem, és büszkék rám, kicsit a magukénak is éreznek. Azóta is hívnak szlovák filmekbe, és forgattam ott és Csehországban is. Olyan mintha egy kört írtam volna le, mert onnan jöttem el, de utána mégis visszatértem.

Mennyiben más szlovák nyelven átadni az érzelmeket?

Más még mindig, hiába tanultam a szlovák nyelvet már óvodában is. Mégiscsak itt élek Magyarországon és nem használom annyit, nehezebben rázódom bele. Angolul is játszottam már egy cseh filmben.  Úgy érzem, hogy van abban valami, hogy egy színész csak saját nyelvén tudja legjobban átadni az érzelmeket. Szerintem én magyarul tudok a legjobban játszani.

ba.jpg

Részlet a Testről és lélekről című filmből (via)

Az interjúkban azt lehet látni, hogy nem köntörfalazol, mindig őszinte vagy. Ez tudatos?

Igen, sajnos vagy nem sajnos, ilyen vagyok. Nem tudok mást mondani. Mindig minden látszik rajtam. Annyit tudok tenni néha, hogy tudatosan eldöntöm, hogy bizonyos dolgokról nem fogok beszélni. A minap volt például egy L’Oreal sajtótájékoztatónk, ahol Lilu megkérdezte tőlem, hogy mik a határaink, hogyan feszegetjük azokat. Én azt válaszoltam, hogy úgy, hogy már fél éve mindent kimondok. Nincs kedvem csöndben maradni, inkább beszélek.

Kerültél már bajba emiatt?

Én nem, de Ervin már igen… Úgy érzem, hogy a figyelemmel együtt felelősséget is kapsz, hogy ne hallgass. Nem arról beszélek, hogy bele kell keveredni a politikába, de amikor a színházunkat akarják szétszedni, akkor nem lehet hallgatni. A sajtótájékoztatón is azt mondtam, hogy gyönyörű a sikerekről beszélni, az én esetemben például az Európai Filmdíjról, de muszáj elmondani a negatívumokat is.  Az, hogy én megkaptam ezt a díjat, nagyon jó, csak nekem ez egy mázsás súly is, mert azóta nem igazán hívnak castingokra. A színházamban is csak egy pármondatos szerepet kaptam, miután visszatértem. Persze lehet, hogy csak véletlenül alakult így… Nincs kedvem már arra gondolni, hogy Szandra ne panaszkodj, mert neked milyen jó, hiszen van ez a díjad. Egy ideig az ember hallgat, de két év után úgy éreztem, hogy megfulladok attól, ha ezt nem mondom ki. Ez lehet, hogy csak az én problémám, de hátha ezzel segítek másoknak megélni egy abszolút „fagyást” a siker után. Amikor nem tudod, hogy itt történik csak ez vagy mindenhol így van? Azóta már egy csomó színésznővel beszéltem, akik díjakat kaptak, például egy horvát színésznővel, és mindenki azt mondja, hogy ezt ők is érzékelték. Szóval az egészben van valami beteg… Ezért is esik jól, hogyha kimondhatom, amit gondolok, hogy ne higgye mindenki azt, hogy minden annyira szuper.  Végül is magamról beszélek, és nem másokat ítélek meg. Mégis ki tud őszintébben beszélni magamról, mint én...

Kaphatunk egy kis ízelítőt, hogy hol fogunk látni 2020-ban?

A Centrál Színházban, Básti Julival fogunk játszani egy főszerepet. Az a címe a darabnak, hogy Mary Page Marlowe, és egy nő életéről és annak nehézségeiről szól. Én fogom a fiatal énjét játszani, ő pedig az idősebbet. Márciustól lehet majd látni. Aztán Ördög Tomi, a Dollár Papa Gyermekeinek a vezetője rendez a Delta Produkció előadásaként egy angol krimit, aminek májusban tartjuk a bemutatóját. Emellett most egy szlovák forgatókönyvet olvasok.  Magyar film nincs kilátásban. Lesz egy RTL Klub-os sorozat, amit tavaly forgattunk, a Mellékhatás, ami a béranyaságról szól, abban az egyik főszerepet játszom.  A Spirál című filmnek pedig – amit Felméri Cecília rendezett – most lesz a premierje,– ezt a szerepet még a Filmdíj előtt kaptam.

A bejegyzés szerzője Szabó Anna Borbála, a BME KomMédia alapképzés hallgatója.

konzerv.png

A társkeresés evolúciója a médiában, avagy: így csinálták az ősök

21. századi fejjel szinte egyértelmű, hogy állandóan a kezünkben az okostelefonunk, ahogy az is evidens, hogy lassan már mindent azon keresztül csinálunk. Közösségi média, e-mailek, zenék, videók, banki utalások, repülőjegy foglalás, kaja rendelés, hírolvasás, ismerkedés… Ismerkedés? Bizony, még az ismerkedés is! Vajon mit csináltak anno anyáink és apáink, ha már nálunk sem ment a face-to-face kapcsolatteremtés, és még Tinder sem volt? Vegyük sorra, hogy ismerkedtek ők!

A rendszerváltás előtti időkben, mikor Magyarországon közel s távol nem hallottak még az internetről, ugyan úgy működőképes randi-iparág alakult ki, az akkori technikai lehetőségekhez mérten, mint amit ma is ismerünk.

1_6.jpg

(via)

Hetvenes évek: a társkereső hirdetések virágkora

A '70-es évektől kezdve a magyar politika is nagy hangsúlyt fektetett a társas magány felszámolására. Olyan kényes témák kerültek be a köztudatba, mint a válás, az újraházasodás, a gyermekelhelyezés kérdése, a házasság nélküli együttélés vagy a fiatalon (18-21) kötött házasság. A nyilvános kommunikációban is visszaköszöntek ezek a témák, amikre megfelelő csatornát biztosított a nyomtatott sajtó, azon belül is az apróhirdetések. A legtöbb '70-es években nívósnak számító napi- és hetilap több száz hirdetést közölt le minden megjelenés alkalmával.  Ezekben mind a nőkre mind pedig a férfiakra jellemző volt, hogy gyakran hangsúlyozták végzettségüket, anyagi hátterüket, az általuk elvárt egzisztenciális helyzet milyenségét, valamint egyéb elvárásokat a másik felet illetően.

„Önhibáján kívüli elvált férfi keresi önálló keresettel rendelkező, 45-50 év közötti, kirándulást és sportokat kedvelő társát házasság céljából!”

Érdekesség, hogy nagyon sok esetben a negatív tulajdonságok is előkerültek egy-egy párkereső bemutatkozásában, ami kifejezetten ellent mond a mai bemutatkozási szokásoknak. 

Miért ekkora a különbség 50 év távlatában?

Az ismerkedési folyamat egykor kifejezetten lassú volt, hiszen a lapszám megjelenésétől függött a hirdetés megjelenése is, így ha valaki nem szeretett volna felesleges köröket futni, célszerűbb volt már az elején őszintének lenni. Másrészt a hirdetések fénykép nélkül, anonim jelentek meg, csak egy jelige tartozott a feladóhoz, így nem igazán tudták lenyomoznia másikat az ismerkedők, és erre a hirdető-irodák is odafigyeltek. (Mai fejjel belegondolva, adatvédelmi szempontból sokkal biztonságosabban ismerkedhettek anno az emberek, mert míg az irodák odafigyeltek az ügyfeleikkel szembeni teljes diszkrécióra, addig az újságok a teljes anonimitást garantálták. Ma már annyi adatot tárol el rólunk egy-egy online rendszer, hogy szinte lehetetlen ez a fajta „arcnélküliség”.)

A kérdés persze az, mennyire lehetett sikeres ez a fajta ismerkedési módszer, hiszen az újsághirdetéseken keresztül ismerkedők életkora 18 és 71 év közötti tengelyre volt tehető. Bár ma is több korosztállyal lehet találkozni a társkeresés piacán, az interneten lévő fórumok gazdagságának köszönhetően, életkor -specifikusan elkülönülnek a szereplők.

Mesélj magadról 90x50 milliméterben!

A lapok fizikai korlátai is meghatározták, hogy mennyi hirdetés kerülhetett bele egy számba. Ebbe a viszonylag szűk keretbe (ami körülbelül 35-40 szót engedélyezett) kellett beleillesztenie magát egy hirdetőnek, ami csak még inkább nehezítette a nagy Ő megtalálását, mert volt, hogy nap szinten 70-80 hirdetés is megjelent egy lapszámon belül. Mindehhez vegyük hozzá, hogy fénykép nélkül kellett kitűnniük a tömegből, ezért valószínűleg a „29 éves, autóval, önálló fizetéssel rendelkező egyetemet végzett pénzügyi szakember keresi párját” nem mondhatott túl sokat az újságot kezében tartó nőnek. 

5_4.jpg

(via)

Fényképes társkereső irodák: mint a mai ingatlanirodák

Valóban hasonlóan nézhettek ki a házasságközvetítő irodák, mint ma egy-egy ingatlaniroda. Az ember bement, elmondta milyen társat keres (már-már vicces belegondolni, hogy ma ugyan ezt csináljuk, ha lakást néznénk: négyzetméter, elhelyezkedés, újépítésű vagy sem, első tulajdonos, esetleg használt lakás…) és az iroda megpróbálta a paraméterek mentén megkeresni az emberek számára a tökéletes társat, mindezt úgy, hogy fényképes profilokat mutatott az érdeklődőnek.

A '80-as évekre már egyértelmű volt a szocialista éra számára, hogy intézményes keretek között még inkább hatékonnyá tehetik a pártalálást, így születtek meg azok, az aktuális korban neves és elismert irodák, mint mondjuk a Négy Évszak Társközvetítő és számos társa, mely a rendszerváltásig uralta a randipiacot.

"Mennyibe fájt” a szerelem?

Ha a 21. század emberének azt mondanák, hogy már pedig súlyos pénzekért lehet csak jelen a Facebookon, vajon akkor is regisztrálna? Vagy ha valaki előfizetési díjat szedne a Tinder-profilért, akkor is fent lennénk? A kérdés talán megválaszolatlan marad, hiszen ezt szoktuk meg, szinte evidens, hogy ezek ingyenes alkalmazások. Nem is olyan régen, viszont, az akkori fizetésekhez mérten, viszonylag nagy összeget kellett a randizásra elkülöníteni.

Egy kiló kenyér árából 3 lapszámra futotta

1975-ben egy Magyar Nemzet 1 Forint 20 Fillérbe került, míg egy kiló kenyérért 3 Forint 60 Fillért kellett fizetniük az embereknek.

Év (január)

Újság ára/ lapszám

Egy kg fehérkenyér ára

Darab hirdetés/ hónap

1970 80 fillér 3 Forint 60 Fillér 766 db
1975 1 Forint 20 Fillér 3 Forint 60 Fillér 1275 db
1980 1 Forint 20 Fillér 5 Forint 40 Fillér 865 db
1985 1 Forint 80 Fillér 10 Forint 50 Fillér 617 db
1990 4 Forint 80 Fillér 20 Forint 453 db
1995 19 Forint 50 Fillér 86 Forint 90 db
2000 59 Forint 118 Forint 11 db (+ telefonos társkeresés: 282 db)
2005 145 Forint 173 Forint 25 db
2010 145 Forint 244 Forint 14 db
2015 149 Forint 274 Forint 6 db

 

A Magyar Nemzet árának és hirdetési számának viszonyítása a fehérkenyér árához 1970 és 2015 között. A szerző saját kutatási eredményei, a Központi Statisztikai Hivatal és az Arcanum adatai alapján. 

A társkereső irodák ennél az árnál jóval magasabbal dolgoztak, mely „megbízásonként” változott. Aztán jött a rendszerváltás, majd a társkereső irodák is megismerték az internet adta lehetőségeket. Térhódításának köszönhetően így már online is jelen tudtak lenni a hirdetési piacon. Ugyanakkor mindemellett számolniuk kellett a megjelenő konkurenciával is: ezek voltak a különféle társkereső oldalak, melyek a mai napig több-kevesebb sikerrel működnek.

Ingyenes társkeresés az online világban

Bár az internethez való hozzáférés a 2000-es évek elején már sokak számára adott volt, a jövedelem, iskolai végzettség, vagy éppen a hozzáértés még gyakran korlátozta az elérést. Minél inkább szerves részét képezte az internet a mindennapoknak, annál nyilvánvalóbb lett, hogy az online randizás is el fog terjedni. Azonban, sok esetben az idősebb generáció kiszorult erről a piacról a technika ismerete hiányában, és jószerével a 18-45 éves korosztály regisztrált ezeken az oldalakon.

3a.jpg

(via)

Idővel több tucat oldal jelent meg, köztük sok tematikusan, fiatalabb vagy idősebb generációra koncentrálva, de voltak más preferenciák mentén megszülető portálok is. Egyesek az egyszerű ismerkedésre, míg mások a komoly párkapcsolatokra, már-már házasságra specializálódtak, és megint mások az alkalmi, futó kapcsolatoknak biztosítottak online teret. Az oldalak többsége ingyenes volt, pusztán regisztrációhoz kötött, ez azonban minimális ráfordítás igényelt a korábbi több körös hirdetésfeladáshoz és irodalátogatásokhoz képest.

Zsebre vágható ismerkedés: a Tinder kora

Az emberek vagy bevallják, vagy sem, de sokaknak ott lehet letöltve a telefonján a rózsaszín ikonú alkalmazás, ami ötvözte magában az összes eddigi internetes randioldalt. A tematizálás helyett lehetőséget biztosít a felhasználónak, hogy maga döntse el, hogyan szeretne ismerkedni. Annyiban persze könnyebb dolga van az embernek az újságokkal és internetes randioldalakkal szemben, hogy helymeghatározás segítségével találhatnak potenciális partnereket a felhasználók, az általuk beállított távolsági (2-160 km) paramétereik segítségével és életkori (18-50+) korlátok, valamit a keresett nem (férfi, női, férfi és nő) is egyértelműen kiválasztható.

Egy 2016-ban végzett tanulmány szerint a 18 és 24 év közötti amerikai fiatalok 27%-a már kipróbált bárminemű randi-alkalmazást.

Mivel a fiatal generáció lényegében okostelefonnal a kezében jött világra, egyértelmű, hogy rájuk erősen hat az online tér csábítása. Az életvitelszerű használatnak köszönhetően többségében a fiatalok fognak ezekre a felületekre regisztrálni vagy átjelentkezni.

2_5.jpg

(via)

Bejelentkezés Facebookkal

Talán sokaknak ismerős a mondat, amit a két alkalmazás között dob fel számunkra a rendszer. Az új profil regisztrálása helyett, mindenki használhatja a már bejáratott Facebook account-ját. A mezei felhasználó úgy gondolhatja, hogy ezzel időt és energiát spórol meg, hiszen nem kell minden adatot újra bepötyögnie magáról és a mindössze 500 karakternyi bemutatkozás is kiszélesíthető, ha az alkalmazáshoz rendeljük Facebook esetleg Instagram vagy Spotify oldalunkat. Az alkalmazás részéről meg pláne érthető, hogy mindezt a lehetőséget megadja számunkra, hiszen így a Facebookon megosztott összes adatunkat megtekintheti, függetlenül attól, hogy az email címünkről, nemünkről, vagy éppen a tegnap este megosztott cicás videóról van szó. Ha most eltekintünk az online szabályozással és adatvédelemmel kapcsolatban felmerülő kérdésektől, egyértelmű, mennyivel könnyebben tudjuk magunkat online bemutatni, semmint egy pár négyzetcentis papírfelületre korlátozódni. Ahogy az is, hogy annyira hozzászoktunk a technikához és annak gyorsaságához, hogy lassan a pár percig válasz nélkül hagyott üzenetet sem tudjuk elviselni, nemhogy a következő lapszám megjelenését.

Ha ezt anyád látná…

Valószínűleg anyáink és nagyanyáink csak kapkodnák a fejüket, ha valóban részleteznénk számukra, hogy is ismerkedünk ma 21. században. A képernyő jobbra- balra húzogatása mögött mégis valahol ugyanaz motiválhat bennünket is, mint mikor jó pár évvel ezelőtt valaki besétált egy hirdetőirodába vagy éppen regisztrált valamelyik társkereső weboldalra.

A bejegyzés szerzője Németh Flóra, a BME KomMédia mesterképzéses hallgatója. 
konzerv.png

Egy könyv, amitől végre normálisnak érzed magad

Sally Rooney Normális emberek című regénye 2018-ban nagyot ment. A The Times szerint az év regénye, Booker-díjra jelölték, itthon pedig Ott Anna irodalmár népszerűsítette Instagram oldalán. Az ír szerzőnek ez a második regénye, Magyarországon 2019-ben jelent meg a 21. Század Kiadó gondozásában, Dudik Annamária Éva fordításában. Tök „normális”, hogy érdekel bennünket, hogy mi a normális. Elvégre ez biológiailag például valami olyasmit is jelent, hogy „jó”, „rendben van”, „megfelelő”. És az ember jól akar lenni, meg akar felelni, rendben akar lenni.

Normális. A pszichológusok ehelyett a neurotipikus kifejezést használják. Nem rossz, nem rossz… De miért is ódzkodunk a normálistól? Mert nem tudjuk elérni? Mert unalmas? Vagy mert nem tudjuk, mi is pontosan a normális?

A regény egy ír kisvárosban élő, két eltérő társadalmi rétegből származó fiatalról szól, akiknek a sorsa először a gimnázium utolsó évében kereszteződik, folyton alakuló kapcsolatukat pedig 4 éven át követhetjük. Látszólag nincsen bennük semmi különös; Marianne a gazdag stréber, Connell a zűrös családból származó menő srác. A könyv megmutatja, hogy hogyan ível át éveken, családi drámákon, kapcsolatokon a két ember közötti kötelék, ami valahol érthetetlenül mélyen köttetett. Két ember, akik összeillenek, de mégsem. Két lélek, melyeknek nyugvópontja mindig a másik, mégis életük felkavaró élményeit is mind a másik fél miatt vagy által élik át.

normalis-emberek_900x900.jpg

(via)

A sztori 2011-ben kezdődik, közel van hozzánk. Megjelenik benne a közösségi média, a Z generáció, a bizonytalanság. Ha valaki young adult könyvet keres, és a Normális emberek kerül a kezébe, az remek, bár ez a történet igencsak távol áll a ponyváktól és a könnyen emészthető, sikamlós sztoriktól. Igaz, egyszerűen lehet azonosulni Connell-el vagy Marianne-nel: zűrös a családjuk, titkolóznak egymás előtt, és - különböző okokból ugyan, de – szoronganak. Jó érzés végigkövetni, hogy az életük a gimi gyötrelmei után az egyetem nehézségein keresztül végül képes a végletekig összetörtből a teljesség felé közelíteni. Megnyugtató. Ezek alapján nevezhetnénk generációs alkotásnak a könyvet, ám több dolog utal arra, hogy a Normális emberek mégsem kizárólag a zoomereknek szól.

A regény meglepő gyakorisággal említi a politikát, ami egyrészt a főszereplők gondolkodásának bemutatására szolgál, másrészt valószínűleg az írónő hazájának változékony és konfliktusos politikai és közéleti helyzetét hivatott bemutatni. A regény sztorija és nyelvezete hihetetlen természetességgel ábrázolja mindennapjaink átlagos témáit: a párkapcsolatokat, barátságokat, a szexualitást, a tanulást, a társadalmi különbségeket, a politikát. Ettől tudjuk igazán beleélni magunkat a történetbe: nincsen egy történetszál vagy tényező, ami ki lenne emelve, egész egyszerűen ez a regény magáról az életről szól.

Sally Rooneysally-rooney.jpg

(via)

1991-ben született Írországban, jelenleg Dublinban él. Angol szakon tanult a Trinity-n, tanult politológiát is, később amerikai irodalomból szerzett mesterdiplomát. Egyetemi évei alatt vitabajnokságokon remekelt, 2013-ban az Európai Egyetemek Vitabajnokságán elnyerte a legjobb szónoknak járó címet. A Normális emberek nem az első regénye, mégis ez jelent meg elsőként Magyarországon, valószínűsíthetően a nemzetközi irodalmi közeg szenzációja miatt. Jó hír, hogy idén áprilistól már magyarul is olvasható a debütáló regény, a Baráti beszélgetések, melynek témája a hűtlenség.

A történetet egyszerre olvashatjuk Marianne és Connell szemszögéből, a párbeszédeiket és a gondolataikat is. A könyv szerkesztése is különleges: nem használ gondolatjeleket a dialógusoknál, a megszólalásokat gyakran a belső gondolatokat leíró folyószövegbe ékeli be. Ez elsőre nagyon ismeretlenül hat, ám hamar bele lehet jönni. Folytonos éberséget tart fent ez a szerkesztés, ami néha idegesítő, mert többször is vissza kell olvasni, hogy ki mit mondott, ki mire gondolt… Továbbá a fordításon érezhető, hogy egy szinte sterilen tiszta, tőmondatokból álló angolsággal megírt szöveget nem lehetett kifogástalanul gördülékenyen és autentikusan átfordítani magyarra. Mégis, az írónő briliánsan bánik a dialógusokkal és az idővel is: gyakran egy jelenbeli történést több oldalon keresztül egy múltbéli epizóddal szakít meg, mintegy magyarázva az aktuális helyzetet. Ehhez az írónőnek nagyon át kellett látnia a cselekmények idejét és szereplőit, hogy aztán a leghatásosabban szerkeszthesse össze őket különböző idősíkokon.

Nemcsoda, hogy Rooney-ra már egy új kifejezést használnak, ő a „millennial novelist”, azaz ezredfordulós író.

Lesznek még generációs regények?

Sokan még pár évvel ezelőtt is úgy tartották, hogy az ezredforduló környékén született művészek nem fognak tudni korszakalkotó művel előállni. Nem tartották lehetségesnek sem egy generációs regény megalkotását, sem azt, hogy a mai életvitel mellett lehet valaki kizárólag a generációja hangja – utóbbin Rooney is agonizál nyilatkozataiban. Azonban kezdenek kiforrni akkora sikerek, amiket már nem lehet szőnyeg alá söpörni. Ilyen volt a Normális emberek is, amiből világszerte már többszázezer példány kelt el.

Az egyedi hang és látásmód önmagában nem lett volna elég. Rooney egyensúlyt teremt, de nem harmóniát. Egyszerre érzékelteti szereplői kapcsolatáról, hogy mennyire mérgezőek, mindemellett mennyire bensőségesek és gyengédek. Marianne és Connell kapcsolata egyszerre hiteles és romantikus. A Normális emberek egyszerre okos és szórakoztató könyv, és ugyanezt az érzést kelti az olvasóban is önmagáról. Ki ne akarna okos és szórakoztató lenni? Az analitikus hangnem és nyelvezet pedig nem csak stílus, hanem a karakterek sajátossága is: az adja a történet nagy részét, hogy Connell és Marianne elemzik magukat, a saját érzéseiket. Az érzelmek feldolgozása van főszerepben. Z vagy Y generációsként könnyen tudunk velük azonosulni, mert keresik önmagukat, nem tudják, merre vezet az életük, a folytonos elmélkedést magukon pedig önvédelemre használják. Klímaválság van, a demokrácia megingott, kopogtat a harmadik világháború, muszáj tehát megvédeni magunkat. Valahogy.

Miközben olvasod, milyen eszméletlenül megérti egymást ez a két ember, majd mennyire félre is képesek érteni egymást, rájössz, ez mennyire hétköznapi. Hogy te is mennyire hétköznapi és normális vagy a paráiddal, a gátlásaiddal, a gátlástalanságaiddal együtt. És érdekes módon ez nem a középszerűség apátiájával, hanem sztoikus nyugalommal tölti el az embert.

A mindössze 28 éves Rooney képes tehát megmutatni, hogy végeredményben senki nem normális, mindeközben mégis azt a megnyugtató érzést erősíti az olvasóban, hogy azért mindenki normális – a maga módján.

 A bejegyzés szerzője Bárdos Kata Kincső, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

 konzerv.png

 

A YouTube mossa kezeit és közben bepiszkítja a tartalomgyártók lehetőségeit

A YouTube üzleti célja az, hogy felhasználói minél több időt töltsenek a platformon és ezalatt minél több hirdetést megnézzenek – hiszen ez termel bevételt. Ennek eléréséhez idáig szemet hunyt az erőszakos, rasszista vagy gyermekbántalmazással kapcsolatos videók terjedése felett. De mi történik, ha a hirdetők bojkottálással fenyegetőznek? Előfordulhat, hogy a megkövetelt szabályozás a YouTube ártatlan tartalomgyártói számára nehezíti meg a hirdetői pénzekhez jutást?

Miért hirdetnek a vállalatok a YouTube-on?

A közösségi média előretörésével újabbnál újabb lehetőségek jelentek meg arra, hogy vállalatok termékeiket és szolgáltatásaikat hirdessék. Nem csoda, hogy folyamatosan nő az internetes reklámköltések aránya, elérve akár a televíziós hirdetésekét is. Az egyik legnagyobb előny, ami miatt a vállalatok online hirdetésekbe fektetnek az, hogy az interneten keresztül nagyon pontos demográfiai és érdeklődési alapon lehet megcélozni a felhasználókat.

1ytreklammegjelenesek.png

YouTube hirdetési lehetőségek pirossal kiemelve (via)

A YouTube is az ilyen platformok közé tartozik. Ráadásul a pontos célzáson túl az, hogy a nézők hogyan fogyasztják a YouTube videókat, további hatással lehet a hirdetésekre. Voorveld és szerzőtársai kutatásukban arra jutottak, hogy a YouTube-ra a fogyasztók főleg szórakozni és kikapcsolódni járnak. Emellett megbízhatónak tekintik a YouTube-ot – főleg amiatt, mert látszólag ők válogatják meg a tartalmat, amit fogyasztanak, annak ellenére, hogy az ajánlott videókat egy átláthatatlan és titkos algoritmus kezeli.

A fogyasztók pozitív megítélése átragad a YouTube videók előtt lejátszott vagy közben megjelenő reklámokra is: a reklámozó vállalat is megbízhatónak, hitelesnek fog tűnni, a reklám fogyasztása pedig elmélyültebb lesz – főleg ha figyelembe vesszük, hogy a videók előtti reklámok csak 5 másodperc után ugorhatók át. Ezzel szemben a felhasználók egy Facebook poszttal csak 2,5 másodpercet tölt a felhasználó számítógépen, és ez 1,7-re csökken mobiltelefonon, legyen szó reklámról vagy eredeti tartalomról.

A YouTube megbízhatóságát tovább növeli, hogy az elsődleges tartalom, amit a nézők fogyasztanak, nem reklámszakemberek által gondosan komponált tartalom, hanem független videósok (YouTuberek) videói. Ők olyan, elsősorban amatőr tartalomgyártók, akik kreativitásukat, hobbijukat élik ki mozgóképek gyártásán keresztül. Szinte minden létező területen van igény mozgóképes tartalmakra, így nem meglepő, hogy számtalan YouTuber karriert tudott befutni és videóik hobbijuk mellett a hivatásukká is váltak. A tartalomgyártók megélhetése pedig a hirdetőkön múlik. Együttműködéseiknek számtalan formája van, kezdve a szponzorációtól, a termékelhelyezésen át a márkanagykövetté válásig. Emellett természetesen a videók előtt, közben és mellett megjelenő reklámok hirdetési költségéből is profitálnak: Amerikában ez hozzávetőlegesen 7,6 dollár minden ezer megtekintés után.

Számtalan óriáscég ezek alapján nagy mennyiségű pénzeket költ a YouTube-on programmatic reklámozásra. Ilyenkor a vállalat nem válogatja meg a konkrét videókat, amelyekben megjelenik a tartalom. Ehelyett a hirdetés célközönségét adja meg és a reklám több harmadik félen és ügynökségen keresztül automatizálva jut el az adott videót adott pillanatban néző felhasználó elé. A megjelenés főleg attól függ, hogy a néző milyen tulajdonságokkal rendelkezik, és ez megfelel-e a hirdető célcsoportjának, de figyelembe veszik a videó témáját is. A vállalatok célja egyértelmű: minél több releváns felhasználót elérni, minél kisebb költséggel, és eközben sokszor nem törődnek a kísérő videók tartalmával.

Rasszizmus, terrorizmus, gyermekbántalmazás mint hirdetői tartalom?

A YouTube-ra naponta több mint 570.000 óra tartalmat töltenek fel és 1 milliárd óra tartalmat néznek meg felhasználók. Ez óriási mennyiség, emberi erővel ellenőrizhetetlen. Azonban ezzel a YouTube tökéletesen meg van elégedve, hiszen a nagy mennyiségű videóarchívummal a célja, hogy minél tovább tartsa ott a nézőit a képernyő előtt. Ezért könnyen azon kaphatja magát valaki, hogy egy receptvideótól elindulva pár óra alatt vicces macskás videókra, majd megvalósításra soha nem kerülő DIY videókra léptet. A nézők platformon tartása mögött az üzleti szándék pedig egyértelmű: minél több reklámokat játszhassanak le a videók előtt, mellett és közben.

A hihetetlen mennyiségű tartalom nagyobb része nagyon szűk célközönséghez és niche piacokhoz szól. Ez mind a hirdetőknek, mind a YouTube-nak fontos, hiszen így tarthatnak a körforgásban olyan nézőket, akiket a mainstream tömegmédiával nem lehet megfogni. Részben emiatt a YouTube sokáig egyáltalán nem, vagy csak minimálisan, szerzői jogi kérdések mentén szűrte a feltöltött videókat. A polgárpukkasztó és megbotránkoztató tartalmaktól sem zárkóztak el, hiszen ezek gyakran elég nagy közönségre találnak.

Azonban egy ponton túl már nem piacképesek ezek a videók. Olyan tartalmak is keringenek a videómegosztó portálon, amik terrorista szervezetek támogatására buzdítanak vagy rasszista nézeteket osztanak. De nem nehéz brutális erőszakról vagy gyermekbántalmazásról szóló videókat sem találni. Ezekkel már egy hirdető sem szeretne azonosulni. Még akkor sem, ha a néző tisztában van azzal, hogy a hirdető nem tudatosan választotta ezt a videót a hirdetéséhez, hiszen akkor is negatív benyomást tehet rá, hogy a márkát ilyen környezetben látja.

2guardianreklam.jpg

(via)

A bojkott hullám

2017 elejétől kezdve számtalan botrány tört ki, nagyobb márkák a YouTube vagy a teljes Google hirdetési rendszer bojkottálásával fenyegetőztek. 2017 márciusában többek között a L’Oréal, a The Guardian, a Vodafone, a Volkswagen, a McDonald’s, de még a BBC és a brit kormány is visszavonta a hirdetéseit a YouTube felületéről amiatt, mert azok rasszizmushoz, antiszemitizmushoz és terrorizmushoz köthető propaganda tartalmak mellett jelentek meg. Pár nap alatt világszerte további 250 cég döntött így, konkrét esetek miatt, vagy elővigyázatosságból. Európa különösen érintett volt, mert ebben az időszakban a terrorizmus egyébként is fokozottan érzékeny téma volt a területen. Azóta többször is előfordult ilyen botrány, főleg szélsőséges politikai nézetek, megtévesztő tartalmak és kiszolgáltatott gyerekek általi profitszerzést célzó videók miatt.

2017 novemberében a YouTube gyerekeknek szánt alkalmazásában, a YouTube Kids-ben jelentek meg olyan videók, amelyek kedves animációk közé terrort és megfélemlítést rejtettek. Ilyen volt például, amikor a gyerekek között nagy népszerűségnek örvendő Peppa malacot a fogorvos módszeresen megkínozta. Ezek a tartalmak nem csak a YouTube Kids alkalmazásban tűntek fel, hanem a fő felületen is. Emellett megjelentek olyan vlogger családok, akik saját gyerekeik bántalmazásával, „prankelésével”, ijesztgetésével próbáltak nézettségre szert tenni. Továbbá, az alapvetően nem erőszakos tartalmú, gyerekeket szerepeltető videók alatt egyes kommentelők szexuális tartalmú hozzászólásokkal zaklatták a videóban szereplő kiskorúakat. Ezek az esetek újabb bojkotthullámokat indított el. De az idei évet sem kerültek el az ilyen botrányok. Idén szeptemberben például amiatt vonta vissza néhány cég a hirdetését, mert azok hamis rák elleni gyógymódokat hirdető videók mellett jelentek meg.

3peppamalac.png

(via)

Az érintett cégek többször is felszólították a YouTube-ot arra, hogy ezeket a videók még a reklámok integrálása előtt szűrje ki, hiszen márkájuk biztonsága, hitelessége és legitimitása forgott kockán. Emellett azzal sem értettek egyet, hogy a YouTube a hirdetési költések egy részét automatikusan a problémás videók létrehozóinak utalja, mert ezzel a hirdetők közvetve, de erőszakos, rasszista, antiszemita vagy akár gyerekbántalmazó tartalomgyártókat támogattak.

A YouTube erre minden alkalommal hasonlóan reagált. Elismerték, hogy a hirdetéseket kiosztó rendszerük nem működik tökéletesen. Emellett azt is kiemelték, hogy a szóban forgó márkák költéseinek ezred részében fordulhat elő, hogy egy hirdetés nem megfelelő tartalmú videók mellett jelenjen meg vagyis „penny-kről beszélünk fontok helyett”.

A becslések alapján ezek a bojkottok csak időszakos kiesést okoznak a YouTube számára. Pár hónapon belül a bojkottáló cégek rendre visszatértek, hiszen nem tehetik meg, hogy marketing stratégiájukból olyan erős és finoman szegmentált felületet hagynak ki, mint a YouTube.

A YouTube a tartalomgyártókon veri le a bojkott hatását

Az üzleti élet nyomására és saját alapelveik betartása érdekében  a YouTube több intézkedést is hozott azért, hogy tartalmai hirdetőbaráttá váljanak. Ennek értelmében automatikusan letiltották a gyerekeket szerepeltető videók alatt a hozzászólási lehetőséget. Emellett együtt dolgoznak külsős cégekkel, akik emberi erővel próbálják kiegészíti a mesterséges intelligencia szűrőit. Például emberek nézik át annak a közel 1000 YouTubernek a videóit, akik a „Preferred” hirdetési kategóriába tartoznak. A hirdetők dönthetnek úgy, hogy csak ezeknek a tartalomgyártóknak a videói mellé helyeznek reklámokat. Kérdés, hogy ez mennyivel veti vissza a hirdetők elérését, tekintve, hogy több mint 8000 olyan YouTube csatorna van, ami  1 milliónál több feliratkozóval rendelkezik és ennek legjobb esetben is csak egy nyolcada tartozik a „Preferred” kategóriába.

PewDiePie botrányos videója

A Preferred kategóriába tartozott a YouTube történetének úttörő alakja PewDiePie is. Felix Kjellberg, videós nevén PewDiePie, svéd YouTuber videójátékos tartalmakat gyárt. 2013-ban övé volt a legtöbb feliratkozóval rendelkező YouTube csatorna 19 millió feliratkozóval, ami mára 102 millióra nőtt. A mai napig összes 24 milliárd megtekintést tudhat magáénak. Hihetetlen elérése számtalan vállalat figyelmét felkeltette, különösen azokét, akik tinik számára hirdetnek.

Bizonyos szempontból hozzá kapcsolható az első nagy YouTube botrány, amikor több videójában is rasszista és antiszemita megjegyzéseket tett. Kérdéses, hogy ezek mennyire voltak szatirikusak. A vállalatok nem voltak hajlandóak ezek után is együttműködni Felix-szel, így a YouTube kizárta őt a „Preferred” listájáról és közvetlen támogatója, a Disney is szerződést bontott vele.

4pewdiepie.jpg

PewDiePie felháborodást kiváltó videójának egy jelenete (via)

A legnagyobb változtatás azonban a monetizálási szabály hozta. Mivel a YouTube nem tudja csak az erőszakos tartalomgyártókat visszafogni, a teljes YouTube közösségre új szabályokat vetett ki a videók hirdetőbaráttá tétele érdekében. Ennek értelmében nem jelenhetnek meg reklámok azon videók mellett, amikben bármilyen erőszakos jelenség van. A szabály magába foglalja az emberi halállal járó katasztrófákkal kapcsolatos videókat, a gyakori káromkodást, a szexuálisan sejtető tartalmakat, az erőszakot és a drogok használatának, terjesztésének fejtegetését is. Bármilyen videó, ami ilyesmit tartalmaz, nem monetizálható: mivel nem kerül melléjük hirdetés, a készítői sem részesülnek hirdetési pénzekből.

A YouTube pengeélen táncol és a profit felé dől

A tartalomgyártók nem jól reagáltak erre a változtatásra. Bár az erőszakos tartalmak csökkentése tagadhatatlanul fontos cél, de ezek kontextusa lényeges kérdés. A videósok sok munkával felépített márkájának fontos eleme a hangvétel, ahogy beszélnek és a tartalom, amit bemutatnak. A videójátékokkal foglalkozó tartalomgyártók márkájának jellemzően a káromkodás és az erőszakos videójátékok is szerves részei. Azonban ha a meg akarnak élni videós tartalmaikból, muszáj a hirdetők szabályai szerint játszaniuk és elhagyni ezeket. Bár a videók előtt és közben megjelenő hirdetésekből kisebb arányú és változó bevétel érkezik, de ez nem elhanyagolható a márkák szponzorként való megjelenítése mellett. Ez utóbbi nem csupán a tartalomgyártók hitelességét áshatja alá, és csak nagy követőbázissal rendelkező YouTubereknek adatik meg. Így a kis, feltörekvő tartalomgyártók számára továbbra is fontos bevételi forrás a videók közbeni hirdetésekből befolyó pénz.

5demonetized.png

A szabályozás értelmében a halál is érzékeny téma. Ezt videójátékosok úgy figurázzák ki, hogy a Minecraft nevű, elterjedt játékot átprogramozták. Így a „meg lettél ölve” (you were killed) felirat helyett, amikor egy játékos meghal, az jelenik meg, hogy „demonetizálva lettél” (you were demonetized). (via)

A szabályzat amiatt is felháborodást okozott, mert a YouTube-nak még külső partnereivel együtt sincs akkora emberi kapacitása, hogy az óránként 400 órányi új tartalmat manuálisan ellenőrizze, ezért mesterséges intelligenciák döntik el, hogy egyes videók monetizálhatók-e. Viszont így olyan videók is elveszthetik a pénzügyi támogatásukat, valamint akár törlésre is kerülhetnek, amik edukációs céllal jöttek létre. Így törölhetnek például a drogfüggőség legyőzéséről szóló videókat, pedig azok célja másokat leszokását segíteni. Ilyen alapon töröltek a Holokauszttal vagy terrorizmussal kapcsolatos érzékenyítő, oktató videókat is. A YouTube is elismerte, hogy az új szabályozás akadályozhatja az olyan akadémiai videók terjedését, amik ezért fejtegetnek érzékeny témákat, hogy aztán harcra kelhessenek ellenük. A megfelelő szűrőrendszer még fejlesztés alatt áll, addig pedig a jogtalanul törölt videók gazdái kérhetik azok manuális felülvizsgálását.

Látható, hogy a YouTube vékony pengeélen táncol aközött, hogy hirdetőit vagy független tartalomgyártóit támogassa és egyelőre úgy néz ki, hogy a hirdetőket helyezi előtérbe. A hirdetőbarát szabályzat célja, hogy minél több hirdető érezhesse biztonságban márkáját a YouTube platformján és továbbra is költsenek ott. A költésekből pedig nem csak a YouTube, de a tartalomgyártók is profitálnak, még ha utóbbiak csak kis arányban is. A YouTube domináns szerepben van a tartalomgyártókhoz képest, hiszen a YouTuberek csak a platformon keresztül jutnak közönséghez. Muszáj meghajolniuk az új szabályozások előtt, ha továbbra is hirdetői pénzt akarnak keresni a tartalmaikkal.

Azonban a hirdetői bojkottálások és az új szabályok között felmerül még egy kérdés. Vajon ez a jelenség mennyire köthető csak a digitális ökoszisztémához? Hirdetések nem csak az online világban, hanem offline is mindenhol elérnek bennünket. Bizonyos területek, például a TV reklámok jól kontrollálhatók, de nem mindenre igaz ez. Történhet lövöldözés egy óriásplakát előtt, amit aztán leadnak a TV-ben. Csomagolhatnak egy újság hirdetési rovatába illegálisan birtokolt gépfegyvereket, majd leadhatják az erről készült képeket egy oknyomozó riportban. Ezek ugyanúgy márkaromboló hatással rendelkeznek, mint ahogy az erőszakos YouTube videók előtti reklámok. A különbség csak az, hogy a digitális ökoszisztéma teret ad annak, hogy ez lenyomozható, majd szabályozással korlátozható legyen. Ez azonban csak úgy érhető el, ha minden tartalomgyártóra kiterjed a korlátozás. A kérdés az, hogy ezt a szigorúbb szabályozást kellene kiterjeszteni az offline világra, vagy éppen ellenkezőleg, az online világot kellene kevésbé erős keretek közé szorítani.

A bejegyzés szerzője Kárpáti Tilla, a BME KomMédia képzés mesterszakos hallgatója. 

Kapcsolódó:

konzerv.png

Hogyan ne váljunk el? Házassági történet kritika

A többszörös Oscar-díj jelölt Netflixes alkotás nem rég lett elérhető egyes magyar mozik kínálatában is. A 130 perces munka egy házasság  lezárását mutatja be. Van, aki a művet „ez van” filmnek titulálta, mivel morálisan, saját életünk tapasztalatai alapján nem tudunk „oldalt választani”, azonban egy kicsit többről van szó a tehetetlen beletörődésnél.

Vigyázat, spoilerek következnek.

A történet szerint Nicole (Scarlett Johansson) és Charlie (Adam Driver) éppen válófélben vannak, amit eleinte a lehető legkíméletesebben akarnak elrendezni, leginkább 8 éves kisfiuk megóvása érdekében. Nicole tehetséges színpadi színész, akinek korábban egy emlékezetesebb filmes feltűnése volt, az is azért maradt meg sokakban, mert a szerepben megvillantotta a melleit. Charlie tehetséges színházi rendező, aki egészen mostanáig együtt dolgozott feleségével, és az évek alatt elismert tekintéllyé nőtte ki magát a színházi szcénában. A film egy formabontó, figyelem megragadó etűddel kezdődik, ahol főszereplőink narrálják el az okokat, ami miatt szeretik egymást - majd egy párterápián bezárva találjuk magunkat, ahol ezeket az érveket valójában nem mondják el egymásnak. Ennyit arról, hogy békésen, egymás között oldják meg gondjaikat.

port.jpg

(via)

A film végig ezzel az oldás és kötés történetvezető megoldással dolgozik, ami nem tekinthető hagyományos műfaji filmes narratív megoldásnak. Folyamatos hullámokban jönnek az egyes konfliktusok, amik az apró, szélcsendben partot mosó vízmozgásoktól hatalmas cunamikig evolválódnak a film végére. Olyan szökőárakra gondolok, aminek a néző nem is tudja elhinni létezését, mert olyat még a hírekben sem nagyon látott. Ilyen az utolsó, vízválasztó konfliktus, ahol a folyamatos feszültség fokozással a kis dobozból szívószálas gyümölcslé szürcsöléstől, a falat beverésén és a „bár megdöglenél” felkiáltáson keresztül egészen, a földön térdelve zokogásig jutnak, mindezt körülbelül 5 perc alatt. Az ilyen és ehhez hasonló megoldások sokat vesznek el a film realitásértékéből, ami azért tekinthető hiányosságnak, mert már a filmvászonnak is „ilyen az élet” szaga van, azonban vannak olyan témavezető eszközök is, amik viszont a teljes hitelesség érzetét kölcsönzik a látottaknak. Hogy mire lehet gondolni pontosan? Hogy a karakterek szemében sem teljesen kiélezett a vita, a másik fél számukra nem kap kizárólagos protagonista vagy antagonista szerepet. Amikor Charlie megérkezik Nicole anyósának Los Angeles-i otthonába, hogy rövid időt töltsön kisfiával, nem a teljes undort és megvetést kapja feleségétől – amit azért egy szokványosabb hollywoodi narratívánál szinte elvártnak tekinthetnénk – hanem a nyakába ugrik örömében, mikor megtudja, hogy darabját a Broadway színpadára viheti.

marriage-story-yelling-scene-breakdown.jpg

(via)

A feketét és fehéret felváltotta a szürke

Legalábbis, ami a szereplőket illeti. A karakterek komplexek: Nicole egy szerető anya és tehetséges színész, azonban sokszor igazságtalan és döntésképtelen, amit mások irányításmániájával magyaráz. Annak ellenére, hogy azt beszélték meg, hogy nem kevernek a válási procedúrába külső erőket, ügyvédeket, vagy akárkit, a vége még is az lett, hogy Nicole elment egy sztárügyvédhez, aminek hatására férje is kénytelen volt szerezni egyet. Nagyon jó meglátásai vannak és az igazságérzete is rendkívül érzékeny, ez sokszor a saját oldalát erősíti:  a pereskedés során például eléri, hogy Los Angeles-i családnak tekintsék őket, annak ellenére, hogy a gyerekük születésétől kezdve New York-ban éltek. Ezt azzal magyarázza értetlenkedő férjének, hogy ő mindig is itt akart élni és a házasságuk alatt sokszor beszéltek arról, hogy gyakrabban jönnek Kaliforniába. Ezt az indokot pedig férje csak értetlenkedve hallgatja.

Oscar eső is lehet belőle

A Házassági történet több kategóriában is jelölt a 92. Oscar-díjra:

  • legjobb film
  • legjobb férfi főszereplő (Adam Driver)
  • legjobb női főszereplő (Scarlett Johannson)
  • legjobb női mellékszereplő (Laura Dern)
  • legjobb eredeti forgatókönyv
  • legjobb eredeti filmzene

Charlie hasonlóan összetett, neki is megvannak a hibái.  Megcsalta a feleségét, és sokszor ellentmondást nem tűrően ragaszkodik a saját igazához. Nem engedte, hogy gyakrabban látogassanak Los Angeles-be, illetve hatalmas törés volt számára, hogy a gyerek nem annak akar öltözni Halloweenkor, aminek megbeszélték. Gyakran nagyon indulatos és türelmetlen fiukkal, azonban, ha nem az apró megnyilvánulásait nézzük, hanem a jobb célért tett szándékait (vagyis, hogy a fiú a legkevesebb sérüléssel ússza meg a válást) ő egyértelmű morális fölényt képvisel. Az ügyvédekkel való beszédben ő az, aki a legtöbbet foglalkozik vele, aki végül alkalmazkodik, és inkább szerez egy albérletet Los Angelesben is, hogy láthassa őt. Ami a legmeghatározóbb az egész történet során, az az, hogy végig hajlandó volt beszélni. A kezdetektől nyitott volt a problémamegoldásra, de a felesége végig elutasította. Az egyik zárójelenetben a fiával együtt elolvassák azt a levelet, amiben Nicole leírta, hogy miért szereti, de persze ezeket a gondolatokat sem hallhatja közvetlenül feleségétől, ami jól mutatja Nicole esszenciális hiányosságát, miközben egy picit igazságot is szolgáltat.

kapu.jpg

(via)

A Házassági történet alapvetően okos film, ami valóban nagyon törekedett arra, hogy egy nézőkhöz közel álló „aha” érzést keltsen. Formanyelvileg nem különösebben újító, bár egy-egy érdekes megoldással él, mint például a nyitószekvencia, vagy a kissé elidegenítő tükrös szerkesztés, ahol a házaspár által megélt oda-vissza váltogatott eseményeket látjuk, vagy éppen az éneklős jelenetek, amik kifejezetten szokatlanok voltak, főleg, ami Charlie-ét illeti. A közönséggel való kapcsolatteremtése változó, hiszen a néző egyes képsoroknál, azon kaphatja magát, hogy már percek óta meg sem moccant, bizonyos jeleneteknél pedig kétségbeesetten kereshet egy másik tekintetet, biztosításként, mivel egészen szürreális eseményeket futtatott végig (ilyen például a gyámügyes nő esete, amikor Charlie-t ellenőrzi a válás után és igencsak furcsán viselkedik). Azonban a film nagy ereje, az a karakterek reális kiszámíthatatlanságában rejlik, mert valahol mi is ilyenek vagyunk, de talán hajlamosak azt hinni, hogy nem. És pontosan ezért nem beletörődés filmet nézünk, mert senki sem akarja elfogadni, hogy az egyáltalán lehetséges.

 A bejegyzés szerzője Papp Johanna, a BME KomMédia képzés alapszakos hallgatója. 

konzerv.png  

12 nemzetközi mikulásvariáció – Avagy ki hozza az ajándékot?

2019. december 22. - BME FTT

Fagyapó, Karácsonyi Srácok, szentek, kecske, gnóm - csak néhány példa a különböző népek téli ajándékhozói közül.

A karácsonyi filmdömping - a Télapu és társai - sokakat szembesít azzal, hogy Amerikában például a Mikulás adja az ajándékot. Annak, hogy egyes országokban más-más személyek, esetleg lények hozzák a karácsonyi meglepetést, kulturális és vallási okai vannak.  

Íme, néhány példa:

(via)

 Az alábbiakban pedig részéletesebben is bemutatunk néhány kultúrkört. 

1. Mikulás, vagyis Santa Claus

Mikulás az, akit a legtöbben ismernek – köszönhetően amerikai népszerűsége miatt. A piros köpenyes, ősz szakállas, nagy pocakú jóságos apó, aki nyolc rénszarvas vontatta szánon jár, és Karácsony éjszakáján ajándékot visz a világ minden pontjára. Lakhelye a fagyos Északi-sark, és manók segítik az ajándékkészítésben. Egyesek úgy vélik, hogy ezt a képet a Coca-Cola cég alakította ki az 1930-as években, ám ez az ábrázolásmód már korábban is létezett – bár tény, hogy elterjesztésében az üdítőipari vállalat kétségtelenül nagy szerepet játszott. Mikulás alakja a keresztény Szent Miklóséból származik, akit a vallástól való elszakadás végül ilyen formában testesített meg. Bár a pufók ajándékozó leginkább Amerikában ismert, ő hozza a meglepetéseket például Kanadában, Costa Ricában és Hondurasban is.

(via)

2. Szent Miklós, a jótékony adományozó

Mürai Szent Miklós, Myra városának volt a püspöke a 3-4. század fordulóján és többek között a gyermekek, diákok és általában a nehéz körülmények között élők védőszentje. Legendája szerint, a szomszédságában élt egy szegény ember, hozomány híján nem tudta férjhez adni három lányát. A püspök viszont úgy döntött, segít rajtuk és három egymást követő éjjelen (vagy mások szerint három egymást követő évben) egy-egy aranyrögöt/arannyal teli szütyőt hagyott a szegény ember ablakában. Az utolsó napon azonban zárva maradt az ablak, így a kéményen keresztül volt kénytelen bedobni az aranyat, ami a harmadik lány száradó harisnyájába esett. December 6-án hozza az ajándékot Szent Miklós például Lengyelországban és Ukrajna egyes részein. Az ő életéből és legendáiból született meg a népies Mikulás alakja.

(via)

3. Karácsony Apó

Első megjelenésében meg nem Karácsony Apónak hívták, egy pogány figura volt, akinek érkezését tél középre várták, azért, hogy elhozza a tavaszt. A negyedik század idején aztán Fagykirállyá avanzsált ez az alak, aki arról volt ismert, hogy látogatásokat tett a embereknél és aki kedves volt hozzá, annak ajándékot adott cserébe. Aztán a 8-9. században történt viking invázió némiképp megváltoztatta Karácsonyapó karakterét: öreg, hosszú, fehér szakállas, kék kapucnis, köpenyes figura lett, aki egy nyolclábú lovon december 20-a és 31-e között járja a vidéket, és jutalmat adott jóknak, büntetést a rosszaknak. Csak a 10. században olvadt össze Szent Miklós alakjával, így született meg Karácsony Apó, aki eredetileg a britek ajándékhozója. Később nem csak náluk, hanem több országban is elterjedt, így Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban, Európán kívül pedig többek között Ausztráliában, Bolíviában és Uruguayban.

Engraving of Father Christmas at a children's party

(via)

4. Fagyapó, a szovjet Mikulás

Fagyapó (vagyis Gyed Maroz) alakja a szláv pogány mitológiából ered és a kelet szláv országokban terjedt el, részben orosz/szovjet hatásra. Fagyapó állandó lakhelye Oroszország, hosszú ősz szakálla van, földig érő szőrmekabátot visel (kéket, pirosat, ezüstöt vagy aranyat), orosz füles sapkát hord és ruhája előfordul, hogy gazdagon hímzett. Lábát a hagyományos valenki tartja melegen és három ló által húzott trojkával jár. Gyakori kísérője Hópelyhecske (Sznyegorucska), az unokája, aki hosszú ezüstkék köntöst visel, hozzá szőrös sapkát vagy hópehelyszerű koronát, és az ajándékok szétosztásában segédkezik. Mivel a kommunizmus szakítani akart a keresztény hagyományokkal – és a Mikulással – Fagyapó az újév alkalmából hozott ajándékokat. Magyarországon a vallásos töltetű Mikulás helyett (és Fagyapó mintájára) a Télapó lett uralkodó a szovjet érában, ám mára a két figura gyakorlatilag egybeolvadt.

 (via)

5. Karácsonyember

Julemanden, vagyis szó szerint Karácsonyember, ma már szinte teljes mértékben megegyezik Mikulás személyével Dániában, Hollandiában és Belgiumban. Ám az eredeti alak a dán folklórban és mitológiából ered: ebben Karácsonyember alakja még apró, szürke kabátot hord – és természetesen szakállas. Grönlandon él, ajándékot hoz a gyerekeknek és segítségére vannak a dán „nisse”-k, vagyis manók.

(via)

 6. A Karácsonyi Gnóm

Elsősorban Norvégiában és Svédországban terjedt el a Karácsonyi Gnóm alakja (Julenissen vagy Jultomten). Piros köpenyt hord és hosszú szakálla van, és bár ez a kép sokban egyezik a ma ismert Mikulással, nem teljesen azonosak. A Karácsonyi Gnóm inkább a Karácsonyi Kecske és egy kerti törpe keverékének tekinthető. Fő bejárata pedig nem a kémény, hanem kopogtatni szokott az ajtón, és azt kérdezi: Van-e odabent jó gyerek?

(via)

7. A Karácsonyi Kecske

A finn Mikulás nem más, mint Joulupukki, ami szó szerint Karácsonyi Kecskét jelent. Eredete a pogány szertartásokban keresendő, egy télközepi fesztivál, a Yule ünneplésének emberalakja volt. A "kecske” név eredete viszont némiképp homályos, de a legnépszerűbb elmélet szerint Thor istenhez köthető - a viharokhoz és termékenységhez köthető istenség egy kecske húzta szánon közlekedett. Az emberek aztán kecskefejű, szarvakkal ellátott maszkokat húztak és így járták a házakat ajándékokat és maradékokat kérve a Yule után. Ám a nuuttipukki még gonosz lélek volt, később változott jóságos öreggé, aki piros köntösben jár, és egy rénszarvas által húzott szánon jár (ami viszont nem repül) és Lappföldön lakik.

(via)

8. A Karácsonyi Srácok

Izlandon nem létezik a Mikulás, és az ajándék nem is december 6-án vagy éppen 24-én érkezik. Helyette vannak a Karácsonyi Srácok (Jólasveinar), akik december 12-e és december 24-e között egyesével jönnek meg a hegyekből, a jó gyerekeknek ajándékot, a rosszaknak krumplit tesznek a cipőjébe. Azonban közel sem pozitív figurák: ők Grýla (Gríla) és a férje, Leppalúði (Leppalúdi) hegyi óriások/trollok gyerekei, akik igazi rosszcsontok, lopnak, piszkálódnak és gonosz tréfákat űznek az emberekből. Eredetileg csak Grýla létezett, akinek kedvenc vacsorája rossz gyerekekből készült. A gyerekek ilyen jellegű ijesztgetését aztán 1746-ban betiltották és így terjedtek el a Karácsonyi Srácok, akiknek száma kezdetben még nem volt egységes. Ma 13 létezik, mind valamilyen csínytevésről kapta a nevét - mind szakállasak és sapkát hordanak .

 

(via)

9. Nagy Szent Vazul

A görög gyerekeknek Nagy Szent Vazul hozza az ajándékot, aki a keleti típusú szerzetesség egyik kialakítója volt. Híres volt kedvességéről és nagyvonalúságáról, különösen a beteg és szegény emberekkel és gyerekekkel szemben. Mivel január 1-e Vazul napja, így Görögországban aznap cserélnek ajándékot az emberek.

(via)

10. Befana

Vízkeresztkor Befana, egy jó boszorkány ajándékozza meg az olasz gyerekeket. A vékony, öreg, ősz hajú, ronda, de ugyanakkor jóságos boszorkány seprűnyélen érkezik és a kéményen keresztül jut be a házakba, hogy ott a kiakasztott zoknikba tegye az ajándékot, vagy a rosszaknak a szenet, fokhagymát. Története szerint a Háromkirályok kért tőle útbaigazítást, ám ő nem tartott velük, amit később megbánt. Ezért azóta is bolyong és ajándékot osztogat a jó gyerekeknek, hátha egyikük a Kisjézus.

(via)

11. A Háromkirályok

A spanyol és latin-amerikai hagyományok szerint január 6-án, Vízkereszt napján érkeznek a Háromkirályok, vagy Napkeleti Bölcsek. Gáspár hagyományosan barna hajú és barna szakállas (vagy szakáll nélküli) és zöld köpenyt visel, arany koronát hord, zöld ékszerekkel és ő hozta a tömjént a bölcsőhöz. Menyhértnek hosszú, ősz haja és szakálla van, és arany köpenyt visel, aki aranyat viszi Jézusnak. Boldizsár, akinek fekete bőre és fekete szakálla van, lila köpenyt hord és ő vitte mirhát. Az ünneplés hagyománya szerint, ők hárman január 5-én éjszaka otthagyják ajándékaikat a jó gyerekeknek, akik cserébe zöld füvet készítenek ki a királyok tevéinek. A rossz gyerekeknek viszont csak szenet hagynak, ami fekete színe miatt az ördöghöz és a gonoszsághoz köthető.

(via)

12. Kisjézus

Végül, de legkevésbé sem utolsó sorban pedig, a gyakran szőke hajjal és angyalszárnyakkal ábrázolt Kisjézus vagy Jézuska a hagyományos ajándékhozó például Ausztriában, Svájcban, Csehországban, Horvátországban és számos latin-amerikai országban. Elterjesztéséért Luther Márton tett sokat a 16-17. században, amikor rengeteg protestáns felvette a szokást, hogy a gyermek Krisztus hozza az ajándékot és nem december 6-án, hanem 24-én – ezzel is megerősítve a születésnapjának emlékét. (Erdélyben nem a Kisjézus, hanem egy Angyal hozza az ajándékot, ám megjelenésük nagyjából hasonló.) A gyermekek soha nem láthatják – ezzel is növelve a várakozás és titokzatosság érzését. A szülők és nagyszülők mesékkel terelik el a gyermekek figyelmét, és Magyarországon elterjedt hagyomány, hogy csengőszó jelzi, ha a fenyőfa már fel lett díszítve és az ajándékok ki lettek készítve.

 

(via

Ezzel a poszttal kíván minden kedves olvasójának boldog ünnepeket a #Konzervtelefon blog! Rövid téli szünet után januárban ismét jelentkezünk. 

konzerv.png

Személyre szabott igazságok a tartalomfogyasztásban - kényelmes kiszolgáltatottság

Kényelem és hatékonyság mellé kiszolgáltatottságot is szállítanak a mai internet nagy része mögött futó algoritmusok. Könnyen a saját buborékunkba szorulunk és beszűkül a világunk egy olyan korban, ami az információ univerzális elérhetőségét és sokszínűségét hirdeti. Hogyan jutottunk ide, mik a tartalomfogyasztás gyenge pontjai és hogyan tovább? 

Tíz éve, 2009 december 4-én vette kezdetét a perszonalizáció, vagyis a személyre szabott tartalomkeresés és fogyasztás kora. Eli Pariser erre a napra datálja Filter Bubble: What the Internet is Hiding from You című könyvében azt a fordulópontot, ami egy szinte láthatatlan, de annál jelentősebb változás kezdetét jelenti. Egy olyan forradalom indult útjára, ami egy évtized alatt gyökeresen átalakította az információ elérésének módját.

 filter-bubble.jpg

(via)

A Google ugyanis ezen a napon jelentette be, hogy megreformálja a keresőmotor találati listája mögött futó algoritmust, ami innentől kezdve a felhasználó egyedi érdeklődésének megfelelő eredményt szállítja majd házhoz személyes adatok alapján. Az elmúlt tíz évben a keresőmotorok, közösségi platformok, tartalomszolgáltató és listing felületek mind egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a perszonalizált ajánlásokra. Az algoritmusok egyre finomodnak, mi pedig egyre több adatot bocsátunk rendelkezésre. 

Sergey Brin és Larry Page, a Google alapítói, a bejelentéskor még azt vallották, a hirdetésmentes kereső szolgálja leginkább a felhasználó javát, de ez hamar megváltozott. Üzleti érdekek kerültek az információhoz való hozzáférés folyamatába, így növelve a hirdetők forgalmát vagy népszerűségét. Ha pedig a személyre szabott tartalmon keresztül lehetséges a felhasználót célzottan befolyásolni, akkor miért ne állhatna egy-egy megbízás mögött politikai érdek?

Tartalomszolgáltatás új alapokra helyezve

Az emberek szeretnek olyan körökben mozogni, ahol a saját gondolataik, értékeik visszhangoznak, hiszen ez nem csak kényelmes, de egyfajta megerősítés is. Ez az echo chamber jelenség. Persze ez korántsem újkeletű: a hagyományos médiában is jellemző, hiszen mindenki maga dönti el, milyen lapot vásárol és olvas. Mindez önmagában nem feltétlenül probléma., viszont a digitális tér egészen elrugaszkodott lehetőségeket biztosít az ismerős vélemény visszhangjának az idegen, megszokottól eltérő gondolatok kárára.

Vegyünk példaként egy hagyományos online lapot, a Népszabadság 2016 október 1-i számát. A baloldali lap egyik utolsó publikált kiadása egyébként ma is releváns témákat feszeget. Szó van benne az egészségügyről, megjelenik benne egy cikknyi Soros-védelem, helyzetjelentés a Magyar Kormány vs. EU-csatáról, de téma még a bevándorlás és a klímavédelem is. Odébb lapozva kultúra, sport és szolgáltatás rovat is helyet kap. Ezeket a híreket, véleményeket a Népszabadságot olvasók csomagban kapták kézhez, és ha valamit nem akartak elolvasni mondjuk a cím és a kép alapján, akkor azon átlapoztak. A lap ettől függetlenül a következő számban is hasonló hírcsokrot állított össze.

Ehhez képest mivel állunk szemben ma?  Amerika lakosságának 68%-a fogyaszt tartalmat közösségi média csatornákon keresztül, ahol az egyes bejegyzések egyenként megosztva, posztok formájában jelennek meg a képernyőn. Míg a hagyományos média termékeinél a saját beállítottságunkkal összeegyeztethető, de mégis tartalmilag idegen információt pár mondat után ugortuk át, úgy ma ezeket egyáltalán nem látjuk, az ellentétes véleményt képviselő bejegyzésekről nem is beszélve. Ha valami nem tetszik vagy nem érdekel, az előbb-utóbb kikopik a képernyőnkről, vagyis a tartalomfogyasztási szokásaink meghatározzák, hogy milyen bejegyzésekkel találkozunk. Ez a folyamat arra hivatott, hogy egyre pontosabban és szűkebben célozza az olvasót.

Filter bubble a való életben

Adam Greenwood, a Greenwood Campbell tech vállalat alapítója idén áprilisban tartott TEDx előadásában érdekes analógiával élt. Felvázolt egy Black Mirrorhoz méltó képet egy olyan – nem is olyan távoli – jövőről, amiben valamennyien okosszemüvegeken vagy kontaktlencséken keresztül szemléljük a világot. Ezek a kütyük ugyanúgy algoritmusokra építenek, mint a ma megszokott digitális csatornák és a felhasználói fiókok között kialakult hálózatba illesztenek minden érzékelt képet. Beszéde során Greenwood megkísérli lenyűgözni a közönséget egy egyszerű példával. Ha egy ilyen algoritmizált szűrőn keresztül élnék az életüket, elképzelhető, hogy sosem ismerték volna meg a mellettük ülő társukat, mert az algoritmus nem ajánlotta volna nekik az illetőt, vagy az is lehet, hogy egyenesen blokkolta volna a képből. A nem-is-annyira-szürreális disztópia még nagyobbat üt, ha belegondolunk, hogy valójában pontosan ugyanez történik a képernyőkön percről percre. Greenwood analógiája arra épít, hogy ami most még csak a digitális világ sajátossága, az hamarosan teljes, atomokból álló létünk elemévé válik. Van azonban egy másik megközelítés, egy sokkal zordabb kép, amiben a 3D-s életünk egyre növekvő arányban bitekké alakul. Ez a világ viszont már jópár éve tart.

Természetesen nem arról van szó, hogy ha valaki kifejezetten szeretne a profiljába nem illő tartalmat olvasni, akkor azt ne tehetné meg. A szemüveget is le lehet venni, ahogy az algoritmusokon túl is van élet, de ez utóbbi sokkal nehezebb, mint volt: aligha valósulhat meg az olvasó aktív kezdeményezése nélkül. 

Az átlagfelhasználó azonban ritkán tekint ki a saját maga köré fújt buborékjából. Miért is tenné? Kényelmes, hogy a Facebook és más oldalak tálcán kínálják az olyan tartalmat, ami egytől egyig nekünk van címezve, épp csak az aranypecsét marad le róla. Nem kell keresni, kutatni, oldalak közt váltogatni ahhoz, hogy ingerküszöbünknek megfelelő szórakoztató videók, étkezési szokásainkhoz igazodó receptötletek, és beállítottságunkhoz illeszkedő politikai vélemények (és tények) kerüljenek a hírfolyamba. 

Hiába vagyunk tisztában azzal, hogy amit a közösségi médián keresztül látunk, az nem a teljes valóság, mégis ez képezi mindennapi digitális környezetünket és így élünk egymás mellett Pariser szavaival élve párhuzamos, de különböző valóságokban.

Az a bizonyos propaganda

 Csakhogy amivel naponta szemben találjuk magunkat, az messze nem korlátozódik a megválasztott (követett, kedvelt) oldalak személyre szabottan szűrt tartalmára és ismerőseink vagy az ő ismerőseik népszerű posztjaira. Szponzorált tartalomként és a hirdetési blokkokba gyakorlatilag bármilyen nekünk címzett reklám vagy tartalom is bekúszik, szinte észrevétlenül. Számos módon élhet ezzel vissza bármilyen entitás, ami az adott poszt mögött áll: a szenzációhajhász, kattintásgeneráló blogposzt vagy bulvárcikk egészen ártalmatlan az ál-webshophoz képest, ahol már anyagi kárról is beszélhetünk, ha valaki nem elég körültekintő. De talán ennél is veszélyesebb a gyakran álhíreket, ferdített tényeket terjesztő propaganda.

 Lassan kezd kihűlni a Cambridge Analytica-botrány, de hiba lenne elsiklani az eset jelentősége felett. 2018 márciusában látott napvilágot a hír, miszerint az adatelemző vállalat 50 millió Facebook felhasználó adatát jogosulatlanul felhasználta, hogy profil alapján célozza perszonalizált politikai reklámmal az amerikai választópolgárokat a Trump-kampány megbízásából. Az elképzelés működött, aztán fény derült az illegális adatfelhasználásra, ami rövidesen a cég végét jelentette, de hiba lenne itt pontot tenni a történet végére.

 A kattintás központú hírszolgáltatás és a politikai propaganda is ugyanarra a pszichológiai megfigyelésre épít. A negatív tartalom jobban leköti az olvasó figyelmét, több ingert vált ki belőlünk, így összességében hatásosabb a semleges vagy pozitív tónusú sztoriknál. A propaganda ráadásul gyakran ellenséget generál, amit sztereotíp módon fest le. Ezáltal a társadalom polarizálódik, az előítéletek pedig erősödnek.

 “Ha az 1930-as években lett volna Facebook, akkor Adolf Hitler megoszthatott volna rajta 30 másodperces reklámokat a zsidó-probléma megoldására való elképzeléséről”

- vetette fel Sacha Baron Cohen az Anti-Defamation League (ADL) fórumán, majd a beszéd tartalmát a The Washington Post is megosztotta. Az ADL egy 1913-mas alapítású gyűlöletellenes liga, ami eredetileg antiszemitizmus ellen lépett fel, de mára minden kisebbséget a védelmébe vesz. “A hazugságok terjesztésén alapuló autokrácia hatalomra tör”, figyelmeztet a színész-humorista, majd rávilágít a közösségi média legsötétebb oldalára: az ilyen platformok algoritmusai olyan tartalmak megosztását erősítik fel, amik a legalapvetőbb ösztöneinkre hatnak, hogy így felháborodást és félelmet keltsenek bennünk. Ezért teljesítenek kimutathatóan jobban az álhírek a közösségi médiában, ezért terjed jobban a hazugság a valóságnál. A Facebook mint eszköz tehát gyűlöletkeltésből jelesre vizsgázik, gyakran kisebbségek kárára.

sbc.jpg (via)

 Szólásszabadság 2.0

 Valahogy érezzük, hogy nincs rendben az, hogy a szakszerű újságírás terméke ugyanazon a felületen és ugyanolyan, uniformizált módon jelenik meg, mint egy zsé kategóriás blogger szélsőséges, gyalázó fröcsögése, nem is beszélve a szponzorált tartalmakról és hirdetésekről. 

Mit lehet tenni? Zuckerberg szerint a Facebookon való véleménymegosztás korlátozása alkotmánysértő lenne, utalva ezzel az USA alkotmányának első kiegészítésben álló szólás- és véleményszabadságra. Technikailag ez vitatható, mivel a Facebook egy bejegyzett cég, aminek joga van a saját belátása, véleménye szerint szabadon korlátozni, hogy milyen tartalmat, üzenetet támogat. Tehát (nagyon kisarkítva) ha Zuckerberg úgy döntene, hogy szerinte a kék szemű emberek valójában mind robotok, akkor ezt a véleményt az általa irányított vállalat nyilvánosan képviselhetné (és törekedhetne az elmélet terjesztésére.) A probléma az, hogy a Facebook túlnőtt a “vállalat” kategórián, mivel kiterjeszti az internetre valamennyi természetes és jogi személy kommunikációját, de ezt mindvégig a Facebook fejléce alatt teszi. Nem a Facebook valódi súlyának megfelelően korlátozzák a közösségi felületek tevékenységét azok a rendelkezések, amik a hagyományos médiára vonatkoznak. Így ad hangot a Facebook gyakorlatilag bárkinek, bármilyen üzenetnek és teszi mindezt következmények nélkül, hiszen a tartalom a felhasználóé, a Facebook csak egy szócső.

 Hogyan tovább?

 Bár nehéz a Cambridge Analyticát övező bortányról politikailag semleges forrást találni, fontos kiemelni, hogy a valódi kérdés egyáltalán nem az, hogy a Trump-kampány sikeressége vagy épp a Brexit mennyiben az adatelemző cég érdeme és nem is az, hogy mennyire etikus egy ilyen politikai győzelem. Sokkal inkább azzal kellene foglalkozni, hogy mindez mit jelent. Hiába fellegzett be a Cambridge Analyticának és hiába tett Mark Zuckerberg megannyi ígéretet a Facebook adatkezelésére vonatkozóan. Az adathalászat mint eszköz adott, mi pedig önként szolgáltatunk adatot. Minden. Egyes. Kattintással.

20181204_fb-journalism_2000.jpg (via)

Lehet, hogy a közösségi média platformok nem adják majd ki ezeket senkinek, semmilyen formában, lehet, hogy szigorítanak az adatkezelési szabályzatukon, de szivárogtak már ki a történelem során nemkívánatos dokumentumok és adatok állambiztonsági szempontból is kulcsfontosságú szerverekről. Arról nem is beszélve, hogy nehezen ellenőrizhető egy olyan, színfalak mögötti tevékenység, amiről a minimálisnál is kevesebbet tud a felhasználó. A képlet persze igen egyszerű. Bármilyen oldal látogatása során kénytelenek vagyunk elfogadni az adathasználati feltételeket, ha szeretnénk hozzáférni a tartalomhoz. Ugyanez igaz a Facebookkal történő bejelentkezésre is. Nehéz tehát azt mondani, hogy nem lettünk mára teljes mértékig kiszolgáltatottak azoknak a felületeknek, amik egyébként kényelmünk kiszolgálására és az információhoz való hozzáférés demokratizálásra rendeltettek.

Adam Greenwood sötét jövőképe mellett azért pár tanács is elhangzik, amit mindenképp érdemes megszívlelni. Ezek egyszerűnek tűnő, de annál nehezebben kivitelezhető célok, de első körben nagyjából ennyit tehetünk, hacsak nem vagyunk hajlandóak lemondani a digitalizáció előnyeiről. Jelenleg úgy tudunk enyhíteni a filter bubble effektuson, ha a Facebook hírfolyamot nem népszerűségi, hanem időrendi sorrendre állítjuk minden alkalommal, amikor görgetni kezdünk. Ha nem azt osztjuk meg a világgal, amire szerintünk sokan kattintanak majd, hanem amit mi érdekesnek tartunk. Ha tudatosan rákeresünk olyan tartalomra, vagy olyan forrásból olvasunk híreket, ami egyébként nem jellemző ránk. Ha minél több olyan emberrel igyekszünk kapcsolatot teremteni és fenntartani, aki sok különböző ellentétes véleményt képvisel akár politikai, vallási vagy más ideológiai szempontból.

Egy szó mint száz, legyünk proaktívan nyitottak és merjünk kilépni a komfortzónánkból még akkor is, ha így olyat is hallhatunk, amivel nem értünk egyet.

konzerv.png

Mesterséges intelligencia: filmek és valóság

A mesterséges intelligencia (MI) fejlesztésére hatalmas összegeket fordítanak világszerte: az innovációs versenyben nagyhatalmak, egyetemek és tech óriások is részt vesznek, de a startup szférában is születnek igazi áttörések. A technikai lehetőségek bővülése azonban számtalan új etikai kérdést is felvet – ezek egy része Hollywoodot és a streaming szolgáltatókat sem hagyja hidegen. Mik a fő fejlesztési irányok, milyen dilemmák kapcsolódnak ezekhez, és hogyan reflektál minderre a popkultúra?

„Mérnöki szempontból a mesterséges intelligencia fejlesztésében két fő irányvonal van. Az egy-egy feladat megoldására kalibrált rendszerekhez (narrow artificial intelligence) tartoznak a keresőmotorok, ajánló algoritmusok, hangfelismerő alkalmazások, de akár az önvezető autók is. A másik csoportot az általános mesterséges intelligenciák (artificial general intelligence= AGI) alkotják, például a Turing teszten induló chatrobotok vagy több funkció ellátására alkalmas MI asszisztensek” – magyarázza Dr. Héder Mihály, a BME Filozófia és Tudománytörténet tanszékének docense, aki az MI körüli kérdésekkel fejlesztő mérnökként és technikafilozófusként is foglalkozik.

dreamstime_s_19139701.jpg

Robot woman sitting in futuristic hammock.
© Sarah Holmlund | Dreamstime.com

 

A technikai környezet folyamatos bővülése és a jövő technológiái bőven adnak gondolkodnivalót a tudósoknak: gyakran felmerül, hogy a robotok elveszik-e majd az emberek munkáját, vagy, hogy az önvezető autók mit fognak tenni egy-egy élet-halál kérdést jelentő közlekedési helyzetben. „Az MI-k egyre fontosabb döntéseket képesek meghozni helyettünk, de nem lehet őket úgy felelősségre vonni, mint az embereket. Előfordulhat, hogy olyan bonyolulttá válnak, hogy a megalkotóik sem fogják már átlátni a működésüket, ami váratlan, vagy akár veszélyes helyzeteket is eredményezhet. Egyes tudósok – például Stephen Hawking, Ray Kurzweil, Nick Bostrom – azt is el tudják képzelni, hogy ezek a gépek öntudatra ébrednek. Felmerül, hogy az MI-k egyre több területen lesznek az emberek társai, nem csak a munkában, hanem a magánéletben is. Milyen státuszt adunk majd nekik? Továbbra is gépekként kezeljük majd őket? Végül nem szabad megfeledkezni a sötét oldalról sem: egy elszabadult autonóm fegyver óriási pusztítást végezhet.” – mondja a szakértő.

Pusztítók és szeretők

A filmek és a sorozatok jól lekövetik a fejlesztések széles spektrumát, sőt, a jövőben játszódó történetek jól ráéreznek arra, hogy milyen technológiák lesznek elérhetőek a jövőben. Hangsúlyok azonban vannak, Dr. Héder Mihály három kategóriát különít el:

  1. Az MI mint ellenség: az öntudatra ébredt robotok kipusztítják az emberiséget – erre a narratívára példa a Terminátor sorozat, melynek első epizódja 1984-ben debütált.
  2. Az MI mint társ: a robotok az élet egyre több területén jelennek meg partnerként. Az Csillagok között (Interstellar, 2014) című filmben azt látjuk, hogy extrém körülmények között a gépek milyen jól ki tudják egészíteni az emberek képességeit. A nőben (Her, 2013) egy álombarátnőt személyesít meg egy beszélő chatrobot, a Robot&Frank (2012) pedig arra világít rá, hogy az idősek ellátásában milyen előnyei lehetnek egy robotnak.
  3. Az MI mint technológiai környezet: a film cselekményének hátteret adó ultramodern környezetben az önálló személyiséggel nem rendelkező, egy-egy feladatot ellátó MI rendszerek is hangsúlyosan megjelennek. Önállóan ritkábban szerepelnek filmekben, viszont az összetettebb, negatív vagy pozitív személyiséggel rendelkező MI-ket bemutató filmekben stabil a helyük.

interstellar.jpg

(via)

Vannak azonban nehezebben megfogható témák, amelyek a képernyőn is kevésbé vannak jelen: ilyen például az, hogy a mesterséges intelligenciával rendelkező rendszerek nem mindenki számára lesznek egyformán elérhetőek. „A technikai fejlődés és az MI használatának standarddá válása még szélesebbre nyithatja a társadalmi ollót. Azok a csoportok, akik nem férnek hozzá a technológiához, kiszolgáltatottabbá válhatnak és még jobban leszakadhatnak. Akik viszont értik és birtokolják ezeket a rendszereket, azok élvezhetik az előnyeit, még nagyobb hatalomra tehetnek szert. Ez már egy nehezebben dramaturgizálható téma, csakúgy, mint a munkahelyek sorsa.”


A ‘20-as évektől a Black Mirror-ig

Az MI fejlődése az elmúlt évtizedekben gyorsult fel, a téma azonban már sokkal régebb óta foglalkoztatja a filmkészítőket: a szélesvászonra már a húszas években betörtek a robotok. „1927-ben mutatták be a Metropolis című fekete-fehér, német némafilmet, mely 2026-ban játszódik: ez az első olyan film, amiben robot – egész pontosan egy robotnő szerepel.

metropolis.jpg

(via)

Klasszikussá vált ez a film is, csakúgy, mint a 2001: Űrodüsszeia rideg, beszélő mesterséges intelligenciája – az 1968-ban bemutatott mű kora MI vízióit tükrözi. Az 1977-es A komputer gyermeke (Demon Seed) története meglehetősen bizarr: egy Proteus IV nevű robot testet épít magának, domináns és erőszakos személyiségként uralkodik alkotója felesége felett, akit meg is termékenyít.

demonseed.jpg

(via)

A nyolcvanas években egy családi vígjáték, a Rövidzárlat (1986) különbséget tesz jó és rossz robotok között: a meghibásodás miatt öntudatra ébredő 5-ös robot szeretnivaló és jó szándékú. A vele egy szériában készült prototípusok viszont igazi gyilkoló automaták, akik mérlegelés nélkül teljesítik a parancsokat. A Rövidzárlat arra is rámutat, hogy az MI nem csak a sci-fi műfajban jelenik meg, hanem a vígjátékokban, családi filmekben, drámákban és animációs filmekben is. Az utóbbi kategóriába tartozik a Wall-E (2008) is, mely a robotok érzelmei és egymás közötti kapcsolata mellett jól reprezentálja azt is, hogy hova juthat az ellustulásban a társadalom, ha mindent a robotok végeznek az emberek helyett.

5osrobot.jpg

(via)

A filmek abban is változatosak, hogy fizikailag hogyan ábrázolják a mesterséges intelligenciát. „Ebben a kérdésben is három alapkategória van. Az első csoportot a test nélküli MI-k alkotják: például Samantha A nőben, akinek csak a hangját halljuk. A második csoportba az ember számára valamiért szimpatikus MI-k tartoznak. Közülük többen a szexuális vonzerejükkel tesznek jó benyomást: ilyen az Ex Machina Ava-ja, vagy az újabb Battlestar Galactica feldolgozások robotnői – vonzóak, ám életveszélyesek. Mások amiatt tetszenek az embereknek, mert aranyosak: ilyen az előbb említett Wall-E, vagy a 2001-es A.I. Mesterséges Értelem című film kisfiúja, aki igazi álomgyerek. A harmadik kategóriába tartozó MI-k viszont félelmetesek, gyakran gépszerűek, vizuálisan is egyértelmű, hogy veszélyt jelentenek az emberre: a Terminátor robotjait nézve efelől nincs kétségünk.”

exmachina.jpg

(via)

Az utóbbi években nem csak a filmipar alkotott nagyot MI témában, hanem a televíziós és a streaming szolgáltatók is. A Black Mirror (Netflix) például 2011 óta látja el elgondolkodtató és gyakran hátborzongató történetekkel a nézőket: Dr. Héder Mihály azt az epizódot emeli ki, amelyben egy özvegy nővel egy chatrobot beszélget az egykori férj nevében. A Westworld (HBO, 2016) szintén figyelemre méltó alkotás – bár a szakértő szerint kissé leegyszerűsített megközelítés az, hogy a robotok ugyanúgy gyűlölködnek benne, mint az emberek.

Az MI atyjai

A mesterséges intelligenciáról szóló filmek a tudósábrázolásuk miatt is érdekesek: Dr. Héder Mihály szerint ebben egyrészt a régi sztereotípiák jellemzőek, miszerint a tudósok férfiak, szemüvegesek, fehér köpenyesek és gyakran őrültek is. Ugyanakkor az újabb filmekben megjelentek az Elon Muskra emlékeztető gazdag tech vállalkozók is.

A megszokás hatalma

Fontos kérdés, hogy ezek a széles skálán mozgó reprezentációk hogyan alakítják a mesterséges intelligencia megítélését – ezzel például egy 2011-es és egy 2016-os kutatás is foglalkozott. Eredményeiket a technikafilozófus is megerősíti. „Az, hogy a képernyőn rendszeresen találkozhatunk ezekkel a rendszerekkel, megszokottabbá teheti a létezésüket, ezen keresztül pedig nőhet az elfogadottságuk.  A pusztító robotok ijesztők ugyan és félelmeket generálhatnak, de ezek a hatások inkább rövid távon működnek. Az MI rendszerek gyorsan terjednek, rengetegen használják ezeket már most is, annak ellenére, hogy sok rémisztő film készült már eddig is a témában. A technikatörténet azt mutatja, hogy ha egy-egy fejlesztés segítséget és kényelmet jelent, akkor az emberek használni fogják, nem beszélve arról, hogy az MI birtoklása divat és státuszszimbólum is lehet.”

Még több MI dilemma

Ha érdekelnek a mesterséges intelligencia műszaki, filozófiai-etikai, reprezentációs kérdései, gyere el Magyarország eddigi legnagyobb technikafilozófiai konferenciájára, ahol számos más izgalmas témával is találkozhatsz! Önvezető autókról, autonóm fegyverekről, agyi implantátumokról, gépi tanulásról éppúgy szó lesz majd, mint az atomenergiáról, a Big Data-ról és a közösségi média algoritmusairól.

konzerv.png

Anti-Black Friday: kreatív reklámokkal a túlzott fogyasztás ellen

A Black Friday (Fekete Péntek) a karácsonyi vásárlási lázat megnyitó nem hivatalos esemény, ami az amerikai Hálaadást követő péntekre esik. A név eredetileg az amerikai tőzsde egy 19. századi sötét napjára utalt, ma már egyértelműen a shopping-dömping jut róla eszünkbe. Egyes márkák már nemcsak pénteki akciókat hirdetnek meg, hanem egy egész hétig, sőt hónapig, teszik elérhetővé termékeiket kedvezményes árakon. Tekintettel a novemberi reklámáradatra, egyes vállalatok úgy döntöttek, vagy nem ünneplik e jeles napot, vagy kreatív formában vesznek részt benne.

Nézzünk közülük párat!

1. A vadon szava

Néhány vállalat azt választotta, hogy a Hálaadás és a Black Friday alkalmából, a hajnali nyitással ellentétesen inkább egész napra zárva tartják üzleteiket. Döntésüket azzal indokolták, hogy a Hálaadásnak a szeretetről, a családdal töltött időről kéne szólnia, nem pedig a vásárlásról. A vállalatok ezzel az akcióval persze nem azt mondják, hogy “ne vásárolj nálunk”, inkább azt, hogy “vásárolj nálunk az év összes többi napján”, sőt, “köszönd meg nekünk, hogy a napot a családoddal töltheted”.

Ezek a vállalatok mintha csak saját magukat bojkottálnák, de igazából anti-marketingnek álcázott marketinget folytatnak. A REI, a szabadtéri sportokra és kikapcsolódásra specializálódott vállalat, az #OptOutside kampányával arra buzdította követőit, hogy amíg 153 üzletük zárva tart, töltsék az időt a természetben. Nemcsak dolgozóiknak adtak fizetett szabadságot, de még a webáruházuk sem üzemelt ez időszakban. Azt hihetnénk, hogy a REI ezzel elesett egynapi bevételtől, de a reklám hatalmas médiavisszhangot keltett, és a sok ingyenreklámmal bőven megtérült a “befektetéseük”.

 rei.jpg

(via) 

 2. Akció helyett adomány

A túlzott fogyasztás diskurzusában gyakran merül fel a fenntarthatóság problémája, miszerint a sok vásárlással károkat okozunk a bolygónak, ezért törekedjünk arra, hogy kevesebb, de jobb minőségű termékre adjuk ki a pénzünket. Az Everlane nevű etikus és fenntartható ruhamárka úgy döntött, hogy akciók helyett minden évben más fontos ügy érdekében tesz adományokat. Minden leadott rendelés után 10 dollárt adományoznak, ezt 2018-ban az egyszerhasználatos műanyagoknak az óceánokból történő eltávolítására ajánlották fel. Sőt, az Everlane az akciót nemcsak a Black Friday napján kerüli. A Cyber Monday (a Black Friday-t követő hétfő, amikor online kedvezményeket lehet igénybe venni) alkalmából jelentették meg az alábbi plakátot, amin ez áll: “Tudjuk. Ma tele van az e-mail fiókod akciókkal. Ez nem egy olyan levél. Miért? Mert a transzparens áraink már így is 50%-kal alacsonyabbak, mint a legtöbb üzletben. Minden. Egyes. Nap.”
everlane-cybermonday-email-500.png

(via) 

3. “Ne vásárold meg ezt a dzsekit!”

A Patagonia nevű vállalat eredetileg sziklamászó felszerelést árusított, de miután a tulajdonos megtudta, hogy azok kárt tesznek a sziklákban, inkább a fenntartható kültéri ruházat gyártása mellett köteleződtek el.  Leghíresebb reklámkampányukban nemes egyszerűséggel a következő szlogennel álltak elő: “Ne vásárold meg ezt a dzsekit!

 

 patagonia.jpg

(via) 

A Patagonia számára a biopamut és az újrahasznosított poliészter használata nem bizonyult elég környezettudatosnak, így vevőik figyelmét kezdték felhívni vásárlásaik környezeti következményeire és a fenntarható lehetőségekre. Kockázatosnak tűnhet az akció, ami arra buzdítja a fogyasztókat, érjék be kevesebbel, az mégis sikeresnek bizonyult: kialakítottak ugyanis egy közösséget, akik a mennyiség helyett a minőséget becsülik, észben tartva a környezet védelmét.

 4. Az ördög ügyvédje

Egy New- York-i ruházati márka, a Noah, nem érte be azzal, hogy egy egyszerű üzenetben közlölje a vásárlóival, miért tartja zárva az üzletét. Instagram oldalukon Az ördög ügyvédje című filmből vágták be Al Pacino egyik monológját:

Míg egyik üzletet kötjük a másik után, kit érdekel ez a planéta? Egyre fogy a levegő, savanyodik a víz, már a virágmézen is érzed a radioaktivitás fémes ízét. És az egész folyamat egyre gyorsul. És fel se tudunk készülni rá. Adjuk-vesszük a jövőnket, pedig nincs is jövőnk.  - Az ördög ügyvédje

 noah.PNG(via) 

 5. Méghogy olcsóbb? Legyen drágább!

A szarkasztikus emberek kedvenc kártyajátéka, a Cards Against Humanity gyártója úgy döntött, a Black Friday akció hangvételét teljes mértékben a közönsége ízléséhez és humorához igazítja:

Kedves borzasztó barátaink,

Tudjátok jól, hogy a Cards Against Humanity megőrül a Black Friday akciók iránt, és sosem vagyunk restek egetrengető engedményekkel előállni. Idén az egész webáruházunkat szüneteltetjük, és meghirdetjük az egy napra szóló 5 dolláros akciónkat. Az akció egyszerű. Te adsz nekünk 5 dollárt. Mi meg semmit nem adunk cserébe. Ezek az árak nem tartanak örökké - ki ne hagyd ezt a vissza nem térő lehetőséget, és adj nekünk 5 dollárt.

- A Cards Against Humanity csapata

 cardsagainsthumanity-blackfriday-500.png

(via) 

És ti találkoztatok kreatív anti-Black Friday akciókkal és reklámokkal?

 konzerv.png

A streaming lábnyoma: jön a Netflix-szégyen?

Köztudott, hogy a légi közlekedés szennyezi a környezetet. De vajon mi a helyzet a streaming körül? A tech óriások már felismerték a kérdés jelentőségét, de van hova fejlődni, és ebben nekünk, felhasználóknak is szerepünk lehet.

Plázák helyett webshopok, könyvek helyett ebookok, videotéka helyett Netflix. Nem kell hatalmas üzleteket fűteni, fákat kivágni regények, tankönyvek és nyomtatványok miatt, sem pedig DVD-ket gyártani és csomagolni, de még szállítani sem ahhoz, hogy otthonról élvezhessük bármelyik iparág termékeit. Ha nem kell gyártani, akkor nem kell alapanyag, nem kell szállítani, nem használódik el, nem lesz belőle szemét sem, tehát nem is szennyezi a környezetet. Vagy mégis?

netflixplane.jpg

(via)

A digitalizáció hozta okos világban egyre kevesebb az olyan kézzel fogható termék, amiről bárki könnyedén megállapítja, milyen utat járt be, mielőtt a kosarunkban landolt. Egy könyv létrejötte a nyomdától a csomagoláson keresztül a könyvesboltba szállításon át a polcra kerülésig egy olyan történet, amit könnyen felismer az olvasó, még ha nem is gondol bele sokszor. A digitális lét lábnyoma azonban kevésbé ismert, pedig nem elenyésző.


A streaming lábnyoma

A termékek, amiket megveszünk, használatukon túlmutatóan jelen vannak egy körforgásban, amit az adott egység életciklus elemzésével lehet vizsgálni. Ez nem csak a kézzel fogható termékekre igaz. Vegyünk példaként egy Jóbarátok epizódot, amiért tegyük fel, fizetünk is és Netflixen streameljük. Mi kell ahhoz, hogy a jól ismert főcímdal bármikor felcsendülhessen?

Most tekintsünk el a gyártástól – bár valójában már a forgatás is terheli a környezetet. Az elkészült videókat a Netflix külső szervereken tárolja, méghozzá az Amazon sikertermékét, az Amazon Web Services (AWS) felhőszolgáltatását kiaknázva. Innen a gyorsabb letöltés és jobb hozzáférhetőség miatt a Netflix saját maga által kiépített Open Connect szervereire kerül a videó egy-egy másolata. Ilyen data centerek már sokkal sűrűbben helyezkednek el, lokálisan elérhetőek, ugyanis a streaming-óriás az internetszolgáltatókkal együttműködve építette ki és bővíti folyamatosan az Open Connect hálózatot.

A szerverparkok működése hatalmas energiafelhasználással jár, hiszen folyamatosan biztosítani kell az áramellátást és a hűtést. A Netflix felismerte a szolgáltatás fenntartásához és terjesztéséhez szükséges energiamennyiség előállításának környezetterhelését, és a saját egyesült államokbeli energiafelhasználását, éves szinten közel 150 millió kWh-t, megújuló energiaforrásokból biztosítja. Külön dicséretet érdemel, hogy a streaming szolgáltató ezt a fogyasztást 236%-kal meghaladva, globálisan is fektet a megújuló erőforrásokba, tehát nem korlátozza a zöld energialobbit a céget jegyző anyaországra.

Félúton a fenntarthatóság felé

A globális tech óriások, mint a Google és az Apple, de még az Amazon is – ez utóbbi csak mértékkel –, nagy hangsúlyt fektetnek megújuló energiaforrások használatára és fejlesztésére, de ez nem fedi le a szolgáltatási lánc egészét. Hiába használ a Netflix 100%-ban megújuló energiaforrásokat, ha az AWS mögött álló Amazon kevésbé proaktív a karbon lábnyom csökkentését illetően és 2018-ig még csak az áramellátás felét tudta zöld úton beszerezni.

4514.jpg

(via)

Ugyanígy a helyi internetszolgáltatók esetében, illetve a felhasználók háztartásaiban az energiaellátás a Netflix hatáskörén kívül esik. Itt már megjelenik az atomenergia és a fosszilis forrásokból előállított áram is. Ennél még jelentősebb tényező a folyamat bármely pontján megjelenő eszközök előállítása és az azzal járó emisszió. A The Shift Project 2019-es mérése alapján ugyanis az IT szektor energiafelhasználásának 19%-a adódik csupán a data centerekből, sőt 45%-a az eszközök előállítására megy el. Hiába zöldül tehát a Netflix, ha a felhasználói oldalon jelentős karbonlábnyommal kell számolnunk.

Sajnos az emisszióról szóló jelentések, különösen digitális termékeket szolgáltató cégek esetében, félrevezetők lehetnek. Ennek az egyik oka, hogy a vállalatok sokszor csak a saját maguk által közvetlenül kibocsátott és az általuk felhasznált energia előállításából származó üvegház-hatású gázokról adnak számot. A fent említett egyéb, a cégek hatáskörén kívül eső környezetterhelés a digitális cikkek terén aránylag magas, ám ez nehezen mérhető és sok jelentésben nem szerepel. Az iparágról szóló adatok tehát nem teljesen megbízhatóak, de összehasonlítási alapként remekül szolgálnak.

A Sandvine csoport tanulmánya szerint a videós tartalom a globális internethasználat közel 58%-át tette ki 2018-ban, 15% pedig specifikusan Netflix-használatból származik. Elgondolkodtató, hogy a rövidebb videókat közlő YouTube emellett nagyjából 11%-kal járul hozzá az adatforgalomhoz. Ugyanebben az évben a netes videós tartalom CO2 emissziója 300 millió tonna volt, ami Spanyolország teljes szén-dioxidban számolt kibocsátásával egyezik meg. Ebből következik, hogy a Netflix kibocsátása tavaly 80,3 millió tonna CO2 egyenérték* volt, ami nagyjából Románia tavalyi lábnyomának felel meg.

Mit tehetünk?

Rendben, de mi közünk van nekünk, mezei felhasználóknak mindehhez? Nyilván nem sokan szeretnénk lemondani kedvenc sorozatainkról, még környezetvédelmi megfontolásból sem. Nem is erről van szó, de a tudatos használat és a takarékosság ezen a területen is számottevően csökkentheti a környezetterhelést. Őszintén meglepő lenne, ha bárki környezetvédelmi megfontolásból nézne kevesebb filmet. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy egy vásárolt vagy kölcsönzött DVD akkor jár lényegesen magasabb CO2 kibocsátással, ha azt autóval szerezzük be. Hiába csak pár kattintás az egész, egy Netflix film is kiteszi azt a szennyezést, mint egy legyártott, becsomagolt és leszállított DVD. Bár ebben az összehasonlításban nem szerepel a lemezek hulladékként felmerülő szén-dioxid kibocsátása, azt sem veszi figyelembe az elemzés, hogy a streaming-rendszer jelentősen megnöveli a videófogyasztást.

netflix-bad-for-environment.jpg

(via)

Szolgáltatói szinten komoly előrelépést jelent a tudatos design. Ha a háttérben futó YouTube videók lejátszásakor csak audio stream menne, a Google (Alphabet) minimum annyi CO2 emissziót spórolna meg, mint amennyit megújuló energiaforrásokból jelenleg tud, állítja a University of Bristol által készített, 2019-es Computer-Human Interaction konferencián kiadott tanulmány. A szerzők azt javasolják, hogy valamennyi digitális szolgáltatás esetében a cél felhasználói szokásokhoz igazított, fenntartható felhasználói felületek létrehozása legyen.

Hasonló megfontolásból, egy kicsit más szemszögből nézve: felhasználói oldalról sem elenyésző, ha sok kicsi sokra megy alapon alacsonyabb felbontásban, kisebb képernyőn nézünk videót. Mobil adat helyett wifire csatlakozzunk, és a felhő tárhelyeket takarékosan használjuk. Pofon egyszerű mindent automatikusan szinkronizálni, de különösen a videók mobil hálózaton történő fel- és letöltése egyáltalán nem kíméli a környezetet. A gyakran használt fájlokat például jobb, ha az eszköz belső tárhelyéről érjük el. Persze sokszor megkönnyíti az életet, ha egy mappa bárhonnan elérhető, főleg akkor, ha többen is hozzáférhetnek, de a teljes 2010-2019 szelfigyűjteményt nem érdemes felhőben tárolni.

Életmódjukat tekintve a svédek sokak számára követendő példa lehetnek, tehát érdemes átgondolni a következőt: az IT szektor globálisan a légi közlekedés karbonlábnyomát is meghaladja. Előbbi a teljes földi emissziónk 2,5%-a, míg a digitális lét a 4%-os részesedést közelíti. A svédek pedig környezeti megfontolásból bojkottálják a repülést.

*A különböző kibocsátott üvegház-hatású gázok környezetre gyakorolt káros hatás alapján súlyozva, CO2-ban kifejezve

 A bejegyzés szerzője Aniot Laura a BME KomMédia képzés mesterszakos hallgatója. 

konzerv.png